Beépített borzalom

Semmi előjel, csak egy hangos 'ping', valami élesen pattant, s aztán már valahogy furcsán nyílt a hűtő ajtaja. "Eltört valahol" - mondta V. A hűségesen dörmögő 17 éves Bosch hűtőé,  amely még - az egyesek szerinti - tartósság jegyében készült, vagyis nem köhhentett és halt meg pár év után, hanem bírja a gyűrődést, mint a vele egyidős mosógép. Még háziurunk szerelhette be az olcsó helyett, ami a lakással járt.

Nem láttam, hol a hiba, s továbbra is - óvatosan, odafigyeléssel - nyitogattam napközben az ajtót, s a gyanús pattanás után hol könnyebben, hol nehezebben ment a nyitogatás, s csak este jött el a pillanat, amikor - ó a francba! - nem tudtam teljesen becsukni az ajtót: befeszített, s folyton visszarúgta magát. Péntek este... mikor máskor.

"Help!" - suttogtam a nappali felé, - "bedöglött az ajtó", s szemem előtt már felrémlett a megmelegedett dolgok sokasága, s önző módon egyből arra gondoltam, mit fogok most csinálni a krumplis bucikkal, amelyeknek egy éjszakai hűtőzés jár a reggeli kisütés előtt. V. jött segíteni, vizsgálódott, aztán megmutatta a felső zsanérból kitüremkedő kis műanyag bigyuszt, mondván, az a ludas. Megpróbálta visszanyomni a helyére, de nem sikerült, sőt, idővel kifordult a zsanérból s eltűnt, a hűtőszekrény ajtaja és az ajtót fedő ajtó között.

Hogy hol? Ajtót fedő ajtó? Az mi? Amolyan angolszász borzalom. Mint a hotelszobákban látni, beépített hűtő/fagyasztónk van, kérem szépen, az egész egy szekrénybe van beledolgozva, csak ebben nem túlárazott mini palack piák rejlenek, hanem a kajánk. A hűtő ajtaja a szekrény ajtaján függ, a zsanér magára a hűtő testére van csavarozva... A szekrénybe szorult hűtőszekrény a plafon felé szellőzik, háta mögött és a tetejénél is van rés, s magasan, fent a falon lévő konnektorba van bedugva. De így legalább a hűtőt befogadó szekrény színe passzol a többi szekrény színéhez. Hurrá.

Az első pánik után hamar abban maradtunk, hogy ideje egy új hűtőnek, nosza, nézzük a választékot. Hamar rájöttünk, hogy a beépítettség azt jelenti, hogy ha meg akarunk szabadulni a régi hűtőtől, akkor egy olyan méretűt kell néznünk, ami ebbe a szekrénynek nevezett dobozba pontosan belefér, s az ajtaját rá lehet illeszteni a külső ajtóra. Vagyis a választék máris nem annyira széles, mint gondolnánk. Jó, akkor tűnjön el a szekrény, legyen szabadon álló hűtőnk. Hahaha. Akkor el kell bontani ezt a szekrényt. Ami alatt nincs csempepadló, hiszen annak idején körbecsempézték a lábazatát. Ha elbontjuk, csupasz cementaljzat marad a helyén. Olyan lecsempézetlen, mint pl. a kamrában van, ahová már nem rakott le se csempét, se padlót a háziurunk, aki ezeket a melókat jobbára maga végezte. S egyáltalán, maradt ebből a bizonyos csempelapból pár extra darab, s ha igen, hová is rakta/raktuk őket?

A nem sűrűn használt, de hűtést igénylő dolgainkat gyorsan átvittük Trish-hez, ha véletlenül bedobná a törülközőt a hűtő, ne legyen bajuk. Ekkor még nem tudtuk, be tudjuk-e csukni egyáltalán.

Egy új hűtő nem két fillér, s egy időre félretettük a vásárlás csábító gondolatát, főleg a bontás miatt, s ment a telefonüzenet ismerősünknek, aki a szoftvermérnökséget félretéve, ezermesterként konyhákat, fürdőszobákat stb. épít vagy újít fel, igen szép sikerrel, ugyanis gyakorlatilag folyton elfoglalt. A kamránk polcait is ő csinálta. Néztem is annak idején, micsoda impresszív szerszámtárral érkezett hozzánk, s mekkora tudással. Mentek a fotók a zsanérról, ő hümmögött, hogy ha ez egy 17 éves hűtő, akkor a zsanér is régi... Azt javasolta, nézzük meg a hűtő típusát, s próbáljuk meg, hátha van még valahol ilyen zsanér, netán egy szétszedhető régi hűtő egy 'Ingyen elvihető' netes oldalon, s közben ő is utánanéz a dolognak. 

A hűtő a típusjelzését szerencsére nem a hátán viselte, hanem belül, így nem volt nehéz a cikkszám alapján lenyomozni a zsanért. S csoda! A zsanér azonnal felbukkant, sőt, jelezve volt, hogy mely hűtőtípusokhoz megfelelő. Legjobbnak a német Amazon oldala bizonyult, onnan rendelte meg V. Az egyik vásárló szerint negyedórás meló kicserélni a zsanért, vagyis nekünk legalább egy óra, főleg, mert a zsanér - aminek leszerelését V. már megpróbálta, hogy időlegesen be tudjuk csukni az ajtót - olyan durván be van csavarozva az egyik végén, hogy nem tudott vele megbirkózni.  

Egy darabig a kis létránkkal próbáltam betámasztani az ajtaját, a konyhaajtó és a hűtőajtó közé befeszítve a létrát, de ez nem volt elég, fél centire visszanyomódott az ajtó. Addig agyaltam rajta, míg végső kétségbeesésemben megpróbáltam széles, postai csomaghoz való ragasztószalaggal beragasztani az ajtót. S működött! Még úgy is, hogy időnként feltépjük a ragasztó szalagot, mert kell ez vagy az. Talán így kibírja, amíg megjön a zsanér, s ha sikerül kicserélnünk, a hűtő tovább szolgálhat. Ha nem sikerül akkor kezdődik megint a vacillálás: mi legyen. De hajlok a szekrény elbontása felé, cementpadló ide vagy oda. 

***

Eseménytelen életünk apró drámái közül nem ez volt a hét legfontosabbja, hanem az, hogy 5.5 év után ismét az Üzemben sütöttem. Szerda este kaptam az üzenetet Ray-től, hogy szépen kér, be tudnék-e menni pár órára csütörtök reggel, négy dekorálandó torta erejéig? Különleges helyzet, nem fog megismétlődni. A cukrász bement szerda reggel dolgozni, de szinte azonnal nagyon rossz hírt kapott, s bár tartotta magát egy ideig, a manager hazaküldte, mert látta, hogy teljesen magába omlott. Még becsülettel lesütötte a tortákat, aztán hazament, s várható volt, hogy nem jön be dolgozni pár napig. 

Igent mondtam, miután leszögeztem, hogy csak tortadekor, más nem, s csak délelőtt tudok maradni, várnak a kenyereim. Ó, persze, csak négy egyszerű dekor, minden elő van készítve, vajkrémet kell csak rájuk kenni, pár gyümölcsöt költőien elrendezni, s kész. Mire megegyeztünk a részletekben, Ray már megjegyezte, hogy ha marad még időm, esetleg süthetek másnapra... A szemtelen. Tudtam, hogy nem marad időm. 

Bementem. Fura volt másvalakinek a rendszerében dolgozni, de minden nagyon szépen rendszerezett volt, külön dobozok mindennek, s a manager segített, ha nem tudtam, valami hol lehet, hiszen azért változtak a dolgok 5.5 év alatt. Nem minden azért, mert pl. a törött konnektor még mindig törött a pult (pultom!) mellett, s a sütő is a régi, akárcsak a tortaformák. 

Azonnal jött a meglepetés, mini scone-ok is kellettek. OK, sejtettem, hogy ez lesz, elővettem a receptfüzetet, s sok év kihagyás után scone-t sütöttem. A dekorálást megcsináltam, extra vajkrémet kevertem, gyümölcsöket rendezgettem, közben csicserg a managerrel, aki egy bőbeszédű, vidám ír lány, az USA-ban nőtt fel, ehhez illő akcentussal. Ami a lecsodásabb hogy az egész rendelés gépesített, minden online megy, minden egy tableten van, s ő szépen kinyomtatja a rendeléseket, s kirakja a cukrász pultjára, s a kinyomtatott lapokon minden fontos infó megtalálható. Nem ám ilyen-olyan kézírással kerül egy határidő naplóba a rendelés, amit aztán bogarászhatott az ember, s ha nem tudta elolvasni, mehetett a telefon a kollégának, hogy 'te figyuzz mit írtál ide?' Azonnal gépbe kerül a rendelés, még akkor is, ha telefonon veszik fel. 

Szóval ebből a szempontból modernebbül folynak a dolgok. S most már öltözőszekrénye is van az alkalmazottaknak, zárható ajtókkal, s nem a személyzeti mosdóba gyűrik be kabátjaikat, cuccaikat a dolgozók. Most mondjam azt, hogy végre micsoda élmény lehet ott wc-re menni, anélkül, hogy valakinek a hátizsákja a fejünkre esne?!

Nosztalgikusan olvasgattam a mosdó fekete falán a krétafeliratokat, a rengeteg üzenetet, amit a vendégek hagytak. Valahol az ajtó mellett, kissé elmosódva még ott az én üzenetem is, egy gyenge pillanatomban írtam oda, az egyik reggeli szállításkor. Amikor rájöttem, hogy már nem tartozom oda. Amikor egy pillanatra elfeledtem a stresszt, a kapkodást, a bosszúságokat, s csak a reggeli beszélgetéseink, kávék, madáretetések, és az Üzembeli jól végzett munka öröme villant fel az agyamban, megszépítve, s úgy, de úgy hiányzott a hely. Egy pillanatra... Aztán rájöttem, hogy nem a hely után nosztalgiázom, mert persze, igen klassz az a belső udvar, a csendes kis oázis - hogy a közhelyet használjam - a zajos város közepén, de nem az hiányzik, hanem a társaság. A pletyik. A sztorizgatások. A közösen megoldott problematikus rendelések. Nem mindegyikükkel tudnék újra hosszan elbeszélgetni, de jó visszaemlékezni rájuk. 

Jobbára szétspriccelt már a régi csoport, kevesen maradtak Dublinban: Westport-tól Galway-ig, Londontól Berlinig, Wexfordtól Madridig, Malmőig szóródott (vagy utazott vissza) Paco, Anna-Klara, Catherine, Bridie, Jennie, Úna, Lydia, s a többiek. Instagramon követhetem az életüket, ha akarom, s haverságunk már csak rövid kommentekre korlátozódik. S lassan kikopunk egymás életéből, s marad a nosztalgikus emlékezés, s ha összefutnánk, egy jó kávézás, s ennyi. Annyi, hogy egyszer mindannyian ugyanahhoz a helyhez tartoztunk. 

Derült égből fecskendő

Hétfőn éppen ebédszüneteltünk, ha jól emlékszem, amikor V. hívást kapott a mobilján. A házidokija recepciósa hívta, s közölte, hogy mint "veszélyeztetett", jár neki egy Pfizer oltás, csütörtökön kora délután jó lesz? Az ember nem mond nemet, amikor egy áhított oltás hullik az ölébe, örömmel vettük tudomásul, hogy megkapja, ráadásul soron kívül. Próbálta kifacsarni a recepciósból a kedvező választ, hogy esetleg én is kaphatnék-e Pfizert, ugye, az ember próbálkozik, de persze lerázta a nő, mint kutya a vizet. Elképzeltem, amint szegény recepciós kapott egy listát X névvel, hogy akkor ezeket hívd fel, s hányan álltak neki érdeklődni, hogy esetleg a párjuknak is... pretty please...

Csak utána kezdtünk gondolkodni hogy miért is veszélyeztetett? Az oltást beadó nővér később csak annyit mondott, V. kérdésére, hogy "because you have a condition". Semmi baja. Talán a súlya miatt? V. magas ugyan, de elég, khm, nagydarab. Nézegettem a testtömeg indexét, s arra jutottunk, hogy alighanem ezért veszélyeztetett, súlyos embereket jobban megvisel, megkínoz, és - no igen -, jóval nagyobb számban öl meg a vírus.

Megvan részemről a kellő vakcinairigység, mert nekem majd AstraZeneca lesz kiosztva, ma regisztrálhattam rá, mert - jé! - valóban elkezdődött az ötvenesek regisztrálása a héten. Hozzáállásunk az 'én aztán Pfizert akarok'-tól elég hamar eljutott az "AstraZeneca lesz, sebaj, majd vigyázok rád" szintig. Őszintén? Hálás vagyok, hogy kapok valamit, igaz, kicsit félek az esetleges mellékhatásoktól, mert mint amolyan született hipochonder, hajlamos vagyok a legrosszabbra számítani. V. nagyokat szórakozik a félelmeimen. 

Amelyekből van bőven. Pl. mikor leszek beoltva? Ütközik az majd egy megrendeléssel? Mert jaj, mi lesz, ha belázasodom s gyönge leszek, mint az őszi légy, s nem lesz erőm kenyeret csinálni, sütit dekorálni, piacra menni? Mi van, ha oltásom ideje egybeesik a várt, de rettegett, fogorvosnál való jelenésemmel? Ugyanis rá kellett jönnöm, hogy sajnos, sem én, sem fogaim nem bírják kivárni, amíg megint Czuki doki keze alá kerülhetek Budapesten, aki mindig jót szórakozik leizzadós félelmemen (biztos nem járt iskolafogászaton kisgyerek korában), s rutinszerűen nyomja belém a "bátorságot", fájdalomcsillapító injekció képében. Pár látogatás után betéve tudom a várója falán lévő jaj-de-romantikus, olasz városkát ábrázoló bolti tucatnyomat részleteit. Amit izzadós tenyérrel üldögélve lehet sorravenni, amíg az ember a belépésre vár. 

Szóval, férj szemet forgat, amikor én félhangosan rettegek, s aggodalmaskodom, de mindenek felett ott a megkönnyebbülés, hogy ő, akármilyen vélt vagy valós "condition"-nak köszönhetően megkapta a vágyott Pfizert. Nekem meg majd lesz valami más. Hozzá kell szokni, mert érzésem és az olvasottak szerint ez a vakcinásdi maradni látszik az elkövetkező években.

***

Annak ellenére, hogy május van, egy reggeli sétánál még megdöbbenve láttam a fagyott (sőt, keményre fagyott!) füvet, mohákat a telep útja mentén. Vastagon beöltözve mentem sétálni, de fagyott fűre nem számítottam. Ír nyár, valóban. Hidegek reggelek, de ennek ellenére már sikerül kétszer is ruhát szárítanom a kertben. Igaz, hogy utána kicsit meg kellett forgatnom a szárítógépben, de mégis! 

Péntek éjjel jókora esőzésben volt részünk, reggelre mindenhol állt a víz, mehettem törölgetni az elárasztott ablakárkányt. Mázli volt, hogy mire nyitott a piac, s az épülethez közelebb húzódott az addig kocsiban váró vevők _tömege_, addigra elállt az eső. Amikor reggel autóztam a piac felé, a hegy még derékig felhőben állt, s féltem, hogy a múlt heti nagyon sikeres piac hatására sütött extrákat majd hozhatom haza. De nem, ez is nagyon piac jó volt. Kétségtelen, hogy az új házakból érkező érdeklődők segítenek ebben.

***

Megkaptam első, Angliából érkezett megrendelésemet! Ilyen sem volt még, amennyire emlékszem. Meglepetésként kell majd leszállítanom. S az érdekesség az, hogy alighanem a megrendelő mesélhetett rólam, mert - annak ellenére, hogy kiraktam a Facebokra, hogy betelt a május - egy újabb megrendelés érkezett Angliából tegnap. Lehetőleg minél hamarabbra kérte a sütiket az új megrendelő. Ezt sajnos, nem tudom teljesíteni, mert májusban tele vagyok. Végül a kora júniusba is beleegyezett. 

A kenyeremre is érkezett egy újabb érdeklődő a telepről, sütöttem is neki, de egyelőre még nem írt vissza, hogy ízlett, nem ízlett.

Apropó, kenyerek. Továbbra is a Tartine-féle kenyereket sütöm, Őrnagy úrék pihennek. Egy kelesztési kérdés kapcsán tévedtem egy weboldalra, ahol kovászos kenyeret sütők segítenek egymásnak, s meglepve tapasztaltam, hogy a Tartine sütöde receptjei mennyire megosztóak. Meglepett, hogy már egy ilyen témánál is egymásnak ugranak az emberek. Háborúk, pandémia, globális felmegelegedés? A fenét, kovászos kenyér a téma, Tartine, gyerünk, öljük egymást. Nevetséges.

***

A telepen konténeres lomtalanítás volt, sikerült megszabadulni pár dologtól. A kertünk régi kis házikójából is kidobtam pár dolgot, már amit elértem az ajtó fél szárnyát kifeszegetve. Most vettem észre, hogy már beszakadt a teteje, s az oldala is megroppant. Nincs mese, le kell bontani. A benne lévő négy nehéz, de jó minőségű kerti széken kívül más nincs benne, ami érték, a többit szétette az idő, az eső, az évek. Egy tekercs, padló alá való műanyag bélés áll bent feltekerve, az alja szétfoszlott az évek folyamán. Nem lesz kis munka, az biztos, halogatom is. Közben barátnőm küldött képeket a teljesen felújított kertjükről, csodálatosan szép, rendezett, csupaszín, főleg a sok új növénnyel. Én már annak is örülnék, ha a kis háztól és tartalmától meg tudnánk szabadulni s leszórhatnám a helyét valami kéregmorzsalékkal, s odarakhatnám a számos cserepemet a napos(abb) foltra. Az árnyékos helyre pedig mehetnének az árnyékliliomok, esetleg elterjeszthetném a medvehagymát, és kiültethetném a cserépben élő harasztokat. Terv az van!

Az egyetlen újítás a kertben, hogy rendeltem egy csupa műanyag, de masszív, teherbíró ruhaszárító állványt a régi rozsdás, gyenge helyett. Ő is a napos foltra fog kerülni, ha egyszer odáig jut a kertrendezés. Itt tartok: a napjaim annyira eseménytelenek, hogy egy új szárítóállvány izgalmat okoz! De ha egyszer olyan jó ránézni, amint a hozzávaló zoknicsiptetőkön sorban száradnak a zoknik, s nem kell a lábát valami nehéz cseréppel lenehezékelnem, hogy fel ne borítsa a szél.

***

Ma, mivel csak kicsit felhős időt jelzett a levelibéka, V. javaslatára lementünk az Usher Garden-be. Biztos voltam benne, hogy tömve lesz, mert mostanában nyílnak a rhododendronok, a bluebell-ek, a medvehagymák, s ilyenkor az a kert maga a csoda. Van ott rhododendron allé, mezőnyi medvehagyma és bluebell, látni kell. Nos, a kicsit felhős idő helyett folyamatosan esni kezdett, amikor elindultunk hazulról.

Aligha a megszorításnak volt köszönhető, hogy a kert üres volt, inkább a szeles idő és a folyamatos eső tántorította el a népeket a sétától. Mi is haboztunk, de bent a jegyárus néni annyira kapacitált minket, még ernyőket is felajánlott, így bementünk. De jól tettük! Ugyan néha vadul kopogott ernyőnkön a szélrázta esőcseppek tömege, de ezt a látványt, ennyi szépséget kár lett volna kihagyni. 

Folyamatosan ujjongtam, mint egy gyerek, simogattam a leveleket, a virágok törékeny fejét, az ágakat, a rhododendron virágtömegét, amibe legszívesebben belefúrná az ember az arcát. A rhododendronoknak kell még egy hét a teljes virágzáshoz, sok még csak bimbós, de a medvehagyma és a bluebellek (fehér és rózsaszín változataival egyetemben) már virágzanak. Sajnos, az esők - amiknek nyomát a lejtős ösvényeken nagyon jól lehetett látni - sok felé elfektette magas és vékony leveleiket, mintha csak egy óriás tenyerelt volna rájuk. De még így is találtunk részeket, ahol nem lehetett mást csinálni, mint állni, és szívni magunkba a látványt: a zöldek sokféle árnyalatát, a levelek friss üde zöldjét, a kékeket, a csillagszerű virágok fehérjét, és a rhododendronok virágainak élénk, szinte ragyogó színeit. Igaz, hogy invazív faj, pl. a Killarney Nemzeti parkban irtani kell, s alig bírnak vele, de itt, ebben  a kertben (mint pl. Magyarországon, a Jeli arborétumban) felemelően gyönyörű látvány. Persze, rengeteget fotóztam, pedig igérgettem magamnak, hogy engem most nem fog magával ragadni a szépség, csak a szememmel iszom majd a látványt, de nem bírtam magammal. Íme, jópár fotó, kedvcsinálónak:

Kedvencek temetője

Az amerikai tulajdonosnő házának emlékköve