Itt az elmúlt napokat-heteket a Charlie Hebdo-okozta döbbenet, majd a letargia, valamint a meteorológia által sárga jelzésekkel felruházott erős széllökések jellemezték. Néha a szél mellé mindent ellepő szürke felhőtömeg is párosul, amikor már délelőtt kora esti sötétség teszi morozóssá az embert. S a szélnek köszönhetően hideg is van, mármint itteni hideg, de legalább volt alkalmam párszor viselni a nyakamat tölgyfaderék-vastagságúvá varázsoló kedvenc snood-omat. Ami nem egyéb, mint egy, két végénél összevarrt, a nyakra sálként, vagy a fejre kapucniként húzható, kétrétegű, bolyhos, vaskos kötött holmi. Néha ezzel alszom, mert szeretem a puhaságát. (Olyan macskás...)
Legalább ennyi előnye volt a rossz időnek.
Egy alkalommal hó is volt, vagyis amolyan hószerűség, ami láttán azonnal megbénult a forgalom, lépésben haladtam a főúton V.-ért menet. Mert természetesen késő délután kezdett esni, és amint besötétedett, le is fagyott. Életemben először megcsúsztam a kocsival, először meglepődtem, aztán nevetgélve még próbálkoztam párszor, hogy tudjam, az milyen is, amikor csúszik a kocsi, de semmi aggodalom, egy félreeső úton csináltam mindezt, gyakorlatként. A hó hamar eltűnt, olyan kevéske volt, hogy még téli hangulatom sem támadt tőle. Főleg, mert szinte egyidőben ezzel az "ítéletidővel" kinyílt az első nárciszom. Igaz, csak amolyan cserépben nevelt mininárcisz, de akkor is! Trish pedig tegnap mesélte, hogy nyílnak a hóvirágok a kertjében.
A biztonság kedvéért bebugyoláltam a páfrányfát, napokig zöld zsákkal maga körül riogatta a madarakat, amint fel-fel csapta a szél a tetején lévő zsákfelesleget, alkalmasint a meggyűlt vizet is lecsapva róla. A madarak egyébként teliszájjal zabálnak, nagy a forgalom, remélem, nem azért, mert valami kemény hideg jön. Hét közepére mondanak havat, de inkább csak a nyugati országrészre.
Múlt-múlt hétvégén magamat is meglepve két órán át molyoltam Hannah-val a közösségi kertben, az ágyásokat előkészítve. Az, hogy fogalmunk sincs, mit is kellene csinálni ebben az időszakban, meglehetősen nyilvánvaló volt. Mindketten másoktól hallott jótanácsokat és félinformációkat ismételgettünk egymásnak, illetve a józan paraszti eszünkre hallgatva próbáltuk eldönteni, mi a legjobb a most még üres, és feltűnően száraz ágyásoknak a fóliasátorban. Kivittem az okos könyveimet, de ott bizony sehol nem írták, kell-e és mennyit locsolni az ágyásokat, illetve meg kell-e forgatni a földjüket. Végül Hannah döntött: nem forgatunk, csak lazítunk, s utána vékony réteg érett trágyát terítettünk szét mindegyiken, úgy-ahogy meglocsoltuk őket, majd betakartuk mindegyiket kertészeti szövettakaróval, hogy nyirkos maradjon.
Egyetlen igazán sikeres tevékenységem a kidőlt madáretető újbóli felállítása, feltöltése és a rózsák megnyesése volt. Bár utóbbit majd akkor nevezem sikeresnek, ha kiderül, hogy nem öltem meg őket buzgóságommal. A vörös bokorrózsám túlélte a nyírást, háromcentis hajtásai vannak már.
***
A lakásban még feltűnő helyen vannak az útikönyvek, néhány jegy, apróságok, de a csokis dobozokat, amiket Barcelonából hoztunk, eldugtam, apránként jutalmazzuk csak magunkat egy-egy finom szelet csokival. Az ott töltött napok egyfelől múltidézőek voltak, másfelől igyekeztünk új dolgokat is kipróbálni. Az olyan szép, majd olyan rossz emlékeket maga után hagyó 4 Gats-ot széles ívben elkerültük. A Barceloneta turistamentes vendéglőjéhez csak azért mentünk oda, kézenfogva és nosztalgiázva, hogy meggyőződjünk róla, még mindig nincsen angol menüje, s most is olyan helyiekre szabott, családias kifőzdének néz ki.S most is tele volt.
A hangsúlyt a városnéző sétákra helyeztük, mert az a tapasztalatunk, hogy egy helyi segítségével érdemes felkeresni az érdekes helyeket. (No persze, lehet, hogy ez éppen a legturistásabb helyeket érinti, megeshet, de akkor is élvezetesebb, mint egy útikönyvből kibogarászni a lényeget.) Persze, lustaságom (-unk?) miatt mindjárt elmulasztottuk a "Gourmet" sétát, amit hetente csak egyszer tartanak, délelőtt. Maradt a "Modernista" irányzatról szóló, és a csokoládé-túra.
Amikor először voltunk ott, jó pár éve, a városnéző túrát a néni mikrofon nélkül tartotta, kis csoportunk mindig szorosan köréje tömörült, hogy halljunk. Most már profibban mennek a dolgok: a vezetőnek kis mikrofon van kanyarítva a szája elé, s mi pedig "kézikészülékkel" a nyakunkban, később "ajándékba" megtartható felhallgatóval hallgathatjuk, amit a jobbára zajos utcákon haladva, vagy meg-megállva mond. Így, a két ünnep között, a katalán-spanyol, Háromkirályok ünnepe előtti nagy ajándékozásra készülő bevásárlóktól, és autóktól nyüzsgő utcákon nem is lehetne másképp idegent vezetni.
Gyalog két, két és fél órás túrák ezek, s meglehetősen népszerűek. A fő turista irodában mindig sor áll, megéri korán odamenni, ha az ember több dolgot is el akar intézni, pl. napijegyet venne, s hasonlók. El nem tudom képzelni, mi lehet itt nyáron, ha most, a két ünnep között ilyen volt a turistaforgalom. Rengeteg autóbusz, napi túrára induló, reptéri és városnézős jött-ment a kidíszített, csupafény városban, illetve parkolt sorára várva a Placa de Catalunyán.
De amiről igazán írni akarok, az a csokoládé túra. A vasárnap délire iratkoztunk fel. A Museo de la Xocolata előterében vártunk, fürkészve, mikor jön a vezető. A múzeumot már láttuk egyszer: elég kevés az igazán érdekes látnivaló benne, inkább csokiból készült jókora szobrok, épületek másolatai vannak kiállítva, amiket különböző versenyekre készítettek a cukrászok. A vezetőnk, mint kiderült, a férjével érkezett, onnan jöttünk rá, hogy ő az, hogy hozzánk hasonlóan tanácstalanul keringett az előtérben, az arcokat fürkészve, míg mi egy irattartós embert kerestünk, mondván, biztos lesz nála egy lista, a résztvevők névsorával.
Résztvevőből csak kettő volt: V. és én... Így a vezetés igen meghittre sikerült, bőven kérdezősködhettünk. A Csokimúzeumban a bevezető poszterek, képek, térképek segítségével röviden elmesélte nekünk, hol terem a kakaóbab, hogyan készül a csokoládé, miért (volt) jelentős helyszín Barcelona a csokoládékészítés szempontjából, hogyan terjedt el Európában, s megint megnéztünk párat a csokiból készült szobrokból. Pörkölt kakaóbabot is a kezünkbe nyomott, hogy kóstoljuk meg. Aztán irány az első megállópont.
Néhány utcával lejjebb - amikor már több, hagyományosnak nevezhető édességboltot, cukrászdát elhagytunk, aminek kirakatait sóváran megbámultam, s nem értettem, miért nem állunk meg -, elárulta, hogy ő a hangsúlyt a mostanában felfutó cukrászok, csokoládéikkal hírnevet szerzett fiatal vagy nem is annyira fiatal mestereket mutatja be, s nem beszél pl. Barcelona egyik legrégibb, ma is nagyhírű cukrászcsaládjáról, az Amatller-ekről (akik még most is a Gaudi tervezte ház, a Casa Batlló melletti, mézeskalácsházra hasonlító palotájukban laknak). Amikor leültünk az első kávézóban, s elénk került az első kávé, és az első tálka csokoládé, az jutott eszembe, hogy én ezt nem fogom túlélni. Vajon hány helyet fogunk meglátogatni, hány tálka csokit fogunk majd "tesztelni"?
S milyen csokikat, te jó Ég... Az első helyen, Oriol Balaguer egyik kávézójában a csokoládébab formájú bonbon ismerősnek tűnt, de nem tudtam, honnan is? Hármat kóstolhattunk meg, miközben találgatnunk kellett, mennyi a kakakótartalma, mi lehet a tölteléke. A szemem közben a polcokon kirakott sütőformákon járt, hogy majd melyiket is szeretném megvenni... Ugyanazon német cég holmijai voltak, megfordult a fejemben, hogy talán szerződésben áll velük?
Itt ettük a legjobb csokit, a még éppen csokoládénak nevezhető fehér csokival bevontat, aminek a japán citromféle, a yuzu volt a tölteléke. Nem hallottam még erről, muszáj volt később visszamenni még több bonbonért. S akkor esett le, hogy miért volt ismerős a bonbonforma és a cukrász logója: évekkel ezelőtt, talán a Bűvös Szakács nyomán kerestem én már ezt a cukrászatot, el is zarándokoltunk a külvárosban lévő műhelyéig, ami akkor éppen zárva volt... A weboldalát megnézve kiderült, hogy azóta csak tovább terjeszkedett, s most már több kávézója is van. S úgy tűnik, hamarosan lesz online boltja is!
A csomagolás nagyon profi, a néni kesztyűs kézzel pakolgatta a bonbonokat a dobozba, műanyag alpot simított rájuk... A doboz alul-felül bélelt, utazásálló. S kóstolgatás közbe azt is megtudtuk, hogy ez a cukrász több évig dolgozott Ferran Adria vendéglőjében, ahol a desszertekért volt felelős. Mondta is V.,
hogy ennél közelebb sosem fogunk kerülni az El Bulli-hoz, mint itt, a
csokoládéit majszolva... Később kiderült, hogy az összes meglátogatott hely cukrászainak volt valamilyen köze Adriához, vagy haverok voltak, vagy munkatársak, vagy tanítványok...
A következő helyszín az El Born városrészben lévő Bubó (haha) nevű cukrászat volt, Carles Mampel cukrászata. Itt egy érdekes ízkombinációs csoki várt bennüket (s újabb kávé). A bonbon kakaóba volt hempergetve, a közepén egy makadámia dióval, amit enyhén sós tejcsoki vont be... Ez így leírva elég furának hangzik, de annyira el vannak találva az ízek, és az arányok, hogy itt sem álltuk meg vásárlás nélkül. Amit ki kellett még próbálni, az a Xabina nevezetű édesség volt, amely egy világversenyen tíz éve a világ legjobb desszertje lett. Íme, a fotó, ahol a csomagolásra is felhívnám a figyelmet: a tortácskát tartó kartonlapot beragasztották a dobozba, hogy ne mozduljon el a desszert, s ne nyomódjon össze, mire visszaérünk vele a szállodába... Az ilyen apróságok engem nagyon meg tudnak nyerni, nem beszélve a kávézók szép berendezéséről, a tisztaságról, a nettségükről, amit az Üzeméből nagyon hiányolok.
Már itt húzódoztam a további kóstolástól, nagyon finom, de nagyon SOK volt ez így egyszerre, mire a hölgy nevetve megjegyezte, hogy milyen fura vendégek vagyunk mi, mindenki más két kézzel tömi az arcába a csokikat, mi pedig itt vonakodunk...
(A Xabinát is csak az elutazás előtti estén ettük meg. Milyen volt? Nagyon finom: egy kellemes, könnyű csokihabot találtunk benne, vékony piskótarétegen, alja csokidarába volt mártva, s vaníliát is éreztem benne. A tetején az az aprócska makaron volt a kedvencem. Fényes, de nem kemény csokibevonattal volt leöntve, s az a kis aranycsík a tetején... Nem vagyok jó kritikus, a kóstolásakor kiadott hangokat pedig nem tudom leírni, haha.)
A harmadik cukrászdát már hosszabb séta után értük el, de addig is beszélt nekünk a városrészekről, amiken átsétáltunk, templomokról, épületekről, vagy a tapas-bárokról, hogy melyiket érdemes meglátogatni. Vagyis városnézést is kaptunk a kóstolók mellé. Megmutatta, hogy a legjobb tapas-ok, bocsánat pinxo-k melyik baszk bárban kaphatók. Ugyanis már korábban feltűnt, hogy Barcelonában mennyi baszk bár van, jobbára láncok tagjai, de majdnem minden főbb helyen találtunk egyet-egyet. Azt hinné az ember, hogy a rendkívül nacionalista érzelmű Katalóniában nem a baszk, hanem a saját tapas-bárjaikat fogják hírdetni, s erre tessék. Később kikötöttünk az egyikben, s megmosolyogni való volt, hogy körülöttünk csupa baszk nyelvű felirat volt, de amikor az egyik fő poszter szövegének fordítására voltunk kiváncsiak, a pincérnőnek a falra ragasztott spanyol fordításhoz kellett fordulnia segítségért. Mindezt abban a bárban, amely egyben a baszk kulturális központ helyszínéül is szolgál...
Végül a La Rambla tömegén átvergődve kerültünk az Escribá család (egyik) cukrászdájához. Ez már egy régi épületben volt, az ajtó felett festett üveg díszítés, bent, a kávézóban pedig nagy meglepetésemre egy hatalmas Szűz Mária szobor. Odabent leültünk (tömve volt, de tartották nekünk a helyet) ahol további csokikat kaptunk tesztelésre, és kávét (hanyadikat is? Jaj.), majd zárásképpen egy-egy pohárka cavát, habzóbort. A hely aprócska, osztott szintű, a kávézórész felé öregasszonybokát fenyegető, keskeny lépcsővel, amit valószínűleg azonnal elbontatna egy ír Health and Safety-s ember. Szerencsére itt a józan ész uralkodik, leóvatoskodik az alsó szintre, aki enni akar. A közönség inkább turistákból állt, a falatnyi asztaloknál egymás könyökét érték az emberek.
Az Escribá család generációkon át ívelő története poénos weboldalukon olvasható angolul is. A család jelenlegi leghíresebb tagja, Cristian Escribá negyedik generációs cukrász, aki főleg bolondos, nagyméretű tortáiról nevezetes, vagy azokról a karamell-ékszerekről, amelyeket a cukrászda részen meg is lehet venni. Stílusának jellemzéseként csak annyit, hogy édesapját, Antonió-t a cukrászat Mozartjának titulálták...
Másnap Cris(tina), a vezetőnk bíztatására visszamentünk ide reggelizni. Muszáj volt megkóstolni a croissant-t. S itt ittunk forró csokoládét... Ennek azóta is a hatása alatt állok. Képzeljünk el egy presszóspohárnál valamivel nagyobb porcelánpohárkát, fehéret, jó vastag fallal, melynek alját a város fekete sziluettje öleli körbe. Benne csokoládé, mely olyan sűrű, hogy V. meg tudta állítani benne a kanalát. Gondolkodtunk, hogy ezt most inni kell-e, vagy kanalazzuk, mert módfelett sűrű. Mindkettő működött, de az az íz...! El tudom képzelni, hogy tömény olvasztott csokit kaptunk, aminek megmutattak egy forró tejes edényt is, de csak messziről. Valami remek volt.
Egy asztallal odébb kötényes, munkaruhás bácsika ült le, a szomszédos piacról ugrott át, mint kiderült (később láttuk a La Boqueria egy pultja mögött), egy ugyanilyen forró csokira. Csakhogy ő még tejszínhabtornyot is kért mellé... Mint kiderült, az a forró csoki "svájci" változata... A bácsika amúgy nagyon tetszett nekem, főleg mert erősen kilógott az útikönyveket lapozgató, poharaikat-kajáikat bőszen fotózgató turisták közül. Elvette az aznapi újságot a pultról, azt olvasgatta, s szerintem magában nagyon is elítélte ezt a rajongó tömeget, akik az Escribá fiú hírére-nevére gyűlnek ide a világ minden tájáról, elfoglalva az összes asztalt, hogy ne tudjon nyugalomban olvasni... Pedig ő még emlékszik rá, amikor a kis Cristian seggén ott volt a tojáshéj...
Ha valakinek van kedve egy ilyen csokitúrához, a turistairodában tud foglalni időpontot, vagy megkeresheti Cristinát közvetlenül is a weboldalán át: www.barcelonachocolatetours.com. Mi a Classic túrát jártuk végig.
