A hazatérés után meglepett minket, hogy a kora reggeli keléskor már sötét van. Valahogy másképpen mászik ki az ember az ágyból, amikor odakint sötétség várja. Rengeteg pók bukkant fel az enyhe szeptembernek köszönhetően, hatalmas hálókat szőttek/szőnek még a bejárati ajtó elé is, amibe gyanútlanul belesétál az ember, ha nem úgy esik a fény. Trish állította, hogy szép idő volt, míg távol voltunk, de amióta hazaértünk, néhány napos órán túl nagyon sokat esik. Tegnap a fenyegetően közeledő Lorenzo nevű vihar tartotta izgalomban az országot, de csak a délnyugati, nyugati részeket tépte meg jobban a szél, itt a letépett ágakon, leveleken, néhány felborított cserépen kívül nem okozott kárt. S persze, esik... A szél elálltával ma reggelre langyosabb lett a levegő, de volt már +4 is. Esik éjjel, hallani a lefolyó gurgulázását, esik nappal, s mindehhez kora esti sötétség van, ami nyomasztó és elkedvetlenítő. S még csak most kezdődik az ősz! Örülünk minden egyes napos félórának.
A szabadság utáni első uszodalátogatásomkor ügyetlenül, a ritmust nehezen találva csapkodtam a vízben. Most nem mentem olyan korán, mert nehéz volt a kelés, s így volt egy fél óra, 8 után, amikor csak ketten voltunk a medence nem sávokra osztott részében. A folyton bepárásodó szemüveg sem segített az erőlködésemen, végül inkább levettem. Kenegettem nyállal, még itthon kis samponnal, legközelebb valami olajjal próbálkozom. Valahogy működnie kellene.
A barátaink sportos életet élnek Seattle-ben, most legtöbbjüket egy Peloton nevű új szobabicikli tartja lázban és edzésben. Így nem volt meglepő, hogy a hétvégi nagy eszem-iszomok ellenére vékonyak. Egyikük megosztotta velem az előfizetését, így a különböző videós edzéseket én is kipróbálhatom. Mert a Peloton szobabiciklihez tartozó tableten nem csak biciklis edzéseket lehet nézni (az olyan, mintha egy edzőteremben vennénk részt többedmagunkkal, az edző folyamatos bíztatása mellett), hanem van jóga, torna, futás, és gyaloglós edzés is. Amit nézhetek telefonon is, vagy a tévére kivetítve. Így mintha saját személyi edzője lenne az embernek, s nyugalomban fújtathat a saját nappalijában, s senki nem néz rá furán, ha átizzadta a melegítőgatyáját.
Talán az ő példájuk nyomán találtam ki, hogy az úszás mellett - ha már érvényes a bérletem -, kipróbálom az edzőtermet is. Na jó, inkább az hajt, hogy eltüntessem a hasamról, a felkaromról a hájat, s beleférjek egy-két régi kedves holmimba. Amikor óvatosan érdeklődtem a recepciósnál, azonnal lecsapott az alkalomra, s mire eljöttem, már be voltam jegyezve egy felmérésre, hétfő reggelre.
Hátizé. Voltam én már egy ehhez hasonlón, réges-régen, egy azóta már megszűnt edzőteremben, talán néhány hónapig jártunk V.-vel? Unalmas feladatsort írtak elő, csinálgattuk egy darabig, aztán elmaradtunk. A mostani felmérést végző kedves fiatalember ránézésre feleannyi idős volt mint én. Mindenféle kérdésre kellett válaszolni, aztán mért ezt-azt, vérnyomást, tüdőkapacitást, majd kérdezte, mi a cél, s ekkor már badarság lett volna azt mondani, hogy én csak néha jönnék ide fel, használni mondjuk az evezőpadot, hogy az úszás monotóniáját valamivel megtörjem. Szerdán mentem vissza, várt a feladatsor. Jajistenem. Vitt körbe az edzőtermen, mutatta a gépeket, itt állítok, ott állítok, ezt csavarom el, ezt csavarom le... Minden súly koppanásakor úgy képzeltem, mindenki minket néz. "Ó - mondta az egyik gépnél, - maga nagyon kicsi, rakjunk ide két emelvényt, hogy felérje a fogantyút, így már jó?" Közben körülöttem távolba meredő tekintetű nők-férfiak vegyesen már javában edzettek. Valahogy senki nem úgy nézett ki, mint akinek szüksége volna edzésre. Egyetlen vigaszom az volt, hogy volt köztük egy nagyon kövér nő, aki szuszogva végezte a gyakorlatokat egy jógamatracon, volt rajtam kívűl más is, aki még nem volt kigyúrva.
Majdnem minden gyakorlatom gépet igényel, amin állítgatni kell, persze, hiszen nekem a legkisebb/legalacsonyabb fokozat a szükséges, mert alacsony vagyok. Súlyban 15 kilókat kellene kinyomnom, emelgetnem, nem az alap 5 kg-t. No, ez nem mindenhol sikerült. Toljam a lábammal, erősödjön a combizmom, aztán van ott biciklizés, elliptikus tréner vagy micsoda, hasizomerősítés, plank, levezetésnek gyaloglás a futópadon. Ez most egy öthetes fogyasztókúra, s utána egy hathetes másik jön, ami elvileg segít feszesebbé tenni az én punnyadt testemet.
Mondanom sem kell, hogy izomláz köszöntött másnap reggel... Valahogy egyfolytában a "mit keresek én itt?" érzés fojtogatott, míg megpróbáltam az utasításai szerint használni a gépeket, miután magamra hagyott és elment hasizom edzést tartani pár magamkorú nőnek. Vagy a lélegzést vagy a gyakorlatok számolását szúrtam el, valahogy nem megy együtt (most még...) a kettő. Idő kell, míg megszokom ezt az egészet, a mások előtti szuszogást, s talán majd egyszer én is lazán tudom a törülközőmet áthajítani a bicikli kormányán, s nem rúgom fel sokadszor a vizespalackomat. Amiről eddig azt gondoltam, hogy jajnemá, minek ez a palackozás, majd iszom vizet a végén, aztán az első tíz perc után kifulladva úgy szívtam magamba fél liter vizet, hogy roppanva horpadt a palack oldala.
Úgyhogy edzés, hétfőn-szerdán, plusz kedden-csütörtökön úszás, hacsak nem kell különlegesen sokat sütnöm. Be kellene dobnom azt a trükköt, amit egy barátnőnk alkalmazott: a hűtőre kirakott magáról egy olyan fényképet, amelyen elképesztően kövér volt, aztán mellé rakott egy másikat, amit egy évnyi kemény edzés után látható, szinte újjászületetten, karcsúan, harmadakkora testtel.
A dolog csak rajtam múlik. S ettől a legnehezebb az egész.
***
A rögbi világbajnokságon az írek alaposan kikaptak a japánoktól. A szombati piacon folyamatosan frissítettük a netes oldalt (mert éppen akkor ment a meccs), egymásnak adtuk a híreket, hogy aztán mindenki lehervadjon a vereség hallatán. Az írek elég nagy mellénnyel készültek erre a meccsre, erre tessék. Az oroszokat tegnap megverték, de ahogy hallom, nem játszottak valami jól. Közben a telefononomon egyre jönnek fel a tavalyi fotók, emlékeztetők a japán útról. Úgyhogy a sütis FB oldalamra újra felraktam azokat az ajándéksütiket, amiket tavaly kivittem, a kis kimonókat, lampionokat...
A piacon amúgy volt örömködés, hogy újra vagyok, hiányoltak - naná, a kávéosztás elég hajtós -, s a kenyereimet is keresték. Sok dekorált sütivel ünnepeltem a visszatérést. Aztán izgatottan mentem munka végeztével a piaci kerítés bokraihoz, már előre tervezve, hogy nagy szederszedést csapok: erre kiderült, alig van termés idén a bokrokon. Igaz, hogy a szederszörp iránti érdeklődés eléggé megcsappant a piacon, de itt vannak a palackjaim, a bodzaszörpözés után szándékosan megtartottam a szebbeket, erre tessék.
***
Kellene írnom Ámerikáról... Majd fogok. Most csak annyit, hogy Seattle belvárosában laktunk egy hétig, s míg sűrűn mászkáltam ott, nagyon szembetűnő volt a hajléktalan probléma, amit sokat emlegetnek a nyugati part nagyvárosairól, s aminek nem látni nyomát a (módos) külvárosokban. Szatyrokba pakolt kis cuccaikkal ballagó öregasszonyok, fa tövében üldögélő férfiak, vagy ott vannak azok, akik a hotelhez közeli katolikus segélyegylet előtt álltak sorban. Akadnak köztük, akik kéregetnek is, de nem erőszakosak. Csak elkeserítő látni ezeket az embereket, a hatalmas felhőkarcolók, a modern épületek között, abban a városban, amit a Gyár, a Félcsöcsű és más nagy cégek épületei uralnak.
Ugyanaz a helyzet, mint Dublinban, drága város, drága lakást bérelni, amiből kevés van, de ott látványosan több építkezés folyik, mint nálunk, mármint lakótömbök építése. Dublinnal ellentétben tiszta, s a közlekedés nyugalmas, jól szervezett, nem hallani dudálást, s senki nem rohangál át az úttesten a pirosnál.
Ugyanaz a helyzet, mint Dublinban, drága város, drága lakást bérelni, amiből kevés van, de ott látványosan több építkezés folyik, mint nálunk, mármint lakótömbök építése. Dublinnal ellentétben tiszta, s a közlekedés nyugalmas, jól szervezett, nem hallani dudálást, s senki nem rohangál át az úttesten a pirosnál.
Megint nagy élmény volt a Pike Street market, ahová megint mentem lédús, hatalmas őszibarackért, ami itt nincs. (Később a redmondi szombati piacon még csodásabb választékot láttunk, csupa családi farmról érkező gyümölcsöket.) Megint alaposan bevásároltam a piachoz közeli konyhaboltban (is). Én voltam az, aki két polc között álldogálva hosszasan rágta a körmét, a telefonján tepsiméreteket guglizva, mert nem voltam benne biztos, hogy a rendkívül jó áron mért sütis tepsi beleférne-e az én európai méretű sütőmbe. (Naná, hogy nem fér bele, mert ott minden nagyobb, így a sütők és az egyentepsik is, ellenben fele olyan drágák, mint itt. Grrrr.)
Arányok. Martina, utazó német birkánk egy méretes barackkal
Pike Street market
Redmond, hétvégi piac a bevásárlóközpont oldalában. Elképesztően gazdag volt a választék
Annyi érdekes látnivaló volt, amiről írnom kellene, s érdekes különbségek, nyelvben, felfogásban, attitűdben... De most várnak a kisütendő kenyerek, aztán az aprósütik. A Halloween-ra szánt mintasütiket is be kellene fejeznem... Ketten is hiányoznak a piacról, így extra dolgokat kell sütnöm. Sűrű hónap lesz ez! Tortamegrendelés, keresztelő, adóbevallás...
Apropó, ha bárki kiváncsi, Zajosanyuka múltkori hajnali távozása nem utazás miatt volt. A középső gyerek szedett össze valami fertőzést, ami magas lázzal járt, nem érezte a lábát, fura fájdalmai voltak, úgyhogy kórházba mentek, nem utazni. De már jobban van a kiskölyök, s ugyanúgy hangoskodik és rohangál, mint korábban.
