Időről-időre csapdába esem (hahaha, mondaná a férj), s megveszek új dolgokat. Félrerakom a megszokott kedveseket, s jön az új. Szívesen tesztelek ezt-azt, csináltam is egy ideig pénzért, amíg nagyon ráértem. Bejártam a városba, hogy egy tizenöt fős csoport tagjaként óránkénti díjazásért sajtot/kávét/kenyeret tapogassak, kóstolgassak, morzsolgassak, csemcsegjek, s ütögessem be a számgépbe az ítéletet, miszerint a 828-as szelet minősíthetetlenül sz*r, persze, nem ezekkel a szavakkal, mert pontozás folyt, de volt utána tetemrehívás, ahol már lehetett erős kifejezéseket használni.
Nemrég három olyan holmit is vettem, ami után izzott az ujjam, hogy írjak róluk, vagy azért, mert jók, vagy azért, mert nagyon nem. S egy könyvről is írni akartam, már rég. S mi mást is lehetne csinálni ezen a nagyon meleg, felhős, esőreállós (bárcsak!) vasárnapon, amikor V. ügyel, s várni kell, amíg megkel a kísérleti kenyér?
Az első termék, a Dove levendulás tusfürdője. Ezzel még januárban találkoztam, öcsémék fürdőszobájában, s azóta is rajongója vagyok. Tekintettel az akkori könnyű kézicsomagokra, nem mertem hozni, s áprilisban sem mertem egyliteres palackot venni a soproni nagy Tesco-ban, pedig kellett volna. Nagyon finom illata van, kellemes, visszafogott, nem az az öregasszonyosan túlzó levendulaszag. Annyira kedvelem, hogy amikor legutóbb azon gondolkodtam, milyen sütit süssek a piac kávézójának, a címkéje adta az ötletet, s levendulás shortbread-et kaptak a kedves vendégek. S ügyeltem nagyon, s ennek köszönhetően sikerült elérnem, hogy süteményem éppen olyan visszafogott illatosítású legyen, mint a Dove levendulás tusfürdője, ami rejtélyes okokból itt nem kapható. Na jó, a Marks and Sparksban még nem voltam tusfürdőkeresőben, de a többi boltban már igen, s az összes többi változat kapható, ez nem. Miért, rejtély. Ez a palack most ünnepi alkalmakra szolgál, kitart novemberig, amíg kapok újat.
A középső tusfürdő egyik kedvenc márkánk, évekig csak a citromos és a mentás változat uralta a kád peremét (az utóbbi igazán szemnyitogatóan frissítő!), aztán jött a le-a-műanyag-csomagolással-rohamom, s áttértem a papírcsomagolású szappanokra. (Pl. ott a Görögországból importált olívaolajos szappan, egyszerű papírdobozban, semmi flanc, éppen ezért - is - vagyonba kerül.) Ez is műanyag csomagolású, ráadásul szpré-fejjel, de adtam neki egy esélyt. A tusfürdőből elég egy diónyi adagot kifújni a tenyerembe, hogy egy magamfajta, kissé gömölyded, de azért az átlagnál kisebb felületű testet be lehessen kenni vele. Ahogy ígérik, borotvahab keménységű hab borítja be vékonyan a t. fürdőző testét, kellemes citrom- és zöldcitrom-illattal, éppen elég a reggeli ébredéshez (vagy lábborotváláshoz). V. szerinte nem jó, nem kezeli elég hatásosan az "oily T-zone"-ját, vagyis arcának olajosabb részét, régen ez nekem is problémát okozott, de mióta van rendes arcmosóm, ez nem gond. De annak használatára aligha fogom az én férfias uramat rábeszélni, ugye.
A tusfürdő kifújása után még nyom magából egy kicsit, mintegy utolsó sóhajként, amitől ilyen habcsík ül a palack szélén, ha nem megyünk vissza fél óra múlva, hogy letöröljük.
A harmadik palack amolyan ócsó parfüm, illatosított víz, olyan is. A Nuxe száraz olaját nagyon kedvelem, egyik francia utunkra emlékeztet az illata, kellemes, meleg, tengerparton-törülközőbe-burkolózós-naplementés illat, ha rossz napom van, azzal vidámítom fel magam. Valami hasonlót vártam, higítva, talán ezért is estem áldozatul ennek a színes palacknak: hiba volt. Pedig megszagoltam, meg én, megvolt bennem a kétség, mégis elhoztam. A hatéves kislányok egyszarvú-imádata inspirálhatta a palack színét, a kifújt illatosított víz is ilyen "színes", édeskés, hamar elillanó (naná), s ha az ember megpróbálna maradandóbb illatot varázsolni magára, mondjuk kétszer fúj, akkor már túlmegy azon a határon, ami elviselhető. Egyszerre vonzó és taszító illat. El fog fogyni, apránként, majd amikor egyedül vagyok itthon, és csak a madarak kaphatnak a torkukhoz, akkor fogom használni. Most úgysem kell nyarat idézni, itt van, teljes erővel.
S íme, az utolsó, a könyv. Ajándék bónból vettem, még régebben, s ezért az amúgy súlyos ára kevésbé viselt meg, de az biztos, hogy nincs arányban a könyv használhatóságával. Eredetileg ugye, francia nyelvű könyv, kerestem a fordítóját, hogy elátkozzam, de csak egy cégnevet találtam. Gondolom, kiadták a munkát valakinek, aki a büdös életben nem sütött kenyeret, s nem nézett utána szakkifejezéseknek, amik az összes kenyeres könyvben ugyanazok egyébként...
Szóval drága könyv, sok képpel - amik nagyon hasznosak és megmagyaráznak egy-két fogást -, de a probléma már egy olyan alapdolognál kezdődik, mint a liszt. Kenyeret, ugye, kenyérlisztből szokás sütni, nem a tortasütéshez használt lágy, egyszerű sima lisztből. Erre mindenhol ezt emlegeti a fordító, annak ellenére, hogy a könyv végén van egy szép táblázat, ami felsorolja a Franciaországban elérhető, számuk alapján beazonosítható (gugli a barátod) és kenyérsütéshez használt liszteket. Amit ott is kitartóan sima lisztnek fordít... Így aztán nem csoda, hogy mondjuk egy kezdő háziasszony nem fog tudni összehozni egy kenyeret az alacsony gluten-tartalmú simalisztjéből.
Van vele más gond is, p. biztosan nem próbálták ki a recepteket, vagy Fahrenheitet tévesztettek össze Celsius-szal. Az egyik kenyérhez meg kellene pörkölni a magokat. 240 Celsius fokon 10 percet ír. Persze, süssük csak azokat a magvakat, aztán kapirgáljuk le a sütőlapról a feketére égett maradványokat, s kezdjük újra a dolgot egy magbarátabb hőfokon.
A hasznosabb részeket nem akarom leszólni, mert vannak. A kenyerek formázása, hibalehetőségek felsorolása, érdekes receptek sora, ezek mind jók, nem kukáznám a könyvet, de ezek a fordítási hibák egy ilyen kiadótól azért elfogadhatatlanok. Bár valaki nemrég azt mondta a Phaidon kiadóra, hogy szép, mutatós, nagy, képekben gazdag, nehéz könyveket ad ki, amik aztán jól mutatnak a hatalmas nappali üvegasztalán, mintegy lazán odahelyezve, de mindennapi használatul nem javasolt. Hm.
