A kávézó mostantól hivatalosan is az Üzem nevet viseli. Nagy termelés folyik, ami gondos odafigyelést és nyugalmat igényel (sütik), azt itthon csinálom, az úgynevezett szabadnapomon. De ezért külön, darabra fizetnek, juhé.
Két nagy megrendelés is beesett, így a hétvége is munkanapokká alakult át. Újabb adag kis Ford-os sütiket kell legyártanom, a Top Gear autós műsor közelgő dublini show-jára, a Palmerstown Estate-nek. A másik egy gyógyszergyártól jött, a Merck-től, egy új termékhez kértek logós sütit. Ezeket kedden kell leszállítanom, a Ford-okat péntekre. Ezen felül kell(ene) még karácsonyi sütiket sütnöm az Üzemnek, és a piacnak is - ha belefér. Nem panaszkodom, dicsekszem! A piacon ma hárman kértek meg, hogy süssek nekik Karácsonyra, visszajáró vevők, illetve Stephanie (p.k.), nem lehetett azt mondani, hogy nem. Daphne jót szórakozott rajtam, s mesélte, hogy nemrég hallotta egy női vállalkozóknak szóló beszédben, hogy a nők nehezebben mondanak nemet az üzleti életben, pedig kellene. S egy vicc szerint, a Cork-ban kimondott "nem" általában azt jelenti "ah, why not..."
A sok meló azzal jár, hogy munka van, rogyásig, sütés-dekor minden nap, olyan hívságokra, mint levelezés, netezés, újságolvasás, nem, vagy csak alig jut idő. A kötött sálakkal a LUAS-on való üldögélésnek hála, haladok. Vacsora is kerül mindig az asztalra. S a bankszámla is gyarapszik, hurrá. Bilbao csábítóan csalogat, Bogi vár minket, mehetünk látogatóba. Alig várom.
Ez itt egy kisbaba, az Üzemben üldögélt a mamája mellett, vagy egy órát csendben eljátszott a színes mütyürjeivel, hang nélkül, csoda. Elég sok a kismama vendég, de egyre több nyugdíjas is bejár, sütire-kávézni, főleg késő délután. Délben pedig az irodisták jönnek, ebédre. Akkor mindig tömeg van, s sorállás az asztalokért.
Az elmúlt munkanapok során (csak) kétszer akartam hisztis rohamot kapni, az elsőt múlt héten, pénteken, amikor a LUAS lerobbanása miatt kocsival mentem dolgozni, s az utcán vagyont fizettem az egész napi parkolásért, s csak a sokadik gép fogadta el a pénzem, mialatt az ún. ebédidőmben rohangáltam az utcán a marék aprómmal. Abból a napból a tortamegrendeléseknek hála 12 órás műszak kerekedett. Utána órákig nem bírtam lecsillapodni, úgy tele voltam kávéval, amit gondos kollégák főztek nekem.
A másik most pénteken tört volna ki belőlem (de erős voltam), amikor a főnököm a leszállítandó cupcake-es dobozokkal megpakolta a szállító bicikli kosarát, és a bicikli (amit felelőtlenül egy széknek támasztott) felfordult, szétterítve a dobozokat a földön. Az egész Üzem a szívéhez kapott, a vendégeket is beleértve. A cucpcake-ek fele odalett, kishíján magukkal rántva az idegeimet is. De a sütő mögé menekülve sikerült összednem magam, s utána közös erővel rendbe hoztuk, amit lehetett.
Erősödöm! Edződnek az idegeim. Taktikai okokból mindig megkérdezem főnökömet, hogy mit csináljak előbb, hogy osszam be a melót, így nem követek el hibát. A rendeléseket is ő intézi, én csak bárgyún vigyorgok a t. vevőre a keverőgép mögül. A tortákat sem égetem már oda, kitapasztaltam a sütő gyenge és erős pontjait :-) Minden tortából 5 sül egyszerre, ha fél óránként forgatom, cserélgetem a helyüket a sütőben, megsülnek anélkül, hogy odakapnának.
Aztán készült rólam ez a nem túl hízelgő kép, amint tortát dekorálok, az utolsó simításokat teszem fel egy olyan tortára, amit nem én fedtem le pocsék cukormázzal. UTÁLOM a Merriwhite-nak nevezett borzadállyal készülő "cukor"mázat, merev, nagyon édes, ha higítom, folyós lesz, fúj. A tojásfehérjésnél nincs jobb. Amit ott kiadok a kezemből, az nem szép, de nincs idő babrára.
Amúgy a torta egy híres/hírhedt dublini transzvesztita születésnapjára készült. Aki a valós életben egy igencsak markáns, szögletes arcú férfi, de beöltözve módfelett dögös nő.
No, ennyit dióhéjban, megyek, mert vacsorát is kell enni valamikor. Élünk, megvagyunk, szerencsésen és boldogan. S ez mindent megér, beleértve a korai felkelést, s az alkalmankénti gyomorszorulásokat is. Ugye?
A sok meló azzal jár, hogy munka van, rogyásig, sütés-dekor minden nap, olyan hívságokra, mint levelezés, netezés, újságolvasás, nem, vagy csak alig jut idő. A kötött sálakkal a LUAS-on való üldögélésnek hála, haladok. Vacsora is kerül mindig az asztalra. S a bankszámla is gyarapszik, hurrá. Bilbao csábítóan csalogat, Bogi vár minket, mehetünk látogatóba. Alig várom.
Ez itt egy kisbaba, az Üzemben üldögélt a mamája mellett, vagy egy órát csendben eljátszott a színes mütyürjeivel, hang nélkül, csoda. Elég sok a kismama vendég, de egyre több nyugdíjas is bejár, sütire-kávézni, főleg késő délután. Délben pedig az irodisták jönnek, ebédre. Akkor mindig tömeg van, s sorállás az asztalokért.
Az elmúlt munkanapok során (csak) kétszer akartam hisztis rohamot kapni, az elsőt múlt héten, pénteken, amikor a LUAS lerobbanása miatt kocsival mentem dolgozni, s az utcán vagyont fizettem az egész napi parkolásért, s csak a sokadik gép fogadta el a pénzem, mialatt az ún. ebédidőmben rohangáltam az utcán a marék aprómmal. Abból a napból a tortamegrendeléseknek hála 12 órás műszak kerekedett. Utána órákig nem bírtam lecsillapodni, úgy tele voltam kávéval, amit gondos kollégák főztek nekem.
A másik most pénteken tört volna ki belőlem (de erős voltam), amikor a főnököm a leszállítandó cupcake-es dobozokkal megpakolta a szállító bicikli kosarát, és a bicikli (amit felelőtlenül egy széknek támasztott) felfordult, szétterítve a dobozokat a földön. Az egész Üzem a szívéhez kapott, a vendégeket is beleértve. A cucpcake-ek fele odalett, kishíján magukkal rántva az idegeimet is. De a sütő mögé menekülve sikerült összednem magam, s utána közös erővel rendbe hoztuk, amit lehetett.
Erősödöm! Edződnek az idegeim. Taktikai okokból mindig megkérdezem főnökömet, hogy mit csináljak előbb, hogy osszam be a melót, így nem követek el hibát. A rendeléseket is ő intézi, én csak bárgyún vigyorgok a t. vevőre a keverőgép mögül. A tortákat sem égetem már oda, kitapasztaltam a sütő gyenge és erős pontjait :-) Minden tortából 5 sül egyszerre, ha fél óránként forgatom, cserélgetem a helyüket a sütőben, megsülnek anélkül, hogy odakapnának.
Aztán készült rólam ez a nem túl hízelgő kép, amint tortát dekorálok, az utolsó simításokat teszem fel egy olyan tortára, amit nem én fedtem le pocsék cukormázzal. UTÁLOM a Merriwhite-nak nevezett borzadállyal készülő "cukor"mázat, merev, nagyon édes, ha higítom, folyós lesz, fúj. A tojásfehérjésnél nincs jobb. Amit ott kiadok a kezemből, az nem szép, de nincs idő babrára.
Amúgy a torta egy híres/hírhedt dublini transzvesztita születésnapjára készült. Aki a valós életben egy igencsak markáns, szögletes arcú férfi, de beöltözve módfelett dögös nő.
No, ennyit dióhéjban, megyek, mert vacsorát is kell enni valamikor. Élünk, megvagyunk, szerencsésen és boldogan. S ez mindent megér, beleértve a korai felkelést, s az alkalmankénti gyomorszorulásokat is. Ugye?
