Jaj, mindjárt vége a júniusnak, s én még nem írtam bejegyzést!
Jobbára munkával telik. Dekorálom a tanároknak készülő, tanév végi sütiket két kliensnek, s befutott egy nagyobb céges megrendelés, csupaszín sütikkel: Pride-buli lesz, egy IT-cégnél. Egy új megrendelőre is szert tettem.
A Street Feastre végül is nagyon sokan eljöttek, jól sikerült, simán ment és pár új arccal is találkoztunk és megismerkedtünk. Olyan jól sikerült, hogy már szóba került egy Harvest Feast és egy Halloween parti rendezése. Megint csináltam dekorálandó sütiket a gyerekeknek, boldogan maszatoltak, s az előző napi piacról megmaradt sok sütit felszolgáltam desszertként. Sajnos, a fémformába nyomott csokis sütik nem lettek szépek, lefedésük csokimázzal nem hozta a kívánt eredményt, így azokat V. ette meg, apránként.
Ott a partin az egyik szomszéd, Paula - akivel már párszor összefutottam korábbi kerti partikon, és Orláék rendezte bulikon (s a férje korábban a Gyárban dolgozott, mint V.) - elmesélte nekem, milyen csúnya tortát kapott a "korábbi" munkahelyemről, a kávézóból. Megmutatta, tényleg csúnya volt. Elfolyt felirat, összecsapott dekor. Ráadásul a cég főnökének készült, s mivel ő, Paula szervezi a tortákat a cégnek, különösen rossz fényt vetett rá a torta. Mesélt még visszaküldött szendvicsekről, amelyek ugyan jó ízűek voltak, de a prezentálás messze elmaradt a várttól. Csendben lilult a fejem. Jól ismerem én azokat a négybe vágott, papírdobozba halmozott szenyákat, amikből kihullik a töltelék, ha kiemel az ember egyet a dobozból... Aztán hozzám fordult: "Tulajdonképpen miért is nem tőled rendelem a tortákat? Sütsz ilyeneket, nem?"
Mire véget ért a Street Feast-es vacsora, s megnézett pár tortás/sütis fotómat, meg is állapodtunk. Szabad kéz, 27 alkalmazott születésnapi tortája, sütik ünnepekre, alkalmakra. Ha éppen nincs szabadságon, ő be is viszi a tortát a belvárosi irodaházba, nem nekem kell beautózni extra eurókért. Fizetés havonta. Hurrá! Azóta már meg is kaptam a nyári születésnapok időpontjait, le is sütöttem két tortát, személyre szabott dekorációval, s az első (csokoládés...) megkóstolása után egy újabb tortára is kaptam megrendelést az egyik alkalmazottól. Nagy hirtelen betelt a júniusi naptár, nagyon örültem. S szabad kéz! Úgy dekorálok, azt sütök, ami nekem tetszik, nincs megkötés, full fat minden. Csak szép legyen, s jóízű.
***
Közben visszatértem a kertészkedéshez (értsd, sűrűbben kijárok). Saját magamat is megleptem, hogy egyszer két órát töltöttem kint az egyik reggel, ültetéssel, gazolással, csevegéssel Jonathan és egy újonnan megismert, idősebb szomszéd társaságában.
Pat 46 évet élt Brazíliában, ír feleségével. Orla megsúgta (húú, pletyi), hogy Pat pap volt, a felesége pedig apáca, csak egymásba szerettek, és kiléptek az egyházból, s otthagyták a missziót, s angolt tanítottak. Nemrég visszaköltöztek Írországba, s már párszor köszöntünk is egymásnak a házak előtt találkozva, csak a nevüket nem tudtuk. A feleség nemrég elmagyarázta, hogy a vidékies, elmaradott ("vidéki tahó") jelentésű "culchie" szó honnan ered. Egy Kiltimagh nevű városkában járt bentlakásos iskolába, s annak a városnak az ír nevéből ered a szó (Kiltimagh - Coillte Mach - culchie). Eleinte a környékbeli megyékben használták az elmaradott vidéki emberekre a szót, aztán a hatvanas években divatba jött Dublinban is ezzel illetni a vidékről a fővárosba "beszabadult" látogatókat. (Úgy került szóba, hogy V. elmesélte neki, hogy amikor Bray-be költöztünk, az egyik kollégája közölte vele, hogy most már nem "kelet-európai bevándorló" a titulusa, hanem "culchie" lett, mert leköltözött "vidékre".)
Azóta már kikeltek az elvetett retkek, tegnap már "kiegyeltem" (ritkítottam) őket, hogy én is használjak valami "culchie" kifejezést, haha. A tyúkagyammal elfelejtettem, hogy melyik ágyásban vetettem el őket (a klímax hatása ez is, sokmindent felejtek), s csalódottan nézegettem az üres ágyásokat, ahová hitem szerint elvetettem a két sor retket. Aztán tegnap Jonathan - miután kinevetette panaszomat, hogy "nem keltek ki a retkeim, hú, de csalódott vagyok" -, megmutatta, hol is nőnek valójában. A cukkinik közül minden második-harmadik kelt csak ki, illetve a többit lehet, hogy egerek, vagy csigák ették meg, nem tudni, eltűntek a kis levélkék. A kisebbik fóliasátorban gyönyörűen nőnek a paradicsomok, idén gondosan felkarózva, felkötözve igyekeznek felfelé, nincs az a dzsumbuj, mint tavaly. Kiderült, hogy a nagyobbik fóliasátorra pedig a velünk szemközt lakó román pár felügyel, a férj sűrűn jár ki oda. Jonathan esténként locsol, mivel már nem gond az eső híján üresen álló tartály (hetek óta nem esett valamire való eső, sárgulnak a gyepek!). A mellettünk lévő "Educate together"iskolából a gyerekek átjárnak hozzánk tornászni a gyepen, kertészkedni évközben, s cserébe az iskolaépület fali csapját minden megkötés nélkül használhatjuk, ezért Jonathan onnan tölti fel az ezerliteres tartályokat. Nem tudom, ez hogy menne, ha megmaradt volna a vízdíj, valószínűleg akkor nem lenne velünk ennyire nagylelkű az iskola. Amíg ez a lehetőség megvan, élvezzük az ingyen vizet.
Lassan elvirágzik a bodza, elkészültek a szörpök, a kamrában 17 palack várja a telet. Csak a telepről sikerült elég virágot szednem! A királyi esküvő után nagyon divatba jött a bodzavirágos-szirupos-citromos torta, mert azt kapott az ifjú pár. Találtam is egy tortareceptet, ami bozdavirágokból főzött teával és likőrrel ízesített, nálam majd bodzaszörp kerül a tortába.
Közben a kávézóból elment a manager, Ray intézi a rendeléseket. Került cukrász, de csak ideiglenesen, mert főiskolára jár, nyár végén ő is távozik. Nagyon-nagyon szokatlan nekem, hogy idegen hang hív fel és mondja be a rendelést...
***
Kilternan, Carrickmines és Rathmichael (vagyis a piac) környékén egyre csak épülnek az új házak, kisebb telepek (csupa sokhálószobás ház, esély sincs kisebbet találni, ami mondjuk, gyermektelen párnak lenne jó). Valaki a nagyobb hátsó kertjét adta el, ott épül pár ház egymás mellett. Gyakorlatilag minden szabad területen épül valami. S árulják őket, vagyonért. Van, ahol - ezen a környéken pláne szokatlan - többszintes lakótömböt emelnek. Ennek és a piac nem javuló (de nem is romló) anyagi helyzetének köszönhető, hogy megindult a susmus: mi van, ha az idős tagok nem akarják csinálni tovább a piacot, s inkább eladnák a földet? Bőven lehetne rá építeni. A kemény mag, aki a munkát végzi, mindössze 7-8 fő. Új tagunk nincs, csak egy - aki mostanság jelentkezett, hamar feladja a csatlakozási vágyát, mondván, másra számított. Nem akarnak szövetkezeti tagként árulni, külön standot szeretnének, saját logóval... Van, akit az is zavart, hogy minden szombaton kellett volna árulnia, nem akarják elkötelezni magukat. Néhány tagunk már zárás előtt hazamegy. Ugyan még senki nem kopogtatott az ajtón, hogy érdekelné a birtok, de ez bármikor megtörténhet. Szerintük. A legutolsó piaci értekezleten megnyúlt arccal hallgattam, hogy egyesek szerint már nem is kellene befektetni a piacba, mert minek... Most nyertünk meg egy pályázatot, végre, hosszú-hosszú-hosszú (3+) évek tanakodása, nyammogása után lesz rendes feljárat a bejárathoz, hogy tolókocsival, babakocsival is be lehessen jönni. Aztán, az értekezlet után külön-külön is beszélgettünk erről, s azért nem eszik olyan forrón a kását. Ha lenne is vevő, nem hetek alatt zajlana le a felszámolás, lenne idő kitalálni, hogy a fent említett kemény mag hol és hogyan folytassa tovább. Elvégre heti egy alkalonmra lehetne bérelni egy iskolai tornatermet, kocsmai udvart arra, hogy ott áruljon, aki még hajlandó folytatni. Álmom, hogy nyerek a lottón (HAHAHAHA), megveszem a birtokot, megtartom a piac épületét, s építtetek egy rönkházat hátul magunknak. A lottónyereményből erre ugyan nem futná, s nem ártana venni lottószelvényt sem, de az álom szép, részletes, színes és szélesvásznú...
