A langyos, növényeket másodvirágzásra bíztató meleg ősz végérvényesen véget ért, s most már rendszeresen ül vékony jégréteg az autók szélvédőjén reggel. Julie, az autóm ma is kis hóhelyhet villantott fel a kijelzőn, amikor elindultam a piacra. Éppen kelt a Nap, s ahogyan rákanyarodtam az országútra, megvilágította az út túloldalán, a távolban lévő hegy oldalát, ahol már rozsdabarnára száradtak a páfrányok. Mintha reflektorral világították volna meg, felragyogott, vörös lett, csodaszép, a színek megélénkültek, s ez a csodás napsütés majdnem a piacig kísért. Aztán eltűnt a napsütés a felhők között, s borongós lett az idő, vevő is alig jött, nem volt valami jaj, de jó piac ma.
Ma volt a második olyan piac, ahol már rendelni lehetett karácsonyi termékekből. Holnap advent első vasárnapja, aztán még három hétvége, amikor a vevők felpakolhatnak mince pie-okból, tortákból, karácsonyi gőzölt pudingból és süteményekből. Ma már én is kiraktam a mintasütiket: háromféle, ünnepi színekkel dekorált gingerbread men-eket, a tavaly is nagy sikert aratott, pasztelszínű hópehely-csomagot, amiben 6 hópehely van, és egy, a Pinterest-en talált design alapján készült Szent Család-sütit. Számos kattintgatás után kiderült, hogy az eredeti egy Marlyn Birmingham nevű hölgyé, aki a Youtube-ra rak fel oktató videókat. Ezért a designt is megtanulhatja bárki onnan. A mintasütimnek igen nagy sikere volt, sok megrendelést kaptam. Úgyhogy innen is köszönöm Marlyn-nek!
De persze, vadítóan sokfelé szépséget, ötletet találni a Pinteresten, de muszáj csak néhány ötletre visszaszorítanom magam. Lassan megtelik az előjegyzési naplóm, megkaptam a visszatérő rendelőktől a mézeskalácsház-rendeléseket, megsütöttem a tortákat, s jönnek az érdeklődések. Idén úgy alakult, hogy karácsony este szombat lesz, azon a napon már nem tartunk piacot, így egy héttel előtte elbúcsúzunk egymástól. Így, amit a piacon nem adok el, még mindig bevihetem az utolsó hétre a kávézóknak, s ha nem jön megrendelés az utolsó napokra, akkor teljes figyelmemet a saját ünnepünkre fordíthatom.
De addig még vannak izgalmas feladatok előttem. Egy esküvői torta, Orlának és Fran-nek, a héten, egy születésnapi torta december közepére, amiről még nem árulta el megrendelője, hogy mit szeretne rá... A gyermekhospice idén újra megkeresett, hogy a karácsonyi összejövetelükre sütnék-e dekorálatlan sütiket, s az igenlő válasz után megkétszerezték a tavalyi mennyiséget. S ott a két kávézó... A héten, amikor az egyik liszteszsákot húzogattam kifelé a konyhából, s a szemem az asztalon sorakozó kenyereskosarakra esett, elfogott az az érzés, hogy igen, ennél több nem fér bele. Nem szabad ennél jobban sütödévé változtatnom a nappalit. Ez már az a mennyiség, amire azt mondaná a higiénikus néni, hogy nana.
De azt is tudom, hogy ez az időszak, amikor nagyon elfoglalt vagyok, aztán januárban majd csönd lesz, s punny. Akkor majd elgondolozom azon, hogy hogyan tovább.
***
Amikor átmentem Fran-hez, hogy megmutassa, milyen szép tölgyfakorongot vágott a majdani esküvői tortájuk alá, csodálkozva láttam, hogy az ő hátsó házfaluk milyen fehér. Nincsenek rajta lyukak, nem rohad a víztől, nem válnak le öklömnyi faldarabok az ajtókeretről. Rákérdeztem. S kiderült, hogy ő rendszeresen lefesti valami Weathershield nevű festékkel, belül pedig - akárcsak mi - mossák a falról a penészt, és kétévente kifesti a hálószobát, ahol a legnagyobb a gond. A kandalló kéményét egy ideig ők is eltorlaszolták, nem használták, s erre a hátsó szobában bepenészedtek Fran ruhái... Az egyik építő javaslatára kivették a tömést a kandallóból, azóta - Fran így mesélte -, nem penészesedik a kisszoba. Hm. Nálunk egy festmény van szorosan odatámasztva, el fogom onnan venni, s meglátjuk, lesz-e a változás a szoba állapotában. Sem V., sem én nem vagyunk egy gyakorlott DIY-ozók, festőecsetet utoljára akkor fogtam a kezemben, amikor a városszépítőkkel festettük pár éve a tengerparton lévő menedékeket... de ezek szerint ezt is el kell végezni valamikor. Most már csak egy alkalmas embert kellene találnom, aki a lehulló falazást itt-ott megjavítaná, hogy aztán festhetek.
***
Mostanában többször észrevettem, hogy felidegesít a sokfelől érkező hírfolyam, ugyanakkor én vagyok az, aki folyton kattintgat, Facebook, Instagram, újság, blogok... mert nehéz a rossz szokást feladni. Szép lassan leállítottam pár ember/szervezet/ismerős követését, enyhe lelkifurdalással állapítottam meg, hogy a szíriai jelentésekkel nem tudok mit kezdeni azon kívül, hogy elszomorít és kísért, amit ott látok. Így inkább nem akarom látni. A rádióban is már csak a beszélgetős műsorokat hallgatom meg, a hírekből elég, amit délben hallok. Úgysem tudom elkerülni őket. Egyszerre érzem úgy, hogy elég, nem akarok a világ dolgaiban részt venni, pedig valami azt súgja, kellene, de akkor oda a lelkinyugalmam. Túlságosan tág nekem ez így.
Közben beköltözött hozzánk Alexa. V. már régóta emlegette, hogy amint elérhető lesz Európában, kapok egy Alexát. Hogy hogyan működik, azt már megtapasztalhattam a nyaralásunk során, Seattle-ben, mert ajándékba adtunk egyet-egyet vendéglátóinknak, hálából a varázsos utazásokért, az előszületésnapi ünneplésekért, a ház és autó használatáért. Alexa egy Amazon Echo nevű termék, amolyan hangvezérlésű hangszóró, amelyik wifin keresztül eléri az internetet, s billenyűzet nyomogatása nélkül internetezhetünk. A mi Alexánk fekete, matt henger, a telefon mellett, az alacsony polcon kapott helyet, hogy a nappaliból bárhonnan meghalljon minket. Működésre úgy kell bírni, hogy a nevén szólítom: "Alexa", akkor fényes színkarika kezd el forogni a fején, a felém eső része kifényesedik. Mint egy kis szolgálatkész robot, úgy fordítja felém fénykarikáját. S mondhatja neki az ember, hogy mit csináljon. "Alexa" - mondom neki -, játsszál 60-as évek zenéjét az Amazon Prime-on". Mert Prime előfizetés kell hozzá. Alexa fején forogni kezd a fénykarika, s megismétli, amit kértem. Ha nem érti a kérdést, megmondja. Angolul kell vele beszélni, így nem mindig sikeres az akció, ha a kiejtésem nem a legjobb: például, amikor azt kérem tőle, hogy rakja rá a tönköly lisztet a bevásárlólistámra, vagyis "Alexa, please put spelt flour on my shopping list", akkor rendszeresen azt kapom válaszul, hogy "I have put special flour on your shopping list". Egyszer majd kipróbálom, s rákiabálok, hogy "Alexa, no, I meant spelt flour, not special flour", meglátjuk, mit válaszol, mégiscsak egy gép, egy program, de pl. ha megköszönöm neki, amit kértem, akkor is válaszol: "No problem", "happy to help". Udvariasan, kellemes női hangon. Sütés közben megkérdezhetem tőle, hogy 15 deka az hány uncia, vagy kérésre felolvassa nekem az információt a Wikipédiáról. Megkeresi a kért rádióadót is, de mivel egyelőre Angliában elérhető csak (s némi trükközéssel működik nálunk), a helyi kedvenc adóimat még nem találja meg, de a BBC 4-t mindig behozza, haha.
Őrület. Engem már azzal is le lehetett nyűgözni, hogy diktálhatok a Kindle-emnek, akár sütés közben is "írhatok" emailt, erre most itt van Alexa, aki kívánságra ébreszt, okít, s biztos még meg tud csinálni egy csomó más dolgot is, csak alaposan meg kell tanulnom, hogy miket. Vége az összemaszatolt rádiónak, telefonnak, ha zenére vágyom (Christmas FM!!), akkor csak szólok neki, s ő megteszi, ami tőle telik.
***
V. már régóta kérte, hogy meséljem el ezt a történetet. Mert nagyon megfogta. Biztos fűzhetném szépen keretbe, elmesélve, hogy az íreknek mennyire fontos a sport, az, hogy ki rögbizik, ki rajong az ír futballért, ki hurlingezik vagy boxol, mert ez is számít. Egy-egy nagy meccsre megindul a nép, tele vannak a hajók és repgépek a külföldre tartó szurkolókkal, pl. amikor V. hazautazott novemberben, hangosan ollézó ír szurkolókra panaszkodott, akik között akadt olyan, aki három mini üveg vodkát kért a légikisasszonytól a reggelije mellé a kora reggeli járaton: mentek Bécsbe, mert azon a hétvégén ott játszottak az ír focisták. De ugyanígy megindul a népvándorlás, amikor a rögbisek, az imádott, fejük felett glóriát viselő rögbisek játszanak valahol (pláne most vannak nagy becsben, hogy 111 éves fennállásuk óta először sikerült megverniük az új-zélandiakat... )
Néhány hete történt, hogy Munster megye csapat a 2106/17-es európai bajnokság keretében Párizsban készült megmérkőzni egy francia klubbal. A város tele volt írekkel, izgatottan készültek a meccsre. Az ír csapatot a rendkívül népszerű edzőjük, Anthony "Axel" Foley vitte Párizsba. Ő fiatalon nagy sikerű, igen népszerű játékos volt, s amikor kiöregedett a sportból, edzőként, majd vezetőedzőként maradt velük tovább.
A meccs reggelén arra ébredtek a szurkolók, hogy a 42 éves edző álmában meghalt, az eddig fel nem fedezett szívelégtelensége okozott nála végzetes komplikációt. Döbbent szurkolók adogatták egymásnak a hírt, ami félelmetes sebességgel terjedt el a Facebook-on, Twitteren. Az életerős, szeretett, rendkívül népszerű kétgyermekes családapa hirtelen halála mindenkit nagyon megdöbbentett. A meccset elhalasztották, Írországban a Munster tartománybeli hivatalokon félárbocra engedték a zászlókat.
De amit el szeretnék mesélni, az a temetése, és az utána következő megemlékezések voltak. Mert olyan emléket állítottak neki, amit még soha senkinek. Temetése napján szülőhelyén, Limerickben az emberek piros mezt viseltek, a tartomány rögbicsapatának mezét, vagy ha azuk nem volt, valami pirosat. A boltok/kocsmák, hivatalok kirakataiba, ajtajaira, a tartományi rögbistadion kerítésére kikerültek a klub zászlói, sáljai. S amikor elkezdődött abban a kicsi faluban a temetési szertartás, ahol Anthony Foley felnőtt, ahol családjának több tagja is rögbit játszott, s ahol nyugalomra helyezték, az ország összes rádióadója megszakította műsorát, s pontban délben játszani kezdték a csapat nem hivatalos indulóját, a Fields of Athenry című népdalt.
Micsoda megemlékezés! S ezzel még nem volt vége. Amikor pár nappal később a gyásztól sújtott csapat sikerrel verte meg a skótokat, Foley mezét, a 8-asat, visszavonták a meccs idejére. Foley becenevét, Axel-t ráhímeztették a mezeikre, a csapatembléma alá. S amikor november 5-én New York-ban az ír rangidős rögbiválogatott szembenézett a hakázó új-zélandi csapattal, 8-ast formázva álltak fel, ezzel állítva emléket az elhunyt játékosnak. S 111 év után először győzték le a kiwik csapatát.
Egy másik, a szintén kiwi "Maori New Zealand" rögbicsapat pedig, egy héttel később, a tartományi ír rögbisek elleni meccs kezdetekor Foley nevének kezdőbetűivel díszített mezt helyezett a félvonalra, mielőtt eljárták volna előtte a hakát. Az írek győztek. A mezt a meccs végén Foley fiainak adták.
Ez a rendkívül méltóságteljes tiszteletadás annyira megfogta az uramat, hogy megkérte, feltétlenül írjam meg, hogyan tisztelegtek szurkolói, rajongói a népszerű férfi emléke előtt.
