Csendes punny, olvasás, elmaradt olvasmányok befejezése, a felgyűlt hétvégi lapok szelektálása. Közben meggyőzöm magam, hogy sokat nem ér elmúlt hetek idejétmúlt híreit elolvasni, mehetnek a reciklálós kukába. Vagyis mennének, mert a kukatárolóban a reciklálós kukát már régen maga alá temette a rengeteg csomagolóanyag, egy hányadék az egész helyiség. Valami észlény még az üveges kukát is teletömte a papírjaival. Isten bizony elmegyek a legközelebbi lakógyűlésre, s javasolni fogom, legyen még egy ilyen reciklálós kuka, mert az az egy, ami van, minden csütörtöki ürítésre púposra telik. S azt azért nem lehet elvárni a kukásoktól, hogy a kukatárolóba befolyt esővíztől szottyosra ázott aljú, megtömött papírdobozokat kicipeljék a kukásautóig.
***
Az elmúlt hónap legfőbb híre, számomra legalábbis, hogy Ray eladta az Üzemet, de megtartotta a testvérkávézót, a Slice-t, az északi oldalon. Az új főnökkel mindjárt akkor és ott reggel találkoztam, amikor Ray megosztotta velem a hírt, de már a nevét is elfelejtettem. Valami Dave. Minden úgy fog menni, ahogy eddig, biztosítottak róla, csak Ray helyett a manager lesz az, akitől meg kell majd érdeklődnöm a heti rendeléseket, s akivel megbeszélem majd a rendelések részleteit, felveszem-e, vagy sem, ilyenek. Ő lesz a "contact person". Azt ott azonnal megmondtam, hogy fel északra nem fogok tudni szállítani, ha bármire szüksége van Ray-nek, át tudja venni az Üzemben, ott lerakom. Hümmögött rá valamit. El vagyok rá készülve, hogy nem lesz rám szüksége többet.
Így megy ez.
***
Az ünnep előtti két napot (hetet) a sok munka jellemezte, de ez már szokásos. Még egy utolsó pillanatban beeső jócselekedet is belefért. Horvátországból írtak rám (azért rám, mert azt hitték, horvát vagyok...), hogy volna-e süti, amivel meglephetnék a rokonokat? S szállítást vállalok-e, csak ide, Bray-be? Ott álltam az üzenet felett, csütörtök reggel, hogy most udvariasan elküldöm valahová a kedves embert, akinek Karácsonyéj előtt egy nappal jut eszébe a küldözgetés. De ahogy szétnéztem az asztalon, megláttam azt a biztonság kedvéért extraként elkészült, négy darab aranyszínű dekorált süteményt, ami a legnagyobb megrendelésemből maradt meg. S maradt még egy-egy mézes Télapó, Rudolffal és krampusszal. S tudtam, hogy délután még csokis aprósütit is sütök, az egyik szomszédnak, ha azt a mennyiséget megkétszerezem, nemcsak nekik és nekünk jut belőle, hanem a horvát megrendelőnek is.
Mint később kiderült, egy idősebb nőrokon (egy nagyi?) volt az értelmi szerző, aki egy ifjabb, angolul beszélő ismerősét kérte meg, hogy intézkedjen. Végül lett egy csinos kis csomag, sütikkel, megmaradt mézesekkel, csokis sütivel, s karácsonyi kártyával, amire gondosan rábetűztem a horvát nyelvű üzenetet. S mivel tényleg útbaestek egy másik szállítás útvonalához, el is vittem a házhoz a csomagot. Utána pedig fényesíthettem a glóriámat, hogy bár az ujjam hegyén volt az üzenet, mégsem küldtem el őket a fenébe.
S aztán még begyűjtöttem az utolsó szállítások közben a nemvárt kedves ajándékokat a megrendelőktől, amivel megleptek, s most itt van az asztalon bor és csokoládé, házilag készült gyümölcsbor, gyerekek által rajzolt üdvkártya, csupa szívet melengető dolog, ami jól esett, de valahogy úgy éreztem magam, mint egy kipukkadt léggömb. A nagy hajtás után az ember keresi a helyét, hirtelen üres, széteső és rendezetlen lett minden nap, késői kelések, késői tévézések, "hát csak úgy vagyogatok" érzés... antiklimax?
Főleg mert Karácsony napja egész napos vad szelet és nagy esőt hozott a szigetnek erre az oldalára, így aztán a tűzoltóknak sűrű napjuk volt. Nekik aztán baromira nem volt Karácsony. Itt a megyében is több faluközpont víz alá került, elárasztott utak mentén mentettek leragadt autósokat, megtelt és eltömődött csatornákat pucoltak, terelték a forgalmat, ebben a rendkívül borzalmas időben, hajnalig. Hétközben szinte tavaszi meleg volt, fejfájító szél, még egy darázs is betévedt a szobába (decemberben!), jókora meztelencsiga mászott el a virágok előtt, sehol egy fehérre fagyott gyep, sehol egy hófolt, csak eső, eső... A színes égők és az idén a szokásosnál is dúsabban feldíszített házak/ablakok jelzik az ünnepet, nem a fagyos idő. Minden olyan novemberien szürke és nyirkos, s a harsogóan zöld gyepen barna foltokban bomlanak a lehullott falevelek.
Már Karácsony éjjelén megjött az erős idő, a szél leverte a karácsonyi (évek óta használt kedves) koszorúmat, amin reggelre szétáztak, megdagadtak a mű bogyók. Még az előtető alatt rejtőzködő ablakot is magasan koszosra, és foltosra verte az eső. A koszorút megpróbáltam kiszárítani a fűtőtest felett, ugyan újra keményre, de sajnos recésre, élesen bökősre száradtak a bogyók megrepedt szélei. Sajnos, a holland gyártója nem árul egy-egy darabot, csak boltoknak szállít, nagy mennyiségben. Alighanem rendelnem kell ilyen mű bogyókat, s megjavítanom. Ilyet sem csináltam még, de túlságosan hozzámnőtt a koszorú ahhoz, hogy kidobjam. A mérete remek, rendesen össze volt rakva, hiszen lám, évekig szolgált, s nem esett széjjel. A tavaly online rendelt eukaliptuszlevél-utánzatból álló koszorú eléggé semmilyen, pedig megpróbáltam fényekkel feljavítani, ezért is raktam ki idén ezt a koszorút, erre eláztatta a vad eső.
Manci egész nap ki sem dugta az orrát a dobozából a rossz idő alatt (csak enni), napot nem láttunk, komor, nedves, víztörőlgetős volt ez a nap. A fények biztos vigasztaltak volna, de nem sűrűn néztünk ki az egész nap behúzott függönyök mögül, evés, tévézés, olvasás és barátokkal való telefonos csevegés volt a program. Meggyújtottam a gyertyákat a koszorún, a Betlehem Jézuskáját merev, festett arccal bámulták a rendíthetetlenül közelgő Háromkirályok s a szülei, s én hasonlóan bamba arccal bámultam a gyertyalángokba.
Aztán tegnap este már volt családi kvíz, nevetésekkel, a háttérben világító fényekkel, prosecco-val, és messze illatozó panettone volt a késő esti finomság, s csokoládé, amire, én kis mohó, óvatlanul ráharaptam... S így s csoki sikerrel meglazította az egyik kicsi fém bimbaszt az egyik fogamon. A fogorvos majd összevonja a szemöldökét, én pedig szánombánom arckifejezéssel nézek, s keserülöm a mohóságomat, hiszen még csak nem is volt olyan finom az a csoki, csak éppen nem volt türelmem hagyni szétolvadni a nyelvemen. S különben is, mikor tömjem mohón az arcomba, ha nem a szeretet, a nagy közös evések és ünnepi túlzások idején...nem?
