Erősen valószínű, hogy csapongani fogok, ahogy dolgok eszembe jutnak. Elnézést.
Mintha mindenkinek lenne munkája, vagy legalábbis törekednek a teljes foglalkoztatottságra. Pl. reszketeg, járni alig tudó bácsika vigyázta a mondhatni nemlétező autóforgalmat a vonatállomáson. A metrólejáró vízelvezetőjét takarította egy néni, gondosan körbe volt véve forgalomterelő babákkal, kiemelte a rácsot, s az alatt pucolt. A hatalmas Edo múzeum korlátait, kint, és bent a tárlóknál két öreg porolta igazságos megosztásban: bácsié volt a felső korlát, nénié az alsó. Az építkezésnél a földet szállító teherautók forgalmát szintén férfiak vigyázták, sötétedéskor az egyikük nyakában villogó LED-sorral állt, kezében piros zászló. Tízpercenként forduló kocsikat irányítottak. Amikor nem jött autó, mereven álltak a kapuban. Nagyobb parkolók előtt is ilyen emberek vigyáztak, hogy az autónak szabad legyen a ki-beút.
V. látta az utcán, hogy idősebb hölgy láthatósági mellényben fiatalabb mellényes pasit okított arra, hogyan tegyük tetszetőssé a fa tövében kókadtan lógó fűszálakat. Később megtudtuk, amolyan A Tiszta, Rendes Városért csoport tagja lehetett, szemét ugyan nincs, amit felkapkodhatnának, de a kókadt füvet nem árt tetszetősen elrendezni, hogy ne lógjon a járdára.
A baseball igen népszerű. Rengeteg helyen láttunk iskolásokat baseball-ozni. Láttunk szumónövendéket, izmos fiatalembert, feje tetején a birkózók jellegzetes hajviseletével, taxit intett le éppen. Láttam nagydarab szumóst is, nyári kimonóban, japán papucsban szállt fel a metróra, kezében szövetcsomaggal. Régebben négyszögletes szövetdarabot hajtogattak táskának a japánok, ehhez most is lehet méretve vágott, beszegett anyagot kapni. Használják csomag cipelésére, vagy értékesebb ajándék csomagolására. Láttuk egy szumó "istálló" előtt a tanoncokat az ebédfőzéshez használt edényeket mosni: az első években csak csicskáztatják őket, s csak aztán leshetik el mentoraiktól a birkózás trükkjeit.
Ha már csomagolás: Kisboltban mindent papírzacskóba vagy nylonzacskóba tesznek. (Hm, kiváncsi lennék a reciklálási rendszerükre. Úgy tűnik, sok mindent egyszerűen elégetnek, a hotelünkhöz közel is épült egy, egekbe nyúló tornyú szemétégető, park mellett, de a város lakott területén.) A nylonzacskó száját kis csíkkal leragasztják. Ha csak egy palack vizet vesz az ember, akkor a palackra kerül a ragasztócsík, bizonyítva, hogy az árut kifizettem. Ajándék- stb. boltokban mindenhol gondosan csomagolnak, műgonddal, csinosan, először papírba, aztán zacskóba... Szövetmintákat vettem, kimonóboltban, a csomagolásra miniatűr papírkimonó került. A késes boltban csíkos csomagolópapírba került a doboz, érdekesen, hajtogatta a bácsi a doboz alá a papírt, s céges ragasztócsíkkal zárta le.
A vizespalack, vagy palack víz (PET-palackban...) állandóan kéznél tartása nem fittneszmánia, hanem létszükséglet ebben a párás, hőségizzasztotta országban.
A pénzt fizetéskor kis műanyagtálcába illik rakni, arra rakják vissza a visszajárót, de mostanság - ahogy olvastam - már az sem meglepő, hogy az ember kezébe teszik az aprót. A kapott pénzt a pénztárgép egy öblösebb részébe öntik, ami átszámolja a pénzt, s jelzi, visszajár-e valami. Ilyesmit főleg nagyobb forgalommal rendelkező boltokban láttam. A nagyobb értékű bankóból visszajáró papírpénzt legyezőszerűen kiterítik a kezükben, s leszámolják a vevő szeme láttára. Két kézzel veszik el a bankkártyát, s két kézzel adják vissza. Általában mindent két kézzel nyújtanak oda, van a mozdulatban valami fura tisztelet, ami a leghétköznapibb fizetést is ünnepivé emeli.
Nincs borravaló. Nem várják el, s nincs rá szükség. Inkább sértésszámba megy, mint elismerést közvetít.
A hitelkártyát nem mindenhol fogadják el, néha még a nagyobb boltokban sem, mindig érdemes vinni készpénzt is.
A kézzel készült dolgokat nagyon nagyra értékelik, a kézművességnek igen szép kultúrája van. A sütijeim nagy sikert arattak, s igencsak meg lettek csodálva. Az ajándékok közül azok aratták a legnagyobb sikert.
Négy szót illik megtanulni, az alap társalgáshoz: Kérem, köszönöm, helló, bocsánat. S az ötödik, az elnézést: a figyelemfelkeltő sumimasen, ami kell metróban való tolakodáskor, a boltban az eladó, az étteremben a pincér figyelmének felkeltésére. A domo arigató (nagyon köszönöm) jól jött mindenhol, de az ő cikornyás köszönömüket nem tudtam reprodukálni, pedig a végére már ment a Domo arigato dozaimasita. A japánok legtöbbször csak dozót mormolnak maguk elé, ha félreállunk, hogy elsiethessenek mellettünk.
A csúcsforgalom embermennyisége ijesztő. Kétszer kerültem/tünk csúcsforgalomba, amikor szemben kellett menni az emberáradattal, na, az hátborzongató volt. Nem ütközik senki a másikba, csak áramlanak, mint a nagy csapat hal a vízben. A metrókocsiknál valóban ott állnak a peron alkalmazottai, s hangosan buzdítják az embereket, hogy húzódjanak beljebb, s aztán benyomják kesztyűs kezükkel a legszélső pár szerencsétlent a kocsiba. Hogyan lehet ilyenkor leszállni? Minden állomást bemond egy kellemes női hang, főleg a főbb vonalakon, japánul és angolul (s közli a lehetséges csatlakozásokat). Vagy nézhetjük a kijelzőt az ajtó felett, szintén kétnyelvű. Amikor meghalljuk a nevét vagy feltűnik a leszállóhelyünk neve, lehet kicsit fészkelődni, jelezve mintegy, hogy leszállnánk. Amikor nyílnak az ajtók, a külsők úgyis leszállnak, szépen félreállnak a felszállók/leszállók útjából, ekkor sűrű sumimasen! ismétlések között lehet kifurakodni. Aki majd hamarosan leszáll, utolsónak marad a visszaszállók között. Sosem láttam senkit rémülten kapkodni.
A csúcsforgalom idejére rózsaszín "Csak nőknek" feliratú kocsik vannak a vonat végén, elején. A nagy tömegben a heringként préselődő emberek között ugyanis sajnos találni tapogatókat, ezért reggel és este ezekben a kocsikban ülhetnek a nők és a gyerekek, akik nem akarják magukat kitenni ilyen kellemetlenségnek. Csúcsidőn kívül férfiak is beszállhatnak ezekbe a kocsikba. A rokkantaknak, öregeknek tágas hely van a kocsik végén. A lépcsők mellett mindig vannak liftek és mozgólépcsők. Minden megállónak saját csengőhangja van, vannak megszállottak, akik ezeket álmukból felverve is megismerik, s meg tudják mondani a megálló nevét.
A NavitimeJapan app segítségével remekül lehetett közlekedni. A januárban használt ÖBB Scotty-hoz hasonlóan ez is több útvonalat ad, de nemcsak a vonatok számát, a peront adja meg, hanem azt is, hogy kell-e hozzá vonatbérlet, vagy menynibe kerül a jegy, és melyik kocsiba érdemes beszállnunk, hogy kiszálláskor a kijárat vagy a csatlakozás peronja közelében legyünk! Vonatra, metróra, buszra, szupergyors vonatjáratokra mindent közöl. Mivel egy-egy megállónak több kijárata is van, azt is megmondja, hol menjünk fel az aluljáróból, s ad hozzá térképet, s nem árt tudni, merre mennénk tovább, mert némelyik állomáskomplexumot megkerülni nem kis séta.
Ó, a szupergyorsak! Némelyik 400 m hosszú. Így a kalauzok három-hátom képernyőn nézik, hogy mindenki beszállt-e már, s szinte kis tánc keretében ellenőzik a monitorokat, aztán emelik a piros zászlót, s fújnak a sípba.
Nem győztem betelni a szupergyorsak orrformájával, s a sebességükkel. Az alagutakban pattog az ember füle, amikor beleszáguldanak, s amikor elmegy egymás mellett kettő, meginog a vonat, ahogy a két levegőoszlop egymásnak feszül. S igen ijesztően bedől a kanyarban. Egy néni forró nyirkos törlőkendőket ad az utasoknak, felfrissüléshez (ugyanezt még a leglepukkantabb vendéglőben is megteszik). Naivan azt hittük, ezekből a szupervonatokból néhány van csak az országban, aztán kiderült, hogy nem: tízpercenként indulnak a főbb állomások között csúcsidőben, félóránként máskor, behálózzák az egész országot, s egyre több járatot váltanak le. Van rózsaszín Hello Kitty-s vonat is. A járatoknak nevük van, így könnyű kideríteni, melyikre jó a bérletünk. A igen, igaz, percre pontosak.
Nagyon megéri az az ún. JR Pass, vonatbérlet, nekünk 7 napos volt, a Tokyo-Kyoto, Kyoto-Kobe, Kobe-Tokyo járaton használtuk, valamint elmentünk vele kirándulni egy Kyoto környéki faluba, megnézni Harie-t, a falut, ahol forrásvíz a fő vízforrás. (A másik, ugyanerről híres falu nehezen elérhető.)
A szupergyorsakat rózsaszín ruhába öltöztetett takarítószemélyzet tisztítja, tíz percük van rá, hogy végezzenek. Amikor kiszálltunk a vonatból, meghajoltak előttünk. Ugyanígy meghajolt a recepciós a hotelből, amikor a taxisofőr irányította kocsiajtó becsukódott mögöttünk. Ugyanígy hajoltak meg minden megállónál a reptéri busz alkalmazottjai, amikor felszállt a soron következő néhány utas.
A reptéri busz egyébként városnézésnek se utolsó, több mint egy óra alatt visz be Tokyo belvárosába a Narita reptérről. A hotelekben délután 3-kor lehet leghamarabb elfoglalni a szobát, mi délelőtt érkeztünk meg, így időtöltésnek a buszt választottuk, így nézegethettük a várost, ahogy lassan bekerültünk a felhőkarcolók közé.
A telek igen drága a városban (naná), ezért a sírkövek magasak, a sírok picike, négyszögletes területet foglalnak el. Erős gyanúm, hogy az alattuk nyugvókat előbb elhamvasztják. A lakóházak, irodaházak között pár arasznyi rés van, szellőzés miatt talán, illetve ha dőlne valamelyik, ne vigye magával a szomszédét. A telekre a tulaj azt épít, amit akar, amíg néhány alapelőírásnak megfelel. Így egészen eklektikusak a lakónegyedek. Inkább szürke, fehér, barnás színeket használnak, kevés a szín. Azt a plakátok, hirdetések biztosítják. A főútvonalak mentén találni a boltokat, irodaházakat, üzleteket, s mögöttük ott vannak az egy-kétszintes kis lakóházak, régiek vegyesen az újakkal, köztük falatnyi parkolók, picike parkok... Kicsi keskeny utcákhoz kicsi keskeny tűzoltóautó illik:
S minden ház előtt van legalább egy-két cserépnyi zöld, gondosan ápolt, öntözött fácskák, virágok. Tokyo egyik jelképe a páfrányfenyő (Gingko biloba), sok utat ezek szegélyeznek, de nagy épületek tövében is láttam őket. Mint kiderült, földlabdával ültetik őket oda, ezért is tűnik némelyik fazonra nyírtnak. Nem olyan szabadon terjeszkedőek, mint a soproni Botankert két nevezetes gingkója. Termésüket a japánok eszik, leveléből gyógyszert készítenek. Sopronban a magokat körülvevő bomló réteg macskapisiszaga mindenkit elriasztott.
Volt szerencsénk egy igazi modern japán családi házban járni. Tulajdonosa csak Ceruza-háznak titulálta, mert igen keskeny, s magasba törő. Mint egy gyufásdoboz, a keskenyebb végére állítva. Hosszát nem tudtam megbecsülni, de a szélességére adatom van: egy elektromos zongora és egy, merőlegesen mellétolt kanapé szélességű volt a lakás, amiben jártunk. A háznak majdnem a végében volt a lépcső, amely egybekötötte a szinteket. Fent volt egy tetőterasz, tele ülő és fekvő alkalmatosságokkal, szorosan egymáshoz szorulva, ahonnan lehetett nézni a holdat s a város csillogó fényeit. Alul extra helyiség, mosókonyha, félemeleten WC, feljebb úgy sejtem, fürdőszoba és hálók voltak, utána jött a konyhával egybeépített nappali (a zongorával és kanapéval), aztán a tetőterasz. Négytagú család élt benne. A ház előtt lezáratlanul a biciklik, s az ajtó előtt esernyőtámasz. Ez utóbbi ott volt minden bolt előtt.
Íme egy kép, a házról, a két fényes ablaksor tartozik a konyha/nappalihoz:
Bolondjai a mini KitKat-nak, s ebből rengetegféle van, kifejezetten a japán piacra. Szezonálisak, pl. most gesztenye és sütőtökös van a boltban, de vettem zöldteásat, wasabi-sat (japán torma), barackosat, banánosat, szakésat (rizspálinka).
Itt pedig a korábban már emlegetett japán zsebkendőkből pár
A Coca-Cola szintén szezonális palackdekorációval rukkol elő, színes japánjuhar-levelek ölelik a palackot. Ott hamarosan megkezdődik a japánjuharok színesedése,megindul a nép gyönyörködni bennük, nálam pedig kinyíltak a fehér és rózsaszín ciklámenek, s színesek a vadszőlők.
Azért kicsit meglepett, hogy a boltokban már Halloween-ra készültek, megjelentek a tökös, boszorkányos, fekete macskás és szellemes dekorációk. Utóbbiakból volt a legkevesebb, az általuk használt szellemkép ugyanis hosszú feketehajú, arctalan rém, nem fehér lepelben huhogó alak. Nekem ugyan még odább a Halloween (de azért lassan el kell kezdenem készülni rá, arra és az adóbevallásra), de erre a két napra sok tennivalóm van, ezért most abbahagyom. Miről kellene még írnom? Vannak élmények persze, de ha kérdés van, kérdezzetek! Hátha tudom a választ. Addig elmegyek sütni, megnézem, Állatka kibírta-e a hűtőben felhízlalva nélkülem ezt a 19 napot.
