A lényeggel kezdem. Sajnos, piacilag nem volt valami sikeres ez az elmúlt fél hónap. Az egykori sikertermékeim nem sikeresek, rá kell döbbennem, hogy jelentős bevétel-visszaeséssel kell számolnom. Mivel már sokadszor hoztam haza a felét, vagy több mint a felét a szeletetelt süteményeknek, ezeket nem fogom készíteni többet. 5 alkalom azért már elég volt arra, hogy a rendszeres vevők megkóstolják, kipróbálják (volt kóstoló is), s úgy tűnik, nekik nem jött be. Másféle vásárlók. Azért, hogy itthon V. elnyammogja őket, vagy odaajándékozzam a szomszédoknak, kár megsütni. Nem sajnálom V.-től, nem erről van szó, hanem hogy kész pénzkidobás. Kenyeret csak 6 felet tudok eladni, de azt biztosan. Most megpróbálkoztam paradicsomos kenyérrel, egy tag javaslatára, csináltam köménymagos, kenyérfűszeres rozskenyeret is (élesztőset, de majd lassan átváltom az élesztőt kovászra). A gingerbread men/dinoszaurusz kombóból 15 fogy piaconként. Nudli. Úgyhogy most ez az egész piacozás tényleg amolyan hobbi szint lett, úgyhogy a kávézót nyomom, hogy rendeljen többet a sütijeimből, s szerencsére van privát megrendelés is.
Amúgy nem vagyok egyedül a csalódottságommal, a másik két kolléga, akikkel együtt magunkat Kilternan refugees-nak tituláltam, hasonlót tapasztalt. Ami Kilternan-ban sikeres volt, az itt nem az. De nem adom fel, járok továbbra is, nézegetem, mi az, ami sikeres lenne, talán valami reggeli péksütemény?
A kenyereket, éjjel kelesztett dolgokat figyelnem kell, mert a hűtőszekrény nem hűt már valami jól, volt egy hét, amikor több kenyerem is túlkelt, lapos korongok kerültek ki a sütőből. Változtatnom kellett a kelesztési időbeosztáson. Megérett a helyzet egy új hűtőre, de mivel beépítettről van szó, át kell gondolnunk, mit veszünk, hogyan rakjuk be a régi helyére.
***
A tegnapi első összejövetelünkön - amit egykori piaci tagtársakkal ejtettünk meg - főleg a kudarcainkról volt szó, aztán unokákról, sikeres egyetemi felvételeikről, unokák látogatásairól ment a csevely. Melyik régi vevő hunyt el (erre is volt példa), előkerült néhány fénykép az utolsó piacról, azt adtuk kézről-kézre, míg kávéztunk az egyébként remek Gathering Ground tágas termében. Ezt a kávézót Kilternanban az ottani temlomi közösség építtette, és tartja fent: a személyzet önkéntesekből áll, ragyogóan tiszta és szépen kialakított hely, mellette teniszpálya egy klubnak, remek parkoló, s mintegy emlékeztetőül az idő múlására, pár lépésre a templom temetőkertje, ahol Robin is nyugszik, egykori pénztárosunk.
Ami elszomorított, az az, hogy a piac egykori parkolóját már veri fel a gaz, a hatalmas tábla még mindig hírdeti, hogy elkelt a terület. Az építési engedélyt nem kapta meg a vállalkozó, majd gondolom, kevesebb házat akar rá felhúzni, s akkor átmegy az engedély.
Még lesz egy meeting, mert vannak még eldöntendő dolgok, s nagyon ragaszkodni kell ahhoz, hogy minden jogilag megtámadhatatlanul menjen. De talán utána már tényleg megszűnik a titkári pozícióm, tagságom, s megőrzésre átadhatom valakinek a papírokat, valakinek, akinél több hely van.
De ami örömteli, hogy a régi vevők továbbra is jönnek az új piacra, s két érdeklődő is akadt, aki talán megkeres süti ügyben. Tehát ez jó, mindig örülök, ha simerős arcokat látok az új piacon, mert lehet beszélgetni. Most a termékek szebben szét vannak terítve, van új asztal a kenyérféléknek, nem annyira zsúfolt a tálalás. Segítek árakat beolvasni a pénztárosoknak, pakolni a vevőknek, de úgy negyed 12 után már csak a lézengés marad, bár legutóbb vagy fél órát beszélgettem egy idősebb hölggyel, aki egy hatalmas ír farkaskutyát hozott magával a piacra, a hétvégén vigyázott rá. Az állatot Charlie Brownnak hívják, nem volt barátságos, ellenben hatalmas termetével mindenkit lenyűgözött, úgyhogy alaposan megcsodálta mindenki, s számos fotó készült. Sajnos, ezek a hatalmas termetű ebek nem élnek sokáig, 7-9 év után már rohamosan romlik az állapotuk. Charlie Brown is barátságos eb volt eddig, mondta a néni, de idén nyártól a most 6 éves eb valamiért mogorvább lett, így óva intettek tőle, hogy barátkozzak.
Eszembe jutott, hogy jó pár éve, Rotterdamban, a nagyon kora reggel induló kompra várva hogyan találkoztunk egy házaspárral, akinek a jókora terepjárójában hátul két ilyen kutya és egy német juhász utazott. S azokkal barátkozhattam, de alig bírtam állva maradni, amikor nekem dőltek babusgatásért, s a németjuhász szinte belefúrta az orrát az ölembe, nem tudtam hova forgolódni a szaglászódás elől. S emlékszem, rátettem a kezem az egyik ilyen farkaskutya hátára, s inkább felfelé kellett emelnem a kezem, mint lefelé... s igen-igen kicsinek éreztem magam az óriási teste mellett. Az a házaspár is a szigetre tartott, jöttek nyaralni a házukba, a három ebükkel...
Akkor volt az is, hogy autóztunk a kikötő felé, s nem értettük, hogy a kelő nap hogyan festheti meg a nyugati ég alját.... Amíg rá nem jöttünk, hogy üvegházak világítását látjuk, nem a kelő napot.
***
Volt két kissé izgulós hetem, mert apám papírján valami észlény elírta az információt, s két hétig ő is, én is azt hittük, a kezelése kemoterápiával folytatódik. Kell-e részleteznem a borús gondolatokat? Aztán pár napja írta, hogy nem, szó sincs kemoterápiáról, tévesen lett feltüntetve ez az info a papírjain, de addigra már ő is, én is végigbújtuk a netet, szokás szerint a legrosszabbra készülve fel, erre kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. Jobb helyen egy ilyen elírásért perelnek a népek, apám esetében csak annyit mondtak neki, bocs, megesik. Hogy az Úr rogyassza rájuk a eget, de csak miután befejezték Apu kezelését. De akkor teljes erővel.
Közben fogynak az egyetemi régi kollégák, ismerősök, Apu egyre sűrűbben ír temetésekről, búcsúztatókról, fogy az a nemzedék, akikkel/akiknek még dolgoztam kis egyetemi papírtologató koromban. S a képek barátaink gyerekeiről, öcsém fiairól egyre sűrűbben emlékeztetnek, hogy megy ám az idő. Mondjuk, ennek haszna, hogy most már tudok velük beszélgetni, kinőttek abból a kamaszkorból, amikor szótlanul ettek velünk a családi asztalnál, vagy a számgép előtt ülve sem méltattak minket válaszra. Ez már jó.
***
Megkezdődött az iskola. Ez azt jelenti, hogy legalább a délelőttök csendesek, nincs labdarugdosás, mert suliban vannak az apró- és nem annyira apró népek. Szomszédunkkal megbeszéltük, hogy amennyire tőlem telik, visszavágom a fát a hátsó kertben, igyekszem leginkább azokat megkurtítani, amíg átlógnak az ő felére. A most érő vörös bogyók mindent megfestenek, amire ráesnek. Az ágakon egyre többször landolnak kövér erdei galambok, s akrobatikus mutatványok (hasizom!) keretében tépegetik a bogyókat.
Szomszédom nemrég beinvitált a kertjébe/teraszára, s irigyen néztem a kis lámpasorokkal átszőtt kiülős részt, a szépen elrendezett cserepek sorát, aztán azonnal bevillant, hogy na ja, ide sosem vágódik be labda, sosem borul fel edény egy-egy berúgott foci után. Bár ne panaszkodjak annyit, az utóbbi időben egyre ritkábban hallom a döndülést hátulról, talán most már megpróbálhatnám felrakni a függő virágtartókat, főleg most, hogy egy csöppet jobban értek a fúrógép kezeléséhez.
A lakásban felraktam újabb két képet, és egy olajlámpát, amit már nem is tudom, honnan kaptunk, de nagyon jól mutat a falon. Sikerült újabb adag könyvet elszerezni máshová, lassan de azért fogynak a charity shop-okba eljuttatott dolgok. Mindig elviszek három -három könyvet a Little Library-be, amikor megyünk újságért.
Reggelente sétálunk. Nem mindig vidám kiscsikóként ugrálunk le a partra, arcunkat még feszesre húzza az alhatnék, de megyünk. Amikor csendes a tenger és langyos a reggel, rengetegen fürdenek. Már többször összetalálkoztunk szomszédunkkal, amint jön haza az autójával, fürdőköpenyben ülve, egy kis úszás után. Én addig jutottam, hogy hideg vízzel fejezem be a zuhanyzást, a tenger a közelembe nem jöjjön. Elég nekem a partról csodálni az úszókat, vagy a vízben csak csendesen ejtőző nőket, férfiakat.
