Előkerültem a paplan alól

Két napig nem csináltunk mást, csak aludtunk, ettünk,olvastunk, tévéztünk, aludtunk és ettünk megint. A kissé oroszlánszagúvá vált hálószobát majd nagyon alaposan át kell szellőztetni, mert a gondosan kipusztított penészfoltok félelmetes gyorsasággal tűntek fel megint az egyik sarokban. Nem tudom, miért, de reggelente csöpögősen nedves a kerti ajtó, belülről, ugyanakkor a szellőzőket nem tudjuk éjjelre nyitva hagyni, mert megfázunk. A nappaliban még istenes a helyzet, dolgozik a párátlanító, lyuk is van a falon (szellőzőnek álcázva), de ott is penészesedik némelyik ablak kerete, sűrűn kell tisztogatni. Hiába, az ír építészet csodája.

(Apropó, az építészetről jut eszembe, közvetve, hogy az uram múltkor azt mondta, ha majd a "magunkéban" leszünk - whatever that means - lehet macskám. Colin. Ahhoz képest, hogy a múltkor még egy ilyen felvetésre a "Nem! Nem! Soha!" kiáltással válaszolt, ez nagy előrelépésnek tekinthető. Úgyhogy vénségemre - mert előbb nem látok esélyt arra, hogy a "magunkéban" lakjunk, tipikus macskás öregasszony leszek. V. mostanság néha nyitott szájjal vesz levegőt, sosem tudom eldönteni, dühében szuszog, vagy csak nagy levegőt vesz. Amikor céloztam rá, hogy ez nem normális dolog, ő válaszul rámutatott, hogy ő egy kövér disznó, és ezért néha vesz egy kis extra levegőt. "Nem akarok víg özvegy lenni" - mondtam. "De, és akkor majd helyettesíthetsz macskákkal" - felelte az uram, aki szerint én alig várom, hogy ő elpatkoljon, és én boldogan éljem a magam vígözvegyi, macskaszőrös életét az életbiztosításából. "Azok sem eszik meg a gombát, úgyhogy ugyanott lennék." -feleltem, mert azt mégsem mondhattam neki, hogy "nehogymá', hát úgy hiányoznál nekem, egyetlenem" - még elbízza magát.)

***

Ma kimozdultunk a lakásból, kibújtunk a fagyos, szabad levegőre, mint két kövérkés krumplicsíra. Ugyanúgy, mint mindenki más, mentünk shopping-olni. Elkölteni az ajándékbont, amit a Gyár adott nagylelkűen az uramnak. Tavaly toporzékolós tiltakozásom ellenére is vezetési órákat kellett belőle vennem, nem költhettem könyvekre, mint általában. Na, de most! Kis listám már készen állt , így beautóztunk a városba, s míg a parkolóban a kedvesember mosta a kocsit, mi vásároltunk. Keringtünk a polcok között, hogy teljen a kocsimosásra szánt idő, s ha már valamit nagyon nem találtunk, megkérdeztünk egy polcrakodó mázlistát (mindenki mázlista, aki könyvesboltban dolgozhat, szerintem, de erről Zsuzsa barátnőmet kellene megkérdezni, akinek könyvesboltja van, s abból próbálja fenntartani magát). V. hitetlenkedett a sok szemét láttán, mondván, ha neki boltja lenne, ilyet és ilyet nem tartana, mert szerinte egy könyvesbolt tulajdonos felelősséggel tartozik azért, hogy az olvasóinak mit árul. Szerintem pedig nem élne meg az általa tartott könyvekből.

Lemondtam pár kötetről, és hamar hozzácsaptam a listához másokat. Hezitáltam a féláron mért Simon-Schama könyv felett, de meggyőztem magam, hogy elég volt egyszer a filmsorozat, nem kell az nekünk könyvben is. A vágyott szakácskönyvet találtam meg elsőnek (S. Reynaud: Repailles, francia konyha a javából), a keresett krimik közül nem volt nekik egy sem, így, amikor kiderült, hogy a visszajáró bon-maradékot az utca másik oldalán lévő boltban is el lehet költeni, átballagtunk oda. S ott megkaptuk a hiányzó könyveket - egy izlandi krimit, és a Corvus-t, amely egy hölgy életében előforduló madarakról szól. S mivel ilyesmihez utoljára Gerald Durrell könyveiben volt részem, régóta fenem rá a fogam. Érdekes, hogy amire az egyik könyvesboltban csak a vállát rángatta az illetékes ("Há' itt kellene legyen az az egy példány, de az is lehet, hogy elveszett"), arra a másik könyvesboltban - távolság 25 méter - rá sem kellett kérdezni, mert halomban áll, szinte a bejáratnál, csak át kell esni rajta.

Átvettük a tiszta autót, s mentünk az oroszlán torkába. Vagyis bemerészkedtünk a Dundrum Shopping Center bugyraiba, mintegy kisvárosi hömpölygő embertömeg közé. Ott is a Harvey Nichols nevű boltba mentünk, aminek az eredetije Londonban található, s ahol még, érthető okokból, sosem jártam. Drága bolt, még a boom idején telepítettek ide a gazdag íreknek egyet, és csupa olyan cuccot árulnak, amire nekem, földi halandónak soha a büdös életben nem lesz szükségem. Gondoltam eddig. Néhány hete ugyanis néztünk egy tévéműsort egy fickóról, aki elhatározta, hogy a világ legjobb kakaóját fogja legyártani. A termék egy henger alakú tömbbe tömörített kakaó, ami a fickó saját kakaóültetvényéről származó kakaóból készül. A műsorban sütött egy csokoládétortát, amely felkeltette az uram érdeklődését, s amihez ebből a 100 %-os kakaóból kell alig 2 x 180 gramm. Az egyik 180 gramm magába a tortába, a másik (fél liter sűrű tejszín társaságában) a tortabevonathoz. A receptet, ha majd elkészül a mű, ideírom. Némi netes pöntyögtetés után kiderült, hogy egész Írországban csakis és kizárólag a Harvey Nichols árulja ezt a kakaót. (Aranyáron. Remélem, jó lesz az a csokitorta!) Muszáj volt bemerészkednünk hát az Ugg-csizmás, vastagon kifestett, méregdrága parfümöket szagolgató, krémeket próbálgató, Dublin4 típusú leányzók és mamáik közé. Már ez különös idegességgel töltött el, de V. hamar megtalálta a Food Market feliratú táblát, s mentünk oda fel, el a parfümfelhők közül. Nem egy etwas, ha a választékot nézzük, jobbára saját márkájú termék, de a kakaót azonnal megtaláltuk. Ellenálltam a dekorációs célokra felhasználható cukrocskáknak, elszörnyedtem a túlárazott whisky-jeik láttán (miért drágább itt 15 euróval ugyanaz a palack mezei Laphroaig?), s már mentünk is. De még - nosztalgikus okokból - magamhoz vettem egy palack gewürztramiener-t elfogadható áron (új-zélandi, naná). A kiszolgálóember mindent alaposan és teljesen feleslegesen becsomagolt sok papírba és feliratos papírzacskóba, hadd lássa mindenki, honnan is jövünk ki éppen.

Egy évig megint nem jövünk ebbe ide, hacsak nem kakaóért - úgyhogy ittunk még egy jó kávét, és ettünk hozzá egy nem jó süteményt, s ezzel le is tudtuk az éves látogatásunkat ebben a plázacsodában. Ha türelmesebb lettem volna, elmehettem volna hét közben is pénz költeni, de az a csokitorta recept és a könyvek (nyomdaszag! olvasnivaló! receptek!) nagyon bökte a csőrömet...

***

Most pedig kedvenc kajánk készül. A legfinomabb sült csirke zöldekkel. Kell hozzá egy jó 1.80 kilós biocsirke, de lehet kissé nagyobb is, (ez kettőnkre elég :-)), 4 sárgarépa, 3 vöröshagyma, sok fokhagyma, hámozatlanul, fél kiló újkrumpli, apróbb darabokra vágva.

A tepsibe beledobáljuk a meghámozott, közel egyforma darabokra vágott zöldséget, és kiskanállal rájuk kanalazunk két evőkanálnyi libazsírt. Illatos fűszerekkel dúsított tengeri só és őrölt bors kerül rájuk. A csirke végtagjait széthúzogatjuk, puha vajjal alaposan mindenhol bekenjük, még a melle bőre alatt is, és ugyanabból a fűszerkeverékből szórunk rá. Borsot is. A csirke hasüregébe egy alaposan megbökdösött citrom és egy félbe vágott vöröshagyma kerül. Ha van állványunk a tepsihez, akkor arra tesszük a csirkét, a zöldek fölé, egyik oldalára fordítva. Ha nincs V-alakú állványunk, akkor jókora alufóliagombóccal támasszuk ki a csirkét, úgy tegyük a zöldságágyra. A 190 fokra előmelegített sütőben húsz percig süssük az egyik oldalán a csirkét. Utána keverjük meg a zöldséget, és fordítsuk másik oldalára a csirkét, majd öntözzük meg a zsíros lével. Süssük újabb húsz percig. Ezután megint egy kis fürösztés következzen, zöldségrázogatással. Majd helyezzük a hátára a csirkét, és dobjuk ki az alufóliagombócot. Negyven perc sütés után nézzük meg, átsült-e már, vagyis bökjünk a combja tövéhez, és ha a kifolyó húslé színtelen, kész a kaja!

Jelenleg vékonyka zöldbab, és héjas cukorborsó párolódik hozzá. Mindjárt eszünk. Utána pedig a francia szakácskönyvet fogom lapozgatni, némi új-zélandi bor kíséretében. Maga lesz a mennyország!

Mindenkinek ilyen karácsonyi diétát kívánok!

Nollaig Shona!

Kellemes Ünnepeket Mindenkinek! Annak is, aki gyakran erre jár, vagy aki csak betéved, aki rokon, és aki nem az. Békéset, nyugodtat, a jövőre kicsit nem odagondolót.

(Majd leírok mindent, amit le kell, de most még fel kell mosni a padlóról a mézeskalácsok maradványait, megteríteni az asztalt, amin hónapok óta nem tudtunk enni, rendberakni a konyhát, odarakni a vacsorát... rákészülni lelkileg a Karácsonyra, felhívni a felhívandókat, elnyomni a kínzó lelkifurdalást a fel nem adott lapok, a meg nem valósított ötletek miatt. A szokásos.)

Mit tanultam ma?

Ma azt tanultam meg, hogy a karácsonyi bevásárlást legjobb elkerülni. Nem elhagyni az utolsó 1-2 napra, hanem szépen, szisztematikusan megejteni egy héttel előbb. Vagy elfelejteni, úgy-ahogy van, s nem csinálni felhajtást. Ha mégis akarnánk valami különlegeset főzni-sütni, és belevetjük magunkat a vásárlói hadak közé, akkor ne lepődjünk meg, ha

a) tíz percig ülünk a kocsiban a parkoló előtt, hogy egyáltalán bejussunk a bevásárlóközpont területére.

b) kifelé menet megismételjük ugyanezt.

c) a hentesnél már minden, figyelemre méltó húsdarab elfogyott.

d) a dupla sárgán kell parkolnunk, ha egyáltalán be akarunk jutni a kissé kedvetlen henteshez. Nem tudom, ő mitől kedvetlen, amikor mindent eladott már.

e) a vásárlás végére heveny emberundor fog el bennünket, s bár a pénztárnál sorbanállva még kellemes csevegést folytattunk kisöregekkel, az épületből kijutva már mélységesen és szívből gyűlölünk mindenkit, aki előttünk és körülöttünk van az úton, s ezt súlyosbítandó, egy véresszájú leszbikus feminista, és egy katolikus pap vitatkozik a rádióban a házasság szentségéről. Szívet melengető a hangulat.

f) A vásárlás végére már annak is örülünk, ha megvannak a hozzávalók az esti, teljesen hétköznapi kajához. Sőt, a karácsony esti alternatívaként bedobott hétköznapi fogásokhoz.

g) kezdjük megérteni a karácsonyi őrületből önként teljesen kimaradókat - végül is, ez a nap nem a mi szülinapunk, ünnepeljen az ünnepelt, mi majd iszunk az egészségére egy pohárkával, mondjuk, egy jól sikerült sajtos makaróni felett.

Nemrég mentek el a futárok, viszik a mézeskalács házikót öcsém gyerekeinek. Fél 6-kor felkeltem, úgy hatra vártam őket, de hamarabb ideértek, a kávé még éppen csak folyt ki. Még egy kis csokit is kaptam tőlük Karácsony alkalmából. 23-án érnek Mao-ra. Úgy tűnik, hogy megy az üzlet, nagyobb furgonnal voltak, tele volt minden apróbb csomagokkal, mindenki küldi haza az ajándékokat az ünnepre.

***

Tegnap a piacon sikerült elkövetnem az utóbbi idők legpoénosabb meglepetését. Hónapok óta jár a piacra egy magyar pár, illetve hol a férfi, hol a nő siet át a helyiségen - mindig ugyanazt veszik. A rozskenyeremet! Amikor először jöttek, azonnal láttam, hogy nem írek, sőt, nem tudom, miért, talán az öltözködésük, vagy a gyerekeik feltűnően jólnevelt viselkedése miatt, tényleg nem tudom megmondani, de azonnal gondoltam, hogy magyarok, vagy legalábbis kelet-európaiak. A nőnek mondta valaki, hogy én is magyar vagyok, odajött, bemutatkozott, röviden beszélgettünk. Kiderült, ugyanazon a telepen laknak, mint ahol mi laktunk azelőtt, a férfi a UCD-n ösztöndíjas, vagy dolgozik, nem emlékszem. Sőt, a telepen lakó ír-magyar párról is hallottak. Mint kiderült, nem én voltam az ideális személy számukra, mert az asszony inkább kisgyermekes anyával való találkozásban reménykedett: a gyermekeinek keresett volna játszótársakat.

A hetek során nem sok mondatot váltottunk, vagy én voltam vevővel elfoglalva, vagy ők siettek. Integettünk egymásnak, ennyiben merült ki udvarias kontaktusunk. De a kenyér mindig ott volt a kezükben. Ez adta az ötletet, hogy az utolsó piacra sütök nekik egy nagy veknit, s ajándékként odaadom. Előző héten le is csaptam a férjre, hogy ugye, biztosan jönnek a piacra huszadikán, mert sütnék egy ajándékkenyeret, ha nem bánja...?

Tegnap aztán a kávés pult mögül igen figyeltem, s amint láttam bejönni az asszonyt a kicsivel a karján, nyomában a kislányával, egyből mentem utánuk, a nylonzacskóba rejtett kenyérrel. A nylonzacskó nem volt valami szép, de a kenyeret magyar szalaggal kötöttem át (van szerintem annak valami ünnepi, varázsos hatása, ha egy kenyér magyar szalaggal van átkötve, egészen felemelő látvány), és beletekertem puha celofánba. Szép volt, ha szabad a kezem munkáját dícsérni. Lerohantam őket, s a kezébe nyomtam a zacskót, mondván, boldog karácsonyt kívánok. Mint kiderült, ő is készült, kis dobozt adott át, amiben házi almáspite volt (no, azt sem ettünk már egy ideje). S már ügetnem is kellett vissza a pulthoz, nagyon nagy volt a tömeg, a roham. Utolsó piacon mindig ingyen kávét osztunk, és ingyen mince pie-okat, így érzésem szerint még az is leül kávézni, aki máskor nem szokott. A pult mögött ott volt velem V., Mikulás-sapkába és hóemberes köténybe öltözve, önfeláldozóan segített, mosogatott végig, s morgott, mert a másik segítő, egy Emily nevű idősebb nő elég trehány volt a higiéniát illetően.

Pár perc múlva jöttek oda, az asszony és a kislánya a pulthoz, hogy köszönik szépen, és milyen szép a csomagolás. S hogy tulajdonképpen csak kenyérért ugrottak be, de már nem volt, pedig nagyon szeretik, csak hát már elfogyott - a rozskenyér. Mire én rámutattam a zacskóra, jelezve, hogy hát abban az van. Az asszonynak elnyílt a szeme-szája, öröm volt nézni az ámulását. Mondtam neki, én sütöm azt a kenyeret, s láttam, hogy mindig azt veszik, gondoltam... Jó volt látni, hogy örül.

Ha eddig kétségem is volt róla, most már biztos vagyok benne, hogy adni jobb, mint kapni. Örültem az örömének.

***

A péntekem egy csöppet húzós volt, ugyanis a piacon - tetszett-nem tetszett - rám testáltak egy megrendelést, 60 darab jókora habkarika elkészítését. Végül is jól jött, ne panaszkodjak, a 22 lefagyasztott tojásfehérje a mélyhűtőből mind felhasználásra került. Kissé átgondolatlanul beleöntöttem mind Őrnagy úr táljába, aztán hajrá, a legnagyobb sebességen dolgoztattam, verje csak a habot. Utána kezdtem kanalanként adagolni a több, mint egy kiló cukrot, mit mondjak, mindketten beleizzadtunk. Őrnagy úrnak egyre forróbb lett a motorja, én pedig nem győztem fakanállal visszaterelgetni a habot a tál szélén, mert igencsak kifelé türemkedett. De kitartó munkával - főleg Őrnagy úr részéről - elkészült a hab. Ragacsos meló volt újra és újra megtölteni a habzsákot, és nyomni a karikákat a sütőlapra, de elkészültek. 4 órát ment a sütő, mire mindet kiszárítottam. S csak egy tepsi lett enyhén barnás, nem tudom, mit rontotam el, az összes többi habkarika szép fehér lett, magasak és nagyok.

Mindjárt hét óra. Megkelt a kenyér, kezdődhet a nap. Nagyon enyhe időt mondanak egész hétvégére, esővel. Az az érzésem, idén nem lesz fehér Karácsony.