Igazán remek hétvégénk volt, ezzel a szünetelős hétfővel, amiből majd legközelebb augusztusban lesz megint egy, amikor is szállóvendégeink lesznek, akik félmaratonozni jönnek... S addig még mennyi izgalmas dolog vár ránk... Megyünk Párizsba, két napra csak, Amanda és Louis esküvőjére, ott lesz a fél Üzem, remek lesz. Két izgalmas torta vár rám jövő héten. Csináltam egy Superheroes tortát egy háromévesnek (lásd Facebook-képek), egészen jól sikerült az is. Jövő hétre cukormentes tortát és mintasütiket kell (KELL) sütnöm V. főnöke főnökének. Vagyis az olasz feleségének inkább, aki a divatból diétázókra jellemző arroganciával, és félbeszakíthatatlan mondatokban, tört angolsággal előadott hegyi beszédben szinte kényszerített arra, hogy ilyesmibe belevágjak... Nem örömmel teszem, de ugye, mégsem mondhattam neki, hogy nem, azok után, hogy a férjem bemutatkozó kör-emailjébe belevette a weboldalamat is, és ez a mail az asszony kezébe került, s még aznap felhívott... Nagyon meg fog lepődni, mert ugyan a sütijeim remek ízzel fognak rendelkezni, de nem leszek olcsóbbak, mint a szupermarketbeliek, de nem ám!
Ránk tört a nyár, így ma, némi takarítás, és egy, a Focisunk után érdeklődő házaspár látogatása végeztével lazítani mentünk Dun Laoghaire-be. A terv kellemes ebéd és könyvvásárlás után andalgás volt, mégpedig a mólón, ahol rajtunk kívül rengeteg ember és kutya élvezte a napsugarakat, s a kivételesen szélmentes időt.
Az ebédet egy Hen House nevű helyen ettük (Botond, ide majd el kell mennünk, ha jössz), csupa csivogó seregély között, akik még az asztalra is odapofátlankodtak, s azt is láttam, hogy a terítésről összeszedett fatálakon megmaradt morzsákat is leszedegették, amíg félrefordult a pincérfiú... Ott mászkáltak a lábunknál, a félelem legkisebb jele nélkül. Szivárványos hátuk csak úgy ragyogott a fényben, szépek voltak, hangosak, pofátlanok, V. szerint mintha Barcelonában lettünk volna, ahol a pálmafák tetején ott zajongott a sok kis papagáj...
Aztán séta a mólón, ahol a végén nagy meglepetésünkre a világítótoronyszerűség kapuja nyitva állt, be lehetett menni, megnézni a régen erődítményként szolgáló tornyot. Innen akár meg is érinthetném az érkező kompot, gondoltam, de sajnos, csak vitorlások és motorcsónakok jöttek-mentek a kikötőből. Bementünk azért, vettünk fagyit, s a kispolgári jólét derűjével arcunkon sétáltunk vissza a mólóhoz, élvezve arcunkon a na melegét, a sok szép kutyát, a látványt... A tiltó tábla ellenére a sétálók között cikázó görkorisokról nagyon hamar kiderült, hogy magyarok... No comment. (Erről jut eszembe, hogy nemrég sikeresen leszoktattam magam az Irányírország olvasásáról. Nem érdekelnek többé idevetődött egykori honfitársaim dolgai. Igen, a kiváncsiság vezérelt eddig, mostantól nem fog. Találtam két olyan bunkó, kiskapuzó magyart hozzászólásostól, hogy gyakorlatilag elszégyelltem magam, hogy én azon az oldalon, akárcsak olvasóként is jelen vagyok, s visszavonultam. Az eddig is feleslegesen rájuk fordított időmet most egy csipkesálba ölöm :-))
Apropó, szabadidő. Egy hete tobzódhatok a könyvekben. Ugyanis hosszú évek óta nem váltottam be a pontjaimat, amit kitartó szkenneléssel szereztem ettől a csoporttól. Aztán - mivel mostanság több esküvői ajándékra is költenünk kell, s a kívánságlistám is meglehetősen hosszúra bővült -, gondoltam, felhívom őket, s kérek sok helyen beváltható ajándékbónt cserébe a pontjaimért. Amikor a néni megmondta a végösszeget, le kellett ülnöm, s a csevegés végeztével körbeugráltam a szobát, hogy hurrá, mindenre futja, sőt.
Valószínűleg a bónoknak hála megvalósíthatom álmom egy részét, és vehetek végre egy rendes evőeszközkészletet magunknak, s nem a másoktól össze-örökölt, szedett-vedettnek mondható készlettel kell ennünk. (Nem mintha sűrűn terítenék ünnepi asztalt, de mégis.) S megnézem, kapok-e szép ír lenvászonterítőt, s akkor a már meglévő Waterford-kristálypoharakkal teljes lesz a hú-de-ír teríték, kispolgári lelkem örvendezhet majd. Végre méltón tudok teríteni azoknak a vendégeknek, akiket nem mertünk meghívni eddig. A tányérok továbbra is nem-írek lesznek, azokra majd később kerül sor.
***
Tegnap egyébkény óriási előrelépést tettem, mert legyőztem nyúlságomat, és vezettem Julie-t. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. A kuplungja máshol, hamarabb fog, mint Focisé, a tükrei nagyobbak, jobban látok, egyedül csak az ülést bajos annyira előrehúzni (a fogantyú fura helye miatt), mint amennyire nekem kell. Minden ment, előztem, parkoltam, forgolódtam, tolattam, mit nekem a hat sebesség, nagyobb méret... V. csak annyit kért, tartsak nagyobb követési távolságot, s legyek tekintettel a kocsi szélesebb popsijára... Úgyhogy most már, ha úgy adja az Ég, nyugodtan, de azért kicsit fájó szívvel intenék pát Focisnak.
Nem tudom, hogyan lesz a közlekedés egy kocsival... V. első munkahete jól telt, de az kiderült hamar, hogy 10-től 18-ig az irodában kell lennie, nem számít az, ha már fél 8-kor bent ül, akkor még nincs is élet az épületben, még a biztonsági ember sincs ott... Szívesen megyek el érte esténként, nem gond, de hogyan jut be reggel, ha nem velem indul reggel 6-kor, fél 7-kor? A tömegközeledéstől idegenkedik - igen, tudom, elkényelmesedtünk, de már egy-egy megázás gondolata is elriasztja attól, hogy buszmegállóban toporogjon reggelenként. Öregszünk, hah?
***
A múlt hétvégénk is jó volt, vasárnap ugyanis Irish Food Festival-ra mentünk, Észak-Meath-be, alig egy órányira, vagyis a világ végére V. szerint, aki gondterhelten nézegette a lába alá kerülő (száraz) tehénlepényeket, minekutána végigdöcögött Julie-val a parkolónak kijelölt legelő buckáin. "A fene sem gondolta volna, hogy ide jövök, among the rolling hills of Meath, haha" - mormolta az uram, csak hogy bosszantson.
Kivonulásunknak nagy oka volt, ugyanis beneveztem az első Ír Szódakenyér versenyre, mégpedig azzal a recepttel, amit az Üzemben is használok nap mint nap. Nagy szeretettel készült a kenyér, csupa (extra pontot jelentő) ír hozzávalóval: durvára őrölt Macroom liszt, Killowen joghurt és vidéki író, ír tengeri só, közeli farmról származó biotojás... A keverést kis kacsómmal és a kenyérsütős iskolából való műanyag kaparómmal végeztem... Sütöttem szép új sötőben... S mégis olyan, de olyan pocsék lett a kenyerem... Halovány színű volt, még a teljes megsülés után is, s amikor megláttam, hogy a bírálás után is alig hiányzott belőle egy szelet, majdnem összeomlottam. Pedig már készültem helyre kis díjátvevő beszéddel is, kiemelve, hogy mennyien alakítottunk az alaprecepten, s hogy ez tulajdonképpen egy team effort eredményre...
Az íze rossz volt, semmilyen, semmi karakter, nem tudom, mit szúrtam el, másnap odaraktam egy üzembeli kenyér mellé, hát ég és föld volt a különbség. Igencsak nagy orrakoppintás volt ez, hogy a "futottak még" kategóriába sem kerültem be kenyereimmel...
Így csak az vigasztalhatott, hogy remek képet készíthettem az egyik győztes férjéről és a férjemről, amint ítélethírdetésre, pardon, eredményhírdetésre várnak a közeli gyepes részen üldögélve...
Győzelem ünneplés helyett volt igazi nagy dínom-dánom ott, a Food Festival helyszínén, remek kaják, kitűnő sajtok, egészben sült malac, lekvárok özöne, kenyerek, igazi francia péktől, francia recept alapján, volt élőzene, előadások, "celebrity chef" bűbájoskodott a gyermekekkel, volt kenyérsütő verseny helyi iskoláknak, rajzkiállítás és -verseny, rengeteg fotóznivaló... S kajahegyek! S mindehhez remek idő. Az első igazi meleg nap ebben az évben. S akkora tömeg volt, a Dublintól való távolság sem tudta elrettenteni az embereket, jöttek, egyre csak jöttek, megtelt a mező, mire elindultunk haza a rendkívül kátyús, zavarbaejtően kanyargós mellékúton a főút felé ("Legközelebb egyedül jössz" -morogta V.), már alig lehetett mozdulni a sok parkoló autótól. Népszerű volt a rendezvény, s jó volt ez látni, jó volt kóstolgatni, beszélgetni a termelőkkel, szagolgatni a finom hús illatától terhes levegőt, hallgatni a jazz-zenét, s tervezgetni az esti sajtos vacsorát...
Jövőre is jövök!
S a képeket is majd felrakom, de nem most, mert már igencsak késő van, s vacsoránni is kellene...
