Olvasom ugye, a Lesznai Anna-könyvet. Sok elütést találok benne, volt olyan is, ami értelmetlenné tette a mondatot. Azt gondoltam volna, hogy azért átolvassa valaki, ilyen jelentős kiadásnál, mert sehol nem láttam jelét annak, hogy mondjuk így jelent meg legelőször, s valamilyen félreértelmezett tiszteletből benne hagyták az elütéseket. Nagyon zavaróak.
Calidas könyvét nemrég befejeztem, miközben tortát sütöttem V.-nek. Már nagyon túl akartam rajta lenni. Viszonylag pozitív kicsengésű lett, reményt adó, de a korábbi véleményemet fenntartom róla. Most Helen Garner Everywhere I look c. esszé/novella gyűjteménye a társam a reggeli sétákon (amit egyszer már elblicceltem a könnyű esőt vádolva lustaságomért). Az ő egyik könyvéről már lelkesen írtam annak idején, s azóta egy másikhoz is volt szerencsém, This House of Grief címmel. Aminek az elején Kosztolányi egyik sora az ajánló, s onnan származik a cím is. Ez az esszégyűjteménye nagyon szórakoztató, s sokkal inkább közelebb érzem magamhoz, mint Calidas könyvét. Megmosolyogtat, megkönnyeztet, csak az első öt perc volt nehéz, míg hozzászoktam a hölgy ausztrál akcentusához. Utána már olyan volt, mintha egy barátom mesélne érdekeseket az életéről, a körülötte zajló dolgokról, a családjáról.
***
A reggeli séta során, amit próbálok rendesen csinálni, ma felmentem ide a hegy tövébe, megnézni a párába burkolódzott várost, a tengerpartot. Újra dolgoznak az építkezéseken, az a hatalmas daru egy új lakótömbön dolgozik, s a fényét vesztett, rohamosan romló állapotú Bray Head hotel helyére is lakótömböt ígérnek. Mindig mosolygok, amikor ilyen táblát látok: minden lakótömb "luxury", "exceptional", röpködnek a jelzők, holott a "decens minőség" lenne a legelvártabb. Főleg azért az árért, amiért meghirdetik.
Tegnap megkezdtük irataink szelektálását, mert most már nem kell őrizgetnünk őket, ittlétünk hosszú éveit bizonygatni. Elsőnek azt a dobozt vettük elő, amiben háziurunk és barátunk régi papírjai vannak. Előkerültek a telepet meghirdető újsághirdetések, alaprajzok, tervek, majd alaposan megnézegetem őket, mielőtt átadom az enyészetnek: ezt is úgy hirdették, mint luxury, exceptional stb., aztán lám. Fura volt látni az épületeket, a még katonás szabályossággal sorakozó friss virágokat a járda melletti gyepen (azóta fű van a helyükön) és egyformára beültetett előkerteket, az alacsony sövényekkel. Vagy a ritkásan ültetett másik sövényt, ami jelenleg úgy 2.5 m magasan áll a tömb oldalában, sűrűn, áthatolhatatlanul, védve minket a széltől. Már csak homályos emlékeim vannak az alkalomról, amikor háziurunk elhívta a barátait, nézzük meg a kiszemelt lakást, több szem többet lát... Ha néha előkerül egy-egy fotó a még kopár hátsó kertről, meglepődöm.
Most már, így 18 év után belakott, megalapozott érzést nyújt a telep, itt-ott elvadult bokrokkal az előkertekben, amit nem hajlandó/vagy nem akar nyiratni a lakó vagy a háziúr. Az olcsó fakerítés, ami az előkert határát mutatja, lassan szétrohadóban, inkább a melléje ültetett sövény tartja, mint hogy a kerítés adna támaszt a sövénynek. A mi ablakunk előtti bokrokat is vissza kellene vágni, csak nem tudom, hogyan csípjek le belőlük úgy, hogy ne legyen formátlanok, s ne öljem meg őket. Amit visszavágtam, hogy ne verje az ablakot, ha fúj a szél, félelmetes gyorsasággal nyúlt meg újra.
Kezembe került továbbá az a bérleti szerződés, amit volt lakótársaink írtak alá 1997-ben, az első közösen bérelt 4 hálós házhoz, amiben V.-vel laktam. Amit távozásuk után aztán hármasban béreltünk Trish-sel, s jöttek-mentek mellénk a lakótársak. Eszembe jutott a bosszantó emlék (pár évvel későbbről), amikor aláírtuk az újabb egyéves szerződést, s bérlő is került az egyik üres szobába, aki óvatosan rákérdezett: ugye, ez olyan ház, ahonnan nem tervezzük a kiköltözést egy darabig, mert nincs kedve félévente új helyet keresni. Megnyugtattuk őt, s aztán két héttel a szerződés aláírása után a landlord közölte, mennünk kell, eladják a házat, mert az USA-ba költöznek, a gyerekük beteg, az ő kezelése ott jobban megoldható. A hirtelen döntés meglepett minket, tényleg így megy ez? Tényleg két hét alatt dől el az egyik országból másikba költözés? Fogat szíva kerestünk új házat, egyre kétségbesetten, látva a választékot. Mázli, hogy találtunk, egy utcával feljebb (illetve hirdetésünkre későbbi igen jó fej háziuruk, Con jelentkezett, ő talált ránk.)
Kiváncsiságból rákerestem erre a régi párra, akik emígyen kiraktak minket két héttel a szerződés aláírása után, s akik apróságokért tartottak vissza súlyos pénzeket a foglalóból. Amit lehetett, pótoltunk, de ezek később a kukában végezték. Hiába erőlködtünk. Tetőtől-talpig kipucoltuk a házat, lemostunk-takarítottunk mindent, szőnyegeket kimostuk, hogy később az egész cuccot, tartozékokat MINDENT kidobásra ítélve találjunk meg a ház mögött (mert kiváncsiságból visszanéztünk, érdekelt minket, hogy mi lesz vele).
Megtaláltam landlordékat a Facebook-on, most San Francisco környékén élnek, a gyerekek egyetemisták, végzősök, orvosnak készül a lányuk. A nő igazi agársoványságú, kerekmellű beach babe, úgy sejteni, korábban beteg volt, most divatosan rövid, napszítta hajjal mosolyog a képeken, amelyeket írországi látogatások képei tarkítanak. A férje jellegzetes arcára azonnal ráismertem. Talán kétszer-háromszor találkoztunk vele, nem volt valami barátságos, tartották a távolságot, szemben Con-ékkal, akik mindig tiszteletben tartották a privát szféránkat, s nem akartak sem távollétünkben, sem jelenlétünkben bejárást tartani a szobáinkban. A piszkos munkát az ingatlanügynök, Grainne végezte, akinek a nevét Gronyié-nak ejtette egyik lakótársam, ezért azt hittem, francia. "Gronnya" egyébként a kiejtés. Ő hozta mindig a rossz híreket, lakbéremelésről, stb.
A falatnyi házra néha visszagondolva megmosolygom egykori önmagamat, aki annyira sajnált eljönni onnan: nem volt semmi különös abban a papírfalú, zsebkendőnyi kiskerttel rendelkező házban, az olcsó lécekből összerakott kerti házikójával, mert ami érdekes volt benne, azok mi voltunk: az első közös lakóhelyem a férjemmel, az életreszólóan kötött vagy hamar szétfoszló barátságok, a kedves vagy fura lakótársak, a szüleim látogatása, az emlékeink. Egy tucattelep a sok közül, ami azért volt olyan egyedi és "luxurious" a szememben, mert még sosem láttam ilyet.
***
Új kenyeret sütöttem. Megérkezett a rendelt kenyérfűszer, amit egyes német/osztrák kenyerek lényeges tartozéka, lelkesen össze is raktam egy előkovászt még aznap azzal, hogy megsütök egy ilyen fűszeres kenyeret V.-nek, meglepetés gyanánt. Talán írtam már, hogy tavaly ettünk nagyon finom parasztkenyeret a Millstatt-i tó mellett, de a közeli kisváros péksége, ahonnan a kenyér származott, s akiknek írtam, nem akart megválni a recepttől. (Ami valahol érthető.) Annak idején, amikor visszamentünk megkérdezni, mi van benne, sietősen lefirkantottam az eladó által felsorolt liszteket, durva arányokat, de pl. a fűszert nem említette. Az csak hosszas keresgélés után derült ki, hogy egyfajta rozsos parasztkenyér lesz, jellegzetes kis lyukakkal a tetején, ami annyira ízlett nekünk. Receptet is találni a neten, és ott már kiderül, miféle fűszerek vannak benne. Könnyen összerakhatjuk magunk is, élelmiszerboltban is kapható, tehát nem egy titkos receptúra.
De amilyen lusta vagyok, s mert úgyis rendeltünk mást is, az Amazonról rendeltem fűszert. Egy német sütöde küldte a fűszert, s a mostanság sűrűn használt kenyeres tankönyvemben mindjárt lecsaptam az első olyan receptre, ami egyrészt emlegette összetevőjeként a keveréket, másrészt rozsos kenyér volt. Sejtettem, hogy nem a vágyott parasztkenyér, de valaminél be akartam vetni a fűszerkeveréket. Vinschgauer a neve, dél-tiroli kenyér, részben rozsos, elvileg sokáig eláll, éppen ezért a havasi emberek, túrázók kedvelt kenyere. Vagyis inkább buci. Párban szokták őket sütni. Kis adagot sütöttem csak, két nagyobb buci lett belőle, s.... igen! A másik kenyérnél megszeretett illat áradt a frissen kisült bucikból... Nagyon örültem. Nem egészen ugyanaz persze, mint a rozsos parasztkenyér, de arra is sor kerül majd. V.-nek ízlett, egészen meghatódott az illattól, az emléktől, de továbbra is a kovászost tartja a legjobbnak.
Nekem pedig viszket az ujjam, szeretnék változtatosabban szeretnék sütni, a vevőknél is érzem, hogy lassan kiszeretnek a kovászosból, vagy legalábbis kevesebbet esznek, a magos a menő, és a sajtos, amit csak az egyik párnak csinálok, egyedi megrendelésre. Félelmetes mennyiségű parmezánnal kell sütni! Szívesen csinálnék ilyen "hónap kenyere ajánlatot", de ugyanakkor tartok tőle, túl sok fajta kenyeret rendelnének a vevők, s ha esetleg beindul a piac, nem tudnám tartani az iramot. Ezt majd még átgondolom.
***
Viharos, dörgős-villámlós estét ígért minap a levelibéka, de helyette csak nyugis éjjeli eső jött. Mindent átáztató, kitartó eső. Nagyon párás idő van, kevés napsütéssel, az emberre szinte tapad a hűvös, nyirkos levegő. További esőket jósolnak, remélem, ez segít feloldani a locsolási tilalmat.
***
Tegnap take-awayként ismét kinyitott az Üzem. Örvendeztem. Tortaszeletek bedobozolva, szódakenyér, lekvárok, szószok sorakoztak a videón, amit Ray felrakott. Rám és termékeimre nem lesz szükség (most még, gondolom, de remélem, hogy később igen).
Közben mindenfelől hirdetések bombáznak, hogy milyen elegáns vagy még elegánsabb hirdetőtáblákkal fogadjam vevőimet, ilyen tábla, olyan szappanadagoló, nyomja az arcomra az algoritmus a lehetőségeket, ajánlatokat, dőlnek a maszkhirdetések, vegyek öntapadós matricákat... Nagyon kiváncsi vagyok, mivel rukkolnak majd ki a vezetőségi tagok a következő meeting-en, sikerül-e kitalálnunk egy mindenki számára elfogadható és fenntartható módszert, amivel árulhatunk, s fennmaradhatunk. S kiváncsian várom, mennyit leszünk rá hajlandók költeni. Ha drámaian akarnék fogalmazni, akkor most dől el, mennyi pénzt és munkát leszünk hajlandóak áldozni a fennmaradásért.
