"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Thibault megetetett kovászából finom, de elég zömök kenyérke sikerült, igaz, nem volt időm, hogy hagyjam a teljes 18 órát végigülni a hűtőben, dolog volt tegnap délelőtt, előbb ki kellett sütnöm. Nem volt annyira savanykás, mint az én kenyereim, igaz, azokhoz érett "illatú" kovászt használok. Ajándékba kapott sapnyol sonkával ettük, közben arról beszélgettünk, hogy vissza kellene menni majd egyszer megint Bilbaóba, San Sebastián-ba. Bogi ugyan tíz év után elköltözik, így az ő társasága és támogatása nélkül, de vissza kellene menni. A baszk vidék (kaja...) iránti vágyat nagyban növelte egy új szakácskönyv, amit V.-től kaptam, s amely a baszk konyhát (és a baszk hozzávalók ihlette ételeket) mutatja be, szép, honvágykeltő képek kíséretében. Már be is jelöltem egy-két receptet, amit ki kellene próbálni. San Sebastián pontosan egy olyan hely, hogy az ember kifekszik a partra, néha felkel, hogy egyen valamit, s visszafekszik, vagy úszik egyet (s néha elveri a délutánját a gyak...

Lenyúltam egy darabot Thibault kovászából... Amikor a keverőgépeket mutatta, föléhajoltunk némeyiknek, hogy megnézzük, milyen mélyek, milyen karja van a gépnek, s az egyik alján, egy kis víztócsában ott ült egy jó harmincdekás kovász. Thibault magyarázta, hogy pár óra múlva enni kap, aztán majd munkába állítják. Az északír nő addig-addig nézegette feltűnően a kovászt, míg Thibault kivette, letépett belőle egy darabot, odaadta neki. Az északír nő tapogatta, próbálgatta a kovászt, szagolgatta (nem volt olyan érett, mint az én Állatkám), s  továbbpasszolta nekem. Senki más nem nyúlt érte, így ott maradt a kis göb az ujjaim helyén, úgy sodorgattam, nyomkodtam, mint régen, gyerekkoromban a megunt, ízevesztett rágógumit. Nyilván nem dobhattam vissza a keverőgépbe, de hirtelen az jutott eszembe, hogy odahaza, megetetve nevelhetek belőle egy húszdekás kovászcsemetét, s esetleg süthetnék belőle egy kenyeret... Így is lett. Nem dobtam ki, hazáig pihent egy kiürített papírzsebkendős zacs...

A hétvégén olyan szeles, hideg, esős idő volt, majdnem minuszokkal, a piac nyitvatartása idején még hó is esett, igaz, délre már el is tűnt a fehérség a dombokról. Az embernek nem volt kedve menni sehová. Pedig menni kellett, hónapokkal ezelőtt jelentkeztem a Real Bread Ireland negyedévi összejövetelére. Ahogy közeledett a találkozó ideje, úgy fogott el a bizonytalanság: illek én oda? A heti 6-7 kenyeremmel? A legtöbbjüknek már péksége van, többéves gyakorlattal a hátuk mögött, netán alkamazottakkal, boltokban, több piacon való árusítással... De mivel a találkozó egy pékségben volt, elmentem. Mire kidolgoztam, hogy a számomra teljesen ismeretlen északi városrész labirintusszerű ipartelepén merre fogok menni, V. felajánlotta, hogy elvisz.  A telepen a házszámok csak itt-ott voltak felírva, a pékséget csak az oldalbejárat előtt parkoló kisteherautójuk segítségével találtuk meg. V. elment egy kávézóba (gondoltam én, mert kiderült, egy sarokkal feljebb megvárt a kocsiban olvasva)...