16.

"But do we live on in heaven? Or is eternal life really in the memories we have of each other?"

Karina Damm

Élő világ

Mostanság sokat tévézünk (vannak jó sorozatok, és bugyuta agytalan filmek), s igen későn megyünk aludni, megspékelve még egy kis olvasással (jó könyvem van: Joyce Carol Oates: A Book of American Martyrs). Úgy éjfél felé, a minap, kandúros vernyákolás hallatszott a kertajtó elől. V. kissé vádló oldalpillantást vetett rám, jelezve enyhe ingerültségét, hogy a "dögök" még éjjel is jelzik jelenlétüket, onnan jönnének be, s figyelmet követelnek. "Biztos Mancit keresi." - mondtam, úgy sejtve, valami szerelmes kedvű kandúr keresgéli a csajokat. A vernyákolós hívás csak folytatódott, majd a házastársi béke érdekében elhúztam a függönyt, felkapcsoltam a kerti villanyt, s kinéztem a kertbe. A lépcsőn Manci üldögélt, nem egy kandúr. Kinyitottam az ajtót, s gyorsan elhessegettem, s "kérésemet" megtámogattam egy szőnyegdarabbal, ami a régi macskaházból vált le (a szomszéd csinálta, arra az esetre, ha kint kellene éjszakázniuk a zimankós időben). Manci Elspurizott a bokrok felé, s alighanem a kerítésfalon át távozott is a fallal körülvett kertbe, vadász- és pihenőhelyükre.

Még jó, hogy nem léptem le a lépcsőről, mert a kerti kövön ajándék várt: egy egértetem. Ezért vernyákolt olyan hívóan Manci, ajándékot hozott. Letakartam egy üres vizesedénnyel a tetemet, hogy majd reggel eltakarítsam. "Minek hoz nekem ilyesmit?" - tettem fel a költői kérdést már a meleg szobában. "Mert olyan szerencsétlen vagy, hogy nem tudsz fogni ilyet, s ezért ő hoz neked"- volt a válasz.

Reggel aztán láttam, hogy nem is akármilyen az az ajándék, mert erdei egér esett áldozatul Manci vadászatának. Ilyet sem hozott még. Bár párszor már előfordult - főleg, amikor még nem töltötték az estét idebent -, hogy nyervákolva értesítettek a zsákmányukról. Múlt héten pl. egy nagyobbacska patkány hevert kint a kocsik előtt, s mivel időre mentünk, nem volt időm rá, hogy takarítsak, s mire hazajöttünk a vásárlásból, másvalaki eltüntette. Nem örültek volna neki, ha a gyerekek találják meg, bár mostanság ritkásabban futkosnak odakint a telepi aprónépek.

***

A macskás rutin lassan kialakul: reggel felébredek, beveszem az ajtó előtti, magam csinálta dobozból a tejet, s ha a macskák meghallják az ajtónyitást, bejönnek. Jó esetben itt ülnek az ajtó előtt. Néha a hátsó ajtónál próbálkoznak, s akkor keződik a játék: hány perc után veszik észre, hogy ott bizony nincs bejárás. Az elülső ajtó kilincse némileg nyikorogva nyílik, párszor meghúzogatom, jelzésképpen, s ha nem fúj a szél, meg is hallják a hátsó kertben, s olyankor először az alacsony falon, a kerti házikó tetején, majd a magas falon át leugorva a gyepre, megkerülik a házat, s már az ajtó előtt is vannak. Manci rekordja 2 perc, de volt, hogy csak 10 perc után jött rá, merre is a jó bejárat.

Reggelizés, szétválasztott kajaadaggal, mert Manci mindent betolna, amit lát. Pocak gyakran rögvest ki is megy, több időt tölt kint, mint a nővére. Manci pedig megy, s a nappali szőnyegén teszi magát, vernyákolva kéri a fésülést. Ez jelentős mennyiségű hempergéssel jár, oda-vissza meg kell fésülni, aztán megy aludni. Inkább kettesben összebújva alszanak a fotelben, mert Manci mind ritkábban telepszik fel V. bokái közé a kanapéra. Ott ugyanis túl közel van a hangszóróhoz, s ha szól a zene, vagy egy podcast, elmegy onnan. A nyomtatótól is fél. A porszívót már nem is említem.

Aztán napközben ki-bejárnak, emésztésük szerint. Mindig egyértelműen jelzik, hogy kimennének, apró talpakat hallok taptap-olni a padlón, mennek egy kört, s én persze, megyek ajtót nyitni. Pocak rendszerint a nagy ablak előtt áll kifelé nézegetve, Manci inkább köröz. Egyszer már megtisztelte a fürdőszobai kilépőszőnyeget, azóta figyelek. 

Éjfél felé aztán kirakjuk őket, s mennek éjszakai életet élni.

Közben most már majdnem minden este jön az anyjuk is, aki egy régi kedves ismerősömről, egykori némettanáromról a Macu nevet kapta. Korábban félős volt, most már egyre merészebb, bátrabb, már lehet is lapogatni meglehetősen széles hátát, fenekét. Időnként hanyatt is dobja magát, de ha meg akarnám simogatni a hasát, harapni akar. A fene sem érti. Kövér, kurta lábú, erős színezetű macsek. Pocak és Manci valami hihetetlen, szinte megvető undorral kerüli: elhúzódnak tőle, amikor dugná a fejét, ellépnek a dörgölőzése elől, Manci néha ki is mér neki egy-egy pofont. Nem tudom, miért nem szeretik, az már meglepetésszámba megy, ha egy gyors összeszagolásra hajlandóak. Nagyon problematikus anya-lánya kapcsolat!

***

A rigópár a minap a falon élte házaséletét, s később láttam őket munkamegosztani is. Apu nagy garral fürdött, jó messzire szétverve a vizet a szárnyaival, anyu tépkedte a kiöregedett virágkosár szalmabélését a fészekhez. Sajnos, a cinkéknek szánt odú idén sem nyerte el senki tetszését, pedig most igazán mutatós, befonva a klemátisz által. Sajnos, semmilyen pozíció nem jó: vagy a nap süt bele, vagy közel van az etetőkhöz, vagy a macskaútvonalakhoz. Cinkét a macskák még nem hoztak, főleg egér/patkány a zsákmány, illetve - jaj, röstellem nagyon - egy kicsi szürkebegy volt az áldozat az utóbbi két hónapban.

Az etetőre most már rendszeresen jön egy őszapópár, remélem, itt fészkelnek valahol. Eddig ritkaságszámba mentek, most már naponta látom őket a hájgömbökből falatozni.

A szarkák is is a közelben fészkelnek, a tavalyi fészket használva. Remélem, nem bántják a többi, kisebb madarat, nem rabolnak majd fészket.

Sokat írnak arról, hogy a természet szép lassan visszatér a városokba, vaddisznók portyáznak Barcelona külső kerületeiben, Velence tiszta vizében újra úszkálnak delfinek, kacsák mászkálnak a kihalt bevásárlóközpont előtti placcon. Itt csak a fácánkakasok hangoskodását lehet hallani a kihalt fiúiskola területéről: az ápolt gyepes sportpályákon most hallhatóan a szép színes Gyulák az urak. 

***

Egy másik podcast kapcsán fizettem elő az Audible szolgáltatásra, hangoskönyveket lehet letölteni. Nem szoktam könyveket hallgatni, elég a sok podcast, de nagyon kiváncsi voltam egy angol házaspár dokumentumsorozatára, amit egy máig megoldatlan írországi bűntényről készítettek. 

Megérte meghallgatni, na de mit hallgassak ezután? A Netflix-re mostanság ígérték az Unorthodox című tévésorozatot, amely több-kevesebb hűséggel követi a hasonló című könyv történetét: egy New York-i ortodox zsidó lányról, Deborah Feldman-ról szól, aki fiatalon elszökik a szoros közösségből, a jobbára zsidók lakta Williamsburg-ből. Az egyik legzártabb vallási közösség, a Szatmárnémeti-ből elszármazott szatmári haszid zsidók közösségének tagjaként szigorú törvények által behatárolt életet élt. Fiatalkoráról, Németországba szökéséről szól a könyve. Nagyon érdekes belülről látni ezt a világot, de sajnos, a színésznőnek, aki felolvassa  a könyvet, olyan hangja van, amit elég nehéz elviselni. Biztos, hogy egy fiatal, naív lány hangszínét kellett produkálnia, de valahogy zavaró, ezért csak kis adagokban hallgatom. De nagyon érdekes.

Süti, süti.... kalácsot?

Ma hősiesen elmentem a Tesco-ba, újságért, s néhány olyan dologért, amely váratlanul szükségessé vált. A bolt előtt egymástól két méterre álló emberek sora fogadott, hossza elnyúlva az épület fala mellett. Nincs mese, sorba álltam én is. Mint kiderült, egyszerre csak bizonyos számú ember lehetett a boltban, a szájmaszkos, mikrofonos eladók láthatósági mellényben az ajtónál irányították a forgalmat, s nem volt zúgolódás, megértően várakoztak az emberek.

Ilyenkor, amikor az ember sorban áll, s lomhán jár a szeme körbe, olyan dolgokat is észrevesz, amit máskor, siettében nem. Egyrészt, hogyan tele lett ragasztgatva sok felület vírusos plakátokkal, hasznos telefonszámokat feltűntetve, helyes kézmosást ismertetve. Hogy még megvan az ezer éve bezárt videókölcsönző éjszakai bedobó nyílása. Hogy az egyik kőoszlop alighanem csatornát rejt magában, mert az egyik oldala feltűnően penészesedik, míg az összes többi szép tiszta. Hogy a varjak milyen peckesen, az egész földindulásra szó szerint is magasról szarva magabiztosan járkálnak az autók és az emberek bevásárlókocsijai között, mintha tudnák, hogy őket aztán semmi vírus nem fenyegeti, legalábbis ez nem. Hogy szinte tízpercenként érkeznek a hatalmas, DHL és egyéb feliratú kamionok, lomha dinoszauruszként fordulva be a bejárón, a kicsike parkoló autók között.

Szép idő volt a bevásárláshoz, csak a szél ne fújt volna. Egymásnak széles ívben utat adva mentek el egymás mellett az emberek. Néha akaratlanul is visszatartottam a lélegzetem, míg elmentem valaki mellett. Vadidegenek mosolyogtak egymásra a járdabalett előadásakor. A vastag fekete naddrágban, teljes felszerelésben a dombon felbicikliző rendőrt (most több van belőlük, vagy legalábbis sűrűbben látni őket) két sétáló hölgy megdicsérte a kitartásárt. Rájövök, hogy a dupla rétegű vékony körsál alatt remekül beizzad az arcom, s a lélegzetem inkább a szemüvegem felé távozik, bepárásítva azt. Legközelebb majd a könnyű papírmaszkot használom, amit ajándékba kaptam az egyik szomszédtól. Állítólag az egyik ázsiai boltban lehet kapni. 

S végre, végre! Megjött az eső! Tegnap már kornyadoztak a lobéliák, alaposan kihasználtam a víztározó edány adta készleteket. Ma már erre nincs szükség. S felfedeztem, hogy tavaly vett hortenziám egyetlen, picike megmaradt levélkéje is megadta magát, s összeszáradva feküdt az ágacskája alatt. Nem tudom, kivegyem-e a tövet, s beültessem az újat a helyére, vagy adjak neki esélyt? Az ágacskák némelyike még nem száraz egészen.

***

Virágvasárnap. A Facebook-on misét közvetítenek a híveknek. Biztos nagy forgalma van most a weboldalnak, amelyen át különböző városok templomaiból lehet misét nézni. A nagy húsvéti készülődésben el is felejtettem, hogy szép-szép, hogy én itt kenyereket sütök 11 családnak, de nem ártana ezeket dokumentálni is, mondjuk számlával, mert két dolog biztos: a halál és az adózás. Amit pedig, Covid-19 ide vagy oda, be kell majd fizetnem. Úgyhogy majd számlázok, pedig a márciusi pénzt már beszedtem. Paypal-ra fizetnek legtöbben, de van, aki bankszámlára, s van, aki borítékban adta  oda a pénzt, lelkemre kötve, hogy pár napig ne érjek a bankóhoz. 

Kissé óvatlanul a nagypénteki hot cross bun mellé Simnel tortát ígértem a népeknek. Illetve kérdeztem, kit érdekel a kicsi változat? Nyolcat rendeltek, hot cross bun-ból ötvenhetet kértek. A gyerekeknek (s mint kiderült, nagyszülőknek is, ha kérhetik szépen) nyúlsüti készül, egyik legeslegelső süti-dizájnom, s festek tojást is, meglepetésnek. Ezúttal céklával, s a tavalyelőttről megmaradt kék és zöld tojásfestő porral. Úgyhogy muszáj volt menni a boltba, mert nem volt elég mazsolám és marcipánom e hagyományos torta elkészítéséhez. Sokfordulós lesz, mert csak 3 kisebb tortaformám van... Hugh Fearnley-Whittingstall bevált receptjét fogom megcsinálni, az jó narancsos-citromos, s nincs benne koktélcseresznye, amitől olyan karácsonyi gyümölcstorta-benyomása lesz az embernek. Csak mazsola van benne, szárított ribizli és szárított narancs-citromhéjak. Ez utóbbit én bizony narancslébe áztatom, hadd legyen jó puha a torta.

De most a Limara-féle kovászos kakaóscsiga van soron. Egyetlen dolgot változtattam csak a receptjén: raktam egy kis mexikói vaníliát a tésztába... Ó, az az illat! S most várom, izgatottan, megkel-e a tészta, hogyan lehet majd vele dolgozni. 

S kalács is kellene... ha már sonka nem lesz, legalább az legyen a húsvéti reggelihez. Hm....