8.

Nagy szél keveredik odakint, egész napos esőt jósolnak, a sok aranysárga és pirosas levél egyre csak gyűlik az ajtó előtt, a járdaszegélyek mentén, azútszéli gyepeken. Tegnap elautóztunk egy kertészetbe, ahol hiába kerestem nagyfejű, szép krizantémot (utóbb kiderült, itt  a szigeten nincs, csak rendelni lehet), s a városkából kifelé vezető út mentén csodásan sárgállottak a fák, s fent, a Powerscourt-birtokról kinézve a völgyre igen szép őszi kép tárult elénk. Kár, hogy jön az eső és itt a szél, hamar eltűnik majd ez a szépség. S közben várjuk a döntést a megszorításokról, elvileg ma már tényleg meglesz, nagyon remélem, nem húzzák tovább, lebegnek a 4-es és az 5-ös megszorítás között, új szint, 4.5 - nyilván be vannak tojva az emberek reakciójától. Legyen már meg, let's move on.

***

Évforduló van, ami kapcsán eszembe jutott, hogy nagyon sajnálom, hogy nem tudom megmutatni már anyunak, hol dolgoztam, mit értem el, milyen képek jelennek meg az újságban a sütikről. Hogy nemcsak egy irodából lehet sikert elérni, hanem kétkezi munkával is. Nem tudom megmutatni a kedves üzeneteket, amiket kapok a tortákért, vagy a  gyerekeket, akik - bár alig érik fel a pultot - kurta kis kezükkel maguk veszik ki a mézes maszkos emberkéket a kosárból. Mindezt nem tudom megmutatni már. Sőt, a rózsát is csak némi magyarázkodás után tudnám bedobni a Fertő-tóba, ha ott lennék, mert orkok őrzik, nem lehet lemenni a parthoz, nehogy "fürödjünk", bár ki a fene akarna fürödni októberben, ugye. Utálnék magyarázkodni egy orknak, utálnék kérni tőle. Megfordult a fejemben, hogy öcsém egy gyro-s repülés során biztos be tudná dobni a virágokat, aztán nézzék az orkok, ha akarják. 

De felesleges ezen gondolkodni. Rózsa nélkül is lehet emlékezni. S arra gondolni, hogy apám most ugyanazon az osztályon kapja a kezelést, mint egykor anyu. S eddig minden jól megy, fingers crossed, maradjon is így.

7.

Sógornőm csodálkozott tavasszal, amikor szülővárosomban voltunk, hogy miért megyek le a Fertő-tóra, a tóhoz, ahol anyám hamvait szétszórtuk. Hogy ha ő emlékezni akar a mamájára, akkor emlékezik, nem kell neki lemennie egy helyre, hadarta, a sírhoz, például, s tényleg nem érti, hiszen ha rosszban voltunk anyámmal, és 6 évig nem beszéltünk, s nem mentem "haza", amikor beteg volt, s nem függesztettem fel a haragszomrádot, akkor most miért ez a "le akarok menni a tóra" dolog, amikor Sopronban vagyunk?

Nem tudtam mit mondani, valamit hebegtem emlékezésről, de nagyon meglepett, hogy ezt így nekem szegezte, kicsit fájt is, hiszen azért tanúja volt dolgoknak, s meg is volt róla a véleménye. 

Csak így, több hónap elteltével, anyám halálának hetedik évfordulóján, a piaci rohanás és a vacsora között jutott eszembe a válasz: lemegyek a tóra, amikor ott vagyok, s ott emlékezem, mert könnyebb lemenni most a tóra, s bámulni a vizet, mint a még élő, beteg anyám elé akkor odaállni, s felvállalni, hogy esetleg elutasít, s megbánom az olajágat. Tessék, kimondtam. A könnyebbik végét fogtam meg a dolgoknak, s keserülöm is. 

6.

Anyám ennyi éve halott. Apu a múltkor küldött egy fotót, amit egy erdész ismerősei által látogatott gombahatározó csoportba rakott be. Valami kiszálláson voltak anyámmal, s Anyu az erdei pisilés közben talált egy férfikalap nagyságú gyilkos galócát. Mint egy virágcsokrot, úgy tartja a kezében, hatalmas példány. 1987 volt, Budafa mellett jártak, Zalában. Akkor én már kijártam a gimnáziumot, dolgoztam az egyetemen, mint műszaki rajzoló. Fiatalnak tűnnek, apám már azért ősz, anyámon oversize pulóver, fehér, fekete-piros mintákkal. Biztos tőle örököltem az ilyen mindent eltakaró, túlméretezett pulcsik iránti rajongásomat.

Anyu

Anyám öt éve halott. A minap megint vele álmodtam, illetve magamat néztem egy tükörben, valami szőrmegalléros kabátot próbáltam fel (mostanában kabátkeresőben voltam), s észrevettem, hogy az arcom itt-ott megereszkedett. Ahogy közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy na, basszus, öregszem, anyám arca lett a magamé helyett, s azt gondoltam álmomban, hm, tényleg teljesen anyámra ütöttem. S még csak nem is találtam furának, hogy az ő arca van az enyémé helyett, úgy nyúltam hozzá, húzogattam a bőrömet, mintha az enyémé lenne, s nem lenne ebben semmi szokatlan.

Zavaróak néha ezek a lelki dolgok.