Hóesés! (még több szómenés)

Habár igazából egy alapos porszívózás várna rám, de a reggeli hóeséstől felbuzulva megosztom örömömet. Kora reggel szállítottunk az Üzembe, amelynek sötét udvarát a még fentlévő karácsonyi fények dobták fel. Sajnos, megint csak elvitelre és szállításra vannak nyitva, de több tortamegrendelésük is van. Kicsit beszélgettünk a Covid helyzetről, s Jenny elmesélte, hogy a managerök elment egy esküvőre, ahol a megjelenés feltétele egy negatív Covid teszt volt (max. 25 fő), így a megjelentek nem a meghívóikat lengették, hanem a telefont a negatív tesztről szóló emaillel. Szép új világ... 

Aztán a rég látott diplomatanegyedbe mentünk, egy ugrásnyira az amerikai nagykövetségről, leszállítani a magyar nyelvkönyveket (egyszerűbb, olcsóbb, mint postán, s mondhatni, útbaesik). Sokfelé fagyosan és fehéren csillogott az utca, zúzmarás bevonattal, irigyen néztem, nálunk csak a szélvédők voltak lefagyva. Aztán megindultunk délnek, mennem kellett a nagybaniba, a kenyérsütéshez szükséges magvakért. Ahogy közeledtünk Sallynoggin-hoz, úgy lettek egyre fehérebbek a háztetők, járdák, sóhajtoztam, hogy bezzeg itt esett, nálunk pedig semmi... 

A nagybani parkolójában kipróbáltuk, mennyire csúszik a kocsi (semennyire), s elindultunk hazafelé. Ekkorra már kelt a nap, de a fényei eltűntek a vastag paplanként közeledő felhő alatt, s  a Sugarloaf hegy elé mintha függönyt húztak volna. Izgatottan vártam, mikor ér el bennünket a hózápor, de csalódnom kellett: Bray addig lett fehér, amíg mi távol voltunk...

Valami pilinckázott az égből, mire a ház elé értünk, s a kocsimat és a telepet hó fedte, s már kint ugrált pár gyerek, élvezve a havat. S aztán, végre, amíg pakoltunk, reggeliztünk, hullani kezdett a hó, úgy igazából, s én szégyentelenül lelkendezve, gyerekes örömmel ültem az ágyon, s néztem reggelizés közben, hogyan fedi be a növényeimet. Készültek fotók, videók, mintha sosem látott jelenségnek lettem volna tanúja. Odakintről egyre csak hallatszottak a gyerekek kiáltásai, egymást kergetve hógolyóztak, s készültek az aprócska hóemberek. Minden kutyás kijött kutyát sétáltatni, mindenki élvezte a váratlan fehérséget, míg az autósok csigalassan araszoltak ki a ropogós, csúszós havon. Nekem is sikerült egy derékficamító csúszást előadnom szemét kivitel közben, de megérte: ahogy roppant a hó a talpam alatt, az régen vágyott ajándék volt!

Mancit hiába hívtam, nem került elő, csak jóval később láttam a nyomait a ház előtt, de nem várta meg, ahogy szokta, amíg meghallom, s kimegyek hozzá. Mostanában legtöbbször csak késő délután, este kerül elő. A múltkor V. éppen ment volna ki, s ahogy nyitotta az ajtót, Manci minden szokott tartózkodás, félelem nélkül, mondhatni uralva a helyzetet, egyből besétált, s vernyákolva jelezte V.-nek, hogy akkor ő éhes. A kis hurka testével, de úgy viselkedik, mint aki hetek óta nem kapott enni. Megesik, hogy lerakom neki a kaját, s evés helyett csak dörgölőzik, s ilyenkor gyömöszkölni kell.

***

Kerestem receptet a sok tojásfehérjéhez, olyat, amilyet V. is megeszik (a habcsóknak nem barátja). Egy régi névjegykártya akadt a kezembe, a budai Édesem cukrászdáé, annak a hátulján találtam egy friand receptet. Sütőformám is volt (ovális illenék), tojásfehérje pedig van bőven. Így kisütöttem hát a málnás friandokat, a készítés mikéntjéhez pedig Will Torrent könyve adott tanácsot. 

5 db tojásfehérje

185 g porcukor

50 g sima liszt 

90 g mandulaliszt

150 g lágyra olvasztva

100-130 g málna

S mert van itthon (khm), ezért raktam bele két evőkanál yuzu levet. Még más sütési tervek is vannak a fejemben ehhez a nagyon finom léhez, itt csak a tészta édességét akartam ellensúlyozni a citroménál enyhébb savassággal.

A tojásfehérjét lágyan habosra kell verni, míg a száraz belevalókat csak összeszitáljuk. A vajat langyosra felolvasztottam, hogy folyjon. A felvert tojásfehérjét hozzáadjuk a lisztes keverékhez, összekeverjük, s belecsorgatjuk a vajat. Simára keverjük, s elosztjuk a 12 friand- (vagy muffin-) forma között. Ezeket csak háromnegyedéig szabad megtölteni. 2-3 málnaszemet belenyomtam minden formába, s 200 fokon 20 perc alatt készre sütöttem őket.

Hogy fogyjon, a még karácsony előttről megmaradt yuzu-lekváromból kentem némelyik tetejére. Teljes siker. Sajnos, mohóságomban még langyosan megettem belőlük párat (hármat...), ami után aztán lelkifurdalás és enyhe hasfájás következett, s délutáni szunyókálásomat zavaros álmok zavarták meg, egy haspók nyugtalan álma. De annyira finom volt. Ezért tényleg csak gyaloglással lehet "bűnhődni"!

Hóesés, szómenés

Tegnap egy barátnénk belinkelte a számomra igen kedves The Dead című James Joyce-novella megfilmesített változatát a Facebook-on. Nagyon kedves emlékek fűznek a filmhez, amelynek története Joyce: Dubliniak című novelláskötetétben szerepel. Január hatodikán, Vízkereszt estéjén játszódó karácsonyi vacsora története a múlt század elejéről. Melyben különös jelentőséget kap a hóesés. Így aztán örültem, hogy fagyot és havazást jósoltak éjjelre. Reggel reménykedve néztem a hálószobai derengést, fehérebb-e a megszokottnál, de sajnos, nálunk csak egy vékonyka réteg volt, az is jobbára a betonon maradt meg. Gyorsan lefényképeztem, aztán már verte is el az eső, s irigykedve hallgattam a rádióban a beszámolókat a magasabban fekvő megyerészekről, ahol 5 centis hóban élvezkedhettek a gyerekek. 

Persze, szokásos módon jöttek a képek a Sally Gap-nél elakadt, árokba csúszott autókról, sőt, egy kamionról (mi a fenét keresett ott? Le akarta vágni az utat a hegyen át?), amelyet - s ezen eléggé fennakadtam - valakik kipakoltak, szétszórva a dobozokat, szállító műanyag tálcákat a kamion körül. Ételszállító kamion volt, de ne mondja nekem senki, hogy éhezők rohanták meg a szállítmányt. Alighanem ugyanazok a "kedves" emberek lehettek, akik feltörik a kirándulók kocsijait az erdők melletti parkolókban... nem ártana a körmükre koppintani. 

Este megdöbbenve néztük a tévét a Capitolium csatájáról. Hihetetlen dolog, aggasztó volt, még elalvás előtt is megnéztem a híreket, hogyan áll a helyzet. Egyre inkább meggyőződésem, hogy Trumppal valami komoly baj van, mentálisan sérült, nem szabadna nyilvánosság elé engedni. Ép ésszel ennyire nem lehet senki ilyen rózsaszín álomvilágban mászkáló. Elnökség, ahogy azt Móricka elképzeli. Ezt az embert tényleg nem szabadott volna Twitter- és Facebook közelbe engedni. Toxikus. Miért csak most állítják le a hozzáférését, rejtély. 

De legalább minden ismerősünktől messze van ez a kavar, jegyzem meg önzőn. Remélem, nem lesz hatása a nemzetközi politikára nézve. Mindenesetre a Covid- és Brexit-híreket azonnal leverte az első helyről. Nekünk csak egy ijesztő képsor a tévén, az esti számok és intézkedések hírei között, de van, akinek húsba vágó. Pl. V. egyik kollégája úgy döntött, elköltöznek Seattle-ből vissza a vidéki városba, ahol született, mert betették nekik a kaput az ottani zavargások. 

***

A tegnapi gyalogos kenyérszállításnak köszönhetően befejeztem a Fuji "megmászását". Virtuálisan persze, a Conqueror Challenges részeként. Van sokféle kihívás, mindegyik virtuális, s lehet választani, hogy az adott távolságot futva, gyalogolva, úszva, kerékpározva teszi meg a t. jelentező. Lehet szobabiciklin biciklizni, vagy futópadon is futni, gyalogolni, medencében úszni, a lényeg, hogy mozogjunk. A végén a teljesítésért "cserébe" kap az ember egy egy medált (némi pénzért persze), amely emlékezteti a lerótt kilométerekre. A gyaloglás stb. közben időnként a helyszínről képeslapokat kapunk emailben, ismertető szöveggel a látottakról, s teljesítményünk egyes fontos részénél a nevünkben egy-egy fát ültet a cég, amely ezt az egészet végzi. A haladásunkat pedig StreetView-n is követhetjük a kihíváshoz letöltendő applikáción. Nagyon klassz, s sokakat komoly eredményekre sarkall. A közösségi Facebook oldalon inspiráló történeteket lehet olvasni, lefogyott vagy fittként újra életkedvet kapott emberekről, akik mentális vagy testi egészégük érdekében csatlakoztak, de van olyan is - pl én. - akiket a medálok szépsége, igényes kidolgozása fogott meg, s csak amolyan kocaballagók. 

A közösségben aztán időről-időre valaki bedob egy témát, ma pl. mindenki a saját környékéről, országából küldött szép, kimozdulásra késztető fotókat. Egy ausztrál nő azonban egy állatparkból posztolt videót, amin egy számomra eddig ismeretlen emlős, egy quokka harapdálja a nyakát. Ez a nő saját magának talált ki egy kihívást, s azt az öblöt úszta át, ahol lakik. Így megírtam neki, hogy én is saját magam kitalálta kihíváson gondolkozom, de elég nagy falat lenne, így másodikra: virtuálisan körbejárnám a szigetet, a partjai mentén, ami 3171 km. Erre kiderült róla, hogy ő már járt itt gyalogtúrán, főleg északon, s hozzátette, ha valaha feléje járok, pingessem meg, elvisz egy bozótsétára, s megmutatja a quokkákat... Tekintve, hogy Brisbane-ben él, ez nem is olyan elképzelhetetlen, hiszen háziurunk is ott lakik, s már többször hívott látogatóba. Ha egyszer V. le tudja küzdeni a légy- és pókiszonyát, szerintem elmegyünk arra a sétára :-)

***

A postaláda előtt összefutottam a szomszéd nénivel, azzal, aki itt fent, Zajosék mellett lakik. Mindig szeret hosszan beszélgetni, most is megálltam csevegni kicsit. Elejtett szavaiból kiderült, hogy meghalt a testvére, akivel eddig együtt lakott, s most egyedül él a kétszintes, három hálós lakásban. Nagyon megdöbbentem, mert teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy nem látom az öregurat, amint kitopog a kocsijukhoz... Korábban párszor összefutottam vele, s egyszer neki adta oda a csomagomat a csomagkihordó, egy fekete pasi, vagy ahogy az öregúr fogalmazott, "a coloured gentleman"... Októberben halt meg, ahogy mondta  a néni, nagyon beteg volt már. A közeli templom kórusában énekelt, egyszer hallottam is fellépni, amikor az Armed Man-t adták elő, Remembrance Sunday alkalmából. Szerencsére a néni nincs magára hagyva, lánya, unokái a közelben laknak...

Nollaig na mBhan

 ... vagyis Women's Little Christmas. A Nők Kiskarácsonya ma van, 6-án, vagyis Vízkereszt ünnepén, amikor a Háromkirályok megtalálták a kis Jézust. Már írtam róla egyszer. Ilyenkor a lassan múltba vesző ír szokások szerint a nők szögre akasztják kötényüket, s a mai napon pihennek, összejönnek barátnőikkel, eszem-iszomot csapnak a karácsonyi torta maradékából (is), s semmilyen házimunkát nem végeznek. A sok férfi annyit bénáskodhat a konyhában és a peluscserével, amennyit csak akar. Faluhelyen az eszem-iszomhoz az ételeket a karácsonyi asztal maradéka szolgáltatta, ami szöges ellentétben állt a családnak és a férfiaknak feltálalt gazdag karácsonyi vacsorával. Manapság már vendéglőbe, vagy ételt felszolgáló kocsmákba mennek a nők ünnepelni egynapos szabadságukat.

A szokás főleg Cork, Kerry megyében és a szigeteken él. Az Arran szigeteken pl. a nők 12 gyertyát raknak az ablakba 5.-én éjszakára, a Karácsony 12. éjszakájára, szimbolizálva a csillagot (üstököst), amelyek segítette, hogy a Háromkirályok megtalálják az utat ahhoz a bizonyos jászolhoz. Ha nem lenne lockdown, és nem írtak volna elő még nagyobb szigorításokat (éppen az imént jelentették be őket a rádióban), ma sok helyen nem lenne szabad hely a vendéglőkben, mert estére nőtársaságok lefoglalták volna azokat. Ehelyett ma anyu is ott van este, hogy leszedjék a karácsonyfa díszeit, mert a babona szerint előbb nem szabad leszedni őket, csak ma. Amikor kenyeret szállítottam a közeli utcába, el is ment mellettem több autó, ami a lecsupaszított, dísztelen fenyőket vitte a gyűjtőhelyekre.

Maga a babona eredete homályba vész, mármint hogy miért szokás ma leszedni a fák díszítését, de egyes történészek szerint az írek ezzel az 1839-es Nagy Szélre (is) emlékeznek, amely szintén január 6-ára esett. Ugyanis aznap óriási hurrikán csapott le a szigetre, hatalmas károkat okozva: Dublinban a téglaházak 20%-a megsérült, több tucat hajó süllyedt el, s vagy 300 ember lelte halálát kidőlt fák, alattomosan repülő palatetőcserép-darabok és ledőlő falak miatt. Még többen haltak bele sérüléseikbe az ezt követő hónapokban. Sok helyen megsemmisült a felhalmozott széna- és kukoricakészlet, éhínséget okozva a háziállatok között. Egész erdőket semmisített meg a szél. Az aznapi szokatlanul langyos idő miatt váratlanul s igen gyorsan megolvadó hónak "köszönhetően" megáradt a Shannon, s hatalmas területeket öntött el. A rossz alapanyagból, nem túl tartósan megépített házakban, kunyhókban, ólakban meghúzódó lakosok és állataik közül sokan fedél nélkül maradtak, mert a tetőket a szó szoros értelmében elfújta a vihar. Olyan hangosan üvöltött a szél, hogy az emberek csak kézjelekkel tudtak kommunikálni egymással.

Az ír szájhagyomány szerint az Ítélet Napja január 6-ra fog esni, s az aznapi vihar sokakat csak megerősített ebben a hitében. Talán ez az a két dolog, az utolsó ítélet várható napja és az emberemlékezetbe mélyen beleívódó szörnyű vihar okozta, hogy a boldog ünnepi karácsonyra emlékeztető díszeknek ma (de nem előbb) menniük kell. Mindent eltettek a következő karácsonyig, kivéve a magyalágakat, amelyek merevre száradtak, s amelyeket megőriztek Húshagyó keddig, amikor is az abból rakott tűzön illett palacsintát sütni. Ezért is volt olyan sok magyallal díszítve a ház karácsonykor.

Állítólag ezen az éjszakán az állatok emberi nyelven tudtak beszélni egymással, de halállal lakolt az, aki ki akarta őket hallgatni...

Ilyen pusztító erejű viharra egyébként nem volt példa a megelőző 300 évben. Olyannyira jelentős volt, hogy később az 1900-as évek elején az akkor bevezetett nyugdíjra pályázó, 70 évesnél idősebb íreknél egyfajta tesztkérdésként szolgált, hogy milyen emlékeik vannak, s vannak-e egyáltalán a Nagy Szélről...

***

Délután a kormány kihírdette a megszigorított lockdownt. Nincs iskola februárig, csak a legfontosabb építkezések folytatódhatnak, a többi leáll. A szigetre jönni csak 3 napnál nem régebbi negatív PCR teszttel lehet. A Taoiseach nagyon kihangsúlyozta az egyéni felelősséget, eléggé drámaira sikeredett beszédében. Hiába, indokolt a drámaiság, a kórházak egyre csak telnek meg, több beteg fekszik már Coviddal a kórhakban, mint áprilisban. 954 a számuk. 7836 újabb beteg... és 17 halott. A hírek szinte csak a Coviddal kapcsolatos dolgokkal foglalkoztak ma. Abba is hagyom ezeknek a számoknak a megírását, nézzünk valami vidámabb témát.

Nagy optimizmussal a Bálint-napra készülök, gondolkodom egy kiszállításos hírdetési ajánlaton. Biztos vannak párok, akik egymástól távol rekedtek a lockdown idejére, s betartják az utazási tilalmat. S mint kajaszállító, megtehetném, hogy megyeszerte és Dublinba szállítok. Ray az Üzemből mesélte, hogy rengeteget szállított ki csak ma, szerinte lenne rá kereslet. Ha én nem tehetem meg, majd ő megteszi. Nagy optimistán rendeltem virágos és kutyás kiszúrókat is a szivecskés mellé, s csak egy órával később jutott eszembe, hogy a piacra most nem készíthetek sütit, az Üzemnek pedig csak mézes kell...

Ami nem más, mint ő, a lelkesen vakcinázó:

Kitettem magamért, hiába időigényes, azért beezüstöztem az injekciós tű tűjét...

The shit has hit the fan, again

6100 beteg volt tegnap. 6 halott, A kórházban több mint 800 beteget ápolnak, intenzíven van több mint 70. Az elmúlt héten a megyében lévő betegek száma majdnem megduplázódott. Ami elképesztő, hogy a betegek mind 20-30 "close contact"-ot emlegetnek, ami azért elég jelentős szám, ahhoz képest, hogy elvileg otthon kellene maradni, s nem látogatni egymást agyba-főbe. Na, de a karácsony, ugye...

Sajnos, tegnap a piac vezetősége azt szavazta meg, hogy most 2 hétig ne nyissunk ki. Én arra szavaztam, hogy de, maradjunk nyitva, de be kellett látnom, hogy csupa idősebb főből áll a tagság, már úgy értem, azok, akik pl. a számlákat töltik ki, ugyan plexi lap és maszk mögött, de attól még a veszély az veszély. Ma délelőtt felautóztunk V.-vel a piacra, kirakni a zárva táblákat a kapura és az ajtóra. Van egy majdnem száz számból álló telefonszámlista, amire az elnök elküldte a bezárásról szóló sms-t, emailcímekre is kiment az értesítés, de nem árt az éppen arra járót is értesíteni arról, hogy a bezárás csak ideiglenes. Drukk-drukk.

Kicsit elkedvetlenedtem, kicsit meg is ijedtem, hiszen a csapból is ez folyik. A mellettünk lévő immáron nem EU-tag szigeten is lockdown, Észak-Írországban is rossz a helyzet, ott egész januárban zárva lesznek az iskolák, lehet, hogy itt is, így az egyik rendelésem, ami ajándékba ment volna egy osztálynak, most félretéve. Ne nyafogjak, most már bejáratott lockdown rutinunk van, marad a kenyérsütés és a mézes emberkék a kávézóknak. Ezúttal injekcióstűkkel is a kezükben. 

Közben kiderült, hogy olyan fontos karakterekről nincs kiszúróm, mint Super Mario és Paw Patrol...! Sürgősen pótolni kellett, mert elég nehézkes volt körülvágni a kért figurákat az év első rendeléséhez. Szerencsére az Etsy segítségemre volt, és találtam mindből, 3D nyomtatóval készülteket. Eléggé falhoz állítottak, elsőre csak Wario figuráját kérték, aztán jött a többi. Megoldom, de legközelebb már itt lesznek a kiszúrók, s könnyebb lesz a dolgom.

A 11 család továbbra is kér kenyeret, itt-ott megváltozott rendeléssel, Nigella Lawson élesztővel puffasztott gyors szendvicskenyere másoknak is tetszett, így már három család kéri. A tészta klassz, igen könnyű vele dolgozni, de valahogy ijesztő, hogy olyan hatalmasra puffad, rendszeresen összeérnek a sütőben. No jó, van benne vaj és tejföl, kellemesen puha kenyér, de mégis csak amolyan gyorskenyér. Egészen kenyérsznob leszek már, mióta sikerül kovászost sütnöm! Az év első kovászosa egyébként igen szép lett, szép nyuszifüllel.

***

Még felhőtlenebb időkben írtam összefonódásokról, a "de kicsi a világ" jelenségről az életemben, aminek köszönhetően hozzájutottam egy érdekes könyvhöz Japánról/Shikokuról, s elolvastam néhány általam eddig nem ismert szerző könyvét  a japánokról, hosszú gyaloglásokról érdekes vidékeken. Az újabb érdekes összefonódások sora folytatódott, mert volt egy rövid beszélgetésem az érdekes, Japánban gyaloglós könyv írójával, Orosz Péterrel, s kiderült, van közös ismerősünk: egyik volt kollégája nálunk lakott pár hónapot Sandyford-ban, amikor önmegvalósítani jött a szigetre. (Emlékszem a kolléga arcára, amikor elmenekült hazulról, mert nálunk volt megőrzésen háziurunk néha tűrhetetlenül zajos papagája, aki hangosan kiabált a srác feje mellett, nem tudott tőle tévét nézni, inkább elment a házból.) Emlegettem egy könyvet, ami mint kiderült, ott vár a polcomon, de idő híján inkább letöltöttem, azóta már meghallgattam, s nagyon-nagyon tetszett, s kiderült, Péter is ismeri, sőt, hosszú gyaloglásainak egyik ihletője volt, s azon a környéken pihent pár hetet Angliában az idén, amelyikről leginkább szól a könyv. Felemlegettem, hogy V. Irakban lakott egy évet kisfiú korában, erre kiderült, ő  pedig átgyalogolt Irak kurdok lakta vidékén.

Másféle érdekességek is vannak. Szelektálás közben igen jó állapotban lévő, magyar nyelvű tankönyveket találtunk, munkafüzetekkel, alighanem háziurunk volt francia barátnője akart egykor magyarul tanulni. Felajánlottuk az itt élő magyaroknak, s le is csapott rá egy dublini hölgy. (Nem asszonyság.) S kiderült, van közös ismerősünk, igaz, hogy az ismerős már visszaköltözött Magyarországra: nyilván az itt élők között nem nehéz közös ismerősre akadni, de akkor is.

Vagy a szülinapi csomagomat szállító úr, akinek a cége Magyarországról fuvaroz. Amikor a bejelentett időben megjött és ajtót nyitottam neki, kicsit elhűlve néztem az ismerős arcot, hogy honnan is...? Aztán leesett, hogy eddig mindig munkásruhában láttam, azért zavarodtam meg, s nem tudtam hová tenni elsőre. Már dolgozott a lakáson, onnan emlékeztem rá, s ő is emlékezett a címünkre, így tudta, hogy meglesz a hatás, amint ajtót nyitok neki. 

Azért van olyan ismerettség, amelyhez nem tudunk nevet kötni. Trish barátnénk egyik bátyja San Francisco-ban él. A felesége barátnői körében buliztak egyszer, s az egyik nő Trish-sel beszélgetett. Kiderült, ő magyar, Trish beszélt rólunk, mire a nő elmondta, hogy nahát, ő V. egyik régi magyar kollégájának egykori barátnője, s akkor üdv nekünk. Hogy mintha orvos lenne, s a férjével ott élnek...? Néhány homályos részlet van, de sem a név alapján, sem a leírás alapján nem jöttünk rá, melyik ismerősünk lehetett, melyik korszakból... Mert ugye, vannak korszakok: amikor még Leopardstown-ban laktunk, aztán Sandyford-ban, első ház, második, harmadik ház... Jól szétspricceltünk, az biztos. 

Odakint egyébként továbbra is erős szél fúj, fenyegetőznek minuszokkal, de hó az nincs. Fent a hegyen foltszerűen látni valamit, de az semmi. S mintha átfújná a lakást a szél. A hátsó szoba a fűtés ellenére is hideg. Ma kenyérsütéskor hagytam, hogy mint egy macskának, hadd melengesse a hasamat a sütő szellőzőjéből kiáradó meleg levegő. Hideg van, szél, de közben annyira hiányzik a hó, hogy kifejezetten olyan regényt választottam estére, ami havas jelenettel kezdődik. Ha csak egyszer sétálhatnék ropogós hóban az idén...! S csináltam már finom tojáslikőrős forró csokit, de a rumos tea gondolata is megfordult a fejemben.

S ha már nem nagyon mozdulunk ki, megint egy "gyaloglós" könyvet választottam munka mellé, hangoskönyvnek, amelyben ezúttal Írországról is szó lesz, a szerző arra volt kiváncsi, vannak-e még kifejezetten elhagyatott, vad helyek a szigeteken? 

Jó is, rossz is

Odakint mintha nylonzacskót csavargatna valaki, ahhoz hasonló zörgéssel aprószemű jeges eső esik, úgyhogy fel merem tételezni, a környékbeli hegyek csúcsa havas*. Percekre kivilágosodik, aztán jön a következő hullám. Éjjel tiszta volt az ég, csak az elkövetkező hétre jósolnak esőt, de azt minden napra. Az első munkahét borult lesz és komor és nedves. Hőmérséklet úgy 5 fok körül, nem lesz fagy, legalábbis napközben nem, s nem lesz hó. Sőt, tegnap kinyílás előtti nárciszt találtunk egy árnyékos (!) kertfal mögött, egy utcával lejjebb.

Ismét ideje tanulmányozni a kamraajtó belsejére felragasztott posztert, a megszorításokról. Level 5, visekedjünk úgy, mintha megint március lenne, fogjunk össze szomszédainkkal, figyeljünk az öregekre... 3300 beteg** egyetlen nap, megtelnek a kórházak, az elmúlt hét során megduplázódtak a kórházban ápoltak, és az intenzíven lévők száma is. A NPHET kvázi térden könyörög, hogy legyünk már fegyelmezettebbek, az ég szerelmére, s viseljünk maszkot, s ha nem muszáj, ne menjünk sehová, s ne jöjjünk össze más családokkal. Főleg a fiatalabbak lesznek betegek. Az iskolák nyitása egy héttel csúszik. Eddig.

Erre mit csináltunk? Lementünk a promenádra, távolságtartós találkozóra és sétára, mert már szobaszagunk volt. V. egyik autós ismerősével talákoztunk, aki két kiskorújára felügyelt, ő kissé tépett idegekkel, mi végig maszkban tettük meg a kurta közös sétát. Amiért most egy kicsit bűntudatom van. Aztán kéz a kézben hazaballagtunk. Már csak néhány km van hátra a Mt. Fuji-s gyaloglós kihívásomból, ami azért inkább csak ilyen lustán sétálós "kihívásocska" volt, mert komoly gyaloglást nem kellett végrehajtanom a teljesítéséhez. Úgy hogy ez a kör is beleszámított. 

Még Trish-sel is összetalálkoztunk, ő is friss levegőért jött ki, s nagyon óvatosan, jó két méterről kiáltotta oda az újévi jókivánságait. Ami minket illet, mivel az autóval minden rendben, csak rendszámtábla kell már rá, mostantól maradunk a seggünkön, a lakásból jobbára csak én fogok kimozdulni, bevásárlás és piac céljából, szállítani majd V. segít.

Lockdown, aggodalom, kivárás. Barlangélet.

Elvileg januárban lenne a piac éves találkozója, de mivel nem lehet összeülni elvileg egy légtérben, nem tudom, megtartjuk-e. Még nem szóltak ez ügyben, majd rákérdezek.

***

Szelektálás, vagyis ganézás közben érdekes dolgok kerültek elő: évtizedek óta őrizgetett vackok, pl. a kormány füzete vész esetére, mit kell tennünk atomtámadás, áradás, tűz esetén, s ott van a járványos influenza is. Vásároljak be több hétre, tartsak itthon paracetamolt, a vigyázzak az idősekre... Az jódtablettát, amit küldtek, már nagyon régen kidobtam, ezen nevetett az ország, hogy az hamar lejár, minek küldték ki. Főleg Sellafield-től féltek, hogy meghibásodik, s kapunk belőle itt az Ír-tenger másik felén.

A higiénikus néni kedvéért őrizgetett többéves határidőnaplókat, amibe a vásárolt hozzávalókat jegyezgettem, szintén kidobtam, elég lesz neki csak a tavalyi. A régi Üzembéli munkanaplók is mentek a reciklálóba. Az újságból gyűjtött recepteket is átnéztem, kiválogattam, mert kicsi az esélye, hogy V. velem halasat eszik, ezek a halas receptek mentek a kukába. Sütis, tortás recepteket ellenben megtartottam. Kibontatlan telefonkönyv, Arany Oldalak, szintén kuka. A hatalmas halmot két napig őrizgettük, mert a szemetes és reciklálós kukák annyira tele voltak pakolva, hogy túlfolytak, nem irigyeltem a kukásokat. Becsületükre legyen mondva, mindent elvittek, még a kukák mellé lepakolt dolgokat is.

Amiket azért félretettem, mert lett neki hely, az régi "műveim", regénykezdeményeim. Az egyikből, mert szóbakerült, tegnap apám idézett is, s megosztottam V.-vel, hadd nevessen jót ő is, Kovács Piroska indián leányon, akiről úgy tízévesen két egész oldalt írtam. Apámnál még megvan az eredeti.

A lakásban uralkodó állapot örökös vita tárgya, mert V. Bauhas szintű letisztultságot szeretne, minimális számú tárgyakkal vagy azok teljes hiányával, én pedig még mindig az olyan "cosy", otthonos telepakolt cottage style után vágyakozom, mint amilyet régen, még Londonban láttam, Davidson-éknál, ahol takarítottam: hatalmas kandalló volt, széles bőrkanapéval, párnán szunyókáló macskákkal, rengeteg könyvespolccal, és sokszínű, szép szőnyegekkel a parkettán, mindez a labirintusszerű házban, csinos hátsókerttel, s Davidson út rózsabokraival az előkertben. 

V. arról már meggyőzött, hogy tárgyakra nincs szükségem, így már nem csábulok el egy szép gyertyatartó, vagy szép, de felesleges virágváza láttán, s sokadik párnát sem rendelek. Ha bármit megkívánnék egy villanásra, eszembe jut a könyv, amit még tavasszal hallgattam: "The gentle art of Swedish death cleaning", ami a svédek módszerét követve azt javasolja, hogy úgy 70-75 éves korunkban kezdjünk szelektálni, eldönteni, mit kire hagyunk, vagy hova juttatunk el, mielőtt utódainknak fölös kacattá válik. Nem lettem Mary Kondo-rajongó sem, de pl. egy ideje már feltekerem az alsóneműket, s meglepett, hogy így mennyivel jobban elférnek a fiókban. Amitől legnehezebben szabadulok meg, az a könyv és a sütős dolgaim. Van olyan forma, amit max. egyszer használtam, mégsem bírnám felrakni a Facebook marketplace-re. A könyvek mennek a Little Library-ba, mert azért akad olyan, amit tényleg csak egyszer volt érdemes elolvasni. Amikor legutóbb beleraktam pár könyvet, alig léptem el onnan, egy kissrác jött biciklin, s ő is hozott/vitt egy-egy kötetet. Szóval érdemes odavinni a feleslegesnek ítélteket.

***

A morózus időjárás ellenére az év jól indult, ha nem nézzük a betegszámokat, mert régen frissített blogok éledtek fel, hurrá! S új könyveket is kezdhettem, s ugye, ott vannak a megrendelések. Megjött a még tavaly rendelt okinawai fekete cukrom, ami finomítatlan cukor, egészen sötét és leheletnyit sós, szinte édességként lehetne szopogatni, s az ottaniak leginkább úgy eszik, apró tömbökként: keserű macha tea mellé. Szétomlik az ember szájában, egyáltalán nem az a gejl cukoríz, amit a fehér ad, s ezért támadt az az ötletem, hogy ezzel csinálok forralt bort. Citrom helyett pedig a szintén most kapott yuzucitrom leve került belé. Jaj, de finom lett! Lehet, hogy majd megpróbálok mézest sütni ebből a cukorból, de egyelőre várok még két zacskó megérkezésére, ugyanis a rendelt három helyett csak egyet raktak a csomagba. Azt hiszem, inkább csak a saját sütijeinkhez fogom felhasználni, nagyon finom. Pl. csinálhatnék citromos szeletet, az Üzem signature dessert-jének kikiáltott lemon slice-t, de ezúttal yuzu-lével.

***

A rengeteg cucc között ott volt a régóta gyűjtögetett bélyeghalom. Időm nem lesz sosem leáztatni őket, ezért felajánlottam, vigye, akinek kell. Apám lecsapott rá, elvileg van egy távoli rokon, aki roppant hálás lenne érte, s ő igazi filatelista. Aztán egy ír ismerősöm is jelentkezett, akit a sors a világ másik végére vetett, s időnként fel-feltámad benne bélyeggyűjthetnékje. Szépen elosztottam a bélyegeket, legtöbbjükből úgyis volt kettő, a profinak megy a több és a ritkaságok, az ír amatőr ismerősnek a többi. Nagy meglepetésemre találtam egy marék, már leáztatott, kis borítékba rejtett japán bélyeget is, hogy ki hagyta ránk, nem tudom, mert nem leveleztünk japán ismerősökkel, legalábbis nem ennyit... Szépek, félretettem őket, aztán majd egyszer, ezt is továbbítom a rokonnak. 

* éppen csak fehér itt-ott.

** Ma már 4900 beteg volt, ajaj