Büszke "pék" kínai kisbaltával

Felvettek a Real Bread Ireland tagjai közé!!!

Már régen elküldtem a jelentkezésemet, de folyamatosan bizonytalankodtam, hogy szóba állnak-e velem egyáltalán... mégsem vagyok (a többi taghoz képest pedig főleg nem) egy jelentős pék, nem tudom az eladott kenyereim számát feljebb tornászni, s a technikai dolgokban sem vagyok annyira profi, s inkább sütikben vagyok jó... De tegnap megkaptam az értesítést, hogy 8 másik jelentkezővel együtt felvettek a listára, fent vagyok a weboldalukon, s máris kaptam értesítést a newgyedévi összejövetelekről, s a zártkörű Facebook-oldalukról.

Híztam két kilót, s körbeugráltam a szobát. Kétszer.

***

Vettem egy olcsó kínai kisbaltát a helyi kertészboltban, hogy majd azzal vágom össze az ágakat, kihegyezem őket stb. Életlen volt, kérem szépen. Felhívtam a boltot (mert csak itthon vettem észre a gondot, a csomagolás kibontása után), hogy van-e élesítő-szolgáltatásuk, sajnos, nincs (hm). A helyiek tanácsa alapján egy jobb szerszámboltba mentem be tegnap, de ott is elutasítottak, mondván, csak fűrészlapokat élesítenek, mást nem, mert az esetleges élesítés drágább lenne, mint maga a kisbalta... 

Hihetetlen.

Átfutott az agyamon, hogy esetleg körbeudvarolhatnám a hentest, de mivel nem voltam nála ezer éve, alighanem nem venné ki jól magát. Így inkább vettem egy fenőkövet, s tegnap élesítettem (valamennyit) a kisbaltán, internetes videókból kiokosodva, majd boldogan lebaltáztam az első ágat. Nem volt egy mestermunka, de ez is valami. Egy lépéssel közelebb kerültem a rendezett kerthez. Paul is leszállította a madárodút, amihez majd kell egy kis emelvény, mert kerekeken gurulót csinált, ne ázzon fel: magas száron ülő odú, alatta egy virágoknak való edénnyel.

Erre V. mondta másnap este, hogy gondolkodjak el, milyen lehetőségeink lennének, ha költözni kellene...

Miután túlestem egy villámgyors szívrohamon, részletezte, hogy mire gondol. A lakás két éve feleannyit ért, mint újkorában. Most, egy ugyanilyen (na jó, két négyzetméterrel kisebb) földszinti lakást az újkori árnál ötvenezer euróval kevesebbért árulnak, bár kint van rajta a Sale Agreed, az egyes weboldalakon még eladóként hirdetik. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyiért valaki megvenné. Hogy két év alatt százezer eurót ugorhatna az ára. Aligha jobb, mint a miénk. De V. erősködött, hogy az árak mennek felfelé, kevés az ilyen lakás, s eljöhet hamarosan az az idő, amikor barátunk/háziurunk úgy dönt, ideje eladni a lakást, némi felújítás után. S akkor nekünk menni kell, ne érjen minket váratlanul. Legalább tudjuk, mire számíthatunk.

Nos, én tudom, mire számíthatunk, egész nap hallgatom a rádiót, a bérlők sirámait, az ingatlanlufi újrakialakulásának tanúja lehetek. Ugyan V. "nem sürgős"-nek ítélte a dolgot, újra szétnéztem az ingatlanos oldalakon... S kiderült, 500 euróval többért már kapnánk is egy valamire való lakást, igaz, kert nélkül, ugyanilyen falatnyi konyhával, egy vagy két parkolóhellyel itt Bray-ben, alig pár négyzetméterrel nagyobbat.

Én pedig itt kisbaltázgatok... s tavaszi növényekről, fészkelő kismadarakról álmodozom. De azért is meg fogom csinálni, ha másra nem lesz jó, talán a majdani eladási árat feljebb tudja nyomni egy kicsit.

Víkend Victoria-ban III.

A harmadik napot kései keléssel kezdtük, mégis, szabadság van... Utána elmentünk a  Murchie's-ba reggelizni. Még utoljára vízitaxiztunk egyet, vissza a szállodába, ahol kijelentkeztünk. A kedvemért a városon át autózva megálltunk annál a konyhaboltnál, amit első nap láttam meg a kocsiból. Kihagyhatatlan! Alaposan bevásároltam kiszúrókból, konyhai ezmegazokból. Utána elmentünk megnézni a város egyik legmagasabb pontján lévő régi palotát, amit Kanada egyik leggazdagabb embere építtetett a késő 1880-as években. A ház gyönyörű, nagyon szépen rendbetartott, érdemes megnézni, hogyan élt a krém abban az időben. Semmi sem volt számukra elérhetetlen, rengeteg pénzt öltek a csodás szobákba, bútorokba, gazdagságuk legendás volt abban az időben. A Dunsmuir-család gazdagságuk ellenére azonban nem volt boldog: pereskedés, családi viszály, tragédiák keserítették meg az életüket. Úgy tűnt, két legboldogabb leszármazottjuk két leánygyermekük volt (a számos közül), akik (khm) barátnőik oldalán éltek meg tisztes öregkort.

Még Írországgal is volt kapcsolatuk. Az egyik leánygyermekük a sok közül, Jessie, Sir Richard Musgrave felesége lett, 1891-ben. Sir Richard birtoka Waterford megyében volt, Cappaquin-ben, amely városka ma csirkefeldolgozójáról ismert. Esküvőjüket Victoria-ban tartották: a legnagyobb parti volt, amit a város valaha látott, 200-300 "közeli" barát és családtag részvételével. Jessie dédunokája, Julian Jameson (ismerős név, ugye?) egészen a legutolsó időkig a Jameson-lepárló tulajdonosa volt. 

A palotát kastélynak titulálják, de inkább egy hatalmas ház, igen szépen karbantartva. Az utolsó ott élő Dunsmuir-leszármazott halála után gyermekei eladták a házat egy építési vállakozónak, akitől egy montreali bank jutott a házhoz, adósságai fejében. Később 1919-ben katonai kórház lett, majd főiskola, aztán pedig konzervatórium. Ma pedig múzeum, Victoria egyik fő látványossága: valóban látványos, de szomorú hely. 

A bejáratnál egy alkalmazottnak csak az volt a munkája, hogy monoton hangon mindenkinek elismételje, mit nem szabad csinálni az épületben... Ne nyúljunk ehhez, ne támaszkodjunk arra, ne lépjünk ide vagy oda... Istenem, hát kiválthatták volna ezt az unalmas munkát egy-egy felirattal, nem?

A kissé lehangoló látogatás után egy Pour nevű remek kávézóban töltöttük fel magunkat koffeinnel,  aztán a közeli pólóboltban vettem magamnak vicces feliratú pólókat, mert így ötven felé az ilyesmik nélkülözhetetlen darabjai az ember lánya ruhatárának. Aztán végre nyitva találtuk a lángosost, s Zita azonnal vett magának egy klasszikus tejfölös-sajtos lángost. A már igen-igen erős akcentussal beszélő magyar tulajdonos hölggyel beszélgettünk kicsit, nem volt valami hízelgő véleménye a kanadaiak étkezési szokásairól, mert ők édesen ennék a lángost... Próbáltunk meggyőzni a lángos finomságáról egy sorbanálló szikh fiatalembert, de inkább mást választott. 

 Zita lángosozik

Ennyi volt. Indulnunk kellett vissza a kompkikötőhöz, Sidney felé. Elsütöttem az utolsó képeket. Az ajándékboltban Zita még talált nekem egy indián bálna-motívumos konyharuhát, s a kezembe nyomott egy Boldogság feliratú kis fafaragványt. Azóta is hordom magammal mindenhová. A komphoz sorban állva most egy udvarias határőrbe botlottunk, akinek nem a megfélemlítés volt a célja. Hálás voltam, hogy felesleges izmozással nem mérgezi meg a túra végét.

Két órát kompoztunk hazafelé, csodás naplementében, de sajnos, bálnákhoz nem volt szerencsénk most sem. Az amerikai oldalon sem volt gond, ott sem voltak kekeckedő kérdések (csak hogy mit hozunk be), de azt azért érdekes volt látni, hogy félrehúzódva ott állt egy autó, amelynek már üres csomagtartójában izgatott németjuhász keresgélt valamit.

Már erősen sötétben autóztunk Seattle felé, e remekül sikerült, felemelő, élmény-, és könnyekben dús előszületésnapi hétvége után. Annyira tele voltam élményekkel...!

Fürge ujjak

Olyan furcsák a reggelek: V. már sötétben megy dolgozni, nem áll meg napfelkeltét nézni a parton, mert ahhoz már korai a fél 7. Sötét van, hűvösnek tűnik reggel az idő. Aztán délre megint meleg lesz, volt, hogy zokni nélkül dolgoztam. S volt, hogy V. szandálban jött el sétálni... Ugyanakkor reggel megy a fűtés (közbevetett örömhír, a cég csökkentette a gáz és az áram árát, hurrá!), s este is pulcsit veszek.

A héten végre kertészkedtem is. Vettem egy kisbaltát, hogy a kivágott bokrot legallyazzam (szakszó!), s a vastagabb ágakból kis rudakat faraghassak majd, a virágágyás szegélyéhez. ("Nagyratörő terv" - mondta V., aki ismer.) Nos, a vásárolt balta életlen, egy hajszálat sem vágna el. Most nézem, hol élesíttethetném meg, mert a bolt ilyen szogáltatást nem kínált, s mert fenőkövem sincs. 

Gallyazás helyett gazoltam, és a tavaszi virágokat ültettem el. A dublini, családi vállalkozás keretében 40 éve működő kertészettől rendelt növények a vártnál nagyobb mennyiségben érkeztek: öt primula helyett hatot kaptam, a 20 nárciszhagyma 20 maroknyi lett, egyedül a bluebell-ekből számoltak le a tizet. S ajándékba még kaptam krókuszhagymákat is, úgyhogy bőség zavara stb. Bernadette, piaci kolléga és kertész erre azt mondta, hogy egy újabb cserépnek mindig van hely... csak ne felejtsem el felcímkézni, hogy jövőre tudjam, mi hol van. S milyen igaza van! Egy üresnek hitt akasztós virágkosárból a cserélendő földdel együtt több tucatnyi, igencsak egészséges hagyma is kifordult, riadtan pakoltam őket vissza, de gőzöm sincs, hogy mi fog belőlük kinőni, azt hiszem, talán mini nárciszok, de ki tudja... 

Kiebrudaltam pár olyan növényt, amelyik nem volt hajlandó virágozni, s évek óta csak kornyadozik a cserépben. Már majdnem azt írtam, hogy Tesco-nál nem érdemes virághagymát/növényt venni, de ez nem igaz, mert az ott vett petúniák is igen szépek, a fedőnövény is szépen terül, s a Karácsony után többszörösen leárazott, félig halott, szánalomból megvett kisfenyő is egyre csak nő.

***

A bokor kivágása óta az etető a fal tetején van, nagyon-nagy rajta az élet, de sok a verekedés is. A pintyek elverik a cinkéket, a pintyeket a vörösbegy, a hímek elverik a tojókat... V. mondta, rakjak fel még egy etetőt. S lőn, azóta béke van: a felakasztott, csőszerú etetőhöz a cinkék járnak, mert ők kicsik, és odaférnek a kis kapaszkodó rudakra, a nagyhasú pintyek és a gömbölyded vörösbegy pedig tovább ülheti egymást a nagyobb etetőért. A cinkék a legrendesebbek, ők végigjárják a kertet is, és összeszedik, amit kell, a pintyek nem. Hálátlan kosztosok! Nagyon szórakoztató nézni, ahogy pár mohó pinty a kerek hasával próbálkozik, nekiszorul hasuk az etető műanyag falának, mert nem tudnak sehogysem "kanyarbeállósan" odaférni a kajához, ami ott jön ki a nyílásból a lábuknál... Így csak a cinkéké az az etető.

***

Horgolótanfolyamra járok. Pár éve vettem egy könyvet, szép mintákkal, azzal a szándékkal, hogy majd horgolok ezt-azt. Hamar megbuktam, nem sikerült egy takaró sem, mert az alapdolgokat ismerem csak. Amikor megnyílt az új fonalas bolt a városban, láttam, hogy ilyesmit hirdetnek, ráadásul napközben, hamar beiratkoztam. S bizony, már az első órán kiderült, hogy néhány apró, de annál fontosabb dolgot nem tudok a horgolással kapcsolatban. Úgyhogy azokat megtanultam, s a házi feladat, a babatakaró első néhány négyzetét már meg is horgoltam "tévénézés" közben. S persze, mohón gyűjtöm a szebbnél-szebb mintákat a Pinterest-ről...

V. azzal cukkol, hogy "fonóba" járok. Lehet benne valami. Míg a különböző feladatokkal ki-ki a maga módján küzd, beszélgetünk. Pl. hogy szabad-e azt a szót használni manapság, hogy "négerbarna". Milyen a karácsonyi mise Korzikán? Hol máshol lehet drága, ritka fonalat kapni csipkekötéshez? Az angol tv-sorozat szívdöglesztő pasija (aki ír) vajon szándékosan szabadul-e meg az ingétől az egyes részekben, vagy ennek van valami célja is a történet szempontjából? Kell-e a kutyának játszótárs arra a pár órára, amíg mi a fonóban tartózkodunk? Szabad-e, lehet-e repülőn horgolni, hogy ha tű műanyag? S a LUAS-on? Egyszóval, roppant szórakoztató. S még közben tanulunk is. Az első óra után kapunk teát-kávét, pár szelet süteményt, s a teázás alatt kinyújtóztathatjuk esetleg görcsbe rándult ujjainkat.

Azt hiszem, be fogok iratkozni egy haladó kurzusra is.