Luggala szelleme kísért

Micsoda kalandom volt ma!

Még a hétvégén, amikor a meghívottak névsorát raktuk össze a Facebook-on, feljött oldalt a hirdetés, a Facebook-os apróhirdetések között: egy hölgy árul(t) meglepően olcsón moher és gyapjú fonalakat, egészen vékony szálúakat, nagy papírhengerekre tekerve, amolyan gyári kiszerelésben. Jó alaposan nézegettem a fotókat, mert meglepőnek találtam az árat, próbáltam megnézni, merre lakik, mert bizonyos lakóhelyeknél az ember tudja, hogy az áru bizony úgy esett le egy kamionról... Vettem már ezt-azt a FB-os piacról, egyedül a nyomtatónknál volt kellemetlen érzésünk, amikor elmentünk érte, fura volt a környék, és a helyiek...

Csak megrágtam magammal a dolgot, s üzentem a hölgynek, van-e még az "őszies színárnyalatú" fonalakból. Csak sokára válaszolt, hogy igen, bőven van még, s megbeszéltük, hogy ma elmegyek érte. Elküldte az Eircode-ját, ami a helyi irányítószámnak felel meg. Hála az Égnek, hogy most már ilyen is van, mert eddig a postások erősen megszenvedtek a kézbesítéssel, hiszen vidéken-városban is bőven akad olyan cím, ami csak a ház nevéből és az út nevéből áll. De most minden épületnek saját irányítószáma van, s igen pontosan be lehet lőni az illető lakhelyét ennek segítségével.

"Majd kirakok egy fehér vödröt a behajtó elé" - üzente a hölgy, amikor írtam neki, hogy jól látom, hogy egy félreeső sokadrangú út mentén lakik? Nem volt olyan messze, a Google sensei segítségével megnéztem az utat, de a házat nem lehetett látni rajta. Végül rájöttem, a műholdas felvételen ott a ház, nem kell megijedni.

Délelőtt nagybevásárlás, az elvonuló eső nyomában autóztam, gyakorlatilag egy szivárványt kergetve, amitől piszok jó kedvem lett. Sajnos, a postás nem hozott igéretes levelet: ugyanis írtunk egy emailt az esküt szervező bizottságnak, hogy esküdhetnénk-e együtt, s valamilyen gyors ügyintézésbe vetett vak hittel vártam tőlük postai pozitív választ - hiába, csak V. új jogosítványát hozta (ami rekordidő alatt készült el). De valahogy fel voltam dobva, amin a szivárvány tartóssága, a csodaerős élénk színei is sokat lendítettek, dudolászva tologattam a bevásárló kosarat a nagybaniban, ez egy jó nap lesz, éreztem.

Aztán a gyors ebéd után elindultam a Wicklow hegység felé, szemerkélő esőben. A Glendalough felé vezető útról Annamoe falucskában nem a megszokott irányba kellett fordulnom, hanem egy mellékutacskára. Amin megdöbbentő módon majdnem minden tíz méteren jelöletlen fekvőrendőrök voltak lerakva, az amúgyis hepehupás úton a harmadik pattogás után lépésnyire lassítottam, nem akartam kárt tenni Julie-ban, amúgy is most viszem majd műszakira. Félreeső birtokok, kisebb-nagyobb házak, PRIVATE! - kiabálta felém itt-ott egy-egy tábla. Fent a dombtetőn az utasításnak megfelelően fordultam, s meg is láttam a vödröt. Ugyan csak másodszorra tudtam befordulni a háza elé, a meredek felhajtón, a nagy sárban, víztöltötte gödrök között, de csak sikerült. Romantikus birtokra keveredtem, rengeteg virágos edény, ápolt gyep, de sehol egy lélek, átfutott az agyamon, hogy V.-nek ugyan mondtam, hová megyek, de pontosan hová, azt nem...

Míg lezártam a kocsit, egy asszony kukkantott ki a ház mögül, mondván, arra menjek, ne a főbejárathoz, ahol úgy tűnt, minden ablak vastagon el volt függönyözve. A hátul lévő ajtónál izgatott kiskutya pattogott fel a térdemig, mindjárt megtudtam, hogy magányos, nemrég el kellett altatni a társát, egy öreg kutyát. Bent csudajó meleg, fotókkal teli előszoba, majd tágas, régimódi konyha, duruzsoló Agával, egybenyitva egy ebédlőszerűséggel, ahol csupa régi bútor, széles bőrkanapé, és hatalmas asztalok, egyiken jókora irattartó... Azon túl rá lehetett látni a ház ablakaiban sürgölődő madarakra. Minden ablakban volt etető, nem lehetett nem odakapni a tekintetet a sok villanó szárnyra.

Az asszony csevegős volt, kedves, szimpatikusnak találtam, eloszlott a gyanakvásom. A meleg házrészből átinvitált egy másik házrészbe, az oda nyíló kettős ajtónyílást vastag bélelt szőnyegszerűség takarta. Remélte, jól fel vagyok öltözve, mert ott se fűtés, se szigetelés! Jeges levegőjű, tömött helyiségbe jutottam. Mintha egy régiségkereskedésbe toppantam volna! Kiderült, ezzel foglalkozik, környékbeli bolhapiacokra jár, ott árul, nem műértő, egyszerűen csak ezzel foglalkozik. A padlástérbe pucér deszkalépcső vezetett, s egy hatalmas ágyon és a mellette lévő kanapékon ott voltak felsorakozva a fonaltekercsek. Rengeteg!

Hitetlenkedtem, a mennyiség láttán és megint csak az árak hallatán, mire elmesélte, a fonalak minősége garantált, olasz gyár termékei, van egy közelben lakó híres textilművész ismerőse, aki időnként "megun" színeket, árnyalatokat, s akkor odaadja neki a maradékot (a legtöbb szinte érintetlen tekercs volt). Majd guglizzam meg, ha nem ismerem a nevét, mondta. Lainey Keogh. Hogy az milyen kedves nő, nézzem meg, ezt a sálat is tőle kapta, "volt vele egy sapka is, de azt elvesztettem" - mondta, a kezembe nyomott egy kézi kötésű, habkönnyű sálat, szép sötétkék árnyalatút, áttört mintával. "Ilyen fonalból van, mint ezek... Nem merem neki megmondani, hogy elvesztettem a sapkát, egy vagyont ér!"

Aztán magamra hagyott, míg kiválogattam az öt tekercset, barnás, szürkés, bordó árnyalatokból. Évekre elég lesz! Aztán lebotorkáltam a deszkalépcsőn, lassan, mert járt a szemem, rengeteg ruha fogasokon, porcelánok, képek, könyvek (jaj!), edények, poharak, szépen elrendezve. Korábban említette, hogy járnak hozzá emberek rendszeresen, nyáron pedig az errefelé járó turistákat csalja be táblájával. Akkor nyitva a másik bejárat.

Kint aztán megölelgettem a még mindig lelkesedő kiskutyát, leraktam a pénzemet, mondván, ideje mennem. Sajnálkozott, hogy nem  kérek kávét, s lassan csak elindultunk az ajtó felé. Az előszobát rengeteg fénykép diszítette, főleg természetfotók, de megakadt a szemem egy viking hajón, aztán pedig a híres házon, a Luggaga birtok jellegzetes, fehér falú, csúcsos ablakú épületén. Mutattam neki, hogy nahát, ez a Viking-ek forgatásán készült, ugye? (Mert azt ott forgatták.) S ó, a Luggala (nem tudtam olyan íresen ejteni, hosszú ó-val a végén), sajnálkoztam, hogy eladták, külföldi kezébe került.

"Ismeri?" - kérdezte, s már folytatta is: -Ott dolgoztam három évig, Garech-nél." A "dobtam egy hátast" írná le legjobban a meglepetésemet. Nemrég néztünk meg V.-vel egy dokumentumfilmet a Luggala excentrikus tulajdonosáról, akinek olyan sokat köszönhet az ír népzene, s aki szerette volna, ha az ír állam veszi meg a birtokát, de drágállották. S addig húzódott a dolog, hogy később, a halála után a korábban kért ár alatt kelt el, egy másik excentrikus, média elől visszahúzódó ember, egy olasz gróf vette meg. De Brun-ról pedig itt írtam, a halálakor.

Margaret T. és Garech de Brun

Talán sejthető, hogy nem mentem ki az ajtón, hanem visszakerültem a nappaliba, a hatalmas irattartó elé. A  hölgy, Margaret iziben megmutatta a képeket, amikből gyűjteményt rakott össze egy esetleges későbbi dokumentumfilm számára: rengeteg fotót készített a házban, mint mondta, ha dolgozott, egyik kezében felmosórongy, másikban üveg pezsgő, a nyakában pedig a fényképezőgép volt. "Így dolgoztam, mindig" - mesélte - "a rengeteg parti idején, vagy ha takarítottam, vagy főztem, szerettem fotózni, ő pedig örült neki, ha mindenről kép készült."

Mutatta a kollázst, amit Garech de Brun több mint ötszáz nyakkendőjének fotóiból rakott össze, vagy a ház szép tapétáiból. A gyűjteményt a birtokon megforduló állatokról, a Lough Dan felé álló elhagyott házról, amit mi is láttunk, amikor V.-vel és Seamus nevű ismerősünkkel sok-sok éve arra kirándultunk. S nem értettük, miért hajt el bennünket a "gatelodge"-ban élő kapuőr, amikor magyaráztuk neki, a Lough Tay felé mutatva, hogy "mi csak körbe szeretnénk sétálni a tavat... (PRIVATE!!!) S fel voltunk háborodva, hogy ez a hatalmas birtok egyvalakié... Jöttek a fényképek a híres vendégekről, s kérdezte, kiket ismerek. Örültem, hogy a legtöbb írt felismertem. Ezért aztán rákérdezett, honnan jöttem, mióta is vagyok itt, s megjegyezte, hogy fura módon csupa külföldi érdeklődik a fonalak iránt, jött már olasz, francia, egy belga nő, aki sálakat köt, s a lánya eladja őket Belgiumban... én voltam az első magyar.

Dőltek belőle a történetek, én pedig már bántam, hogy nem mondtam igent a kávéra. Mesélt az egymást követő szakácsok soráról, mert sosem maradtak meg hosszú ideig. Ő ritkán főzött, csak ha vészhelyzet volt, reggelit készített csak, s süteményt. A ház ura "my little one"-nak, kicsim-nek hívta őt, s előfordult, hogy alig ért haza, jött a telefon, "My little one - vissza tudnál jönni, váratlan vendégek érkeztek...Bor kell, pezsgő, étel..." Talán ez is közrejátszott, hogy nehéz volt tartós személyzetet találni. "Az egyikük egy alkoholista volt -mondta felháborodott hangon - néha csak néztem, milyen furán főz, kérdeztem is tőle, Fabrice, biztosan így kell elkészíteni az ételt? Kacsát csinált, olyan volt mint a cipőtalp, ment a kukába... Amikor elment, a lakrészét üres üvegekkel telin találtam, csupa tömény, sehol egy tonik vagy ásványvíz..." Elismerte, hogy kimerítő volt dolgozni a házban, mindig fáradtan jött haza, s gyakran nehezen ment a munka, mert de Brun-nak mesélhetnékje volt, s feltartotta... de igen szerette az öreget.

Elmesélte még, hogy az olasz gróf elsőként jött megnézni a birtokot, ő pedig polenta tortával kínálta. "Igazán kedves ember volt, tudtam, hogy komoly vevő, mert megkérdezte, hogy megnézhetné-e a kamrát is... Mindenre kiváncsi volt. Örülök, hogy ő vette meg. Valahogy éreztem, ő lesz az igazi."

Ahogy beszélgettünk, többször mondta, örül, hogy ismerem Luggala nevét, s láttam a dokumentumfilmet, amiben ő is feltűnik párszor. (S ahogy rákerestem, az első kép, ami feljött, a fenti kép volt róluk.) Néha jelenidőben beszélt de Brun-ról, aztán azt mondta, mindig érzi, hogy vele van, figyeli, s megmutatta azt a kis festményt, amely az öregről készült, s amely az egyik ablakpárkányról nézett a nappalijára. Az volt az érzésem, nagyon szerette, szereti a fura urat, a híres Guinness család nagynevű leszármazottját. Amikor végül eljöttem, kedvesen búcsúztatott, talán örült, hogy beszélhetett egy idegennek szeretett alkalmazójáról. Megígértette velem, hogy megyek még, s alig értem haza a félreeső, tavaszi zöldtől-esőtől friss utakon, már írt, hogy most van nála egy nő, fonalakat válogatni, akinek a férje egykor vadőr volt a birtokon. "Garech küldi hozzám az új ismerősöket. - írta. - Mindig szerette összehozni egymással az embereket."

No, ilyen kalandom volt ma a Wicklow hegység egyik domboldalában...

Ó, és a lényeg: hazafelé kaptam egy emailt, amiben a szervezők értesítenek, hogy kéz a kézben, együtt tehetjük le az esküt V.-vel.

Rokonok, ősök, barátok

A Ciara vihar után jött Dennis, ami rengeteg esőt hozott, s üvöltő szelet, ami néhány öreg fa életébe került itt a városban. A macskák is egész nap aludtak, mi pedig tervezgetéssel töltöttük a hétvégét. Megbeszéltük, hogy a szponzorainkat külön vacsorán látjuk vendégül, de a kedvenc olasz kávézónkba hívjuk meg ismerőseinket, barátainkat a polgárosodásunkat megünnepelendő. Tony és Rebeka, a tulajok megmondták, melyik nap lenne alkalmas. Meghívottak sorát összeállítani, lenyomozni azokat, akik nem a Facebook-on érhetők el, kellemes volt a tervezgetés. Azt már csak pirulva árulom el, hogy egy Hárfa nevű vendégházban foglaltam szobát az eskütétel napjára, no nem a neve miatt, az véletlen egybeesés, de közel van a konferenciaközponthoz, s szimpatikusabbnak tűnt a többinél..

A meghívók kiküldésével értem el Anizt, régi kolléganőmet az Üzemből, s kiderült, éppen Mexikóban van, néhai apja könyvéhez készít fotókat. Kihalóban lévő mesterségekről, azok művelőiről fog szólni a könyv, s ennek révén Aniz sok műhelybe eljutott, így cukrászokhoz is, s küldött pár képet régi, sötét, kissé megkopott sütödéből, ahol ezerévesnek tűnő habzsákkal dolgozik a fehér köpenyes, sötét bajúszú mester... S mellékelt egy képet Frida Kahlo Kék Házáról, ahol tömött sorban várnak bebocsátásra a turisták... Aniz mindjárt adott nekem egy projektet is, miután megtudta, hogy van egy Frida Kahlo-babám: csináljak nemzetközi nőnapra "badass" nőkről sütiket... Hm....!

A legérdekesebb kép azonban egy múzeum padlója volt, amit a művész virágos motívumokkal festett tele: egy az egyben olyan virágok voltak, mint az Üzem egykori, Angliából való asztalterítőin:

A fenti fotók mind Aniz Duran művei, kivéve a Frida-babát, mert ő a guadalupecreations.com oldaláról származik. A polcomon ül, együtt a többi fontos csecsebecsémmel.

***

A madarak szokás szerint nyüzsögnek az etetőn, a lobéliák virágzanak, az illatos muskátli nagy élénkzöld illatos leveleket hoz, s már nem szokatlan a nárciszok látványa sem. Ami szokatlan, az egy cinke, aki most már napi rendszerességgel kopog az ablakon. Először a kerti ajtó feletti szellőzőket ellenőrizte, amit még megértek, hiszen rejtőzhet ott pók, kisebb repülő ezmegaz, de egy idő után a kilincset és az üveget vette célba, néha ijesztően erős koppantásokkal ütögetve. Aggódtam a feje egészségéért, pár rácsodálkozós bámészkodás után már elhessentettem. Erre átszokott a műhely ablakához, s ott is folytatta ezt a neki-rárepülős kopogást. Öcsém javasolta, ragasszak fel valamit, ami elijesztheti, ne gondolja azt, hogy ott átrepülhet (mert a fenyő tükröződik az ablaküvegben). Hiába ragasztottam fel két öntapadós nagy matricát, megint csak ott kopogott! Remek felvételeket csináltam róla, de sajnos, túl nagyok, nem bírja el a blog. 

***

Nagyanyám házrészének eladásával apámra rászakadt a rengeteg papír szelektálásának ügye, de inkább a házban található képekkel, emléktárgyakkal, fotókkal tölti az idejét, s ennek során talált egy érdekes képet. Anyám fiatalkorában festett tusrajzát akarta megtisztítani, s szétszedte a rajz keretét. Mögötte egy elég régi, olcsó kis bolti nyomatot talált, Piroska és a Farkas illusztrációja volt. Amögött pedig egy elég jó állapotban lévő fotót talált, amin meglehetősen régi egyenruhában lévő katonák néznek a lencsébe. Kérdezte tőlem, szerintem milyen nemzethez tartozhatnak a katonák, de azon kívül, hogy a sapkarózsa formáját kétfejű sasnak ítéltem, nem sokat tudtam segíteni. A neten fotókat böngészve találtam meg a Signum Laudis weboldalt, ahol úgy tűnt, hozzáértők tudnak tanácsokat adni katonai tárgyak hovatartozásáról. Apu el is küldte nekik a képet, s láss csodát, hétfő reggelre megjött a válaszuk.

A lelkes szakértők (egyenruhás, tüzér fegyverzeti, tüzér szakharcász és kitüntetéses kutató) nemcsak elmondták, milyen katonák láthatók a képen, hanem küldtek még képeket is, hasonló fegyverről, egyenruhákról. Elképesztő, hogy a lelkesedés, a hozzáértés milyen gyors válaszadásra sarkallja a szakértőket. Nagyon örültünk neki, s annyit találtunk ki, hogy a kép alighanem az egykor csendőrként szolgáló János bácsié lehetett, talán az apja látható rajta. János bácsi nagyanyám testvérének férje volt. Rendszeresen nyaraltam a házukban, Egyházasfaluban. Egy fedél alatt éltek Ágnes nagynénémmel, nagyanyám másik, vénlány testvérével. Ő ápolta mindkettőjüket, a cukorbetegségtől megrokkant Ninu nénit, és - itt már emlékeim ködösek - János bácsit is. Házukat tavaly néztük meg, borzalmasan néz ki, átépítve, leromolva, félig javítgatva, kutyáktól szétrohangált, ápolatlan, fátlan udvarral a régi ápolt kert és tyúkudvar helyett. Csak szomorúvá tett.

Idemásolom a Signum Laudis szakértőinek válaszát, mert elképesztően részletes:

1.) A fénykép a Monarchiában készült 1898 és 1908 között. A csákón a sas kivehető szinte mindegyik személynél.

2.) A képen egy tüzér tűzszakasz látható akármilyen okból fényképezve. Jól azonosíthatóak a csákón a tüzér lószőrbokréták. (Tűzszakasz az egy ütegnek, a század szintű tüzér szervezetnek a fele, két löveg. A két löveg kezelőszemélyzetén túl még pár ember van a képen, minden valószínűség szerint az ütegtörzsből. Ez szokás volt.

3.) A képen tiszt nem látszik, négy sarzsi, tizedesnél magasabb rendfokozatú altiszt-tisztes vehető ki. Ez szintén a két tűzszakasz tényét erősíti.

4.) A löveg a 9 centiméteres M75/98 tábori ágyú. Ez specifikus támpontot nem ad, mert ez volt a Monarchia legelterjedtebb és legnagyobb számban fegyverben lévő tüzérségi eszköze egészen 1918-ig.

5.) A tüzérek M53 mintájú utászkarddal, a tisztesek és altisztek karddal láthatók.

6.) Egy tüzér jobb mellén kivehető a Tüzér Ügyességi Jelvény.

Hát nem bámulatos? Sajnos, János bácsi családjából nem él senki, aki segíthetne a beazonosításban, így csak arra tudunk gondolni Apuval, hogy talán a Rákosi-korszak idején dughatta el a képet, ne legyenek katonafotók a falon, s később nagyanyám ezzel bélelte ki a lánya rajzának keretét. Vagy nem is volt eldugva, csak ez esett éppen kézre...

Szt. Patrik új földijei :-)

Nagy meglepetésünkre pár hete barna, hárfás borítékokat kaptunk, ugyanazon a napon, mind a ketten. Aznap nem néztem postát, el voltam foglalva a  melóval, V. hozta be őket délután. Néztünk egymásra a barna, hárfás boríték felett, ami akár lehetett volna szerelmetes levél is az adóhivataltól, de az övére a CITIZEN szót nyomtatták, amig az enyémen csak egy kézzel firkantott, aprócska "citz" volt. Igéretes! Bontottam az enyémet, V. kivárta, mi van benne, egy vékony lap csak, elutasítás lenne? 

Jogi bükkfanyelven értesítenek, hogy ez a papír sem az országban tartózkodásra, sem utazásra nem jogosít, tévedés ne essék. Na, ez nem érvényes. A következő sor már ránk vonatkozik, az igazságügyi miniszter felajánlja (?) nekünk az állampolgárságot, ha hajlandó vagyunk befizetni a súlyos díjat és beküldeni két fotót, hátulján az azonosító számunkkal. Naná! Boldogan ugráltam, előadva a kiscsikós magánszámomat, s V.-t is erre biztattam. A meglepő az volt, hogy noha egyszerre küldtük be a pakkjainkat, ezek idővel elváltak egymástól, s külön, egymástól meglehetősen távoli regisztrációs számot kaptunk, sőt, az ügyintézőnk is más-más nő volt, most mégis egyszerre kaptuk meg a borítékjainkat.

Happiness! 

A banki csekkeket V. intézte, a feladást én. Fotóm nem éppen hízelgő, ahogy feszült figyelemmel meredtem a bolt előterébe rakott fotómasina lencséjébe. A papír szerint a következő értesítés már az állampolgársági eskü idejéről fog szólni. Killarney-ban, március elején tartják az esküt, amin kötelező a megjelenés. Egyórás ceremónia, egyszerre 1000 ember és a vendégek férnek a terembe. Kiváncsi vagyok, beleférünk-e ebbe a csoportba, vagy lesz-e még valami buktató, s ha később, akkor mikor kerülünk sorra...

Azóta zöld ruhákat nézegetek, mert elképzeltem, hogy zöld ruhában, zöld pasminával, nagyanyám arany nyakláncával és anyám aranygyűrűjével, s valami fehérrel megyek majd az eskütételre. Hiroko-n láttam egy zöld-fekete kockás ruhát, de mire megrendeltem volna (volt egy kis kavar a kredit kártyákkal, sajnos, ők állították hogy elütöttem egy számot, aztán kiderült, egy másik rendelésnél, hogy az oldal automatikusan visszaállítja a beütött dátumot elsejére...), szóval mire másodszorra megrendeltem volna, elfogyott a ruhakészlet, nyaf nyaff. 

A következő eskütétel előtti négy hétre vártuk a behívót, de nem jött, így úgy sejtjük, majd valamikor a nyáron kerülünk sorra. Végül is, november óta 16009+ ember várt a sorára, ne legyünk telhetetlenek, hiszen mondhatni, csont nélkül ment át a kérvényünk, kivéve V. aláírásával kapcsolatos faggatózásukat. Kifogásolták, hogy a régi útlevelében és dokumentumokon nem konzisztens az aláírása (=macskakaparás). Muszáj volt nekik  egy kézírásos levélben magyarázatot küldeni, amihez egy sorról-sorra legépelt változatot is mellékeltünk, mert a kézírásost biztosan nem tudták volna elolvasni. Ebben elmagyarázta, hogy amióta 1984-ben kapott egy Spektrumot, azóta nem ír kézzel, s a kitöltendő formanyomtatványok, hotel bejelentkező lapok és családi levelezések az ő privát adminjának, vagyis feleségének feladata. Ezt a magyarázatot el is fogadták.

Szerencsére mindkét ország engedélyezi a kettős állampolgárságot.

*** 

Vagyis kissé csalódottan kisatíroztam a naptáramból a két állampolgársági eskütétel dátumát, s próbáltam kiszámolni a tavalyi eskütételek alapján, mikor lesz a következő. Mert ugye, kellene foglalni a jegyeket Húsvét utánra, nyári utazási terv is lenne, de merjen-e az ember foglalni akkor, amikor az eskütételen való megjelenéshez kötött az állampolgársága?! 

A hetemet a Bálint-napi monstre sütés foglalta le, tele voltam tennivalóval, de vártam két csomagot Japánból (rendeltem zöld tunikát a Hiroko-n látott ruha helyett, s egy bájos kötényruhát, amit szintén nála láttam), s lestem a postást, mikor jön már. Ha nem csengetett be, akkor nem jött csomag, így kissé lehervadva néztem a postaládát. Újabb barna boríték, hárfa rajta, s V. neve rózsaszín (!) papíron! S a boríték kis ablakában félig egy sorszám... !! Jajistenem, izgatottan téptem fel már az ajtóban a borítékot, s aztán boldog sikoltozással és ugrálással ijesztettem fel a macskákat fektükből: megjött V. behívója eskütételre! Hiába írták, hogy legkésőbb egy hónappal az esemény előtt megjön, itt bizony csak 3 hétről van szó. A kései értesítés miatt V.-nek le kellett mondania a Seattle-ben tervezett értekezletet a Félcsöcsűbeli kollégáival.

Azonnal küldtem neki az üzenetet, fotóval, jajdeboldogvagyok! Hitetlenkedtünk közösen, hiszen már feladtuk a márciusi eskü gondolatát. S úgy esett, hogy éppen beesünk majd az ajtón előző nap, mert Bécsbe megyünk, házassági évfordulót ünnepelni, egy igen érdekes kiállítás megtekintésével, amire egy barátnőnk hívta fel a figyelmet. A reggeli 10 órás kezdési időpont nem valami kedvező, ha az ember Dublin mellől vezetne le a 3.5 órányira lévő Killarney-ba, ahol az eskütételt tartják tavaly óta. Nem a korai indulás a gond, hanem a munkába menők forgalma, amibe belefutnánk. Így hamar meggyőztem V.-t, hogy menjünk le már vasárnap, rögvest a hazaérkezés után.

Szívem szerint már azonnal ültem volna a gép elé, szobát foglalni, de ő türelemre intett: várjak, lehet, hogy az én behívóm is megjön, a múltkor is együtt kaptuk a leveleket... S valóban így lett, másnap megint csak nem jött a csomag, megint csak mentem a ládához, s benne ott volt a boríték, ezúttal egy zöld papírra nyomott levél... Ugyanaznap teszek esküt, csak délután. Újabb ugrálás, Pocak riadtan futott az asztal alá, megijesztették denevérhangú örömsikolyaim (szomszédok mit gondolhattak, nem tudom, de nem is érdekel). 

Most már leültem a gép elé, miután megbeszéltük, ünnepi napot csapunk, este vacsorával, s csak másnap délután jövünk haza, miután megnéztük Killarney régen látott környékét. Van ott látnivaló, a Ladies' View, a csodaszép Muckross-ház, amit először még akkor láttunk, amikor szabadon kóborolhatott benne a turista, a csodás kertje a vastag törzsű, öreg fákkal, s a tó, aminek vizén anno olyan félve ültem a csónakban (nem kedvelem a vizet, ha nem látom az alját). 

S az örömünket még az olyan poszterkampány sem tudja elrontani, amit a legutóbbi eskütétel napja előtt kezdett valaki vagy valakik, teleragasztgatva ezekkel a képekkel az eskütétel helyszínéül szolgáló konferenciaközponthoz vezető utat. Pedig nem állítja senki,  s mi sem, hogy az ír állampolgárság megszerzésével ír lesz, New Irish, vagy micsoda. 

Az elkövetőt pedig puszilom!