2011. november 2.

Évfordulószerűség

Öt év (és 9 hónap) után megadta magát a korum madzagja. Ugyan nem látni jól, de a madzag maga is egy több szálból fonott cucc, szerintem szépen kitartott ennyi ideig, úgy, hogy naponta zuhanyoztam, néha másik nyaklánc tekeredett bele, pulcsipölyhöket gyűjtött, törülközőszálakat - nem kíméltem. 


Mázli, hogy ma az Üzemben adta meg magát, s nem hagytam el sehol. Nem is tudom, mit csináltam volna bánatomban, ha elveszítem, s vele a szerencsémet. A másik új-zélandi jade-függőmről levettem a hasonló szalagot, mostantól ő fogja tovább viselni a koru súlyát.

Most biztosan számadást kellene készíteni, hogy na, az elmúlt öt év... Öt éve költöztünk Bray-be, hogy csak egyet emeljek ki. Bő öt éve nyitott az Üzem. Egy éve mentem vissza dolgozni oda... S lehetne még idézgetni a múltat, de most vacsorakészítés, s már előre gyűlik a nyálam, tintahal lesz, vagyis chipirones! (Ez biztosan egy olyan spanyol szó, ami még egy darabig nem törlődik ki az emlékezetemből.) Bogi csinált egyik este, fokhagymával, a Baserri Maitea-ban is ezt ettem előételnek, a séf vastag tintavonalat húzott a tál szélére, a tintahal tintájából, olyan volt, mint egy japán ecsetvonás, illat és ízek és költészet... szlörcs.

Az uram curry-t kap :-)

2011. november 1.

Ősz - az almás sütik évszaka

Vannak tevékenységek, amikbe nehezen vágok bele, mert túl erős az első alkalommal ért kudarc emléke... Sokáig így voltam a kenyerekkel, és - többek között - az almás pitével. Vagyis apple tart-tal... Valahányszor főnököm célzott rá, hogy eljött az apple tart-os időszak, húzódoztam, kerestem a kifogásokat... A hagyományos apple tart tésztája nekem sosem sikerült, szakadt, repedt, kész kínszenvedés volt a darabokat valahogy beleilleszteni a sütőformába, ezért is vittem örömmel az almás fahéjas torta receptjét be még annak idején az Üzembe, s a sikere segítségével megúsztam az apple tart-ozást.

Egyik első itteni szakácskönyvem Darina Allen's Ballimaloe Cookery Course c. kötete volt, abban találtam a Cullohill-i apple tart receptjét, aminek a tésztája géppel is elkészíthető, s némi hűtés után már gyerekjáték vele kibélelni a sütőformát. Mindenféle gyümölcshöz jó. Az eredeti recepten csak annyit változtattam, hogy nem szegfűszeget, hanem fahéjat adtam az almához, s nem felkockázom az almát, hanem szeletelem. Előre összekevertem a vékonyan felszelt almát a fahéjjal és a cukorral, kevés mazsolát raktam bele, és aztán kissé kinyomtam a levét, mielőtt beleraktam a tésztahéjba. Így nem lett a tart alja sületlen ("soggy bottom", az itteni konyhanyelven), ami előfordulhat, ha az ember nem ügyes a töltelékkel.

Hozzávalók a tésztához, egy 23 cm x 3 cm-es kerek sütőformához:

225 g vaj
50 g finom kristálycukor
2 tojás
350 g sima liszt

A vajat a cukorral simára keverem, majd hozzáadom a tojásokat, s géppel pár percig tovább verem. Alacsonyabb sebességre váltok, s hozzáadom a lisztet. A kissé ragadós tésztát lapos lepénnyé formálom, folpackba tekerem, s a hűtőbe rakom. Egy-két óra múlva használható, de jobb, ha egy éjjelt eltölt a hűtőben.

Az almás töltelékhez szükség van:

700 g savanyú almára
150 g kristálycukorra
ízlés szerint fahéjra
egy-két kismaréknyi mazsolára.

Az almát meghámozom, kicsumázom, vékonyra szelem. Összekeverem a cukorral, fahéjjal, mazsolával, és félreteszem. A sütőt előmelegítem 180 fokosra. A hideg tészta kétharmadát liszttel megszórt felületen 3 mm vastagra nyújtom, s a kivajazott, kilisztezett, cakkos szélű sütőformát kibélelem vele. A felesleget levágom a szélén. A maradék tésztát szintén kinyújtom, ebből lesz a tart "fedele". A lecsöpögtetett almás keveréket belerakom a tésztahéjba, majd a tésztahéj szélét tojással vékonyan megkenem, rárakom a "fedelét", a széleiket összecsipegetem, hogy sülés közben ne nyíljon szét. A tart tetejét tojással megkenem, a maradék tésztából díszeket sikerítek rá: leveleket, almát. Ezeket is megkenem tojással. A tart tetejére hat-nyolc nyílást vágok késsel, hogy a gőz kijöhessen. A forró sütőben 45-60 percig sül. Érdemes 45 perc után ellenőrizni, az én Üzembeli sütömben ennyi idő után már készen volt. Kicsit hűtöm, aztán már megy is a pultra, mert melegen-hidegen egyaránt finom.

2011. október 31.

Nyaralás után

Odakint lassú, ráérős eső veszi el a Halloween-ezők kedvét, gondolom, a mai dublini maratonozókat is alaposan eláztatta. Enyhe idő van, de mégis őszies a hangulat: volt néhány csípősen hideg reggel, így sok fa megszínesedett, hirtelen lettek szép aranysárga, barna színűk a levelek. De tegnap este kabát nélkül, pulcsiban mentem moziba, annyira langyos volt az idő. Pedig holnap már november!

Munkás hét volt az elmúlt hét. Illetve, hogyan fogalmazzak - lehetett volna nehezebb is, ha nem készülök fel rá lelkiekben (már csak ezért is szeretem tudni, mikor mi vár az Üzemben). Az Royal Dublin Society-ben volt valami nagy IT-s rendezvény csütörtök-pénteken, s erre tőlünk rendeltek aprósütit, amit ingyen osztogattak a népnek. Félbevágott brownie-szeleteket, citromos szeletet, cupcake-eket. Sokat. Így Bilbaóból már úgy jöttem haza, hogy húzós napok lesznek, s valóban: úgy, hogy hárman dolgoztunk a sütésen, felváltva vagy együtt, az egész nap elment a kellő darabszám lesütésével. Ha lett volna több sütőedény, akkor ment volna rugalmasabban is, gyorsabban is, de nem volt, azzal kellett dolgozni, ami rendelkezésre állt. Főnököm nagyon kitett magáért, mindenkinek feltűnt, mennyire segítőkész volt, és ugyanúgy húzta az igát, mint mi. Reggel pedig, 3/4 7-kor ő és a férje szállította le a sütiket a rendezvény színhelyére.

S még a túlóráimat is kifizette, jé. Nem "csúsztattam", ahogy eddig szoktam, hanem az egyik bilbaós szabadnapomat munkanapnak íratta jóvá.

Nahát!

***

Bilbao remek volt. Bogi megint gondoskodott róla, hogy valami klassz helyen együnk egy szenzációsat. Ezúttal nem követtem el azt a hibát, hogy én nyafogtam valami érdekes hely után, hanem rábíztuk a választást. Így kerültünk a Baserri Maitea vendégeinek sorába. Nem éreztem magam valami kényelmesen, hogy étteremben kellett fotózni, de Bogi nagyon kért rá, és egy pohárka txakoli (baszk fehérbor) után már lelkesen csattogtattam a masinát. Utána szájtátva bámultam a séfet, amint ráérős, megfontolt mozdulatokkal rakta össze az ételeket, az asztalunktól pár méternyire, egy pult mögött és egy jókora grillező előtt. Semmi kiabálás, semmi sürgés-forgás, hanem nyugalom, csend - egy ültetés volt ebédre, s gondolom, egy estére, nem kapkodtak, mindenki ráérősen dolgozott és evett. Tágas helyiség, szép asztalok, a modern és a régi tökéletes harmóniában. A Gernika dombjai között meglapuló, igencsak félreeső étterem egy régi baszk parasztházban van, ahol hangulatos összejöveteleket is tartanak, esküvőket is vállalnak. (Azóta is töprengek, hogyan indítanak be egy ilyen vállalkozást, mi veszi rá az embereket az elején, hogy lehetetlenül keskeny, kertekalja-utakon elatózzanak ide, egy ismeretlen vendéglőbe... Mekkora felhajtás és reklámkampány kell ahhoz, hogy beinduljon az üzlet?) Ami pedig a baszkokat illeti, elmennek ők a legfélreesőbb helyre is, ha ott finomnak ígérkezik az ebéd. Néha komolyan úgy éreztem, hogy életük a kajálás és a csevegés körül forog, s valahol sokadikként van csak ott a munka stb. is a sorban. Nem láttam senkit pl. papírpohárral a kezében, ha kávét akarnak inni, beülnek egy kávézóba, vagy beállnak a pult mellé, de nincs pohárral rohangálás.

Utazásunk igencsak a kajálásra volt kihegyezve, akár Bogival, akár egyedül voltunk, jobbára egyik pintxho-bárból a másikba mentünk - ha egyedül, akkor a Bogi által papírra vetett néhány spanyol kifejezés-szószedet segítségével próbáltam boldogulni. V. mindenhol az angolt vetette be, vagy addig mutogatott, amíg megértették. Az emberek nem beszélnek angolul, sőt, spanyol szóra is volt, aki baszkul válaszult, s többször visszaerősködtem spanyolul, amíg kegyeskedett tudomásul venni, hogy nekem a baszk nem megy, s turista vagyok, vagy mi a túró, tessék azzal beérni, hogy tökéletesen mondom azt ki, hogy pintxo és txakoli, a por favor-t a végén már nem tudom baszkul, bocsánat. S ha óvatosan elsuttogtam a mondandómat spanyolul, néha olyan szóáradatot kaptam válaszul, hogy csak passogni tudtam rá a szemeimmel. Bogi próbált okítani, hogy a) csak hangosan, mert halk nyulakat nem vesznek észre, b) nem megvárni, amíg valaki rákérdez, hogy mit akarok, mert úgysem fogják, nyomulni kell, c) s nem azért lökdösnek fel a pultnál, mert udvariatlanok, hanem mert nyomulós nép, úgy belegázolnak az ember privát szférájába, hogy csak na.

Továbbra is jól öltözöttek (határozottan topisnak éreztem magam), továbbra is az élet élvezetének szentelik magukat, s továbbra is süt a jólét az egész városról. A Puppy is megvan, köszöni, s a Guggenheim környéke még szebb lett az eltelt két évben.

A legnagyobb fegyvertény az volt, hogy fürödtünk az óceánban, bizony. Azért el kell árulnom, hogy korántsem fiatalos szökkenésekkel rohantunk a vízbe (nekünk hideg volt!), hanem félénk lépésekkel, minden centi felett elmélázva, szoktatva a bőrünket a hideg vízhez. Aznap meleg nap volt (meleg volt az egész hétvége alatt), mások is fürödtek, de azért eltartott egy darabig, míg rá bírtam magam venni, hogy elmerüljek a "habokban". S tényleg nem lacafacázni kell, hanem lemerülni nyakig, s kész. Aztán ráér az ember levegő után kapkodni, s megkűzdeni a sokkal, amit a nyakát megmarkoló hideg víz jelent. Ami - néhány karcsapás után már határozottan langyosnak, és balzsamosnak érződik, haha. Na de addig...!

Már átöltözésünk is idétlenre sikeredett, aztán fürdés után, törülközéskor sikerült egy marék homokot is a bugyimba sikerítenem, na, azt kivadászni onnan elég nehéz volt. Utálom ezt az öltöző híján törülköző alatt előadott kínkeserves tekergőzést, a nehezen nyúló fürdőruhapántot felsikeríteni úgy a vállamra, hogy a méltóságom is megmaradjon, és a mellem se tegye magát főszereplővé, no, az nehéz volt, még a kocsi rejtekében is. Aztán később, egy másik parton láttam, hogy nálam sokkalta öregebb és löttyedtebb hölgyek hogyan öltöznek a világ szeme láttára, nem beszélve a félmeztelenül előadott napozásról. A vasárnapi sétáló tömeg szeme láttára. Én pedig nem bírtam kecsesen és magabiztosan ruhát váltani még úgy sem, hogy meglehetősen nagydarab uram előzékenyen kitakart a mások pillantásai elől - már ha ugyan pillantott valaki is a szemérmeskedő turista felé, ott a strandon...

A rengeteg evés-ivás után a kultúrát Antonio Lopez kiállítása jelentette volna, az utolsó bilbaói délelőttön. Ami éppen egy nemzeti ünnepre esett, így a várost megtöltötték a szépen kiöltözött baszkok, minden park, tér, kávézó, folyóparti sétány tele volt, a múzeum előtt pedig az utcára kanyargózott ki hosszan a jegyre várakozók sora. Feladtam a művelődés ötletét, pedig igen szépnek ígérkezett a kiállítás.

A képeket még rendezgetnem kell, kiválogatni a sok félhomályosra sikerült pintxo-kép közül azt, ami prezentálható :-) Tanultam egy egyszerű, finom receptet Bogitól, s nagyon örültem, amikor a helyi Tesco-ban ma felfedeztem hozzá a tisztított tintahalat. S a Baszkföldről szóló brosúrában is van pár recept... Sajnos, mindegyik tengeri herkentyűs, úgyhogy csak magamnak főzőcskézek. V.-nek hoztunk sonkát, ő majd azt eszi, amíg én halazok.