Hogyan lettem "foodie" - személyes történet, bő lére eresztve

"Az úgy volt, hogy anyukám lenyomta a torkomon a libamájas tósztkenyeret, ha tetszett, ha nem, és a hozatott friss osztriga ellen sem lehetett tiltakozni az ebédlőasztalnál..."

Yeah, right.

Természetesen nem így történt. 30 éves koromig azt ettem, ami volt, nem érdekelt a kaja származása, finom legyen, sok legyen, az volt a lényeg. S kifizethető :-) Gimnazista koromban (khm, 25 éve) a legdrágább kaja, amit el tudtam képzelni, a tatárbífsztek volt, és egy pohárka Martini elképzelhetetlen luxusszámba ment. Akkor még nem hallottam ilyenekről, hogy biokaja, ellenben gyermekkoromban rajongtam a nagynénémnél, falusi kert végében, a földből kihúzott friss újhagymáért - ami ennél "bio"-bb, az csal. Helyben megettem, rokonom nagy mulatságára. Nem tudtam azt, hogy jobb, mert hogy "bio", hogy "falusi" - finom volt, csak el kellett érte ballagni a szomszéd kertjébe, kész.

Engem még tanítottak az általános iskolában főzni, pár egyszerűbb receptet, de tanítottak. (Sőt, elvileg párnahuzatot is tudnom kellene varrni, és a kötőtudományom alapjait is ott szereztem.) Az megint más tészta, hogy amikor az első, "párizsi kosárka" névre hallgató recepttel otthon megpróbálkoztam, apám harsányan kinevetett (röhögött, na), mert zsírban sütöttem ki a párizsit, és csúnya fagyos zsírcseppek ültek a kosárka szélén. Bőgtem. Lehet azt mondani, na, biztos ezért nem tanult meg főzni, de ez nem igaz. Nem volt rá szükség. Valaki mindig főzött rám, sokáig laktam a szülőkkel, aztán nagyimmal, aki az első félresikerült mozdulat után félretolt a tűzhely mellől: Nem így kell! De sebaj, később, amikor a szükség úgy hozta, megtanultam főzni.

Amikor általános iskolában a padtársnőméknél, a kamrájukban egész rúd szalámit láttam fellógatva (TÉLISZALÁMIT), elkönyveltem őket vagyonosaknak. Mert a téliszalámi az ára miatt ritka vendég volt nálunk. (Két értelmiségi szülő keresete, ugye...) Emlékszem, egyszer - már a gimiben -, másik osztálytársnőm elhívott szüretelni magukhoz. Szőlőjük volt, kérem! Ponchichterek voltak, mondhatni. Ebédre egy, úgy 10 centi vastag párizsi-"szeletet" kaptam, kenyérrel. "Harapjad" - szólt rám osztálytársnőm anyja, amikor tanácstalan arckifejezésemet látta. Majdnem megnyílt alattam a föld, nálunk párizsi csak tíz-húsz dekánként, vékony szeletekben jött be a konyhába. Nem az evés módja lepett meg, hanem a mennyiség.

Néha olvastam finom (és drága) ételekről, s nagyon szerettem volna azokat kipróbálni. Egyszer apám Szilvásváradra vitte pihenni a szüleit, elvitt magával, és ott nagy pironkodva kinyögtem, hogy úúúgy szeretném megkóstolni a pisztrángot... Apám tett róla, hogy ez megtörténhessen. A pincér elém rakta a tányért, két, elég fáradtnak tűnő sült pisztrángdarabbal, a köret - azt hiszem - petrezselymes krumpli volt. Nem erre számítottam, hanem halformájú, frissen csillogó sült húsdarabra... mint a képeken. Csalódott arcom láttán apám nem volt elbűvölve. Nem emlékszem, hogy megettem-e a száraz, vékony darabokat, de alighanem muszáj volt megennem. Akkor úgy éreztem, egzotikusnak számító, méregdrága kaják után vágyakozni merőben felesleges...

1989 - London. Babysitter voltam, skót-welsh családnál. Azok a boltok a vadító mennyiségekkel, választékkal! Sokféle új dolgot láttam, többek között egzotikus gyümölcsök sorát... Megtanultam olyan márkaneveket, amelyek tíz évvel később visszaköszöntek az ír boltok polcairól.

Később, "jómunkás" koromban (első keresetem 2500 forint volt, havonta) hosszú hónapok kuporgatása után tájfutó világbajnokságra készültünk barátnőmmel, Cser Borival, 1994-ben. (Szia, Bori!)

Mégpedig Skóciába! Ő futott, én tolmácsként mentem. Olyan felvágottat kellett vinni, ami bírja a strapát, nyári meleget (busszal mentünk) természetes volt, hogy téliszalámit vett. Vékonyan szelve.... A konyhaasztal mellett, futószalagszerűen kentük a kis kenyereket, raktuk rá a szalámikarikákat, amikor barátnőm megszólalt, elgondolkozva nézve a szendvicssort: "Te... szegények vagyunk, de k**va jól élünk!" Mondását később is emlegettük az urammal, amikor hasonló helyzetben voltunk: kuporgatás, majd hirtelen luxus, az "egyszer élünk!" felkiáltás sűrű hangoztatásával.

(Apropó, nagyimon kívül Borinál láttam először alaposan megpakolt kamrát - s kis házi malmot, és fiút, aki sütött. A fia volt, aki olyan, de olyan sajtos rudat csinált, maga készítette leveles tésztából, 14 évesen, hogy a szám tátva maradt. Azóta, ha jól tudom, ékszereket készít, nagyon szépeket. Később felnőtt fejjel Bori és Ica barátnőm sütési tudományát látva jöttem rá, hogy talán van másféle módszer is, mint a nagyit nyaggatni sütikért. De első sütési próbálkozásaim elég elkeserítőek voltak. Hamar feladtam a kísérletezést! Nem volt, aki noszogasson.)

A kispénzűség ellenére királyok voltunk Skóciában: azt az utat sosem felejtem el, életem egyik legnagyobb élménye volt. Találtunk egy kis vendéglőt - mint kiderült - magyar vendéglőssel, aki minden betérő magyarnak ingyen kaját adott. A túrák, a vidék szépsége... Az egyik "turistabolt" kiárusításán vett zöld-kék csíkos gyapjútakaró most is velem van. Azóta is bírja a strapát. Az utolsó napon a Stag Breath nevű hangamézzel készült, whisky-t ittuk, mohos kő tetején ülve... Most már nem érdekelnek a mindenféle érdekességgel édesített, fűszerezett whisk(e)y-k, voltam olyan szerencsés, hogy kialakulhatott a saját ízlésem (ízvilágom, hahaha!) whisky terén: füstös legyen. Idézzen tőzegfüstszagú koraestéket, naplementében hazaballagó tehenekkel. Az kell nekem.

Elkalandoztam, bocsánat. Nálunk a szendvicsben párizsi volt otthon. Vagy szafaládé... Erre futotta, megettem, szerettem, megeszem ma is. Addiktív. Valahányszor hazalátogattunk, párizsi és kocsonya volt a meglepetés, s most, hogy van Dublinban magyar bolt, mindig elcsábulok, és veszek párizsit.

S virslit is, időnként, pedig haj, most már tudom, mi van benne. De talán éppen az jelzi, hogy nem vagyok eléggé "tudatos vásárló" - vagy nem egészen -, mert megeszem ezeket is. De mind ritkábban.

Anyám, nagyim nagyon jókat főzött. Falun pedig még jobbakat ettünk, galamb becsinált leves és társai, az udvaron kapirgáló tyúkot később az asztalon láttuk viszont, Ági nagynéném libát tömött (úgy, hogy közben nem rázta nála a kaput egy állatvédő sem), a padláson játszottam a kukoricacsövek között, és friss volt mindig, minden... De hogy ezek fontosak, egészségebbek, jobbak, mint más kaja, azt nem tudtam.

A sarki kis hentesboltból jött a hús, a hal - nem tudtam, sőt, nem is érdekelt, hogy tartják azt az állatot, Bábolnán mekkora katroc jut egy csirkére? Nem volt fontos. Mert nem tudtam főzni, a világra nem volt kitekintésem, nem is érdekelt, hogy van-e tartósítószer a kenyérben... permetezik-e az almát.

Aztán férjhez mentem, ide kerültem, és meg kellett tanulnom főzni. Bele a mélyvízbe, az uram minden estére meleg ételt várt el. Kezem alá került néhány fontos szakácskönyv, amely első helyen említette meg a hozzávalók minőségét. Az első években ettünk bolti pizzát bőven, legfeljebb az tűnt fel, hogy a doboz fotójával szemben magán a pizzán alig van valami, legtöbbször extra sonkát, hagymát, kukoricát tettem rá, mielőtt a sütőbe került... A fene sem nézegette a doboz hátulját, hogy hány "E-number" van benne... S az is meglepetésként ért, hogy nem kell vagyonosnak lennem (csak becsületes fizetés kellett), hogy olyan dolgokat kipróbálhassak, mint pisztráng, lazac, rákhús, kagylók, és egzotikus fűszerkeverékek. Garam masala? Az mi? A képen csábító volt a vele készült csirkés étel. Jé, kapható a boltban. Jé, finom!

Apránként tanultam.

2001 - Seattle. Hihetetlen, mi megy egy amerikai boltban. Fényesre pucolt gyümölcsök, amelyeket időnként vízzel spriccel végig egy alkalmazott. Mind egyforma, mind ragyogóan piros vagy zöld, nincs ütődött, nincs hibás. (Vajon ha van, hová kerül?) Azt mondják, a túl sok választási lehetőség visszaüt a vásárlóknál. Vissza, bizony. Amikor megláttuk a három hosszú, nagy hűtőbe pakolt tucatnyi féle Ben and Jerry fagyit, nem tudtunk választani....

Szendvicselős boltos koromban először kezdett aggasztani, hogy mi lesz a megmaradt kajával. Miért megy a szemétbe a kissé behorpadt konzerv? A beszakadt tetejű doboz rizs? Egy idő után már minden kollégám tudta, hogy ha beszakadt-horpadt, kicsit megviselt az a csomagolás, ne dobják ki, selejtezés után Moni elkéri. A kiszakadt dobozúban lévő kaja még ehető, pazarlás lenne a szemétre vágni.

Volt, hogy a szemetesből vettem ki a dobozt. Belül gyakran úgyis volt még egy adag csomagolás. Volt, hogy hetekig nem költöttem a sütéshez cukorra, mert mindig akadt egy, vagy a kelletlenül pakoló személyzet, vagy egy ügyetlen vevő, vagy a rosszul ragasztott papír miatt egy lyukas csomagolású kilós kristálycukor.

Ideérkezésem után pár hónappal az újságosnál megtaláltam, s venni kezdtem a Good Food magazint, a BBC főzős magazinját. (Azóta felkerültek a régi számaik, recepjeik is a netre, ajánlom.) Ez már segített, hogy bemutassa nekem a fűszerek világát is. Az egyik angol tv-adón felfedeztem és végigültem Hugh-Fearnley-Whittingstall River Cottage-os sorozatát (ami odahaza Kapa, kasza, fakanál címmel megy, ha jól tudom.) Megtanultam olyan neveket, mint Nigella Lawson, Jamie Oliver, Darina és Myrtle Allen. Horváth Ilonát is sűrűn forgattam. Nigella Lawson sorozatait megnéztem a tévében (az uram is, de ő más okból :-)), és első könyve, a "How to be a domestic goddess" után rajongója lettem. Elsőként megsütött - s azóta is bevált sütijeim jobbára az ő, vagy a könyveiben megtalálható receptjei. Darina Allen "Ballymaloe Cookery Course" c. könyvét Botond feleségétől vettem át. Ebből a könyvből megtanultam az alapokat. Nagyon-nagyon feltűnő volt, hogy bármelyiket hallgatom-olvasom, a minőségről beszélnek. Az állatok etikus tartásáról. A hozzávalók frissességének fontosságáról.

Mik vannak! Etikus tartás? Biozöldség? Helyi termék? Lassan leesett, miért fontosak ezek. Hogy netán segítség, valahol, ha az ember a free-range tojást veszi, s nem a katrocokban gubbasztó csirkékét.

A később, a csirkehús kezeléséről szóló angol dokumentumfilm láttán a gyomrom forgott, s azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor már nem volt kedvem a Tesco-ban kapható, nylonzacskóba pakolt (és egyenként további, kisebb nylonzacskóba hegesztett) kissé folyós bevonatú csirkemellekhez. Addig természetesnek tartottam, hogy ezt a nyálkás izét le kell mosni a mellekről... Pedig nem. A nyálka nem oda tartozik.

Utána jött a piac. Ahol a legfontosabb szempont az volt, hogy a zöldség helyi legyen, ha lehetséges, bio. Először ettem az Olive-féle biocsirkéből. Mind jobban kezdtem kiművelni magam. Utánaolvasni ételeknek, hozzávalóknak, mi honnan jön, miért jön onnan. Mikor-mi terem. Felfedeztem a locavore mozgalmat, és a hozzátartozó vásárlási metódust. Felfedeztem a magyar és külföldi gasztroblogokat. Ötleteket kaptam, tanultam, olvastam, kiművelődtem. Szakácskönyveim száma megszaporodott, sokukból áll ki kis cetli - ezt ki kell próbálni! Amikor egyszer, ifjúkoromban Gerald Durrell egyik könyvében azt olvastam, hogy a mamája szórakozásképpen szakácskönyvet olvasott, csodálkoztam, micsoda úri huncutság az? Pedig nem az. Tanul, szórakozik az ember úgy is, ha nem vág bele a recept elkészítésébe.

Az évek során egyre fontosabb lett a kaja az életünkben. Amikor új-zélandi utunk során naplót írtam, meglepően nagy része szólt a naplómnak az étkezéseinkről, olyannyira, hogy végül a "Kulináris Kalandozások (is) a Kiwik földjén" címet kapta.

Voltunk Barcelonában. Láttuk a piacokat. Az emberek büszkeségét, amivel az országban termett zöldséget, húst felhalmozzák, árulják. Aztán voltunk Bilbao-ban, ahol elképesztő volt megtapasztalni az emberek ételhez való viszonyát. Kis falatok, de az maradéktalanul kiélvezve. S a helyi termékeknek olyan hírverést csapnak, ami igencsak tiszteletre méltó. Külön brosúra kerül a turista elé, nézd, ezeket termeljük, itt és itt. Levédett nevek. Nem az jön le belőle, hogy bezzeg, a miénk sokkal jobb, hanem az, hogy menj, kóstold meg, tapasztald meg, élvezd. Nagyon ügyes kedvcsináló.

A franciák a fizetésük jóval nagyobb százalékát költik kajára, mint az angolok, de meg is nézik, azért a pénzért mit kapnak. Kevesebbet, de minőségit. A kevesebb terén még van mit tennünk :-), de a minőségért hajlandó vagyok áldozni.

Dublinban, a kávézónak köszönhetően megismertem olyan termékeket, amelyekről addig nem is hallottam. Durrus sajt. A Burren Smokehouse lazacai. Sheridan's Cheesemongers sajtjai. A Killowen joghurt. Ezekből lehetett csipegetni, amikor az ebédre szánt szendvicsem, salátám elkészült. Amikor egyszer bolti, rúdformába nyomott sajtot vittem ebédre, ex-főnököm kinevetett. "Ne edd már azt a szemetet!" (Számon volt egy megjegyzés, hogy ha többet keresnék, nem ezt enném, de időben lenyeltem, a sajttal együtt.)

No, és a sók. Ez egy szépen csomagolt, szürke dobozos welsh sóval kezdődött, amit kizárólag a design és a papírdoboz kellemes tapintása miatt vettem le a polcról. Halen Món, tölgyfaforgáccsal füstölt só. A só - tengeri só főleg - azóta is mániám. Fekete himalájai só. Az a bizonyos, szárított zöldségdarabokkal ízesített só Guérande-ból. Szárított rozmaringgal ízesített só, helyre kis csatos üvegben... Nagyszemű, roppanós szemcsék a kenyér tetején...

Szintén a kávézónak köszönhetően megismerkedtem sokféle nemzetiségű emberrel, akik szabadságról visszatérve mindenféle finomságokat hoztak magukkal. Coralie francia sót, l'Ile de Noirmoutier-ből. Aníz mexikói csokoládé-tömböt hozott, amiből nemcsak forró csokit, de chilis csokiszószt csinált, csirkehúshoz tálalta fel. Amelie a mamája által sütött papírvékony palacsintákat hozta el, zsírpapírba csomagolva, Évian mellől. Anna-Klara svéd sütit, édességet hozott. Fontos lett, hogy miből van az étel, ki készíti? Hogyan? Mi van benne?

A piacon egyébként hamar rájöttem, nincs bennünk, ottani árusokban semmi extra. Főleg mások lustaságából csinálunk üzletet. Akárki nekiállhat kenyeret sütit sütni, lekvárt főzni, összeütni egy sheperd's pie-t, ha akar. Kedv kell hozzá, kis idő, s némi gyakorlat.

Ma már megválogatom, mit eszem/eszünk meg, de ez nem zárja ki az olcsóbb, kétes eredetű kajákat sem. Mert nem vagyok habzószájú mániákus, csak érdekel, mi megy a gyomromba, s ha mód van rá, az jó minőségű legyen. Ha tehetem, locavore-ként vásárolok, vagyis igyekszem a helyi termékeket előnyben részesíteni. De ezt sem szigorúan csinálom, mert ugye, eljárunk néha a magyar boltba, hazai ízekért. S az új-zélandi alma is bekerül néha a kosárba... S - bár kellene - még nem viszem a saját, újra és újra felhasznált nylonzacskóimat a gyümölcsvásárláshoz.

Az lesz a következő lépés!

Hóhelyzet van

Tegnap V. itthonról dolgozott, mert ugyan be tudott volna menni, de nem látta okát, hogy különösebben küzdjön az elemekkel, és edzze a kipörgésgátlót, amikor pár kollégája kivételével mindenki otthon maradt. Trish makacsul elcsúszkált a városka másik végén lévő DART-megállóig, és onnan busz vitte be a Gyárba. Kijjebb nem jöttek a buszok. A havat lejárták az autók, szépen tükörsimára fagyott minden, leszórva nem lett, vagy csak félszívvel - másról sem szóltak a hírek. A kormány tagjai egymásra mutogattak, a hadsereg várta, hogy mikor "kéri meg őket valaki" segítségre - ment a töketlenkedés, gőzerővel. Sóból, homokból is egyre kevesebb a készlet, szóbakerült, hogy majd a tengerpartokról hoznak homokot - de valahogy minden nyilatkozatból áradt a tanácstalanság, szerintem egymástól várják az első határozott utasítást - ami egyre csak késik. De a válsághelyzetet már kihirdették. Azt hiszem, ilyen esetben (is) legjobb, ha a szomszédjára hagyatkozik az ember, mert a nagyfejűektől egyelőre nem jön semmi. Engem már az is kellemesen meglepett, hogy reggel egy autó platójáról két ember - a megszokott kertészek - salakkal leszórták a telep útjait.

Két napja még boldog fotózkodás folyt, hóember építés közben. A telepen már három áll.

Betakarózva, tévé zümmögésével a háttérben, az uram laptoppal a térdén dolgozgatott, én pedig sütöttem... Éjjel pedig csikorgó hideg volt, csillagos ég: egy Wicklow megyei faluban -13 fokot mértek, reggel is -7 volt, amikor felkeltünk. Fél 9-kor vaskos pelyhekben esni kezdett a hó, és újabb másfél centivel növelte az eddigi réteget. A csodásan szakadó hó látványa annyira feldobta az uramat, hogy elhatároztuk, elballagunk együtt bevásárolni, hősiesen, gyalog. Felhívtam egy félreeső út mentén lakó piaci kollégát, kell-e segítség, de azt mondta, ugyan behavazódott, de van mindene. Ellenben előfordulhat, hogy lefújják a holnapi piacot, csak félgőzzel készüljek, majd délután hív a döntéssel.

Most már enyhébb az idő, süt a nap, nagyon szép fehér minden, de a nap fénye nem elég meleg ahhoz, hogy elolvassza a havat, jeget. Az autókat azért lepucoltuk, ha netán valaki hívna, hogy menni kell segíteni. A madaraknak vettünk kaját, most egy szőlőrigó csemegézik a hóról, a mohó szarkát próbálom távoltartani a kupactól.

Így most csak félgőzzel készülök... Fél adag kenyér, és pár pekedli leves. De a berry tartokat muszáj lesz megcsinálnom... Nagyon kiváncsi vagyok, milyen. A mézespuszedli-szerűség finom lett, csokibevonat nélkül is. Kész vagyok arra, hogy a holmik nagyját hazahozom, és majd póréhagymalevest eszünk kenyérrel az elkövetkező - továbbra is hideg, fagyos, néha hóeséssel fenyegető - napokban.

Néhány fotó a reggeli gyönyörűségről:

***

Tegnap este volt főnökömtől meglepően értelmes hangú mailt kaptam, miszerint "őszintén sajnálja", hogy a kifizetés körüli problémák ennyit gondot okoztak, a többi szállítója 30 napos átfutással dolgozik, nem tartotta szem előtt, hogy nekem, mint egészen kisvállalkozónak ez nem megfelelő. Ha tudta volna, stb. És előállt egy ajánlattal, aminek elfogadását fontolgatom. Mint írta, a tortákat még csak-csak pótolni tudják, de a sütiket nem, hajlandó volnék-e havonta egyszer, általam választott időpontban, készpénzes, azonnali fizetés ellenében 100 süti és 50 gingerbread men szállítására? V. elolvasta a levelet, s érzése szerint volt főnököm először kezelt engem tisztelettel. Arra is felkészült, hogy erre az ajánlatra is nemet mondok, ebben az esetben a legjobbakat kívánja az üzlethez.

Tegnap iziben végigrágtuk, mit gondolunk erről, s arra jutottunk, hogy ha írok egy rövidke szerződést, hogy ne szálljon el semmi a levegőbe, akkor a dolog működne. Csakis feltételekkel, beleértve, hogy más plusz megrendeléseket nem vállalok. Úgy szállíthatnék, hogy még csak találkoznom sem kell vele. Ő tett egy értelmes megoldás felé két lépést, most én jövök. S talán, ha elfogadom, egyikünkben sem maradnának rossz érzések, de egyikünk sem csinál segget a szájából.

Hm...

Kedves Emese és Laci!

Esik a hó! Már egy órája nagy pelyhekben havazik! Sajnos, a www.met.ie radarképe alapján nem fog sokáig tartani, de én nagyon örülök neki, hogy végre jut ide is egy kis hó Angliából, ahol lassan megáll az élet. Tegnap este már esett valamennyit, de hajnalban az eső elmosta, felpuhította azt a szép réteget, ami a terasz kövén megült.

12 felé kezdett el esni, amikor kis bevásárlókocsival a kezemben elballagtam a boltba, hogy sütős cuccokat vegyek, tojást, vajat... Visszafelé már egycentis hórétegben húztam a kocsit, annyira jó volt! Kaland ez egy olyan kanapé krumplinak, mint én. Ugyan ma akartunk nagybaniba menni, de az utak csúszóssága miatt inkább kimaradt ez a program. Így csak módjával vettem lisztet, cukrot.

Piacra fogok csinálni mézes puszedlit, talán a csokival fedett változattal is megpróbálkozom, és kipróbálom a "merry berry tart"-ot is. A maradék gyümölcstortát truffle készítéséhez fogom felhasználni, hátha nemcsak karácsonykor kapós. Ha sikerül, majd jelentek. De most megyek, hogy forró (khm, rumos) teával a kezemben hóesést bámulhassak. Az ilyen ritka lehetőséget ki kell használni!

Apropó, a kapott netes sütős könyvben több jó ötletet is találtam, köszönöm!

Things that went Boom in the Bust

Apropó, erről elfeledkeztem, pedig már kétszer is leadta az itteni tévé. A fenti címmel készült műsor azokról a dolgokról szól, amelyek a recesszió idején erőre kaptak, vagy amelyekből jóval többet adnak el, mint a "jóléti" évek idején. A műsor eléggé könnyed, ne várjunk egy komoly összefoglalót. Ellenben az utolsó percekben kiderül, hogy a konzervlevesek eladása hogyan megugrott az elmúlt másfél évben, s e kapcsán meginterjúvolták két piaci kollégámat, Olive-ot és Sally-t. A velük készült felvételek a 43. perctől kezdődnek. A link csak január 20-ig él!

http://www.rte.ie/player/#v=1063369

Retail therapy

Miután tegnap a "dráma" hatása elült a gyomromban, és a vasalás nagyját is sikerült befejeznem, vásárolni mentem. Útba esett a bank, végre nyitva volt, el lehetett intézni néhány befizetést. Ráérősen mentem, orrig sálba tekerve. Annyira megadtam a módját a kimozdulásnak, hogy hosszan válogattam, melyik (elhanyagolt) sálamat vigyem magammal a kiruccanásra. Kész felüdülés volt a friss levegőn, az alacsonyan vakító napsütésben mászkálni az emberek között. De a sál, a kesztyű elkelt, hideg volt nagyon. A rádió szerint 1963 óta nem volt ilyen hideg, ilyen tartósan fagyos a tél. Csapadék semmi, legalábbis itt a tenger mellett, csak fagy. A telep melletti iskola sportpályáján fiúk fociztak, lenge sportöltözetben - ilyesmire is csak az ír srácok képesek, hogy vesebaj és lefagyott lábujjak nélkül rohangáljanak a -1 fokban.

Fő úticélom az Anvil nevű bolt volt, ahol masszív leárazás fogadott - karácsonyi holmik főleg, műanyag koszorúk, díszek, gyertyák tömege, de edény, konyhai ezmegaz is akadt leárazva bőven. Sajnos, most sem kaptam terrine dish-t, nem jött meg a szállítmány. Ez alighanem égi jel volt. Kétlem, hogy sűrűn ennénk majd terrine-t, ez csak az én bolondériám, hogy pár recept kipróbálása miatt ilyesmibe akarok pénzt fektetni, amikor egy hosszúkás, négyszögletes fém sütőedény is megteszi... S az van. Így inkább más, hasznos, az új termékekhez szükséges dolgokat vásároltam az ajándékbónom maradékából: egy kisméretű Sabatier kést, kisméretű pite (tart) formákat, s a tészta vakon sütéséhez további porcelán golyókat, többször használatos, teflonos sütőlapot. S muszáj volt hangosan felnevetnem, mert mindjárt az első polcon paella serpenyők fogadtak - Pappito éppen a minap írt le egy jó paella-receptet -, s igen-igen mulatságosnak tartottam, hogy ebben a csöpp kis ír városkában ilyesmit lehet kapni. Sosem láttam itt azelőtt. Sajnos, a legkisebb méret is túl nagy lett volna számomra, de azért melegen végigsimítottam rajtuk, emlékezve barcelonai kirándulásainkra. Egy ottani konyhaboltban is megcsodáltam őket, de ez is egy olyan étel, amihez jó egy szélesebb, alacsony oldalú serpenyő, nosztalgia-főzésekhez az is elég.

(Apropó, régóta érik bennem egy írás a kajával való kapcsolatunkról. Néha úgy érzem, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok a "mit eszünk és milyen minőséget" kérdéskörnek. Néha pedig úgy gondolom, hogy a mindenségit, igen is, számít. Néha pedig elcsodálkozom, hogy hogyan jutottam el ide, hiszen senki nem kergetett az asztal körül ifjúkoromban, ha nem volt a konyhaszekrényemben ötféle só... No, majd ez a téma is sorrakerül.)

A kiszolgálást egy ír nő (a tulaj), és egy kínai srác végezte, aki egy - kínaitól számomra elég meglepő - közvetlenséggel azonnal beszélgetni kezdett velem, ahogy a pulthoz léptem. Azért volt meglepő, mert amennyire a kínai szomszédoknál tapasztaltam, szerintem nem valami csevegősek. Különösen az ír szomszédokhoz képest. Ez a srác azonban azonnal a hogylétem felől érdeklődött, amire adtam az obligát, "I am fine, thanks, and how are you?" választ, s meglepett, mert folytatta a csevegést... A kinézett kés egy lezárt üvegszekrényben volt, oda kellett hívnom, s a hosszú bolthelyiségen végigmenve egyfolytában kérdéseket tett fel, dicsérte a választásomat, rámutatott néhány más darabra, hátha az is érdekel... megjegyzést tett a kezemben lévő cuccokra... Vagy nagyon jól kiképezték, vagy belülről fakadt, nem tudom, de én még életemben nem találkoztam ilyen készséges és bőbeszédű kínaival, beleértve Sunny nevű, egykori Londis-beli kollégámat, aki aztán tényleg sokat csevegett.

Elégedetten távoztam. A retail therapy működik. Boldogan vittem haza az új kis cuccaimat, megint volt mit tapogatni, próbálgatni... Nyugodt voltam, bizakodó, ötletekkel teli. Korábban a szememet forgattam, ha valaki retail therapy-t emlegetett, de azt hiszem, tényleg van benne valami. Elindul az ember, kirakatokat bámul, ráérősen sétál kirakattól-kirakatig... tervezget, végül betér a boltba, s vesz valamit, néha csak a vétel miatt... Emlékszem, amikor autóvezetési órákra jártam, minden egyes izgatott, átizzadott, átbénázott óra után muszáj volt megjutalmaznom magam, vagy csak azzal, hogy véggisétáltam a Dundrum Shopping Centre emberekkel teli folyosóin, vagy az útba eső Oxfam-ban vettem magamnak fillérekért egy használt könyvet... S azt hiszem, nem csak a nők vannak így: a férjem is képes órákat eltölteni azzal, hogy autókkal és felnikkel teli weboldalakat bámul és értékel, a vétel legkisebb szándéka nélkül... vagy majdnem szándék nélkül :-)

***

De gondolom, nem erre vagytok kiváncsiak, hanem arra, hogy folytatódott-e a dráma. Persze, hogy folytatódott/folytatódik. Bármennyire is arra számítottam, hogy kész, tények közölve, vége - nincs vége... Az éjjel hasfájás miatt fenn voltam két órát, így reggel, óracsörgéskor kábultan, kialvatlanul ébredtem, s csak nyökögtem valamit az uramnak, hogy én még alszom... aztán legközelebb már csak a telefon ébresztett, amit hagytam kicsörögni, így ex-főnököm csak üzenetet hagyhatott, hogy azért beszéljük már meg, és biztos találunk megoldást...

Jajistenem, nekem ehhez semmi merszem-kedvem nem volt, nincs ehhez - magyarázkodni, bizonygatni. Annyira örültem tegnap, mert azt hittem, kis naiv, hogy a roppant kellemetlen beszélgetéssel lezártam ezt is, s noha, akárcsak bennetek, bennem is felmerült egy-két kérdés a "nem olvastam mailt, nem tudom a címedet" kijelentéssel kapcsolatban, de úgy gondoltam, hasznosabban is eltölthetem az időmet a jövőben, mint hogy vajonok és talánok felett törpöljek. De aztán reggel hívott, s az uram is azt mondta, beszélnem kell vele... mert úgy helyes, ha megmagyarázom a döntésemet.

Ismerem magam, tudom, hogy egy telefonos beszélgetés során mennyire vagyok képes higgadtan fogalmazni (nem nagyon), így egy levél megírása mellett döntöttem. Azt többször át lehet olvasni, míg egy telefonban eldadogott mondat úgy alakul az idők során, ahogy azt a hallgatója jónak látja. S igen, gyáva vagyok, elismerem - nem akarok vele találkozni többet, s magyarázni a bizonyítványom. Sem a remegő kezem, számszélem látványával, sem jól-rosszult fogalmazott mondatkáimmal nem akarok eléje kerülni. A megjegyzéseitek, telefonhívásotok igen jól esett, de sem az uram, sem a Ti helyeslésetek nem ad elég erőt, hogy odamenjek és beszéljek vele. Nem valami profi viselkedés, de egy nyúlbélától mit lehet várni? Na, ugye.

Maradt a levél. Hihetetlen, de két órát törpöltem a féloldalas irományon. Átnézte az uram, s lecsaptam Botondra is, hogy nézze meg, ne írjak hülyeséget. Volt olyan kedves, és azonnal szakított rám időt. Így aztán nagy levegőt véve útjára engedhettem a levélkét, remélve, hogy mostmáraztán tényleg vége lesz, s elfogadja a döntésemet.

Remélem, nem kell semmiféle hivatalhoz fordulnom a pénz ügyében, de ha mégis, Zebrina, akkor fogom kérni a segítségedet, s annak a hivatalnak a nevét. Sejtem, melyik az, de jobb biztosnak lenni.

***

Madárbarátok, kérdés: jellemző az a madarakra, hogy a szokatlan hidegben esetleg nem járnak az etetőre? Megcsappant a máskor népes tömeg. A verebek-galambok eltűntek, cinkéből egy-kettő jön csak... a vörösbegyet és a szürkebegy párt sokszor látom... Szintúgy a szőlőrigókat. Még az uram is megjegyezte, hogy talán azért nem jönnek, mert a repüléshez meg kell emelni a szárnyukat, a gombóccá felborzolt testük így talán hamarabb kihűl(ne)... Tényleg hideg van, még a komposztedény teteje is ráfagyott a peremre, s amikor ma beledobtam a zöldséghéjakat, megfagyott giliszták hullottak vissza a komposzt tetejére...

Holnaptól pedig - hurrá! - kezdődik a sütés, megyek a nagybaniba lisztért, cukorért, mert üres a kamra, lehet papírmunkát intézni a piac részére, lehet kipróbálni a kapott és olvasott ötleteket... lehet új Excelt file-t nyitni a kiadásoknak-bevételeknek.

Unprofessional conduct

Dráma!

Amikor megcsörrent a telefon, pár pillanatig néztem a számot, s nyeltem: felvegyem-e? Ex-főnököm csicsergő hangja, heppinyújír, mi is a címem, amire a csekket küldheti? Kúl, gondoltam, nyugisan megemésztette távozásomat, s küldi a pénzt. Aztán kérdi, csütörtökön szállítok, ugye? S hátraszól a többieknek, hogy mondják, akkor mire is volna szükség...

A gyomrom megrebben, megkapaszkodom. Kérdem, a mailemet megkapta-e? Ó, nem, első munkanap, még nem nézett mailt. (Jesszus, akkor a visszaküldött kulcsot sem látta még.) Miért? Mondom a kis szövegemet, hogy januártól sajnos nem szállítok többet, remeg a szám széle, **ssza meg, hogy nem tudok higgadt maradni, érzem a hangomon a remegést. Nagyon felháborodik, kiabál, hogy na, de miért? Elmondom az indokom, de szerintem nem is figyel, nagyon fel van háborodva: ezt nem tehetem meg. Nem adtam neki elég figyelmeztetést, hogy akkor többet nem... This is a most unprofessional conduct - mondja, s mondatfoszlányok jutnak csak el hozzám, úgy hadar. Hogy üljünk le és beszéljük meg. Nemet mondok. Hogy ő engem barátnak tartott, s ez személy szerint neki mekkora csalódás, csalódott bennem emberileg, és milyen sokáig dolgoztam ott, és közéjük tartoztam, és ezt így nem lehet... (Átfutnak az agyamon a tőle kapott jutalmak, s az, hogy valaha tényleg értékelte a mukámat, de most már nem... mert az időben való kifizetés alighanem annak a jele lenne... szóval...)

Elmondom, hogy a levelet december 22-én küldtem el, mire ő, hogy nem kapta meg, s mi az, hogy akkor szólok, amikor nincsenek nyitva. (Csak átfut az agyamon, hogy nem is nézett akkor business mailt két ünnep között?) Ismételgetem a rövidke mondatomat, nehogy bármit is rosszul mondjak, sajnálom, hogy csalódást okoztam, de többet nem szállítok, végül csak annyit mond, ok, és lerakja a kagylót. Nyilván az ötödik ismétlés után neki is nyilvánvaló lett, hogy komolyan gondolom.

Lerakom én is, belélegez-kifúj, s vasalok tovább, de észreveszem, hogy a kezemben szaporán billeg a vasaló. Remeg a kezem, a gyomrom. Nem nekem való ez. S mint mindig - a fene egye meg -, magamban keresem a hibát, azonnal eszembe jut, hogy talán másképp kellett volna ezt csinálnom? Január a legcsendesebb hónap, bőven ideje új termékekkel pótolni az enyémeket... Vagy talán nem volt jó az emailcím, amit a kávézó weboldaláról vettem le? Megyek, megnézem, s a biztonság kedvéért továbbítom neki az eredeti mailt egy tőlük jött régebbi levél címét felhasználva (az emailcím egyezik). Majd keresem az uram, az ő józan hangja kell, hogy megnyugtasson. Megnyugtat, főleg mert ésszel érvel, s nem gyomorból és szívből, gondolkodás nélkül cselekszik, mint én szoktam. Kiküld az udvarra, mély levegőt venni, majd örömmel meséli, hogy a tegnap az Ebay-ről rendelt kiszúrókat mindjárt kifizeti, valamint a remek formájú macskás kiszúróra ő az egyetlen bidder.

Nekem pedig már azon jár az agyam, hol tehet nekem keresztbe ex-főnököm, mert tudom, hogy most aztán tényleg szereztem egy ellenséget magamnak. Egy igazit. De az én kis vidéki létem, piaci klienseim, üzleti kapcsolataim és az ő fővárosi neves kávézójának közönsége között elég kicsi az átfedés. Két piaci vevőmről tudom, hogy járnak oda néha... na és?

Az "unprofessional" jelzőt pedig felvésem a képzeletbeli táblára, az "obnoxious" mellé, amit egykor a managerem vágott az arcomba, amikor eljöttem a boltból. Egészen biztos, hogy egyik sem vagyok (de talán tényleg adhattam volna több notice-t?), de fáj, s egy darabig biztosan ezt a jelzőt sem fogom elfelejteni.

Mit tesz az ember egy ilyen dráma után? Angolszász módra stiff upper lip-et mímel, vizet forral, tejes teát iszik, és kiblogolja magából a feszültséget.