Hurrá, vége az első, hosszú, munkás hétnek! A hét első 3 napján még rendes kislányként róttam a köreimet a kora reggeli, harmatos füvön, miközben egy krimit hallgattam a madárcsicser helyett. Mosolyogtam, mert éppen az első napi sétára jutott a krimiből az a rész, amely azt taglalja, hogy a középkorú, kövérkés rendőrtiszt mekkora lendülettel lát neki a testedzésnek, minden hétfőn, hogy aztán szerdára kifusson a szuszból, s hanyagolja a mozgást...
9-10 körből meg is van a kívánt távolság, a napi 3-4 km, vagy a 35 perc. Ennyivel már boldog vagyok, s jegyezhetem a fogyogató kilométereket a Camino-n. Még bő 600 van hátra.
Egyszer még V. is kijött velem sétálni, beszélgetés közben gyorsabban múlt az idő. Közeledve a mezőhöz, szúrós szemű pillantásunkkal sikerült elhajtani egy ismeretlent, aki úgy érezte, a telep mezeje az ideális hely a kutyaszaratásra. Kocsival érkezett... Már nem először láttuk. Ahogy elnézem, ez a kaka probléma marad, ezért érdemes leszegett fejjel, magunk elé nézve sétálni a mára már kitaposott ösvényen. Tervbe van véve egy figyelmeztető tábla, de úgy sejtem, nem lesz hatása. Azért egy próbát megér.
Aztán csütörtökön már reggel a séta helyett is dekoráltam, festettem a sok húsvéti sütit, az Üzem váratlanul megemelt rendelését, s közben agonizáltam egy torta megrendelés felett. Már nem emlékszem, mikor stresszeltem ennyire torta miatt. A hiányos feljegyzéseim miatt fogalmam sem volt, hogyan reprodukáljam azt a fehér csokis bevonatot, amire a hölgy megrendelőm majdnem 2 év távolából is emlékezett. Először fehér csokis ganache-t próbáltam csinálni, ami katasztrófálisan sikerült. Illetve a fehér csoki, meleg tejszín kombója még csak-csak elkészült, de amikor a kívánt halvány rózsaszín festéket próbáltam lassan belekeverni a ganache-ba, az szépen megfolyósodott, s hiába kevertem, vertem a tanácsok szerint, nem akart összeállni.
Nem volt türelmem hűtőben dermeszteni, s reménykedni, hogy megjavul, hanem elmentem újabb adag fehér csokiért, ezúttal minőségibbet választva, s most fehér csokis vajkrémet csináltam, mert közben a nő megírta, hogy emlékei szerint fehér csokis vajkrém borította az egyszerű vajas piskótát, amit lekvárral töltöttem, s a kérésének megfelelően rengeteg szórócukrot is kevertem bele. (Ez valami újabb őrület, talán már írtam róla: az egyébként elég kemény, színes picurka cukorgömböket a piskótába keverik. A gömböcskék alig puhulnak meg a sütés közben, csak a rajtuk lévő színes bevonat megszínezi egy picit a piskótát, mintha a kész tészta tele lenne sok színes folttal. Szerintem ehetetlen borzalom, de ha ezt kérik, ezt kapják. Funfetti tortaként lehet megtalálni a Google-n a receptjét.)
A vajkrém a belekevert, kissé olvasztott fehér csokival már jobb lett, lekentem a tortát, s a "tegyen rá valami dekort, nem kell túlspilázni" kérésnek megfelelően megpróbáltam valami kislányos díszítést sikeríteni rózsaszín szórócukorból (puha, a 2 éves ünnepeltnek is megfelelőt), vajkrémből nyomott "csókokkal", aminek a közepére nyomtam pár fényes cukorszivet, mert a küldött képen is az volt. Az egészről lerítt, hogy ihletem nem volt hozzá, de próbáltam szépre csinálni. Az elkövetkező hetekre van még 3 tortám, de aztán kész, vége, nem vállalok többet új klienst. Sütit tudok csinálni, az az én asztalom. Általában a "magára bízom a dekort"-féle tortáknál szoktam brillírozni, de most alighanem tele volt a micsodám a feltorlódott melóval, s ennek áldozata lett a torta. Rózsaszín volt, dekorált volt, kislányos volt, szivárvány árnyalatokkal, de érződött rajta az izzadtságszag.
Mert ostoba voltam, mert igent mondtam rá, amikor tudtam, hogy a piac és a kávézók rendeléseivel leszek elfoglalva. Tavaly ilyenkor az első lockdown miatt kellett elhalasztani ezt a tortát, nem volt szívem másodszor is nemet mondani.
Lecke megjegyezve. V. mindig mondja, hogy nyugodtan mondhatok nemet, nem ezen múlik a megélhetésünk, de még mindig szorul a torkom, s kellemetlen érzés marad bennem, ha valakit máshová irányítok.
***
A piac remekül sikerült, de nem volt ugyan olyan hosszú sorállás, mint előző hétvégén, s megint elég leraboltak voltak 11 után az asztalok, de ennyit tudtunk "gyártani". Akik későn jöttek, azoknak nem sok minden maradt. Szerencsénk volt, kellemesen napos szombat reggel volt, pedig napok óta fenyegetőznek a levelibékák a hideggel. Ami egyébként ma reggelre meg is érkezett, havas esővel, hideg széllel. Most is csak 4 fok van, míg tegnap délután a derekamra kötött kabátban sétáltam, égette fülünket a napfény, ha a napos oldalon mentünk. Az az igazi, tavaszi, átmeneti időjárás uralkodik: napos oldalon klassz meleg van, árnyékban pedig még a sál sem árt. S öregesen megborzongunk, amikor látunk egy-két kirakott hasú, derekú kamaszcsajt. Elértem azt a kort, amikor nagyanyámhoz hasonlóan mormogom: "Kint van a derekad, lányom! Felfázik a veséd!"
A piacon szokás szerint felraktam a kifújt tojásokat a bokrokra (hány éve is festettem őket??), így volt kis húsvéti dekor is. Sokan jöttek kávéért is, s utána kiültek a parkoló alacsony kőfalára melegedni, beszélgetni. Sajnos, továbbra sem rakhatunk ki asztalokat, s úgy tűnik, ez még egy darabig így lesz. 12-e után lesz enyhítés a megszorításokon, de csak kevés, mert nem bírják a fertőzöttek napi számát lenyomni. S garantálható a megbetegedések továbbra is tartósan magas száma a húsvéti langyos időjárás által a szabadba csábított nép gyülekezése miatt. Persze, minden relatív, a magyarországiakhoz képest ez a 400-500 beteg "kevésnek" mondható. S a legtöbbjük nem kerül kórházba, hálaaz Égnek.
De a jó hír az, hogy 12-e után már autózhatunk bárhová a megyében, hurrá.
Ezen a szombati piacon megint kiderült, mennyire a szemükkel vásárolnak az emberek. Az örök kedvenceket, a csokis keksztorta-szeleteket most nem átlátszó celofánba raktam, hanem pici nylonzacskókba, fehérekbe. Fele adag megmaradt. Hiába volt egy áttetsző zacskóba rakott mintapéldány, nem fogyott el mind. Bezzeg sütiből, vigyorgó nyulakból, tojásban ülő csibéből, galambokból még az extra mennyiség ellenére sem volt elég. Rekordbevételem lesz.
