Gyomorszorulás

Komolyan az az érzésem néha, hogy körülöttem omlik össze a világ (eh, az ország), én pedig nyugisan ülök a közepén. Ma sokat autóztam, be a városba, vittem a sütiket a kávézóba, majd mentem Sandyford-ba, elvinni régi kolléganőmnek, a lengyel Agatának az idei színházi fesztiváli műsort, mert lengyel előadások is lesznek. Közben rádióhallgatás, hírek. Kellett nekem!

A boltban éreztem először, hogy nagyot változott a világ (eh, az ország!), mert eddig nem kellett munkát keresnem, de mostanság nézelődöm, kicsit - mert jobb volna több pénz, egy kis mellékes. Mert a sütizéssel nem keresek jól, hobbiszint. (Nagyobb befektetés nélkül nem is fogok vele jól keresni, az már biztos. Konyhabérlet és tsai.) Amikor csevegés és emlékek elevenítgetése közben részmunkaidős munka után érdeklődtem a boltban, félig viccesen, félig komolyan, a régi managerem az arcomba nevetett. Igen, teliszájjal kiröhögött, nehogymá', náluk is elküldtek embereket, józan vagyok én? Már nem mondták, mint nem is olyan régen, hogy nincs-e kedvem visszajönni...

Aztán mentem bevásárolni, majd a nagybaniba. Feltűnően sok az ajánlat a boltban, kettő egyért, csökkentett ár, s hasonlók. Vettem sok gyümölcsöt, ámítom magam, hogy majd ettől roppant egészséges leszek. A nagybaniba a "hegyen át" mentem, csodaszép házak között, és az egyik lereszteződésben éppen egyik régi megrendelőm kávézójánál lyukadtam ki. Illetve, a volt kávézójánál. A Tarte Tatin helyett most Tapas/Café Bar van, az épületet más bérli. Kate-ről, a tulajdonosról Daphne útján hallottam, hogy feladta, nem ment a kávézó, így Kate munkát keres, túl az ötvenen. Ez így is elég rossz hír, de látni a másik feliratot az épületen - ez még jobban szíven ütött, pedig nem voltunk napi kapcsolatban, mégis mindig nyílt és kedves volt velem, és főleg őszinte: sokat beszélt a lehetőségeikről múlt Karácsony előtt, arról, milyen nehezen megy az üzlet.

Közben jöttek a rádióból a hírek, hogy külföldi elemzők attól tartanak, a sz*rból kihúzott bankok miatt összeomlik majd a gazdaság, tönkremegy az ország... Persze, ez így elég szenzációhajhász cím egy újságban, de mégis... Majd meglehetősen torokszorító interjú egy férfival, aki száz évnél is régebb óta meglévő családi üzletét kell, hogy feladja, s települ a családdal Ausztráliába. Mert nem tudja már fenntartani, amit az apja, nagyapja felépített. Túl a negyvenen kezdi újra, máshol, nagyon messze.

Előttem kis Fiat halad, az ablakában matrica, Ambrose-éké, azé az autókereskedésé, akiknél V. Böhömöt szokta szervizeltetni régebben. Ők sincsenek már.

Utána jövök haza, látom, a velünk szemben lévő lakást reményteljes vevők nézegetik. Gondoltam, megnézem az ingatlankereskedő weboldalán, mennyiért vesztegetik. Négyzetméterre akkora, mint a miénk, de az ára most egészen pontosan 85 ezerrel olcsóbb, mint amikor megépült, úgy 7 éve.

Este telefonál az uram, ne menjek érte, Trish majd hazahozza. Trish-ék csoportjától 18 embert bocsátottak el, Trish-nek talán mázlija van, és maradhat, mert az idén jó értékelést kapott. Ugyancsak a Gyárból, csak éppen a világ másik felében, elbocsátották V. egyik régi kollégáját, a skót Steve-et, aki ír feleségével egy új élet reményében költözött ki az USA-ba. Vittek mindent. Erre alig két évvel később állás nélkül maradt, s kb. olyan helyzetben van, mint mi voltunk 2004-ben, amikor a Gyár először rakta lapátra az uramat. Ha nincs meló, nincs tartózkodási engedély, el kell hagyniuk az USA-t. Hiába van a feleségének munkája, neki is mennie kell, mert vízuma Steve vízumától függ.

Gondolom, mostanság ők is fogcsikorgatva alszanak, mint az uram akkor. Tudom, milyen érzés, nem irigylem őket.

Mondja a rádió, hogy az év eleje óta 10 000 házban, lakásban, üzlethelyiségben szüntették meg az áramellátást. Nem derült ki, ebből mennyi a lakóház/lakás, ahol nem tudnak fizetni.

Rohamosan nő azok száma, akik 2-3, vagy 6 hónap óta nem tudják fizetni a törlesztőrészletet.

445 000 fő a munkanélküliek száma.

Szóval olyan földcsuszamlás-érzetem van, teljesen indokolatlanul, mert személy szerint panaszra semmi okom. Mégis el-elfog a félsz. Van munka, kényelem - de vajon meddig?

Csoda, hogy ezek után olyan kis aranyosságok kellenek nekem, mint Lilou sztorija? S aranybetűs nap az, amikor sikerül lopva megérintenem a fal tetején, nekem háttal alvó Maskát, anélkül, hogy észrevenné? Annyira nem akarok rossz hírekkel foglalkozni... De semmi pánik, ez csak hiszti, néha van ilyenem (is). Majd hazajön az uram, megveregeti a fejecskémet, hogy csacsi öreg medvém, és lenyugszom.

Ír humor

Ma reggel hűvös volt odakint. Igazi őszies illat, erős napsütéssel. Kezdődik az iskolaév. Egész hétre langyos meleget, de hűvös reggeleket mond az előrejelzés. Maska most már hűségesen követi a napot, reggel a bokor alatt kezd, majd - ahogy az emelkedő fénysugár beteríti a szomszéd kerti házikóját -, annak a tetején alszik tovább. Délben a falon bóbiskol, ahol éri is a nap, de be is tud húzódni a borostyán árnyékába, ha túlságosan felmelegedne, késő délután pedig a kifeküdt díszfüves cserépben alszik összekunkorodva, a teraszon.

Kiváncsi vagyok, mihez kezd a téli hidegben, ha megjönnek az esők.

***

Múlt héten, szerdán, a kedvenc rádióadóm minden híradáskor bemondta, hogy a DART-on (az itteni HÉV-en) egy macskát találtak, jól tartott, barátságos állatot, a gazdája átveheti a Pearse állomáson, a személyzeti irodában, ott vigyáznak rá. "Ideiglenesen a DART (gyorsan ide-oda suhanó) nevet adtuk neki, mert úgy ugrál ide-oda az irodában" - mondta a macskáról az állomás vezetője. Még a vasút weboldalára is felkerült a fotója, ott megnézhette mindenki, aki úgy gyanította, hogy az ő macskája utazott a szerelvényen. Az emberek Twittereztek róla, poénkodtak, hogy biztos a déli városrészben lévő barátnőjéhez tartott a vonaton, amikor potyautazáson kapták - többen pedig jelentkezték, hogy ha nem kerül elő a tulajdonos, ők örökbe fogadnák a vonatozó macskát.

Nem volt erre szükség, mert a történet boldog véget ért, előkerült ugyanis a macska gazdája, egy étterem manager Malahide-ról. Mint kiderült, a macsek már hétfő este eltűnt, rémült gazdái hiába keresték a környéken, nem került elő. Naná, hogy nem, ugyanis bekószált az egyik szerelvénybe, ahol meg is örökítette a kocsi CCTV-je: békésen aluszkált az egyik ülésen, miközben elutazott a belvárosba, potyautasként, és a Pearse állomásnál adta át valaki a hatóságoknak.

Lényeg, hogy a gazdi és macskája egymásra talált, volt örömködés, a sok rossz hír között végre egy megmosolyogtató történet, egy "hepiend". A macskáról kiderült, hogy Lilou-nak hívják, a DART belsejéről készült CCTV-felvétel alapján kiderült, vékonyka, szürke kis állat. De a történet nem is ezért érdekes. Hanem azért, mert Lilou az első olyan állat az Iarnród Éireann (az ír vasúttársaság) történetében, akinek - fényképpel ellátott! - vasúti feltöltős jegyet adtak: ha esetleg megint kedve támadna DART-ozni!

Sok mindent lehet "nemszeretni" ezen országon, de humoruk, az van:

Íme, Lilou jegye (arról nem szól a fáma, raktak-e rá valamennyi pénzt :-)). A fotót az Irish Independent oldaláról vettem.

Ballywaltrim-i fiaskó

Íme, a piac új táblája. Készítője 350 euróért adta a lábazatot, a táblát, a tervet, annak elkészítését, a régi tábla leszerelését, az új felszerelését. A régit még a testvérem készítette, magam ragasztottam fel remegő kézzel a jókora öntapadós lapot a már meglévő fémlapra, az utasításai alapján. Büszkén jelenthetem, hogy a 6 éves régi tábla még mindig sértetlen, annak ellenére, hogy "csak" műanyag öntapadós lap. Most a piac épülete mögött vár sorsára. Ott szombaton búcsúzóul még megsimogattam testvérem keze munkáját, mert a fémlappal együtt alighanem jövő héten a szemétre kerül.

A Ballywaltrim-i Közösségi Napra való kivonulásunk nem volt valami sikeres. Rengeteg süti megmaradt, még azután is, hogy a programok végeztével féláron próbáltunk megszabadulni a scone-októl (túl sok készült), kenyerektől, sütiszeletektől. Egyszerűen nem tudtuk, mit várjunk, mekkora lesz a forgalom, így aztán néhányan erősen túllőttünk a célon. Azt sejtettük, hogy pár dolog nem lesz népszerű az árak miatt - Ballywaltrim nem éppen jó környék, de azért elvittünk mindent oda, ami megmaradt a piacról, kerüljön akármennyibe is. Panaszkodni nem panaszkodhatom, a gingerbread men-jeim és a dekorált aprósütik, pekándiós sütik mind elfogytak, a kenyereim azonban nem. Féláron megszabadultam kettőtől, a többit hazahoztam.

Egészen helyre kis sátor alatt voltunk, védve a széltől, az időnként rákezdő esőtől

Amúgy még életemben nem találkoztam ilyen felvágott nyelvű apróságokkal, mint itt, pedig bolti eladó koromban azért nekünk is voltak érdekes vásárlóink. Szerencsére azért több volt az udvarias gyerek, mint a szemtelen. De azért megmaradt bennem a jelenet, mely akkor zajlott le, mikor kiderült, hogy féláron adjuk a sütiket. Egy kislánycsoport jött oda, lehettek 8-11 évesek. Körbenéztek a megmaradt sütik között. "Van valami ingyér'?" - kérdezte egyikük. "Nem, féláron van mindegyik." - felelte Patricia (p.k.). "Féláron? Miért nem ingyért, úgyis csak tönkremennek holnapra." - mondta az egyik lány, a sütiket nézegetve. Patricia élből felelte, hogy nem mennek azok tönkre, és különben is, holnap is megyünk egy piacra, majd ott eladjuk a maradékot. (Ami, ugye, nem volt igaz.) "Aztán hoool?" - kérdezte egy a kiscsaj, de olyan hangsúllyal, hogy kedvem lett volna az arcocskáját egy tortába törölni. "Dundrumban." - jött a válasz, megint élből, amire a kiscsaj csak morgott valamit, hogy addig úgyis megpuhulnak a sütik. Majd elvonultak. Még soha nem hallottam egy ekkora leányzót ilyen pimaszul beszélni egy felnőttel, mondtam is Bellának, hogy ejha. Kis porbafingó, de dumálni azt tud.

Szerencsére voltak normális, érdeklődő emberek, sőt, olyan is akadt, aki hosszasan faggatózott, miket árulunk, és hol. Kapott szórólapot. Volt olyan is, aki alaposan bevásárolt Patricia zöldségeiből, sőt, a mellettünk lévő fagyiárus nemcsak sütikből, de lekvárokból is bevásárolt a féláras árusítás idején. Amúgy az ott töltött 3 óra alatt nekem úgy tűnt, hogy leginkább a mellettünk lévő fagyisnak és pizzásnak volt forgalma :-)

A közösségi nap nem volt valami élménydús, alighanem az erős szél, és az át-átvonuló záporok is távol tartottak a népet. Volt valami táncbemutató, birkózók is felléptek, de inkább a csúszdákon, "gumikastélyokon" ugráltak az apróságok, míg a szülők a fellépő csemetékben gyönyörködtek.

Patricia, Bella, Sally a megmaradt sütik számát ellenőrzi. Mellettük Michael, egyik legbuzgóbb tagunk, mindenhol ott van, ahol segíteni kell. S meglepő módon a helyi Irish Countrywomen's Association-nak is tagja :-)

Amikor késő délután elindultam haza, a közeli Kilruddery House-nál már gyülekezett a nép, az esti Jose Carreras-koncertre. Öltönyös biztonsági emberek szűrték az autókat a kapunál. Bevallom, csak a jegyek súlyos ára tartott vissza a résztvételtől. Este vájtfülű hozzáértők tollából olvastam, hogy miféle kifogásaik voltak a koncert ellen (hogy Carreras hangja nem a régi, és miért szabadtéri a koncert, itt, ahol augusztus végén már hűvösek az esték stb.), de azért elmentem volna, ha nem szaladnak el annyira az árakkal. Ugyan nem ugyanaz, de helyette felraktam Andrea Bocelli egy CD-jét, azt hallgattam sütidekor közben péntek este, és meghallgattam egy karácsonyi koncertet is, többek között Carreras-szal, Bécsből. Kicsit hülyén vette ki magát az Adeste Fideles így augusztusban, de hát már amúgy is csak 117 nap Karácsonyig, nem?