Jó hosszú nap volt, 11 órás műszak, bosszúságokkal, amire kellő gyomorrángással reagáltam, de szerencsére a finom vacsora és a még finomabb ajándéksüti a vendéglősnő részéről segített feledtetni a főnököm marhaságait. Megígértem, hogy nem nyafogok, mármint nem nyafogok itt, az már megtörtént az uramnak hazafelé a kocsiban.
A lényege azonban az, hogy kreativitásomat megpróbálom máshol kiélni, s nem a kávézó lesz a prioritás. Ahogy az uram fogalmazott, "a széklábfaragásból fizetjük a mortgage-t". Kreatívkodni máshol kell.
A hét fénypontja Hugh Fearnley-Whittingstall közelről való megszemlélése volt. Időben odaértem, így sikerült negyedik legyek a sorban. Nem volt akkora tömeg, mint Nigella Lawson látogatása idején, de azért a boltot körbeérte a sorban álló lelkes rajongók sora. A Meat című könyvét vittem, mert abból vettem eddig a legtöbb receptet, s mivel van benne egy magyaros recept is (paprikash :-)), ezért ezt akartam vele aláíratni.
Különösebb csinnadratta nélkül érkezett meg a Grafton Street-ei könyvesboltba, nem láttam, csak hallottam, hogy köszönti a népet. Aztán egyből meglódult a sor. Az eladók által kiosztott kis post-it-re kellett felírni a nevünket, hogy ne legyen gond a helyes írásmóddal. Mindenkihez volt egy mondata, olyanok, mint hogy van, kösz, hogy eljött, remélem, tetszik az új könyv, ilyesmik. Amint a soron következő delikvens odalépett az asztalhoz, a bolt alkalmazottja elvette a dedikálandó könyvet, s odarakta Hugh elé. Köszöntem, köszönt, s mielőtt írhatott volna, eléraktam az előző este elkészített csupa állatos, csak fehérrel kihúzott mézesekből álló csomagocskát azzal, hogy engedje meg, hogy adjak valamit. S hogy köszönöm a kampányokat, amiket a csirkék, s egyéb állatok etikusabb tartása érdekében folytat. Nagyon akartam valamit vinni, a mára már magát "iparággá" kinövő kedvenc kisgazdámnak. Ó, milyen kedves, mondta ő, mire én, hogy várjon két napot, addigra megpuhul. "Már ha marad belőle valami hazafelé a gépen" - így ő, én pedig vöröslő fejjel köszöntem meg, s már fel is markoltam a dedikált könyvemet, s húztam a pénztár felé. Juhé.
Most már csak Stephan Raynaud-ot kell, hogy erre vesse egy dedikálási körút, s akkor minden kedvencem szakácsomtól, lesz aláírásom.
***
A másik érdekesség egy Irish Times-beli cikk volt. Néha reggel, ha nem kell kapkodni, van időm átfutni a fő híreket a kávézónak járó újságban. A szemem hamar megtalálta a Hungarian szót a szerdai számban, lóbetűkkel szerepelt a harmadik oldalon. "Hungarian Deputy"... kezdi a cím, nézem a mellékelt fotót, a férfi arca nagyon ismerős. Biztos, hogy én ezzel az emberrel Dublinban találkoztam... Pár sor és a név elolvasása után azonnal beugrik, igen, ez a férfi (akkor nekem inkább fiú), aki egy alkalommal az Elephant and Castle vendéglőben a felszolgálónk volt. Talpig úriembernek ismertem meg, megjelenésében, viselkedésében, megnyilvánulásaiban. Igen szimpatikusnak tűnt, de a barátkozást egyik részről sem erőltettük. Azt hiszem, egy - talán más magyarokkal való közös - találkozás után többet nem láttuk. Illetve egyszer, a sligo-i csatlakozási ünnepségen, 2004-ben, ahogy a tömegből a néptáncosokat fényképezte. S most tessék, a Jobbik tagja, parlamenti képviselőjük, nahát. S az itteni újságban szerepel, nem éppen....
Kicsi ez a város!
***
Most éppen tönkölykenyeret próbálok sütni, egyelőre úgy sejtem, katasztrófális eredménnyel. A piacon kérdezte az egyik vevő, hogy sütök-e tönkölykenyeret (a kolléga, aki süt ilyesmit, nemrég szívműtéten esett át, így most nem árul senki ilyen kenyeret a piacon, s ez a férfi csak azt enne). Gondoltam, itt az alkalom, hogy kipróbáljak egy receptet, új kolléganőm, Molly bíztatására, aki a lenti módszerrel süti a kenyereit. Eddigi tönkölykenyereim mint a téglák, olyanok voltak, ha előbb nem, másnapra ehetetlenül kemények lettek. Ez a recept azzal kecsegtet, hogy nem lehet elrontani. Hm. Nem újdonság, ez is körbejárta már a világot párszor, én ezt az oldalt használtam forrásként. S hogy ne legyen a dolog egyszerű, nem kenyérliszttel, hanem tönköllyel indítottam.
A recept szerint 18 órát kell hagyni az éppen csak összekevert kenyértésztát kelni a konyhapulton. Nos, nekem 22 órát ült a szerencsétlen a folpack alatt, mert a fene sem gondoltam, hogy ma ilyen sokáig bent kell maradnom dolgozni. A tészta vagy emiatt, vagy a nem helyes arányok miatt eléggé puha lett, korántsem tartotta meg a formáját, ahogy a képeken, hiába adtam hozzá lisztet bőven, csak folyt egyre széjjel. Talán a tönkölyhöz kevesebb víz kellene...? A recept szerint bele kell pottyantani a felforrósított edénybe, nos, az enyém inkább lefolyt a konyharuháról, mint plottyant, úgyhogy el vagyok rá készülve, hogy valami formátlan alakzattá sül majd.
Legközelebb már arányokkal próbálkozom.
***
S ha már magyarok, az uram éppen most kiáltotta nekem a nappaliból, hogy Tóth Bori-cikk van az Indexen. Tóth Bori, a "celeb"... Akivel szintén itt Dublinban találkoztunk, vagyis én szerencsére nem, csak V., s ő is csak futólag. De az már egy egészen más, s politkától teljesen mentes történet. Talán majd egyszer... ;-)
***
S igen, igazam lett, a formátlan plottyból formátlan kis gomba lett a tönkölykenyér. Szépen ropogósra sült ugyan, a kérge imádnivaló, de nem néz ki jól: a közepe felduzzadt, a széle laposabb, mint egy gombafej.
Az ízéről majd holnap, most még túl forró, hogy felvágjam. De szerintem ráfér még egy kis igazítás.
