A rejtélyes marhaszegy

Egyik kedvenc viccünk:

"- Anyuuu, anyuuuu, mijazoooott?
- Nézd, Pistike, tehén!
- Hooool?"

Ezt félévente előadjuk egymásnak, aztán teli szájjal, könnyezésig röhögünk. Ennyit a 43 betöltött évemmel járó, komoly, felnőtt viselkedésről.

***

http://twitter.com/wolowizard/status/5727152668

A The Big Bang Theory-ban (amely amúgy kötelező :-)) Wolowitz rendszeresen emlegeti az anyja által készített brisket-et. Hogy az milyen finom. Naná, hogy felkeltette az érdeklődésemet.

Brisket - mi is az? Biztos valami zsidó étel, merthogy Howard zsidó.

Kérem szépen, marhaszegy. Már máshol is hallottam róla, pl. Hugh Fearnley-Whittingstall-nál, az olcsóbb húsok között emlegetik, amit aztán órákig tartó lassú főzéssel-sütéssel lehet finommá varázsolni. Néztem receptet Fűszeres Eszternél, de nem találtam, így kénytelen voltam a neten szétnézni.

Recepthegyek... Először egy bájos videóba akadtam, ahol "Grandma Irma" magyarázza el a brisket készítését unokájának, de mivel ő kaliforniai módra készíti (tőzegáfonyával), a recept azonnal elutasíttatott. A másik, amit találtam, túlságosan mezeinek tűnt, a harmadik azonban remeknek. Úgyhogy lentebb megosztom veletek Joan Nathan receptjét, a Jewish Cooking in America c. könyvéből.

Mostanság próbálják - errefelé legalábbis - rádöbbenteni az embereket arra, hogy vannak a marhának-disznónak olyan elfelejtett, olcsón megkapható részei, amelyekből szintén finom étel készíthető, nem kell mindig steaket enni kétpofára... Újra felfedezik a disznó/marhapofát, a szegyet, a farkat... Így aztán mentem, belenéztem szépen a hentes szemébe (Ron, mint kiderült), s kérdeztem, tudna-e nekem brisket-et adni. El voltam készülve a nemleges válaszra.

Ó, marhaszegy, azt rendelni kell a "gyárból". Hm... Nosza, rendeljünk. S ha már rendelünk, velőscsontot is kérek mellé. Ha van.

Három nap múlva lett brisket, szépen kicsontozva, formára kötözve várt. 15 eurót kértek a két kilóért, s mellé a hatalmas velőscsontot (ami kettévágva is jéghegy módjára kiemelkedett a legnagyobb lábosomból) ingyen kaptam. Vigyorogva hálálkodtam, hoztam haza a brisket-emet. A velőscsontot tegnap megfőztem, majd piritóson, megsózva, kissé elfúló, halk, röfögő hangok közepette, sóhajtozva megettük. Sörrel. Alighanem azonnal az ereink belsejére tapadt, de nem érdekelt. V. mondta is, sosem hitte volna, hogy ilyet eszik majd itt. Finom volt, de évente egyszer (12 évente egyszer, hahaha) elég is.

Szóval következzék Joan Nathan kedvenc marhaszegy recetpje:

Hozzávalók:

2 teáskanál só
2.5 kilós marhaszegy (én csak egy kilót használtam fel most)
1 fokhagymagerezd
2 evőkanál olaj
3 vöröshagyma, felkockázva
1 doboz konzervparadicsom
2 csésze vörösbor (víz volt csak itthon)
2 zellerszár, a végén a levelekkel, feldarabolva
1 babérlevél
1 szál friss kakukkfű (kiskanál szárítottat használtam)
1 szál friss rozmaring (a rozmaringos sómmal helyettesítettem)
negyed csésze petrezselyem (ez kimaradt)
6-8 sárgarépa, durvára feldarabolva

A marhaszegyet megsózzuk, megborsozzuk, bekenjünk a fokhagymadarabbal. (Ehelyett 4 gerezd fokhagymát összenyomva dobtam a főzőlébe, mert fokhagyma rulez nálunk minden étekben). Az olajat forrósítsuk fel egy, a sütőben is használható, fedeles edényben (Emile-m ismét hasznosnak bizonyult). A szegyet kapassuk meg mindkét oldalán, vegyük ki az edényből, s az olajon terítsük el a hagymát. Rakjuk rá a szegyet, majd öntsük rá a paradicsomot, a bort, rakjuk bele a zellert, és a fűszerszámokat. Rázogassuk össze, hogy minden szépen elhelyezkedhessen.

Lefedve, 170 fokos sütőben süssük 3 órán át, közben sűrűn locsolgassuk a levével.

Rakjuk mellé a répát és a petrezselymet, s süssük még 30 percig, vagy amíg a répa meg nem puhul. Amikor a húsba belebökünk egy villát, s az minimális ellenállással kihúzható a húsból, a célnál járunk.

Érdemes a konzervparadicsomokat egy üveg szárított paradicsommal helyettesíteni - mondta a recept. Mivel volt egy kissé megfáradt üveg "sundried tomatoes" a hűtőben, megragadtam az alkalmat, s egy maréknyi paradicsomot is dobtam a szószba. Remek, erős ízt adott a szósznak!

A recept azt javasolja, hogy hagyjuk kihűlni a húst, s másnap szedjük le a tetejéről a zsírt. A húsról vágjuk le a zsíros részeket, majd vágjuk szeletekre. A szeleteket tegyük egy lapos edénybe, öntsük rá az újra felforrósított szószt, és egy 180 fokos sütőben süssük további 45 percig. Van, aki a szószt leszűri, de a recept szerzője szerint jobb, ízesebb, ha ezt nem tesszük.

Nekem nem volt türelmem ezzel várni, hagytam a húst hűlni egy kicsit, aztán szeltem le annyit, amennyi elég volt kettőnknek vacsorára. Apropó, a hús szálazására merőlegesen szeleteljünk. Így kapható az a remek, étvágygerjesztő mintázat, ami talán a képen is látható (s a szeletelés is könyebb, ugye).

A forró szósz sűrűjéből mertem a szeletek mellé.

Én már értem, miért rajong ezért Wolowitz! Jó kis tömör marhahús ("sima marhahús" V. szerint...), de széthúzható szálakkal, ami az étkezést számomra különösen élvezetessé teszi. Még akkor is, ha közben a tengerek túlhalászásáról néztem elkeserítő filmet.

***

De a nap poénja az volt, hogy a kinyomtatott receptet, mint bevásárlólistát vittem magammal a piacra (bár nem volt később bevásárolni sem időm, sem energiám, főleg az utóbbi), s megkérdeztem Lesley-t (p.k.), ismer-e hasonló receptet (belőle kinézem, hogy mindenféle érdekes kaják ismerője). Szívből jövően felnevetett, s közölte, hogy hét éven át volt a dublini izraeli nagyköveték szakácsa... Vallomását sztorik sora követte, sajnos, nem sokat tudtunk beszélgetni erről, mert rengetegen voltak, s folyton ugranom kellett a pulthoz kávét csinálni. De rövid részletekben mesélt a sok vállas-szálas, jóképű MOSZAD-ügynökről, akik a csuklójukba sutyorásztak, s jártak a konyhára udvarolni, a szigorú ellenőrzésekről, s az ételekről, amit a nagykövet feleségétől tanult. A kóser ételekről, amiket gyakran Angliából hozattak a nagyköveték, mert itt nem volt. A kóser szabályokról (na, ez más ismerős volt Eszter oldaláról), a dupla konyháról (mindenből kettő volt, egy a tejes, egy a húsos ételeknek), valamint egy bizonyos körülmetélésről, amihez Londonból hozatták a rabbit. S hogy a sok szálas-vállas MOSZAD-ügynök vele cigizett aggódó arccal az erkélyen, s némelyiknek fehér volt az ujjperce az erkély rácsának markolásától, mert füleltek nagyban befelé, hogyan visít fel a nagykövet kisfia a rabbi kése alatt... "Pfff, férfiak!" - legyintett megvetően Lesley, s a MOSZAD le volt írva a részéről. Aztán még volt egy erősen nem ide való megjegyzése arról, hogy mi lenne az abortuszból, ha a férfiak is teherbe eshetnének, de az már más lapra tartozik...

Továbbá dolgozott még a ciprusi, a svéd nagykövetnek (a negyedik alkalmazót elfeledtem), de ők európai kajákat kértek, így hiába kérdeztem rá pár svéd specialitásra, csak a fejét rázta mindegyikre.

***

Amúgy amit Sheila tanácsolt, mind bejött. A narancstorta-szeletek (fényes, citromos glazúrral), mind elfogytak, akárcsak az írós-cseresznyés szeletek. S 18 gingerbread figurát adtam el! A mai piac igen jó volt, régen volt ilyen jó bevételem - s jövő héten Mothering Sunday, újabb lehetőség a nagy bevételre.


Valamint hírértékű még, hogy megrendeltük a kompjegyeket, s lefoglaltuk az első éjszakai szállást Calais-ban.

Ízlések és pofonok

Szép napos idő van így, március első napján, de hideg. S a máskor oly tombolóan sárga nárciszoknak nincs nyoma. Amikor jöttem, ifjú házasként, 1998. március 15-én, a reptéri főút két oldalán vaskos nárciszsorok sárgálltak, öröm volt nézni a vidám, élénk színüket. A mostani tél után erre aztán várhat a polgár...

A hétvégére két "új" sütivel rukkoltam ki a piacon. Az egyik a Limara-féle, Moha által javított szilvás süti volt, a másik a csokival fedett narancstorta. Mindkettőhöz nagy reményeket fűztem. Nem jöttek be...

A szilvás sütiből Daphne vett csak, mert a "roppant egészségesen élő" barátait akarta vele meglepni. Már ebből gyanakodhattam volna, hogy valami nem stimmel... Piac végeztével, ahogy ott jajongtam a megmaradt sütik felett, Sheila kiokított, mit csináltam rosszul. Először is, a piac közönsége inkább az idősek közül kerül ki, akik konzervatív népség. Az aszalt szilvát az írek nem nagyon eszik, számukra a "prune" a főleg szorulás elleni, gyógyhatású étket jelenti. A csokival való lefedés pedig további hiba volt mindkét sütemény esetében: böjtös időszakot élünk, s a legkönnyebben feladható dolog a csokoládé...

Csinálhatok narancstortát, de ne erőlködjek a becsokizással. A whoopie pie-okat, csokis szeleteket tegyem félre Húsvét utánig.

Kérdeztem Sheilát, hogy akkor mit...? Shortbread-et javasolt. Nem kell flanc, sima shortbread, sűrű kristálycukor szórattal a tetején, csináljak kerek alakút, az fogyni fog. S valami cseresznyéset... "Cherry fingers" - mondta, sima piskótaszerűség, benne sok, negyedelt cseresznyével. "OK, majd veszek konzervcseresznyét." - mondtam. Sheila nemet intett. "Nem, ahogy mondtam, semmi flanc - koktélcseresznye. Az kell bele." "Az a cukros izé?!" "Az. Azt szeretik. Hosszúkás tálcán szeletekben az egyik süti, mellette a kerekded formájú shortbread - ez kell nekik."

Leengedtem, mint egy lufi. Annyira vártam, hogy kipróbáljam az új, szeletenként sütő szilikonformámat, a csokoládé+narancs együttes vonzó hatásában is biztos voltam, s lám. Ennyit tudok az ír ízlésről. Semmit.

S most már soha többet nem tudok megszabadulni a társaim által, a kávékuckóba sütött sütijeimre tett irónikus megjegyzésekről. "Finom a süti." - jegyezték meg többen szombaton. - "Ír recept, ugye?" - s mellé jött a kacsintás. Akadékoskodó öreg hölgyem pedig pillantásomat kerülve kérte a kávéját, s már nem mer nyitás előtt bejönni a konyhába :-)

***

Ma némileg rendberaktam a kertet, az örökösen kiváncsiskodó vörösbegy társaságában. Még minden óvatosan figyel csak, várva az igazi meleg időt. Negyven éve nem volt itt ilyen hosszú tél. Séta közben egyetlenegy bimbósodó nárciszt találtunk csak...

Egy lépés előre...

A házassági évfordulót szokatlanul aktívan töltöttük: Ashford-ba cipeltem az uramat, piacot nézni. A helyi újságban (Wicklow Times) már másodszor láttam, hogy hirdetik magát egy új piac, sőt, a csábító sor is ott állt a hirdetés alatt: "Limited number of stalls are available. Call Bobby on.... " No, gondoltam, megér ez egy látogatást.

Ashford innen nem egészen húsz perc autóval, az igen szép Usher Garden bejáratától egy köpésre. Vagyis nyáron elég jelentős a turistaforgalom... Előtte még beugrottunk az újságoshoz tejért, és a heti rossz hírekért, majd irány a falu. A piac a Chester Beatty Inn hátuljában található. A főúton már jó előre ki van rakva a hirdetés, miszerint itt fedett piac található, + nyitvatartás. Nem mondhatni, hogy tömeg lökdösődött a bejáratnál, de azért ődöngött pár ember a pultok előtt. Jobbára kézművesek termékei voltak kirakva, kajás pult alig. A bejáratnál zöldséges, majd olajbogyós pult, azon túl pedig egy építési vállalkozó ajánlotta segítségét tervezéshez, engedélyek beszerzéséhez. Mondhatnám, piac fíling alig, V. húzta is a száját a giccsek láttán, de engem érdekelt a hely. Főleg, mert senkinél nem láttam az én sütijeimhez hasonlót. Sőt, aprósütis pult sem volt, s a cupcake-eket hirdető standon csak egy tábla fogadta a látogatót, hogy családi okokból ma nincsenek itt az árusok...

Kezemben az újságból kivágott hirdetéssel lerohantam az építési vállalkozót, hogy Bobby-t keresem. Ő telefonált is az illetőnek, hogy egy hölgy várja a bejáratnál. Várakozás közben V. meglátta a feliratot, miszerint a piac az Inn partiknak fenntartott helyiségeit foglalja el. Nekem, elkényeztetettnek az tetszett, hogy fedett, fűtött...

Megérkezett Bobby, negyvenes,mosolygós férfi, manageri pozíciójához illően irattartóval a kezében. Melegen kezet ráztunk, majd orra alá nyomtam a hirdetést, hogy ezt olvastam, s érdekelne, mennyi itt egy asztal. Ő azután érdeklődött, hogy mit is gyártok, mert nem akar konkurrenciát a már meglévő kiállítóknak... Mondtam, olyan sütiket gyártok, amiket itt senki, íme a névjegyem, nézze meg a weboldalam, ott megtekintheti a választékot. Na, ez nagyon sokat nyomott a latban, nem volt több faggatózás, egyből felajánlotta, hogy körbevezet, s megmutatja a még üres standokat. A bérleti díj 50 euró, van nagyobb, van kisebb asztal, van beljebb, még védettebb helyen lévő és van a bejárathoz közelebb eső. Egy szimpatikus alacsony asztalnál (szemben a csukott hátsó bejárattal) megálltunk, s mire felocsúdtam, már arról beszéltem az embernek, hogy igen, nekem ez megfelelne, s mivel mondta, hogy ez az asztal szabad az elkövetkező két vasárnapra, iziben le is foglalóztam... "Is that OK with you?" - néztem az uramra, megpróbálva bevonni a társalgásba, mert mégiscsak vasárnap, a hosszú ágybanfetrengések, laza szöszmötölések napja, én pedig itt csinálom a programot... S ha valamit rosszul csinálok, azt mindig két nappal később tudom meg tőle, egy egészen váratlanul odavetett megjegyzésként... De V. csak bólintott, én vártam, hátha szól, mit hagytam ki a "tárgyalásból", de nem szólt, sőt, szótlanul nyújtotta át Bobby-nak az ötvenest...

Bobby kérdezte, honnan jöttem (khm), mondtam, Magyarország, s aztán dagadtam, mert csodálkozott, és azt mondta, nem tudta belőni az akcentusomat. Persze, hogy nem, a mélyvidéki ír akcentus és szóhasználat (Ah, you are grand!) kellemesen keveredik a kelet-európaival, az itt töltött évtized nem múlt ám el nyomtalanul, haha. Megemlítettem, hogy a kilternani piac tagja vagyok több mint 7 éve, mire ő, hogy jé és nahát, ő Kilternan-ban született.

Sínen voltam!

A harmadik vasárnapon már visszajön az asztal eredeti tulajdonosa, de addig kipróbálhatom magam - biztosítást se kössek arra a két alkalomra, súgta oda halkan Bobby, ráérek még, ha kiderül, hogy megéri itt ülnöm 6 órán át minden vasárnap. A higiénikusoktól kapott papírt majd be kell mutatnom... De semmi sem sürgős... Elmondtam neki, hogy áprilisban szabadságra megyek, de utána, ha működik a dolog, jönnék egész évben.

Barátságosan váltunk el.

Az uram a kocsiban jegyezte meg, hogy meg volt lepve, hogy azonnal üzletet kötöttem, ő csak arra számított, hogy körülnézünk, hogy mégis, milyen hely ez... S hogy az első, remegős mondatok után már milyen ügyesen beszéltem, s a lényeget kérdeztem... Meg volt a vállam veregetve. Most már csak az kell, hogy annyi sütit adjak el, ami profitot is hoz :-)

Utána Dun Laoghaire-be mentünk, fokhagymáért, de sajnos, nem volt Tarn-beli. "Csak" sima rózsaszín volt, halomban álltak egy kosárban. V. noszogatott, olyat ne vegyél, kérdezd meg inkább az embert... Mellettünk egy másik házaspár szintén magyarul noszogatta egymást, hogy milyen kaját vegyenek. Beszédüket hallva V. rájuk köszönt, ők vissza, kissé tanácstalan, zavart mosollyal kutattam az agyamat, mit kérdezhetnék tőlük a köszönés után ("Hideg időnk van, nemde?" valahogy nem hallatszik olyan jó indításnak magyarul), de ők is, mi is inkább másfelé néztünk... ennyit arról, hogy szélesíteni kellene esetleg ismerőseink körét. Végül két fej fokhagymával jöttem el, s egy ígérettel, hogy majd lesz Tarn-beli.

Aztán Trish textelt, hogy fussunk össze, jó évfordulót akar kívánni, s hozna valamit... S hozott, csokit és méregdrága palack pezsgőt, úgy látszik, ez a luxusok hete. Kávézás és paninizés lett a találkozás vége, utána még kidekoráltam a sütiket a kávézónak, s most kellene valami vacsorafélét is csinálnom egy jókora darab húsból... ehelyett izgatott kis lepkék libegnek a gyomromban, "tennivaló"-listák futnak neonfényként át az agyamon...

Juj, de izgulok!