Ma adtam magamnak egy szabadnapot, ami azt jelenti, hogy nem "muszájból", hanem úri passzióból fogok csak sütni, mégpedig kókuszos kenyeret, mert a recept nagyon vonzó, s mert azt remélem, hogy esetleg felkerül az Üzemben a reggeli menüre, tósztként, banánnal, joghurttal, mézzel megpakolva. Az eredményről majd beszámolok. Egyelőre ragadós fehér tömbként kel a kenyér Őrnagy úr edényében... Estére csirkeleves fő, kifejezetten ilyen hideg-nedves, influenza-veszélyes estékre való finomság. A V.-nek beígért kovászos rozskenyeret már megsütöttem - mostanában nagyon ritkán marad meg egy negyed kenyér a piacról, már hiányolta, hogy neki nem jut.
A "muszájból" sütést megejtettem tegnap, vasárnap, az eredményét leszállítottuk reggel V.-vel, együtt keltünk, együtt autóztunk, s együtt reggeliztünk - ez is hétvégéken fordul csak elő. Aztán megjött a riasztós ember, s beszerelte-üzemelte az újfajta riasztót, míg én diszkréten vasaltam a háttérben, s néha beszélgettem vele. Most majd közvetlen sms-t kapunk, ha valami kehe van, s nem egy központ hív bennünket. Lényegesen olcsóbb, mint az eddig használt cég, ráadásul kisebbek, függetlenek, nem kötődnek nagy telefonos céghez.
Az elmúlt hét viszonylag elfogadható hőmérsékletet produkált, voltak meleg(ebb), napos délutánok, amikor már elég volt az esőkabát-pulcsi, sapka nélkül, aztán szombat reggelre megint hideg lett. A piac parkolójában hangosan ropogott a lábam alatt a gyep. Ma reggel pedig behavazott hegyoldal mutogatta magát nekünk, hazafelé jövet. A nyugati partot ma déltől 130 km-es széllökésekkel riogatták, s havazással. Nesze neked, tavasz. Az eső nemrég ide is megérkezett, s a szél is feltámadt...
Pedig már egészen tavaszias hangulatba ringatott a nagy meglepetésemre igen korán megjelenő medvehagyma (arasznyiak már üdezöld levelei), a nárciszok fejecskéi, vagy a rétegesen beültetett cserepemben a krókusz/mini nőszirom csoport. Valamint a hangos madárcsicser reggelente és a rigók éneke esténként. Ez egyre elbűvülőbb, s olyan trillákat megeresztenek napnyugtakor, ha esik, ha fúj - akár idegnyugtatóként is lehetne árusítani a dalaikat. Az etetőn továbbra is szorgos munkálkodás folyik, az Üzem udvarán pedig megjelent egy feketerigó-pár: a fiú reggelente hangosan énekel az egyik kerítésrúd tetejéről, a lány pedig kitartóan keres fészekanyagot a pergola növényei között: olyan mulatságos, amint válogat, befurakszik az ágak közé, s a neki nem tetsző ágacskákat, leveleket ledobálja a földre, mint egy elégedetlen vevő.
A közösségi kiskertben valaki felborogatta a víztartályokat, s nyitva hagyta az ajtót, így most szünetel az öntözés, mert nincs mivel. A rózsák és a vesszőkerítés szépen hajt. Lassan megkezdődhet a rendszeres fűnyírás is.
S íme, boldogságom mai forrása: az amarilliszek úgy döntöttek, hogy mégsem halnak bele a szétválasztásba, és hajtanak. A nagyok virágot is hoznak, a kicsike csak egy levelet. De már az is micsoda öröm!
***
Jankáról kiderült, hogy ő bizony pék! Péksütemény-kenyérsütés, neki nem gond. Megdöbbentő módon nem tudott pékként munkát kapni itt, mert nem volt/nincs - figyelem, kéretik megkapaszkodni - írországi tapasztalata... A szlovák képzés nulla. Az ottani évek - nulla. Dolgozott kis pékségben, formázott kézzel, kis géppel, dolgozott nagy pékségben, komoly gépekkel, s huszonvalahány munkahelyre adta be itt az életrajzát, eredmény nélkül. Nézett itteni iskolát, hogy akkor elvégez valami gyorsabb tafolyamot, de a gyorstalpaló tanfolyamok papírjai legfeljebb unatkozó háziasszonyok falán mutatnak jól (ahem), egy rendes pékség csak húzza rájuk a száját. Ezért ment végül képesítés nélküli nővérnek egy öregek otthonába...Sokat beszélgettünk, hogy mit lehetne tenni, de nekem csak az jutott eszembe később (miután itthon tovább gondolkodtam), hogy talán egy jó életrajz a LikedIn-en segítene... Egy ismerőse "talán" be tudja szerezni egy droghedai sütödébe, de akkor Dublinból költöznie kell... s mennie oda, ahol esetleg lesz munkája, olyan, amilyet szeret.
Úgyhogy megint csak hálát adtam az égnek, hogy ilyen melóm van, akármennyire sok is a bosszúság, de nem kért tőlem papírt senki, elég volt felmutatni, hogy mit tudok... Jankát pedig, a papírjával még csak próbaműszakra sem hívták be sehová. Érthetetlen...
S ha már sütés: megint tartottam sütidekorálási órát. Kemény három óra volt, főleg, mert a várt 7 fő helyett egy tucatnyian bukkantak fel, s enyhén szólva is nyomorogtunk az asztalok körül. Ráadásul csak három működő keverőgépet találtam a szekrényben,valamint a szakács az órakezdés után még egy óráig ott dolgozott, a személyzet pedig takarított a háttérben. Nem volt zavartalan az óramenet. Megmutattam nekik a profi módszert, és a gyorsabb, de nem annyira szép eredményt produkáló módszert. Az elsőre csak rázták a fejüket, nem, nekik gyors eredmény kell. Mondtam, hogy mindenki szúrjon ki 2-3 sütit, erre csináltak fejenként vagy egy tucatot... Aztán lelkesen kentek-színeztek, dekoráltak... gondoltam, egy párat megmutatok a végeredmények közül:
***
Nem szoktam a köz előtt hangosan ujjongani, ha új könyv megjelenését olvasom egy kedvenc írómtól, de most kivételesen háromszoros a hurrá: várható az új Rebus felügyelős regény a skót Ian Rankin-től, s új könyve jelent meg Anne Tyler-nek, akit ezer éve hűségesen olvasok, és Helen Garner legutolsó könyve is megjelenik egy évvel az ausztrál kiadás után. Hurrá!! (Róla már lelkendeztem sokat korábban.)
Mindhárman olyan írók, hogy egy-egy új kötetük megjelenése ünnep, nemcsak nekem, s én viszkető ujjakkal várom, mikor mehetek már a könyvesboltba, s minden józan megfontolást képes vagyok félretenni ("ugyan, várjuk meg a papírkötésűt"), hogy a kezembe kaphassam őket. Sajnos, azonban időhiány (és valószínűleg a rossz időbeosztás) miatt is egyre csak gyűlik az olvasnivaló az ágyam fejénél. Belekapok ebbe is, abba is lelkesen, aztán rájövök, hogy nem szabadna csak az elalvás előtti tízpercekben olvasgatni, annál komolyabb figyelmet érdemel mindegyik kötet. Tavaly lelkesen előfizettem egy remek irodalmi/főzős magazinra is, de egyszerűen nem érek a cikkeik végére, pedig olyan szórakoztatóak! S azt is észrevettem, hogy ahogy a fizikai állapotom kezd egyre rosszabb lenni, úgy a figyelmem is egyre kevésbé tudom összpontosítani.
Mostanában mindenféle kis fájdalmak bosszantanak. Csak sejtem, hogy hol és mikor, valószínűleg még tavaly decemberben, amikor ingerültem próbáltam kifeszegetni a fémformájukból gyors egymásutánban hat, fagyos keksztortát, akkor húzhattam meg egy inat a bal karomon, ami (ha a csuklómat forgatom) néha nagyon fáj, s főleg az emelést teszi nehézkessé. Abból pedig kijut elég az Üzemben. Aztán a régóta békében funkcionáló rossz bal térdemre fordultam rá a szőnyeg leterítésekor, halk roppanás, s azóta sikítok, ha valami hozzáér. Tudom, mi a baja, látta orvos, kopik a porc, nem lehet igazából segíteni rajta, kap porcosítót, s reményt, és simogatást, de ettől a tény nem változik: a térdem (is) tropa.
Ráadásul nemrég eltört a Simon úrnál készíttetett olvasószemüvegem nyele, fura módon az a nyél, amit nem szoktam csavargatni. Pedig eleve úgy kértem-kaptam, hogy bírja a gyűrődést, munkához lesz. Az optikus alaposan megvizsgált, s még egy fotót is készített a szemgolyóim belsejéről, amin aztán hosszan csámcsogtam volna, ha engedi, de csak azt mutatta meg rajta, hogy némelyik erem a szememben elhalványult, fehéres, ami megemelkedett koleszterinszintre utalhat, tessek vigyázni. A biztonság kedvéért kaptam egy listát, hogy miket egyek a szem kifogástalan működéséhez, s netán koleszterinszintet is mérethetnék már...Utoljára a TIA-gyanú idején mérték, akkor alig volt 5 felett.
A kis rezgő hájrétegek és a vastagodó pofázmányom már csak hab a tortán. A minap találtam néhány seggcsökkentő feladatsort, de amikor kipróbáltam az egyiket, már pár ismétlés után éreztem, hogyan tiltakoznak elrenyhült izmaim. Sajnos, a 25 kilós liszteszsák ide-oda vonszolása és a 15 literes keverőedény emelgetése nem elég tornaként, muszáj lesz elkezdeni rendesen mozogni. (Tudom, tudom, mióta ismételgetem ezt már...) S akkor talán az agyam is lenyugszik, és meg tud ragadni egy fejezet erejéig egy-egy könyvnél.
***
Sajnos, az uram szép terve (amibe egy egészen kicsit azért én is beleéltem magam már, annyit emlegette) nem fog megtörténni. A cége nyitott egy irodát Barcelonában, s ő nagyon reménykedett és kampányolt, hogy kimehessen (-ünk) oda, pár hónapra, ő dolgozni, én lazítani. Valahol bennem volt, hogy azért ez a cég nem annyira bőkezű és engedékeny, hogy éppen tőle, a fő mérnöküktől megszabaduljon pár hónapra, egy másik irodájuk kedvéért - hiába ígérte nekik, hogy szállásról mi gondoskodnánk, csak az útiköltséget kellene nekik fizetni... Nem mertem megnézni a rendelkezésre álló sütős/főzős tanfolyamokat, mondván, ne ábrándozzunk nagyon, inkább csak azon merengtem, milyen lehetne felfedezni a nem turistás városnegyedeket is, esetleg más városnéző túrákra befizetni, netán egy spanyol tanfolyamot elkezdeni... Mindegy, szép álom volt, annyi is maradt.
Helyette indul a nyaralás/bp-i látogatás tervezgetése. Még minden képlékeny, mint mindig, dátumok, útvonal, s most is inkább feszengés vesz rajtam erőt, mint az öröm. Mert megint olyan sok mindent kell majd eldönteni, mielőtt elindulunk, s nekem - bármennyire is zavaró és nem is értem, miért, szóval a gyomrom egy csöppet összeszorul, ha Magyarországra kell utazni. Hiába, az emlékek. Pedig régen ért már kellemetlen élmény, a muszájból meglátogatott irodákban is elfogadható volt a kiszolgálás, de mégis... Nekem máris lenne fontos jelenésem az Üzemben, az egyik egy esküvői torta (szerencsére azt meg tudja csinálni talán más is, egyszerű) és a német diák pátyolgatása. Szabadságom várható idejét pedzegetem a főnöknél, remélve, hogy talán addigra beszerez egy tanulót, mint tavaly, aki majd elsütöget a német lánnyal. Reménykedjünk!
S lám, amíg itt írogattam ezt, befutott két másik megrendelés az Üzemből, dekorált süteményekre, így alaposan ki kell használnom "lazsálásra" a mai szabadnapot, mert holnaptól már nem lesz alkalom ilyesmire. S mire fellélegeznék, jön majd a Szt. Patrik-nap, s megint fel fogunk vonulni Stepaside-ban, s megint szeretnék szétosztogatható sütiket csinálni... No rest for the wicked :-)
