2018. augusztus 21.

Őszi illatok

Még hogy csend, még hogy béke, még hogy nyugalom...! Ugyan nem rohangál senki a fejünk felett, de a szemközt lakó román testvérek közül a kicsi mostanában szintén üvöltéssel próbál érvényt szerezni az akaratának, s mivel rendszerint a ház előtti füves részen játszanak, nagyon is behallatszik az üvöltése. Az imént be kellett csuknom az ablakot, hogy V.-t ne zavarja a confcall közben. Annyiban jobb a helyzet, hogy itt előbb-utóbb kijön az apjuk, s rájuk dörrent. S legalább nem kiabálva teszi, mint a felettünk lakó.

***

Megjött a kyotói útiköny és a vonatbérletek! Mint kiderült, az utóbbi Párizsból. A Fedex-es fickó helyett a kamasz fia adta át a borítékot, és a gépet, hogy írjam alá az átvételt. Vagyis tart még a nyári szünet, le kell foglalni a gyerekeket, de már nem sokáig. A madarak mintha őszies hangnemben énekelnének, a vörösbegy határozottan őszi hangon csattog, érik a bodza és a szeder. Ki is megyek majd, szedni. Megújult erővel dönögnek a méhek, most mintha több járna, a hőség múltával. 

A közösségi kertben szépen érnek azok az almák, amiket nem téptek le a gyerekek dobálás céljából, s folyamatos az ellátás paradicsomból és cukkiniből. A megkésve elültetett paprikanövényeimen még méregzöldek a kicsi paprikák, meglátjuk, a magyar mag hogyan teljesít, haha. Orla, akivel együtt szerveztük a Street Feast-et, néha hoz hatalmasra dagadt tököket, cukkiniket, cserébe kenyeret kap. Így csereberélünk. Tegnap szeletekre vágtam az egyik hatalmas cukkinit, bepaníroztam, s egymagam megettem az összes szeletet! Az ünnepre sütött rozskenyérrel finom volt, ha nem is a legegészségesebb.


 

Lezártam a rendeléseket, utolsó sütijeimet 6-án veszi át a megrendelő. S onnan kezdve 25-éig csak Japánnak élek. Amikor elkezdtük kilistázni, hogy mit szeretnénk megnézni, kipróbálni, megkóstolni, az jutott eszembe, ami Új-Zéland kapcsán. Az a mindent szeretnénk-érzés, aztán majd jön egy szakértő, aki féloldalasra rövidíti  a listánkat.


A vonatbérletekhez kapott brosúrában és ekönyvben sok ötlet, tanács, forrás le van írva, kirándulásokkal, útitervekkel. Már szóbakerült az autóbérlés is, V. szívesen vezetne, megnézne egy-két autós múzeumot, versenypályát, autós összejövetelt, feltuningolt autókkal. De a kisállatoknak sem mond nemet, például szeretnénk elmenni ide: Gujo Hachiman-be. Egy négyrészes angol sorozatban láttunk beszámolót a városkáról, ahol a vizet pontyok és aranyhalak tartják tisztán... A hegyekből lejövő vizet issza a város népe, ebben mosnak, fürdenek, főznek vele, s némelyik házhoz külön kis helyiség tartozik, amin átfolyik a folyó csatornákba elterelt vize, amit a házaknál is halak tisztogatnak... Ott mosnak, tartják frissen a zöldséget, gyümölcsöt... Csodás!

Kezd tényleg mindent háttérbe szorítani a japán út. Sok videót nézek a Youtube-on, ott élők videóit. Bújom az útikönyveket. Lassan le kellene foglalnom a vágyott sütis foglalkozásokat. Be kellene szereznem egy szandált, bár lehet, inkább a Birkenstock papucsom lesz a nyerő. A várhatóan meleg, páradús levegőre való tekintettel - s ilyen sem volt még! - V. vett magának két színes inget. Szóval, nagy lendülettel készülünk!

***

Míg mi eltelítkezünk a tervezgetéssel, az ország Ferenc pápa látogatására készül. Ki így, ki úgy. Ki bojkottra szólít fel, ki lelkesen önkénteskedik, pl. papi ruhákat vasal (amire a bojkottálók megjegyzik, csudás, mintha még mindig léteznének az egykori, rossz emlékű Magdolna-mosodák, a bennük dolgozó nőkkel). Az M50-es fénytábláin figyelmeztetés: jön a pápa, 26-én, amikor várhatóan félmillió ember előtt misét tart a Phoenix Park-ban, aznap inkább tömegközlekedjünk. (Mi autós találkozón leszünk, akkor lesz az éves Italian 100.) Lezárt utak, Dublinba utazó tömegek várhatók. Először és utoljára 1979-ben járt itt pápa, a közkedvelt II. János-Pál, akkor 1.25 millió ember gyűlt össze a parkban, az akkori lakosság egyharmada! Leszállás után, ahol - szokásához híven - megcsókolta a földet, ma emléktábla mutatja a helyet (Simon Boddy fotója).

  
Azóta már megroggyant az írek hite az egyházban, a botrányoknak köszönhetően meredeken zuhan a templomok látogatottsága - s talán nem véletlenül, a felszentelt papok száma is. Biztos vagyok benne, hogy aznap (is) szóba fognak kerülni az anyaotthonok, a mosodák. Azért ezeken nehéz felülemelkedni, túllépni. Sokan azt remélik, a pápa szájából elhangzik majd egy "Bocsánat", legalább ennyi.

***

Tegnap meghalt 'George', vagyis Gordon Peter, az olaszautós klub egyik tagja. Régóta betegeskedett már, legutóbb májusban találkoztunk vele, a Duckett's Grove-i rendezvényen. Iszonyatosan vékony volt a nyaka, s az egész ember - tele volt panasszal az egészségi állapotát illetően. Egyik kórházi tartózkodás a másikat követte. Nem kedveltem fenntartások nélkül, mert olyan fura és nyers (tengerész)humora volt, de szerette a sütijeimet, s mindig megjegyezte, ha nem vittem valamit, s nagyon örült, ha igen, főleg, mert egyszer személyre szólóan neki sütöttem... Ezen a videón, a tavalyi karácsonyi ebéden még ott bolondozik, s integet, ahogy elindulok hazafelé. Lelkes amatőr fotós volt, sok találkozó megörökítője. Ahogy az angol tengerészek mondják, nyugodt tengert, jó szelet kívánok neki, nyugodjék.

(Talán írtam már, fura ám, hogy most már itt vagy ott nyugszik olyan ember, akit ismertem/ismertünk, szegről-végről. Ez is jelzi, milyen régóta élünk itt, mennyire számít az a 20 év. Egy kedvelt vendég a kávézóból, piaci társak, azok házastársai, V. volt kollégája, most George... amikor megyek a piacra, s elhajtok az új temetőkert előtt, eszembe jut Michael, aki ott van eltemetve, vagy Robin, aki a falu temploma mellett nyugszik. Furcsa érzés!)

2018. augusztus 19.

A tervezgetés mámora

Béke! Csend! Nyugalom! A zajosszomszédék elmentek egy hétre nyaralni, s csend van! Nincs dübügve rohangálás felettünk, nincsenek ledobott tárgyak a kertekben, nem kong a vascső a lépcsőjük mellett, mert nem ütögeti senki. Csütörtökön már olyan veszekedős zajok jöttek lefelé - apu nevelte a gyerekeket -, hogy V. megkérdezte, felmenjen-e. Lebeszéltem róla. De amikor pénteken összefutottam a ház előtt a mamával, aki mondta, hogy most egy hétig nem lesznek, s biztos örülni fogok a csendnek, nem bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg, hogy igen, már aggódtunk a fentről jövő sikolyok miatt... 

De most elmentek! Nyugodtan kiülhetek a kertbe kötni, nem fog senki megdobálni, s nem esik a fejemre sem játékautó, sem építőkocka. S nyugodtan gazolhatok, vagy vághatom a borostyánt, békében, vagy rádió mellett, nem szakítják meg a híreket sikolyok az emeletről (a középső gyermek mintha csak sikolyokkal tudna kommunikálni). 

Remek hét lesz!

***

Már a hétvégénk is remek volt. Piac után felautóztunk északra, egyrészt visszacserélni az eltérő számozású szandált, amit vettem, másrészt lerabolni a lisztespolcot. Az összes kanadai lisztet elhoztam. Most egy kevésbé mosolygós pénztárosnénihez kerültünk, de ő is egyenként húzta le a kilós csomagokat. Nem tett megjegyzést a 31 kiló lisztre, s a kilónyi színes cukormázra sem. Most is mellényúltam egy terméket illetően: a négy színes, ehető csillámos palack csalódást keltett kissé idehaza: pumpás kiszerelésben árulják, ami annyit tesz, hogy nem nekem kell ecsettel felhordani a csillámréteget a sütikre, hanem ráfújhatom egy kis pumpás fej segítségével. De ez azt is jelenti, hogy a csillám száll ezerfelé, nemcsak a sütire. Inkább torták díszítéséhez jó, de azért el fog fogyni!

Egyébként a közösségszolgáltatásos nő meg is jegyezte, hogy a másik, rosszul összerakott pár szandált (36/38) egy olyan nő vitte el, akinek műtötték az egyik lábujját, s neki sem tűnt fel, hogy az egyik szandál nagyobb... Én is csak az egyiket próbáltam fel, s boldog is voltam vele, amikor itthoni viseléskor V. rámutatott, hogy az egyik nagyobbnak tűnik. Amikor kiléptem belőle a séta után, akkor vettem észre, hogy az egyik 3-as, a másik 4-es számot visel a talpán. 

Tegnap este aztán további izgalmakban volt részünk: megrendeltük a japán vonatbérleteket Angliából. Ott találtam ugyanis azt az oldalt, amely a legolcsóbban árulja a bérleteket. Ezeket csak külföldiek vehetik igénybe, s mivel Japánban kiterjedt vasúthálózat van, alaposan ki is lehet használni őket. Utazni lehet vele Tokión belül, és természetesen ezzel megyünk Kyotóba, s a reptérre. S még ide-oda, attól függően, mi fér bele a már most sűrűnek tűnő napokba. Az első 4 napban egyedül leszek, akkor a városban fogok mászkálni, a többi napokon pedig V. ismerőseivel, vagy kettesben töltjük a napokat.

Ma pedig lefoglaltuk a szállást Kyotóban is. Ahol máris találtam öt olyan pékséget, amit érdemes meglátogatni, s megkóstolni a finom anpan-okat... Tokióban van egy pékség, amely 150 éve gyártja az anpanokat, mégpedig rizs alapú kovásszal, amiket aztán különféle (nekünk) egzotikus töltelékkel töltenek meg, mint pl. a szinte mindenhol megtalálható babpasztával, vagy tökpürével. Nagyon tetszik, hogy rendkívül nagy hangsúlyt helyeznek a szezonalitásra, így minden évszaknak megvannak a maga anpanjai. Sőt, a négy évszakon belül továbbiakat találunk, írja a remek Tokyoreloaded blog, szinte minden hónapnak, ünnepnek megvan a maga édessége is, amit olyankor aztán mindenhol meg lehet venni. S nagyra értékelem, hogy máskor nem, tehát nem gyártanak hónapszámra - mondjuk újévkor szokásos - sütit, nem úgy, mint itt nálunk.

(A fenti blogot akkor is érdemes végigolvasni, ha az ember nem készül Japánba. Nagyon jól meg vagyon írva!)

Amin eddig legjobban szórakoztam, az a macskaellenes vizespalackok sztorija, és a boltok/állomások/ szentélyek beöltöztetett totemállatai, kőszobrai - ezeknek szintén szezonálisan változik az öltözete, van, amelyik egész kis ruhatárral rendelkezik!

Jól fogom magam ott érezni, az biztos. S lelkesedésünkben ott tartunk, hogy V. úgy sejti, itt talán meg fogja kóstolni a halakat.