Hipochonder jelent

Két napja csiklandósan kapar a torkom, első nap mentem V.-hez, homlokcsókra, lázas vagyok?? Jajdehogy. Sápadt hipochinderként nyomtam magamba a citromos, kurkumás, gyömbéres teákat, szopogattam a Strepsilt, míg V. nyugtatott, hogy csak megfáztam, hideget ittam... Erőt vettem magamon, s bár közel voltam hozzá, mint mindig, ha valami "gyanúsat" vélek felfedezni, nem rohangáltam sikoltozva  a lakásban, ijedten csapkodva, hogy jajmeghalok. Inkább bosszankodtam azon, hogy a pöpecnek tartott, remekül sikerült rozskenyerem nem volt siker, mert túlságosan savanykásnak találta a rendelő. Nademama, hát kovászos! Feladták a leckét, csináljak olyan kenyeret, ami ugyanilyen finom, bélzete is ilyen, de nem kovászos. Legyen... nézegettem más recepteket, de alighanem az eredetit fogom kevesebb kovásszal, s némi élesztővel megerősítve elétenni. Ha ez sem sikerül, feladom. Akkor elismerem, hogy nem tudok (hála Istennek) Lidl minőségű kenyeret sütni. Amiről egyébként kiderült, hogy mutatóba van benne rozs. De azért megpróbálom, pénteken nincs sok rendelés, belefér. 

Most már egy szép rózsaszín ív húzódik a kerti házikó tetejéig a kert falától, kinyílt a klemátisz összes virága. Tegnap ki is ültem, olvasni, nézelődni, élvezni a napsütés melegét, hallgatni a madarak motozását az etetőnél. A legmerészebb a vörösbegy, mint mindig, néha közel ugrált, megnézni, mit csinálok. A maskák csak este kerültek elő, egész napos barangolás után, éhesen vernyákolva. Mancinak már két napozó/alvóhelye is van a kerti gazosban, teknőctarka szőrével egészen beleolvad az árnyékfoltokba.

Sajnos, méheket nem látok, a kis tál vízre csak darazsak jönnek inni a sok hasznos zümmögő helyett. Bezzeg légyből sok van. A telepi bodzák szépen zöldellnek, remélem, lesz sok virág, mert az utolsó palack bodzaszörpnél tartunk. 

Lassan ideje lenne megcsinálnom az anpanokat. Egy kovászoló ismerősöm, a japán kultúra nagy rajongója, próbálkozik rizskovász készítésével, igaz, ő már hónapok óta saját miso-t, saját sakét érlel, nagyon járatos a témában. Japánból rendelte a megfelelő gombakultúrát a rizskovászhoz. Megfordult az agyamban, hogy ha sikerrel jár, kérek tőle postán sakadane kovászt, de félek, nem élné túl az utazást. Marad az élesztő. Alkalmasint a következő vásárláskor elmegyek a lengyel boltba, ha nyitva van, s megpróbálok friss élesztőt venni, s azt használom, nem ezt a porítottat. 

***

Írja köreit a neten az alábbi videó. Nagyon bájos, nagyon pozitív, de ami engem illet, pesszimista vagyok a jövőt illetően. Nem fog változni semmi, már ami az emberek hozzáállását illeti. Aki valóban változtat, abból lesz a legkevesebb. Könnyű a jót megszokni, nehéz feladni a kényelmet, a régi szokásokat, hajaj. Mi is azon ábrándozunk, mikor utazhatunk megint, aggódunk, hogy beindul-e az autó a sok állás után, lesz-e repjárat, ahová utazni szeretnénk, mikor nyitnak majd a kávézók, lesz-e szükség a sütikre... A számítgatások, hogy hogyan alakul a járvány, persze, aggasztóak, visszatér-e a nyáron, amikor az emberek legtöbbje lazábban veszi majd az előírásokat, esetleg számottevő része lesz-e az elkövetkező pár évnek, amíg a vakcina (remélhetőleg) elkészül, nos, igen, az okoz pár aggodalommal teli percet, de aztán csenget a sütő, ki kell venni a kenyeret, bekeverni az újat... S háttérbe kerül az aggodalom. Nem tudom. Jó lenne hinni benne, hogy az emberiség visszavesz a lendületből, de erre kevés az esély. 

Felfedezések

Az élet nem áll(t) meg, bármennyire is úgy tűnik, innen a lakás mélyéről. A számok sajnos, most is ijesztőek, de úgy tűnik, lapos a görbe. A véradóktól megint kaptam sms-t, menjek. De nem megyek, félek. A vendéglők átálltak házhozszállításra, kedvenc kávézóinkhoz is el lehet menni venni kávéért, szendvicsért, ha kell, s lehet rendelni nagyobb vacsorát is, ha szükséges. Tegnap megint láttam egy repülőt, sőt, találkoztunk a Kínából hazatért szomszédunkkal, Nigel-lal, akinek a munkája révén rendszeresen ott kell töltenie pár hetet. Most ott ragadt 2 hónapra. 

Mesélte, hogy lassanként visszatér a normális élet Kinában, vagy legalább abban a nagyvárosban, ahol dolgozott, de sok az ellenőrzés, pl. mérték a hőmérsékletüket az iroda bejáratánál is. Elmesélte, milyen volt átutazni a vagyonért vett jegyével a kihalt reptereken, ahol megesett, hogy csak az ő járatukért nyitott ki a biztonsági ellenőrzés. A máskor tapasztalt tömeg és nyüzsgés helyett most csend fogadta, üres várótermek, egyetlen kávézó szolgálta ki őket Amsterdamban, s a nagy gép kongott az ürességtől, alig voltak rajta utasok. De hazajött, s mondhatni, remekül néz ki, nem lett beteg, s természetesen, most az előírt izolációban várja a 14 nap leteltét. Bár, amikor találkoztunk, mintha vásárolni ment volna, úgyhogy ez az izoláció nem volt részéről valami szigorú... Hm...

Kimentünk sétálni a közösségi kiskertbe és az azt körbevevő mezőre. Valaki nagyon ügyesen egészen rövidre nyírta körbe a füvet (s le is járták már), vagyis ösvényt csinált végig a kerítés mentén, így lehet sétálni egy nagyot, körbe-körbe, csodálni a középen növő fák csoportját. Páran napoztak, labdáztak, nagyon jó, hogy a telepieknek itt van ez a zöld terület, ahová biztonságosan, maszk nélkül is kimozdulhatnak. A kert is klasszul néz ki, szépen növekszik minden, rengeteg paradicsom, hagyma és krumpli lesz az idén is, sőt, rebarbara V.-nek. 

***

Pár hete felraktam a bizniszt a Google Maps-ra, s ma megkaptam az első érdeklődő telefonhívást. Sajnos, az illető gluténmentes tortát keresett, azt én pedig nem csinálok. Pláne most nem, amikor zsákokban áll a nagyon is gluténnel teli liszt a szobákban. Hosszú hetekre el vagyok látva. A kenyérért most számláztam ki a havi díjat a 11 családnak. Húsvétnak köszönhetően jó hónap volt, nem panaszkodom. 

Sajnos, a hölgytől vett liszttel jól mellényúltam. Kenyérlisztnek mondta, s csak amikor rákerestem a termékek között, esett le, hogy ez nem kenyérliszt, hanem keverék. Gyakorlatilag fehérkenyér-keverék, benne minden, amitől nagyobb lesz a kenyér, rekordidő alatt. Jujj. Még a só is bele van keverve. Szívtam a fogam, hogy nem előbb ellenőriztem, mit veszek, de már késő. Szerencsére, amilyen sok szendvicskenyeret rendelnek a telepen, hamar el fog fogyni, s igyekezhetek elfeledtetni a mellényúlásomat rendes, adalékmentes kenyerekkel. 

A második rozskenyér-kísérlet remekül sikerült. Formában sütöttem, kovászos recept, klassz lett, szép, egyenletes bélzettel, nagyon örültem neki. Visszajelzést még nem kaptam, de a végét levágtam, azt rágogattam délután, igen elégedetten, mert toronymagasan jobb íze volt, mint a boltinak.

Közben rendeltem két Pizzavasat, kenyérsütéshez. Egyik rokonom most már nagyon szép kenyereket süt, ki akarom vele próbáltatni, milyen edény nélkül, a sokak átal dícsért pizzavassal, ami itt élő kenyeresek is emlegettek már. A napokban ki is viszik hozzá, s amikor majd egyszer ismét autóval megyünk haza, elhozom őket, s ha beválnak, egyszerre négy kenyeret tudnék sütni, a mostani kettő helyett. Nagy könnyebbség lenne!

***

Ha valami Japánról szóló sorozat menne a tévében, természetesen megnézzük. Pl. most megy egy sorozat, amiben Paul Hollywood, a Great British Bake-off egyik bírája felfedezi magának a japán konyhaművészetet. Nem lehetett valami tájékozott a pasi (vagy adta a hülyét a sorozat kedvéért), mert számára meglepetés volt, hogy Japánban van kenyér. Mégpedig milyen minőségi kenyér! Mesélte, hogy korábban kapott munkaajánlatot Japánból, de nem fogadta el, mert "ott nem esznek kenyeret, csak rizst és tésztát, nem?", mit akarnak tőle, egy péktől? Most, megismerve a lehetőségeket, már bánja a döntést, de marad a sorozat, a kenyérfélék és egyéb finomságok kóstolgatása. Jót szórakoztunk, mert csupa olyan helyre ment, amit mi is kipróbáltunk (vagy nagyon átlagturisták vagyunk, kiszámítható programmal, haha). Volt a Kimuraya pékségben is. Mondjuk, akit a cukrászat, kenyérsütés kicsit is érdekel, oda biztosan elmegy, hiszen Kimura, a foglalkozás nélkül maradt ex-szamuráj vezette be a ma ismert kenyérféléket a japánok életébe. Csak kicsit volt kínos nézni Paul Hollywood kevergését, bénázásait a japán fővárosban, de legalább volt helyi vezetője: először egy japán leányzó, aki simán rászólt, amikor leejtett valamit az utcán (vagyis szemetelt!), és egy LadyBeard-nek nevezett hangos ausztrál fickó, aki birkózóként, heavy metal énekesként, és kislánynak öltözve copfosan éli mindennapi életét, s furcsaságokat kedvelő japánok rajonganak érte. Ha legtöbben nem is mernek kilógni az átlagból, az ilyen fura figurákért rajonganak. Természetesen elmennek Mario-Kart-ozni is, beöltözve... V. többször elsóhajtotta magát, főleg az ételek láttán,hogy ide vissza kell menni. Vissza, bizony. De mikor?

A legérdekesebb, és a járvány kapcsán legidőszerűbb dolog, amit mutatott, az az egyedülállóknak nyitott vendéglő volt. Apró, egyszemélyes kabinokban, fallal elválasztva a másik vendégtől lehet enni, a rendelést benyújtani egy függöny fedte nyíláson, ahol hamarosan meg is érkezik a rendelt egytálétel. Aminek elfogyasztásával persze, meg is küzd Paul Hollywood, mert a pálcikával evés, no, az nem megy neki. Olyanoknak készült ez a vendéglő, akik félénkek, szégyenlősek, vagy egyszerűen csak nem akarnak kapcsolatot létesíteni a többi emberrel.

Megnézzük majd a többi részt is, de őszintén? Csak azért, hogy lássam az ottani tájat. James May sorozata sokkal, de sokkal jobb volt.

***

Valószínűleg én vagyok az utolsó, aki megismerte a tavalyi év világszenzációját (legalábbis angol nyelvterületen), de végre eljutottam a kisfiúhoz, aki okos lovával beszélget. Véletlen volt: tegnap a vasárnapi újságban olvastam egy interjút a könyv írójával, s megnéztem az Instagram-oldalát. A könyvéről már hallottam, vagyis mondjuk így, láttam, hogy fent van a bestseller listán. "A kisfiú, a vakond, a róka és a ló" című könyve nagyon szép. Szerintem ez könyv lesz korunk Kishercege. Csodás, finom tusrajzok, hol fekete-fehér, hol színezett képeken mesél a ló és a kisfiú egyszerű beszélgetéséről, amelybe néha beleszól a vakond, aki tortarajongó, s beszélgetésük figyelmes hallgatója a mindig néma róka. A könyv szeretetről szóló idézetei és pár vonalból álló rajzai feltűnnek azóta tetoválásokon, metrómegállók hírdetésein, jótékonysági célra árult pólókon, kocsmák ablakaiban, kórházak falain, s a jelenlegi kétségbeejtő helyzetnek köszönhetően (is) nagyon népszerűek. Rajzolójuk azóta a nővéreknek, orvosoknak is rajzol, a maga módján próbál erőt adni nekik. Gyereknek különösen jó ajándék, Micimackó mellé, mondjuk...

Május

Két esős nap után minden frissen és színesen ragyog megint, a szép napos vasárnapon, amikor elvileg hosszú hétvége van, Bank Holiday, csak éppen most nem rohanhat le vidékre a nép, mint szokott. A klemátiszok nagyja már virágzik, a medvehagyma levelei kezdenek fonnyadni, s a bluebell-ek már illatosak, pedig még alig nyíltak ki a kis virágaik. A treefern első új levele már félig kipöndörödött, s tövében jön még kettő. Igazán remek időszak ez, annyira szép a kert, színes, friss, illatos! Sajnos a méheknek se híre, se hamva... amit buzgón zizegő méhecskéknek hittem, az valami légyféle*, ami méhnek néz ki elsőre, de az egyik szomszéd mondta, nézzem csak meg alaposabban, s valóban, más a feje, s ha felrepül, másféleképpen mozog, mint a méh. Zümmögésük most éppen olyan ritka hang, mint a telep felett vezető légifolyosón a repülőgépzaj - ma fel is néztem, hogy mi a fura, s jé, egy repgép szállt át Bray felett.

*hoverfly

A nagy frissességet, napsütést kihasználva át is ültettem néhány virágot, saját cserepükbe kerültek a pozsgások, s egy nagy cserépbe került a szétterülő, élénkzöld vénuszhaj, ami gyakorlatilag kiszorította a cserepéből egy másik növényemet, aminek a nevét sajnos nem tudom. Kicsi, kerekded, nagyon szép levelei vannak, mintha enyhén szőrös lenne, bőrszerűen középvastagok a levelei. Majd megpróbálom beazonosítani, a piacon vettem, s sajnos, már nem emlékszem kitől.

Nagyon örültem az esőnek, mert már félig megüresedett a vizeshordó. Az esőnek köszönhetően Manci felfedezte, hogy nem is olyan rossz az a maskamenedék, amit egy szomszéd rakott össze, egy műanyag dobozból, némi szőnyegmaradékból, s most már párna is van benne. Eredetileg az előkertben volt, de vadidegen macskák használták, ezért hátrahoztam, amikor Manciék ki lettek ebrudalva. Tegnapelőtt egész nap ott aludt, egészen hátulra behúzódva, karikában, orrát a farka tövébe fúrva. Új szokása, hogy ha az előszobában eszik, akkor csak akkor eszik, ha simogatom a hátát. Macu pedig, a kis Macu, esténként az ajtó előtt ül, s várja a maradékot, s hangosan vernyákolva üdvözöl, ha kilépek az ajtón, dörgölődzik. A többiek továbbra is utálják, s hiába barátkozna, pofont kap csak, pedig egyből siet a másikakhoz dörgölőzni, amikor megjelennek.

Tegnap elkapott valami süthetnék (már a kenyérsütésen túl), s megint csináltam egy adagot a Limara-féle kovászos tésztából, amiből a kakaós csigája készül. Most diós tölteléket kapott. Nagyon klassz lett, körbe is rohantam a szomszédságon, s adtam nekik kóstolót, mert ne mi együk meg mind a 16 darabot, amikor még van hozzá sajttorta is, ugye. Mert az is készült. Esténként mindig van valami finomság. S igen, kövéredem, nna! 

Az első rozskenyér-kísérletem, egy élesztős recepttel, sajnos, nem lett jó. Alighanem nem sült át, vagy a kelesztésnél szúrtam el valamit, de a tesztszemély, a félig német Fionn alaposan megkritizálta, sőt, ma még bolti szeletet is kaptam, hogy milyen állagra számítana. Hm, nem tudom, hogy tudok-e versenyezni a Lidl minőségével... Most egy kis rozsveknit készítek kovásszal, s majd sütőformában fog szögletesre sülni, s majd meglátjuk, hogy sül el (haha) a kísérlet. Egyelőre elég tömör a tészta.

***

A minap filozófiai beszélgetést folytattunk V.-vel, mert valahol, valamelyik éjjel, a sötétben, a napi hírek, a világ minden tájáról a lakásba betaláló nyomorúság miatt eszembe jutott, hogy szerintem a gyűlölet konstans, hogy mondják ezt magyarul, szóval tartósabb, erősebb, tartósabban fennáll, mint a szeretet. Nézem az itteni hírportál alatt (is) megjelenő megjegyzéseket, hamar összekap a nép, s egymásnak esnek. De így van ez máshol is. Pusztán a kekeckedés kedvéért beleugatnak más oldalán az írásába, aztán nézik vigyorogva, ha kitört a háború. A rossz hírek dominálnak, arra ugrik a nép. Háborúzni könnyebb, mint leülni és megpróbálni megegyezni, álláspontot egyeztetni, netán találni egy arany középutat. Mindig közbelép a büszkeség, vagy a még-többet-akarás, f*szlengetés. Aztán olvastam egy könyvrészletet, s ott jött elém az eddig nem ismert kifejezés, a negativity bias. Miszerint a rossz jobban hat ránk, jobban megmarad bennünk, mint a jó, s ez kultúrától, nemtől független. Érdekes.

Amúgy folyamatosan fura álmaim vannak, soha nem pozitívak. Pl. behívnak kórházba dolgozni, s kapkodok, hogy lezuhanyozzak, de minden cuccom elszórom, már felöltözve újra beállok a víz alá, s hasonlók. Elveszek a nagyvárosban, s a telefonom használhatatlan, nem tudom V.-t elérni, hogy jöjjön értem. Nyilván a fenyegetettség ott van az agyam mélyén, másra nem tudom fogni ezeket az álmokat. Amúgy jól és sokat alszom, alszunk. S ma felöltöttem covidfrizurámat is, V. hathatós segítségével: jó rövidre levágta a hajamat, kitart a lenövés, amíg újra kinyitnak a fodrászatok, s mehetek Andrew-hoz, hogy a semmiből valami elfogadhatót varázsoljon. 

Nem segített amúgy, hogy megnéztünk egy dokfilmet, ahol családok, emberek filmezték magukat a betegségük idején. Nem volt valami megnyugtató, hogy mennyire megviselt életerős, fiatal embereket a vírus, s még akkor sem mehettek kórházba, mert nem voltak annyira rosszul, hogy az igazolható lett volna. Huszonéves fiatalember zihálva kapkodott levegőért, s szavanként nyögte ki a mondanivalóját... Nagyon rossz volt hallgatni, de kiváncsi voltam, mik azok a tünetek, amire figyelni kell, hogyan kezdődik, mit lehet csinálni. Hogy a vírus a szó szoros értelmében földhöz vág egy túlsúlyos mentőst, azt valahol el tudtam képzelni, a kövérsége miatt, de egy karcsú, sportos fiatal dokit?! 

***

Meglett az első, telepen kívüli vevőm. A hölgy, akinél a lisztem landolt. Köszönetképpen vittem neki egy veknit, s a nem szándékos "beetetés" sikerült: szerdánként várja a veknit. Azt hiszem, jót fog tenni, ha odasétálok autózás helyett. Maszkban. Ugyan ebben a fekete kínai maszkban úgy nézek ki, mint aki bankot rabolni megy... Május 18-ától már az eddig bezárkózott idősek is mehetnek sétálni, autózni, 5 km-re a lakhelyüktől, csak nem találkozhatnak közben senkivel. A Taoiseach megint szólott az ő népéhez, s bejelentette, hogy onnantól fogják apránként megszüntetni a korlátozásokat, szakaszosan. Talán augusztusban már újra dolgozhatom a kávézóknak...

***

Megnéztük a 8 évadon át tartó Homeland sorozat utolsó részét. Már nem emlékszem, melyek voltak a legizgalmasabb évadok, de az biztos, hogy a Berlinben játszódó részeket körmöt rágva néztem végig. Lehetett búcsút inteni a néha nehezen elviselhető Carrie Mathison-nak, s a szakálla mélyéről bölcsen néző Saul Berenson-nak (hú, mekkora volt az izgalom, amikor alakítója, Mandy Patinkin jött a feleségével az Üzembe reggelizni, meregettük is a szemünket Paco-val a kávégép mögül). Nagyon kiváncsi voltam, hogyan zárják le a sorozatot, s azt kell mondjam, szép kerekdedre sikerült a történet. De most már ne nyúljanak hozzá. A közös tévézést az tette érdekessé (vigyázat, spoiler!!), hogy amikor az utolsó percek egyikében feltűnt a Szabadság híd képe, majd lassan maga a kivilágított Vár is, s alatta a MOSCOW felirat, másodpercre egyszerre kiáltottunk fel V.-vel, hogy "mega k**** a*******t!" Rögvest követte egy valóban moszkvai kép, aztán megint egy másik helyszín, de mindegyik Moszkva lett volna. Aztán egyik rokonom felháborodott posztomat egyből kommentelte is, hogy nem tévedtek ám olyan nagyot a filmesek... de nem akartam ebbe belemenni, elég nekem az a napi híradag, ami elémjön hazulról. Torkig gyűlik az ember gyomorsava.