A böjt időszaka

Azt mondta ma a rádióban a meginterjúvolt pap, hogy újra fel kel-lene fedeznünk a meaningful - jelentőségteljes? - böjtöt. (S beszél arról is, hogy reménykedjünk, és ne adjuk fel, s próbáljuk megőrizni jókedélyünket.)

Ugyanerről olvastam egy javasolt blogban is, ahol a katolikus szerző (kórházi nővér) arról morfondírozik, hogy aligha segít a világon az, ha mondjuk, lemond valamiről, hiszen a lemondása aligha mérhető össze Jézus szenvedésével. Akkor már több értelmét látja, hogy nem lemond valamiről, hanem elhatározza, hogy tesz valami hasznosat...

Hm.... én a kávéról mondtam le. Nagy ügy. Kinek segítek vele? Gondolkodtam rajta, mivel lehetne értékesebbé tenni a böjtöt, még V.-nek is elmeséltem a dolgot, de végül nem fejeztük be a beszélgetést. Mármint nem eredményesen.

Erre ma kaptam mailt a Seal Sanctuary-től, kvíz-estjük lesz egy kocsmában, a Sanctuary-nak megy a bevétel, és további ötleteket várnak a tagoktól, hogy mivel lehetne még pénzt csinálni? Egyből az ugrott be, hogy böjt alkalmával végezhetnék több jótékonysági munkát. Ami azzal jár, hogy dolgozom, s nem csak belecsúsztatok egy bankjegyet egy borítékba. A sütijeim jutottak eszembe, van fóka-delfin-hal alakú, szépen négyesével becsomagolnám őket, celofán+szalag, s árulhatnák aznap este. Majd megkérdem, mit szól hozzá az uram, mert péntek este lesz, nem biztos, hogy van kedve kimozdulni. Ha igazán erős lennék, akkor nem félnék egyedül elvezetni az északi oldalra, ismeretlen útvonalon, de sajnos, nem vagyok erős. Sőt. Ha az lennék, nem a kávét adtam volna fel, hanem olyasvalamit, aminek a hiánya valóban megviselne.

***

Jó kislány vagyok, előre dolgozom, a piac, a kávézó aprósütijeit dekorálom, közben bekapcsolom a tévét, 6:01 órás hírek, halljuk.

Recession, jobloss, doom and gloom, budget, critical, shooting, mortgage, repossession, unemployment, thousand people a day, és így tovább. Az, hogy Cork-ban és Donegal-ban hó esett, és hideg jön, már szinte mámoros örömmel töltött el. Fehér tájakat mutattak, míg rajzolgattam a sütilányok haját. Az elmúlt hónapok során először érzem, határozottan éreztem, hogyan szorul össze a gyomrom a mellkasom alatt közvetlenül, s valami pánikérzet furakszik a torkom felé.

Bőgni fogok?

Most várom V.-t, hogy megjöjjön (ma a Böhömmel mentek dolgozni, Trish félt a síkos úttól), majd hazajön, és azt mondja, mint máskor, csacsi öreg medvém. A vén hiszterika elnevezéshez még van pár évem.

***

Éééés.... miközben a böjtről pöntyögök itt, becsengetnek, kétszer is, bimm-bamm, az elsőre nem nyitok ajtót - nem szoktam, voltak már nehezen lerázható látogatók, akik a sokadik "köszönöm, nem" után is erőlködtek, amitől én éreztem magam rosszul... szóval kimegyek, az ajtó előtt sehol-senki, V. szórakozik?

De nem, egy öregúr áll a sarkon, valamit ír, rákérdezek, ön csöngetett? Szó szót követ, azonnal a közepébe vág, katolikus volnék? Mondom, non-practicing, mire ő, mutatok-e még valami érdeklődést a vallás iránt? Hátizé, végül megegyezünk, hogy itt hagy nekem egy borítékot, látom a cimkén, a templom felújítására gyűjtenek, közben kiderül, hogy magyar vagyok, régóta itt élek, dejóazangolom, majd még az is kiderül, hogy sokat és sokfelé utazott Magyarországon, Sopront nem ismeri, de Szombathelyt igen.

Szóval, meaningful Lent.

Adakozzak a templomnak? Még nem mertem kinyitni a borítékot, amiben több nagyalakú papír is van, s majd 3 hét múlva jönnek érte.

Hm.

Apróságok

Dragomán György: A fehér király c. könyvét olvasom. Nem vala-mi kedélyes olvasmány, de igen jó. V. kért, vegyem meg angolul is, oda akarja adni Trish-nek, és egy Padraig nevű kollégájának, akik szeretik a jó könyveket. Hadd lássák, miféle élet folyt a Vasfüggöny mögött.

***

Megjelent angolul Márai Sándor: Eszter hagyatéka c. könyve. Ez az ötödik könyve, ami angolul megjelent.

***

Visszakaptam Focist a szervizből. Naná, hogy nem telefonáltak, hogy kész, vihetem. Az eddig kimért, szűkszavú szerelőbácsi most mosolygott, biztos örült a bevételnek, a recepciós néni pedig csak óvatoskodva adta át a számlát. Huh. Elvitte a februári kávézóbeli bevételemet. Cseréltek fékpofákat, olajat, égőt (jé, kiégett volna valamelyik? észre sem vettem), kapott új timing belt-et az autó (mi is az magyarul?), meghúzták a már kissé laza kéziféket, minden szép és csodás rajta. Most már boldogan mehetek vele V.-ért Trish lakása elé, ugyanis őt hétfő óta Trish viszi munkába, egyre magabiztosabban vezet. Bár ma reggel az orrunk előtt zárta be a kocsijába a kocsikulcsot, úgyhogy én, mint mentő sereg, hazavágtattam (már amennyire vágtatni lehet két lassan cammogó busz mögött), magamhoz venni a nekünk "biztonsági okokból" adott pót lakáskulcsát, amivel ő hozzáfért a pót kocsikulcshoz... Én voltam a nap hőse, köszönöm, virágokat az öltözömbe kérem.

S ma már heti bevásárolni is elmentem, szappant venni a ragyás képemre, és húst a hűtőbe. A héten skót tojást akarok csinálni, igen jó kaja, sokáig eláll hidegen, és finom.

***

Erika, a tea brack receptjét hiába kérem Adhaimhín-tól, mindig elfelejti, beéred egy másikkal, ami ír szakácskönyvből származik? Ugyanolyan finom lesz, megígérem!

***

Az uram elutazik jövő héten három napra, mázlista, megy Genf-be, autókiállításra, mielőtt bárki irigykedni kezdene, munka lesz, négy autót fotóznak egész álló nap. De azért, ha ráér, talán vesz nekem leckerli-t, ami egy svájci mézes süti, és valami fenséges.

***

Egész nap esik, mínuszokat jósolnak éjszakára, sok felhővel, sok esővel. Ugyanakkor az N11-es mentén ma egy brigád a sövényt nyírta, szépítgette, s az út mentén már rengeteg kinyílt nárcisz sárgállik. A kiskertemben pedig 14 hajtás ágaskodik az ég felé, remélem, nem fagynak el. Tudnám hol késik a többi 36?

***

Valami igen erős kézimunkázhatnék feszül bennem, sokszor kézbe veszem a keresztszemeseket, de még egy öltésre nem futotta. Hadd ne áruljam el, hány befejezetlen darab rejtőzködik a lakásban. Miért vagyok képtelen bármit is befejezni? Vagy kitartóan csinálni? Keresztszemes? Szobabiciklizés? Torna? Ugrálókötelezés?

***

Anna ötlete alapján vettem finom teákat, és szombaton kirakom az első dobozt, a "Hónap íze" felirattal. "Flavour of the month". Igen ritkán kérdeznek rá, hogy van-e valamilyen "herbatea", de talán a színes doboz felkelti az érdeklődésüket.

Rose Talbot, egy különös ír úrinő

A hétvégi újság Halálhírek rovatában kiemelt helyen szerepelt Rose Talbot távozásának híre. Nem szoktam hosszan merengeni e rovat felett, de a név ismerős volt, s az első sor után már biztosan tudtam, hol hallottam korábban róla. A 93 éves hölgyet Tasmania szigetén érte a halál, Fingal városában, egy Malahide nevű birtokon, mely Tasmania második legnagyobb, magánkézben lévő birtoka.

Malahide - ugye, ismerős a név? Bizony, ugyanúgy hívják a birtokot, mint a Dublintól északra lévő elegáns előváros nevét. Ahol a kikötőben rockzenészek, bankárok, üzlettulajdonosok jachtjai ringatóznak, ahol elegáns házak néznek a tengerre. S ahol az eredeti Malahide és kastélya is található.

A kastély 1185-től egészen 1976-ig a Talbot család kezén volt - kivéve azokat az időket, amikor Cromwell végigdúlta az országot. Idegenvezetőként többször is vittem csoportot a kastélyba, amelyet sajnos, csak vezetéssel lehet végigjárni. A szép bútorokkal, koros tárgyakkal és ősöreg szőnyegekkel díszített szobák után, az egyik folyosón mindig megmutatták nekünk azt a portrét, amely egy kislányt ábrázol. Rose "Rosie" Talbot-ot. A család utolsó még élő leszármazottját. Azt is elmesélték, hogy noha a hölgy elköltözött Tasmania szigetére, de minden évben végiglátogatja barátait a brit szigeteken, többek között a kastélyba is ellátogat.

A kastély néhányan meglepően kicsinek találják. Valóban nem nagy, Írország többi nevezetes kastélyához képest, de ez az egyetlen, melyet ugyanaz a család birtokolt 791 éven keresztül! Dublin egyik legfőbb nevezetességének számít. Hatalmas ebédlőjét privát rendezvényekre is ki lehet bérelni, sőt, még az egyik családi szellem megjelenésével is kecsegtetnek - pedig a feljegyzések szerint 1975 óta nem jelent meg senkinek. A legendák szerint a kastélyban öt szellem kísért, közülük a legnevezetesebb Puck, a család törpe bohóca, aki a kastélyról készült számos fényképen is feltűnik, az egyik fotón pl. a borostyán-borította fal mögül vigyorog ráncos orcácskával.

A kastély mellett található a Fry Modellvasút, amely Írország vasút- és tömegközlekedési rendszerét mutatja be, szerintem fantasztikusan jól megépített, hatalmas modellen. Nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is fülig érő vigyorral jönnek ki az épületből. A múzeum udvarán gyakran ott tévelyeg egy páva, amelyet egészen közelről lehet fotózni. A park zöldje pedig heverészésre, sétálásra csábít. Nyaranta koncerteket rendeznek a kastély területén, tavaly például Neil Young, a Radiohead, Eric Clapton koncertezett itt. Ilyenkor persze a kis városkában megáll az élet, mozdulni nem lehet a koncertezőket szállító buszoktól, autóktól.

A parkban készítettem egyik legjobb fotómat: egy srác bumszli, repülő formájú sárkányt reptetett, s sikerült úgy lefényképeznem, hogy a sárkány mögött ott látható a közeli reptérre tartó, leszállni készülő hatalmas repülőgép. Sajnos, diára fotóztam, nem tudom mellékelni.

Rose és bátyja, Milo voltak az utolsó Talbot-leszármazottak, akik valaha a kastélyban éltek. Sem a férfi, sem Rose nem házasodott meg soha. A báty, Lord Talbot diplomata volt, a hírek szerint nehéz természetű ember, valóságos nőgyűlölő, s hiába volt a kastély számos szobája, ahol bőven elfértek volna ketten, Rose a 60-as években kiköltözött onnan, amikor már együttélésük végleg lehetetlenné vált.

Lord Talbot - tengernagyként és diplomáciai szolgálata során - rengeteget utazott, előszeretettel gyűjtött ritka, új növényeket a kastélybeli botanikus kertje számára (a kert ma ismét megtekinthető). Egy alkalommal hallotta, hogy valaki meg szeretné venni azt a birtokot Tasmania szigetén, amely már 1824 óta a család birtokában volt. A jókora, birkatenyésztésre használt területet Lord Talbot még sosem látta, csak az adás-vétel megkötésére utazott csak oda. Amikor megérkezett, beleszeretett a mintegy 30 ezer acre-s területbe, és elhatározta, hogy nemhogy nem adja el, de felújítja, a házat újra berendezi, és megtölti finom porcelántárgyakkal és modern ausztrál festményekkel - azokat különösen kedvelte.

Milo Tasmania flóráját bemutató könyvsorozatot is rendelt, melyet neves szerzők írtak és illusztráltak a megbízásából. Sajnos, 1973-ban bekövetkezett halálakor még nem volt teljes a sorozat, de nővére gondoskodott róla, hogy később az utolsó kötet is elkészüljön.

Milo halála után a kastély Rosie-ra szállt. Az örökösödési adó olyan kolosszális összeg lett volna, hogy Rose nem tudta kifizetni, de ennek ellenére néhány évig kitartó harcot folytatott, hogy fenn tudja tartani a kastélyt. Abban az időben az ír kormány még nem érezte feladatának, hogy a nemes családok fennmaradását segítse, inkább idejét múlt maradványokként tekintett ezekre a protestáns családokra. Végül Rose úgy döntött, a kastélyt, s vele együtt a bútorokat, tartozékokat eladja az államnak. Az évszázad adás-vétele, mondták. Az Irish Georgian Society vezetője, Desmond Guinness szerint felbecsülhetetlen értékű holmikat sikerült vásárolniuk és megőrizniük a látogatók és az ország számára.

(Nem sokkal később az ír kormány felülvizsgálta ezt a hozzáállását, s támogatni kezdte a "nagy házakkal" rendelkező nemes családok fennmaradását, megtarthatták otthonukként a kastélyokat, házakat, a világban szétszóródott értékeik újra visszakerültek az országba, a kormány biztosította anyagi segítséggel. Sajnos, ez a váltás már későn érkezett a Talbot-család és csodás, György-korabeli bútoraik számára. Rosie addigra már eladta a kastélyt.)

Noha ekkor már a hatvanas éveiben járt, Tasmánia szigetére költözött. Ott kezdett új életet, azon a birtokon, amelyet bátyja újíttatott fel, s amely egykori lakhelye nevét viselte. Hamarosan Ausztrália egyik legismertebb társasági alakja lett, sokat utazott, megismerkedett az ország nagyjaival, fontos embereivel. Két szenvedélye volt életében: a nagy magánkertek látogatása és az érdekes emberekkel való ismerekedés.

Ugyanakkor meglehetősen excentrikus életet élt. Szívesen vendégül látta barátait, de azoknak érkezésük előtt szigorú beosztást küldött, pl. mikor érkezhetnek meg, mikor kell távozniuk, és az ebédidőt is szigorúan megszabta. Pontosan 2.30-kor mindenkit kizavart az ebédlőből, majd végigjárta a házat, s bezárta az ajtókat. A bátyja által berendezett házon nem változtatott, de a modern festményeket nem szívelte - a közeli kocsiszínbe száműzte azokat.

Régi ír és angol ismerőseivel sűrű levélváltás során tartotta az barátságot, s ahogy már említettem, minden évben nyaranta végiglátogatta őket. Sokan tartottak látogatásától, mert mivel is szórakoztassák az idős, néha kiszámíthatatlan viselkedésű hölgyet? Azt a hölgyet, aki úgy tekintett magára, mint az uralkodói elit egyik tagjára, függetlenül attól, hogy éppen melyik országban élt. Azok, akik értették finom humorát, nagyon kedvelték a társaságát, mások hidegnek és távolságtartónak találták. Előszeretettel rendezett nagy ebédeket, ahol vagy élénken részt vett a társalgásban, vagy csak kíváncsian, némán figyelte a meghívottakat, hogyan beszélgetnek egymással. Mintha titkos kísérleteket végzett volna.

Az ír Malahide kastély falán lévő portré fiatal kislányt ábrázol, virággal a kezében. Sohasem tudtam, hogyan képzeljem el öregen, de most, az újságban képet is láthattam róla. Ősz hajú, felszegett állú, egyenes tartású asszony néz vissza a szemcsés képről. Egy híres család legeslegutolsó sarja.

(Kép: www.timesonline.co.uk)

A kis cukorsüveg - The Little Sugar loaf

Ma erőt vettem magunkon, és elmentünk testedzeni. Még a múlt-kor sóhajtott fel az uram, hogy csináljunk valami újat együtt, közösen, mire gyorsan rávágtam, hogy másszunk fel a Sugar loaf nevű hegy tetejére. Gyanútlanul azt válaszolta rá, hogy jó.

Így aztán tegnap este (újra) elővettem Joss Lynam Easy walks near Dublin c. könyvét, amely több tucat sétavonalat ír le közel Dubinhoz. (Igen, van ilyen sétálós könyvem, mert már korábban is terveztünk nagy sétákat, ebből kettő valósult meg eddig: a Howth körüli séta, és a Bray-Greystones közti 8 km-es túra.) A túrák-séták váltakozó nehézségi fokúak, de egyik sem olyan, amit egy átlagos kondíciójú felnőtt ember vagy gyerek ne bírna végigjárni.

Na, de az olyan kanapé krumplik, mint mi, nem átlagos edzettségűek. Így történhetett például, hogy tavaly Bray Head alig 194 m-ének megmászásakor többször le kellett ülnöm, hogy a szívem visszakerüljön a helyére, és némi levegő is férjen mellé, a tüdőmbe.

De most igen erős volt bennem az elhatározás, hogy szép ráérősen, de akkor is felmegyünk a Sugar loaf-ok valamelyikére. Kettő van ugyanis belőlük, egy kicsi és egy nagy. A nagy magyar nevén Zita-hegye, ugyanis barátnénk ott dolgozott a közelében, s valahányszor munkába autózott, ez a hegy töltötte be a látóterét.

A könyv alapján előkészítettem a túrabakancsomat (apróköves ösvényt, meredek kapaszkodókat ígért a leírás) és a túrabotokat. Ó, a világjáró túrabotjaink :-) Még egy tábla csokit is rejtettem a táskámba, és sapka-sál-kabát kíséretében elindultunk a hegy felé.

Kocsival. Ugyanis némi autózás szükségeltetik, hogy a gyakorlatilag Bray határában lévő hegyhez eljussunk. Az N11-esen kell délre haladni, s amikor Glendalough felé, balra jelzi a lehajtót a tábla, ott kell lemenni. Mindjárt egy kis körforgalomba ütközik az ember, ahová gyakorlatilag alig hajtunk be, máris lefordulunk róla, egy igen keskeny, igen kanyargós vidéki utacskára.

Magas sövények között autóztunk tovább - el a Kilmurray Cottages előtt, ahol egyik piaci kollégám, Bella lakik és főzi a lekvárokat. A sövények megritkultak, s hamarosan, a könyv szerint Kilmurray után 1.3 km-rel várt bennünket egy füves parkoló. Hahaha. A füves parkoló nem egyéb, mint az út alig észrevehető kiszélesedése, ahol a szélén éppen csak le tud parkolni egymás mögött 4-5 autó. Két fa oszlop jelzi a sétaösvény kezdetét, és azt, hogy jó helyen vagyunk, tanúsította egy tábla:

Felöltöztünk, botokat megmarkoltuk, s nekiindultunk az ösvénynek. A könyv megjelenése óta bizony megváltoztak a dolgok, mert régen szabadon lehetett kóricálni, most már jobbára mások földjén haladunk, jelzett ösvényen, amiről kéretik nem letérni. A korábban említett körforgalom is a könyv megjelenése óta került a helyére. A hangásban éppen csak egy embernek van hely a keskeny nyomon.

Nem voltunk egyedül, mások is ezt a szép, napos időt választották a mászáshoz. Volt, aki már lefelé jött. Oda-odaköszöntünk egymásnak, ahogy az természetjáró emberekhez illik. Volt egy negyvenes fickó, sapka és kabát nélkül, de vastag pulcsiban, melegítőben jött lefelé. Ahogy elment mellettünk, V. morgott: "Miért van az az érzésem, hogy ez neki ma már nem az első hegye, s nem is az utolsó?" "Ugyan, már volt egy szívrohama, s biztos a felesége zargatta ki a levegőre. "- vigasztaltam nyafogó uramat, ki már a túra elején megígérte, hogy nyafogni fog. Sokat.

Megálltunk minden jelzésnél, ösvénykanyarulatnál, s csodáltuk a táj szépségét (és szívtuk magunkba a dupla mennyiségű levegőt). Nagy meglepetésünkre kerítés tűnt fel, egy madárrezervátum sarkát jelölve: azon túl öreg, kopasz fenyőfák korhadt ágai, talán hollókat akarnak ide édesgetni? Lent pedig a tenger, Greystones kikötőjével, ahol ott meredeznek azok az átkozott daruk: új lakótelep épül a kikötőben.

Greystones

A Great Sugar Loaf

Nagyon szép volt a kilátás, az N11-esen túl magasló Great Sugar loaf, a Wicklow-hegység többi csúcsai - volt, amin még ott csillogott egy kis hó. A telefonfotók nem adják vissza a színeket, de minden élénk, friss, zöld, kék és barna árnyalatokban tündöklött. Sajnos, néha felhők takarták el a Napot, ilyenkor megsötétedett a táj, de sem ez, sem a szél nem zavart. Elláttunk Wicklow, Greystones kikötőjéig, sőt, még Wales hegyeit is felfedeztük a látóhatáron. Eddig leginkább szóbeszédnek tartottuk azt, hogy szép időben látni Snowdoniát, de bizony, igaz: azok a kékes, kimagasló, a felhőktől határozottan különböző, csúcsos kiemelkedések a látóhatár szélén hegyek voltak.

A csúcs

Nekünk, abszolút kezdőknek eltartott jó háromnegyed órát, míg feljutottunk a 342 m-es "hegy" tetejére. Lihegve, lassacskán, de felértünk. A szél itt már nagyon fújt, így gyorsan leültünk a szélárnyékba, bámészkodni. Előttünk terült el Bray (még a telep házait is ki lehetett venni a távolban), alattunk Earl of Meath földje, a Kilruddery Házzal, ahol a család (Brabazonék) már az 1700-as évek óta lakik. Nagyon sok történelmi filmet forgatnak ott, talán csak a Tudors c. sorozatot említeném. Nemrég olvastam róla, s Botond is küldött cikket, hogy a közeli Powerscourt Demesne-hez hasonló látványosságot akarnak csinálni a házból, látogató központtal, ajándékbolttal, kávézóval (utóbbit szívesen ellátnám sütikkel, haha.)

Balra a Sugar loaf másik, 341 m-es csúcsa, középen Bray

Mivel kezdtünk fázni a ránkszáradó izzadtság miatt, elindultunk lefelé. Félkörívben megkerültük a csúcsot, aztán a már ismert úton lejutottunk a "parkolóig". Félúton jelzett a térdem, hogy hát, izé, csak óvatosan, de nem fájt nagyon. Ellenben ha megálltam, remegni kezdtek a lábaim - ennyire edzetlen vagyok!

Utána a kis mellékúton autóztunk a hegy(ecske) tövében, csodás, eldugott lakóházak között. A Bray-t Greystones-szal összekötő úton lyukadtunk ki. Az egész túra ajtótól-ajtóig alig volt 2 óra. Még egy gyors bevásárlásra is futotta az erőnkből, mert vasárnapi újság nélkül nincs hétvége. V. ugyan morgott, és maró gúnnyal emlékezett meg mindenféle testedzésről, de én roppant büszke voltam magamra-magunkra, hogy ide felmentünk. A Great Sugar Loaf még odébb van, legközelebb valami olyan túrát nézek, ahol inkább sétál az ember, mint mászik felfelé. Csak hogy el ne menjen végleg a kedvünk a további túráktól.

11.

Tegnap azért megünnepeltük az évfordulót. Több part menti kocsmába, vendéglőbe is benéztünk, de a szombat este és a rögbimeccs (győztünk! Izé, remek küzdelem után győztek az írek) miatt minden tele volt. Végül a Barracudában kötöttünk ki. Egész idő alatt a feltűnően jóalakú hostess-hölgyet kritizáltuk, méregettük, mint két leánykereskedő, mert a hölgy lehet olyan negyven +, de az alakját egy kamaszlány is megirigyelhetné.

Extra kilóink nem akadályoztak meg benne, hogy együnk egy kiadósat, némi sör kíséretében. Nem volt a kaja valami fergetegesen jó, átlagos szték és átlagos Cézár-saláta került elénk, de a hagymás krumplipüré és a fokhagymás fonnyasztott spenót finom volt.

Távozáskor, az épület előtt én jobbra húztam V.-t, ő balra ment volna. Megígérte, így ragaszkodtam hozzá, hogy menjünk el még a Harbour Bar-ba egy sörre (hátha ott van a macska). Ezúttal egyenesen a kocsma részbe mentünk, ahol hamar nyilvánvalóvá vált, hogy rajtunk kívül mindenki ismer mindenkit, és mindenki idősebb. Öszülő hajú fejek mindenhol, ötvenes párok iszogattak békésen a pultnál, az asztaloknál. Kivéve azt a kínai párt, akik ott ültek még az ajtó mellé szorulva, gondolom, ők is a zene miatt jöttek, vagy igyekeztek beilleszkedni, nem tudom. Macska, sajnos sehol, hely is csak leghátul, a férfi wc mellett volt, az ún. snug-ban, kis ablakkal elkülönített részben. Ellenben megláttam a zeneszerszámokat a fal mellé támasztva - ígéretes, igen ígéretes!

Míg a kocsma felé sétáltunk, előttünk egy idősebb férfi és egy kamaszlány haladt, a kocsma előtt elváltak, a lány a kocsmába ment be, a férfi továbbment. Még meg is jegyeztem magamban, na, ilyen fiatal, aztán így este 10-kor kocsmába megy... Legnagyobb meglepetésemre a kislányt később pohárleszedőként láttam viszont, úgy hárompercenként odakukkantott hozzánk, van-e pohár, elvinni való?

V. azonnal sudoku-zni kezdett, mert sem a zene, sem a helyiek nem érdeklik, sőt az ilyen programok eléggé megviselik a türelmét. (De szeret, így hát maradt. Ha ott a macska, még azt is eltűrte volna a kedvemért, hogy mellém üljön a "dög" a rugóit szemérmetlenül mutogató kanapéra. De a dög nem volt jelen.)

Így aztán sört iszogatva hallgatóztam, figyeltem az összeszokott társaságot. Hamarosan némi cincegés, pengetés után teljes erőbedobással elkezdődött a zene, így engedélyeztem magamnak félóra lábdobogtatós, fejbiccentős, ujjakkal ütemet verő élvezetet, megcsodáltam, hogyan ropja (roppant nagy lelkesedéssel, de elég tehetségtelenül) két pasi, majd hazamentünk.

Utoljára kocsmában zenét évekkel ezelőtt hallgattam, fent, a hegyen, régi lakóhelyünkhöz közel, a Blue Light nevű intézményben. Vendégeket vittünk oda, akik nagyon élvezték a zenét, pedig nem is népzenét játszottak, hanem régi nagy rock-számokat, amelyiknek még itt-ott tudtam is a szövegét. De ott is úgy éreztem magam, mint egy turista, akárcsak tegnap este. Lehet, hogy Trish-t kellene magunkkal vinni, hogy sör és zene mellett legyen kivel csevegnem - angolul?