Még 8 nap

Anyu már három éve halott. Hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe, nem a fenét. Sőt, álmodok is vele időnként, ritkán, s kellemetleneket. Általában ugyanolyan feszes a hangulat közöttünk, mint az utolsó években volt. S legtöbbször nagyanyám házában, tehát ismerős terepen vagyunk álmomban, vagy valami nagyon öreg, sokszobás, sötét, klausztrofóbikusan szűk épületben bolyongok, keresek valamit, mert megkért rá, hogy vigyem el neki, vagy ilyesmik. 

Erre varrjunk gombot.

***

Reggel koránkelés, 35 perc extra alvás egy átlagos naphoz képest. V. végre hagyta magát meggyőzni, hogy nem a tömött utakon való egyórás beautózás, káromkodásos buszra-átszállás a legmegfelelőbb bejutás a munkahelyére - továbbra sincs parkolóhelye, még mindig várólistás. Párszor előfordult már, hogy kiálltunk a lassan araszoló kocsisorból, be a buszmegálló elé, két, éppen jövő busz közé a buszsávba: kidobtam a megállóban, s drukkolhatott, hogy jön-e egy 145-ös, felveszi-e, nincs-e tele már diákokkal a város felé menet. Így ma a szokott villamosmegállóig mentünk csak, negyed nyolckor kiraktam, s indultam vissza Bray felé. Még mindig sötét volt. A sövényen túl, a szembejövő sávban már összefüggő autósor, ment a tömeg Dublin felé. Valami elképesztő mennyiségű autó van ilyenkor az M/N11-esen, jönnek Wicklow felől, egyszer szívesen megnézném helikopterről a tömött utakat. 

A móka kedvéért hátulról, romantikus, összehajló fák fedte, sötét úton autóztam be Bray-be, a filmgyár felől - forgalom alig, a lakónegyedekből még csak akkor indult meg az autósok sora, nem volt sehol dugó, se diák, csak egy kivilágítatlan biciklivel kerekező iskoláslányka és egy lassúdad teherautó rontotta az élményt. (Ha a leányka nem ér be egy utcai lámpa alá, nem is veszem észre, hogy ott szédeleg az út szélén, olyan sötétbe volt öltözve.) 

7.45-re már bevásároltam a Tesco-ban, ahol akkor pakolták a polcokat, seperték a zöldségesrész előtti szemetet, s szedték be az eladatlan hétvégi újságokat. Nosztalgiáztam egyet bolti múltam felett, aztán siettem haza, hogy megigyam az első kávét. Mire bekanyarodtam a telepre, fent már kirajzolódott Bray Head sziluettje a kereszttel. Tegnap délután paplanernyősök kerengtek felette, az egyik egészen közel forgolódott, gondolom, a hegy tövében lévő parkolóban akart földet érni.

***

Tegnap pihenésképpen kulináris kirándulást tettünk Blackrock-ba és Foxrock-ba, s Dun Laoghaire-be, vegyes sikerrel. Először elautóztunk Trish társaságában Powerscourt-ba, megnézni, hogy a park hosszú behajtóján színesednek-e már a fák. Még egy-két hideg reggel, s tökéletes lesz az aranyló alagút. A kilátás a völgy felé már így is igen hangulatos. Utána Foxrock-ba mentünk, V. egyik régi főnökének kávézójába, magunkhoz venni egy kis koffeint, s megmutatni Trish-nek, mihez kezd egy régi Microsoft-os, ha megszűnik a munkahelye. Nevetséges volt, mert akármit rendeltünk, éppen kifogytak belőle, vagy már csak az utolsó adag jutott nekünk, de abból is csak fél. A tulajnő mentegetőzött, s felajánlotta, hogy átszalad a kisboltba, csokiporért Trish forró csokijához, de inkább ittunk kávét, kínos volt, neki is, nekünk is, hiszen a hely igen csinos, előkelő, szépen berendezett, nagyon hülyén vette ki magát, hogy ilyen apróságok fogynak el, mint a facsarnivaló narancs és a csokoládé (amiről egyébként biztosan tudom, mert nálunk is az van, hogy dobozban, előre elkészítve érkezik, csak gőzölt tejjel kell felönteni - isteni). Nyilván valaki elfelejtette megrendelni a szállítást.

(Erről jut eszembe, ha még nem mondtam volna. Janka talált magának állást, éjszakai sütést egy családi válallkozásnál, amely azonban sokfelé szállít, külföldre is, pl. a Starbucks-nak. Egy évet tervezett maradni, de csak pár hónapig bírta, ugyanis olyan mértékű volt a szervezetlenség, hogy feladta. Előfordult, többször is, hogy megjelent az éjjeli műszakra a 3 ember, s nem volt tojás... vagy vaj... vagy liszt... Mert valaki elfelejtett rendelni! Ők álldogáltak egy darabig, majd hazamentek. S ez egy olyan cégnél, ami annyi rendelést tudna vállalni, amennyit nem szégyell. Most egy francia pék vezette kovászos kenyereket (is) sütő cégnél dolgozik, ott nappal, s az elmúlt hónapok menekültügyei miatt úgy döntött, hogy ki akar vándorolni, Ausztráliába. Rengeteget dolgozik, a piacra is süt, gyűjt, nagyon menni akar.)

Foxrock után irány Blackrock, Nóra és férje lángosáért mentünk. Őket a Facebook-on találtam, nagyon finom lángost készítenek, burgonyásat! Elvittük Trish-t, próbálja ki. Ízlett neki, pedig aggódtam kicsit a fokhagymás kence miatt, mit fog szólni. A borongós vasárnap délután kész felüdülés volt a forró lángossal a kézben üldögélni. Aztán Dun Laoghaire következett, séta a mólón - le kellett járni a kalóriákat. Úgy jóllaktunk, hogy most kihagytuk a Food Fiesta paelláját, csak zöldségeket vettem egy standnál, hogy egy jókora kondér zöldséglevest csináljak ma, kitart egész héten ebédre.

Ma hetven arany-fehér gitársütit kell ledekorálnom, jutalomsütik lesznek egy cég alkalmazottainak, egy számgépes játék kiadásának örömére. S nem ártana megkezdeni a Halloween-i sütik sütését/festését sem. Ami a dekorálást illeti, új példaképem van. A neve Mike, és repülőgép mérnök. Seattle-ben él, és fel merem tételezni, hogy a Boeing-nek dolgozik. Ha jól emlékszem, a Pinteresten találtam rá, s azonnal rabja lettem a sütijeinek. S ami főleg megkapó, hogy ezeket szórakozásból csinálja! Azóta olvasom a blogját, próbálgatom a trükköket, amikről ír, ámuldozom az ügyességén, s V.-nek mesélem lelkesen, hogy miket találtam a blogon... S ilyenkor veszem észre, hogy az én stílusom elég földszintes, tucatgyártásra alapul, primitív a többi dekorálóiéhoz képest. Van még mit tanulni. De mentségemre legyen mondva, hogy a mennyiségek, amiket csinálnom kell, nem mindig adnak időt arra, hogy finomkodjak, s terítő mázazzak minden egyes sütit. De majd próbálkozom.

***

Amúgy megjöttek az első hideg napok, többször is előfordult, amikor sapkát húztam reggel, s éreztem, ahogy a térdemet megmarkolja a hideg, míg a villamosmegállótól ballagtam az Üzem felé. Fura, mert a Carrickmines-i megállóban, ahol kertek közé szorult a megálló, még hidegben is tűrhetős az álldogálás, de ott, a Harcourt street és a Camden street közötti két perces szakaszon sosincs teljes szélcsend, s könnybe lábad az ember szeme, pedig még nincs minusz. Ha korán érek be, még ott az előző esti/éjjeli szemét a sarkokban, a járdán, vagy tépkedik az eldobott kajás dobozokat a hatalmas sirályok, s néha összetéveszthetetlen penetráns szag csapja meg az ember orrát. S sötét van még jóval 7 után is, egészen barlangszerű lesz a kávézó, mert már nincs meg a kislámpa a pultom felett (folyton kivágta a biztosítékot, kiselejteztük), s a benti, konyhai világitás harmatgyenge. Az új managert majd felbíztatom, hogy szerezzen be az új alkalmazottnak egy lámpát, mert téli reggeleken csak vakoskodva tudna dolgozni. 

Apropó, az új manager James, nagyon jó, lelkes, nem basáskodó, segítőkész fiatal fickó, már fél kilenckor bent van, a hangja félelmetesen hasonlít a kettővel ezelőtti, Micheal nevű managerünkére, de ő sokkal fiatalabb. Clontarf-ból, egy Honeysuckle nevű kávézóból jött hozzánk. Főnököm közben elkezdett főiskolára járni, a masters-én dolgozik, csak ritkán jár be, akkor is csak 1-2 óráig marad, s James-t tanítgatja a papírmunkára. A változások óriásiak. A nyáron rendszeresen hosszú műszakokat vállaló emberek, mint Aniz, és Kate, a főnököm húga visszamentek tanulni, Aniz ráadásul új állást vállalt, több fizetésért: a közeli biopiacon főz, péntek-szombat-vasárnap, vagyis teljesen eltűnt a kávézóból, hiszen hétközben nem ér rá. 

A spanyol nő, akit főnököm nagyon várt, egyelőre nem tud átköltözni Írországba, ugyanis kutyával jönne, ezért más, reményteljes jelöltek tanítgatásával, kipróbálásával telnek a napjaim. Először két napot gyakorlatoztam egy elbűvölő brazil fiatalemberrel, Anderson-nal (!), aki sütni ugyan tud, de dekorálni nem, így búcsút kellett mondjak neki és a kedves modorának. Ír férjével tervezték valamilyen glutenmentes, cukormentes, mindenmentes sütöde nyitását, de nem találnak kifizethető üzemhelyiséget. A mindennapos erőszak, és két fegyveres autórablás elszenvedése késztette rá, hogy elköltözzön Európába Sao Paulo-ból. Nagyon faggattam volna, milyen az élet Brazíliában, de nem volt rá idő. Az Amazonas folyó mellől származik, ahol elbeszélése alapján az emberek olyan dögerős kávét isznak, aminek foltját semmi nem veszi ki, ha rácseppen a ruhára... Óvatosan érdeklődött, nem akarok-e vele közösen konyhát bérelni, de azonnal nemet mondtam. Egy glutenmentes konyhában nem szabad liszteset sütni, szívrohamot kapna az ír ÁNTSZ-eses, ha ilyesmit látna, és joggal.

Következett Kerry, Bostonból. Ő több sütödében is dolgozott, utoljára Olaszországban, tud dekorálni, cukormázazni, sőt, sütiket is készít, amiről a főnököm diplomatikusan hallgatott, s amikor szóbahoztam előtte (mert megnéztem Kerry munkáit az általa mutatott telefonfotókon), tétovázott, hogy szerintem szépek azok a sütik? Nem lennék azért meglepve, ha Kerry - alkalmazása esetén - kapna egy-két aprósütis feladatot helyettem... Kedves lány, nem nagyon beszédes, s amikor magyarázok, néha elkalandozik a tekintete. V. mesélte, szerinte ez amerikai dolog, mert az ő bostoni kolléganője is el-elnéz V. háta mögé, amikor beszélgetnek. Pontos, talán egy kicsit lassú még, s saját bevallása szerint izgul, hogyan fog teljesíteni nálunk. Egyelőre ő a legjobb ember a munkára, de sajnos, csak egy évet akar itt tölteni. Vele fogok még találkozni a héten.

Ma pedig egy kimondhatatlanul hosszú keresztnevű, igen fess, görög Papapavalami Dimitrios (elnézést kérek) fogja bemutatni, mit tud, de ővele nem én foglalkozom. Kétségeim vannak, mert inkább szakácsi gyakorlata van, az egyetlen sütési (?) érdeme az, hogy egy versenyen övé lett a legszebb csokoládé húsvéti tojás. Nálunk ilyesmire nincs szükség, a legbonyolultabb csokiformázás az, amikor olvasztott csokival kenem le a glutenmentes tortát, az pedig nem kunszt...

Kovászoskenyér-sütés Moni-módra - recept Zsuzsáéknak

A kétnapos folyamat csütörtökön kezdődik, reggel hatkor, amikor Állatkát kirakom a pultra, puhulni. Mire hazajövök munkából, háromra, már puha, készen áll a kikeverésre. Egyszerre két veknyire elég kenyértésztát keverek ki Őrnagy úr segítségével - aki kézzel áll neki dagasztani, azé minden tiszteletem - párszor csináltam csak meg, nehéz volt, s csak egyszer-kétszer jutottam el oda, hogy éreztem azt a varázslatos érzést, ahogy a tészta tökéletesen összeáll a kezem alatt... Általában még ezelőtt feladtam, s Őrnagy úrra bíztam a munkát. Nem szégyen ez, írja a könyv... Mivel a kenyérdagasztás, vagyis a Bertinet-féle "csapkodás" közben minden telement liszttel, vagy a konyhai polcok aljára feltapadt a túl magasra lendülő tésztám, ezért felhagytam ezzel a módszerrel, s géppel dagasztok. (Fenét ezért, csak lusta vagyok a kemény munkához.) 

Szóval két kenyérhez kell 90 g tönkölyliszt, 700 g kenyérliszt, 20 g só (durvaszemű tengeri sót használok), 400 g kovász, és 650 g víz. Figyelembe véve az időjárást, az itteni magas páratartalmat, csak 625 g vizet szoktam használni, s a kikeverés menete nálam a következő.

Őrnagy úr táljába belemérem a vizet, ráöntöm a kétféle lisztet és kis darabokra tépkedve belemérem a kovászt. Géppel addig keverem kis sebességen, amíg a víz és a liszt összekeveredik, de nem tovább. Aztán szépen állni hagyom 30 percre. Ez az autolyse metódus, amit a francia pékek előszeretettel alkalmaznak, s nagyon jót tesz mindenféle kenyértésztának. A pihentetés után sokkal hamarabb összeáll a tészta, mint máskor, s a kenyér is jobb állagú lett tőle. Ilyen kis apróság, és mennyit segít! Amikor először raktam így össze kenyeret, egy rendszeres vevőm meg is jegyezte, hogy most jobb ízű volt a kenyér, mint korábban. Ragyogtam!

(Amíg áll a tészta, kikészítem a következő adagot, s előkészítem a tálakat a kelesztéshez.)

Félóra elteltével kis sebességen elindítom Őrnagy urat, s egy perc keverés után ráöntöm a sót a tésztára. A gép belekeveri hamar. 2-3 percig gyúr. Aztán gyorsabb sebességre kapcsolom Őrnagy urat, s 6-7-8 percig 2.5-3-as sebességen kever. Egy idő után meghallom, hogy a tészta mintha csapkodná az edény belsejét, jellegzetes "flep-flep" zaj hallatszik a gép felől, s a tészta szépen leszed minden morzsát, tapadós darabot az edény széléről, sőt, az aljáról is, s szabályszerűen felmászik a gyúrókarra. A csapkodás már egyértelmű jele, hogy a tészta összeállt, de a biztonság kedvéért tesztelem: kissé széthúzok egy adag tésztát az ujjaim között, s ha egészen áttetszőre szét tudom húzni szakadás nélkül, akkor jó. Ez az ún. ablaküveg teszt. Ha szakadozna, tovább kell gyúrni egy-két percig.

Dan Lepard javaslata alapján nem lisztezett, hanem kiolajozott tálba rakom a tésztát, s a tálban, olajos kézzel hajtogatom kerekre, majd fordítok rajta egyet, hogy a sima fele legyen felül. (Az olivaolaj pedig kellemes ízt ad a héjnak.) Ruhával letakarom, s egy óráig pihentetem. (Közben kikeverem a további adagokat, de ez most nem fontos.) Egy óra elteltével, megint csak olajos kézzel a tálba nyúlok, a tészta széleit felemelem, s belegyűröm a közepébe, úgymond hajtogatom. Aztán letakarom, s megint ül egy órát. 

Az újabb egy óra elteltével előkszítem a lenvászonnal bélelt kelesztőkosarakat. Nagyon alaposan kilisztezem őket, sőt, egy idő óta, tapasztaltabb profi pékek javaslatára bele is dörzsölöm a lisztet a lenvászonba. Ha nincs ilyen kosár, semmi gond, egy kis kerek tálat béleljünk ki vászonruhával, s nagyon alaposan lisztezzük be. A tál éppen csak legyen elég nagy egy kilónyi tészta befogadásához, ne legyen aránytalanul nagy vagy széles szájú!

A tésztát Bertinet útmutatása alapján ezúttal már kissé lisztezett konyhapultra kifordítom a tálból, elfelezem (egy adag kb. 900 g) majd egyenként kerek buciformára hajtogatom őket, kivülről a közepébe nyomkodva a tészta széleit, majd megfordítom, s a két kézélem között kerekre, simára forgatom, mintha egy labdát egyensúlyoznék a tenyereimen. Utána a kelesztőkosárba rakom őket, úgy, hogy a sima felük kerül lefelé, a kosár aljára, s a kissé megcsavart aljuk mutat felfelé. Ruhával letakarom a kosarakat.

Bertinet szerint most a kenyeret hűvösebb helyre kell rakni, és 16-18 órán át 17-18 fokon keleszteni. Sajnos, ez az időszak nekem pont akkor érne véget, amikor nem tudok ott lenni, hogy a megkelt kenyeret még időben, mielőtt túlkelne, sütőbe rakjam, ezért késleltetett kelesztést használok, vagyis a kenyereket éjszakára a hűtőbe rakom. Ilyenkor a kelés lelassul, hosszabban érik a kenyér, jobb lesz az íze is. Úgy este 8 felé kerülnek a hűtőbe. S ottmaradnak egészen másnap estig, amíg haza nem érek.

Amikor hazaérek, először is kiveszem a kenyereket a hűtőből, hogy szobahőmérsékletűek legyenek sütés előtt. Lehetőleg egy órát adjunk nekik erre. Általában másfélszeresére dagadnak a kosarakban, s az aljuk (vagyis most még a tetejük) kissé megbőrösödik. Azonnal berakom a sütőbe a felfordított tepsit (vagy a Tesco-ban vágódeszkaként vett gránitlapomat), és felforrósítom a sütőt 250 fokosra. Nem árt jó hosszan melegíteni azt a sütőt, Bertinet 2 órát ír, de ez a mai energiaárak mellett azért elég húzós, jó, ha félórát melegítem elő a sütőt, ami szerencsére eléggé bírja a strapát, s szupergyorsan felmelegszik, a benne lévő tepsivel/gránitlappal egyetemben. 

Kezem ügyébe helyezek egy éles borotvapengét, amit egy kis nyélre húzok, hogy el ne vágjam a munka hevében az ujjam, s a pultra készítem a vizet permetező palackomat is. Mielőtt be akarom tenni a kenyeret a forró kőre, nagyon alaposan, tucatnyi vagy még több spriccel telefújom a sütőt vízzel, ami azonnal gőzzé alakul a forró felületeken. (Be lehetne tenni egy jégkockával teli edényt is, de Bertinet ezt azért nem javasolja, mert mire a jég elolvad és gőzzé alakul, addigra már megkezdődik a sülő kenyér kérgének kialakulása, s elkésünk a gőzzel: a kenyérben lévő gázok nem tudnak hová tágulni, a kenyér felülete megreped, szabálytalan helyeken nyílik szét a kenyerünk, s nem ott, ahol a bevágásával terveztük. Úgyhogy permetezzünk szorgalmasan!

Lehetne egy lisztezett pizza/péklapáttal is dolgozni, s úgy besuvasztani a kosárból kifordított kenyeret a sütőbe, de én az egyszerűbb menetet választom: kiveszem a gránitlapot (vagy tepsit) a sütőből, ráteszem egy tűzálló felületre, megfogom két kézzel a kelesztőkosarat, s egy gyors, határozott mozdulattal kifordítom a kenyeret a tepsire - ha kell, jól odakoccantva a kosár szélét a tepsihez: lényeg, hogy a lisztes kosártól gyorsan elváljon a tészta, ne kelljen rázogatni, esetleg kézzel "kikanalazni" a kosárból. A kezem ügyében lévő pengével azonnal belevágom a mintát, jó fél centi mélyen, habozás nélkül, mert át kell vágnom a kenyér megbőrösödött felszínét. (Legyen nagyon éles a penge, hogy ne húzza a tésztát.) S mindeközben a tészta egyre laposodik, igyekezni kell! Aztán gyorsan berakom a sütőbe, megint gyorsan permetezek bele vizet, miközben főleg a kenyérre jut a permetből, s 250 fokon sütöm 5-6 percig. S közben guggolok a sütő előtt, s nézem, mert megunhatatlan, ahogy dagad...

5-6 perc után 235 fokra csökkentem a hőmérsékletet, s további 25-27 perc alatt készre sütöm a kenyeret. Sötét héja lesz, s tompán kong az alja, ha kész. Csak teljesen hidegen vágom fel, bár igen nehéz megállni, hogy az ember ne essen azonnal neki, olyan illatos és olyan csábító. S belül tele van lyukakkal, kisebb-nagyobbakkal, s egyhén savanykás az illata, s belseje kirúgja magát, ha összenyomom a belét az ujjaim között.

Konyharuhába csavarva, majd nylonzacskóba csúsztatva eláll nagyon sokáig. Nem penészesedik, hanem kőkeményre szárad. Már ha hagynánk! Az első kenyeret, amit a mostani nyaralás után sütöttem, másfél hétig ettük, még azután sem kezdett keményedni, ehető volt, legfeljebb a kérge lett kicsit rágósabb. Nagyon büszke voltam rá!

***

Itt egy leírás egy Bertinet-féle egynapos okításról. Idén volt tízéves az iskola és a pékség! Az a kurzus, amin voltam, több napra volt elnyújtva, többféle kenyérrel, s csak a végén vettük a kovászos kenyeret, a Kenyerek Kenyerét... Nagyon jó volt, azóta is hálás vagyok főnökömnek azért, hogy befizetett a kurzusra, s megtanultam igazán jó kenyeret sütni. Talán egyszer majd még visszajutok Bath-ba. Nagyon hasznos volt! Az uram együltében képes megenni egy fél kenyeret, csak vajjal...

Kovászról, Zsuzsáknak

Nos, itt következik az én kevert, másoktól lenyúlt ötletektől hemzsegő kenyérsütésem története, kovászom-kenyerem receptje. A kovász és a kenyér receptje Bertinet tanfolyamáról, és Crust c. könyvéből származik. A kelesztés néhány fogása Dan Lepard-é, az autolyse módszerét a kikeverés előtt erről a weboldalról vettem. A kovász elkészítése volt a legkönnyebb az egészben, dacára a hűvös lakásnak, elsőre sikerült. A kenyérsütés módszere az elmúlt két évben alakult ki, lassú próbálkozásokkal, sok kudarccal, a fentiek tanácsait, ötleteit követve. Örülök, hogy a néha lapos, ehetetlenül kemény, vagy aránytalanul felfúvódott, formátlan kenyerek ellenére nem adtam fel. Valami leírhatatlanul kellemes, és elégedettséggel eltöltő érzés az, amikor az ember a saját kenyerét eszi, miután látta csinosra, szabályosan kerekre sülni-pirosodni a sütőben. (Megjegyzem, nem kell, hogy ez kovászos kenyér legyen, engem már bármilyen jól sikerült kenyér képes elérzékenyíteni, haha).

A kovászom (alias Állatka) így készült - Bertinet receptje alapján: 

50 g tönkölylisztet, 150 g fehér kenyérlisztet (strong white flour, bakers' flour), 20 g biomézet és 150 g langyos vizet alaposan összekevertem egy nagy fémtálban, majd egy nylonzacskóval letakartam, s a zacskót gumival lekötöttem. Az edényt a melegvíztartályunk mellett hagytam két napra, ott van a lakásban a legmelegebb (30 C-ot kíván ez a folyamat, annyi ugyan nem volt, de legalább huzat nem érte az edényt). Két nap múlva a keveréknek erős alkoholos szaga lett és itt-ott megjelentek benne a lassan növő, elpukkanó buborékok. (Ha ez nem történne meg, várjunk még egy napot, ha ezután sincs benne élet, kezdjük elölről). Két-három nap után következett az első etetés. A meglévő keverékhez adtam 30 g tönkölylisztet, 280 g kenyérlisztet és 150 g langyos vizet. Alaposan összekevertem, s megint letakartam a nylonnal. Visszakerült a melegvizes tartály mellé. Bertinet azt írja, hogy ne kerüljön a keverék 24 C-nál hidegebb helyre. Újabb 24 óra múlva a keverék egy csöppet megdagadt, elviselhetőbb erősségű, édesebb lett az illata, s következhetett az újabb etetés. Ekkor a meglévő keverékemből 200 g-ot megtartottam, a többi ment a kukára. (Ugyan a maradékot meg lehet szárítani, megdarálva eltenni későbbre, de én nem bajlódtam ezzel.)

Amint látható, ez egy teljesen egyszerű kovász recept, méz van benne, liszt, víz, semmi más.

200 g-ot alaposan összekevertem 400 g kenyérliszttel, és 200 g langyos vízzel. Innen kezdve minden etetés így zajlott: egy rész kovászt (mert már kovásznak volt nevezhető!) egy rész vízzel és két rész kenyérliszttel keverek össze. (S nem csak összekeverem, de kicsit gyúrok is rajta.)

Amikor eljutottam ehhez a pontra, a receptet követve le kellett lassítanom az erjesztés folyamatát. A kész kovászkeveréket a hűtőbe tettem, újabb két napra. Ha valaki enyhébb illatú kovászos kenyeret szeretne, már két nap elteltével használhatja kovászát kenyérsütéshez, de ha valaki szereti a jó érett, savanykás kenyeret, mint ahogy én is, akkor a kovászt a hűtőben hagyhatja 4-5 napra. A hűtőben, a számára rendszeresített tálban lakik az "Állatkám", egy műanyag fedéllel légmentesen letakarva. Aznap kora reggel, mikorra tervezem a kenyértészta kikeverését, kiveszem a hűtőből, hogy felpuhuljon, életre keljen. Ez reggel hatkor szokott megtörténni, délután háromra puha, és könnyen kezelhető. Általában keményebb "bőr" keletkezik a tetején, azt lehúzom róla, s az alatta lévő puhább, szagosabb, buborékozó kovászt rakom a többi liszthez. Két veknihez 400 g kovászra van szükségem.

Kovászról még annyit, hogy ha egyszer így etetem a kovászt, sima kenyérliszttel, akkor nem váltogatom, hogy mit kap etetéskor. Egyszer akartam trükközni, s adtam neki rozslisztet sima fehér helyett, nagyon megviselte, alig bírt életre kelni, s a vele sütött kenyér vacak lett. Mivel ezt a kovászt lehet használni teljes kiörlésű kenyérhez, vagy rozskenyérhez is, ezzel dolgozom mindig. Hetente egyszer etetem. Etetés után egy éjszakát ül a konyhapulton, reggelre szépen megdagad és buborékos lesz, akkor megy a hűtőbe egy hétre. Most készítek annyi kenyeret heti egyszeri sütéssel, hogy 400 g-ot tartok vissza, 400 g vizet és 800 g kenyérlisztet kap. Ebből kijön 5 veknyi kenyérhez elegendő kovász.