Az elmúlt két hónap olyan a fejemben, mint egy furán egybefolyt, kissé elmázolt kép. Még nagyon is emlékszem a kórházi zabkása megnyugtató ízére, a két kiskanálnyi cukorral. Amikor esemény volt minden lázmérés a lassan, várakozással telt napok során. A remek kilátásra a folyosó végéről, ami egymagában felért egy terápiás kezeléssel. Az első, óvatos, befelé figyelős napok. Aztán főnököm arca, amikor felmondtam, saját ide-oda rebbenő tekintetem, a remegő térdem, s a ragyogó napsütés, amitől glóriát kapott a kifakított haja a feje körül. Amikor megkérdezte, hogy gyógyszeres kezelés alatt állok-e...
Aztán az olaszautó-találkozóval egybekötött strandhill-i látogatásunk, Myles exkollégám és felesége, Jane remek kávézójában, ahol nem lehetett nem összehasonlítgatni a munkaviszonyokat a mienkével, s ahol, mint háborúkban megviselt hősök, mutogattuk egymásnak Myles-szal és a cukrászával az égési sebeinket, fehérré elhalványult, vagy a kenegetés miatt már örökké ott barnuló foltokat az alkarunkon, kezünkön. Szakmai jegyek, bőrbe ütve. Az is hamar kiderült, hogy Myles-ék kávézója nagyobb lélegzetű vállalkozás, mint az Üzem, harminc alkalmazottja van, s nem egy, 25 kilós zsák kenyérliszttel dolgozik, mint én, hanem ötöt is elhasznál egy héten. Van külön konyhája három séffel, külön sütős helyiség Radkának, a cukrászának, van mosogatórész mosogatófiúval, polcokkal az edényeknek, hűtőszoba, hátul tárolóhelyiségek, számos hűtőszekrény, mélyhűtők... Jó volt ott járni... Körbevitt, megmutatott mindent, nekem pedig járt a szemem, hogy minden apró részletet megcsodálhassak, netán tanulhassak. A helyi piacra is rábeszélt minket, ahová a (rendkívül jól szervezett) autós találkozó után mentünk, itt inkább a kézműves tárgyak voltak nagyobb számban jelen (giccs is, sajnos, bőven), ellenben kaptam két jókora zacskónyi tengeri hínárt, igen barátságos áron, a hínáros kenyereimhez, egyenesen az Atlanti Óceánból. Teljesen bio, teljesen helyi. Mondhatni, fillérekért.
Majd a kellemetlen jelenet, amikor főnököm, mert éppen rossz kedve volt, a harmadik próbanap után, a távollétében elutasította azt a muszlim hölgyet, aki esetleges utánpótlásnak jelentkezett az állásomra. Pedig az első napon még elégedett volt vele. Mielőtt még megtelefonálta volna neki a rossz hírt, maga a hölgy sms-ezett, hogy bocsánat, de nem fog jönni többet, mert ugye, sokba kerül a napi 6 eurós villamosozás-buszozás Bray-ből (tőlünk három saroknyira lakik), és ugye, az állás sem biztos a végén...
Aztán a hír, hogy míg én nyaralok, addig jön próbanapra egy Vanessa nevű spanyol hölgy, Leon-ból, aki a nyáron zárta be ottani sütödéjét, s úgy tűnik, remek lenne az állásomra. Legalábbis a fotók alapján sokkal szebben dolgozik cukormázzal, mint én. Először majd október vége felé fogok vele találkozni, addig újra Spanyolországban intézi az ideköltözése részleteit. Emilie szerint Vanessa igen nyugodt, magabiztos volt, nagyon professzionális, szerinte be fog válni. Az átköltözését nehezíti, hogy van egy jókora kutyája, s sehogysem talál vele kiadó lakást/házat. Az ír főbérlők elég gyakran el szokták utasítani a reményteljes jelentkezőket a lakásra, ha kiskedvenc is van... Így aztán, hogy bebiztosítsa magát, mert ki tudja, át tud-e költözni ide Vanessa, főnököm kipróbálásra berendelt egy brazil fiút, vele holnap fogok találkozni, és egy amerikai lányt. Érdekes, hogy ír egy sem jelentkezett az állásomra. Sőt, ahogy főnököm mesélte, az iskola, ahonnan korábban vett fel gyakornokokat, most már az emailekre sem reagál, pedig azt hinné az ember, pályakezdőknek kellene a munka...
Közben Ray, volt kollégám szervezi a búcsúbulimat. Ugyan többször is céloztam rá, hogy ne legyen, hiszen úgyis kapcsolatban leszek még az Üzemmel, csak igyunk meg egy pohár sört valahol, és kész, most már ott tartunk, hogy lejönnek Bray-be, és a Harbour Bar-ban bulizunk. Itallal, falatkákkal, amikről Ray gondoskodik. Jaj. Próbálok jó képet vágni hozzá, de mivel sosem voltam az kimondott a party animal, zavar a felhajtás.
Közben pedig pedig számolom a továbbra is sűrű napokat, s próbálok nem sikítani minden bosszúság miatt.
***
Mire hazajöttünk a nyaralásból, ősz lett. Reggelente egyszámjegyű a hőmérséklet, vizes a kocsi, párás az ablak, megy a fűtés, sapka-sál kellene, potyognak a gesztenyék és - ahogy V. fogalmazott - "földigiliszta-szag" leng a levegőben. Még nem tudom, mi okból, de a közösségi kiskert sövényét ellepték a darazsak, s a saját borostyánbokrunk is tele van velük. Még sosem láttam ennyit, egy helyen. A meteorológusok az El Nino-jelenséggel riogatnak, s lélekben, mint majd egész nap itthon lévő háziasszony, felkészültem az esetleges hólapátolásra. Befizettem az írek körében nagy felháborodást keltő vízdíj esedékes díját, s utána benyújtottam az igényemet an ún. Water Grant-ra, ami 100 eurós visszatérítést jelent a vízdíjból. Egy jókora hordót veszünk belőle, amibe gyűjteni fogjuk a vizet az esőcsatornából.
Múlt hét elején még a meleg és vajszínű Lisszabonban pakoltuk a bőröndöt, hogy egy kellemes hét után hazarepüljünk. Életünkben először Airbnb-szobában szálltunk meg, egy nálunk kicsit idősebb, Maria nevezetű építésznél, aki tágas szobát, széles ágyat, napos verandát és egy degesz hasú vörös macskát kínál az utazóknak. Jó környéken van a ház, a közelben számos kávézó, az egyikben törzsvendégek lettünk, mikor felfedeztük a nevetségesen olcsó reggeli menüt (2.50 euróért sonkás-sajtos kis bagett, és kávé!). Mindenhol jó kávét kaptunk és a kaja is jó volt, kivéve, amikor turistákra vadászó, túlárazott és laminált menüs helyre tévedtünk be. Noha több könyv is lelkünkre kötötte, hogy spanyol nyelvvel inkább ne próbálkozzunk, az első, ami kibukott a számon, amikor a vámőr visszaadta az útlevelemet, egy gracias volt. V. majd' keresztülszúrt a tekintetével. A legtöbben beszélnek valamennyit angolul, sosem volt probléma eligazodni, vagy információt kapni. Sőt, volt, hogy ha portugálul erőlködtem, angolul válaszoltak.
A város igen dimbes-dombos, a hőségben elég fárasztó volt mászkálni. Az épületek legtöbbje elég megviselt, de mindenfelé felújítások és építkezések folynak. Nagyon szépek a kék vagy zöld csempékkel borított házak, a rengeteg virágos ablak, erkély. Némelyik erkély azonban mintha az itteni shed-ek feladatát töltötte volna be: meg voltak pakolva vackokkal, félrerakott tárgyakkal, amiket befedett a por. Kissé fura az esőben igencsak síkossá váló, öklömnyi, simára csiszolt felületű kövekből kirakott járda városszerte. Nem tudom, hogy boldogulnak itt a nyugdíjasok, vagy térdüket fájlalók. A híres lisszaboni villamosok vezetőinek kötélből lehetnek az idegei, mert a szűk utcákon, a kénytelen-kelletlen síneken parkoló teherautókra sokszor kell várni, amíg befejezik a szállítást, pakolást. Tanúi voltunk, ahogy a várakozó villamos vezetője kellemesen elcsevegett az újságossal, az ablakon kihajolva, míg a teherautó-sofőr összekapta magát, befejezte a pakolást, s a hangos csengetést hallva elhajtott a sínekről. V. készített egy fotót egy hatalmas, diplomáciai rendszámú Maseratiról, amint az a síneken parkolt, vészvillogóval, mögötte pedig a feltorlódott forgalom. A sofőr pedig a rezidencia ajtajánál, csenget, csenget... a népek pedig csak várnak...várnak...
Feljövőben van a város... A közlekedés nehézkes a szűk utakon (aki itt nem tanulja meg a kézifékes indulást dombnak felfelé, annak vége), főleg a régebbi városrészekben. A zsebtolvajlás igen elterjedt a villamosokon, tömött vonatokon, muszáj figyelni a táskát. Tiszták az utcák, még a a lepukkant részeken sem láttam nagyon sok szemetet, inkább csak az elhasználtság, szegénység ütötte meg a szemem. Némelyik taxizásunknak hála, egészen érdekes részekre is eljutottunk. Ami feltűnő, az a remek zöldségek a boltokban, a lédús, édes gyümölcsök (őszibarack!), a rengeteg kisbolt, a boltok elé kosárban kirakott áru, a barátságos árak, s a rengeteg, de rengeteg turista. Az országot így, egyetlen látogatásból megítélni nem lehet, nem is tudom, de Lisszabon sürgő-forgó, felkapott hely, népe történelmükre, hódításaikra, felfedezőikre roppant büszke nép. Érdekes is volt hallgatni Mariát, akinek az apja tengerésztiszt volt, admirális, hogy hol-merre jártak-éltek kislánykorában. Teljes természetességgel hangzottak szájából az egzotikus helységnevek, ahol élt, vagy ahol kalandos munkaidőt töltött. Gyermekei angol egyetekre járnak, ő maga egyetemen tanít.
S természetesen, a Tök (Pumpkin) nevű vörös macska társaságát is kiélveztem. Jó volt megint megtapasztalni azt a régről ismerős, álomból felriasztó érzést, ahogy hajnalban besüpped a takaró az ágyra felugró macska lábai alatt... Azt a megfontolt lassúságot, ahogy elhelyezkedett kettőnk között. Az már kevésbé volt kellemes, amikor letámadta a lábujjaimat, vagy mellette elmenőben bokán harapott, mert csak.
Lisszabonról majd fogok még írni, van pár fotó is, de most munka van, sütiket csomagolok egy Bank of Ireland-es megrendeléshez...
