- 6 óra

Bocsánat, tortafotók készültek, de nem volt időm feltölteni. A megajándékozottak igen boldogok voltak, Stephanie-nak úgy csempésztem a kocsijába a lánya segítségével a tortát, s mondtam neki, csak otthon árulja el, mi van a dobozban. Csak remélem, hogy jól sikerült a meglepetés.

Daphne mondta, letöri a kezét annak a stewardess-nek, aki nem bánik kellő tisztelettel a házikóval :-)

Amúgy a szokásos, szabadság előtti kapkodós pakolás, takarítás, egy bűnrossz pizza vacsoraként a Pizza Slice-tól, összemordulás, hajvágás... A szokásos indulás, mondhatni. Trish volt olyan drága, és idejött este, ellenőrizni, hogy a nála lévő kulcs valóban a mi ajtónkhoz való. Néz a virágokra, amíg távol vagyunk.

De úgy tűnik, most már minden rendben - vagy majdnem. Egy ilyen túrának amúgy sem lehet úgy nekiindulni - legalábbis nekünk még nem sikerült -, hogy kreditkártya, kocsi és egy laza mosoly. Mert jaj, melyik pólót vigyem, van elég bugyi? Ki van nyomtatva a kompjegy? Pulcsi, mert azért még hideg van... Van friss fogkefe? Vigyek az arcomra mindenféle varázsos pattanáselleni csodakencét, vagy ugyan már, minek az erőlködés, így is tele vagyok ragyával, mint egy tizenéves, majd próbálok magyar kecsketejes szappant... Hajvágás közben düh és a szokásos dacosság fog el, tökmindegy, milyen a végeredmény, rövid legyen, legfeljebb sikongva menekülnek az ismerős gyerekek a láttomon, s megnéznek a kompom, mert azt hiszik, beteg vagyok. Nem érdekel, vékony szálú zsírosodó hajból sosem lesz sörény.

A csomagtartó tele, fonalat - hát persze! -, hogy nem vettem, de kaptam helyette szuper ajándékot ismerősöknek - majd viszek keresztszemest.

A napi mosolyt az okozta, hogy az Anvil nevű ajándék/konyhabolt az egyik kirakatba kiscsirkéket helyezett el, mindig kisebb tömeg áll a kirakat előtt, bámuló népek és tátott szájú kisgyerekek. Reggel, amikor mentem a piacra, a kirakatot függöny fedte, aludtak még a csibék... Lejjebb, a Larder nevű sütödében a kirakatban egy jókora, fél tojásból, a fején a tojáshéj másik felével egy nagy sárga csibe bukkant elő, majd tűnt el... Húsvét...

De most megyek, lassan ágyba kerülünk, V. még útitervet nyomtat, mert meglepő módon a németeknék nincs igazán jó leírás-térkép a Alpokon át vezető "scenic" úthoz.

Amint lehet, jelentkezem. Kellemes Húsvétot!

- 2 nap

Daphne finn üzlettársának készült gerendaház (enyhe csicsa, vadászos beütéssel - hiába, le sem tagadhatnám, hogy egyszer a Vadgazdálkodási Tanszék - később Intézet! - alkalmazottja voltam, hahaha). Az ír kapcsolatra utaló birka a budapesti Bábos Bt. terméke, ihletadóként kaptam valamikor ajándékba, a virágokat pedig Daphne hozta nekem, kimérve, New York-ból. Elég egy kis cukormázcseppecske a közepükbe, s máris virágszerűbbek, nem? A házat a szokottnál kisebbre csináltam, hogy beférjen egy mély fémdobozba. (A csomagolás még előttem van, hajaj. Remélem, egyben odaér.)

Holnap lesz fotó a zöldségeskert tortákról, de most már ahhoz sincs kedvem, hogy élvezhető fényképet készítsek róluk, majd holnap reggel.

- 3 nap

Évekkel ezelőtt, amikor egy átlag kéthálós lakás ára 200 ezer euró körül járt, és rájöttem, hogy itt nekünk sosem lesz lakásunk, akkor teljes elkeseredésemben azt kértem, bárcsak menne egy kicsit rosszabbul az íreknek. S lőn. Pedig nem is ökölrázva kértem, de elrebegtem az óhajt 2001 júniusában, amikor szembesültem a házárakkal: "Ezek után nem csoda, ha az ír gazdaság bizonyos fokú romlására vágyom. Csak egy kicsiiiiit…".

Beware of what you wish for...

Fogalmam sincs, hogy abból a sz*rból, amiben most van az ország, hogyan másznak ki. Jó alaposan belenyúlnak a népek zsebébe (az enyimémbe is), de nem fog az segíteni. Roppant aggasztó a helyzet. Illetve, hogyan fogalmazzak? Aggasztó a helyzet, de V. azt mondta, amíg neki állása van, ne aggódjak. Addig megélünk. Sütizhetek tovább. S néha még egy-egy jobb palack bor is kerül az asztalra. No worries.

De azért egy csöppet ijesztő, hogy abból a szédítő magasságból, amibe kijöttünk, ilyen szédítő mélységbe (és adósságba) jutott a sziget.

- 4 nap

Nem mondhatnám, hogy nagy kedvvel dolgoztam ma. Szerencsére a tegnap este felvett dokfilm segített elfelejtetni a sütikenegetés unalmát, azt néztem fél szemmel, míg fehérrel mázoltam a nyulakat. De dekoráláskor már rádiót hallgattam, bár ne tettem volna. A kormány nyomja a pénzt a bankoknak, enyhe világvége hangulat van, egy magán öregek otthonának kezelését átvették itt a hatóságok Bray-ben (susmus, hogy miért)... Csupa szívderítő hír, s hozzá még az időjárás is.

V. meghagyta, hogy állítsam össze a Medve által javasolt boszorkányfőzetet, és javítsam meg a lefolyót, de ugyanakkor azt is meghagyta, hogy ki ne menjek, mert hideg van és szél. Amikor ki akartam szellőztetni, a szél visszanyomta a képembe az ajtót...

Így a sokadik oldófolyadékkal próbálkoztam Medve-féle keverék helyett, majd szétszereltem a lefolyót. Mivel alatta egy polc van, tele tisztítószerekkel, ki kellett pakolni mindent. A lefolyó mélyéből előkerült egy sütidekoráló ecsetecske és a keverőgépem (drága Őrnagy uram) egyik alkatrészéhez tartozó kis fém pöcök, ami nélkül a keverőgép lapátja gyakorlatilag használhatatlan - pár napja esett a lefolyóba. (Még szerencse, hogy háromféle keverőlapát van hozzá, így tudtam a pücköt az egyikből a hiányzóba rakogatni, szükség szerint.)

Teljesen hótiszta volt odabent minden... Naná, háromféle tisztítószer marta-habozta tisztára. Már elképzeltem, honnan veszek hajlékony, de vastagabb drótot, további turkálás céljából, amikor eszembe jutott, hogy a lakás előtt, közvetlenül az ablak mellett van két csatornanyílás, lefedetlenek (ír építkezés rulez), műanyag rács van csak felettük, hogy a levelek bele ne essenek... Egy próbát megér, megnézni, arra folyik-e ki (már ha folyik) a lefolyó vize.

Két csatornanyílás volt, a bal a szomszédunk konyhájáé, habtiszta, csak némi zavaros víz volt benne, míg a miénk... hogy is mondjam... kicsit ki is öntött már. Ott volt a gond. Ha több eszem van, azonnal ott keresem a hibát. A szmötyi gyakorlatilag a csatornanyílás pereménél libegett, kicsit kiöntve, elég sűrűnek tűnt. A kertben néztem turkálóeszközt, és a kerekes barbeque alatt lassan rozsdásodó, vén fogóra esett a választásom. Műanyagrácsot lefeszegettem, majd tövig nyomtam a szmötyibe a fogót. Meglehetősen tömör volt. Kis tunkolás - semmi. Forgatom, kevergetem - az illat csodás, közben még a szomszéd is odakukkantott az ajtóból, éppen látogatója jött, remélem, nem csapta meg őket a szag nagyon... Egy határozottabb mozdulat után hatalmas böffenés, és a szmötyi szintje rohamosan csökkent, majd felszabadult a konyhai lefolyó nyílása is, és onnan is dőlt az elmúlt órák (napok?) alatt felgyűlt keverék.

Kis hezitálás után otthagytam a falnak támasztva az eszközt, ki tudja, még jól jöhet. Most már tudom, mit ellenőrizzek legközelebb először, ha megint gond van. Nagyon meg voltam elégedve, velem pedig az uram, aki szerint spóroltam magunknak párszáz eurót, most, hogy nem kell kihívni a vízvezetékszerelőt.

***

Ezek a birkák, amiket a kávékuckóba csináltam. Amolyan lebutított változat, mert már láttam olyat, amelyiknek fél mandula a füle, sőt, olyat is, amelyiknek kis tésztafüle volt. Az utóbbi igen bájos, de az enyémek csak amolyan birkák, sebtiben. A kávékuckóba jók lesznek. S a kép szokás szerint szintén sebtiben készült, pocsék.

Amikor most este megjött az uram, fogtam Focist, s azzal mentem vásárolni, a hideg miatt, a Tesco-ba, sütési cuccokért. Itthon aztán, az árak szkennelése közben leesett az állam: az általam használt (35 %-os kakaótartalmával jónak nevezhető) Bournville főzőcsoki ára 40 centet ment felfelé. 2.29 €. A zannyuk mindenit. Eddig 1.89 volt, táblánként, igaz, egy ideje már inkább a nagybaniban veszem, egy nagy dobozban 24 táblát, de most hirtelen kellett... Csak nem azért lett drágább, mert az amerikai Kraft megvette a Cadbury-t, ahová a Bournville is tartozik?

- 5 nap

Zajlanak az utolsó napok. Tegnap kicsit habzószájaztam... vagyis nem is annyira, de azért nem voltam boldog. Annak ellenére, hogy múlt héten alaposan megbeszéltük Peter-rel a rendelést (miből hányat?), s a fizetést is (mindezért pontosan mennyi jár?), nem várt reggel boríték a kávézóban. Mély levegő... majd "üzentem" Paco-val (akinek a megtiszteltetés jutott, hogy feleslegesen feltúrja értem a kávézó pénztárgépének környékét), hogy mivel szerencsés módon kedden is a belvárosban lesz dolgom, újra megkísérlem a szállítást reggel. Kérem, a pénz várjon itt. Sms ex-főnökömnek, és Peter-nek is.

Reagálás, netán egy "bocsika", az nem jött. V. rá is kérdezett napközben többször, én pedig mondtam, hogy nem is vártam, hogy reakció legyen.

A napot még tovább "aranyozta" a szállítóember telefonja, ő volt az, aki állította, hogy "visszautasítottam" a rendelt gumikat. Megbeszéltük, hogy ma, délután 2 után itthon leszek, jöjjön. S mint kiderült, nem a megfelelő lakásszámon érdeklődött. Hm...

***

Ma reggel koránkelés, majd a reggeli csúcsban száguldás Dublin északi negyede felé az uram után, Böhömöt vittük a szereldébe. A szó szoros értelmében száguldás, mert az uram megy, ha muszáj. Szigorúan paraszthajszálnyival a sebességkorlátozás alatt (felett), de ment. Ugyan nagyon erőszakos kismalac tudok lenni az úton, s nyomom, ahogy a csövön kifér, ha kell - de nem akkor, amikor szakad a hó, mint ma reggel, s a sárhányótlan autók köpik a képembe a hólevet. Egy pirosnál sikerült sms-eznem a zuramnak (micsoda pontokat szedhettem volna össze, ha elkap egy "garda"!), hogy "lAssabban", így utána már sikerült vele tartanom az ütemet. De egyedül valószínűleg nem merészkedek be a reggeli csúcsba Dublinon át. Főleg nem hóesésben, a néha denevérként navigáló, kivilágítatlan autósok-gyalogosok közé.

Böhöm leadva, kormány átadva az uramnak, s Focissal visszaküzdöttük magunkat a kávézóhoz. Bent köszönés után szídni kezdtem a bicikliseket Amandának, mert volt két gügye is, akik a környezetbe csodásan beolvadó ruhában, kivilágítatlanul csalinkázott a sávok között a hóesésben, s meg akartam vele osztani a felháborodásomat. Vigyorgott, s csendre intett, mert abban a pillanatba kilépett a mosdóból ex-főnököm, aki maga is biciklivel jár...

A gyomrom megbillent kicsit, de zökkenőmentesen csicseregtem vele, több hónapos kihagyás után. Mintha sosem kiabált volna velem a telefonban, most olyan bájjal és udvariassággal beszélgettünk. A szokásos közhelyek, közben kézremegés nélkül sikerült átadnom a számlát, ő pedig kézremegés nélkül törte el az egyik nyulat, mert kapásból leverte szegényt a sütirakás tetejéről, hiába dobozoltam be őket szeretettel. Ott megy 80 cent - ezt gondoltam csak.

Megcsodáltam az új logós szatyrokat, kéztörlőket, amiket most lehet kapni, irigyen végigfuttattam a szemem a megszaporodott szakácskönyvgyűjteményükön - szerintem minden ismerőse minden alkalomra ezt vesz neki. Rémlik, hogy valamikor erről panaszkodott is... Majd próbáltam könnyedén felsorolni utazásunk várhatóan igen izgalmas célpontjait, aztán pát intettem, s huss. Mentem egy kis "retail therapy"-val levezetni a Nagy Találkozás okozta sokkot. Sikerült remek Hello Kitty-s zoknikat vennem a rokon lánykának, szolidan birkás pólókat a testvérének, mindenféle tologatható, kerekes cuccokat öcsém gyermekeinek, és egyéb, frappánsnak vélt ajándékokat a család többi tagjainak. Miss Hall-nak kaptam 100 éves születésnapot köszöntő versikés lapot. Hihetetlen, de ilyen is van. Azt hittem, 80-nál megáll a köszöntő lapok sora, de nem, sőt, a kiszolgáló kislánynak szeme sem rebbent, amikor mondtam, büszkén némileg, mintha az én érdemem lenne Miss Hall 100. születésnapja, hogy mit keresek. Kétféle design is rendelkezésre állt, megvettem őket, hátha a piac úgy dönt, hogy hiába lépett ki februárban közülünk Miss Hall, de egy lapot azért megeresztenek neki.

Aztán kávézás Fionával, akivel a Facebook-on találtunk egymásra. Hozott nekem maga-készítette kovászos kenyeret - remek volt! Lehet, hogy jövőre már Londonba költözik, hogy felpezsdítse az életét, Chelsea-ben tanulna valami művészeti iskolában, egyelőre várja, hogy felveszik-e. Alaposan megbeszéltük egymás patkányproblémáit (az ő kertjükben is vannak), olvasmányélményeinket, s a tanácsára kerülni fogom a Girl with the Dragon Tattoo-t filmformában. Nagyon erőszakos, sötét filmnek ítélte.

Aztán ügetés a LUAS-hoz - vacogtam, megdöbbentően hideg volt az elmúlt napokhoz képest. Az uram hazahozott kocsival, majd ment vissza dolgozni, én pedig vigyázzban ülve vártam a szállítóembert a gumikkal. Meg is érkezett, s kellő felháborodással mutatta nekem, hogy nézzem csak meg, még név sincs az öntapadós szállítócetlin, csak lakásszám, és városnév. "Így nem lehet normálisan szállítani, hát így nem." - háborgott, míg én ellenőriztem, hogy megfelelő gumikat kaptunk-e. Felhívtam a figyelmét az öntapadós matrica alatt lapuló, az alól félig kilógó másik matricára, amin bizony a helyes cím szerepelt - névvel... és német szöveggel... (A feladó eredeti cetlije volt.) "Ó, azt már mi ragasztottuk rá, miután telefonon beszéltünk a feladóval." Madárnak nézett, mert a a helyes címke a helytelen alá volt ragasztva... de ráhagytam, hümmögtem, hogy bizony, nehéz így dolgozni, bla-bla-bla.

Ezek után már kész felüdülés volt bárányos és madárkás sütikkel molyolni a konyhában. A múltkori Gyárbeli megrendelő - első megrendelőm a weblapon át! - megint rendelt sütiket, sőt, egy kolléganője is rendelt ötven húsvéti sütit. Kellemesen elsütögettem, míg be nem sötétedett.

V. jogosítványa kész, holnap átveheti. A hazaviendők-ajándékok halma viszonylag rendezetten púposodik valahol a lakásban. Haladunk. A hűtőből - elvileg - ki kellene ennünk/főznöm mindent, amit lehet, de sajnos, az uram nem rajong a cukkini-tojás-póráhagyma együttesért, ezért most éppen pizzát vadászik magának :-)

Szöszök II.

Szöszözünk. A hosszú hazaút miatt V. kérte, ássam elő az ír jogosítványát. Megtaláltam - hiába no, mégis csak én iktatok ebben a családban. Örvendezésem nem tartott sokáig. A 10 éves jogsija lejárt. Kisebb szívroham kerülgetett, egészen addig, amíg kiderült, hogy gond nélkül meghosszabbítható, két fotó, egy kitöltött formanyomtatvány és némi pénz birtokában.

Csak időre kész is legyen! A fenének hiányzanak az ilyen utolsó percben való rohangálások.

S megtaláltam a kékfestő kereskedő kártyáját is.

***

A konyhai mosogató megunta az abúzust, s eldugult. Alighanem nem ez az első alkalom, mert Ede hagyott ránk egy kis lefolyó-tisztító kézi készüléket, amivel alaposan át lehet fújatni, mosatni a csöveket. Nem hatott. Végül a Mr. Muscle tisztítóhabhoz fordultam, ami hosszas agyusztálás után volt csak hajlandó lefolyni a csőbe. A lefolyó környéke ragyogóan tiszta lett tőle, gondolom, marta rendesen, de a szmötyi csak részben tűnt el. A kezelés nem volt elég, minden mosogatás után alapos fújás szükséges. Furcsa, nem evilági hangok és dolgok törnek elő a csőből. Holnap folytatom a kezeléseket, nehogy szegény, távollétünk alatt látogatóba érkező rokonoknak szagosodjék itt a lefolyó.

***

Böhömnek még van némi gumicseréje, lámpacseréje előjegyezve a hétre, önhibánkon kívül ez is az utolsó napokra maradt. V. megrendelte a gumikat Angliából, az Eiretyres-tól (hm), egy magyar nevű ügyintézőtől, magyarul levelezve le a rendelést :-) Legközelebb már csak akkor hallottunk a gumikról, amikor jött a mail, hogy múlt kedden "visszautasítottuk" az átvételt. WTF?! V. szolidan anyázó mailje után újra megkísérlik a kiszállítást...

***
Már bekészítettem a mézes birkákhoz való tésztát.

***

Most már kezdem várni az autóutat, mert eddig mindig nagy élmény volt. Emlékszem az első alkalmakra, amikor még mindenféle útvonaltervezők segítségével, kinyomtatott lapokon követtem az útvonalat, s mondtam V.-nek, merre menjen, mert Focisban nincs GPS. S húztam ki a már megtett távot, és írtam a fogyasztást... Készítettem az angol/francia fizetős utakhoz a fémpénzt, s nyomtam az uram kezébe az elsuhanó tábláról leolvasott összeget. S milyen büszke voltam, amikor keresztül navigáltam V.-t a Párizst körbevevő, elég kaotikusnak tűnő (francia feliratok! "Sortie!") körgyűrűn első utunk során.

Apró emlékképek, amiket néha felemlegetünk:

Rosslare-Cherbourg. Komppal. 19 óra. Soha többet! A linóleummal borított "fürdőszoba". Egy lyuk. A szomszéd öklendezése, míg a wc-t ölelem. Azok a rosszullétek...!

Amikor a mindent vastagon elborító reggeli ködben ("sea-haar") nekiindultunk a Calais-Sopron távolságnak. Amit Böhömmel 11 óra alatt ettünk meg, lefaragva Focis teljesítményéből 2 órát. S még csak nem is Böhöm volt a leggyorsabb a német autópályán.

A frankfurti repülőtér közelében az égre írt, egyre kisebbedő gyöngysor: leszállásra készülődő gépek sora.

A kerítés mellett legelésző kenguru, egy kutyaház-szerű építmény előtt, egy holland kertben. NEM szobor volt.

Amikor Focist V. beadta Solymáron a szervizbe, az egész iroda felállva figyelte, hogyan esik le a szerelő kollégának, hogy jé, másik oldalon van a kormány. Hangosan nevettek a döbbenetén.

Amikor egy macska leszarta V. kocsiját a vidéki panzió autóbeállójában. A macskának hasmenése volt. Egészen pontosan a csomagtartó széle és az autó oldala közti hézagra célzott. Sikerrel. S mire felkeltünk, a nyári napmelegben remekül rászáradt a matéria a kocsira.

Oostende, a szálló majdnem legfelső szintjén kaptunk szobát. Este, a wc-n ülve, a fürdő ablakán át elbámultam a háztetők felett. Mígnem az egyik megindult, s méltóságteljesen elhúzott a többi háztető mögött. A lassan forgó radarernyőről jöttem rá, hogy egy bazi nagy kompot látok, nem háztetőt.

A híd - az a bizonyos híd, ami "túl messze volt", az a ronda, szürke híd Arnhem-ben. Amin áthajtottunk. Aztán megfordultunk, és megint. És megint. A torkomat fura érzelgős csomó tömte el. Sosem hittem volna, hogy ott fogok járni. Erről majd még írni fogok. Mondjuk "Életem hídjai" címmel, vagy valami hasonlóan nagyzolós cím alatt.

Megint Oostende: kajálás közben, délben megszólalt a tér közepén álló zenepavilon felől az Örömóda. Mintha harangjáték lett volna. Már nem emlékszem tisztán, hogy az volt-e, vagy valami felvett zene, de akkor, ott igen megragadott. Döbbentem néztünk egymásra, mialatt felismertük a zenét.

A csodaszép, nemrég kilevelesedett, még friss zöld, vidéki utakon való autózás, miközben felhívtuk a kocsi telefonján V. szüleit. Laza csevej, mialatt az Aachen közeli erdőket, szép tájakat bámultuk. Ahol valami borzasztó csaták dúltak a második világháborúban. Este a magyar származású recepciós ajánlotta argentin szték-házban ette az uram addigi élete második legjobb steak-jét. (Mely azóta a harmadik helyre szorult, egy ír, és egy új-zélandi szelet hús után.)

Aschaffenburg - ahol a rendőr gyorshajtásért megbüntette V.-t, amikor az A3-as útról a "stau"-k (torlódások) miatt átmentünk egy alsóbbrendű útra, és a német városkában kerengve 60-nal talált menni. Állítólag 50-es tábla volt az út elején. Máig megvan valahol a kis rózsaszín cetli, amit a rendőr adott. Végig vigyorgott a meglehetősen limitált társalgás során, nem tudjuk, miért.

Amikor felhívtuk az (angol) B and B tulajdonosát, akinél meg akartunk szállni a Nürburgring közelében. "Itt vagyuk, Nürnberg-től nem messze." - így én a telefonba. - Nemsokára megérkezünk. Volna szoba számunkra?" Döbbent csönd a vonal kissé recsegős, túlsó végén. "A Nürburgring Koblenz közelében van. Az még 400 km...". Vérvörös fejjel tettem le a telefont, s utána tisztáztuk az urammal, hogy a Nürburgring az nem NÜRNBERG mellett van. Köze sincs az egyiknek a másikhoz. S mondanom sem kell, nem aludtunk a fickónál.

Odafelé menet az ír rendszámú autók figyelése a fontos (mennyire mélyen Európában látjuk az utolsót), aztán hazafelé a magyar rendszámúaké (milyen messze Magyarországtól látjuk az utolsót).

Néha azért egybefolynak ám az emlékek az autós oda- és hazautakról. Már nem mindegyikről tudom, hogy melyik emlék melyik alkalomról való. Az izgalmak (elérjük azt a kompot? Indul egyáltalán?), és a röhögős pillanatok (az első Csalagutas vonatozás során étkezőkocsit kerestem. Fél óra a vonatút...). A félig elkészült (akkor ez most használható vajon?) wc és pihenőhely a francia autópálya mentén, ahol a wc bejárata előtt jó munkásemberek ettek zsírpapír-csomagból szenyát.

A szívszorító pillanatok, amikor elkönnyesedett a szemem. Pl. már nem emlékszem egészen biztosan, hogy akkor hallottam-e Dido Thank you c. számát a rádióban, eltelve szerelemmel az uram iránt, amikor véletlenül bekerültünk két motoros rendőr közé, akik a Gresham palota elől indultak el, s végigvittek minket a Lánchídon? Lehet, hogy akkor volt, lehet, hogy máskor. De a rendőrök, azok bezony "kísértek", egy előttünk, egy mögöttünk, röhögtem is teleszájjal.

Megint Nürburgring. Mert odataláltunk ám végül. A köd miatt zárva volt. A történelmi fotón inkább csak sejteni a kaput, és a neonfeliratot, ami az aznapi zárvatartásról értesít, előtte a vigyori urammal, talpig esőkabátban.

A kacsák egy kis csatorna vizén - valami francia természetvédelmi terület menti autós pihenőnél voltunk, a látogató központban madártojás mintázatú csokikat vettem egykori főnökömnek.

(Közben folyamatosan az az érzésem, hogy mindezt meséltem én már...)