2010. március 18.

Meglepetés

"Emőke megint küldött neked egy macskát" - nyújtotta át az uram reggel a képeslapot.

A képeslap a "több legyet egy csapásra" jegyében érkezett, látszik, hogy küldője alaposan átgondolta a dolgot :-): egyrészt A) roppant kellemes meglepetés volt a számlák, bankkimutatások borítékjai között. B) valóban macska volt rajta, vagyis macska formában kivágott fehér lap, a macska formájú "lyuk" mögött üldögélő C) weimari vizslával.

D) s macskás bélyegekkel volt meggyorsítva a célbaérés.

Köszönöm!

(S az még külön érdekesség, hogy a képeslap fotóját jegyző William Wegman által készített réges-régi, filmfesztivált hirdető poszteren láttam először weimarenert. Ha! Valamikor a 80-as években. De kitartó netes kutatással sem tudtam megtalálni. Itt van helyette ez:)


Copyright: William Wegman

Tavasz?

Nagyszerű! Süt odakint a nap, az országos (langyos, aprószemű) eső mintha már elvonult volna a tenger felé, s a hóvirágom akkorára terpeszt, mint egy tornászlány az olimpiára készülve - s szívja magába a meleget.

"Catching some rays..."

S most már délután 3-tól a napfény eléri a terasz kövezetén álló cserepeket is, az alacsony fal előtt. S kétszámjegyű a hőmérséklet, s nemcsak délben.

Kellett ez a kis eső, már egészen morzsalékos volt a föld a virágok alatt. Veszekedtem is a rigóval, mert komoly lyukakat csinált némelyik virágom tövébe, gilisztavadászat közben. Először azt hittem, valami rágcsáló volt a bűnös, de aztán rajtakaptam, amint csőrével hatalmasakat taszajt egy-egy rögön, s szinte lyukat ás, mint egy eb. Mehettem utána, temetni.

Itt-ott már vastagszik egy-két bimbó, s mai anyagbeszerző körutam során - végre! végre! - tömött sorokban virágzó nárciszokat láttam az N11-es mentén.

A fácán úgy tűnik, végleg beköltözött a telepre, hol reggel, hol délután, hol kora este gyalogol végig a házak előtt. Amikor legutóbb utána mentem, hogy megnézzem, vajon hová tart, nekifutásból elhajtott egy eszegető szarkát a focipályaként használt green-ről. Kakas a szemétdombon.

A rádióban délután a fácánokról volt szó, hogy szabadon nem élnek Írországban, csak tenyészetből megszökött egyéneket lehet itt-ott látni. Hö. Mobilt ragadtam, s texteltem egyből (mint kiderült, nem voltam egyedül). S beolvastak! Megírtam, hogy él egy fácán a telepen, vajon megszelidíthető-e? Az volt a válasz, fogalmuk sincs, de miért is szelidíteném, nem fog nekem trükköket végrehajtani, végül is ő csak egy... khm... vacsora...

A szombati, kávékuckóba szánt sütivel jól mellényúltam. Melaszos, írós süti. Ha süti, akkor száraz, legalábbis ez jött le nekem. Hát egy fenét. Sütés végén puha, sötét kis süteménygömböcöket kaptam, mintha egy piskótába harapna az ember, aminek érdekes íze van. Muszáj majd megcukroznom, mert így eléggé... érdekes az íze. Sőt, mondhatnám, fura, magyar ízlésnek legalábbis.

Az anyagbeszerzésnek egyébként érdekes eredménye lett. Először az ottani bevásárlásaim során elvetődtem a zöldséges szekció felé, s a polc legtetején mintha fokhagymákat láttam volna. Zsákolva. Kérdeztem a nénit, tudja-e, honnan való. "Azt hiszem, spanyol, de mindjárt megnézem." Nagy szívdobbanás, megvártam, míg lehúzza a zsákot a polc tetejéről, ahová én a legnagyobb jóindulattal sem értem volna fel létra nélkül, majd mutatta a cimkét: francia fokhagyma. Öklömnyi, kemény, csudaszép fejek. Nem rózsaszín, "csak" sima, de így is összeszorult a gyomrom az izgalomtól. "Mennyibe kerül?" Ránézésre 3 kilós zsáknak tűnt, gondoltam, most mindjárt mondja, hogy 50 euró vagy mittudomén, és én majd sajnálkozom. "15 euró." - mondta a néni. "Mennyi? 15?" A nagykönyvben megnézte, igen, 15. "Kérem" - leheltem, végig sem gondolva, hogy mennyi ideig fog tartani nekünk, míg megesszük ezt a rengeteg fokhagymát. Lélekben már a kamrában készítettem neki elő a hűvös helyet, s úgy éreztem magam, mint aki megnyerte a lottót. Lelki szemeim előtt krémesre sült fokhagymafejek villantak fel, rozskenyérből készült piritóson... olajjal... Vigyorogva köszöngettem a nőnek, mondván, bearanyozta a napom! A kocsit pillanatok alatt betöltötte a jellegzetes illat, de nem bántam, dehogy!

Itthon aztán lemértem, 4 kilós a zsák! Eddig fejenként egy eurót fizettem a nagyfejű, francia fokhagymákért, amelyek már látványukkal is súlyos nyálelválasztást okoznak, s most boldog tulajdonosa vagyok egy 4 kilós zsáknak. Karácsony!


***

Közben ennek a Facebook-os izének köszönhetően felfedeztük egymást Annával, mesélt a rövidke itthontartózkodásáról. Peadar, a barátja 2 hónapig Új-Zélandon volt, a mázlista, s majd júliusban jönnek, akkor már együtt. S közben egyre szaporodnak az ismerősök az oldalamon :-) A kávézó oldalát is megtaláltam, a sütifotóik nagy része az én sütijeimet ábrázolja, hehe. Sőt, Fionát is megtaláltam, vele már tervezgetünk egy kávézást Húsvét előtt, Marielle-t, régi francia kolléganőmet és Anna-Klarát, a svéd volt kolléganőt is felfedeztem... Nem fogok vadul elkezdeni levelezni a régiekkel, de jó érzés tudni, hogy merre vannak, mit csinálnak a nagyvilágban.

2010. március 17.

Ezt is megértem

Már nem vagyok Facebook-szűz...

(Laca, új-zélandi ismerősünk ötlete volt, nyomuljak ott is. Meglátjuk. Ha másra nem, arra azonnal jó volt a regisztráció, hogy kiderüljön, Anna hazalátogatott Nepálból, s holnap utazik haza, s legközelebb júliusban jön. Egészen kicsit rosszul esett, hogy nem szólt, de tekintve hatalmas baráti körét, és elhanyagolódott levelezésünket, nem csoda, hogy nem volt ránk ideje.)

2010. március 15.

Ashford - felejtős...

Nos...

Nem megyünk többet Ashford-ba, piacolni.

Tegnapi bevételem (a profit szót felejtsük el, jó alaposan) annyira nevetséges volt, hogy az én uram, akire tanács terén mindig számíthatok (értsd: ő az, aki tiszta fejjel gondolkodik a kettőnk alkotta családban), szóval ő is azt mondta, hogy akkor most mi szól a piacon való megjelenés mellett, s mi szól ellene? S ha már ő felteszi ezt a kérdést, akkor az azt jelenti, hogy a piac felejtős.

Már akkor tudtam, délután fél 4 magasságában, hogy elhatározásom és magamnak tett ígéretem ellenére nem fogok én ide többet jönni. Mert "pro" érvként fel tudtam sorolni annak a pár gyereknek a felcsillanó arcát, aki "Nézd Anyu, gingerbread man!" kiáltást hallatva megindult a pultom felé.

Érvek mellette? Ennyi az összes. V. körbekérdezett, a többi pultos azt mondta, az elmúlt hetekben ugyanaz a vevőkör volt, magam is felfedeztem pár ismerős arcot egy héttel korábbról - ki tudja, bővül-e egyáltalán ez a szűk kör egy ilyen félreeső helyen?

Ellenérv? No, az volna számos. A ráfizetés. Az uram feláldozott vasárnapjai. 6 óra üldögélés, mondhatni, tétlenül. S a csalódás... Szombaton délután kissé nehéz sóhajjal tudomásul vettem, hogy a szombat az teljes munkanap, s rövid szieszta után mentem, lesütni a Mothering Sunday-ra (vagyis Mother's Day-re) a "mézeseket" - gingerbread szíveket, ír ízlés szerint. Pirosra mázolva, magyarosch mintával díszítve... Amiket a kilternani piacra készítettem, mind elfogytak aznap. Az utolsó szemig. Az öreg högyek meg is jegyezték a sütis pultnál, hogy remekül teljesítettem. Akkora bevételem volt, mint egy-egy karácsonyi piacon. S amilyen ostoba vagyok, hasonló sikerre számítottam Ashford-ban is. S dekoráltam, és mázoltam, és celofánoztam...

Leírhatatlan csalódás.

A szíveknek felét SEM adtam el. Ma több látogatója volt az ashfordi piacnak, mint múlt héten, ellenben kevesebb sütit adtam el. Nyamvadt 5 zacskó sütit. Összesen. Néhány gingerbread man-t. Egyre kornyadtabban ültem a pult mögött. Egyre jobban utáltam, hogy (eredménytelenül) széles mosolyra késztet minden ember, aki a pult előtt - jobbára érdektelen arccal - ellépdel. Akik ellépdeltek ott, jobbára maguk is anyák voltak, akik nyilván nem vesznek saját maguknak "Happy Mother's Day!" feliratú szivet...

Boldogan fogadtam minden gyermeket, aki visszajött (anyu nélkül), forró kis tenyerében szorongatva a pénzecskéjét, s gondosan, alaposan kiválogatta a legszebb szivet. Anyunak ajándékba. Megöleltem volna azt a kislányt, aki rákérdezett, hogy mivel húzom ki a fehér vonalakat? Lehetett vagy tízéves... S mesélte, hogy szeret sütni, s süt mindennap, s ma este ő főzi a vacsorát...

S a béna agyammal nem jutott eszembe semmi, de semmi kivételes, amivel ezt a KIVÉTELES gyereket meg tudtam volna jutalmazni... Süt! Nyilván még azt is tudja, mi hol van a konyhában, s nem csak készételt ismer. V. utánuk szólt (az apja kísérte a kislányt): "Good luck with the meal!" A kislány apja kacsintott, a gyerek arca ragyogott, vitte a béna kis gingerbread szívemet az anyjának... Lehet, hogy pár év múlva én fogom az ő sütijeit venni valahol...

Mindegy. A piac árusai meglepően korán összepakoltak, már fél ötkör lázas dobozolásba kezdett mindenki, egy héttel korábban csak közvetlenül öt előtt lendültek meg a pakoló kezek. Fél ötre eldöntöttem én is, nem éri meg nekem/nekünk ide lejönni. V. mondta, ez nem az én helyem, nem az én vevőköröm, ne legyek letörve, de azért hervadtam. Sűrűn osztogattam a névjegyem, a mellettem lévő Greystones-ban cupcake-eket áruló - mint kiderült, dél-afrikai - nőnek Szamos marcipán dekorcukrok dicséretét zengtem, s aztán mentem Bobby-hoz, mondani, hogy köszönöm a lehetőséget, de nem jövök többet. Alighanem nem csak én voltam csalódott, mert mondta, hogy mostantól 40 euróra csökkenti a bérletet, éppen most szólt a többieknek - segít az rajtam valamicskét? Mondtam, hogy sorry, de nem...

Persze, a befizetett bérlet ellenében ígért számlát - hogy le tudjam írni az adómból az a kifizetett 100 eurót -, elfelejtette, hagytam hát névjegyet (hahaha, naiv), lakcímmel, reménykedve, hogy tényleg elküldi a számlát. Ha nem, nyaralás után visszajövök, oszt' leverem rajta.

A svéd nő elfelejtette a csokitorta receptet, neki is ment egy névjegykártya, talán elküldi. S elbúcsúztunk mindenkitől, pl. Larától, akitől finom harissa-szószt vettem, és adott gyümölcssalátát a múltkor neki ajándékozott kenyérért cserébe, és akivel alaposan kitárgyaltuk, hogyan kellene csábítóan elhelyezni a sütiket, berendezni a pultot. V. a szemközti ékszerárust dicsérte a szemébe, aki pár lámpa, s apró kellék segítségével otthonos körülményeket teremtett a pultja körül, sok vevője is volt.

Egyetlen vigaszom volt, hogy az északír olajbogyóárusnál volt francia fokhagyma, és salotta is, így az esti birkaragu legfontosabb hozzávalóit helyben meg tudtam venni.

A nap fénypontja egyébként egy madár volt: hazaérve éppen a farmert/harisnyámat próbáltam lehámozni magamról (khm, kövéredem), amikor V. kiabált a kanapéról, hogy jöjjek, mert itt a fácán! Élesre izzított mobillal érkeztem, félig még nylonharisnyában, s míg azt fejtettem le magamról, addig készült pár fotó. Amiből ez a legjobb.



Talán kivehető, az egy fácán(t) az előkertben! Van még fotó, fácán a bokrosban, fácán elsuhanóban, de azok már sebtiben készültek, alig-alig látszik rajtuk a madár, zokni nélkül, de már melegítőben ügettem utána, a mellettünk lévő "green"-re, ahonnan már hazamentek a focizó gyerekek... ott legelgetett nagy nyugalomban, este 6-kor, a jövő-menő autóktól, bokor aljából mobillal fotózóktól sem zavartatva magát..

Később aztán röviden a finom birkaraguba locsolt fehérbor gőzébe zokogtam, elsiratva a piacos próbálkozásomat, majd vigaszul megittam a maradék bort. Ne legyek telhetetlen, egy Gyárbeli fickó - aki még csak nem is az uram kollégája, még csak nem is ismeri, kicsoda - rendelt 40 sütit Szt. Patrik-napra, mondván, látta a weboldalmat, s "megkívánta őket". Első rendelés a weboldal alapján! Ami a Google-ban, a megfelelő keresőszavakat beütve igen előkelő helyen jön fel. Juhé!

S Dzsusztinak hála, új sütifotók is kerülnek majd fel az oldalra, mert ő nagylelkűen elvállalta, hogy profi módon lefotózza a sütijeimet, ne autóztassam meg azokat feleslegesen, át fél Európán...

S hamarosan itt lesz a húsvéti roham, készíthetem a tavaly is nagy sikert aratott nyulakat, mandulavirággal, s Lesley is kért árajánlatot egy augusztusi esküvőre, kenyérgömböcökre és dekorált szívekre... S mindjárt itt a nyaralás ideje, és megyünk Erdélybe is, és az Alpokba... Szóval, no worries!