Ma van az ún. Blue Monday, szomorú hétfő, január 16., egyfajta kitalált "ünnep", utazási irodák marketingfogása, hogy nyaralásuk lefoglalására bíztassák a téli sötétségbe belefáradt embereket: elnyerte az év legdepressziósabb napjának címét. Az időjárás úgy döntött, hogy ennek ellenére legyen világos, szl- és esőmentes nap: szépen sütött a nap, de piros orral és kabátujjba mélyen behúzott kézzel sétáltunk. Depressziósnak nem találtam, de a laza vasárnap után semmihez nem volt kedvem, egy próbakenyér összerakásához is úgy kellett magam erővel bíztatni. Kellemes meglepetésként új vevő jelentkezett reggel, béka formájú sütiket rendelt egy születésnapra, igen örültem neki, végre valami szokatlan.
A reggelek még mindig sötétek, nehezen kelek ki az ágyból. Jól esik átfordulni V.-hez, a meleg paplan alatt szunyókálni még egy kicsit a mellkasán. Körülöttünk az iskolába készülődés zajai: zúg a zuhany a szomszédban, Simona hangosan beszél a lányához, vagy telefonál valakinek, akinek a hangját szintén hallani a telefonból, olaszok, pereg a nyelvük. Felettünk megindul a lábak dobogása, rohangál Zajosék két kisebb gyereke, kint, a házak előtti parkolókból egyre fogynak az autók, a teherautók megérkeznek a szomszédba, ahol még nem kezdődött el az építkezés, csak földet hordanak el. Zajosapuka mostanában már igen korán elmegy, a közelben (is) filmez, a minap beleütköztem a forgatásba, amikor kenyeret szállítottam egy közeli utcába.
Rendőr állt az utca végén, s bent a közepén lehetett látni a stábot, amint sürgölődnek egy öregautó körül. Kamera, mikrofon, hátrébb kamionok, az előtt a ház előtt, ahol már korábban is láttam őket, csak akkor belső felvételek vettek fel. - Be lehet menni? - kérdeztem a rendőrtől, az utca felé intve, s ő csak legyintett, hogy menjek csak, "They are shooting a film" - mondta (nagyon szeretem, ahogy az írek a film szót ejtik. Filöm). Nem kellett kétszer mondani, filmezés, hurrá, leselkedjünk. Óvatosan mentem feléjük, mögöttem még két másik gyalogossal, amíg észre nem vettem, hogy az egyik sarokról egy nő integet felém, kezében irattartóval, megteszem, hogy megállok egy kicsit? Kiáltás, a gyalogosok megálltak, egészen addig, amíg újra fel nem hallatszott egy kiáltás, amit elvitt a szél, s a nő intett nekünk, köszi, mehetünk. Nem láttam semmi különöset, de nekem már ez is érdekesség volt. Tavaly nyáron például Russell Crowe filmezett Bray-ben, a filmgyárban, sőt, még a promenádot is megtisztelte jelenlétével, amikor biciklizett egyet a parton a barátnőjével.
Mit nekünk Hollywood-i filmgyár, házhoz jönnek a hírességek, kérem.
***
Egyelőre úgy tűnik, én győzök a mókus ellen vívott "harcban" a mókusbiztos etetővel. Gyakran jön, főleg reggelente, frusztráltan feszegeti fogaival a vastag drótokat, rág, rág, eredménytelenül, széles terpeszben kapaszkodik az etetőn, és próbál befurakodni egészen a magokat tartalmazó műanyag csőig, de nem sikerül neki. Utána fel-le mászkál a láncon, amin az etető lóg, aztán, mintha gondolkodóba esne, mozdulatlanul lóg, talán a megoldáson törpreng. Kicsit sajnálom a süket fejét, de mivel gyakran egymaga felzabálta az egész etető tartalmát, mennie kell. Különben is, szürke mókus, invazív faj, sorry.
A cinkék ellenben ügyesen beugranak a drótok között, és elegánsan röpennek el egy-egy napraforgó maggal a csőrükben. Most már a magokat eddig a földre kiverő rigó sem fér oda, ő kénytelen a földön ugrálva, leveleket forgatva kaját keresgélni. A vörösbegy pedig fel-felugorva belekapaszkodik a cinkegolyót tartalmazó fémspirálra, s azon függve vájja ki magnak a hájat, a magokkal.
A szomszédban jövő-menő teherautók láttán elgondolkoztam azon, vajon mikor fognak neki az építkezésnek. Nyilván előtte a terepet kell megtisztítani. Remélem, nem húzzák el tavaszig, amikor elkezdődik a fészkelési időszak. Nem tudom, a fal túloldalán lévő fasort meghagyják-e vagy kivágják. Azon bizony több madárfészket is láttam már, nemcsak a szarkák laktak ott.
Ma újabb adag virágszárakat találtam, zöld hajtásaikkal bújnak ki az avar alól. Először félresöpörtem az avart, aztán rájöttem, ez ostoba ötlet volt, hiszen hideg napokat jósolnak, kell a levéltakaró. Remélem, most már nem jön hó, fagy, bár ma fehéren köszöntöttek minket a hegytetők a távolban...
***
A szombati piac remekül sikerült. Egyrészt jó idő volt (ha hideg is), s rengetegen jöttek, s sokan le is ültek kávézni, teázni, nem álltam le egy percre sem, mert nem győztem mosogatni a French press-eket. Néha még a kis egyszemélyes teáskannákért is ki kellett mennem az asztalokhoz, visszakérni őket a vendégektől, annyian teáztak. Ilyen kiszámíthatatlan a forgalom!
A piaci meetingről nem beszélgetett senki, csak arról volt szó, hogy elnökünk műtétje sikerült, de ne menjen be senki látogatni, mert a járványok miatt csak egy-egy látogatót engednek be, s számos családtagja közül mindig van bent valaki látogatási időben. Múlt pénteken volt egyik régi tagunk, Doreen temetése, akiről ugye írtam, hogy decemberben még megérte 100. születésnapját, s két nappal később hunyt el, éjjeli asztalkáján a piaci tagok által küldött születésnapi üdvözlettel. Többen elmentek a temetési miséjére, s mesélték, hogy még maga választotta ki a zsoltárokat, felolvasandó Biblia-idézeteket a szertartásra. Tömve volt a házához közeli templom.
Willie pedig, a postás, akinek virágkosarait azóta is nagyon hiányolom, s aki megromlott látása miatt kellett feladja a piacra járást, 90 éves volt december elején! Csinálok neki egy kicsike tortát a kedvenc süteményének receptjéből, ha maradt a piacon, azokat mindig neki adtam régen is: narancsos, csokilencsés süti, csokis bevonattal. Találtam neki egy kertészkedős témájú 90. születésnapra való lapot is. Ha minden jól megy, szombaton minden jelenlévő tag aláírja, s aznap délután még be is tudom neki adni. Szigorúan maszkban, mert az ördög nem alszik.
