Kedves Emese és Laci!

A minap olvastam kedvenc blogomon egy beszámolót az új-zélandi zászlókról:

http://www.pappito.com/2008/08/22/kiwi-ikonok-uj-zeland-lobogoja/,

s az egyik eszembe juttatta azt a csontdíszt, ami a nyakamban lóg. A külső része fehér, kicsit sárgul már, de az a fele, amelyik a bőrömet éri, bizony, már sötétebb. De állítólag így jó, lényeg, hogy az ember bőrét érje, mert a maori hit szerint lelkem a faragványba száll, és ha odaajándékozom valakinek, lelkem egy kis darabját is odaajándékozom vele. Eszemben sincs odaajándékozni, az enyim, és kész. Emlék egy csodás országról, egy csodás nyaralásról, egy újrakezdésről, nem adom.

Aznap, hogy már több, mint két éve, felmondtam a Londisban, hazamentem, és felvettem ezt a koru-t, amely egy stilizált páfrányhajtást ábrázol. Úgy gondoltam, egy új kezdetet jelzek vele. Ez tetszett legjobban a motívumok közül, amikor - már nem is tudom, melyik boltban, és hol, Új-Zélandon- ajándékot néztünk, magunknak, másoknak. Fejlődést, újrakezdést, új életet, békét szimbolizál. Valamiféle babonás érzetből tettem fel, s azóta is viselem. Azóta is sikeres vagyok, az voltam a kávézóban, a sütijeimmel, és az vagyok most is. Néha megsimogatom a koru-mat, tapogatom a faragás finom rovátkáit, és próbálok nem arra gondolni, mi lesz, ha a zsinórja megadja magát...

***

A mai piacot két dolog tette emlékezetessé. Még mielőtt nyitottunk volna, gyorsan körbementem, akárcsak a többiek, félrerakatni a csirkét, a zöldséget. A tagok mindig kiszemelik maguknak a jobb dolgokat, mielőtt a vevők beesnek az ajtón, haha. A zöldséges pult mögött nem Mary Maguire állt, a szokott árus - ő éppen a kávépultnál volt soros -, hanem egy magas, testes ember, aki nagyon ismerős volt valahonnan. Hamar beugrott, ki is ő. Két piaci kollégám, Bill és Elsie Townsend fia, akiről Anna árulta el annak idején, hogy színész, és szép pályát tudhat már eddig is maga mögött. Egész piac alatt facsartam az agyam, hol láttam az arcát legutóbb. Mármint a tévében. Aztán addig gondolkodtam, míg beugrott: tévében is láttam, a Prosperity sorozatban, és moziban is láttam, mégpedig a Happy-Go-Lucky c. fimben játszott egy ijesztő alakot. S most ugyanő nyomta a kezembe a hagymát, a cső kukoricákat, mert jött segíteni a piacra, az anyjának. Nyilván látogatóba érkezett (mert jobbára Angliában színészkedik, mint az ír színészek közül oly sokan). A mamája, Elsie arca pedig ragyogott, mert már régóta egyedül jár a piacra, ugyanis Bill beteg, több, mint egy hónapja kórházban van. Most pedig, öregasszonyok - és nem annyira öregasszonyok - vetettek a zöldséges pult felé ámuló pillantásokat, Elsie pedig mosolyogva vitte körbe a fiát, hol itt csevegtek, hol ott, bemutatta pár embernek, akivel a pasi még nem találkozott; a férfi cipeli a mamája szatyrát, és ma Elsie korábban ment haza, muszáj, hiszen itthon a fia, itt van, látogatóban, nyilván a kórházba is bemennek, ültek a kocsiba be, amit ma a fia vezetett.

Elsie-ék másik gyermekét, a lányukat, pár éve felnőttként vitte el a rák, Bill-en kívül a fia van már csak neki. Nem csoda, hogy úgy hurcolta körbe, mint a véres kardot, érzésem szerint ennek semmi köze ahhoz, hogy Stanley arca néha feltűnik a tévében, vagy a színpadon.

***

A másik érdekesség az volt, hogy elég hosszas beszélgetést folytattam Sheilával, egy középkorú ír nővel, aki a Németh-féle jégbor nagy rajongója, mostani kedvence pedig a kékfestő. Nyitott, érdeklődő személyiség, a Holles Street-i kórházban (Szülészet) a betegek panaszaival foglalkozik, amolyan vevőszolgálatos. Amikor mondtam, hogy legközelebb kocsival megyünk haza, fel is csillant a szeme, én pedig megígértem, hogy szívesen hozok neki ilyen kékfestő anyagot, ha gondolja. Ugyanis foltvarrást tanul. Takarókat készít. Vagyis nemcsak tanul, műveli is több éve már, pl. öcsém második kisfiának babatakaróját is tőle vettem. Panaszkodott, hogy Írországban nem divat a kézimunka, pl. Londonba, és Birmingham-be kellett mennie ahhoz, hogy normális kézimunka kiállítást-vásárt láthasson. Egyre-másra zárt be az a pár bolt, ahol fonalat, anyagot lehetett kapni. Együtt sirattuk ezeket. Eltűnésüket magam is tanúsíthatom: a Dawson Street-en, Dublinban lévő kézimunka boltba egyszer, még friss bevándoroltként tévedtem be, s igencsak elámultam a bő választékon. Amikor már legközelebb mentem volna, egy cetli értesített róla, hogy megszűntek, menjek Bray-be, ott egy másik boltban keressek magamnak kézimunkát. Akkor még nem volt autónk, Bray is sötét foltnak számított a térképen, évekbe tellett, míg eljutottam ide. A tulajdonos nő kedvesen fogadott, kiválogatta nekem a fonalakat, tanácsokat adott. Ma boltja üres héj, mióta ide költöztünk, zárva van, a kirakat beragasztva kartonlapokkal...

Ugyanerre a sorsra jutott a dublini belvárosban lévő Inspiring Ideas nevű kézimunkabolt, ahová sűrűn mentem apróbb keresztszemesekért, fonalakért. Ahogy tudom, talán a város nyugati végén, a Blanchardstown-i bevásárló központban még van bolt, ugyanezen a néven, ahol fonal és egyéb kellék is kapható. Régen híres volt az ír csipke, ma már nem találni embert, aki ezzel foglalkozik. Amihez türelem kell, amihez idő kell, azzal nem foglalkoznak a kor ír fiataljai.

Kedves Emese és Laci!

Méééég mindig forralni kell a vizet. Vagyis vesszük a palackosat. Csak nem akar az a szennyezés eltűnni: http://www.braytowncouncil.ie/pages/news.php?g=5

***

Tegnap leültem a telefon mellé, és 30+20 perces várakozás után sikerült egy színházi jegyárust kagylóvégre kapnom. Először vagy foglalt volt, vagy kicsengett, de nem vette fel senki. Hiába volt odaírva, hogy 9.30-tól van nyitva a pénztár, 10-kor mondta bele először a géphang, hogy "minden vonalunk foglalt, kérjük, várjon". Még zenécske sem volt, csak percenként a monoton ismétlés. A jegyárus néni azonban kedves volt, bár elég enerváltnak tűnt a hangja alig félóra meló után. Amire akarunk menni, tudtam jegyet szerezni, nem feltétlenül oda, ahová ültem volna, de ne válogassunk, örüljünk, hogy egyáltalán eljutunk az előadásra.

A felhozatal itt tekinthető meg: http://www.dublintheatrefestival.com/ Idén az Ulster Bank a fő szponzor.

A következőkre megyünk: Gatz (7.30 órás darab, roppant érdekesnek ígérkezik), A Year of Magical Thinking, The Cripple of Inishmaan, Cat on a Hot Tin Roof. Erősen kérdőjelezve, de bejelöltem a Black Watch és a La Omision de la Familia Coleman című darabokat is. Esetleg, későbbre... Trish azt mondta, ezekből csak a másodikra jönne el, a Black Watch-ra, ami katonás-Irakos-háborús, inkább nem. Lehet, megvárom, amíg eltelik a vad jegyrendelés első néhány hete, s aztán a szerencsére bízva a dolgot, nézek magamnak egy jegyet, mert azért ezt jó volna látni.

***

Tegnap a madarak (vagyis a széncinkék, zöldikék, csízek, fenyőcinkék és kékcinkék) kiürítették az etetőt. A maghéjak pedig állnak halomban az etető alatti cserepekben. Ma kora reggel, amikor szállítani indultunk, már csak egy zöldike üldögélt a közelben, meglehetősen csalódottan. V. mondta, ha már belekezdtem, ne okozzak szegényeknek csalódást, tessék etetni. Így, amikor ő elvonult egy újabb mega-műszakra, feltöltöttem az etető. Órákig sehol egy madár. Duzzognak? Aztán az előbb, mikor a komposzthoz mentem, megjelent egy széncinke, s most is buzgón dolgozik egy földimogyorón.

Helyreállt a béke.

***

Az Irányírország oldalon a 339 szavazó közül 52.2 % szerint nehezebb lett itt az élet, 47.8 % még nem tapasztalt változást. Az utóbbi szerencsések közé tartozunk. Nem lett belőlem "recesszionista", aki nagyhirtelen áttért a Lidl-ben való vásárlásra, s cuccait Marks and Spencer-es szatyorba rejti. Ugyanúgy vásárolunk, ugyanúgy étkezünk. Talán arra jobban odafigyelek, hogy ne süssek össze-vissza, szigorú sorrend van, hogy a sütő ne menjen többet, mint muszáj. Talán a kocsihasználat az, ami jelentősen megváltozott. Ha nem muszáj, V. nem nyúl Böhömhöz, megy Focissal dolgozni.

Úgy tűnik, végre vették a felső szomszédék a lapot, és nem parkolnak a "helyemre". Amikor visszajöttek a nyaralásból, és kiálltak onnan, azonnal oda parkoltam. Azóta nem állnak be oda. Akárcsak V., ők is a szemközti parkolósort választják most már. Ott valahogy gondosabb népek állnak be, akik még visszaköszönni is hajlandók, ha az ember udvariasan rájuk köszön. Például a Nissan-os hölgy, akivel a múltkor az időjárásról csevegtünk. Vagy a Peugeot-s pasi, aki rendszeresen odaköszön, amikor találkozunk. De lehet, a kínaiak eleve ilyen távolságtartóak. Susan lánya, Aislingh mesélte, hogy ő sem tud haverkodni a szomszédaival, akik szintén külföldiek, hiába mosolyog, hiába köszön, semmi reakció. Volt kínai kolléganőm, és költözésünk után a régi házunk bérlője, Joey, nemrég férjhez ment kínai barátjához. Az esküvőre az összes boltbéli kolléga hivatalos volt, Susan is, de csak két lengyel lány ment el. Mint mesélték, ők voltak az egyetlen európaiak a vendégseregben, s nem állt velük szóba senki. Így jobb híján lerészegedtek valami erős kínai pálinkától, amit állítólag Kínában csak a férfiak isznak, és 3 napig szenvedtek a hatásától. Mint Susan megjegyezte, valószínűleg nem a pálinka volt olyan jaj-de-erős, hanem a lányok nem tartották be a mértéket.

***

Itt vannak az ostoba tekintetű gerlék is. Mindig ugyanaz a menet: felszedik az etető alá esett magokat, belemásznak (nincs rá jobb szó) a cserepekbe, ládákba, onnan is kiszedik, ami még ehető, majd eltotyognak az egyik, esővízzel teli négyszögletes cserépedényig, és isznak. Majd nagy szárnycsapkodás-tollsuhogás közepette elrepülnek. Tegnap az egyik madárka megijedt a másiktól, amelyik az etetőn landolt, elnézte az irányt, s távoztában a szobaablaknak csapódott. Jó nagyot szólt, meg is ijesztett. De nem esett baja, elrepült sértetlenül. Nem tudom, mit kezdtem volna vele, ha megsérül!

Kedves Emese és Laci!

Ünnep ünnepet követ. Tegnap volt szüleim 43. házassági évfordulója, ma pedig Szt. István és az új kenyér ünnepe. Amit némi sütéssel, Susan meglátogatásával, és a heti bevásárlással töltöttem.

Ma reggelre az etetőben csak kétujjnyi mag maradt. Akárhányszor az ablakhoz, vagy a kerti ajtóhoz lépek, rengeteg madár rebben fel, s tűnik el a titkos kert felé. A zanyátok. Nem hagyom magam terrorizálni, mostantól nincs kaja, tessék kukacokat gyűjteni, legyeket, egyétek a körtéket a fáról, ha már én nem férek hozzá.

Tegnap délután igazi türelmetlen, naiv városlakóként viselkedtem. Volt egy csöves kukoricám, amelyik csendben növekedett egymagában a kertben. Kétarasznyi volt, amikor a piacról hazahoztam. Miután V. egyszer - kérésemre - harsány "hát neked ezt tudnod kellene, te vagy a kulák" felkiáltással elmagyarázta, mi is az a kukorica címerezés (bocs, sosem voltam KISZ-tag, nem jártam kukoricát címerezni), vágyakozva néztem, miként fejlődik a kis kukoricacső a levél hónaljában. Az elején gondosan rázogattam a pollent a címerből, nehogy érett cső nélkül maradjak :-) Nőtt is, először kettő, aztán már csak egy, de nem eléggé nagyra, én pedig tegnap türelmetlenül megbontottam puha, élénkzöld takaróját - végül is, honnan kellene tudnom, érettek-e már a szemek? Sok kis fehér, aprócska kukoricaszem nézett velem szembe, nagyon megsajnáltam őket, gondoltam, már úgysem lesznek védve az esőtől így, kibontva. Inkább letörtem a csövet, s lerágogattam a kis szemeket. V. roppant jól szórakozott a történeten, szerintem csakis az érzékeny lelkem miatt nem mondta, hogy én sosem leszek kisgazda, az már egyszer biztos. Aki még a kukoricacímerezést sem tudja, és várni sem tud türelmesen, az ne akarjon konyhakertet!

***

Tegnap este elég későn, de megnéztük a dokumentumfilmet Szolzsenyicin 1994-es hazatéréséről. Néhol elég kellemetlen volt nézni, hogyan fogadják. V. summásan összefoglalta ezt a szomorú, néhol torokszorítóan megható filmet: "Senki sem lehet próféta a saját hazájában. S ez akkor a legborzasztóbb, ha az illető ezt nem veszi tudomásul". Szolzsenyicin bérelt vonaton utazott Vlagyivosztoktól Moszkváig, mert egyszerű emberekkel akart találkozni, meg akarta tudni, hogyan élnek. Nem volt jó ötlet, beszéltük utólag, meg kellett volna várnia, míg elül a hazatérése körüli izgalom, aztán kellett volna szétnézni az országban. Kevesebb hűhó, talán több őszinte találkozás kisemberekkel, szvsz. A legborzasztóbb az volt, amit Mao-n is elég ijesztőnek találok, hogy akadt, aki visszasírta a régi rendszert (mint némelyek a "békés, nyugodt" Kádár-rendszert), s mondták a nagy írónak, húzzon már vissza Ámerikába, ha már az írásaival sikeresen hozzájárult a rendszer térdre rogyasztásához. Mert abból nem lett semmi jó...

Érdekes, hogy a fiai közül, akiknek húsz év Amerika után is volt egy leheletnyi akcentusuk, egy sem maradt Oroszországban, egy sem kezdett ott új életet. Ki Tajvanon, ki Philadelphiában, ki a Harvardon szorgoskodott, de nem telepedtek le apjuk szeretett hazájában. De nyilván nem is várta el tőlük, hogy felborítsák az életüket az ő hazatelepedése miatt.

Azt hiszem, ideje lesz majd elolvasni a nagy regényeket, mert egyedül a Rákosztályt olvastam, azt is régen. A Gulág ott volt anyámék polcán, és ugyan emlékszem a megjelenése körül kelt izgalomra, de sosem ültem neki a vaskos kötetnek.

***

Ma megint használtam a cseh mézes receptjet, most kengurukat csináltam Susan fiának. Roppant egyszerű tészta, a következők kellenek Zdenek gyömbéres sütijéhez:

425 gr sima liszt

100 gr porcukor

125 gr puha vaj

100 g puha méz

1 nagy tojás

1 nagy tojás sárgája

1/2 kk szódabikarbóna

1/2 kk őrölt gyömbér

1/2 kk fahéj

1/2 kk mézeskalács fűszer

1 csipet só

1 tojás kicsit felverve, a kenéshez

A fentieket szépen belerakjuk a robotgépbe, és hagyjuk, hogy az lapátjával közepes sebességen simára keverje a tésztát. Ha összeállt, gyúrjuk át, majd hagyjuk állni az edényben 20-30 percet. A sütőt melegítsük elő 160 fokra. A tésztát pihentetés után két, enyhén lisztezett sűtőpapír között nyújtsuk ki fél centi vastagra, és lisztezett kiszúrókkal szaggassuk ki. Csillag, szív, kerek forma, vagy ami tetszik. Utána tojással vékonyan kenjük át egyszer. Hagyjuk kicsit megszáradni, majd megint kenjük át. Ezután villával pl. a kerek formájúakra szép csíkokat húzogathatunk, nem kell félnünk attól, hogy a tészta meggyűrődik, mert a tojás felpuhítja a felületét. Gondolkozom azon, hogy magvakat rakok majd rájuk, fél mandulát, ezzel is lehet kísérletezni. Lehet bele lyukat is fúrni, ha pl. karácsonyfa-, vagy ajtódíszt akarunk belőle csinálni, vagy ajándékba szánjuk, s kell a hely a díszítő szalagnak.

A kivajazott sütőlapra egymástól 1-1 centire tegyük (kicsit megdagadnak), és 18 percig süssük őket. Rácson hagyjuk kihűlni.

Aki gondolja, elhagyhatja a gyömbért, nagyon finom csak mézesfűszerrel is.

A receptet kedvenc pékem, Richard Bertinet Crust (Kenyérhéj) c. könyvéből vettem, a receptet cseh asszisztensétől, Zdenek-től kapta, aki a nagymamájától, Maria-tól tanulta ezt a sütit.

Kedves Emese és Laci!

Hajaj - tegnap megérkezett az idei színházi fesztivál brosúrája. Szép sötét, nyomdafesték szagú, zömök kis füzet. Átlapoztam, bejelöltem az érdekesebbeket, aztán összeadtam a jegyek árát, sóhaj, és úgy döntöttem, max. 3 előadás fér bele a keretbe. De V. azt mondta, nyugodtan menjek el az összes bejelöltre. Mondjuk, szeptember végén lesz 3 jókora megrendelésem esküvői aprósütikre, Myles most rendelt tőlem két tortát, a Gyárból is várok egy megrendelést... talán belefér. Ma elküldtem Trish-nek, nézze meg ő is, mihez volna kedve, menjünk együtt. V. is el akar jönni az egyikre, mégpedig arra, amire valószínűleg leghamarabb fognak elfogyni a jegyek: Vanessa Redgrave fog előadni egy másfél órás monológot, egy gyászoló írónő monológját. Angol színésznagyságok elég ritkán fordulnak meg errefelé, így általában aztán tolongás van a jegyekért - a pénztár holnap nyit, ha ma visszakapom a füzetet Trish-től, akkor én is rávetem magam a telefonra.

Vagyis, dehogyis vetem. Reggel bevásárlás, sütéshez, mert egyrészt mindent elhasználtam, másrészt délben Susan-hoz készülök, meghívott magukhoz. Csak egy kis csevegésre, annak alkalmából, hogy fia, Colm visszatért Ausztráliából, ahol az elmúlt 10 hónapban élt - ilyen-olyan munkákból. Arra gondoltam, hogy csinálok néhány kenguru alakú fűszeres süteményt ajándékba. Pénteken, a piaci kávézóba csináltam egy újfélét, ott többek mondták, hogy ízletes. A recept cseh eredetű, az egyik kenyérsütős könyvemben találtam. V.-nek is ízlett. Ma küldtem a kávézóba is, próbálják ki, kiváncsi vagyok mit mondanak. Nem olyan erős ízesítésű, mint a gingerbread, és puhább is. Valamint jó közép-kelet-európai szokás szerint - ahogy illik -, méz kerül bele, nem az a borzasztó "golden syrup" névvel illetett tömény cukorszirup, amit a melasz mellett nagy mennyiségben adnak az itteni gingerbread-hez. A sütibe jóféle magyar akácmézet raktam, utólag, az ár kiszámolásánál jöttem rá, a bolti számlát ellenőrizve, hogy alaposan megemelték a méz árát - 4.49 euro a 350 gr-os üveg. Az egész sütiben a legköltségesebb hozzávaló a méz.

***

Azt hiszem, a madarak etetését abba fogom hagyni egy időre. Tegnap töltöttem újra az etetőt, ma már csak félig van tele (vagy hurrá, még félig tele van?!). A zöldike ott ül néha félórákig, és tömi magát. A cinkék is egyre kerekebbek, közben pedig kukacokat találtam a japán juhar levelei között, irgumburgum. Inkább ott szorgoskodnának.

***
Művészmoziban voltam tegnap Trish-sel. Bizony, ilyen is van itt kicsiny városunkban. Amiről a városháza weboldala állítja, hogy a 3. legnagyobb város az országban. Hm. Ezt a tényt megosztottam V.-vel, aki elmagyarázta, hogy alighanem a city és a town közötti különbségben rejlik a dolog nyitja. A nagy városok (Dublin után Galway, Limerick, Cork) azok city-nek számítanak, Bray város. Így már lehet 3. legnagyobb. A film végén erőt vettem nyúlságomon, és megkérdeztem a recepciós nénit, hogy a kávézó hozzájuk tartozik-e, vagy külön biznisz. Most birtokomban a tulaj neve és telefonszáma, alkalmasint, ha kész a weboldal, néhány mintasütivel meglátogatom. Hátha.

A film elég gyomorforgató volt, egy kislányról szólt, aki már 4 évesen absztrakt képeket festett, és fest azóta is (vagy ő, vagy valaki más, de inkább valaki más), és ebből hogyan lesz - mert csinálnak -, szenzáció (My kid could paint that a film címe.) Tanulmány a média hatalmáról. Amíg elkezdődött, Trish-sel arról beszélgettünk, hogyan fogynak egyre jobban a régi ideáljaink, a hőseink, akikre felnéztünk, kedvenceink, akiket olvastunk, akiket tévében-színházban láttunk, és ez milyen ijesztő. Ma délelőtt temették Ronnie Drew-t, a Dubliners énekesét, szombaton halt meg. Míg moziban voltam, a masina buzgón vette fel nekem azt a dokfilmet a tévéből, amit Szolzsenyicin hazatéréséről készített annak idején a BBC. Ő is nemrég hunyt el. (Az első 10 percet tudtam csak megnézni belőle anélkül, hogy bőgjek, ezért úgy döntöttem, majd V.-vel együtt nézem meg, inkább. Kell egy szorongatható kéz.)

Ez most csak két név hamarjában, ami hallatán az ember felsóhajtott, hogy hm, hát ő is...?! Persze, kerülnek helyettük új ideálok, új hősök, új kedvencek, de az nehéz, hogy az ember lassan már nem bírja fejben tartani, ki mindenki ment el, a nagyok közül. Hm, a nagyok! Barátném, Ica írta pár hónapja, hogy a boldog emlékezetű EFE Botanikus kertjében van egy emléktábla, már nem tudom, melyik évfolyam állította, "Mi még ismertük a nagyokat" felirattal. S hogy e mondatnak vajon milyen hatása lehet azokra, akik manapság tanítanak arrafelé.

Aztán mondtam még Trishnek, néha nagyritkán eszembe jut, hogy hány éves vagyok és akkor megrémülök. A minap is, megjegyzést írtam be egy nagyon huszonéves, nagyon nyikhaj blogjába, és csak aztán gondoltam bele, hogy mit csinálok, nehogymá' egy "gyerek" blogján poénkodjak? Vén fejjel? El kellene hagyni a kamaszos dolgokat.

(Zöldike gyerek szárnyverdesve próbál megmaradni az etetőtartó rúdjának ferdén megcsavart részén, egyre csak csúszik lefelé. Szülője pedig gyermekéről tudomást sem véve tömi a fejét a magokkal. Elhessentem őket, egyenek valami frisset is máshol, kell a gyereknek a vitamin.)

Amúgy időjárásilag nem sok változás van, most éppen nem esik, és az okosok az árvízvédelem megjobbításának szükségességéről értekeznek a rádióban. (Ideje.) Természetesen az egy nap alatt lezúduló egyhavi esőadagért a globális felmelegedés felelős. Mi történt még? Tegnap igen szemrevaló arany-fehér lepke és szív alakú sütiket csináltam egy magazinnak, fotózáshoz (persze, a kávézón keresztül), az ehető arany "szpré" nagyon feldobta a süteményt. Karácsonykor be fogom dobni, gingerbread mini karácsonyfákat is szeretnék készíteni - dús aranyozással.

Kedves Emese és Laci!

Megint egy laza vasárnap. Felkelés délben, utána V. elment újságért, vízért (még mindig forraljuk), és tejért, majd vezetési leckét adott Trish-nek. Én addig neteztem. (Nem bírok elszakadni blogoktól, fórumoktól, tiszta időpocsékolás, de ez már szenvedély nálam. Betegség. Tán még latin neve is van.) Mivel tegnap, a piacon megint felbukkant a vén szilvaárus bácsi, akitől vettem egy nagy doboz szilvát 4 euróért, ezért csináltam egy szilvás sütit. Igen egyszerű recept, bármilyen gyümölccsel elkészíthető, ha az ember azokat olyan fél-negyedszilványi darabokra vágja, szépen belesüllyednek a tésztába félig, nyamm.

Szilvás süti:

150 gr kristálycukor (barna cukor is jó)
150 gr puha vaj
3 tojás
110 gr liszt
75 gr finomra őrölt mandula
1.5 kávéskanál sütőpor
400 gr kimagozott, félbevágott szilva, vagy más gyümölcs, kockázva, felezve, ízlés szerint

A sütőt előremelegítjük 180 fokra. A vajat fehérre keverjük a cukorral. Hozzáadjuk a tojásokat, simára keverjük. A lisztet összekeverjük az őrölt mandulával és a sütőporral, és beleforgatjuk a tojásos keverékbe. Simára keverjük, gyengéd mozdulatokkal, mert ha erősen verjük a lisztet a vajas keverékbe, nehéz, lapos lesz a tészta. Egy 21x21 centis négyszögletes tortaformát kibélelünk sütőpapírral, belesimítjuk a tésztát, tetejére költőien elrendezzük (vagy hanyagul rászórjuk) a megfelezett szilvákat, ki mennyire rendszerető. Majd vékonyan megszórjuk cukorral és 40 percre sütőbe vele. Kockákra vágva, megporcukrozva tálaljuk.

Ez az adag két emberre elég. Délután sütöttem, most már csak 4 kockácska árválkodik a tányéron. Aztán még csodálkozom, miért hízom, mint a disznó.

***

Az újság tele a rendkívül sok esőről, és az okozott károkról szóló cikkekkel, képekkel. Még könyvelőnk háza környéki negyedből is van egy fotó, néni kajakozik az út közepén, elöntött házaik előtt vízben álló lakók nézik. Tegnap este az angol adó a műsorok közti szünetben homokzsákok beszerzéséhez szükséges telefonszámot közölt, útlezárások, fennakadás mindenfelé északon. Most is esik, talán csak arra a másfél órára volt jó idő, míg V. a parkolást gyakorolta Trish-sel. Éjjelre további esőket mondanak.

***

Csuri, Erika lánya szombaton elindult az USA-ba, az iskola felé, ahol 10 hónapot fog tölteni. Szerencsére blogot ír az élményeiről, amit nagy figyelemmel fogok követni, mert igen kiváncsi vagyok, milyennek találja az iskolát, az amerikai gyerekeket, az életstílust. Az amerikai iskolákról annyit tudok, amennyit mondjuk a Zabhegyező vagy a Holt Költők Társasága című film adott. Vagyis minimálisat. No, majd most!

Olvassátok Ti is: http://s-amb-ea.blogspot.com/
Erika pedig itt mondja el, hogyan folynak lánya nélkül a hónapok: http://csaszi66.blogspot.com/

Főleg azért irigylem Csurit, mert nemzetközileg elismert és híres emberek fognak neki vendégelőadóként előadásokat tartani. Olyanok, akiket én legfeljebb könyveikből, vagy tévéadásokból ismerhetek: az angol történész Simon Schama, aki annak idején angol történelmi sorozatával a képernyő elé szögezett bennünket, vagy az ír költö, Seamus Heaney, akitől bizony illenék több verset ismernem, ha már itt élek.

Némileg büszkeséggel töltött el, hogy Csuri évközbeni kötelező olvasmányai közül a legtöbbet vagy olvastam, vagy hallomásból ismerem - igaz, én bőven kétszer annyi idős vagyok, mint a gyermek, volt időm ezeket elolvasni. Szóval mire is vagyok büszke?

V. mostanában mindig engem kér meg, hogy adjak neki olvasnivalót. Óvatosan, nehezen választok. Az uram jobbára sci-fit olvasott eddig, főleg a Galaktika Könyvklub hazulról halomban elhozott könyveit. (Kedvence S. Lem, és K. Vonnegut.) Volt olyan "kicsiállatos" könyv, amit vonakodva adtam a kezébe (R. Leslie: A medvék és én), aztán kiderült, hogy tetszett neki. Azon, hogy hajlandó volt ír írótól olvasni, meglepődtem. John McGahern novelláit nagyon szerette, az életrajzát már kevésbé, túlságosan nehéznek, szétágazónak, túldíszítettnek tartotta a fogalmazást. John O'Connor kiválasztását azzal indokoltam, hogy az illető Sinead O'Connor testvére, több könyvét olvastam már, szimpatikusabb is, mint a nővér, próbálja ki - ezzel sem jártam meg. "Tud írni" - volt a megjegyzése arra az első néhány oldalra, amit az illető Sweet Liberty - Travels in Irish America c. könyvéből tegnap este elolvasott. (Nemrég fejeztem be az író Redemption Falls c. könyvét, ami megint egy olyan mű volt, hogy csak felsőfokokban lehet róla beszélni.) Az angol Ian McEwan első novelláskötetét már azután adtam oda neki, hogy túlesett az író szerintem fantasztikus On Chesil Beach c. kisregényén. A novelláskötetben egy kicsit túl sok magából kifordult, elferdült nemiségű ember szerepelt, utálta is őket rendesen.

A szintén ír Edna O'Brien-t még nem mertem a kezébe adni. Nem hinném, hogy a Vidéki lányok lekötné az uramat!

Én mostanság vegyesfelvágottat olvasok, hol szakácskönyvet, véres krimit, dokumentumregényt, regényt, mikor mihez van éppen hangulatom. (Vagy blogokat.) Nem vagyok egy irodalomkritikus, vagy tetszik, vagy nem. Közel áll hozzám a téma, vagy nem. Megfog a stílus, vagy nem fog meg, részletes elemzést nem fogok tudni nyújtani. (Abból elég volt középiskolában. "Akkor az író azt gondolta, hogy...") Hosszas hezitálás után még Bray városa büszkeségének, Anne Enright-nak sokat szídott-magasztalt, majd tavaly Booker-díjjal jutalmazott könyvébe (The Gathering) is belekezdtem, mert mielőtt, és miután megkapta a díjat, sokat szídták, ugyanakkor sokat dicsérték. Középút nem volt. (Itt lakik fent a dombtetőn amúgy, az út végén.) Főleg azért szídták, hogy na, megint egy búval bélelt ír nagycsaládról szóló regény, borzalmas hallgatások, évtizedekre visszanyúló lelki sérülések, öngyilkosság, lerágott csont, next! Ian McEwan fenti kisregényét is neveztéka díjra, kicsit sajnáltam is, hogy nem nyerte meg. Megjegyzem, amit eddig olvastam a The Gathering-ből, még nem nyűgözött le. Ellenszenves főhősnő meséli el a történetet, várom még, mikor lesz szimpatikus számomra, hogy oda tudjak figyelni rá.

Az On Chesil Beach-et alig bírtam lerakni. Ezt lerakom könnyedén, akár a bekezdés közepén. De talán majd később jobban leköt.

Legutoljára Martel: Pi élete c. könyvét olvastam - magyarul. Találtam benne kis magyartalanságokat, rém büszke voltam rá, ha megéreztem, hogy valami nem kóser. Vagy észrevettem, hogy lusta volt a fordító utánanézni egy fűszernövény nevének, kicsit magyarosított az angol elnevezésen, oszt' nesztek - holott van neki rendes magyar neve. Talán ezért legjobb eredetiben olvasni, ha lehet, és az embernek a nyelvtudása ezt lehetővé teszi. Milyen jó is volna más nyelveket is ismerni, nemcsak az angolt!

Ilyenkor érzem azt, hogy nem volt hiába a nyelvtanulás, a rengeteg olvasás - angolul olvasva most is mindent jobban megértek, mint ha hallom.

Olvasok-olvasunk magyarul is, Polcz Alaine-t például, vagy a kiköltöztetett, régi könyveimből ezt-azt. V. most az Egy szerelem Németországban c. könyvet (is) olvassa. Múltkor egy kissé megviselt, antikvári beszerzésbe, egy, az alaszkai aranylázról szóló könyve kezdtem bele, aztán kiderült, hogy hiányzik belőle 40 valahány oldal... El is vette a kedvem az olvasástól.

De most megyek, egy kis szilvás süti+tea társaságában befejezem a vasárnapi újság híreit. Nem valami szívderítőek...