Eseménydús volt ez a hónap. Úgy elszaladt, de közben erőltetnem kell a néha tompa agyamat, mit is csináltunk, mi történt, mi volt fontos, mi nem...
Nos, kiderült, hogy az új piacon a hírekkel ellentétben egy ukrán nő csinál dekorált sütiket, de mézeskalács alapra, ukrán recept szerint. Nyomtatott mintái is vannak. Vagyis dekorált sütiket nem csinálhatok. A gyömbéres embereket engedélyezték, de nem fogynak. Elvileg ő is csinál, főleg Karácsony környékén. Mézeskalács házikókat is... Úgyhogy majd gyömbéres alapra dinoszauruszcsontvázakat fogok csinálni jövő héttől, hátha az jobban tetszik az embereknek. A nővel beszélgettem, egyértelművé tettem, hogy nem akarok a konkurrenciája lenni, ha valamelyik sütim szerinte befolyásolja az ő eladási mennyiségét, szóljon, s nem csinálom többet. Megegyeztünk, hogy házakat is csinálunk mindketten, meglátjuk, menyire fogynak. Ő (szerintem merő udvarisasságból) azt mondta, biztos nem egyforma házakat készítünk, nyugodtan csináljak csak. Mini házakat mindenképpen fogok, a nagyokat meghagyom a visszatérő privát megrendelőknek és a kávézónak. A szeletelt sütikből jövő héten lesz kóstoló, a cseresznyés népszerűbb, a csokis nem annyira.
Most szombaton volt az első igen laza meeting, piac után, a sportterem melletti társalgóban. Ekkor határozták el, hogy az eddig egy nagy, hosszú asztalon eléggé egymásba olvadva kirakott kenyérféléket, sütiket szétválasztják, s inkább kevesebb helyet tartanak fent a kézműves termékeknek, kötött holmiknak, képeslapoknak.
A meetingen kiderült, az új piac megérezte a jelenlétünket, s a régi piacról átirányított vevőket, mert remek bevételük volt az elmúlt három hétben. Ehhez nem kis mértékben közrejátszott régi kollégánk, aki minden héten felhívott pár vevőt, s elmondta nekik, látogassanak el Newcastle-be, nézzék meg a piacot. S lám, a vevők maradtak, azóta is minden alkalommal látom az ismerős arcokat a piacon. Maga a meeting is lazábban folyt, mint a régi piacon, a beszámolók rövidek, velősek voltak, lényegretörők, s jelen volt mind a húsz tag, s mi, újak. Talán ha fél órát ültünk a társalgóban.
Igyekszem magam hasznossá tenni, segíteni nyitás előtt összeállítani a rendeléseket, amiket kosárban szépen névsorba rakva készítenek elő, ezeket piac nyitásakor begyűjthetik azok, akik hét közben betelefonáltak a rendeléssel. Segítek feltekerni a viaszosvászon terítőket a piac végeztével, mosogatni, valahogy mutatni, nem csak azért vagyok ott, hogy lerakjam a cucaimat, aztán eltűnjek két órára (megtehetném egyébként, mert nem mindenkinek akad munka vagy akar lézengeni két órán keresztül). A bérelt sporttermet éppen csak fel kell söpörni, az asztalokat egy markos fiatalember pakolja el egy közeli fém shed-be. Zárható kis kamra őrzi a kis polcokat, terítőket hétközben. Amikor tegnap végeztünk, már jöttek is emberek, ugráló várakat állítottak fel, alighanem valaki szülinapra bérelte ki a sporttermet. Jelentkeztem falunapi piacra segítőnek, s a közeli hospice adománygyűjtő megmozdulására is.
***
A Budapesten töltött 10 nap nem volt annyira eredményes, mint amennyire reméltük, főleg, ami a jogi dolgokat illeti, de született pár döntés, s sikerült apróságokat elintézni. Újabb nagy előrelépést tettünk a felnőtté válás terén, megtanultunk olyan dolgokat, amiket senki nem mond el az embernek, magától kell rájönnie. Közjegyzőnél jelenés? Meghatalmazás megfogalmazása? Hogyan ültet át az ember az angolban olyan könnyen gördülő hivatalos szófordulatokat, hogy az ne hangozzék erőltetettnek a magyarban?
A legnagyobb eredmény az volt, hogy szinte minden nap meg tudtuk látogatni apósomat, hála egy jóbarátunktól kölcsönkapott kocsinak. V. végig dolgozott, csak egy-két szabadnapja volt, a közjegyzőnél való megjelenés miatt, így csak késő délután, vagy kora esténként szabadult el, amikor siettünk az otthonba, hogy még a kapuzárás előtt odaérjünk, s beszélgethessünk egy húsz percet. Abban a hőségben napközben jönni-menni amúgy is elég nehézkes volt, szokatlan volt már nekünk a 34 fok. A nagy esőket nagyon élveztem, de a villamoson-buszon izzadást már kevésbé. Esténként a langyos huszon-fokok már sokkal jobban tetszettek, akkor tényleg jólesett a séta.
Apósom állapota jobbára javulóban, eszik rendesen, minden foglalkozásba bevonják, tornáztatják, így már rövidebb távolságokra el tud menni járókerettel. Nem kifogás, hogy nem lát. Én, naiv kívülállóként furcsálltam, hogy festő foglalkozásra vitték, de ott kellett lennie, segítettek neki festékbe mártani a búzakalászt, papírra nyomva képeslapot csináltak belőle. Társaságban ebédel minden nap. Az otthonba szintén beköltözött bátyjával és annak feleségével naponta találkozhat. A nővérek kedvelik, naná, igazi úriember.
S továbbra is nagyon meg vagyunk elégedve az otthonban tapasztalt bánásmóddal, az ügyintézések menetével, nagyon fair módon járnak el minden esetben, s ami rajtuk múlik, abban nagyon lelkiismeretesen járnak el. Mint kiderült, az otthon kertjének végében egy sor kislakás van, esténként láttunk asztalka mellett ülő beszélgető idősebbeket, ezért csak félig viccesen jegyeztem meg V.-nek, ha ne adj Isten, odáig jutunk, ide kellene befizetnünk, ha már nem bírunk magunkra felügyelni. Előbb a kislakás, szabad ki-bejárással, aztán, ha megrokkannánk, az ápolási szárny...
Amíg V. dolgozott, én jöttem-mentem, még turistáskodtam is, s elmentem a Kiscelli múzeumba, megnézi egy kiállítást. Nem tagadom, néha lusta voltam lemenni a városba, inkább olvastam. Meglátogattam apámat Sopronban, reggel vonattal le (csont nélkül, egészen kényelmes volt. Nagyon régen vonatoztam, nagyon régen láttam a TV-tornyot a város felé közeledve Győr felől). Gyors látogatás könyvesboltos barátaimnál, majd ráérős, beszélgetős ebéd apámmal. Mostanában újabb kivizsgálások sorára jár, az eredményt most várja. Továbbra is makacsul ragaszkodik a saját maga döntéseihez, semmi ötletet nem fogad el a kezelésével kapcsolatban, se tőlünk, se orvos ismerősöktől, legfeljebb udvariasan végighallgatja azokat.
Fura volt, ahogy telik az idő, egyre nagyobb nosztalgiával nézem a várost, az ismerős, de megváltozott épületeket, az átalakulás apróbb jeleit. Pár dolog hiányzik Sopronból, a családon kívül a könyvesbolt, ahová bármikor be lehet menni egy kis beszélgetéséért, ahol, azzal a rajzommal egy régi könyvhétről a falon valahogy odatartozónak érzem magam. Ha nem lenne az országban az, ami van, öregségemre talán visszamennék, ezekért. A futó látogatás miatt (a kora esti vonattal egyből jöttem vissza) nem volt időm megnézni, hogyan alakul nagyanyám házának átépítése, annyi biztos, a legutolsó képek alapján csinos épület lett belőle, ápolt behajtóval. Remélem, boldogok az új tulajdonosok.
Ami szíven ütött Budapesten, az három élmény volt. Az egyik, amikor a buszra várva, a nekem még mindig Moszkva téren összemosolyogtam egy idősebb nővel, aki szintén nyakát törölgette kis kendővel, izzadtunk bizony mindketten (bocsánat, verejtékeztünk. Egy kanadai ismerősöm tanította nekem a mondást: Horses sweat, ladies perspire). Kérdezte, ezzel a busszal jut-e el a János kórházig. Aztán beszélgetni kezdtünk, s kiderült, neki is ugyanazon az elfekvőn fekszik rokona, ahová apósomat dugták. Három hete nem tudott orvossal beszélni, nem kap kezelőorvos nevet, két nővér próbálja ápolni a többszobányi beteget... s mint egy teniszmeccsen, egymásnak dobáltuk az ott tapasztaltakat, s bólogattunk. Édes Istenem.
A másik: a végállomásra befutó buszra akartam felszállni, mert azt hittem, megvárhatom a buszon az indulást. Az ajtón úgy robbant ki a buszsofőr, s engem végig tegezve káromkodva mesélte, hogy képtelen elérni egy embert, hogy a hibásan kiszámolt villanyszámláját befizesse. Nem túlzok, 8 percen át hallgattam, amíg elszívott egy cigit és csak dőlt belőle a panasz, én pedig nem tudtam, milyen szavakat nyögjek ki vigasztalásul, de nem is volt rá szükség, csak ki akart önteni magából mindent. A végén eljutottunk a lámpavas emlegetéséig, s aztán visszaült a fülkéjébe, s már türelmes mosollyal magyarázta egy felszállónak, hogy melyik megállónál kell majd leszállnia.
A harmadik: dinnyét akartam venni, útban hazafelé az otthonból, mert volt egy nap, amikor csak friss, s itt drága ritkaságnak számító finomságokat akartam enni. Piaci meggyet, cseresznyét, s az út széli árustól vett hatalmas dinnyenegyedet. A tábla szerint 499 forint volt, nyújtottam az eladónak (roppant elégedetten, nem kell aprókat keresgélnie) az ötszázasomat. Rám nézett, s megkérdezte, némi éllel: "Ezt komolyan gondolja?" Nem értettem, mi a probléma, a dinnyét nem nyomkodtam meg, köszöntem, amikor odaléptem hozzá. Zavart arcomat látva megenyhült: "Kilója annyi...." Végül jóval ezer forint felett fizettem, s bocsánatkérésként habogtam, hogy hétizé, nem ismerem az árakat, nem élek "itthon". "Jól teszi"- mondta végül.
Igen, az a drágaság mindenhol! Nemcsak a közjegyzőnél. Néha, amikor átszámoltunk pár számlát, akkor bizony nem lehetett nem észrevenni, minden milyen sokba kerül. Színházba néztem jegyet, dublini volt az ár, sőt... Cipőt vettem, nosztalgiázva Tisza-cipőt, akárha itt vettem volna.
De akárhol voltunk, akárkivel kellett beszélni, mindenki udvarias volt, az ügyek intézése során is, igyekeztek segíteni, ezzel nem volt gond. Felületes szemlélőnek Budapest remek hely, a kirándulóhajók most is úsznak a Dunán, rengeteg a turista, a vendéglők-kocsmák (amerre jártunk) tele voltak, rengeteg a választék midenféle étteremből, a Parlament csodásan néz ki, csak éppen... Csak éppen beteg ne legyen az ember, ne legyen iskolás korú gyereke és... és...
Aztán a repülőről leszállva arra jöttönk haza, hogy váratlanul meghalt Sinéad O'Connor... döbbenet. Csendesen szemergett az eső, bámultam a nedves várost a buszról útban hazafelé, Manci már este ott toporgott az ajtónál, készülni kellett a piacra, feltámasztani a hűtőben alvó Állatkát, s minden átmenet nélkül kezdeni a munkás hétköznapokat. S nekem az eszemben volt, hogyan bámultuk meg őt a lányával, amikor bejött az olasz kávézóba.
A temetése szerdán volt, a privát szertartás előtt elhajtott a menet a volt háza előtt, lent a Promenádon, s bár határozottan voyeur-nek éreztem magam, lementünk megnézni a menetet, a hortenziákkal és rózsákkal körbevett koporsót a kocsiban. Nagyon emotional jelenetek zajlottak le a háza előtt, az úton különböző hírcsatornák közvetítő kocsijai álltak, drónok lebegtek az út felett. Pár nappal korábban megnéztük a vele/róla készült dokumentumfilmet, s sok tény az életével kapcsolatban most nyert értelmet. Nem volt könnyű élete, nem volt szent és hibátlan, de az a hang... A városban sokaknak van róla örökre szóló emléke, média felhajtás nélkül segített betegeket, hajléktalanokat, áldozott jó ügyre, s nem várt, hogy újságban emlegessék... Nyugodjék békében.
