Szöszök

Esténként működő vulkánt nézegetek Izlandon.

Másik nézet.

Ó és nahát. A legjobb volt a sötétben az autók fényszórója, amint lassan araszolt át a képen, az úton. Ami nagyon közel megy a vulkánhoz. Biztos izlandi fiatalok mennek kitörés-nézőbe. Unalmas lehet az élet arrafelé, el kell ütni valamivel az időt :-)

V. egy volt osztálytársa, aki katonaorvosként időnként Afganisztánban operál 6-8 hetet, most megy Izlandra, vulkántúrázni. Vezetőként. Hja, neki sem elég izgalmas az élete.

***

Amikor kipakolom a tojásokat a dobozukból a kosarukba, mindig megőrzöm a néha-néha rájuk tapadt tyúktollakat. Esténként az udvaromon szaladgáló tyúkokról ábrándozom. S kiskertről. Amit becsülettel művelek.

***

A jövő "egyenletében" túl sok az ismeretlen. Hogy a a fenébe lehet így tervezni?!

***

A kávékuckóba mézeseket fogok csinálni. Birkákat, szézámmag gyapjúval. Nem saját ötlet, könyvből vettem.

***

Hétfőn sütés. Kedden bevásárlás. Ajándékok, készlet a kávékuckóba (négy hétre elég neszkávé, bolti limonádé, kéztörlő). Előtte kávézás Fionával. Pletyi. Hazafelé jövet megveszem magamnak az út alatt kötendő sálhoz a fonalat, támogatva a helyi fonalas boltot.

Most a Padraig lányának készülő születésnapi tortát kellene dekorálnom, csak a csokoládébevonat még elég puha. A marcipánvirágok már készen, a dermedésre várok. Nagyon vissza kell fognom magam, hogy sűrű röfögések közepette ne nyaljam le a tálcáról a vastagon ráfolyt csokoládét. Nem menne a fél órája elfogyasztott fél fej sült fokhagymához, és a pohár sörhöz.

Ideje "visszaszokni" a fehér borra.

***

Bernadette-tel - p.k., akinek majd az egyik "garden cake" készül Húsvétra -, ma egy kertészkedős könyvről beszélgettünk. Később odajött, hogy megveszi nekem ajándékba. Tiltakoztam, mondván, csak álmodozáshoz kellene a könyv, nálam halomba pusztulnak a (haszon)növények, kár belém. Abban maradtunk, ad nekem könyv helyett két paradicsomtövet. Olyat, amit hanging basket-be lehet ültetni. A fajtájuk: Tumbling Tom. Remek, remélem, nálam is vadul fognak "tumbling"-olni kifelé a "basket"-ből.

***

A dög virágok most kezdtek virágozni, amikor egy hét múlva utazunk. Juszt sem nekem fognak virágozni. Szerencsére az amarillisz már nyílik a nappaliban, abban még gyönyörködhetek. S ma megkaptam az egyik megmaradt virágcsokrot a piacról, így most nárciszok sárgállnak a kandalló előtt.

***

Felfedeztük, hol laknak a fácánok. A kertünk mögött lévő elhanyagolt, fallal körülvett kertben, illetve annak meghosszabbításában, egy még gazosabb, még szűkebb részen.

***

Néha vannak érdekes látogatóim:

Második felbukkanásakor leültünk, ő oda, én az ágyra, szemben az üveges ajtóval, néztük egymást, s - lazaságunkat jelzendő a másiknak - nyalogattuk a szánk szélét, és ásítoztunk. Talán lesz belőle valamiféle haverság.

(S most hirtelen eszembe jutott, hogy vénséges-vén Possum macskám majd szóba áll-e velem, ha találkozunk?)

***

Volt egy igen jó barátom - aki sok év kihagyás után most egysoros mailekkel akarja tartani a kapcsolatot. Kérdéseimre nem válaszol. Ideges leszek tőle. Csak ír, egy sort odaböfög nekem, de minek?

Letöröltem. Kitöröltem. Ezúttal végleg. Nyoma se maradjon.

Valaha a legjobb barátom volt.

Zöldségek

Most már csak a tortákat kell elkészíteni hozzájuk. Bocsánat, tudom, a fotó valami borzasztó, de sebtiben készült, majd a végeredményen szebben fognak mutatni, nappali fényben. 1 és 3/4 óra alatt készültek el a zöldségek, sugarpaste-ből, ételszínezék és "hogyan is néz ki?" fotók bőséges használata mellett. Élénk színeket kaptam, ezért is nem marcipánból készültek, ott mattabb az anyag felszíne.

Apropó, nem törekedtem méretarányosságra.

Holnap húzós nap, V. egy kolléganője rendelt születésnapi tortát a lányának, vasárnapra pedig egy kollégája, szintén születésnapi tortát, ő már visszajáró kliens. Annyira visszajáró, hogy lassan unom, hogy mindig ugyanazt a tortát kéri. Csokis piskótatorta, marcipánrózsákkal...

Van tehát meló, mellette pedig papírmunka, készülődés az utazásra. Már szép listánk van vinni-, és hoznivalóból. Sheila ma hívott, hogy tudnék-e neki kékfestőt hozni, sőt, nem is akármilyet, amit legutóbb hoztam neki, abból tetszett meg neki nagyon egy minta. Nekem meg fogalmam sincs, hova hánytam el a kereskedő címét...

Kedves Imre!

Lassan 3 éve lesz, hogy 3, egymást követő bukás, majd 5 év kihagyás után újra belevágtam a vezetni tanulásba. Már hónapok óta tanulgattam, újra-tanultam a dolgokat, de egyedül vezetni sehogy sem mertem.

Arra addig az alapokat öt évvel korábban belém nevelő John (drága John!), a türelmes új oktatóm, David, és a fenekemet folyamatosan rugdosó ("bíztatlak") uram sem tudott rávenni. Féltem, hogy jaj, mi lesz, mit szúrok el, mert addig mindig ült mellettem valaki, s ha leállt az agyam, mondta a következő lépést...

De aztán jöttél te, Imre*, s megtáltosodtam.

Egy nyári délutánon találkoztam először veled, amikor felfedeztem, hogy Bray és a sandyfordi LUAS-végállomás között buszjáratot indított egy élelmes helyi vállalkozó. Hurrá. Nem kellett többet az uramat ugratnom, hogy vigyen haza, hanem megvártam a kis piros, erősen kockaseggű buszt, s az félóra alatt, sok-sok megálló után hazavitt Bray-be, itt a sarkon rakott le. Még menetrendet is kaptam egy kedves cseh sofőrtől, aki foncsoros szemüveggel szokta védeni magát az erős napsütéstől.

Egyik nap, ott ülök pár másik utassal a buszon, amikor hallom, valaki telefonál. Magyarul. Óvatosan körbenéztem, ki mobilozik? De utastársaim mindannyian csak bámultak ki az ablakon, egyikük kezében sem volt mobil.

De a sofőrében igen. Aki te voltál, kedves Imre. Te mobiloztál, magyarul, időnként egy-egy "b**d meg!" is elhagyta a szádat, s én még ennek is örültem, mert érzelgős ember vagyok, meg is melegedett a szívem tája, jé, magyar a sofőr.

Akkor még nem tudtam a neved.

Leszállás előtt muszáj volt előre mennem, s odaszólnom, hogy "Szép jó napot". Mert nem bírtam magammal, muszáj volt valahogy jelezni, hogy hé, én is magyar vagyok ám!

Hiba volt, de akkor még nem tudtam. Telve voltam emberszeretettel.

Még akkor is telve voltam, amikor a következő buszút alkalmával a lassan telő fél óra alatt szóval tartottál. Meséltél az új digitális fényképezőgépedről, amit illendően megcsodáltam. Meséltél a kicsi házról, ahol laksz, a Sugarloaf közelében. Meséltél az otthon, a fiadra hagyott vállalkozásodról. Sűrűn bólogattam, hümmögtem, mert másra nem is volt szükség.

Engem éppen csak annyit kérdeztél, hogy mit csinálok, hol élek. S ismerem-e X-éket, mert ők is Bray-ben élnek, rendes népek. Nem ismertem. Néha sikerült egy-egy félmondatot beleszúrnom két mondatod közé, pl. amikor valaki felszállt, s elvetted tőle a pénzt. De leginkább Te beszéltél. Biztos a magány. Mesélted, hogy sokat vagy egyedül, s sok hosszú műszakot vállalsz, rád mindig számíthat a főnök - csak múljon az idő.

A legközelebbi alkalommal, amikor bejött a busz, kissé aggódva fürkésztem a sofőrfülkét, mert fáradt voltam, s nem akartam megint fél órát állva hallgatni a monológot. S az első ülések olyan messze voltak, hogy onnan nem tudtam volna figyelmes arccal hallgatózni. Megkönnyebbültem, amikor aznap más sofőr ült a kormány mögött.

De legtöbbször Te jöttél a nekem megfelelő busszal. Egyszer - összeszoruló gyomorral - mondtam, bocs, nagyon fáradt vagyok, leülök, hosszú volt a nap. Megértően bólogattál kedves Imre. Nem akartalak megbántani, az utolsó pár megállóra odamentem beszélgetni. A buszon gyakran utazott velem egyidőben egy kissé kopottas eleganciával öltözködő, magas, baltafaragta arcú férfi, akár középkorú Peter O'Toole-nak is nézhette volna az ember, de természetesen nem ő volt. No, ez az ember tette az első megjegyzést, elsőre még csak félhangosan, egy monológod kapcsán, hogy inkább a vezetésre ügyelnél, s miért megyünk ilyen lassan.

Helyetted pirultam, kedves Imre.

Aztán legközelebb, amikor láttam, hogy megint te vagy a sofőr, s ez az ember is ott van a buszon, kicsit félni kezdtem. S persze, nem engedtél leülni, beszélni kezdtél. Nem volt kéznél megfelelő érv, állva maradtam a fülke mellett, még közel is hajoltam, hogy hátha így nem beszélsz majd hangosan, és nem zavarod az utasokat. S Te beszéltél, fél hosszú órán át, kedves Imre... hümm-jeimmel, és nahát-jaimmal sem tudtam megtörni a monoton hanghordozásodat.

Ekkor fordult elő, hogy bár jeleztek, Te elfeledtél megállni a megállónál, s a leszállni szándékozó nő idegesen szaladt előre. Izzadtam, Imre, a hónom alól nagy cseppek indultak meg a nadrágkorcom felé, s alig vártam, hogy hazaérjünk már.

A kopott eleganciájú úriember mindig a városban, a kínai kajálda előtt szokott leszállni. Amikor jelzett, majd mellém állt, hogy leszállhasson, megszólalt. "Bla, bla, bla... BLA-BLA!" S mondott még valamit, valami "idegen karatyolásról", de erre már nem emlékszem. Agyam legtávolibb zugába próbáltam tuszkolni ezt az emléket, azóta is, Imre. Felnéztem rá, azt hittem, tréfálkozik, de nem, az arcáról határozott düh sütött. "Csak beszélgetünk..." suttogtam rémülten, mert tudtam, hogy nem szabadna, s a pasi most azt fogja hinni, hogy önszántamból állok itt, része vagyok a problémának, holott csak nem találtam kibúvót ebből a kellemetlen helyzetből. Nem álltam ki érted, Imre.

S Te az elkövetkező öt percen át, a megállómig szídtad a fickót, hogy mi baja van, hát ennél gyorsabban nem mehetsz, mert sebességkorlátozás is van, ahelyett, hogy örülne, hogy van ez a járat...

Aztán már jeleznem sem kellett, megálltál a megállónál, s elbúcsúztunk egymástól. Még integettem is, azt hiszem. S hazáig sietős léptekkel mentem, remélve, senki sem látja az arcomon a kínt.

Másnap aztán, életemben először, egyedül vezettem a kora reggeli üres utakon át, a nyári madárcsicserben a sandyford-i LUAS-megállóig...

Soha többet nem ültem a LUAS-os buszon, azóta sem. Néha még láttalak az esetet követő hónapokban, jöttél a kockaseggű busszal, szemben velem, miközben én hazafele menet óvatosan navigáltam kicsi kocsimat a Shankill-on át menő úton, Bray felé.

S a rákövetkező áprilisban, hatodik nekifutásra letettem a vizsgát.

Köszönöm, Imre!

*a szereplők élő személyekkel történő hasonlatossága nem a véletlen műve

Kedves Emese és Laci!

Kora reggel sajgó fej ébresztett, gyanús fájás lüktetett a bal szemem mögött. Hm. Eddig a jobb mögött szokott felbukkanni az időváltozás okozta migrén, most balról támadott. Ez új.

Hallottam, hogy kopog az eső odakint, megnyugodtam, remek, erre szokott elmúlni a migrén. De most nem múlott. Így a tea mellett két Excedrin-nel kezdtem, ami kellemesen zsibbasztott tíz perc után. Készen álltam a mai napra!

Mostanában grapefruit-ot eszem reggelire, másod-harmadnaponként. Valahogy megkívántam az ízét. S valóban, jól esik, hogy olyan friss, olyan lédús, szép sárga... Vitaminhiányom lenne? Eddig úgy tartottam számon, mint egy ehetetlen gyümölcsöt, amely rendszeresen szembeköpi az embert, kanalas támadásra fröcsköl, merev foltot hagy a tiszta pólón, és összeragasztja az ember ujjait. De - háziurunknak hála - találtam egy helyes kis eszközt az evőeszközök között, ívben meghajlított, recés szélű grapefruit-kanalazó-vágó kézi szerszám, amiről korábban kiderült, hogy remekül használható chili kimagozásához is. Legalábbis a lekerekített, recés végével remekül ki lehet tolni-vágni a hosszú chiliből az eret, magokkal együtt - többfunkciós eszköz.

Amire hatott a gyógyszer, elmentek a felhők, az ajtó előtt hallgattuk V.-vel a zsizsegően hangos madarakat. Szellőztetek. Ma házimunka, holnaptól pedig sütés. A kávézóból Peter jelezte, hogy a sütik remekül fogynak, szabadságom idejére kétszer annyi gingerbread man-t rendelt, és húsvéti nyulakat-bárányokat. Elhintettem neki a weboldalam címét, mert mondta, van egy nő, akinek kellene sütni, megadhatja-e a címemet? Mondtam neki, persze, de a nő nézze meg előbb a weboldalamat, aztán döntse el, hogy akar-e velem beszélni. Főleg, mert Droghedában él a hölgy, nem hiszem, hogy neki, vagy nekem megérné oda szállítani...

***

A piac nem volt valami fényes, alighanem sokan egész héten szabadságon voltak, köszönhetően a hét közepére, Szt. Patrik-napra beillesztett szabadnapnak. Így is eladtam a dolgaim nagyját, amit pedig nem, azt odaaadtam Sally-nek (p.k.), miután kiderült, családi összeröffenés lesz nálunk - ott biztos elfogytak a sütiszeletek.

A kávékuckóba sütött sütemény amúgy a kukában végezte, miután az uram közölte, hogy ehetetlen. Először csak elnyammogott rajta, hogy "hm, érdekes...", majd határozottan rámondta, hogy pocsék. Más recepteket elolvasva kiderült, elírhatták a melasz mennyiségét, azért lett a süti olyan rossz. Fél liter melasz hatvan deka liszthez - elsőre is sejthettem volna, ha gyakorlottabb vagyok, hogy ez túlzás.

Így egy igen diós (olasz) aprósütit készítettem, miután a sötétbarna melaszos labdacsokat (melyek szépen összeálltak egy tömbbé a dobozukban) kivágtam a fenébe.

Rontotta még a jókedvemet, hogy Miss Hall-ról kiderült, pár hete óta kórházban van. Eddig azt tudtam/tuk, hogy a veséje "vacakol". Mavis (p.k.) látogatja időnként, és sms-ezi nekem a (rossz) híreket. A vese egy daganat miatt "vacakol", derült ki a héten. Miss Hall-t nem fogják megműteni, nem is akarja, éppen csak annyi kezelést kap, ami nem okoz kellemetlenséget, s a cél, hogy a 100. születésnapját megérje áprilisban: készül rá az öregek otthona, ahol él, a templom, ahová korábban járt, már jöttek fotózni a piacra, nagy felhajtás lesz.

Kérdeztem Mavis-t, hogy mivel rukkolhatnánk ki, születésnapi ajándékként, vegyek-e pár tekercs fonalat, amiből Miss Hall köthetné a babákat? Ne, ne vegyek. Kiderült, Miss Hall egyre nehezebben koncentrál, a figyelme el-elkalandoz, a kötött szemek már nem annyira egyenletesek, mint régen, s Mavis-nek azt mondta, ajándék helyett inkább adományozzanak a nevében pénzt külhoni misszióknak.

Akkor az lesz. Bár a Vöröskeresztes fiaskó után nem tudom, melyiknek adakozzak. Róluk kiderült, hogy a tavalyi áradások elszenvedőinek még egy fillért nem utaltak, hivatkozva valami idióta okra, vezetőváltásra, vagy mire. Ha már a Vöröskeresztben nem lehet bízni, akkor kiben?

***

Daphne utazik két hétre Finnországba, a céghez, akinek a faházait árulja. Valamit vinne nekik, de mit? Többórás gondolkodás után kitaláltam, hogy egy mini, gingerbread-ből készült "log house" lenne talán a legmegfelelőbb... Így jövő héten azt fogok csinálni, még fogalmam sincs, hogyan, de megpróbálom minél rönkházasabbra készíteni. S strapabíróra, hogy fel tudja vinni a gépre.

Továbbá tervbe van még véve egy csokitorta, szintén neki, húsvéti díszítéssel. Kis virágokkal, habcsók nyulakkal képzeltem el... Baromira büszke vagyok erre, mert eddig távol tartotta magát a csokitortámtól, mert vagy lisztet, vagy cukrot, vagy vajat nem evett éppen - már rángatózott a szemhéjam, amikor felemlegette az éppen soros diétáját: jaj, egy falatot sem...! De a születésnapja után megtört! Már háromszor is írt, illetve szólt, hogy ha valakinek készítenék csokitortát, akkor készítsek neki is, mert jaj, de finom!

Csokitorta kontra diéta: 1:0, hahaha.

Tudom, nem szép tőlem, hogy barátném "elbukásán" ujjongok... de minden szentnek maga felé hajlik a keze, én is meg vagyok győződve a csokoládétortám mindent elsöprő kiválóságáról :-) Főleg, mert tegnap Lucilla segítségével elkészült végre életem első kladdkakája, s megállapítottuk, hogy igen-igen tömős, szemben a csokitortámmal, amely szintén tömős, de édesebb egy leheletnyit, és valahogy nem annyira sűrű, mint a kladdkaka. A kladdkaka mellé kell a tejszín, hogy enyhítse a tortaszelet nehézségét, sőt, még a cseresznyedzsemet is el tudtam volna mellé képzelni ("lazítónak"), míg az én csokitortámon a csokibevonat enyhíti a belül rejtőző tészta tömősségét...

***

Tegnap húsvéti ötletek után kutatta, Martha Stewart weboldalán találtam egy tortát, igen babrás, de igen szép, "Garden cake" a neve, íme a kép:

A torta és a bevonata kivételével minden marcipán rajta. Hát nem gyönyörű? Még nem tudom, lesz-e lelkierőm a sok marcipán zöldség elkészítéséhez, de meg kellene csinálni. Ajándékba, valakinek, mert nincs az a vevő, aki ezt megfizetné. Kertészkedős ismerősöm akad bőven...