Szépen megszínesedtek a fák a telepen is, és a mellettünk lévő iskola bevezető útján, s ha kisüt a nap - mert napközben néha azért kegyeskedik -, csupa aranybarna és pirosas szín veszi körül az embert. A múlt szombat reggeli hideg, ami jeget varázsolt a tetőkre és az autók szélvédőjére, kicsit meglepett minket, de hát itt az ideje. Ma délelőtt az uszoda felé autózva olyan szép látvány tárult elém, ahogy lefordultam a körforgalomból: a nyugat felé vezető utat kétoldalt szegélyező fák sárgája-aranya, az alattuk lévő gyepcsíkra lehullott szintén sárga levelekkel, háttérben pedig a hegyre felfutó mezők élénkzöld négyszögei, az azokat szegélyező sötétzöld sövénycsíkokkal... S mögöttük a domborodó hegyek háta, kékesen, a felettük ülő felhővel. Csoda volt, főleg a napsütésben.
Igen, még mindig járok az edzőterembe, de csak edzeni (=szenvedni), az uszoda most szünetel, ugyanis a klassz kis úszódresszem, a fiúsan hosszú szárával, mindent takaróka designjával szétment a fenekemen. Pocsék anyagból készült, így e kényes helyen áttetszővé vált, tehát nem mehetek vele úszni. A többi dressz pedig nem takarja el a hájaimat, így most kissé nehezen veszem rá magam, hogy ússzak. Marad a gépeken/gépekkel való izzadás, ami olyan meglepő eredményeket hoz, mint hogy húzódik a fenekem, mert ott is megdolgoztattam az eddig renyhe izmokat. A pocakom továbbra is köszöni, megvan, egyelőre hiába várom, kezd-e eltűnni.
A vadszőlő csodásan piros a kerítéseken, a borostyánnal vegyesen befont falakon, a várost lezáró déli út mentén... Látni, hol ütötte meg a hideg a fák koronáját, mert ott színesebbek, s persze, látni, hol tépték meg őket az utóbbi napok nagy szelei-esői, mert ott ritkásan, vagy már egyáltalán nincsenek fent levelek. Halloween estéjén is esett - ez mondjuk, nem tartotta vissza a gyerekeket a trick or treat-ezéstől -, így reggelre megint sok levél ült a gyepen. Reggelente ugyan csípősebb a levegő, de mire kimegyek begyűjteni a postát, már újra tűrhetős. Esténként már kétszer is bekapcsoltuk a fűtést, sőt, éjjel is bekapcsolt, eddig csak hajnalban szokott, a reggeli fürdővízhez. A melegvizes palack is bekerült az ágyba, s mind sűrűbben kacérkodom a reciklálós telepről hozott dán "hygge" témáját taglaló könyvvel. Főleg a receptek érdekelnek.
A múltkor felautóztunk a Powerscourt birtok behajtójához, levideózni a kilátást barátnőmnek, akire emlékezve a Big Sugarloaf hegy még mindig a Zita-hegye nevet viseli. Az alacsonyan ülő nap fénye ("surlófény", így V.) még a lehullott leveleknek is árnyékot varázsolt, klassz látvány volt, élmény volt végignézni a behajtó gyepén, a mellette lévő golfpálya óvott füvén. A nagy bükkfák még nem teljesen sárgák, de a környező dombokon a hegyek felé már igen szép volt a látvány. Főleg, hogy ez két legelésző lóval volt megspékelve, így nem csoda, hogy nem én voltam, az egyetlen, aki kis fotózás erejéig kiszállt a kocsiból.
Igen, még mindig járok az edzőterembe, de csak edzeni (=szenvedni), az uszoda most szünetel, ugyanis a klassz kis úszódresszem, a fiúsan hosszú szárával, mindent takaróka designjával szétment a fenekemen. Pocsék anyagból készült, így e kényes helyen áttetszővé vált, tehát nem mehetek vele úszni. A többi dressz pedig nem takarja el a hájaimat, így most kissé nehezen veszem rá magam, hogy ússzak. Marad a gépeken/gépekkel való izzadás, ami olyan meglepő eredményeket hoz, mint hogy húzódik a fenekem, mert ott is megdolgoztattam az eddig renyhe izmokat. A pocakom továbbra is köszöni, megvan, egyelőre hiába várom, kezd-e eltűnni.
A vadszőlő csodásan piros a kerítéseken, a borostyánnal vegyesen befont falakon, a várost lezáró déli út mentén... Látni, hol ütötte meg a hideg a fák koronáját, mert ott színesebbek, s persze, látni, hol tépték meg őket az utóbbi napok nagy szelei-esői, mert ott ritkásan, vagy már egyáltalán nincsenek fent levelek. Halloween estéjén is esett - ez mondjuk, nem tartotta vissza a gyerekeket a trick or treat-ezéstől -, így reggelre megint sok levél ült a gyepen. Reggelente ugyan csípősebb a levegő, de mire kimegyek begyűjteni a postát, már újra tűrhetős. Esténként már kétszer is bekapcsoltuk a fűtést, sőt, éjjel is bekapcsolt, eddig csak hajnalban szokott, a reggeli fürdővízhez. A melegvizes palack is bekerült az ágyba, s mind sűrűbben kacérkodom a reciklálós telepről hozott dán "hygge" témáját taglaló könyvvel. Főleg a receptek érdekelnek.
A múltkor felautóztunk a Powerscourt birtok behajtójához, levideózni a kilátást barátnőmnek, akire emlékezve a Big Sugarloaf hegy még mindig a Zita-hegye nevet viseli. Az alacsonyan ülő nap fénye ("surlófény", így V.) még a lehullott leveleknek is árnyékot varázsolt, klassz látvány volt, élmény volt végignézni a behajtó gyepén, a mellette lévő golfpálya óvott füvén. A nagy bükkfák még nem teljesen sárgák, de a környező dombokon a hegyek felé már igen szép volt a látvány. Főleg, hogy ez két legelésző lóval volt megspékelve, így nem csoda, hogy nem én voltam, az egyetlen, aki kis fotózás erejéig kiszállt a kocsiból.
Apropó, megnyílt a Slazenger-család whiskey-lepárlója, kívülről pofás az épület, belül már állnak a palackok a polcokon, lehet menni látogatni, s megnézni, mit gyártanak. Egy újabb programpont, ha az ember ellátogat a kertbe.
***
Halloween fájdalommentesen telt, bár idén több volt a tűzijátékozás, petárdázás, mint tavaly. Felraktuk az elsötétítő, vastagabb téli függönyöket, mert egyrészt itt az ideje, és másrészt így legalább biztosak lehettünk benne (haha), hogy nem csenget be senki, hiszen teljesen sötét a lakás. Egyvalaki próbálkozott, de legalább nem dörömböltek az eredménytelen csengetés után, mint egyszer, korábban. Zajosék kiraktak egy világító fénykardot a lépcsőjük mellé, a dúsan dekorált bokraik és feljárójuk mentén, így feltaláltak oda a gyerekek, s nem nálunk zörgettek, Zajosék ajtaját keresve.
Délelőtt letudtam az utolsó adag süti átadását, s koncentrálhattam a piaci dolgokra. Kiugróan jó hónap volt az október, igaz, sokkal több sütit gyártottam, el is fogyott mind. Jöhet a karácsonyi ötletek megvalósítása. Az Üzem felől jönnek az érdeklődő emailek, csupa karácsonyi, vagy előkarácsonyi rendezvényre kellenének sütik, de egyelőre nem érkezik véglegesítés, csak a formák és az árak után érdeklődnek a cégek. Például összefont ujjal reménykedtem az itteni TV részéről befutó megrendelés megvalósulásában, de sajnos, drágának találták az árat, mert nem lett belőle semmi. Pedig készen álltam rá, hogy megcsináljam a 150 sütit, feláldozva a hétvégét.
Az idén nem lesz nagy megrendelés a fodrászom részéről, hiszen - talán írtam - már alkalmazott, a megemelt bérleti díj miatt áprilisban megszüntette a szalonját, így nem fog a klienseinek sütiket adni. Ugyancsak lehetőségem lesz néggyel több mézesházikó elkészítésére, ugyanis nem fogok többet dolgozni annak a hölgynek, aki emlékeim szerint 9 éve rendel(t) tőlem minden évben házat. Olyan lekezelő hangsúllyal üzent, mert elirtam az egyik gyerek nevét, a másikat pedig lefelejtettem a házról, hogy elhatároztam, többet nem dolgozom neki - már ha rendelne az idén, mert eddig nem jelentkezett. A kissrác nevét Jamie-nek írtam James helyett, amit kifogásolt, okkal, ezt elismerem. A hiányzó név azonban nem az én saram volt, hanem az övé, ugyanis nem szerepelt az emailben, amit az instrukciókkal küldött. Bocsánatkérő sms-emben erre céloztam is, de nem jött rá válasz. Sikerült úgy felhúznom magam a dolgon és a hangon, amit megütött, hogy sebtiben elköltöttem a négy ház árát egy kabátra. Így van végre egy fantasztikusan klassz gyapjúkabátom, s a hölgy pénze nem melegítette a kezemet két óránál tovább.
Nagy reményeket fűzök a kisméretű diótörő kiszúrómhoz (a naggyal készült mézeskalács diótörő valamiért nem tetszett a népeknek, pedig szerintem igen klasszul sikerült őket kiderorálnom), s szintén nagy sikert remélek a SemiSweet Design-tól vett, ajándékot tartó Mikulás-kiszúróhoz. Nem masnival átkötött dobozokat fogok rajzolni a kezébe, hanem neveket szeretnék rájuk írni, amolyan ültetőkártya módjára. Ha majd elkészül a minta, felrakom ide. A karácsonyi trióból is szeretnék sokat csinálni, a miniatűr Mikulás-, krampusz- és rénszarvas (piros orral, ahogy kell) szerintem nagyon bájos. Celofánba csomagolva, szalaggal átkötve szerintem klasszak, most már csak az kell, hogy a vevők is rákapjanak.
S mivel a legtöbb dolog hónapokig elálló mézeskalácsból készül, már lehet előre sütni! S majd tudok téglakerítést csinálni egy-két házikóhoz, a Seattle-ben vett zselékből és a Hollandiából ajándékba kapott ablak mintázatú cukrokból.... Kérdés, mennyi megrendelés lesz.
***
A korábban "vertikálisoknak" titulált macskák, vagyis Pocak és Manci szép lassan, de biztosan bevették magunkat az életünkbe. Jobbára az én lelkes etetésemnek köszönhető, hogy ideszoktak. Igen, én vagyok a bűnös, de most már V. is elviseli a jelenlétüket, több-kevesebb toleranciával, ami éppen attól függ, mennyire böfögnek-szellentenek büdöset a macskák. Amikor ilyen módon emlékeztetnek rá, hogy ők is emésztenek, V. lelkesedése érezhetően megcsappan, ha nem, akkor hajlandó velük foglalkozni.
Felbukkanásuk menetrendszerű: reggel, keléskor Manci és/vagy Pocak várakozik az ajtónál, bebocsátásra. Pocak általában csak gyorsan megreggelizik, s aztán megy tovább, mert ha bejön, nyughatatlan, sokat mászkál, s mivel nincs időm rá figyelni, s félek, hogy valami rosszat tesz, inkább kirakom. Ő az, aki néha napközben is megjelenik az ajtónál, nyervákolva követelve az ajtónyitást követő etetést.
Manci, ha bejön, szintén reggelizik, aztán elvackol az egyik széken, amit letakartam a korábban csomagtartóbélésként vett kutyaszőnyeggel. Ideális: tépkedheti a karmaival, s összeszőrözheti. Mióta megfésültem egy cipőkefével, azóta ezt igényli is: nyávogva felhívja magára a figyelmet, odamegy a fotelemhez, ahol ülni szoktam, s addig teszi-veszi magát ott, amíg kézbe nem veszem a kefét, leülök, s akkor már hanyatt dőlve várja a kényeztetést. Ezt már V. is hajlandó elvégezni, míg Manci dorombolva ("dörömbölve") fetreng a lábainál. Amúgy hosszú órákig alszik a széken, néha a fél napot átalussza: ha ki akar menni a dolgára, nyávog. Kis kultúrlény.
Sajnos, az egyik tömbszomszéd nincs meggyőződve a vertikálisok kultúrlénységéről, okkal, ugyanis rajtakapta valamelyiküket, hogy a kavicsos előkertjében kapar. Érthető felháborodással mesélte nekem, hogy panaszt tesz, mert ez nem állapot. Hallgattam, nem akartam mesélni, hogy az egyik szembeszomszéd macskája évekig járt az előkertünkbe, s nem igazán tudtam mit csinálni azon kívül, hogy elkergettem. Bűnösnek éreztem magam, de mivel a kertek nyitottak, s egy laza farácson túl nem választja el őket egymástól semmi, nem tudom, mit lehetne tenni, azon kívül, hogy "megszabaduljunk tőlük", ahogy a férfi javasolta. "Nem tudom, kikhez tartoznak, de ennek véget kell vetni" - mondta.
A közvetlen szomszédunk, az orosz Camilla megsajnálta és ápolta Adolfot, a szintén idecsapódott beteg, fekete-fehér, Hitler-bajuszos macskát, amelyik már egy éve itt jár-kel a házak között: taknyos, folyton folyik az orra, hangosan tüsszent, miközben száll szét az orrából a cucc... Szegényem, igen gusztustalan. Még egy kis macskamenedéket is építettek neki az ajtajuk elé, a felettük lévő lakásba vezető lépcső alá: egy kiöregedett ALDI-s hűtőtáskát raktak az egyik kerti székre, egy ládával letakarva, benne takaróval, s a jelek szerint Adolf használja is:
Később láttam a felháborodott lakót beszélgetni a közvetlen szomszédunkkal és a "barátommal", Jonathan-nal, aki - igen, még mindig - feljár a telepre macskákat etetni. Mit végeztek, miben egyeztek meg, nem tudom, de az biztos, hogy Adolf innen elkerül. Sajnos, állapota nem javul, a többi macska láthatóan kerüli, s hiába eteti a szomszédom, hiába próbálta kikezelni a taknyosságát, Adolf állapota változatlan. Így ők felajánlották, hogy elviszik a dublini Macskamentőkhöz, gyógyítsák meg, hátha örökbe is fogadja onnan valaki, s ha nem... S ha nem, akkor Adolf alighanem el lesz altatva. A dolog Camillékat megosztja, mert a férje, Colin nem bánja ezt, Camilla ellenben igen. Ma tőlem kérdezte Colin, van-e macskahordozóm, kölcsönbe. Csak a nemrég vett új keverőgép (erről majd máskor) dobozát tudtam felajánlani, amit lerakott az ajtajuk elé, s Adolf gyanútlanul azon üldögélve mosakodott az előbb... Kiváncsi vagyok, mi lesz a története vége, de nem fűzök nagy reményt a boldog befejezéshez: a Bray-hez legközelebbi állatmenhely legutóbb azt posztolta, hogy csak októberben 28 macskával lettek többen...
Halloween fájdalommentesen telt, bár idén több volt a tűzijátékozás, petárdázás, mint tavaly. Felraktuk az elsötétítő, vastagabb téli függönyöket, mert egyrészt itt az ideje, és másrészt így legalább biztosak lehettünk benne (haha), hogy nem csenget be senki, hiszen teljesen sötét a lakás. Egyvalaki próbálkozott, de legalább nem dörömböltek az eredménytelen csengetés után, mint egyszer, korábban. Zajosék kiraktak egy világító fénykardot a lépcsőjük mellé, a dúsan dekorált bokraik és feljárójuk mentén, így feltaláltak oda a gyerekek, s nem nálunk zörgettek, Zajosék ajtaját keresve.
Délelőtt letudtam az utolsó adag süti átadását, s koncentrálhattam a piaci dolgokra. Kiugróan jó hónap volt az október, igaz, sokkal több sütit gyártottam, el is fogyott mind. Jöhet a karácsonyi ötletek megvalósítása. Az Üzem felől jönnek az érdeklődő emailek, csupa karácsonyi, vagy előkarácsonyi rendezvényre kellenének sütik, de egyelőre nem érkezik véglegesítés, csak a formák és az árak után érdeklődnek a cégek. Például összefont ujjal reménykedtem az itteni TV részéről befutó megrendelés megvalósulásában, de sajnos, drágának találták az árat, mert nem lett belőle semmi. Pedig készen álltam rá, hogy megcsináljam a 150 sütit, feláldozva a hétvégét.
Az idén nem lesz nagy megrendelés a fodrászom részéről, hiszen - talán írtam - már alkalmazott, a megemelt bérleti díj miatt áprilisban megszüntette a szalonját, így nem fog a klienseinek sütiket adni. Ugyancsak lehetőségem lesz néggyel több mézesházikó elkészítésére, ugyanis nem fogok többet dolgozni annak a hölgynek, aki emlékeim szerint 9 éve rendel(t) tőlem minden évben házat. Olyan lekezelő hangsúllyal üzent, mert elirtam az egyik gyerek nevét, a másikat pedig lefelejtettem a házról, hogy elhatároztam, többet nem dolgozom neki - már ha rendelne az idén, mert eddig nem jelentkezett. A kissrác nevét Jamie-nek írtam James helyett, amit kifogásolt, okkal, ezt elismerem. A hiányzó név azonban nem az én saram volt, hanem az övé, ugyanis nem szerepelt az emailben, amit az instrukciókkal küldött. Bocsánatkérő sms-emben erre céloztam is, de nem jött rá válasz. Sikerült úgy felhúznom magam a dolgon és a hangon, amit megütött, hogy sebtiben elköltöttem a négy ház árát egy kabátra. Így van végre egy fantasztikusan klassz gyapjúkabátom, s a hölgy pénze nem melegítette a kezemet két óránál tovább.
Nagy reményeket fűzök a kisméretű diótörő kiszúrómhoz (a naggyal készült mézeskalács diótörő valamiért nem tetszett a népeknek, pedig szerintem igen klasszul sikerült őket kiderorálnom), s szintén nagy sikert remélek a SemiSweet Design-tól vett, ajándékot tartó Mikulás-kiszúróhoz. Nem masnival átkötött dobozokat fogok rajzolni a kezébe, hanem neveket szeretnék rájuk írni, amolyan ültetőkártya módjára. Ha majd elkészül a minta, felrakom ide. A karácsonyi trióból is szeretnék sokat csinálni, a miniatűr Mikulás-, krampusz- és rénszarvas (piros orral, ahogy kell) szerintem nagyon bájos. Celofánba csomagolva, szalaggal átkötve szerintem klasszak, most már csak az kell, hogy a vevők is rákapjanak.
Nagy diótörők mézeskalácsból
Karácsonyi trió
S mivel a legtöbb dolog hónapokig elálló mézeskalácsból készül, már lehet előre sütni! S majd tudok téglakerítést csinálni egy-két házikóhoz, a Seattle-ben vett zselékből és a Hollandiából ajándékba kapott ablak mintázatú cukrokból.... Kérdés, mennyi megrendelés lesz.
***
A korábban "vertikálisoknak" titulált macskák, vagyis Pocak és Manci szép lassan, de biztosan bevették magunkat az életünkbe. Jobbára az én lelkes etetésemnek köszönhető, hogy ideszoktak. Igen, én vagyok a bűnös, de most már V. is elviseli a jelenlétüket, több-kevesebb toleranciával, ami éppen attól függ, mennyire böfögnek-szellentenek büdöset a macskák. Amikor ilyen módon emlékeztetnek rá, hogy ők is emésztenek, V. lelkesedése érezhetően megcsappan, ha nem, akkor hajlandó velük foglalkozni.
Felbukkanásuk menetrendszerű: reggel, keléskor Manci és/vagy Pocak várakozik az ajtónál, bebocsátásra. Pocak általában csak gyorsan megreggelizik, s aztán megy tovább, mert ha bejön, nyughatatlan, sokat mászkál, s mivel nincs időm rá figyelni, s félek, hogy valami rosszat tesz, inkább kirakom. Ő az, aki néha napközben is megjelenik az ajtónál, nyervákolva követelve az ajtónyitást követő etetést.
Manci, ha bejön, szintén reggelizik, aztán elvackol az egyik széken, amit letakartam a korábban csomagtartóbélésként vett kutyaszőnyeggel. Ideális: tépkedheti a karmaival, s összeszőrözheti. Mióta megfésültem egy cipőkefével, azóta ezt igényli is: nyávogva felhívja magára a figyelmet, odamegy a fotelemhez, ahol ülni szoktam, s addig teszi-veszi magát ott, amíg kézbe nem veszem a kefét, leülök, s akkor már hanyatt dőlve várja a kényeztetést. Ezt már V. is hajlandó elvégezni, míg Manci dorombolva ("dörömbölve") fetreng a lábainál. Amúgy hosszú órákig alszik a széken, néha a fél napot átalussza: ha ki akar menni a dolgára, nyávog. Kis kultúrlény.
Sajnos, az egyik tömbszomszéd nincs meggyőződve a vertikálisok kultúrlénységéről, okkal, ugyanis rajtakapta valamelyiküket, hogy a kavicsos előkertjében kapar. Érthető felháborodással mesélte nekem, hogy panaszt tesz, mert ez nem állapot. Hallgattam, nem akartam mesélni, hogy az egyik szembeszomszéd macskája évekig járt az előkertünkbe, s nem igazán tudtam mit csinálni azon kívül, hogy elkergettem. Bűnösnek éreztem magam, de mivel a kertek nyitottak, s egy laza farácson túl nem választja el őket egymástól semmi, nem tudom, mit lehetne tenni, azon kívül, hogy "megszabaduljunk tőlük", ahogy a férfi javasolta. "Nem tudom, kikhez tartoznak, de ennek véget kell vetni" - mondta.
A közvetlen szomszédunk, az orosz Camilla megsajnálta és ápolta Adolfot, a szintén idecsapódott beteg, fekete-fehér, Hitler-bajuszos macskát, amelyik már egy éve itt jár-kel a házak között: taknyos, folyton folyik az orra, hangosan tüsszent, miközben száll szét az orrából a cucc... Szegényem, igen gusztustalan. Még egy kis macskamenedéket is építettek neki az ajtajuk elé, a felettük lévő lakásba vezető lépcső alá: egy kiöregedett ALDI-s hűtőtáskát raktak az egyik kerti székre, egy ládával letakarva, benne takaróval, s a jelek szerint Adolf használja is:
