2018. szeptember 27.

Japán II.

Erősen valószínű, hogy csapongani fogok, ahogy dolgok eszembe jutnak. Elnézést.

Mintha mindenkinek lenne munkája, vagy legalábbis törekednek a teljes foglalkoztatottságra. Pl. reszketeg, járni alig tudó bácsika vigyázta a mondhatni nemlétező autóforgalmat a vonatállomáson. A metrólejáró vízelvezetőjét takarította egy néni, gondosan körbe volt véve forgalomterelő babákkal, kiemelte a rácsot, s az alatt pucolt. A hatalmas Edo múzeum korlátait, kint, és bent a tárlóknál két öreg porolta igazságos megosztásban: bácsié volt a felső korlát, nénié az alsó. Az építkezésnél a földet szállító teherautók forgalmát szintén férfiak vigyázták, sötétedéskor az egyikük nyakában villogó LED-sorral állt, kezében piros zászló. Tízpercenként forduló kocsikat irányítottak. Amikor nem jött autó, mereven álltak a kapuban. Nagyobb parkolók előtt is ilyen emberek vigyáztak, hogy az autónak szabad legyen a ki-beút.

V. látta az utcán, hogy idősebb hölgy láthatósági mellényben fiatalabb mellényes pasit okított arra, hogyan tegyük tetszetőssé a fa tövében kókadtan lógó fűszálakat. Később megtudtuk, amolyan A Tiszta, Rendes Városért csoport tagja lehetett, szemét ugyan nincs, amit felkapkodhatnának, de a kókadt füvet nem árt tetszetősen elrendezni, hogy ne lógjon a járdára.

A baseball igen népszerű. Rengeteg helyen láttunk iskolásokat baseball-ozni. Láttunk szumónövendéket, izmos fiatalembert, feje tetején a birkózók jellegzetes hajviseletével, taxit intett le éppen. Láttam nagydarab szumóst is, nyári kimonóban, japán papucsban szállt fel a metróra, kezében szövetcsomaggal. Régebben négyszögletes szövetdarabot hajtogattak táskának a japánok, ehhez most is lehet méretve vágott, beszegett anyagot kapni. Használják csomag cipelésére, vagy értékesebb ajándék csomagolására. Láttuk egy szumó "istálló" előtt a tanoncokat az ebédfőzéshez használt edényeket mosni: az első években csak csicskáztatják őket, s csak aztán leshetik el mentoraiktól a birkózás trükkjeit.

Ha már csomagolás: Kisboltban mindent papírzacskóba vagy nylonzacskóba tesznek. (Hm, kiváncsi lennék a reciklálási rendszerükre. Úgy tűnik, sok mindent egyszerűen elégetnek, a hotelünkhöz közel is épült egy, egekbe nyúló tornyú szemétégető, park mellett, de a város lakott területén.) A nylonzacskó száját kis csíkkal leragasztják. Ha csak egy palack vizet vesz az ember, akkor a palackra kerül a ragasztócsík, bizonyítva, hogy az árut kifizettem. Ajándék- stb. boltokban mindenhol gondosan csomagolnak, műgonddal, csinosan, először papírba, aztán zacskóba... Szövetmintákat vettem, kimonóboltban, a csomagolásra miniatűr papírkimonó került. A késes boltban csíkos csomagolópapírba került a doboz, érdekesen, hajtogatta a bácsi a doboz alá a papírt, s céges ragasztócsíkkal zárta le.

A vizespalack, vagy palack víz (PET-palackban...) állandóan kéznél tartása nem fittneszmánia, hanem létszükséglet ebben a párás, hőségizzasztotta országban.

A pénzt fizetéskor kis műanyagtálcába illik rakni, arra rakják vissza a visszajárót, de mostanság - ahogy olvastam - már az sem meglepő, hogy az ember kezébe teszik az aprót. A kapott pénzt a pénztárgép egy öblösebb részébe öntik, ami átszámolja a pénzt, s jelzi, visszajár-e valami. Ilyesmit főleg nagyobb forgalommal rendelkező boltokban láttam. A nagyobb értékű bankóból visszajáró papírpénzt legyezőszerűen kiterítik a kezükben, s leszámolják a vevő szeme láttára. Két kézzel veszik el a bankkártyát, s két kézzel adják vissza. Általában mindent két kézzel nyújtanak oda, van a mozdulatban valami fura tisztelet, ami a leghétköznapibb fizetést is ünnepivé emeli.

Nincs borravaló. Nem várják el, s nincs rá szükség. Inkább sértésszámba megy, mint elismerést közvetít.

A hitelkártyát nem mindenhol fogadják el, néha még a nagyobb boltokban sem, mindig érdemes vinni készpénzt is.

A kézzel készült dolgokat nagyon nagyra értékelik, a kézművességnek igen szép kultúrája van. A sütijeim nagy sikert arattak, s igencsak meg lettek csodálva. Az ajándékok közül azok aratták a legnagyobb sikert.

Négy szót illik megtanulni, az alap társalgáshoz: Kérem, köszönöm, helló, bocsánat. S az ötödik, az elnézést: a figyelemfelkeltő sumimasen, ami kell metróban való tolakodáskor, a boltban az eladó, az étteremben a pincér figyelmének felkeltésére. A domo arigató (nagyon köszönöm) jól jött mindenhol, de az ő cikornyás köszönömüket nem tudtam reprodukálni, pedig a végére már ment a Domo arigato dozaimasita. A japánok legtöbbször csak dozót mormolnak maguk elé, ha  félreállunk, hogy elsiethessenek mellettünk.

A csúcsforgalom embermennyisége ijesztő. Kétszer kerültem/tünk csúcsforgalomba, amikor szemben kellett menni az emberáradattal, na, az hátborzongató volt. Nem ütközik senki a másikba, csak áramlanak, mint a nagy csapat hal a vízben. A metrókocsiknál valóban ott állnak a peron alkalmazottai, s hangosan buzdítják az embereket, hogy húzódjanak beljebb, s aztán benyomják kesztyűs kezükkel a legszélső pár szerencsétlent a kocsiba. Hogyan lehet ilyenkor leszállni? Minden állomást bemond egy kellemes női hang, főleg a főbb vonalakon, japánul és angolul (s közli a lehetséges csatlakozásokat). Vagy nézhetjük a kijelzőt az ajtó felett, szintén kétnyelvű. Amikor meghalljuk a nevét vagy feltűnik a leszállóhelyünk neve, lehet kicsit fészkelődni, jelezve mintegy, hogy leszállnánk. Amikor nyílnak az ajtók, a külsők úgyis leszállnak, szépen félreállnak a felszállók/leszállók útjából, ekkor sűrű sumimasen! ismétlések között lehet kifurakodni. Aki majd hamarosan leszáll, utolsónak marad a visszaszállók között. Sosem láttam senkit rémülten kapkodni. 

A csúcsforgalom idejére rózsaszín "Csak nőknek" feliratú kocsik vannak a vonat végén, elején. A nagy tömegben a heringként préselődő emberek között ugyanis sajnos találni tapogatókat, ezért reggel és este ezekben a kocsikban ülhetnek a nők és a gyerekek, akik nem akarják magukat kitenni ilyen kellemetlenségnek. Csúcsidőn kívül férfiak is beszállhatnak ezekbe a kocsikba. A rokkantaknak, öregeknek tágas hely van a kocsik végén. A lépcsők mellett mindig vannak liftek és mozgólépcsők. Minden megállónak saját csengőhangja van, vannak megszállottak, akik ezeket álmukból felverve is megismerik, s meg tudják mondani a megálló nevét.

A NavitimeJapan app segítségével remekül lehetett közlekedni. A januárban használt ÖBB Scotty-hoz hasonlóan ez is több útvonalat ad, de nemcsak a vonatok számát, a peront adja meg, hanem azt is, hogy kell-e hozzá vonatbérlet, vagy menynibe kerül a jegy, és melyik kocsiba érdemes beszállnunk, hogy kiszálláskor a kijárat vagy a csatlakozás peronja közelében legyünk! Vonatra, metróra, buszra, szupergyors vonatjáratokra mindent közöl. Mivel egy-egy megállónak több kijárata is van, azt is megmondja, hol menjünk fel az aluljáróból, s ad hozzá térképet, s nem árt tudni, merre mennénk tovább, mert némelyik állomáskomplexumot megkerülni nem kis séta.

Ó, a szupergyorsak! Némelyik 400 m hosszú. Így a kalauzok három-hátom képernyőn nézik, hogy mindenki beszállt-e már, s szinte kis tánc keretében ellenőzik a monitorokat, aztán emelik a piros zászlót, s fújnak a sípba. 






Nem győztem betelni a szupergyorsak orrformájával, s a sebességükkel. Az alagutakban pattog az ember füle, amikor beleszáguldanak, s amikor elmegy egymás mellett kettő, meginog a vonat, ahogy a két levegőoszlop egymásnak feszül. S igen ijesztően bedől a kanyarban. Egy néni forró nyirkos törlőkendőket ad az utasoknak, felfrissüléshez (ugyanezt még a leglepukkantabb vendéglőben is megteszik). Naivan azt hittük, ezekből a szupervonatokból néhány van csak az országban, aztán kiderült, hogy nem: tízpercenként indulnak a főbb állomások között csúcsidőben, félóránként máskor, behálózzák az egész országot, s egyre több járatot váltanak le. Van rózsaszín Hello Kitty-s vonat is. A járatoknak nevük van, így könnyű kideríteni, melyikre jó a bérletünk. A igen, igaz, percre pontosak.

Nagyon megéri az az ún. JR Pass, vonatbérlet, nekünk 7 napos volt, a Tokyo-Kyoto, Kyoto-Kobe, Kobe-Tokyo járaton használtuk, valamint elmentünk vele kirándulni egy Kyoto környéki faluba, megnézni Harie-t, a falut, ahol forrásvíz a fő vízforrás. (A másik, ugyanerről híres falu nehezen elérhető.) 

A szupergyorsakat rózsaszín ruhába öltöztetett takarítószemélyzet tisztítja, tíz percük van rá, hogy végezzenek. Amikor kiszálltunk a vonatból, meghajoltak előttünk. Ugyanígy meghajolt a recepciós a hotelből, amikor a taxisofőr irányította kocsiajtó becsukódott mögöttünk. Ugyanígy hajoltak meg minden megállónál a reptéri busz alkalmazottjai, amikor felszállt a soron következő néhány utas.

A reptéri busz egyébként városnézésnek se utolsó, több mint egy óra alatt visz be Tokyo belvárosába a Narita reptérről. A hotelekben délután 3-kor lehet leghamarabb elfoglalni a szobát, mi délelőtt érkeztünk meg, így időtöltésnek a buszt választottuk, így nézegethettük a várost, ahogy lassan bekerültünk a felhőkarcolók közé.

A telek igen drága a városban (naná), ezért a sírkövek magasak, a sírok picike, négyszögletes területet foglalnak el. Erős gyanúm, hogy az alattuk nyugvókat előbb elhamvasztják. A lakóházak, irodaházak között pár arasznyi rés van, szellőzés miatt talán, illetve ha dőlne valamelyik, ne vigye magával a szomszédét. A telekre a tulaj azt épít, amit akar, amíg néhány alapelőírásnak megfelel. Így egészen eklektikusak a lakónegyedek. Inkább szürke, fehér, barnás színeket használnak, kevés a szín. Azt a plakátok, hirdetések biztosítják. A főútvonalak mentén találni a boltokat, irodaházakat, üzleteket, s mögöttük ott vannak az egy-kétszintes kis lakóházak, régiek vegyesen az újakkal, köztük falatnyi parkolók, picike parkok... Kicsi keskeny utcákhoz kicsi keskeny tűzoltóautó illik:


S minden ház előtt van legalább egy-két cserépnyi zöld, gondosan ápolt, öntözött fácskák, virágok. Tokyo egyik jelképe a páfrányfenyő (Gingko biloba), sok utat ezek szegélyeznek, de nagy épületek tövében is láttam őket. Mint kiderült, földlabdával ültetik őket oda, ezért is tűnik némelyik fazonra nyírtnak. Nem olyan szabadon terjeszkedőek, mint a soproni Botankert két nevezetes gingkója. Termésüket a japánok eszik, leveléből gyógyszert készítenek. Sopronban a magokat körülvevő bomló réteg macskapisiszaga mindenkit elriasztott.

Volt szerencsénk egy igazi modern japán családi házban járni. Tulajdonosa csak Ceruza-háznak titulálta, mert igen keskeny, s magasba törő. Mint egy gyufásdoboz, a keskenyebb végére állítva. Hosszát nem tudtam megbecsülni, de a szélességére adatom van: egy elektromos zongora és egy, merőlegesen mellétolt kanapé szélességű volt a lakás, amiben jártunk. A háznak majdnem a végében volt a lépcső, amely egybekötötte a szinteket. Fent volt egy tetőterasz, tele ülő és fekvő alkalmatosságokkal, szorosan egymáshoz szorulva, ahonnan lehetett nézni a holdat s a város csillogó fényeit. Alul extra helyiség, mosókonyha, félemeleten WC, feljebb úgy sejtem, fürdőszoba és hálók voltak, utána jött a konyhával egybeépített nappali (a zongorával és kanapéval), aztán a tetőterasz. Négytagú család élt benne. A ház előtt lezáratlanul a biciklik, s az ajtó előtt esernyőtámasz. Ez utóbbi ott volt minden bolt előtt. 

Íme egy kép, a házról, a két fényes ablaksor tartozik a konyha/nappalihoz:


Bolondjai a mini KitKat-nak, s ebből rengetegféle van, kifejezetten a japán piacra. Szezonálisak, pl. most gesztenye és sütőtökös van a boltban, de vettem zöldteásat, wasabi-sat (japán torma), barackosat, banánosat, szakésat (rizspálinka).


 
Itt pedig a korábban már emlegetett japán zsebkendőkből pár

A Coca-Cola szintén szezonális palackdekorációval rukkol elő, színes japánjuhar-levelek ölelik a palackot. Ott hamarosan megkezdődik a japánjuharok színesedése,megindul a nép gyönyörködni bennük, nálam pedig kinyíltak a fehér és rózsaszín ciklámenek, s színesek a vadszőlők.


Azért kicsit meglepett, hogy a boltokban már Halloween-ra készültek, megjelentek a tökös, boszorkányos, fekete macskás és szellemes dekorációk. Utóbbiakból volt a legkevesebb, az általuk használt szellemkép ugyanis hosszú feketehajú, arctalan rém, nem fehér lepelben huhogó alak. Nekem ugyan még odább a Halloween (de azért lassan el kell kezdenem készülni rá, arra és az adóbevallásra), de erre a két napra sok tennivalóm van, ezért most abbahagyom. Miről kellene még írnom? Vannak élmények persze, de ha kérdés van, kérdezzetek! Hátha tudom a választ. Addig elmegyek sütni, megnézem, Állatka kibírta-e a hűtőben felhízlalva nélkülem ezt a 19 napot.

2018. szeptember 26.

Japán

Össze  kellene foglalnom ennek a bő két hétnek az élményeit, benyomásait, de nem is tudom, hol kellene kezdenem. A félelmeim megalapozatlanok voltak, ahogy azt ott már járt ismerősök, barátok mondták: mindenki nagyon igyekezett, hogy megértsen, megértsük egymást. Végtelenül udvariasak: nekem volt furcsa, ha meghajolt előttem valaki, vagy mondjuk a kávézóban, köszönetül látogatásomért mind a négy alkalmazott egyszerre kiabált utánam valami jókívánságot. Mindenhol hajlonganak, s ki-ki vérmérséklete szerint viszonozza, vagy ignorálja ezt.

Pár nap után már nekem is szemet szúrt az eldobott (s igen-igen ritka!) szemétdarab a földön, s a blogokból szerzett jólértesültségemnek hála tudtam, hogy a felém nyújtott, becsomagolt ingyen papírzsebkendőben valamilyen reklámanyag lapul. Az útikönyv által javasolt, s letöltött app segítségével magabiztosan tudtam/tunk navigálni, megtervezni utazásokat. Láttuk azokat a szépségeket, amiket korábban a National Geographic lapjain, vagy tévében láttam csak. Majd' lerohadt rólunk a gatya a melegben, a magunkkal vitt polárok, esőkabátok teljesen feleslegesek voltak a 25-27 fokban, s a rendkívül párás melegben: az eső lefelé esik ott, nem fújja a szél, mindenki ernyőzik. 

Sosem vesztem el. Ebben a 39 (!) milliós hatalmas metropoliszban, az app, és a reptéren vett, nagyon hasznos bérletkártya segített. Ha nagyon bizonytalan képpel néztem a mindenható Google Sensei-t (tanító) a telefonon, valaki biztosan odalépett, s angolul magyarázta el, merre kell menjünk. Volt, aki örömmel gyakorolta angolját. Volt, aki kicsit türelmetlenül legyintett, ha túlságosan bonyolult körmondatban akartuk közölni az óhajt. Igaz, amit a Tokyoreloaded blog írt: tőmondatokban kell társalogni, alany állítmány, igen? nem? slussz. Éttermi rendelésünk egyszer így nézett ki: Csikin, tú, bírú, tú (vagyis csirkés kaja kettő, sör kettő). Nen kell a lacafaca, főleg ha közlik hogy No Inglis menjú. A reptéren kerestem kedvenc gyümölcsömmel, a yuzuval ízesített valamit, bármit a pánikvásárlás perceiben. A pultnál, ahová egy másik boltos terelt, kérdésemre, hogy van-e yuzu ízesítésű süti, kicsit zavartan nemet intett a hölgy. A yuzus dolgok ott lógtak a balján...

A rettegett wc-k igen felhasználóbarátok, minden ki van rájuk írva angolul, vagy egyértelműek a piktogramok. Sok van belőlük, minden aluljáróban, metró- vagy helyi vonat megállójánál. Ha meleg volt az ülőke, tudtam, nem azért, mert előttem valaki sorákig élvezte a helyiség vendégszeretetét, hanem mert fűtöttek az ülőkék. Fenékmosás, puncimosás ("for ladies") mindenhol lehetséges volt, kivéve azokat a helyeket, ahol a régi típusú, guggolós wc-k voltak, de még ott, a város egy kevésbé frekventált részében is választhattam a Western (nyugati) vagy japán stílusú budi között. Papír mindenhol volt bőségesen, kézmosó is, ellenben nincs kéztörlő/szárító, vagy ha van, ritkaság. A japánok könnyű kis kendőt hordanak magukkal, amibe kezüket törlik, vagy izzadáskor a nyakukat, arcukat. Munkásemberek nagyobb törülközövel a nyakuk körül járnak. Ilyen kendőből aztán van nagyon csicsás, színes képekkel díszített, vagy sima, kevésbé mintás frottír.

A wc-ben, amint fenekünk az ülőkét érintette, megindult a víz, mintha öblítenénk, a mi zajunkat álcázandó. (De volt olyan wc, ahol konkrétan patakcsobogás hallatszott... finneknél a reptéren madárcsicser kínál hangulatot, az egyébként meglehetősen elhanyagolt wc-k mellett. Inkább takarítanának.) Zavart is kicsit ez a pazarló kezelése a víznek. Az egyik hotelszobában pl. szerintem egy teljes napi vízkészletünk lefolyt minden egyes húzáskor... A zuhanyoknál hosszas kétnyelvű magyarázat, nehogy megégessük magunkat a zuhanyfejből váratlanul felbukkanó forró vízzel. (Az ír B and B-k tanulhatnák tőlük.) Szerintem már most készek az Olimpiára, sok helyen kétnyelvűek az automaták, amiben feltölthetjük bérletünket. Már árulják a kabalababákat...

Nyaranta a meleg nagyon durva lehet, ha most ennyit izzadtunk. Minden utcában vannak italautomaták, amiből nyáron hűtött italt, hideg kávét lehet venni, télen a kávé meleg. Nagyon sok van kisboltokból, némelyik éjjel-nappal nyitva, pl. az utolsó hotelünk alagsorából ajtó nyílt a boltba, a kártyánkkal mehettünk oda át. A hotelben volt fizetős mosógép, szárítógép is, s bár nem mindegyikben, de szárítókötél is a kád felett (ez főleg az olcsóbb hotelekre jellemző, gondolom), az utazóknak ez igen nagy segítség.  Az utolsó hotelben a recepciónál kis fakkokban ingyen volt kis csomag kéz- és babakrém, pipere apróságok, kidörzsölt bőrre, fogkefe (bár ez volt minden szobánkban). Annyit vett az ember, amennyit akart.

Hamar megtanultam, hogy a százjenes a legfontosabb pénzérme, a mosógép csak azt fogadta el. A bérletet nemcsak utazásra lehet használni, némelyik automatánál, vagy kisboltban, kávézóban kreditkártyaként használható. Mintha itt Dublinban a Leap kártyával fizethetnénk egy sütiért a Mekiben...

Sok a biciklis. Nem, nem sok, rengeteg. Noha nyugodtnak tűnt az autósok vezetési stílusa, mindenki a járdán biciklizik. A legtöbben anyák, egy-két gyermekkel súlyosbított kétkerekűn, iskolába menet. Igen szofisztikált gyereküléseket láttam, biciklire tervezve. Eső ellen átetsző borítóval, lábtartó, minden volt. S azért a biciklisek ott is  merészek, volt, aki simán lecsilingelt minket az útjából...

Sok nő kicsi kutyával mászkál. Felraktam a fotót a Facebook-ra, babakocsiban tolt kutyát többet is láttunk. Bébihordozóba rakott ebet is. Láthatóan arany életük volt. Férfiak, fiúk táskáján is megszokott volt a kabalaállat, vagy pedig a szentélyekben kapható talizmán, ilyet én is vettem, "sane life"-ot biztosítót. A lakónegyedekben sokfelé találhatók szentélyek, aprócska, fából készültek, amit a környék lakói gondosan ápolnak, ezeknél is nyugodtan lehet imádkozni. Soknál esténként kivilágított lampion világít. Lebontásuk nem ajánlatos, ezért inkább köréje építkeznek, semmint háborgassák.

A vendéglők ebédre kinyitnak, délután bezárnak, s este 5-6-kor nyitnak megint, ahogy írtam, kurta kis függönyök lógnak az ajtó előtt, az alatt az ember behajolva mehet be az ajtón. Boltok előtt is megtalálhatóak ezek a függönyök, vettem is egyet, de ablakfüggönynek. Nyáron így jár a levegő, gondolom, bár nem minden ajtó van mögöttük nyitva, de van valamiféle lezáró jellege a függönynek, nyitott ajtónál. Mellettük piros, hosszúkás lampionok lógnak, főleg a kocsmák előtt. A kerekded lampion kínai helyet jelöl.

Megtanultuk, hogy a shabu-shabu es a sukiyaki a japán vendéglők két jellegzetes fajtája. Az előbbi azt jelenti, hogy egy forró platnin levesszerű lét melegítenek az asztalnál, amibe mi egyszerre beletéve megfőzhetjük a kért zöldségeket, vékony hússzeleteket (mindig marhát). Az ár a marha minőségétől, mennyiségétől függ. A másik ugyanez, csak ott egy szójaszószt főznek sűrűre, s abba kell mártogatni főzési szándékkal a zöldeket, hússzeleteket, amit aztán jellemzően szójaszósszal lazított nyers tojássárgájába, tojásba tunkolunk, s rizzsel ehetjük. 

Kipróbálhattuk mindkettőt, s a nyers tojásfehérjén kívül nem volt gondunk az étellel. Egyetlen alkalommal köptem diszkréten valamit a szalvétába, mégpedig a híres tokyoi halpiacon, a kereskedő által kínált hatalmas osztriga egy rejtélyes részét nem tudtam elrágni, sem lenyelni, ezért megszabadultam tőle.

Ettünk Kobe marhát, Kobéban, amit ott az orrunk előtt készített a fiatal séf alaposan begyakorolt mozdulatokkal. Olyan mesterien vágta-fejtette le a hájat a hússzeletről, hogy elfelejtettünk enni, s inkább őt néztük. Mint egy színházi performansz. A marhaszelet minden részecskéje elénk került, csak más-más fűszerrel kellett összekeverni. Életreszóló élmény volt, megérte a külön vonatozást. 

Nagyon drága a gyümölcs, s a gyümölcslevek. Egy nagy pohár narancslé majdnem 5 euró volt. Hiányzott is a napi több friss gyümölcs az étkezésünkből, bár ettem igen lédús, hatalmas körtét, amit elsőre almának néztem, amíg fel nem világosított egy barátom, hogy az bizony körte. 

Alaposan bevásároltam cseresznyevirág formájú kiszúrókból, konyhai kellékekből egy utcában, amely kilométer hosszan kínál étterem/konyha berendezéséhez, fenntartásához való eszközöket, bútorokat, MINDENT. S igen, vettem két japán kést, egy bácsikától, aki kikérdezett, s csak utána ajánlotta, hogy mi az, amire szükségem van, de akkor is volt választási lehetőségem. A vele való találkozásra sokáig emlékezni fogunk, ugyanis nem Puskás, hanem Liszt Ferenc nevét emlegette, amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk.

Most így első nekifutásra ennyit írnék, várnak az itthoni dolgok. Ma reggel volt egy reptéri futamunk, kedves barátunkat vittük a reptérre, ő volt a lakónk két hétig. Utána autózás a már színesedő fák szegélyezte utakon a szereldébe, vidékre, V. kocsijáért. Kerülő úton, a kertek alatt jöttünk haza, s nem bántuk meg: nagyon szép volt a táj, a még erős zöld színek keveredtek a pirossal, sárgával, langyos a levegő, de tegnap este már fűtöttünk. A blessington-i víztározónak nagyon alacsony a vize... Egy alkalommal, a domboldalon kibukkanva hirtelen ott volt előttünk a város, napsütötte öböllel, távolban a két kéménnyel a kikötőnél... Elfogott valamilyen fura öröm, a hazaérkezés öröme, mert hiába voltak ott csodák, és hiába ismerkedhettünk a sok ismeretlen érdekességgel, azért jó volt hazajönni a sajátba, ahol az ember tudja a lépést. Talán majd egyszer megyünk megint. S mint Új-Zéland, ott lesz a nagy kedvencek között, ebben biztos vagyok.