Jó párás, fülledt nap volt ma, egyedül takarítottam a piacozás végeztével - többen kérdezték a piacon, hol a másik felem... Hamarosan repül haza a szentem, alig várom. A piacon a kisöregek (is) mindenre figyelnek, mindent látnak, abból többkörös pletyi lett, hogy mentorom, akinek szétszórtsága néha az őrületbe kerget, miért csak intett nekem a múltkor, miért nem jött oda csevegni, ahogy szokott... Minden téma, minden fontos, mindent alaposan meg lehet rágni.
Most éppen az gerjeszti-izgatja a környéken lakókat, hogy az egyik idilli völgyben-dombon, az egykori ólombánya még meglévő kéménye közelében ipari (?) krematóriumot akarnak építeni, körülötte temetővel. A kijelölt terület agrizóna, nem ipari, megy a harc, nehogy megkapja a kivitelező az építési engedélyt. Mivel sosem olvastam még, mennyire káros vagy nem káros környezetére nézve egy krematórium, nem tudom megmondani, ellenzem-e a tervet, vagy sem. A környék gyönyörű, ritkásan lakott vidék, szép hely örök nyugalomra - de a helyiek nem örülnek a dolognak. Félnek attól, hogy a megbontott föld alól kikerül a még ott lévő ólom (?), félnek a megnövekedett forgalomtól, s nyilván nem egy szívderítő dolog, ha lakunk konyhaablaka egy krematóriumra néz, vagy ha netán a baráti sörözéskor rózsás kiskertünkből tekintetünk egy komor épületre esik... Nem tudom, mit gondoljak, én, akit már az is aggodalommal tölt el, hogy a felettünk egy éve eladatlanul, üresen álló kétszintes lakás augusztus elsejével bérlőre talált...
***
Tegnap becipeltem reggel a tortát - a karom majd leszakadt a LUAS-tól az Üzemig vezető úton, de mindent az ünnepelt érdekében. Írország zöld, rajta egy szárított lóherével. (A rózsaszín virág az Üzem logója.) Mexikó és Dél-Amerika fehér, rajta egy mexikói zászlót tartó emberkével. India narancssárga, rajta Ganesh, az elefántfejű isten, mögötte Nepál, heggyel jelezve. Így kijöttek az ír színek :-). A tortán oldalt John O'Donohue Benedictus c. könyvéből egy utazóknak írt áldást idéztem. Giccses, tudom, de még mindig jobban mutat, mint egy üdvlap. előre nyomtatott idézettel:
Sikerült egy védett zugot is találnom a tortának az Üzemben, s sikerült mindenkit felkérni titokban, hogy írjanak valami búcsúztatót a torta dobozának tetejére. Egészen az utolsó pillanatig ép is maradt, amikor - hiába volt kitámasztva pálcákkal a fedél -, egyik kollégám figyelmetlenül csukta le, s a Mexikót jelképező kis szobrocska - Aniz mamája küldte Új-Mexikóból - belesüppedt a cukormázba, darabokra törve Mexikót. A Ganesh szobrocska szintén Aniz-nak köszönhető, addig járta Észak-Dublin érdekes negyedeit, amíg talált egy helyet, ahol fillérekért árultak ilyeneket. Saját bevallása szerint majdnem megcsókolta az árust, amikor az eléje tette az istenszobrocskákkal teli, vattával bélelt dobozt. (Ganesh-nek ezért vattás kissé a háta...). Előtte való napon magam is elmentem egy-két ékszerboltba, olcsó zsuzsu-elefántot keresve (az került volna a tervek szerint Indiára), de amikor az egyik helyen hosszas keresés után a nő diadalmasan elém rakott egyet, s közölte, 95 euro, de valódi elefántcsont, akkor meghátráltam a feladat elől, s a lelkes Aniz-ra bíztam a keresést. Igazi csoportmunka volt a torta: Aniz megszerezte a díszeket, én kitaláltam, megsütöttem a tortát, főnököm adta a csomagolást, a többiek pedig aláírták.
Jasper megérdemelte ezt a sok munkát, utolsó ténykedése az volt, hogy lesütötte a hétvégére megrendelt tortákat, így roppant ráérősen dolgozhattam pénteken, és sikerült korán hazajönnöm. Hiányozni fog a készséges, kedves viselkedése, az udvariassága, a segíteni akarása. De sokszor hívott fel délutánonként, hogy az aznapi penzumot elvégezte, kell-e valamit sütni, mert szívesen... Ilyen munkatársam még nem volt az Üzemben.
Az új ember, Ray igyekszik, dolgos ő is nagyon. Egyelőre mindenki azon mosolyog, hogy minden nőneműt dear-nek szólít, s ha kérdezik, válaszul "igen" helyett kacsintgat, kis félreértést okozva főnökömnek, aki azt hitte az első napokban, hogy Ray ki akar vele kezdeni :-)
Jasper örült a tortának, ígérte nekünk, hogy majd küld lapokat - majd meglátjuk. Sok kedves ember elhagyta már az Üzemet, volt, aki néha-néha visszajött, beköszönt, de a legtöbben könnyedén hagyják maguk mögött végleg ezt a nem annyira kellemes munkahelyet. Mert ami szórakoztatóvá és kellemessé teszi, azok a kollégák. S azokkal máshol is össze lehet futni.
***
Apropó, a lakásavató. Főnököm új házba költözött, lépésnyire a Phoenix Park bejáratától. Egy jó barátja kérte meg őket, hogy lakjanak ott, amíg ő külföldön dolgozik. Éppen az Airshow délutánján oda voltam hivatalos. Vettem csirkemájkrémet a piacon, sütöttem hozzá partikenyeret, és egy új, norvég citromos sütit, aminek a receptjét majd leírom, mert módfelett finom. (Ugyanis rendeltem egy skandináv sütős könyvet. Emőke, most már tuti svéd kladdkaka receptem van, semmi sem tarthat vissza attól, hogy a Wallander-sorozat nézése közben skandináv édességeket majszoljunk V.-vel, és Ystad tengerpartjára képzeljük magunkat :-)
A régi ház kellemes kertjében már javában boroztak, amikor többórányi késéssel megérkeztem, az Airshow-t félbehagyva. Rengeteg kaja várt, az én kenyerembe már csak ímmel-ámmal ettek bele, ellenben sokat fotózták. Miután alaposan meggusztáltam fönököm nappaliját a könyveivel (hm, meglepően hasonló ízlésünk van), sűrű borozásba kezdtem a kollégákkal. Később Ninával (amerikai) és Elenával (olasz) a kivándorlólét megvitatásába kezdtünk. Menni? Maradni? Menni, de hová? Maradni, de miért? Ki-milyen sűrűn jár haza? Kiért-miért? Hogyan éltük meg a kivándorlólét kultúrsokkjának 4 fázisát? Közben néha egy-egy izgalmasabb zeneszámra négyesben táncoltunk a konyhában Anizzal - a lányok mind pirosban... én megtagadtam az Aniz által rámtukmált vékony, piros blúz viselését, pedig ez lett volna a parti témája: "öltözzünk vörösbe!" Aniz vészesen vérszegény, mostanában minden piros körülötte, vérsejteket szuggerál magának, úgyhogy blúzviselés helyett megígértem, hogy csupa piros témájú dolgot, verset fogok neki szállítani heti rendszerességgel. (Ötleteket szívesen fogadok.)
A konyha üdítően nagy az enyémhez képest, s azokhoz a lyukakhoz képest, amik ezekben a régi házakban rejtőznek. Ugyanis a ház tulajdonosa (aki most 2 évig egy teheráni angol iskola igazgatója lesz) imád főzni, ezért a konyhát és az ebédlőt egybenyitotta. A kert felől dől be a fény, minden világos, két mellmagasságban lévő sütő és hatalmas hűtőszekrény, valamint dupla mosogató szolgálja a szakácsot. Remek.
Aztán kiültünk a fiúkhoz, csevegés, hol hobbijainkról, hol közös munkánkról, sütésről-főzésről, kedvenc receptjeinkről ment a duma. Szóba kerültek a travellerek, a nyaralási tervek, ki-mivel fotózik, ki hova jár mulatni. Főnökömet a szüleiről faggattam, mert megakadt a szemem a sok gyerekkori fotón, amit a könyvek elé rakott ki. Imelda, a mamája, már nyugdíjas tanárnő (az ő receptjei adták az Üzembeli sütik törzsgárdáját), papája 9 éve halt meg autóbalesetben, tanfelügyelő volt, tornatanárok munkáját ellenőrizte.
Elena férje, Carl magyar származású dél-afrikai pasi, remek fotókat készít, napok óta kérincsélem tőle azokat, amiket a buli alatt készített. Olyan portrét készített lesből a füvön ülő Aniz-ról, hogy nyugodtan indíthatná egy kiállításon. Nagy Alfa-rajongó ő is, Elena mindig tervezi, hogy egy összejövetel során megismertetjük férjeinket egymással, majd hátradőlünk, s meghallgatjuk őket, hogyan beszélgetnek az autóikról, álmaikról.
Nem maradtam sokáig, V. - aki visszament az irodába, dolgozni -, értem jött, még emberi időben értünk haza. Lehet, hogy nem kellene kihagynom ezeket a bulikat, mert sokkal többet megtudok azokról az emberekről, akikkel nap mint nap együtt dolgozom, mint a két vendég érkezése között akadozva lefolytatott beszélgetés során, az Üzemben.
***
A kenyérsütős kurzus ügye fokozódik. Másnap, hogy megírtam az előző bejegyzést, igen csendes reggelünk volt az Üzemben, s volt időnk beszélgetni főnökömmel. Mint kiderült, véresen komolyan gondolja a dolgot, nem futó ötlet ez. (Ennyire sokat jelentene az adóvisszatérítés? Mert aligha szívjóságból csinálja.) Már Ray-nek is említette a falra akasztott kosarak ötletét, amiben de jól mutatnának a kisült kenyerek.
(Mennyire boszorkány vagyok, ebben a pillanatban írt nekem Elena a Facebook-on, hogy a férje CD-re rakta nekem a fotókat....!)
Megint csak mondtam, hogy ha a dublini Moore Street-en sütőiskola nyílik, én oda is elmegyek szívesen, nem kell nekem Bath-ba utazni... de erősködött, hogy majd felhívja őket, sokszor van, aki az utolsó pillanatban mondja le a helyét, biztos be tudnak engem nyomorítani. Édes Istenem. Megyek én, jaj, nagyon is, de akkor már legyen valami haszna. Addig-addig járogattuk körbe a témát, míg megegyeztünk, hogy a következő héttől, hétfőnként lesütök pár rozskenyeret, ő meghirdeti őket a Facebook-oldalán, s meglátjuk, mennyire harapnak rá a vevők. Aztán jöhet a többi kenyér... A rozskenyér napokig friss marad, nem árt neki, ha hétfőn sütöm le, s csak kedden kerül a vevők elé - ezért esett erre a választás. A tönkölyből készült kenyér nem marad olyan sokáig friss, de ezen a téren még vizsgálódom.
Egy meglehetősen ismert, tönkölyből, illetve glüténmentes lisztből kenyereket sütő híres sütőde nemrég beszüntette a kenyérsütést, az ő helyükre léphetnénk mi - legalábbis ezt szeretné főnököm. (De hát nekünk nincs ipari konyhánk!) S hogy az utca túloldalán lévő elegáns bolt is árulhatná a kenyereinket, mert ide azért nem annyira a kenyér miatt jönnek be az emberek - bár akadnak, akik ebéd végeztével megvesznek egy vekni szóda- vagy szendvicskenyeret abból a kevésből, amit sütök. Egyik sem minőségi, de nekik ízlik. Erre a nagyratörő tervre már halkan elsóhajtottam magam, hogy ahhoz nagyobb hely és több idő kellene (értsd, több sütő, nekem több munkaóra), de nem hallott meg. Mostanság a National Library rendel tőlünk sütiket, s annak is alig bírok eleget tenni a mostani 26 órámban, hát még kenyereket sütni...?
Tehát, izgalmas tervek azok vannak, a megvalósulásból mi lesz, nem tudom. A kenyérsütéshez volna kedvem, bucik, kenyerek, zsemlék ötlete lebeg előttem, ötletadónak pedig ott van Limara oldala - s ismerősöm, Stella is olyan finom bucit adott nekünk a múltkor, amilyenhez az írek itt sosem jutnak., s biztos ízlene nekik... ezeket mind be lehetne vezetni - csak mikor...?
Most éppen az gerjeszti-izgatja a környéken lakókat, hogy az egyik idilli völgyben-dombon, az egykori ólombánya még meglévő kéménye közelében ipari (?) krematóriumot akarnak építeni, körülötte temetővel. A kijelölt terület agrizóna, nem ipari, megy a harc, nehogy megkapja a kivitelező az építési engedélyt. Mivel sosem olvastam még, mennyire káros vagy nem káros környezetére nézve egy krematórium, nem tudom megmondani, ellenzem-e a tervet, vagy sem. A környék gyönyörű, ritkásan lakott vidék, szép hely örök nyugalomra - de a helyiek nem örülnek a dolognak. Félnek attól, hogy a megbontott föld alól kikerül a még ott lévő ólom (?), félnek a megnövekedett forgalomtól, s nyilván nem egy szívderítő dolog, ha lakunk konyhaablaka egy krematóriumra néz, vagy ha netán a baráti sörözéskor rózsás kiskertünkből tekintetünk egy komor épületre esik... Nem tudom, mit gondoljak, én, akit már az is aggodalommal tölt el, hogy a felettünk egy éve eladatlanul, üresen álló kétszintes lakás augusztus elsejével bérlőre talált...
***
Tegnap becipeltem reggel a tortát - a karom majd leszakadt a LUAS-tól az Üzemig vezető úton, de mindent az ünnepelt érdekében. Írország zöld, rajta egy szárított lóherével. (A rózsaszín virág az Üzem logója.) Mexikó és Dél-Amerika fehér, rajta egy mexikói zászlót tartó emberkével. India narancssárga, rajta Ganesh, az elefántfejű isten, mögötte Nepál, heggyel jelezve. Így kijöttek az ír színek :-). A tortán oldalt John O'Donohue Benedictus c. könyvéből egy utazóknak írt áldást idéztem. Giccses, tudom, de még mindig jobban mutat, mint egy üdvlap. előre nyomtatott idézettel:
Sikerült egy védett zugot is találnom a tortának az Üzemben, s sikerült mindenkit felkérni titokban, hogy írjanak valami búcsúztatót a torta dobozának tetejére. Egészen az utolsó pillanatig ép is maradt, amikor - hiába volt kitámasztva pálcákkal a fedél -, egyik kollégám figyelmetlenül csukta le, s a Mexikót jelképező kis szobrocska - Aniz mamája küldte Új-Mexikóból - belesüppedt a cukormázba, darabokra törve Mexikót. A Ganesh szobrocska szintén Aniz-nak köszönhető, addig járta Észak-Dublin érdekes negyedeit, amíg talált egy helyet, ahol fillérekért árultak ilyeneket. Saját bevallása szerint majdnem megcsókolta az árust, amikor az eléje tette az istenszobrocskákkal teli, vattával bélelt dobozt. (Ganesh-nek ezért vattás kissé a háta...). Előtte való napon magam is elmentem egy-két ékszerboltba, olcsó zsuzsu-elefántot keresve (az került volna a tervek szerint Indiára), de amikor az egyik helyen hosszas keresés után a nő diadalmasan elém rakott egyet, s közölte, 95 euro, de valódi elefántcsont, akkor meghátráltam a feladat elől, s a lelkes Aniz-ra bíztam a keresést. Igazi csoportmunka volt a torta: Aniz megszerezte a díszeket, én kitaláltam, megsütöttem a tortát, főnököm adta a csomagolást, a többiek pedig aláírták.Jasper megérdemelte ezt a sok munkát, utolsó ténykedése az volt, hogy lesütötte a hétvégére megrendelt tortákat, így roppant ráérősen dolgozhattam pénteken, és sikerült korán hazajönnöm. Hiányozni fog a készséges, kedves viselkedése, az udvariassága, a segíteni akarása. De sokszor hívott fel délutánonként, hogy az aznapi penzumot elvégezte, kell-e valamit sütni, mert szívesen... Ilyen munkatársam még nem volt az Üzemben.
Az új ember, Ray igyekszik, dolgos ő is nagyon. Egyelőre mindenki azon mosolyog, hogy minden nőneműt dear-nek szólít, s ha kérdezik, válaszul "igen" helyett kacsintgat, kis félreértést okozva főnökömnek, aki azt hitte az első napokban, hogy Ray ki akar vele kezdeni :-)
Jasper örült a tortának, ígérte nekünk, hogy majd küld lapokat - majd meglátjuk. Sok kedves ember elhagyta már az Üzemet, volt, aki néha-néha visszajött, beköszönt, de a legtöbben könnyedén hagyják maguk mögött végleg ezt a nem annyira kellemes munkahelyet. Mert ami szórakoztatóvá és kellemessé teszi, azok a kollégák. S azokkal máshol is össze lehet futni.
***
Apropó, a lakásavató. Főnököm új házba költözött, lépésnyire a Phoenix Park bejáratától. Egy jó barátja kérte meg őket, hogy lakjanak ott, amíg ő külföldön dolgozik. Éppen az Airshow délutánján oda voltam hivatalos. Vettem csirkemájkrémet a piacon, sütöttem hozzá partikenyeret, és egy új, norvég citromos sütit, aminek a receptjét majd leírom, mert módfelett finom. (Ugyanis rendeltem egy skandináv sütős könyvet. Emőke, most már tuti svéd kladdkaka receptem van, semmi sem tarthat vissza attól, hogy a Wallander-sorozat nézése közben skandináv édességeket majszoljunk V.-vel, és Ystad tengerpartjára képzeljük magunkat :-)
A régi ház kellemes kertjében már javában boroztak, amikor többórányi késéssel megérkeztem, az Airshow-t félbehagyva. Rengeteg kaja várt, az én kenyerembe már csak ímmel-ámmal ettek bele, ellenben sokat fotózták. Miután alaposan meggusztáltam fönököm nappaliját a könyveivel (hm, meglepően hasonló ízlésünk van), sűrű borozásba kezdtem a kollégákkal. Később Ninával (amerikai) és Elenával (olasz) a kivándorlólét megvitatásába kezdtünk. Menni? Maradni? Menni, de hová? Maradni, de miért? Ki-milyen sűrűn jár haza? Kiért-miért? Hogyan éltük meg a kivándorlólét kultúrsokkjának 4 fázisát? Közben néha egy-egy izgalmasabb zeneszámra négyesben táncoltunk a konyhában Anizzal - a lányok mind pirosban... én megtagadtam az Aniz által rámtukmált vékony, piros blúz viselését, pedig ez lett volna a parti témája: "öltözzünk vörösbe!" Aniz vészesen vérszegény, mostanában minden piros körülötte, vérsejteket szuggerál magának, úgyhogy blúzviselés helyett megígértem, hogy csupa piros témájú dolgot, verset fogok neki szállítani heti rendszerességgel. (Ötleteket szívesen fogadok.)
A konyha üdítően nagy az enyémhez képest, s azokhoz a lyukakhoz képest, amik ezekben a régi házakban rejtőznek. Ugyanis a ház tulajdonosa (aki most 2 évig egy teheráni angol iskola igazgatója lesz) imád főzni, ezért a konyhát és az ebédlőt egybenyitotta. A kert felől dől be a fény, minden világos, két mellmagasságban lévő sütő és hatalmas hűtőszekrény, valamint dupla mosogató szolgálja a szakácsot. Remek.
Aztán kiültünk a fiúkhoz, csevegés, hol hobbijainkról, hol közös munkánkról, sütésről-főzésről, kedvenc receptjeinkről ment a duma. Szóba kerültek a travellerek, a nyaralási tervek, ki-mivel fotózik, ki hova jár mulatni. Főnökömet a szüleiről faggattam, mert megakadt a szemem a sok gyerekkori fotón, amit a könyvek elé rakott ki. Imelda, a mamája, már nyugdíjas tanárnő (az ő receptjei adták az Üzembeli sütik törzsgárdáját), papája 9 éve halt meg autóbalesetben, tanfelügyelő volt, tornatanárok munkáját ellenőrizte.
Elena férje, Carl magyar származású dél-afrikai pasi, remek fotókat készít, napok óta kérincsélem tőle azokat, amiket a buli alatt készített. Olyan portrét készített lesből a füvön ülő Aniz-ról, hogy nyugodtan indíthatná egy kiállításon. Nagy Alfa-rajongó ő is, Elena mindig tervezi, hogy egy összejövetel során megismertetjük férjeinket egymással, majd hátradőlünk, s meghallgatjuk őket, hogyan beszélgetnek az autóikról, álmaikról.
Nem maradtam sokáig, V. - aki visszament az irodába, dolgozni -, értem jött, még emberi időben értünk haza. Lehet, hogy nem kellene kihagynom ezeket a bulikat, mert sokkal többet megtudok azokról az emberekről, akikkel nap mint nap együtt dolgozom, mint a két vendég érkezése között akadozva lefolytatott beszélgetés során, az Üzemben.
***
A kenyérsütős kurzus ügye fokozódik. Másnap, hogy megírtam az előző bejegyzést, igen csendes reggelünk volt az Üzemben, s volt időnk beszélgetni főnökömmel. Mint kiderült, véresen komolyan gondolja a dolgot, nem futó ötlet ez. (Ennyire sokat jelentene az adóvisszatérítés? Mert aligha szívjóságból csinálja.) Már Ray-nek is említette a falra akasztott kosarak ötletét, amiben de jól mutatnának a kisült kenyerek.
(Mennyire boszorkány vagyok, ebben a pillanatban írt nekem Elena a Facebook-on, hogy a férje CD-re rakta nekem a fotókat....!)
Megint csak mondtam, hogy ha a dublini Moore Street-en sütőiskola nyílik, én oda is elmegyek szívesen, nem kell nekem Bath-ba utazni... de erősködött, hogy majd felhívja őket, sokszor van, aki az utolsó pillanatban mondja le a helyét, biztos be tudnak engem nyomorítani. Édes Istenem. Megyek én, jaj, nagyon is, de akkor már legyen valami haszna. Addig-addig járogattuk körbe a témát, míg megegyeztünk, hogy a következő héttől, hétfőnként lesütök pár rozskenyeret, ő meghirdeti őket a Facebook-oldalán, s meglátjuk, mennyire harapnak rá a vevők. Aztán jöhet a többi kenyér... A rozskenyér napokig friss marad, nem árt neki, ha hétfőn sütöm le, s csak kedden kerül a vevők elé - ezért esett erre a választás. A tönkölyből készült kenyér nem marad olyan sokáig friss, de ezen a téren még vizsgálódom.
Egy meglehetősen ismert, tönkölyből, illetve glüténmentes lisztből kenyereket sütő híres sütőde nemrég beszüntette a kenyérsütést, az ő helyükre léphetnénk mi - legalábbis ezt szeretné főnököm. (De hát nekünk nincs ipari konyhánk!) S hogy az utca túloldalán lévő elegáns bolt is árulhatná a kenyereinket, mert ide azért nem annyira a kenyér miatt jönnek be az emberek - bár akadnak, akik ebéd végeztével megvesznek egy vekni szóda- vagy szendvicskenyeret abból a kevésből, amit sütök. Egyik sem minőségi, de nekik ízlik. Erre a nagyratörő tervre már halkan elsóhajtottam magam, hogy ahhoz nagyobb hely és több idő kellene (értsd, több sütő, nekem több munkaóra), de nem hallott meg. Mostanság a National Library rendel tőlünk sütiket, s annak is alig bírok eleget tenni a mostani 26 órámban, hát még kenyereket sütni...?
Tehát, izgalmas tervek azok vannak, a megvalósulásból mi lesz, nem tudom. A kenyérsütéshez volna kedvem, bucik, kenyerek, zsemlék ötlete lebeg előttem, ötletadónak pedig ott van Limara oldala - s ismerősöm, Stella is olyan finom bucit adott nekünk a múltkor, amilyenhez az írek itt sosem jutnak., s biztos ízlene nekik... ezeket mind be lehetne vezetni - csak mikor...?
