Jé!

Manka kedvesen figyelmeztetett, hogy bekerültem a Goldenblog Helyi.érték kategóriájában az 50-es listára. Nahát. Nem tudom, ki jelölt, szólni nem szólt senki... Köszönöm szépen. Sosem vettem részt ilyen (semmilyen) versenyen, babaszépségversenyen sem indítottak soha, valószínűleg az örökké lefelé görbülő szám miatt. Ja, de, bocsánat, tanulmányi versenyen indultam (indítottak), természetvédelmi versenyen, két másik osztálytársammal, nyertünk, egy velemi nyaralás lett a vége, az jó volt.

Örömmel fedeztem fel egy-két ismerőst, akiket én is olvasok, illetve olyanokat, akiket eddig csak futólag láttam. De nem kezdek új blogokba, a meglévőket is alig tudom követni néha! Már meg is van a szívemhez legközelebb álló, remélem, győzni fog! Jót nevettem, éppen szülővárosomban, Sopronban nyaralhatja majd le a nyereményét :-)

***

Kaptam Annától rövidke mailt, vasárnapra már hivatalosan is Peadar felesége lesz (hm, azt hittem, tegnap esküdtek, sokat gondoltam rájuk!), és jövő áprilisra lefoglalták a helyszínt, az ír szertartáshoz is. Knappogue Castle, Quin, Clare megyében. Juhú! Egyelőre az ifjú pár még vitázik, hogy elefántos, vagy inkább imazászlós, hegy alakú legyen-e az esküvő tortájuk :-)

***

Tegnap kellő nyaktekergetéssel ültem a kerti ajtóban egy órát, várva a hullócsillagokat. Maska egy darabig együtt ült velem, ő a bokor alatt, én a lépcsőn, sehogysem akar közelebb jönni. Aztán elment aludni, csak egy denevér maradt társaságul, és néhány nagyobbacska molylepke. Három rövidke felvillanásban volt csak részem. Nem láttam többet. Sokszor elátkoztam a telep egész éjjel égő utcai lámpáit, a háztömbök folyosójáról kiszűrődő lámpák erős fényét. Talán ma éjjel többet látunk, bár felhős időt mondanak... V. szerint ki kellene autózni valahová, ahol nem zavarnak a lámpák...

Stop the world, I want to get off

Már megint nem írtam egy hete... Mennek a napok, dolgozunk, megvagyunk, főzöm a vacsorákat, sütöm a sütiket, dekorálok, stresszelek a jövő héten elkészítendő 4 emeletes torta miatt... Az uram, mint mindig, medveölelésbe zár, amikor hazajön, de... de valahogy nincs kedvem írni. Pontosítok: semmihez sincs kedvem, vagy csak alig. Néha úgy kell magam kényszeríteni, hogy felemeljem a hátsóm, és értelmes dolgot műveljek órákon át tartó unott netezés helyett. Buzog bennem az aktivitás, egészen addig, amíg el nem kellene kezdenem meg is csinálni azt, ami rám vár. Megcsinálom reggel a listát, fejben, vagy papíron, mi az aznapi teendő, de amikor odáig jutok, hogy meg is kellene csinálni, akkor leeresztek, mint egy léggömb, és csak nézek, kifelé a fejemből, hogy... hát... izé...

Pedig olvastam jó könyvet, láttam jó filmet, láttunk remek tüzijátékot, hallottam érdekes izlandi útibeszámolót baráttól, röhögtem nagyokat a zuram beköpésein, mégis, már odáig sem jutok el, hogy kedvem volna írni ezekről. Valamint a rossz hírek, az újságból- tévéből dőlő rengeteg nyomorúság, az még külön elborzasztó. Ha nem veszek róluk tudomást, érzéketlen disznónak érzem magam, ha odafigyelek, ökölbe szorul a kezem a tehetetlenségtől.

Ez van.

Van ennek az érzésnek valami neve?

No, mindegy, no worries, ez csak amolyan életjel, hogy nincsen ám velem semmi baj... Csak nyafogok... Nyafogok, mert nem tudom, hogy mennyire nincs okom nyafogni... Ha három műszakban húznám az igát, nem lenne időm ilyen úri huncutságra... ha elvitte volna a víz a házamat, nem lenne időm ilyesmire... mint nyafogás egy blogon... "Jó dolgodban nem tudod már, mit csinálj". - mondaná nagyanyám.

Várom a seggberúgást, hogy észretérjek végre. Daphne szokta mondani, ha nagyon elfogna a kétségbeesés, számoljam meg az ujjaimon, mi mindenért adhatok hálát, aztán nyafogjak...

Lássuk - segít?

Egy... Kettő... Három......