Az utolsó hetem viszonylag nyugalmas volt. Kerry folyton velem volt, inkább csak mondogattam neki, mit csináljon, én pedig a következő tortát készítettem elő neki, vagy mosogattam. Túlórázni még így is sikerült, mert akadt most is egy kapkodós jaj-nincs-bent-a-rendelős-könyvben-a-megrendelés, ráadásul esküvőre, de egy perces pánik után megoldottuk a dolgot. Ráadásul segítségünk is volt, Katrin személyében, német intern, Stuttgart-ból, egy Treiber nevű sütödéből: segített lesütni a 100 darab nagyméretű csokis sütit, s annyira tetszett neki, hogy elkérte a receptet. Építettük a népek barátságát, s soroltuk, mit tudunk Stuttgartról, s megörvendeztettem a pár szavas némettudásommal... Amúgy elég limitált az angoltudása, beszélgetni tud, de nem minden szakkifejezést ismert. De még akkor is inkább maradt velünk, dolgozni, amikor már küldtem volna haza: nem fértünk négyen a csöpp konyhában, különösen az ebédideji roham során.
A megszokott kliensek, s a többiek egyfolytában tréfálkoztak az utolsó napommal: félek-e, örülök-e, várom-e... Fran, a taxisofőrünk, a legmegbízhatóbb szállítónk, akit egyébként én szereztem a kávézónak, rengeteg ölelést és puszit ígért. Reggel, a Luasról ballagva a szemerkélő esőben elbúcsúztam a mindennap látott apróságoktól: attól a cipősarok-darabkától, ami a Luas-megálló kövei közé szorulva látok reggelente, valaki elhagyta partira menet. A villamostól, amit - ha ügyesen időzítek - meg tudok előzni gyalog, és még át tudok előtte slisszolni a gyalogátkelő felé menet. A hangos sirályoktól, amik le-lecsapnak az előző esti mulatozásból a földön maradt take-away-es tálkákban található, vagy a földön szétszórt kajamaradékra. Búcsút mondtam a néha orrfacsaró pisiszagnak, az esőverte hányásfoltoknak. A bizonytalanul járó papbácsikának a buszmegállóban. A sarki kávézó előtt álldogáló középkorú fazonnak, aki mindig ott van, mielőtt még a pincérlány kitehetné a székeket és a kisasztalt a kávézó elé. A sarki Tesco-nak, ahová mindig át lehet szaladni répáért, ha éppen valakinek répatortát támad kedve rendelni dékutánra, s ahol az eladók már ismernek. Néztem az ismerős házakat, a fel-feltorlódó forgalmat, s hangoltam magam az utolsó napra.
S hogy segítse a hangolást, életemben először, de valószínűleg nem utoljára, elcsúsztam a nedves utcakőre tapadt valamin (nem nagyon akartam nézni, mi volt), spárgáztam egyet, nyögve, s mereven, s jól odavertem a térdem (a rosszat, naná), és a könyököm. Csudás.
S nem csak emiatt, de volt sírás bőven: főnököm egyetemi óráját mulasztotta el, hogy könnyezve átnyújtson egy hatalmas csokor virágot, be-, majd kiügetve. Le akartam vele ülni megbeszélni a hogyan legyen-t, de mondta, siet, majd beszélünk a partin. Aztán Mark, egy korábban állandó vevőnk toppant be ebédre (mióta összeházasodott a dietetikus barátnőjével, nem reggelizik nálunk minden nap), s hozott egy csokor virágot ő is. Nagyon meghatódtam. Aztán megjött Fran... elbúcsúztunk, megszorongatott, s beszélgettünk az udvaron, könnyek között. Mondta, mindig látta az arcomon a feszültséget, a fáradtságot, jól döntöttem, ne aggódjak. Hiányozni fog... a lelkemre kötötte, ha bármikor szállítani kell, ő lejön Bray-be, csak szóljak. Tudom, hogy sosem fogom ide rángatni, amikor magam is autózhatok, de azért nagyon-nagyon jólesett, amiket mondott. Később visszajött egy hatalmas csokorral, sőt, Emilie-nek is hozott egy szál rózsát. Igazi úriember!
Aztán megjelent Ray, aki most a Slice séfje, és társtulajdonosa, jött búcsúzni, s hozott nekem mindenféle húsokat az egyik delikatesszenből, s fenyegetett, hogy mekkora bulit fogunk csapni jövő szombaton. Jujj... Aztán átszaladtam a Tesco-ba, mert megint kifogytunk valamiből, s mire visszajöttem, ott álltak a kollégáim és James a pult mögött, üveg sörökkel, a sörösüvegek nyakában lime-szeletek... S amikor zavartan néztem, hogy mi van, James lehalkította a zenét, s beszédet tartott, értesítve a vendégeket is, hogy ez az én utolsó munkanapom, a legeslegelső alkalmazott most távozik (nem kötötte a népek orrára, hogy "megint"). A vendégek némán néztek, hogy most mi van, mire James rájuk szólt, hogy "ez az a pillanat, amikor mindenki azt mondja, hogy Aahhh....." mire mindenki eleresztett egy szomorú Aahhh-t, én pedig próbáltam rendbe szedni az arcvonásaimat. Jól esett ám azért, a kollégáim ölelései, a koccintás a sörökkel, miközben mentek hátul a gépek, s nekem sajgott a térdem a reggeli tanyázástól, s fájt valahol az egész... Hétközben néha eszembe jutottak a bosszúságok, s az azért segített, hogy ne érzékenyüljek el túlságosan. Az emberek nagyon fognak hiányozni, a stressz kevésbé.
Hazafelé a rengeteg virágot szatyorban egyensúlyozva mentem át a Daintree papírbolton, ahol Nichola és Pamela állított meg, akik számtalanszor segítettek ki, ha szalag kellett vagy szép egyedi üdvkártya, s ahol mindig kapok kedvezményt. Most pakkot kaptam, fejléces levélpapírt készítettek nekem, s teleraktak egy dobozt díszítéshez felhasználható apróságokkal és szalagokkal. S egy jókora kártya volt benne, s egy kisebb, Nicholától, ami megint megbőgetett, szerencsére már csak itthon. Mellékelem:
Jó kis könnyáztatta nap volt.
Itthon aztán várt az 5 kenyér (vettem még kelesztőkosarat, rendeset, lenvászonnal bélelve, így most már több kenyeret tudok sütni), vártak a dekorálandó sütik... Este tízig dolgoztam, sütöttem. S ma el is adtam mindent (kivéve pár scone-t...). Hétfőtől pedig egy kreatívabb, s remélhetően stresszmentesebb, egészségesebb élet következik. Addig is, jó Halloweent!
