Seattle 4.

Reggel olyan volt kint az idő, hogy az ember ilyenkor visszabújik az ágyba, és alszik még egyet. Határozottan őszies volt a levegő, s a cinkék cippegése is hidegebb időket idézett. Nem alhattam vissza, menni kellett a piacra. Felvágtam a sütiket, letakartam őket az eső elől. Csak egy kávét hajtottam fel, V. még fürdőköpenyben evett, amikor elautóztam az esőben a piac felé. Késtem, mégis csak kicsivel az első tagok érkezése után hajtottam be a kapun. Mindjárt feladatot is kaptam: az egyik esőcsatorna alatt a lefolyó eltömődött, a víz folyik végig az épület háta mentén, ki tudja hol tűnik el... Először csuklóig, aztán könyékig túrtam a földtömte lefolyóba, markoltam ki belőle a kavicsot, sarat, de csak nem indult meg a víz. Végül egy karóval estem neki, ami egyre mélyebbre futott bele a földbe, már bízom a sikerben... amikor is reccsent a karó, s az alsú egyharmada beleékelődött a zavaros víz fedte földbe... A víz buggyanva eltűnt, aztán újra pocsolyaként gyűlt fel s futott a fal mentén... Nem győzhettem. Majd hétközben kijön valaki, ásóval, fémbottal, kipucolni a csatornát.

Sokan kérdezték a vevők közül, milyen volt a szabadságom, mindenkinek azt mondtam, csodálatos. A fejem tele emlékkel. Nagyon eredményes volt, hiszen két barátot is megtanítottam kovászos kenyeret sütni, s a kint vett dolgokat is használom már. A Tripadvisor folyamatosan környékbeli hotelek ajánlataival bombáz, hamarosan le fogok iratkozni erről a szolgáltatásról. Ráérek akkor ezzel foglalkozni, ha majd megint megyünk.

***

Hétközben, amikor barátaink dolgoztak, vagy Zitával, barátnőmmel voltunk, vásárolni, dumálgatni, kenyeret formázni, vagy jártuk végig a kislistánkon szereplő látnivalókat. Esténként általában valakinél voltunk, beszélgetni, vacsorán, vagy éppen egy Lola nevű motoros hajóval hajózni a Sammamish Lake-en, s élvezni a luxust, rálátva a tószéli házakra, amelyeknek udvarán itt-ott helikopter, vagy éppen a stég mentén hidroplán álldogált...

Lola előkészítése az esi hajózáshoz. A kikötőhelyekért várólista van.

 

 Mt. Rainier a távolban

Az első napok egyikén meglátogattuk Zitáék egyik ismerősének a kávézóját, melyet nemrég nyitott egy helyi botanikus kertben, s amihez Miki felesége csinálta a logót és a feliratok terveit, kivitelezését. A tulaj, Tony súlyos betegségből felépülve döntött úgy, hogy megvalósítja élete álmát, s IT-ból átnyergel kávézótulajdonossá. Alaposan megkritizáltuk a süteményválasztékot. Még érződik a helyen, hogy nemrég nyitott, zárás előtt egy órával már alig volt süti, de ahogy Zita barátnőm mondta, a környékbeli irodákból, iskolákból nagy az érdeklődés szendvicsek iránt is, így a szűkösebb hónapokban is lenne bőven vevője a kávézónak. 

 

A botanikus kert egyik épülete. Magánkert volt korábban.

Elmentünk (újra, 15 év után) a Boeing gyárba, amely az Amazonon, Microsoft-on, Facebook-on kívül a város legnagyobb munkáltatója, s amire csak szuperlatívuszok lehetnek érvényesek. Idén 100 éve, hogy Seattle déli részén megalapult a gyár! Nagyon-nagy gépeket raknak össze a világ legnagyobb hangárjaiban. A "leesett az állam"-pillanat az volt, amikor a túrabusz (mert távolságok vannak, tehát a hangárok közt buszoztunk) megállt, hogy utat engedjen egy targoncának. A villás targonca pedig egy repülőgépmotort emelt fel egy kamionról, s vitte be a hangárba: egy olyan hatalmas Rolls-Royce motort, amely  alkalomadtán 12 órán keresztül tolja előre a többszáz főt szállító repgépeket... 

Ezen az oldalon van egy film, ami négy pecben bemutatja, hogy raknak össze egy-egy gépet... Lenyűgöző. Talán ostobaság, de még most is elkönnyesedik a szemem, ha látom, hogy ezeket a csodás, hatalmas gépeket pici emberek rakják össze. Ahogy festik be a gépeket a megrendelő által kért színekre, mintára. Akár egy autónál... Rengeteg papír és ragasztószalag borítja a gépet, apró, fehér védőruhába öltözött emberek festik szórópisztolyokkal... Az egyik leghosszabb munkafolyamat a gépek összeszerelése során! (Emlékszem, még annak idején műszaki rajzoló anyám mondta, neki nagy álma volt, hogy az egyik űrsiklóra felfestheti a sikló nevét...)

Ismerős zászlók a fogadóépületben

A fogadóépület teteje a kifutópályára néz, s onnan is látható a Mt. Rainier vagy a Mt. Baker havas orma. A tetőn terasz van, ahová koncenrteket, jótékonysági összejöveteleket szerveznek, mehet a nagyérdemű, ha megváltja a jegyeket, s koktélozhat a naplementében. S nézheti, amint próbaútra, vagy éppen végső rendeltetési helyükre szállnak el ezek az óriási repülőgépek.

Elmentünk Seattle-ben az Akváriumba, megint megnézni a tengeri vidrákat. Ez is olyan szerencsésen alakult. Már alaposan bemagoltam, hol fogunk parkolni, ha az Akváriumnál nem lenne hely, de ahogy megérkeztünk, egy japán bácsi azonnal intett, hogy megy el, vegyük át a helyét... Az Akvárium tele gyerekekkel, de azért sikerült megnéznünk a nem túl nagy helyen élő, a napsütötte víz felszínén lebegő vidrákat. Egy alkalmazott a közelben állt, s a karjára terített vidrabőrt meg lehetett simogatni. Mutatta, hogy mennyire meleg egy ilyen, rendkívül finom szőrrel borított bőr. Nekik van a legsűrűbb szőrük a világon az emlősök között! A vidrák állandóan borzolják, tisztán tartják a szőrüket, nehogy véletlenül is összeálljon, mert a vízbe merülve a szőrszálak között megrekedő apró levegőbuborékok tartják őket melegen.  

Utána a Pike Street Market következett, mely kötelező programpont minden Seattle-be érkezőnek. A főleg halpiacáról híres hatalmas piac többszintes, el lehet veszni benne, folyton tömeg van, s sajnos, a finom helyi termények mellett giccs is akad bőven. A kézműves- és kisebb standokra nem lehet helypénzt váltani, hanem naponta, kora reggel olvassák fel, hogy aznap ki árulhat az egyes standoknál. A nagy, bejáratott üzlettel rendelkező halas-, zöldséges-, virágos-, gyümölcsös-, péksüteményes cégek standai állandóak. V. tobzódott, mert végre kapott olyan őszibarackot, ami helyi volt, s aminek olyan ragacsosan folyt le a leve a könyökén otthon, ahogy ette, mint gyermekkora barackjaié. Csodás termények vannak, s amikor később utaztunk a környéken, láttuk, hogy majdnem minden kis településnek van szezonális, vagy állandó piaca. Dícséretes!

Közelében van a leggusztustalanabb utcai - minden nevezzem? - művészeti installáció? Valaki kitalálta, hogy a használt rágógumiját a piac melletti egyik sötétebb átjáróban a falra ragasztja. Régebben még pénzdarabokat is ragasztottak a rágógumikba, mostanra már csak a merevre száradt göbök láthatóak a falon. Kétszer már letisztították az egész förmedvényt, de a nép csak visszajár, s újabb réteget ragaszt a falra. A tavalyi komoly erőfeszítéssel járó tisztítás után az első "emléket" rágógumikból a novemberi párizsi merénylet emlékére ragasztották fel az emberek. A világ öt "legfertőzöbb" látványossága, de csak második helyen van az megcsókolandó ír Blarney-kő (haha!) után!

S persze, vannak múzeumok is, amelyek Seattle múltját mutatják be, de ezek száma igen véges. Ezúttal egyet sem néztünk meg belőlük. A történelmi belvárosra is csak futó pillantás vetettünk, ahogy próbáltunk a tengerparti meredek dombokon fel-le autózni. A várost csak pár évvel azután alapították, hogy Petőfi elszavalta a Nemzeti Dalt. Van múzeum aranyásó ősökről, indián lakóiról, akik már 4000 évvel a város alapítása előtt itt éltek. Jelentős számú skandináv származású matróz, bálnavadász telepedett le itt le, akiket a halbőség vonzott. Ők a Ballard nevű városrészben éltek, nekik állít emléket a Nordic Heritage Museum. 

Szóval lehetett volna még mit megnézni, de inkább a barátainkkal voltunk. Kenyérdagasztás, sütés, vagy a ház teraszán való kolibrilesés várt ránk. 

Az ott, középen. A kolibri. Féltékenyen őrzi az etetőt.

Minden egyes alkalommal elámultunk, amikor a hatalmas mosógépet használtuk, amelyikben elveszett a mosnivaló. Először lemérte a ruha súlyát, majd kiírta, hogy mennyi ideig fogja mosni, aztán édesdeden csilingelt, amikor végzett... Büszkén szárítottam a ruháinkat a teraszon, amíg rá nem jöttünk, hogy a szárítógép szép simára szárítja a ruhákat, csak hajtogatni kell, az enyémek bezzeg igényelték volna a vasalást... Tetszett, hogy a  riasztó nem csipog (vagyis nem árulja el az esetleges betörőnek, hogy hol található). Rájöttem arra is, hogy az amerikai, sütidekorálásból élő hölgyek miért dolgoznak otthonról: MINDEGYIKNEK akkora konyhája van, amiben bőven van vízszintes felület, s nincs szükség extra helyre, ha sütiket akar kihúzni. Meglepett, hogy milyen jó idő volt: végre nyitott ablaknál aludhattam, ráadásul az ablakokat olyan elmés kar mozgatja a szúnyoghálón túl, hogy mereven kitámasztva maradnak, nem csapja be őket a szél, sőt, a túlnyúló eresz miatt nyugodtan nyitva lehet őket hagyni akkor is, ha esne az eső.

(S arról már zárójelben, hogy az ott kapható kenyérliszt gluténben gazdagabb, így a kenyerek bucibbak, kerekebben lettek, Zita nagy örömére, pedig előtte figyelmeztettem, ne kedvetlenedjen el, ha elsőre laposak lesznek a kenyerei. De nem!)

Kérjetek és megadatik

Olyan jó kis eső volt tegnap es és éjjel, hogy öröm volt nézni. Hosszan esett, dúsan, a kerti vödreim félig teltek vízzel, hála az ügyes elhelyezésüknek. A kis fóliasátram lefelé lógó, s kétoldalt cippzáros ajtaját kifelé döntöttem, s beletettem a végét egy vödöbe. 3 liter vizet gyűjtöttem így.

Igaz, hogy szinte félvakon vezettem fel Kilternanba este, teljes erővel dolgozó ablaktörlők mellett, s igaz, hogy a villámlás-dörgés Dublin déli részén több órán át tartó teljes áramszünetet okozott, de legalább fellélegzett a táj, s végleg kialudt a hegyen a füstölgő sülzanót. A sötétség miatt a meetinget is telefonok és elemlámpák fényénél ültük végig (mert farmon nevelkedett asszonyokat egy kis áramtalanság nem riaszthat vissza semmitől). A legbosszantóbb megbeszélendő pont az egyik, nekem is nyűgöt okozó vevő miatt volt, aki barátnőjével "állította", hogy a piaci lekvárokat szupermaketben vesszük és "újrapalackozzuk". Kontrollerünk kérte a nőt, írja le panaszait, hogy a "Head Office-szal is megoszthassuk aggodalmait", de a nő ettől ilyen-olyan ürüggyel elállt. Naná, ő is tudja, hogy ha ez írásba kerül, beperelhetnénk hitelrontásért.

Nekem csak annyi bajom van vele, hogy nagzon udvariatlan, úgy dobja a pénzt a pultra, hogy gurul, mindig kétszer-háromszor visszajön a pulthoz azzal, hogy hideg a teája, vagy nincs benne elég víz, vagy túl sok van benne. Noná, hogy hideg, ha hideg tejjel önti fel... Aztán jön azért, mert túl tejes. Minden alkalommal megkérdi, mibe kerül a tea, aztán kevesebbet számol le, majd néz az arcomba, mit szólok ehhez. Lábujjaim ilyenkor már behajlítva, s elárulhatom, hogy az egyik ujjam is mutogat a pult alatt, de az arcomon ott a kissé erőltetett mosoly (kill them with kindness), s mondom, még hány centre van szükségem. Dobja. Egyszer, amikor már sokadszor  jött vissza a pulthoz, odaszólt nekem: "Tudom, hogy udvariatlan vagyok. Mindenki mondja. De hát ez vagyok én." Még nem mertem visszaszólni, hogy "És ez kifogás?", de ki tudja, egyszer megteszem.

A meetingen kiderült, hogy egyik tagunk, az ékszerész Irena nem tud jönni egy darabig, mert szombatjait a gyerekei töltik ki (a férje mit csinál vajon?). Három gyerek, hurcolni őket ide-oda, edzés, tábor, ki tudja, még mi. Ez azt jelenti, hogy a mandulás, sima sütijeit nem süti senki. Azonnal lecsaptam a lehetőségre. S ami még jobb, húsz centet emelhetek a tortaszeleteimen! 7 vagy 8 éve nem volt emelés az árakon, a kontroller körbenézett, s kiderült, hogy még a gyári scone is drágább, mint a miénk, a házi. Ezt is örömmel fogadta mindenki.

A Seattle-beli nyaralás során alaposan belecsaptunk a lecsóba (hogy egy rokont idézzek), így minden megrendelés, lehetőség külön öröm. Durván megugrott az autóbiztosításom, s ugyan a benzin olcsóbb lett, s nem autózom annyit, de a biztosítás emelése elég durva, és indokolatlan érvágás...

V. egy szép kenyeret kért, mondván, beviszi a magyaroknak pénteken, huszadikára. A kovászoshoz már nincs elég idő, ezért Limara egy fazékban süthető parasztkenyere vár gyúrásra a pulton...

Tűz

6 napja nem esett. Azelőtt is csak valami porelverő esőcske esett, pár csepp. Esőtánc eljárásáig még nem jutottam, de mint valami igazi szántóvető ember, néha felnézek az égre, és morgom, hogy "kellene már egy kis eső ezeknek a földeknek".

Is.

Tegnap a FB-on ültem éppen, amikor valaki ijesztő képet posztolt, a város déli végéből: ég a Bray Head. Kimentem a ház elé, megnézni, s valóban, igen csúnya sárgás füst kavargott a telep felett. 

A kertből sem volt szebb a látvány.

A tűzoltók órákon át, drón segítségével-vezetésével vették körbe és oltották a hegy tetején, oldalán lévő égő sülzanótost. Eloltották, míg a nép a füstöt figyelemmel követte egész Dublinból, főleg a partvidéken, mert riasztotta őket a füstszag. Reggelre, mielőtt megjött a szél, csípős savanykás füstszag terjengett itt is, aggódtam is, hogy bírom majd napközben. Aztán feltámadt a szél (némi eső igéretével), s most már nem gond kimenni a kertbe. 

Most már csak egy kis eső kellene ezeknek a földeknek...

***

Az előbb negyed órát keregtem a lakásban, hasztalanul forgatva az amúgy elég titkárnősen tárolt jegyzettömbjeimet. Nem találtam az eggyel korábbi piaci meeting jegyzeteit. Pedig azokat le kell gépelnem a következő (ma esti) meetingre... Arra emlékeztem, hogy épp elutazásunk előtti napokban volt, tehát nem volt időm letisztázni, de hová tettem? A piaci papírok között ott volt a jegyzettömb, de benne bizony egy sor sem a meetingről... Némi pánik és "lemegyekalfába" után rájöttem, hogy a meeting elmaradt, a pénztárosunk betegsége miatt... Az utolsó pillanatban mondtuk le, egyikünk javaslatára... Még örültem is, hogy pakolással tölthetem a felszabadult időt....

Így most volt időm blogolni :-)

Seattle 3.

Alig három hete már a történéseknek, de máris a naplómra kell támaszkodjak, hogy mi is történt velünk a nyaralás alatt. Az első itthoni hét sűrű volt, két nagy tortamegrendeléssel, sütikkel, így nem volt időm írni, csak fejben fogalmaztam a leírandókat. Azóta még sűrűbb lett az élet, egy barátunknak hála, sokaknak feljött a hírfolyamában az üzleti Facebook oldalam, s most pár érdeklődéssel, és esetleges rendeléssel kell törődnöm. Adja ég, hogy legyen belőlük valami!

***

Első ott töltött napunk délelőttjén vendéglátónkkal, Mikivel, akinek házában laktunk ebben a két hétben, egy igazi amerikai Cars and Coffee rendezvényre mentünk. Ez nem egyebet takar, mint hogy büszke autótulajdonosok kiállítják autóikat valami nyilvános parkolóban, s egy közeli kávézóból vett kávéjukat hörpölgetik, egymás autójának megtekintése közben. 

De először is egy kedves kávézóhoz vitt minket Miki. Victor's Celtic Coffee Company a hely neve, s arról híres, hogy eredeti tulajdonosa ír, de ő azóta visszavonult, s csak kávépörköléssel foglalkozik, a kávézót már más vezeti. Jól megreggeliztünk. Miki figyelmeztettt bennünket, hogy a jelenlegi tulaj egy morgos svájci öregember, s valóban, elég kurtára sikerült a hangneme, de a kávé érdekében elviseltük. A kávézó előtti kellemes teraszon üldögélve ettünk. Egy helyi házaspár szóba elegyedett velünk, a magyar beszédet hallva. (A város tele van külföldiekkel, hiszen a Microsoftnál rengeteg külföldi dolgozik, de a magyar szó azért még érdekességszámba megy.) Kiderült, minden évben Európába utaznak. Kölcsönösen áradoztunk Európa szebbnél-szebb helyeiről. A legpoénosabb az volt, amikor elnézést kértek Trumpért :-)

A Cars and Coffee helyszíne, egy teljesen sima városi parkoló jobbára tele volt, s amint már megszokhattuk, az európainál nagyobb és erőteljesebb autókkal. Volt ott minden, amitől elcseppen az ember nyála: Lamborghini-k, Maserati-k, Porsche-k, Corvette-ek, Mustang-ok, felturbózott, egyedi színű autók, s néhány igen szép, klasszikus, régi autó is. Egyiküknél a tulaj, miután körbefotóztam a kocsiját, megjegyezte, hogy nem jó szögből fényképezek. Elvette a telefonomat, s odaterelt az autó oldalához. "Üljön be - mondta, - majd én csinálok egy megfelelő fotót." S lefényképezett. Hosszan hálálkodtam a kedvességéért. 

Aztán vissza a házhoz. Miki bepakolt, ránkhagyta a házat néhány gondosan leírt utasítással egyetemben, s elautózott Vancouver felé, ami alig két óra kocsival Redmondtól, de repülőjegyek szempontjából olcsóbb onnan indulni. Magunkra maradtunk a házban. A teraszra kiülve élvezhettem a kolibrik társaságát, akik hangosan ciripelő kis drónokként kezdtek újra jönni a cukros vízzel feltöltött etetőre. 

Este, hogy gyakoroljuk a kölcsön autóval a vezetést, a közelben kinézett, gps-szel gondosan belőtt bevásárlóközpontba mentünk. Ezek itt jobbára földszintes épületek, jó pár áll egy nagy telepen, köztük kényelmes, széles parkolók, azon túl kis lakásokból álló lakótömbök - majd azon túl egyszintes házakkal teli, labirintusszerűen kanyargó utcák,  tágas, szétterülő telepek, lakónegyedek, köztük rengeteg fa, kis parkok, ösvények, s még több telep, valóságos kis erdőségekkel. 

A ruhaboltok, élelmiszer boltok és áruházak, mozi stb. közé szorulva egy-két vendéglő is található. A leglátogatottabbnak tűnő olasz hely mellett döntöttünk, mert V.-nek nem volt bizodalma mindenféle ázsiai helyen próbálkozni, márpedig azokból itt bőven akadt. A kaja nem, de a helyi bor igen finom volt. Csak üldögéltünk és nézegettük az embereket. Hazafelé V. már nagyobb magabiztonsággal vette az akadályokat, s használta ki a "piros lámpánál jobbra kanyarodni szabad" lehetőségét, és a sok avenue és számozott út közül megtaláltuk a mienkét. Újra ott voltunk a hatalmas házban, a fenyők árnyékolta kertben, a kolibrik cirpelése, és a bokrok alján ugrándozó kisnyulak között. Másnapra pedig Hajniék szerveztek nekünk a közelbe kirándulást.

***

A "közelben" szót újra kell értelmezni, mert ez Amerika, ahol minden nagyobb. Úgy szűk kétórás autózás után érkeztünk meg a Crystal Mountain Ski Resort-hoz, a 410-es út mentén (ha valaki rákeresne). Innen van a legszebb rálátás a Mt. Rainier nevű kihalt vulkánra, amely a Cascade hegyvonulat egyik legmagasabbja. Kihalt vulkánokból akad pár, pl. a Mt. St. Helens, ahol 15 éve jártunk, a Mt. Baker, s társai, ezek egyikét-másikát Seattle magasabb pontjairól egyébként szépen lehet látni.

 Mt. Rainier az útról

Dögmeleg volt, csak a légkondinak volt köszönhető, hogy nem saját levünkben ültük végig az utat. A parkoló tömve. Hiába, hétvége volt, ilyenkor mozdulnak ki a hétközben elég hosszú munkaidővel dolgozók. A hegyre sífelvonó kabinok vittek fel, oldalukon ügyes kis műanyag fakkok, amikbe télen síléceket és botokat lehet csúsztatni. Fent aztán, ahogy az ember kilép, mellbe vágja a látvány, Mt. Rainier látványa. Régi National Geographic-fotók jutnak az ember eszébe, a messzi vidékről, amiről csak iskolában tanult: hatalmas hegy, hóval borítva, körülötte pedig gleccser-csiszolta meredélyek, fenyvesekkel, majd virágos mezőkkel körítve... Elmondhatatlan. 

 Mt. St. Helens a messzi távolban, egy pofátlan rovarral

Fent van egy vendéglő, Karesz oda foglalt helyet. Amíg a sorunkra vártunk, leültünk a kilátóterasz meglepő módon korlátmentes szélére, az oda kitett nyugágyakba. 

Az előttünk nyíló meredélyt kövek borították, azon pedig apró és nagyobb szőrös állatkák futkostak: amerikaimókus-család, chipmunk-ok. Kaját jöttek kérincsélni, s jutott is nekik, a tiltó táblák ellenére. Megpróbáltam őket lefényképezni, de olyan gyorsan cikáztak! 

Ebédelni napernyők védelmében ültünk le. Igen erős volt a napsütés, szerencsére Hajni hozott naptejet, alaposan bekentünk magunkat. (Egyébként nyaralásunk alatt egyszer esett, itt, ahol állítólag Írországot felülmúló mennyiségű eső szokott esni.) Hozták a jókora adagokat, amiből megint csak - hopp! - esett le néha egy-egy falatka a merészebb mókusoknak, akik bemerészkedtek az emberek lába alá.

Az ebédet rövid séta követte, aztán leereszkedtünk a kocsihoz, s a főúton tovább autózva elértünk az igazi kirándulás helyszínéhez: túra, egy közeli domb körül. Naches Peak a domb (hegy?) neve, s a kirándulóút (Naches Loop Trail) ezt és egy fura nevű tavat (Tipsoo lake), és több kis tavacskát érint és ölel körül. 5.5 km, hegynek fel és le, néha hófoltok mentén... 

Nekünk kanapékrumpliknak ez szokatlan volt, de a jó társaság, a sok fotózandó virág és a csodás táj feledtette a rozsdás lábizmok tiltakozását. Hógolyóztunk, virágokat szagolgattunk, füttyögő mormoták után hallgatóztunk, medvés városi legendákkal riogatva egymást. Jót nevettem azon, hogy az ösvény közelében van egy Sourdough Gap is, így megemlékezhettünk a becsempészett kovászomról is, amely ekkor már javában hízott a Mikitól kapott, gluténben gazdag amerikai kenyérliszttől.

Már ment le a nap, mikor visszaértünk a kocsihoz, ahol Karesz és Hajni a (természetesen) hatalmas hűtőládából mindenféle finomságokat varázsolt elő. Alkonyatkor, hatalmas fák ölelte utakon autóztunk haza, fáradtan, a vidék szépségétől eltelve. Karesztől kaptam amerikai SIM-kártyát, így gond nélkül netezhettem útközben is, azonnal utánanézhettem a tőlük hallott információknak. 

Csuda kényelmes életünk volt, a barátainknak köszönhetően.