Reggelre meghűvösödött az idő, a nap egész délelőtt hiába próbálta átmelegíteni a földet. Megteltek a madáritatók, sőt, Maska tálja is félig tele lett vízzel. Az előbb rajta kaptam, amint elgondolkozva nézte a napsütésben, enyhe szélben csillogóan remegő vizet. Na ja, az csak víz. Igen mohó jószág, ha megjelenek az ajtóban, egyből a kezemet nézi, van-e benne valami...?
A hosszú hétvége lazán telt. Jobbára kötéssel, olvasással... S egy északír úttal. Pénteken V. végre visszakapta Böhömöt, szépen megcsinálták a sérült panelt, lemosták, lekenték a kocsit, ragyogott, sehol egy porszem, mehettünk Belfast mellé, Cultra-ba, az északírek éves rendes olaszautós találkozójára. Ahová most a déli Alfásokat is hívták, mondván, 100 éves az Alfa Romeo, gyűljünk össze. Az újonnan megnyitott, Newry-t elkerülő főútnak köszönhetően rekordgyorsasággal ott voltunk Belfastban. Rábeszélésemre V. hajlandó volt áthajtani a városon, sikerült elérnem, hogy a régről megmaradt idegenkedése ellenére is így közelítsük meg a helyszínt, az Ulster Folk and Transport Museum-ot, amely egyébként a Belfast-Bangor közti A2-es főút két oldalán található.
A tenger felé eső oldalon található a közlekedési múzeum több épülete, az ellentétes oldalon pedig a folkpark, skanzen, amelyhez ezúttal nem volt szerencsénk. Majd legközelebb.
Mázlink volt, elfogadták az eurót a belépéskor (nem álltunk meg sehol pénzt kivenni). A pár maradék fontom a belépőnkre nem, de egy logós bögrére elég volt. Adatfelvétel, haverkodás, amit az északír akcentus kissé nehezített. A parkolókban már voltak jópáran, mármint az Alfások közül, de az eddig megismert köztársaságbeli "Alfisti"-k közül három jött csak fel a nagy napra. S mi.
A belépőnk egyben múzeumi belépő is volt, így kis ténfergés, csevegés, sütizés, autógusztálás, fotózás után elmentünk V.-vel megnézni a múzeumot. Itt megint csak nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen helyre iskolaidőben kell jönni, nyitás után rögvest, amikor az élményt nem rontja el a sok rohangáló, zajos gyerek, akiknek a múzeum szó valahogy mást jelent, mint nekünk. Még a filmvetítést sem tudtuk végignézni az izgő-mozgó, hangoskodó aprónéptől. Pedig remek múzeum, rengeteg látnivalóval, de az uram türelmét a gyerekeken kívül az éhség is próbára tette, így délután 2 felé elindultunk haza.
Az csak később derült ki, hogy rá fél órára megérkezett a találkozóra az új Giulietta, ami a Köztársaságban még nem kapható, s ami a találkozó egyik fénypontját jelentette - mármint azoknak, akik ott maradtak. A tévében már adják a hirdetést, Uma Thurman-nel, amiből sokat nem tudni meg az autóról, de nagyon szexi. S mivel sehogy sem találom a reklámfim teljes, angol verzióját, ahol a hölgy a formás lábával löki ki az ajtót, ezért inkább a hivatalos bemutató reklámfilmet linkelem be, ami ugyan kevésbé "szexi", de többet elárul az autóról. Szép-szép autó, de az elejével még barátkozom... Az árát ne is említsük :-)
***
Mivel V. egyre éhesebb volt, azt javasoltam, kanyarodjunk el a Cooley-félsziget felé, mert évekkel ezelőtt ott egy kocsmában igen jót ettünk. Annyira jót, hogy a térképen be is jelöltem a lelőhelyét. Kicsit izgultam, meglesz-e még, hiszen az elmúlt években sok kocsma szűnt meg, s én jó kaját igértem az egyre éhesebb V.-nek. 
Akkoriban még nem láttam belőle annyit, hogy rájöjjek, ez itt egy messze híres intézmény. Csak a jó kajára emlékeztem. Most is megtaláltuk, megvolt, sőt... azóta csak még szebb lett. Még virágosabb volt a parkoló, mint az emlékeimben (vagy a sokat javult weboldal képein), az épület körüli kis zugok mind tele virággal. A sörkerthez oda sem lehetett látni, annyiféle virágkosár lógott mindenhol, vicces feliratokkal, madárijesztőkkel megspékelve. Az én pistikéimet a legkisebb eső is megviseli, hogyan csinálják, hogy itt minden óriási változatban, sértetlenül virágzik? A sok vicces felirattól, vendég/turista csalogatótól kissé "Oirish" az épület külseje, de a bejáratnál feltüntetett sok díj, plakett komoly konyhát sejttetett.
Aggódtam, hogy ilyen későn már nem kapunk enni, de kellemesen csalódtam. Kaptunk asztalt. A parkoló tele volt, majdnem minden asztal foglalt volt, sőt, egyre csak jöttek a vendégek. Nem lehetet érezni, hogy odakint dúl a recesszió, és bajban a vendéglátás.
A kiszolgálás igen figyelmes volt, az étel pedig nagyon finom. V. fűszeres csirkeszárnyai újságpapír-imitációként összetekert papírtölcsérben érkeztek, s az egész, forrón gőzölgő csomagot egy csúcsára állított, kúp alakú fémrács tartotta. Hozzá érdekes állagú, talán krémsajt alapú mártogatót adtak. Ujjnyi hosszúra vágott zellerszál- és répa darabkák kis edényben. S egy külön kis tál, mellette szépen felgöngyölt, forró, nyirkos, bolyhosan puha kéztörlő.
Az én seafood chowder-emről csak felsőfokokban lehet nyilatkozni. Hirdetik is büszkén, hogy messze híres recept alapján készül. Mondtam V.-nek, lássuk, találok-e benne krumplit, mert "messze híres" recepthez volt már szerencsém, aztán meglepően sok krumlikocka nézett rám vissza a híres levesből, halhús helyett. Mert takarékos helyen krumplival "dúsítják" a levest...
De nem itt.
Egyetlen-egy krumplikocka nem került a kanalamra... Kagyló, sokféle halhús-kocka, rák, és igen sűrű, forró lé azonban igen. Nagyszerű volt. A máshol szokásos szódakenyér-szelet helyett két omlós kekszet kaptam, bolti volt mindkettő. Ugyan kaptunk kenyeret az asztalra, de a szódakenyerükön - kávézóbeli szódakenyérsütő tapasztalatom birtokában bízvást mondhatom - van még javítani: érintésre szétesett a szelet, száraz volt, morzsalékos.
A báránycomb-darabom nagyon finom volt, s akkora, hogy befejezni csak nyögve tudtam. A villával alig értem a csonthoz, kifordult a húsból. A fűszerezése igen enyhe volt, ezt most nagyon éreztem, mert mostanában mindent rengeteg fűszerbe fojtok. Sajnos. Itt érezni lehetett a hús saját ízét. (Azonnal elhatároztam, hogy ezután visszafogom magam.) A krumplipüréhez alig nyúltam, ettem inkább a köretként kapott, tökéletesen párolt zöldségeket: nekem ez sosem sikerül. Lehet, hogy sütiket jól tudok dekorálni, de jó szakácsnak távolról sem vagyok nevezhető. Egy-egy ilyen éttermi kaja mindig rádöbbent a tapasztalatlanságomra.
Kávét és vizet ittunk, tekintettel az előttünk lévő vezetésre. V. szénsavas vizet kért, ami érdekes, hosszúkás, csőszerű üvegpalackban érkezett, hozzá söröpoharak, jéggel. "Hm, fancy" - motyogtam, amikor a pincérsrác kitöltötte a vizet. Kellemesen volt csak buborékos, nem robbantotta szét az ember nyelvgyökét, friss izű volt, finom, de a neve ismeretlen, honnan jött? Kiderült hamar, Norvégiából. Ezen a szigeten, amely maga is sok finom ásványvízzel dicsekedhet, norvég vizet szolgáltak fel... Miért? Hogyan? Minek?
Nem sokat gondolkoztunk rajta, mert finom volt. Sőt, annyira finom, a palack pedig annyira mutatós, hogy eldöntöttük, veszünk még egy palackkal.
Kissé elhamarkodott döntés volt ez, mert bizton állíthatom, hogy életem legdrágább vizét nem egy Michelin-csillagos intézményben, hanem itt, ebben a félreeső, remek ír kocsmavendéglőben ittam. Azóta is töprengek, hogy került oda az a víz, amit ebben az országban nem is forgalmaznak.... ellenben a palackja itt készül. Ezek a piaci összefonódások néha megdöbbentőek! De az élmény megvolt, sznob lelkem repesett - ilyen sem történt még, norvég víz a poharamban! Mondtam is anyósomnak, hogy a maradék vizet majd valami ünnepi alkalommal, illő tisztelettel, pezsgő helyett fogjuk felhörpölni, kisujj eltarva, feltéve, ha találok hozzá illő kristálypoharat a szekrényben. Addig pedig hadd hűljön a műanyag tejespalack és egy megbontott, Tesco-s tejföl közé szorulva a hűtőben.
***
A hétvégén, ahogy szokás, végigsétáltunk a mólón, kerülgetve a sok embert, mert a borús idő ellenére is sokan voltak még a vurtsliban. Jövő hét végén, tüzijűtékkal fog zárni a Summerfest.
A legérdekesebb ez a buborékos játék volt, amit még mi is megcsodáltunk: egy hatalmas műanyag, áttetsző gömb, amibe a gyermek belebújik, s míg belemászik, közben egy vaskos csövön át meg is töltik a ballont levegővel. Majd cső kihúz, zipzár rögzít, tépőzárcsíkkal bebiztosít, és kész. Ezután a gyermeket - se szó- se beszéd ,- mint egy hordót, a medence szegélyén át belefordítják a sekély medencébe. Ahol aztán esik-kel, de védetten, a gömbben - csontszárazon hömbölöghet a víz felszínén. Pár perc után aztán a kezelő személyzet belép a gyermekért, és minden ceremónia nélkül kiborítják egy matracra, ahol kibontják a buborékból, ami iziben össze is esik. Bedugják a csövet, bemászik a következő gyermek, s kezdődik a mulatság előlről. Szívem szerint kipróbáltam volna, de biztos volt valami súlykorlátozás...
