Sztrájk

Thibault megetetett kovászából finom, de elég zömök kenyérke sikerült, igaz, nem volt időm, hogy hagyjam a teljes 18 órát végigülni a hűtőben, dolog volt tegnap délelőtt, előbb ki kellett sütnöm. Nem volt annyira savanykás, mint az én kenyereim, igaz, azokhoz érett "illatú" kovászt használok. Ajándékba kapott sapnyol sonkával ettük, közben arról beszélgettünk, hogy vissza kellene menni majd egyszer megint Bilbaóba, San Sebastián-ba. Bogi ugyan tíz év után elköltözik, így az ő társasága és támogatása nélkül, de vissza kellene menni. A baszk vidék (kaja...) iránti vágyat nagyban növelte egy új szakácskönyv, amit V.-től kaptam, s amely a baszk konyhát (és a baszk hozzávalók ihlette ételeket) mutatja be, szép, honvágykeltő képek kíséretében. Már be is jelöltem egy-két receptet, amit ki kellene próbálni.

San Sebastián pontosan egy olyan hely, hogy az ember kifekszik a partra, néha felkel, hogy egyen valamit, s visszafekszik, vagy úszik egyet (s néha elveri a délutánját a gyakran megjelenő eső, amit Bogi mindig felhánytorgat a baszk vidéknek). S közben kiürül a feje a gondoktól, a világ marhaságaitól, s emellé még megtanul néhány nélkülözhetetlen spanyol (urambocsá' baszk!) szót is, ami a kajarendeléshez kell. S egyszer mindenképpen ki szeretnénk próbálni a La Vina étterem sajttortáját, amit az itteni hozzávalókkal nyilvánvalóan nem lehet reprodukálni.

Ugyanezt várom Toszkánától, ami megint egy szépségekben és finomságokban gazdag hely! V. már most sóhajtozik, hogy miket fogunk enni-inni. Vajon milyen lesz majd élőben látni azokat a festményeket, szobrokat, amikről az iskolában tanultunk? Tegnap megjött a részletes autós térkép, így mindjárt valahogy elképzelhetőnek tartottam, hogy az azon felfedezett, cérnavékonyan kanyargó mellékutakon fogunk autózni. Lehetőleg cédrusok között, napsütésben, tavaszi langymelegben...

***

 

No, de addig még munka van. Tegnap sűrű nap volt, reggel szállítás a kávézónak, a most már ragyogó szemű Julie-val. Ahogy felálltam a keskeny járdára a kihalt utcácskában, a szokott megállóhelyemen egy bicikli roncsa volt a falhoz támasztva. Mire odahúzódtam mögéje, észrevettem, hogy éppen eltakarom a hátsómmal az ott lévő irodaház vészkijáratát. Óvatos tolatás következett, s hiába meregettem a szemem a sötétben, sikerült eltalálnom Julie fenekével a falakból szabályos időközönként kiálló szegélyek egyikét. Kellemetlen reszelős hang hátulról, riadt lepattanás a járdáról. Kínomban mentem egy kört, s újra felálltam a járdára, de ezúttal biztos távolságban biciklironcstól és vészkijárattól. Remegő kézzel szálltam ki a kocsiból, jaj, mit csináltam?! Julie fenekén jókora karcolás, nagyon elkeseredtem: mindig büszke voltam rá, hogy sikerült ilyen látványos nyomok nélkül jönnöm-mennem vele. Az eddig nekem köszönhető sérülések ott vannak, ahol nem feltűnőek, ugyanis meghúztam már az orrát, egy eldőlt, sötétben rejtőző korlátdarabban, s párszor sikerült ráállnom a Tesco-nál a járdára, ami szintén meghúzta az elülső lökhárítót, alul, csak kitapogatni lehet, látni nem. A szomszéd kislány ugye, múltkor nekiesett a biciklijével Julie hátsójának, de az sem hagyott enyire csúnya és feltűnő nyomot, mint az én butaságom.

Aztán haza, kenyérsütés, majd amikor elült a forgalom, újabb szállítás. Egy új vevőnek, annak a hölgynek, akiről írtam, hogy a Google segítségével talált meg. Igyekeztem nagyon szépen becsomagolni a sütiket, s nem a szokott fehér papírdobozva raktam őket, hanem egy aranyszegélyű, régről maradt, feliratmentes csokisdoboz aljába, s az egészet celofánba csomagoltam, nagy fehér szalaggal. Egyből látni lehetett, mi van benne. Szép környékre vittem, Sandymount-ba, az öböl mellé. A háznál nem a kismama, hanem egy idős asszony nyitott ajtót, pongyolában. Pedig nagyon vártam, hogy láthatom majd a megajándékozott arcát, mert semmi sem árulkodóbb, mint az első reakció, ami kiül az emberek arcára. Alig kanyarodtam el a kocsival az utcából, már jött az sms a megrendelőtől, hogy a sütemények tetszést arattak, köszöni a munkát. Jó érzés volt.

Utána irány a nagybani, cukor, kenyér- és simaliszt, csokilencse... Mindenből kifogytam. Majd útbaesett a szép Windyridge kertészet, nagy zacskó madárkaja kellett a madaraknak, olcsóbb, mint kilónként venni a Tesco-ban. Barátkozás a kertészet öregecske német juhászával, hogy valami szőrös, "kicsiállat" is legyen a héten. Majd haza, útközben bevásárlás a Supervalu-ban. A hozzánk közeli Tesco-ban ugyanis sztrájkolnak, folyik az egyezkedés, hogy a cég megváltoztathatja-e a Tesco-nál 1996, vagy annál régebben ott dolgozók eredeti szerződését (kevesebb pénzért, előnytelenebb feltételekkel dolgoznának). Sokan inkább elfogadták az (egyesek szerint igen nagylelkű) végkielégítést, s inkább elhagyták a Tesco-t, mint a megváltoztatott szerződés. Akik ezt nem fogadják el, azok és szakszervezeti pártolóik sztrájkolnak, így az itteni bolt előtt is ott járkálnak körbe-körbe a sárga mellényes emberek, s - mivel az emberek 99 %-a egyetért velük - nem megy be senki a boltba. Én sem. Meddig tart, ki tudja, tény, hogy a Supervalu tömve volt, alig lehetett mozdulni a vásárlóktól. 

Dél lett, mire hazaértem, s nekiálltam összerakni a kenyereket. Így a mai kisütésük is tolódik, majd csak délben állok neki sütőt melegíteni. Kint a kertben mérsékelt a forgalom, enyhe, de borús az idő. "Teacher! Teacher!" - éneklik angolul a cinkék, s két, nagyon kövér erdei galamb kergeti egymást suta bájjal botladozva a borostyán sűrű ágain. Még mindig van rajtuk termés, gyakran jönnek a galambok enni, de ahogy innen nézem, itt inkább udvarlásról van szó, mint hatalmi harcról...

Nagy örömömre kezdenek hajtani azok a nárciszok, amiket tavaly rendeltem egy kertészettől. Nagyon emlékeztetnek szép, még Magyarországon megismert nárciszokra, olyanok, mintha kokárdák lennének. Fácánszem nárcisznak hívják őket. A fürdőszobából nemrég kiebrudalt dinoszaurusz felügyeli a növekedésüket:

Ez saját fotó, az Usher Garden-ben készült. Hát nem gyöngyörűek?!

S ha bárkinek van fölös, befektetnivaló 300 000 eurója, a kávézó épülete eladó. Ennek kapcsán megtanultam egy új kifejezést: "going concern". Ami annyit tesz, hogy az eladandó épületben van egy profitot termelő üzlet, amelynek működése biztosított, s nem fog a közeljövőben tönkremenni.

http://www.daft.ie/dublin/commercial-property-for-sale/investment-property/cake-cafe-the-daintre-building-6163-pleasant-place-dublin-2-dublin-299985/

Tolvaj pékszarka

Lenyúltam egy darabot Thibault kovászából... Amikor a keverőgépeket mutatta, föléhajoltunk némeyiknek, hogy megnézzük, milyen mélyek, milyen karja van a gépnek, s az egyik alján, egy kis víztócsában ott ült egy jó harmincdekás kovász. Thibault magyarázta, hogy pár óra múlva enni kap, aztán majd munkába állítják. Az északír nő addig-addig nézegette feltűnően a kovászt, míg Thibault kivette, letépett belőle egy darabot, odaadta neki. Az északír nő tapogatta, próbálgatta a kovászt, szagolgatta (nem volt olyan érett, mint az én Állatkám), s  továbbpasszolta nekem. Senki más nem nyúlt érte, így ott maradt a kis göb az ujjaim helyén, úgy sodorgattam, nyomkodtam, mint régen, gyerekkoromban a megunt, ízevesztett rágógumit. Nyilván nem dobhattam vissza a keverőgépbe, de hirtelen az jutott eszembe, hogy odahaza, megetetve nevelhetek belőle egy húszdekás kovászcsemetét, s esetleg süthetnék belőle egy kenyeret...

Így is lett. Nem dobtam ki, hazáig pihent egy kiürített papírzsebkendős zacskóban, s a kis ötgrammos göböcske még aznap este enni kapott. Majd másnap, és azután is. Mára már elég nagy, és erőteljes lett ahhoz, hogy összerakjak belőle egy kis veknit, s még maradt is belőle hátra egy kevés. Kísérletképpen rozslisztet kapott a kenyérliszt mellé, és a Victoriából hozott füstölt fokhagymás tengeri só került még bele. Régóta nem gyúrtam (csapkodtam) ki kézzel kenyeret, míg a holnapi szállítás sütijei száradtak a sütőben, megcsapkodtam, Bertinet-módra. Jó volt megint érezni, hogyan áll össze, simul ki a tészta a kezem alatt. S a végén olyan szépen leszedte a ragadós tésztadarabkákat is az ujjaimról, hogy csuda.

Hamarosan elteszem a bőre alatt szépen buborékosodó tésztagömböt aludni a hűtőbe, s holnap meglátjuk, milyen kenyér lesz belőle. V. ma kapott egy csomag spanyol sonkát a főnökétől, holnap az, és a kenyerem lesz a vacsora. Már ha tényleg szép kenyér lesz belőle...

***

Julie története nem ért véget. Délben felhívott a pikírt recepciós, és elmagyarázta, hogy a kocsi kinyitásáért 160 eurót kérnek, izzócserével, és a beszerzendő alkatrész 280 euró. Csak egy döbbent "Ó!" jött ki belőlem, mire ő folytatta, hogy ha most nem csináltatom meg, akkor izzócsere után visszacsukják a motorháztetőt, s a kocsit, de akkor megint 160 euro lesz a kinyitása... 

Bedobtam a szokásos "megbeszélem a férjemmel"-t, s megírtam V.-nek az árakat. Neki már nem egy "Ó!" volt a reakciója, hanem felhívta Gerry-t, az Alfák nagy szakértőjét, akinek ugyan nem márkaszervize van, de mindent tud az Alfákról. Pár óra múlva, már tőle kapott időpont birtokában felhívtam a hölgyet, hogy köszönöm, de nem, s indulok a kocsiért. V. elvitt Dun Laoghaire-be, ahol visszakaptam Julie-t, s egy fillért sem kértek azért, hogy "diagnosztizáltak", ez elvileg 90 euro lett volna. Érezték azért ők is, hogy ez az ár túlzás.

Különösen a ma történtek fényében. V. ebédszünetben felvitte Gerry-hez a kocsit, aki félórás munkával kinyitotta a motorháztetőt, berakta az égőket (ez volt a babrásabb munka), majd visszakötötte a - gyárban valószínűleg slendrián módon bekötött és lepattant - huzalt, ami lejött arról a kis műanyag (igen, bóvli) fogantyúról, aminek meghúzásával a motorháztető elvileg részben nyitható lenne az utasfülkéből. Úgy ötven euró lesz az ára, amit majd akkor fizetünk, amikor március elsején Julie Gerry-nél átesik a nagyszervizen.

Mindkét hely családi vállalkozás. Az első ráadásul autókereskedés is. Mindkét helynek jó híre van. Gerry-nek nincs recepciósa, a fiával dolgozik együtt, de állandóan áll nála jó pár autó. Mint ahogy a másik helyen is. Igaz, több alkalmazottjuk van, nagyobb műhely, de szerintem ez nem indokolja, hogy ennyivel többet számoljanak fel egy félórás munkáért.

Pékparti

A hétvégén olyan szeles, hideg, esős idő volt, majdnem minuszokkal, a piac nyitvatartása idején még hó is esett, igaz, délre már el is tűnt a fehérség a dombokról. Az embernek nem volt kedve menni sehová. Pedig menni kellett, hónapokkal ezelőtt jelentkeztem a Real Bread Ireland negyedévi összejövetelére. Ahogy közeledett a találkozó ideje, úgy fogott el a bizonytalanság: illek én oda? A heti 6-7 kenyeremmel? A legtöbbjüknek már péksége van, többéves gyakorlattal a hátuk mögött, netán alkamazottakkal, boltokban, több piacon való árusítással... De mivel a találkozó egy pékségben volt, elmentem. Mire kidolgoztam, hogy a számomra teljesen ismeretlen északi városrész labirintusszerű ipartelepén merre fogok menni, V. felajánlotta, hogy elvisz. 

A telepen a házszámok csak itt-ott voltak felírva, a pékséget csak az oldalbejárat előtt parkoló kisteherautójuk segítségével találtuk meg. V. elment egy kávézóba (gondoltam én, mert kiderült, egy sarokkal feljebb megvárt a kocsiban olvasva), én pedig az éppen megérkező szervezővel együtt bementem, hogy ismerkedjek a többiekkel. Vendéglátónk éppen kávét főzött az egybegyűlteknek, akik írektől szokatlan pontossággal már meg is érkeztek meg a találkozóra, az ország minden részéből. Segítettem a műhelybe lecipelni a kávés, teás cuccokat, feltálaltam a sütiket, amiket vittem (mezei csokis-mentás), s vártam, hátha a szervező bemutat, mert a többiek közül néhányan már ismerik egymást. Mivel ez csak nem történt meg, körbejártam, mindekinek mondtam a nevem, s a where-are-you-from kérdésre következetesen a Bray, Co. Wicklow választ adtam, csak annak mondtam, hogy magyar vagyok, aki különösképpen érdeklődött ez iránt. A francia vendéglátónkon kívül én voltam az egyetlen nem ír. 

Mintha egy kevésbé sikeres koktélpartin lettünk volna, mindenki bögrét szorongatva nézelődött, szórványos csevegés folyt, jobbára a liszteszsákokat bámultam, hogy kiderítsem, honnan való lisztekkel dolgoznak. Végül egy idősebb, északír párral találtam meg a hangot, mint kiderült, ők is a lakásukban lévő, átalakított konyhából dolgoznak. A háttérben két péklegény formázta a vekniket, bagetteket, öröm volt nézni a munkájukat. A pékség egyetlen nagy hangárszerű helyiség, benne kerekeken mozgatható két nagy, többszintes, olajjal fűtött sütő, szintén kerekes kelesztő. A kézzel formázás egy jókora faasztalon folyt, hátrább négy, különböző nagyságú keverőgép, egy új "porciózó" gép, ami adott mennyiségű tésztát vág egyforma darabokra. Vendéglátónk mondta, csak a briósokhoz használják ezt. Több raklapnyi bioliszt, angol, holland forrásból, s sok-sok, szintén kerekeken guruló polc, hűtéshez, tároláshoz, rajtuk a rengeteg, teli kelesztőkosár, vagy sütőforma - mert van, amit formában sütnek, hogy a kenyér a megrendelő kívánságának megfelelően négyszögletes legyen, szendvicsekhez, például.

Thibault bemutatta a munkafolyamatokat, beszélt a terítés nehézségeiről, hogyan lett az üzem két alkalmazottjából mára hét, mesélt a bio minősítés megszerzésének és megtartásának gondjairól, a lisztekről, a kovászos kenyér minőségének javításáról - ők például kilónként egy-másfél gramm élesztőt is raknak a kenyérbe (amit a francia szabvány engedélyez), stabilizálni a minőséget, hiszen a kovász temperamentumos, hat rá az időjárás, a hőmérséklet, a páratartalom. Később az északír házaspár a tönköllyel való sütésről kérdezte őt, s kiderült, voltak nehézségeik: mint mesélte, többször sikerült tégla keménységű kenyeret produkálniuk, s azt is elmondta - amikor én is felemlegettem a tönkölykenyérrel kapcsolatos kudarcaimat -, hogy az itt kapható tönkölyliszt elég rossz minőségű. Közben a pékek befejezték a munkát, betolták a ponyvával szorosan letakart polcokat a hűtőszekrénybe, az éjszakai, hosszú kelesztéshez. Thibault mesélte, a pékségben a nap 24 órájából 21-ben mindig dolgozik valaki, vagy kenyeret, vagy péksüteményeket sütnek. 

Aztán a pékség szedett-vedett székeire, körben, mint egy Névtelen Alkoholisták gyűlésen, mindenki bemutatkozott, egy nő elmesélte, milyen lisztfajta kidolgozásán dolgozik, s aztán el kellett mesélnem, mint újnak, hogy én ki vagyok. Amikor meséltem a kovászos kenyérrel kapcsolatos piaci kalandjaimat, mind bólogattak, ugyanazokat tapasztalták ők is: miért olyan rágós a héj, miért lyukacsos a kenyér, miért kerekded, miért nem négyszögletes, ha nem lyukacsos, akkor biztos nem igazi kovászos, ha lyukacsos, akkor pedig hová lehet rajta kenni a vajat...? Mindenkinek volt valami története a kenyerek fogadtatásával kapcsolatban. Egyre jobban belemelegedtünk a sztorizgatásba, a kinek-lett-keményebb-a-tönkölykenyere című vetélkedőbe, s hipp-hopp, máris eltelt két óra. Sms-t küldtem V.-nek, hogy ha gondolja, mehetünk, nem akartam tovább váratni. S ugye, egy perc múlva már meg is érkezett, elbúcsúztam a többiektől, s irány haza. Nagyon rossz időben értünk le Bray-be, a szél egyre csak fújt, hordta az esőt. 

S ma reggel is, amikor szállítottam, hideg volt, ködös, alig akart kivilágosodni, de legalább nem esett. Reggel vittem Julie-t a szereldébe, fel Dun Laoghaire-be, ahol van márkaszerviz, ugyanis nem nyílik a motorháztető: tipikus Alfa probléma, valószínűleg kiakadt a kábel. Megbeszélt időpontra vittem, a problémát is részleteztem, amikor a recepciós még a múlt héten felvette az adataimat és a kocsi adatait. Erre ma reggel az éppen ügyelő recepciósnő úgy nézett rám, mint akit a szél hordott be az ajtón, s anélkül, hogy különösképpen szétnézett volna a papírjai között, közölte, nem tud a foglalásomról. Kivel beszéltem? Mikor beszéltem vele? Végül csak elém rakott egy papírt, "akkor már akár itt is hagyhatom az autót", s töltsem ki nyomtatványt. Ha nem márkaszervizre lenne szükségem, otthagyom a vállvonogatásával együtt. Megemlítettem, hogy a kocsinak bent kell lennie a rendszerükben (nem tettem hozzá, hogy már ha van olyan), a férjem is járt már itt vele, de ez nem hatotta meg. Kérdeztem, várjak-e itt, vagy menjek-e haza? Menjek csak haza, "majd ha lesz idejük", megnézik az autót, s felhívnak, hogy mit lehet vele csinálni. Arra számítottam, hogy ha időre megyek, Julie hamar, vagy kis várakozás után sorra kerül, de nem ezt történt.

Dúlva-fúlva indultam a DART felé, de ennek a pikírt nőnek köszönhetően szép látványban volt részem hazafelé jövet: a viharos tengert már nem takarta pára, itt-ott megsütötte a felhők résein át a nap, hatamas, fehér habos tetejű hullámok futottak ki a partra, még fürdőzőket is láttam - hihetetlen, ebben a hidegben! 

Bray-be befutva a kikötőben láttam egy embert, a móló tetején át, s az azon átcsapó, többméteres hullámokat fényképezte. Nagyon háborgott a víz a kicsi kikötőben. Nem a promenádon jöttem haza, a szél miatt, hanem egy utcával feljebb, de még ott is lehetett hallani, hogyan zúg a víz a partra kifutva. A keskeny keresztutcákon leláttam a partra, s azok, mint szócsövek vezették fel a sistergő hullámok zaját egy házsorral feljebb. Nem lehet élmény ilyen időben kompozni!