Irigykedés

A főnökömmel ma egyeztettünk szabadságolások ügyében, mivel már három reménykedő ember is jelentkezett a megürülő szakács állásra (emlékeztetőül, imádott szakácsunk, Jasper elhagyja a kávézót, s utazni fog), s előfordulhat, hogy valamelyikük fog engem helyettesíteni, ha távol leszek. Egy szőke brazil lány (erős németes akcentussal, hm), és egy fekete hajú másik brazil lány is jelentkezett az állásra, valamint egy Ray nevű ír fiatalember is esélyes. Ő már kéthetes próbamunkát is fog végezni az Üzemben, jövő hét végétől.

Amikor bekarikáztam a nagyjábóli dátumokat (még semmi sem biztos), főnököm kérdezte, nem tudnék-e egy héttel később menni, mert ő az első, tervezett szabad hetem idején Angliában lesz. Az újság, amiben szombatonként recepteket közöl, elküldi ebbe az iskolába, cserébe írnia kell egy cikket róla. Bath-ba megy, mondta. Ahol még sosem volt. Gyanakodva néztem rá, csak nem a Bertinet-féle iskolába? De...

Leesett állal néztem rá, meglepődve, irigykedve. Két Bertinet könyv boldog tulajdonosa vagyok... főnököm most hallott róla először, "valami francia"' néven aposztrofálta a fickót, akitől megtanultam (na jó, a könyveiből, videójából), hogy a kenyeret nem csak gyúrni lehet, megy az másképpen is...

Igaz, az a fajta igen magas szinten űzött kenyérsütés, amit Bertinet művel, az én sütőmtől és tőlem is kissé távol áll, főleg most, hogy a piacra nem sütök már kenyeret. De kísérletezni mindeképpen érdemes a profi receptjeivel, csak bírja a sütőnk. Az Üzembeli kliensek már azokért a kenyerekért is hálásak, amit reggelente, sok-sok élesztőszemecske segítségével gyorsítva dobok össze. Ha tudnák, milyen is az igazi, jó kenyér... az a fajta, amikről a könyvek írnak... valószínűleg már régen elpártoltak volna az Üzemtől.

Addig is, aki jó francia kenyeret akar enni Dublinban, menjen el a Paris Bakery-be, a Moore Street 18 alá. Csodákat regélnek róla...

Mennek a napok

Mostanában egy új sál tart lázban, ha lehet, azt kötöm, bejegyzések írása helyett. S az is akadályoz a blogírásban, hogy mire eljutok a gépig, rendszerint elhagy az ihlet. Vagy éppen rendesasszony vagyok, és hűtőt takarítok, rendezgetek. A futon végre eljutott új gazdájáig, és a helyére a ruhaszárító került. De csak miután a falról ledörzsöltem a szürke foltokat produkáló penészt. A plafon még hátravan...

További nagyívű berendezési tervek készülőben. A kötősarkom kész, újra helyén a torontáli szőnyeg, a kényelmes fotel, a lámpa. Újabb polc kell, sok könyv a földön fekszik, vagy egymás hegyén-hátán, a polcokon, a többi tetején. Újabb nyomat is felkerült a falra, egy kínai fotós/festő csodás képe: teliholdnál, jeges tavon vizet szagolgató róka, amint éppen tükröződik. (A weboldalán mindjárt a bal alsó kép.) Nem írtam le valami szépen, de tessék megnézni. Eddigi eldugott helyéről most oda került, ahol mindenhonnan látható, elég csak a kötésből felnézni, látom, ott van, szagolgat, tükröződik, gyönyörű. Álmodozásra késztető.

A weboldalon érdemes elidőzni.

***

Pénteken volt egy olyan pillanatom az Üzemben, amikor jónak láttam kimenni a konyhából, s a haragomat a tárolóajtón kitölteni egy erőteljes rúgással. Aznap hazafelé a kocsiban sokáig morogtam az uramnak a haragom forrásáról, de ő a várt részvevő "ugyan-ugyan, csacsi öreg medvém" helyett szépen elmagyarázta, hogy ne morogjak, hanem gondolkozzak a főnököm fejével. Nem megy nekem az üzleti gondolkodás, hanem egyből az jut eszembe, hogy micsoda kiszúrás ez velem, személy szerint, hiszen amit megsütök szombatra, azt szinte még melegen adja el a főnököm az utcáról "Jaj, nekem most kell egy!" felkiáltással beeső t. vásárló(k)nak... Nekem ilyenkor az jut eszembe, hogy basszus, t. vásárló, tessék már fegyelmezetten előre tervezni néhány nappal, vagy ha nem, akkor főnököm igazán gondolhatna arra, hogy holnap mi lesz a pulton, ha mindent elad...

De az uram elmagyarázta, lassan, hogy a hülye is megértse, hogy az a biztos, amit elad, nem az, amit esetleg elvisznek szombaton. Én csak süssek. S próbáljak meg eszerint gondolkodni, s nem morogni. De azért azt is hozzátette, hogy főnököm alighanem erősen keveri a café és a bakery fogalmát, mert egy ilyen kis konyhában ennyi munkaórában a kettőt elég nehéz ellátni tortával, sütivel. Vagyis főnököm aligha gondol arra, hogy mi mennyi ideig tart, arra ott vagyok én. S óhatatlanul becsúsznak a plusz munkaórák, mert a tortának el kell készülnie, s a plusz órák amik kivételében péntekenként reménykedem... hiába... s ha nem jönnek össze, morgok. S az is hiba, hogy reggel úgy megyek be, hogy na, ma csak egy-két rendelés van, laza nap. Nem, nem jó a hozzáállás. Bármikor befuthat egy rendelés, utolsó pillanatban, langyosan lekent torta kerül a dobozba, s ettől én ideges leszek, holott nem szabadna, bele kell számolni ezt is a melóba. Nincs laza nap. Munkanap van. Mindennap.

Nos. Majd igyekszem így nézni a dolgokat.

Amúgy pedig pár hete forgatás volt az udvaron, s egy jelenetben az én scone-jaim is "felléptek" :-) Milyen pech, hogy aznap sütőporral készítettem őket, s meglehetősen laposra sikeredtek szegények. Az 1916-os Húsvéti Felkelés egy kevésbé ismert alakjáról forgattak a tévések kosztümöset. Íme, egy fotó, sajnos, a főszereplő scone-ok éppen az ajtókeret mögött lapulnak.


***

Szombaton a Year of Craft alkalmából a bray-i Summerfest keretében kézműves/kézimunkás napot tartottak az itteni művelődési házban. Délután kettőtől Kötőmaratonra invitálták a lelkes kötőket - kezdőket, haladókat egyaránt. Egy néhány sorban megkezdett vékonyka sál kíséretében piac után oda mentem. Mit mondjak, kissé lehervadtam, amikor a ház előtti terecskére értem: azt hittem, tömve lesz, tűiket lelkesen csattogtató nőkkel, hiszen az lett volna a cél, hogy: "gyűjtsük össze Wicklow megye lelkes kötőit!" Erre alig kéttucatnyi fiatal leányka - és legényke! - ült csak a terecske szélén, a Yarn Room egyik alkalmazottjának fonalaival kötögetve.

Egy szimpatikus asszonyt szúrtam ki magamnak a sor szélén, oda ültem le, vele elegyedtem beszédbe. Kisfia, Guy, mögöttünk kötött, éppen egy újfajta fonallal kísérletezett. Mint kiderült, a fiút tél óta érdekli a kötés, már órákat is vesz az iskolában, ahol tanítják őket ilyesmire is. Mamája, Sophie azt is elmesélte, hogy a kötős tanfolyamon több kisfiú vesz részt, mint kislány...

Guy köt.

Ennyien voltunk csak.

Nekem két hímnemű ismerősöm volt, aki - úgymond -, kötött, de az egyikük teljesen számokra kihegyezett férfiaggyal állt hozzá a kötéshez: "Ha egy sor 70 szem, akkor két sor 140, három már 210... Az rengeteg! Kinek van arra ideje..." Mondanom sem, ő nem jutott sokra a kötésben, de másik - jóval idősebb -, világháborút megjárt ismerősöm saját maga kötötte a zoknijait egy időben, férfi létére... Ő nem a szemeket számolgatta, hanem az általa készített zokni melegét értékelte nagyra.

***

Volt egy megrendítő élményem. Megrendítő - de csak nekem. Két hete egy különösen meleg nap után kivittem Maskának egy kis tejet. Hangos nyávogással jött, mohón nekiesett a tejnek, miután majdnem keresztül estem rajta az ajtóban, ami igen szokatlan dolog volt, hiszen rendesen elfutott előlem a tányérja mellé, ha jönni látott. (Bár az utóbbi időben nagyon bátor lett, most már ha nyitva hagyom a kerti ajtót, beóvatoskodik, belül a hálószobába, persze, a padlóra, az ágyunk végéhez, s onnan fülel, lesi, jövök-e, kajával. Aztán ha nem, kioson.)

De most igen szomjas lehetett, alig öntöttem ki a tejet, már nyomta a fejét a tálkába. Én pedig ott guggoltam felette, s hirtelen jött merészséggel kinyújtottam fölé a kezem, majd lassan leeresztettem kinyújtott ujjaimat, s hozzáértem a fejéhez. Hátraugrott, bosszankodva, gyanakodva méregetett. Megdermedtem. Ő visszahajolt, s ivott tovább. Újra hozzáértem, újra hátrahőkölt. Harmadik, negyedik alkalommal már nem érdekelte, mit tapogatom, ő szomjas volt. Teljes tenyeremmel végigsimogathattam a hátát. Ott potyogtak a könnyeim a hálától. Aztán bejöttem, hangosan bőgni kezdtem, a férjem pedig vigasztalt. Maska, ez a büdös dög, több mint egy évig nem engedett magához, s most is csak azért tűrt el, mert közben enni adtam neki.

Azóta már sikerült - hasonló körülmények között - megint megismogatnom, de nem szereti. Ivás-evés közben hallhatóan morog, amint hozzáérek. Sosem leszünk kebelbarátok, de án már ezért is hálás vagyok.

Nem döglött, napozik.