Egy kicsit beszűkülök, teljesen elmaradtam blogilag, nemcsak írásban, hanem olvasásban. Van blog, amit hetek óta nem néztem már! Nem beszélve a megválaszolandó emailekről...
Az élet nem áll meg, a múlt héten pl. leánybúcsúra csináltam sütiket:
Tegnap még úgy tűnt, hogy nagyon elfoglalt leszek ezen a héten is, de aztán mindenféle telefonok és emailek után kiderült, hogy szépen helyére kerül minden, ráérősen meg tudom csinálni a dolgaimat, mert egyes privát megrendelések nem akkorra, hanem akkorra kellenek, így lesz időm levegőt is venni. S porszívózni, például. S csicsázni Szt. Patrik-napi sütiket. Nemrég felfedeztem, hogy az új ruhakiszúró fejjel lefelé fordítva, ujjaitól megfosztva éppen úgy néz ki, mint egy pintes pohár. Így az idén tudok csinálni Guinness-es sütiket (fekete vagy zöld sörrel :-))
A múlt héten egyszer sikerült félórával előbb eljönnöm az Üzemből, sőt, még egy kávéra is sikerült összefutnom a LUAS-megállómhoz közel egy régi kollégával/ismerőssel. Eredmény! További eredmény, hogy sikerült nagy lélegzetet véve beszélnem főnökömmel, s megkérnem, hogy a befutó rendeléseket valahogy tisztább és követhetőbb módon jegyezze. Elnézést kért.
A hét eseményekben elég dús volt. A Pancake Tuesday-kor még én is csináltam pár palacsintát a korán betérő vendégeknek, mielőtt Jasper megérkezett volna, az ő munkaideje ugyanis fél 12-kor kezdődik. A böjtöt jelezte, hogy hét közepén alig fogyott tortaszelet az Üzemben, de aztán péntekre megint rohanós lett a sütés. David, a tojásszállító ember mesélte, hogy böjtre feladta a sütiket, a burgonyaszirmot és a cukorkákat. Majd hozzátette, hogy azért esténként engedélyez magának egy darab sütit, hiszen "egész nap jó voltam, és betartottam a böjtöt, nem?" Hm....
A Japánt megrázó földrengés és a tsunami nem kevés izgalmat okozott, van ott egy-két ismerős, aki - szerencsére - jól van, de azért azóta sem szűnik az aggodalom. Borzasztó, borzasztó, borzasztó. A Gyár már adakozott, sőt, az itteni Vöröskereszttől is kaptam levelet.
***
Péntek reggel pedig - miután szokás szerint pát intettem az uramnak az Üzem ajtajából -, felfedeztem, hogy az éjjel betörtek oda. A nem csipogó riasztó, és a piros figyelmeztető fényecske a konzolon még csak nem is tűnt fel, annyira a rutin szerint haladok reggel, mint egy gép: újság felvesz az ajtó elől, ajtó kinyit, elvileg szólna a bip-bip-bííp, kód beüt, öltöző kulcs levétele a rejtekhelyéről, aztán a hall ajtaját betaszítjuk a vállunkkal, és - no igen, itt akadtam meg a rutinnal: az öltöző/személyzeti WC ajtaja betaszítva, a zár kitépve a helyéből, minden a földön, s a halom tetején a pénztárgép tálcája áll üresen - csak a filléreket hagyták benne... Kicsit néztem, hogy most mi is van, először azt hittem, a fenti polcokról leesett, karácsonyi dekorációval tömött doboz okozta a kárt (volt már rá példa), de aztán láttam, hogy a tálcát borító fólia fecnikre van tépve, és nem hevernek sehol a bankók... no és az összevissza karistolt ajtó, és a földön darabokra törve heverő ajtózár látványa is eléggé egyértelmű volt, csak meg kellett várnom, míg az agyam értelmezi a látványt.
Basszus.
Gyors körbenézés, az öltözőn kívül semmi nyoma a betörésnek. Minden a helyén, még a kollégák számos ipodja is ott hevert a pultomon, érintetlenül. A drága borok közül egy sem hiányzott. Telefon a főnöknek, szerencsére már ébren volt. Betörtek? De hogyan? A riasztónak kellett volna küldenie a telefonjára egy figyelmeztetést, nem csörgött egész éjjel, hát hogyan? Nézzem meg a másik ajtót, nyitva van? Ó, nyitva van, sőt, figyelmesebben megnézve láttam, hogy itt-ott meg is van repedve az ajtókeret. Nézzem meg a trükkösen eldugott széfet - ép? Érintetlen. Akkor OK, phű, de máris jön.
S onnan kezdve meglepően simán folytak a dolgok. Megérkezése után megjelent két gardai, civil ruhásak, körbenéztek, meghallgatták a részleteket. Utána megjöttek a helyszínelők, poroltak egy kicsit, de már eleve legyintettek arra az eshetőségre, hogy elkapnak bárkit is. Az illető nem volt kezdő, nem belőtt kokós volt, aki találomra jött. Kesztyűt viselt, benyomta-feszítette a gyengébbik ajtót (kettő van), mire a riasztó elindult volna, kitépte a telefonzsinórt a központi egyságből, és a riasztó csengőjét is. (Valami ilyesmit magyarázott később a szerelő.) Tehát tudta, mi hol van. Mit kell működésképtelenné tenni. Utána ráérősen késsel elfarigcsált az egyetlen zárt ajtón, amit talált. Majd berúgta, kiszakadt a zár. Majd megivott egy gyömbérsört. Ezekre mind később jöttünk rá, miután főnököm felhívta az előző este záró Anizt és Paco-t. Innen tudtuk, hogy a pultomon hagyott üres gyömbérsörös üvegből nem ők ittak. A záron használt kést később találtuk meg a pultom és a fal közé csúsztatva. Letört a hegye, és a pengéből hiányzott egy jókora darab.
Telefonok, jött a biztosító embere, jött a telefontársaságé, jött a riasztóé. Mire főnököm munkaideje véget ért, már volt új zár az ajtón, voltak új kulcsok, működött és újra volt kódolva a riasztó. Meglepő ez ebben az országban, ahol az elodázás inkább a szokásos. A rendőrség azt javasolta főnökömnek, inkább hagyja a nyitáshoz szükséges pénzt a gépben, mert akkor csak azt viszik el, s nem kell más kártól tartani...
Csodás.
Amíg meg nem jöttek a helyszínelők, nem volt aprópénz, mert főnököm nem tudom elmenni a bankba, így mindenki hozomra evett-ivott, és rémtörténetekkel szórakoztatta kissé magába omlott főnökömet, aki a pénztárgép tálcájában hagyta (részben) az előző napi bevételt, s ezért eléggé dühös volt magára. Közel voltam hozzá, hogy vigasztalóan megsimogassam a vállát, de ebből csak egy kurta érintés lett, mert azért annyira nem vagyunk közeli kapcsolatban. A kollégák közül mindenki mással sűrűn érintjük meg egymást, nem ritka a vigasztaló ölelés, vagy vállveregetés, de vele érezhetően csak főnök-beosztotti a kapcsolatom. Beszélgetünk, viccelődünk, de semmi több.
***
A hét nagy feladata egy spanyol parasztház gingerbread-be öntése. Ray-jel online találkoztam pár hónapja, egy fórumon, ahol olívaolajakról volt szó. Neki van egy olajfákkal teli farmja Spanyolországban, s most próbálja az olaját itt is értékesíteni. Ajánlottam neki pár boltot, ellátót, s később találkoztunk, és vettem tőle egy palackkal. Nagyon finom olaj! Közben megnézte a weboldalamat, s onnan támadt az ötlete, hogy felesége születésnapjára megcsináltassa velem a farmházukat gingerbread-ből.
A ház viszonylag egyszerű alaprajzú, majd a dekorálása lesz érdekes. Azt már kitaláltam, hogy búzadarából lesz az udvar sárga homokja... Sütöttem egy "olajfát" is... A tető cserepein még gondolkozom, alighanem szürke sugarpaste-ből fog készülni a barát-apáca cserépsor. Sárga spalettás, mélyen ülő ablakok, fehérre meszelt fal... Végre valami formabontó feladat.
***
A sál hibás részét alig egy óra alatt visszabontottam, de most nem fogok vele babrálni, összekötöm a két részt, ahogy egykor az észtek is csinálták. Meglátszik, hát meglátszik. Aztán ha időm lesz, blokkolom, majd átadom Aniznak, hogy csináljon vele pár divatfotót.
***
Szerdán lakógyűlésen vettünk részt. Eredetileg azt hittem, rövid kis összejövetel lesz egy esetleg kialakítandó közös virágos/veteményeskert kapcsán, de végül két órán keresztül ültünk ott, 3 (!) másik lakóval együtt. Nem erre számítottam - azt hittem, csak a kertről lesz szó, erre a fejünkhöz vágtak mindenféle jogi szöveget a telep remélhetőleg szeptemberben bekövetkező átadásával kapcsolatban. Akkor talán a magunk urai leszünk, hogy úgy mondjam. Mint kiderült, más birtokolja a földet, amin a telep áll, mások felelősek (az építő, elvileg) az épületekért, s valahol a lista alján jövünk mi, mint bérlők. Szavunk semmi, legfeljebb nyafoghatunk. Őszinte leszek, untam. Ha kell, szívesen ások, turkálok a sárban, vagy söprök havat, de jogi izékkel nem tudok mit kezdeni, az én agyam ehhez kevés.
Egyelőre egy lelkes hölgyről tudok, aki már jövő héten ültetni akar (reggelenként még fagy...), de érzésem szerint az is eredmény lesz, ha a kertecske tervezett helyén valamennyire fel tudjuk kapirgálni a föld felső pár centijét... Kertészkedés, ahogy azt Móricka (=városlakó) elképzeli. Willie-t kifaggattam a piacon, jól megmosolyogta a terveinket. Azt már tudom, hogy magokat vetni, hajtatni most is lehet, ha van napos ablakpárkány a lakásban, de kiültetésre gondolni sem szabad, legalább egy hónapig. Műveljük csak addig a földet!
Nina, Üzembeli kollégám felajánlotta, hogy lejön hozzánk, s tart kiselőadást a biokertészkedésről, esetleg ad tanácsot, mit ültessünk. Nemrég elvégzett egy tanfolyamot, s igencsak szeretné tovább adni a tudását...
Ami az én kertemet illeti, a nárciszok és a fürtös gyöngyikék túlélték Maska áldásosnak nem nevezhető tevékenységét, és bimbósodnak, virágoznak. A tree fern eléggé megviselt, de maradt zöld levele. Sőt, az Erdélyből kapott vad fokhagyma is buzgón hozza az új leveleit, nem pusztult el, ahogy hittem.
***
Itt van egy cikk, ami talán segít megérteni a kívülállóknak, hogyan jutott az ország ekkora bajba. Az uram szerint a vége kicsit össze van csapva, de azért elolvasásra ajánlom szeretettel.
Az élet nem áll meg, a múlt héten pl. leánybúcsúra csináltam sütiket:
Tegnap még úgy tűnt, hogy nagyon elfoglalt leszek ezen a héten is, de aztán mindenféle telefonok és emailek után kiderült, hogy szépen helyére kerül minden, ráérősen meg tudom csinálni a dolgaimat, mert egyes privát megrendelések nem akkorra, hanem akkorra kellenek, így lesz időm levegőt is venni. S porszívózni, például. S csicsázni Szt. Patrik-napi sütiket. Nemrég felfedeztem, hogy az új ruhakiszúró fejjel lefelé fordítva, ujjaitól megfosztva éppen úgy néz ki, mint egy pintes pohár. Így az idén tudok csinálni Guinness-es sütiket (fekete vagy zöld sörrel :-))
A múlt héten egyszer sikerült félórával előbb eljönnöm az Üzemből, sőt, még egy kávéra is sikerült összefutnom a LUAS-megállómhoz közel egy régi kollégával/ismerőssel. Eredmény! További eredmény, hogy sikerült nagy lélegzetet véve beszélnem főnökömmel, s megkérnem, hogy a befutó rendeléseket valahogy tisztább és követhetőbb módon jegyezze. Elnézést kért.
A hét eseményekben elég dús volt. A Pancake Tuesday-kor még én is csináltam pár palacsintát a korán betérő vendégeknek, mielőtt Jasper megérkezett volna, az ő munkaideje ugyanis fél 12-kor kezdődik. A böjtöt jelezte, hogy hét közepén alig fogyott tortaszelet az Üzemben, de aztán péntekre megint rohanós lett a sütés. David, a tojásszállító ember mesélte, hogy böjtre feladta a sütiket, a burgonyaszirmot és a cukorkákat. Majd hozzátette, hogy azért esténként engedélyez magának egy darab sütit, hiszen "egész nap jó voltam, és betartottam a böjtöt, nem?" Hm....
A Japánt megrázó földrengés és a tsunami nem kevés izgalmat okozott, van ott egy-két ismerős, aki - szerencsére - jól van, de azért azóta sem szűnik az aggodalom. Borzasztó, borzasztó, borzasztó. A Gyár már adakozott, sőt, az itteni Vöröskereszttől is kaptam levelet.
***
Péntek reggel pedig - miután szokás szerint pát intettem az uramnak az Üzem ajtajából -, felfedeztem, hogy az éjjel betörtek oda. A nem csipogó riasztó, és a piros figyelmeztető fényecske a konzolon még csak nem is tűnt fel, annyira a rutin szerint haladok reggel, mint egy gép: újság felvesz az ajtó elől, ajtó kinyit, elvileg szólna a bip-bip-bííp, kód beüt, öltöző kulcs levétele a rejtekhelyéről, aztán a hall ajtaját betaszítjuk a vállunkkal, és - no igen, itt akadtam meg a rutinnal: az öltöző/személyzeti WC ajtaja betaszítva, a zár kitépve a helyéből, minden a földön, s a halom tetején a pénztárgép tálcája áll üresen - csak a filléreket hagyták benne... Kicsit néztem, hogy most mi is van, először azt hittem, a fenti polcokról leesett, karácsonyi dekorációval tömött doboz okozta a kárt (volt már rá példa), de aztán láttam, hogy a tálcát borító fólia fecnikre van tépve, és nem hevernek sehol a bankók... no és az összevissza karistolt ajtó, és a földön darabokra törve heverő ajtózár látványa is eléggé egyértelmű volt, csak meg kellett várnom, míg az agyam értelmezi a látványt.
Basszus.
Gyors körbenézés, az öltözőn kívül semmi nyoma a betörésnek. Minden a helyén, még a kollégák számos ipodja is ott hevert a pultomon, érintetlenül. A drága borok közül egy sem hiányzott. Telefon a főnöknek, szerencsére már ébren volt. Betörtek? De hogyan? A riasztónak kellett volna küldenie a telefonjára egy figyelmeztetést, nem csörgött egész éjjel, hát hogyan? Nézzem meg a másik ajtót, nyitva van? Ó, nyitva van, sőt, figyelmesebben megnézve láttam, hogy itt-ott meg is van repedve az ajtókeret. Nézzem meg a trükkösen eldugott széfet - ép? Érintetlen. Akkor OK, phű, de máris jön.
S onnan kezdve meglepően simán folytak a dolgok. Megérkezése után megjelent két gardai, civil ruhásak, körbenéztek, meghallgatták a részleteket. Utána megjöttek a helyszínelők, poroltak egy kicsit, de már eleve legyintettek arra az eshetőségre, hogy elkapnak bárkit is. Az illető nem volt kezdő, nem belőtt kokós volt, aki találomra jött. Kesztyűt viselt, benyomta-feszítette a gyengébbik ajtót (kettő van), mire a riasztó elindult volna, kitépte a telefonzsinórt a központi egyságből, és a riasztó csengőjét is. (Valami ilyesmit magyarázott később a szerelő.) Tehát tudta, mi hol van. Mit kell működésképtelenné tenni. Utána ráérősen késsel elfarigcsált az egyetlen zárt ajtón, amit talált. Majd berúgta, kiszakadt a zár. Majd megivott egy gyömbérsört. Ezekre mind később jöttünk rá, miután főnököm felhívta az előző este záró Anizt és Paco-t. Innen tudtuk, hogy a pultomon hagyott üres gyömbérsörös üvegből nem ők ittak. A záron használt kést később találtuk meg a pultom és a fal közé csúsztatva. Letört a hegye, és a pengéből hiányzott egy jókora darab.
Telefonok, jött a biztosító embere, jött a telefontársaságé, jött a riasztóé. Mire főnököm munkaideje véget ért, már volt új zár az ajtón, voltak új kulcsok, működött és újra volt kódolva a riasztó. Meglepő ez ebben az országban, ahol az elodázás inkább a szokásos. A rendőrség azt javasolta főnökömnek, inkább hagyja a nyitáshoz szükséges pénzt a gépben, mert akkor csak azt viszik el, s nem kell más kártól tartani...
Csodás.
Amíg meg nem jöttek a helyszínelők, nem volt aprópénz, mert főnököm nem tudom elmenni a bankba, így mindenki hozomra evett-ivott, és rémtörténetekkel szórakoztatta kissé magába omlott főnökömet, aki a pénztárgép tálcájában hagyta (részben) az előző napi bevételt, s ezért eléggé dühös volt magára. Közel voltam hozzá, hogy vigasztalóan megsimogassam a vállát, de ebből csak egy kurta érintés lett, mert azért annyira nem vagyunk közeli kapcsolatban. A kollégák közül mindenki mással sűrűn érintjük meg egymást, nem ritka a vigasztaló ölelés, vagy vállveregetés, de vele érezhetően csak főnök-beosztotti a kapcsolatom. Beszélgetünk, viccelődünk, de semmi több.
***
A hét nagy feladata egy spanyol parasztház gingerbread-be öntése. Ray-jel online találkoztam pár hónapja, egy fórumon, ahol olívaolajakról volt szó. Neki van egy olajfákkal teli farmja Spanyolországban, s most próbálja az olaját itt is értékesíteni. Ajánlottam neki pár boltot, ellátót, s később találkoztunk, és vettem tőle egy palackkal. Nagyon finom olaj! Közben megnézte a weboldalamat, s onnan támadt az ötlete, hogy felesége születésnapjára megcsináltassa velem a farmházukat gingerbread-ből.
A ház viszonylag egyszerű alaprajzú, majd a dekorálása lesz érdekes. Azt már kitaláltam, hogy búzadarából lesz az udvar sárga homokja... Sütöttem egy "olajfát" is... A tető cserepein még gondolkozom, alighanem szürke sugarpaste-ből fog készülni a barát-apáca cserépsor. Sárga spalettás, mélyen ülő ablakok, fehérre meszelt fal... Végre valami formabontó feladat.
***
A sál hibás részét alig egy óra alatt visszabontottam, de most nem fogok vele babrálni, összekötöm a két részt, ahogy egykor az észtek is csinálták. Meglátszik, hát meglátszik. Aztán ha időm lesz, blokkolom, majd átadom Aniznak, hogy csináljon vele pár divatfotót.
***
Szerdán lakógyűlésen vettünk részt. Eredetileg azt hittem, rövid kis összejövetel lesz egy esetleg kialakítandó közös virágos/veteményeskert kapcsán, de végül két órán keresztül ültünk ott, 3 (!) másik lakóval együtt. Nem erre számítottam - azt hittem, csak a kertről lesz szó, erre a fejünkhöz vágtak mindenféle jogi szöveget a telep remélhetőleg szeptemberben bekövetkező átadásával kapcsolatban. Akkor talán a magunk urai leszünk, hogy úgy mondjam. Mint kiderült, más birtokolja a földet, amin a telep áll, mások felelősek (az építő, elvileg) az épületekért, s valahol a lista alján jövünk mi, mint bérlők. Szavunk semmi, legfeljebb nyafoghatunk. Őszinte leszek, untam. Ha kell, szívesen ások, turkálok a sárban, vagy söprök havat, de jogi izékkel nem tudok mit kezdeni, az én agyam ehhez kevés.
Egyelőre egy lelkes hölgyről tudok, aki már jövő héten ültetni akar (reggelenként még fagy...), de érzésem szerint az is eredmény lesz, ha a kertecske tervezett helyén valamennyire fel tudjuk kapirgálni a föld felső pár centijét... Kertészkedés, ahogy azt Móricka (=városlakó) elképzeli. Willie-t kifaggattam a piacon, jól megmosolyogta a terveinket. Azt már tudom, hogy magokat vetni, hajtatni most is lehet, ha van napos ablakpárkány a lakásban, de kiültetésre gondolni sem szabad, legalább egy hónapig. Műveljük csak addig a földet!
Nina, Üzembeli kollégám felajánlotta, hogy lejön hozzánk, s tart kiselőadást a biokertészkedésről, esetleg ad tanácsot, mit ültessünk. Nemrég elvégzett egy tanfolyamot, s igencsak szeretné tovább adni a tudását...
Ami az én kertemet illeti, a nárciszok és a fürtös gyöngyikék túlélték Maska áldásosnak nem nevezhető tevékenységét, és bimbósodnak, virágoznak. A tree fern eléggé megviselt, de maradt zöld levele. Sőt, az Erdélyből kapott vad fokhagyma is buzgón hozza az új leveleit, nem pusztult el, ahogy hittem.
***
Itt van egy cikk, ami talán segít megérteni a kívülállóknak, hogyan jutott az ország ekkora bajba. Az uram szerint a vége kicsit össze van csapva, de azért elolvasásra ajánlom szeretettel.
