Nos, Emma és a hó tarolt. Volt három napunk, és két szélsüvítős, hóeséses, jajmileszanövényekkel-aggódós éjszakánk, némi köhögéssel, lemondott vagy elhalasztott megrendelésekkel tarkítva. Itt a telepen még istenes volt a helyzet, megmértem, 17 centi hó esett végül, de sajnos, tapadós, vizes hó volt, megnyomta a növényeket. Most néztem, mindenhol megtört, vagy letört levelek lógnak, majd vagdoshatom őket a növényekről. A páfrányfa - úgy tűnik - megmarad, nem tört le levele. Járogattam ki seprűvel, lerázni róla a havat, mint legértékesebb és szívünknek legkedvesebb növényről, de egy idő után fel kellett adnom, mert nem bírtam. Alig ráztam le, ráesett a következő adag, görnyedten hajoltak meg a levelei.
Ezt március 2-án készítettem.
A havat hordta a szél, s hiába olvad vasárnap reggeltől megdöbbentő gyorsasággal itt a városban (vasárnap estére már alig volt), van, ahol a magasra felnőtt, megroggyant és tömörödött hófalakkal még birkóznak a gépek. Két piaci kollégám is be van még havazva, vagyis a hozzájuk vezető út járhatatlan. Igaz, ők magasabban laknak, közelebb a még mindig itt-ott fehér hegyekhez.
Február 28-i fotó. Ekkor még csak szolidan esett a hó.
Tenger, csodás színekkel, szintén február végén.
Hétvége óta sok eső esett, várjuk az áradásokat. Most már a nap is melegít, de azért alacsony a hőmérséklet. A council kitartóan sózott, szórt, takarított, homokzsákokkal védték a promenád mögötti gyepet, ugyanis a telihold, a tavaszi magas dagály elárasztással fenyegette a partot. A folyamatos délkeleti-keleti szél csak még jobban nehezítette a helyzetet, felkorbácsolta a tengert. Mivel azért nem volt akkora világvége, hogy ne lehessen kimozdulni (különösen magyar telekhez szokott szemmel), ezért mindennap kimentünk, volt, hogy szendvicsért, mert egy kávézó mindig nyitva tartott, csak a legdurvább vihar idején maradtak zárva. Vagy megnézni, van-e valami a boltokban (nem volt). V. csinált pár képet a promenádról, majd felrakom: tele volt hordva kövekkel, halott tengeri állatokkal, rengeteg hínárral és homokkal. A kikötő sarkában magasra nőtt a kicsapott tengeri füvek, hínárok kupaca, nem győztünk ámuldozni a sok kövön, maroknyi méretűekkel volt tele a promenád. Mi lehetett itt, amikor kijött a tenger, nem tudom, de alighanem az ott lakók érdekes látványban részesültek. Ami különösen tetszett, hogy vasárnap délután az esőben a partvédő egyesület tagjai már szedték össze a szemetet, műanyagot, hullámok kimosta vackokat.
Azt hiszem, a helyzetet legjobban ez a videó szemlélteti az én leírásom helyett. Ilyen idő volt a legrosszabb napokon, s a legrosszabb két éjjelen.
Ehhez vegyük hozzá, hogy ez egy hóhoz nem szokott ország. De becsületükre legyen mondva, most sokkal jobban ment a takarítás, felkészülés, mint a legutolsó, ha jól emlékszem, 2010-es felfordulás idején. A helyi council előtt le a kalappal. Ha kijutottunk a telepről, járhatóak voltak az utak. A tejesember kihozta az egész heti tejet, s mivel nem volt piac, s nem volt sütés sem amire elhasználtam volna, tejünk és tojásunk volt. Kenyeret pedig sütöttem. A pánikvásárlós népek (is) kiürítették a boltokat, se tej, se kenyér nem volt. Az ember nem gondol bele, de bizony ebben az időben nehézkes begyűjteni a tejet a gazdálkodóktól, nem csoda, hogy akadozott az ellátás. Még tegnap is, zöldség, tejféle ritkásan volt csak a polcokon, s krumpliból is az utolsó 4 kilós zacskók egyikét hoztam haza, kisebb nem volt. Hús akadt azért, s ha az ember hajlandó volt főzni, akkor össze tudott rakni valamit, de a fagyasztott készételek, termékek például soha nem látott gyorsasággal tűntek el a hűtőkből. Ma újra próbálkozom zöldségvásárlással, kell is a kimozdulás, most nagyszerű friss tavaszi illat van, ahogy szárad a föld.
S ez az időjárás, ahogy tegnap egy meginterjúvolt helyi mondta a rádióban, kihozta a legrosszabbat* és a legjobbat az emberekből. Ismeretlenek segítették ki egymást. Terepjáró tulajdonosok álltak össze, és fuvarozták a kórházba, öregek otthonába a nővéreket, orvosokat. Volt, ahol a kórházban bent aludt a személyzet, földre rakott matracokon, hogy másnap fel tudják venni a munkát, s amúgy is, ne kelljen gyalog hazacaplatni a hóviharban. Hozzánk is becsengetett egy férfi a szemközti lakásokból, hogy minden OK-e. Mire átmentünk a szomszédban lakó idős testvérpárhoz, nekik már bevásárolt valaki más. Végül Trish-sel osztottuk meg, amink volt, mert amikor végigjárta a várost az idő enyhültével, nem kapott semmit. Szánkók cseréltek gazdát egy-egy csúszkálás erejéig, hatalmas hóemberek épültek, sapkásan-sálasan bírták tegnap estig, akkor omlottak össze. A fóliasátrak megúszták sértetlenül. Kintről most gépzúgás hallatszik be, alighanem a telep lefolyóit pucolják, vagy a megtört ágakkal foglalkoznak, nem tudom, de itt vannak, szorgoskodnak a kertészek a telepen.
Dublinban lassan helyreáll az élet, boltok nyitva, tegnap már voltam a nagybaniban, buszok-villamosok járnak, a műszakiztatás is folyt, Julie megint átment csont nélkül. De pl. az ún. senki földjén, telepek sarkánál, félreesőbb utak szélén, járdákon kétoldalt még mindig ott a hó, sötéten, megroggyanva, koszosan. Például a tegnapi szállításkor figyelmetlenül ráfutottam egyre, a főútról lejövet, nagy lendülettel, s Julie feneke akkorát riszált magán, hogy belesápadtam. A két sáv közül az egyik közepéig állt a lottyadt réteg. De nem jött utánam senki, mázlim volt, csak én ijedtem meg, más nem. Jó lecke volt. Lilul is a fejem, ha rágondolok, hogy mennyire figyelmetlen voltam.
*S igen, ha bárki belefutna a hírbe (mert Magyarországra is eljutott, sőt, öcsém is hallott róla egy osztrák híroldalon) van egy dublini nem túl jó hírű városrész, ahol ellopott markolóval kitépték egy Lidl bolt oldalát, s kivonszolták belőle a széfet. S azt hiszem, fosztogattak is a boltból. Odébb hóban rekedt autósok elhagyott autóit gyújtották fel - heccből. S nem, nem migránsok voltak, ahogy egy pesti oldal állítja, hanem aljanép helyiek. Sajnos, az a városrész néhány ilyen agyatlan miatt még sokáig nem fog megszabadulni a hírhedtségétől. Szomorú.
