Odakint lassú, ráérős eső veszi el a Halloween-ezők kedvét, gondolom, a mai dublini maratonozókat is alaposan eláztatta. Enyhe idő van, de mégis őszies a hangulat: volt néhány csípősen hideg reggel, így sok fa megszínesedett, hirtelen lettek szép aranysárga, barna színűk a levelek. De tegnap este kabát nélkül, pulcsiban mentem moziba, annyira langyos volt az idő. Pedig holnap már november!
Munkás hét volt az elmúlt hét. Illetve, hogyan fogalmazzak - lehetett volna nehezebb is, ha nem készülök fel rá lelkiekben (már csak ezért is szeretem tudni, mikor mi vár az Üzemben). Az Royal Dublin Society-ben volt valami nagy IT-s rendezvény csütörtök-pénteken, s erre tőlünk rendeltek aprósütit, amit ingyen osztogattak a népnek. Félbevágott brownie-szeleteket, citromos szeletet, cupcake-eket. Sokat. Így Bilbaóból már úgy jöttem haza, hogy húzós napok lesznek, s valóban: úgy, hogy hárman dolgoztunk a sütésen, felváltva vagy együtt, az egész nap elment a kellő darabszám lesütésével. Ha lett volna több sütőedény, akkor ment volna rugalmasabban is, gyorsabban is, de nem volt, azzal kellett dolgozni, ami rendelkezésre állt. Főnököm nagyon kitett magáért, mindenkinek feltűnt, mennyire segítőkész volt, és ugyanúgy húzta az igát, mint mi. Reggel pedig, 3/4 7-kor ő és a férje szállította le a sütiket a rendezvény színhelyére.
S még a túlóráimat is kifizette, jé. Nem "csúsztattam", ahogy eddig szoktam, hanem az egyik bilbaós szabadnapomat munkanapnak íratta jóvá.
Nahát!
***
Bilbao remek volt. Bogi megint gondoskodott róla, hogy valami klassz helyen együnk egy szenzációsat. Ezúttal nem követtem el azt a hibát, hogy én nyafogtam valami érdekes hely után, hanem rábíztuk a választást. Így kerültünk a Baserri Maitea vendégeinek sorába. Nem éreztem magam valami kényelmesen, hogy étteremben kellett fotózni, de Bogi nagyon kért rá, és egy pohárka txakoli (baszk fehérbor) után már lelkesen csattogtattam a masinát. Utána szájtátva bámultam a séfet, amint ráérős, megfontolt mozdulatokkal rakta össze az ételeket, az asztalunktól pár méternyire, egy pult mögött és egy jókora grillező előtt. Semmi kiabálás, semmi sürgés-forgás, hanem nyugalom, csend - egy ültetés volt ebédre, s gondolom, egy estére, nem kapkodtak, mindenki ráérősen dolgozott és evett. Tágas helyiség, szép asztalok, a modern és a régi tökéletes harmóniában. A Gernika dombjai között meglapuló, igencsak félreeső étterem egy régi baszk parasztházban van, ahol hangulatos összejöveteleket is tartanak, esküvőket is vállalnak. (Azóta is töprengek, hogyan indítanak be egy ilyen vállalkozást, mi veszi rá az embereket az elején, hogy lehetetlenül keskeny, kertekalja-utakon elatózzanak ide, egy ismeretlen vendéglőbe... Mekkora felhajtás és reklámkampány kell ahhoz, hogy beinduljon az üzlet?) Ami pedig a baszkokat illeti, elmennek ők a legfélreesőbb helyre is, ha ott finomnak ígérkezik az ebéd. Néha komolyan úgy éreztem, hogy életük a kajálás és a csevegés körül forog, s valahol sokadikként van csak ott a munka stb. is a sorban. Nem láttam senkit pl. papírpohárral a kezében, ha kávét akarnak inni, beülnek egy kávézóba, vagy beállnak a pult mellé, de nincs pohárral rohangálás.
Utazásunk igencsak a kajálásra volt kihegyezve, akár Bogival, akár egyedül voltunk, jobbára egyik pintxho-bárból a másikba mentünk - ha egyedül, akkor a Bogi által papírra vetett néhány spanyol kifejezés-szószedet segítségével próbáltam boldogulni. V. mindenhol az angolt vetette be, vagy addig mutogatott, amíg megértették. Az emberek nem beszélnek angolul, sőt, spanyol szóra is volt, aki baszkul válaszult, s többször visszaerősködtem spanyolul, amíg kegyeskedett tudomásul venni, hogy nekem a baszk nem megy, s turista vagyok, vagy mi a túró, tessék azzal beérni, hogy tökéletesen mondom azt ki, hogy pintxo és txakoli, a por favor-t a végén már nem tudom baszkul, bocsánat. S ha óvatosan elsuttogtam a mondandómat spanyolul, néha olyan szóáradatot kaptam válaszul, hogy csak passogni tudtam rá a szemeimmel. Bogi próbált okítani, hogy a) csak hangosan, mert halk nyulakat nem vesznek észre, b) nem megvárni, amíg valaki rákérdez, hogy mit akarok, mert úgysem fogják, nyomulni kell, c) s nem azért lökdösnek fel a pultnál, mert udvariatlanok, hanem mert nyomulós nép, úgy belegázolnak az ember privát szférájába, hogy csak na.
Továbbra is jól öltözöttek (határozottan topisnak éreztem magam), továbbra is az élet élvezetének szentelik magukat, s továbbra is süt a jólét az egész városról. A Puppy is megvan, köszöni, s a Guggenheim környéke még szebb lett az eltelt két évben.
A legnagyobb fegyvertény az volt, hogy fürödtünk az óceánban, bizony. Azért el kell árulnom, hogy korántsem fiatalos szökkenésekkel rohantunk a vízbe (nekünk hideg volt!), hanem félénk lépésekkel, minden centi felett elmélázva, szoktatva a bőrünket a hideg vízhez. Aznap meleg nap volt (meleg volt az egész hétvége alatt), mások is fürödtek, de azért eltartott egy darabig, míg rá bírtam magam venni, hogy elmerüljek a "habokban". S tényleg nem lacafacázni kell, hanem lemerülni nyakig, s kész. Aztán ráér az ember levegő után kapkodni, s megkűzdeni a sokkal, amit a nyakát megmarkoló hideg víz jelent. Ami - néhány karcsapás után már határozottan langyosnak, és balzsamosnak érződik, haha. Na de addig...!
Már átöltözésünk is idétlenre sikeredett, aztán fürdés után, törülközéskor sikerült egy marék homokot is a bugyimba sikerítenem, na, azt kivadászni onnan elég nehéz volt. Utálom ezt az öltöző híján törülköző alatt előadott kínkeserves tekergőzést, a nehezen nyúló fürdőruhapántot felsikeríteni úgy a vállamra, hogy a méltóságom is megmaradjon, és a mellem se tegye magát főszereplővé, no, az nehéz volt, még a kocsi rejtekében is. Aztán később, egy másik parton láttam, hogy nálam sokkalta öregebb és löttyedtebb hölgyek hogyan öltöznek a világ szeme láttára, nem beszélve a félmeztelenül előadott napozásról. A vasárnapi sétáló tömeg szeme láttára. Én pedig nem bírtam kecsesen és magabiztosan ruhát váltani még úgy sem, hogy meglehetősen nagydarab uram előzékenyen kitakart a mások pillantásai elől - már ha ugyan pillantott valaki is a szemérmeskedő turista felé, ott a strandon...
A rengeteg evés-ivás után a kultúrát Antonio Lopez kiállítása jelentette volna, az utolsó bilbaói délelőttön. Ami éppen egy nemzeti ünnepre esett, így a várost megtöltötték a szépen kiöltözött baszkok, minden park, tér, kávézó, folyóparti sétány tele volt, a múzeum előtt pedig az utcára kanyargózott ki hosszan a jegyre várakozók sora. Feladtam a művelődés ötletét, pedig igen szépnek ígérkezett a kiállítás.
A képeket még rendezgetnem kell, kiválogatni a sok félhomályosra sikerült pintxo-kép közül azt, ami prezentálható :-) Tanultam egy egyszerű, finom receptet Bogitól, s nagyon örültem, amikor a helyi Tesco-ban ma felfedeztem hozzá a tisztított tintahalat. S a Baszkföldről szóló brosúrában is van pár recept... Sajnos, mindegyik tengeri herkentyűs, úgyhogy csak magamnak főzőcskézek. V.-nek hoztunk sonkát, ő majd azt eszi, amíg én halazok.
