Sárgul a határ

No, most már aztán tényleg tilalom van, takarékoskodni kell a vízzel, úgyhogy gyűjtögettem zöldséget öblítő vizet, főtt kukorica hűtővízét, ennyivel is előbbre voltak a növényeim a kertben. A fürdőben pedig az ausztrálok által évek óta alkalmazott "If it's yellow / let it mellow" elve uralkodik, a víztakarékos tartályunkra eddig is büszke voltam, Aranykezű Róbert hozta nekünk a B&Q-ból. A közösségi kiskertben pedig csípősre érett a reteksor.

Hogy mennyire van meleg? Annyira meleg van, hogy V. belábalt a tengerbe egyik nap, amikor ebédért ment. S ilyesmi nem történt azóta, mióta egyszer fürödtünk Brittas Bay-ben, s annak van már egy évtizede.

A madarak naponta egyszer kapnak lábvizet, azzal kell takarékoskodniuk. Inkább reggelente jönnek fürdeni, s nagyon sokat látok inni az edényből, ahol - mint kis tollas borszakértők -, elgondolkozva ízlelgetik a vizet, fejüket felemelve folyatják le torkukon a cseppeket, körbe-körbenézegetve: tényleg úgy néznek ki, mint akik "a napégette vasúti talpfa ízét idéző tanninoktól" vannak lenyűgözve. A víz tetejét néha barnásra festi a felette lévő bokorból súlyos hópiheként lehulló, elhervadt virágok tömege. Néha hangos perlekedés és figyelmeztető füttyök sora szakítja meg az ivászatot, felrebben a kis sereg, s jelzik, hogy Oisín már megint megjelent a szomszéd kerti kisházának tetején, s vadászik.

(A macskáról, közbevetve: a Street Feast-en beszélgettem egy nővel, aki eteti a telep kóbor/nem kóbor macskáit, s elmeséltem neki Oisínt, akiről beszélgetés közben kiderült, hogy az ő kedvence, s a Merlin névre hallgat. Amikor meséltem neki, hogy Oisín a.k.a. Merlin pár hete újra felbukkant a kertben, s ezt képpel is igazolni tudtam, boldogan kiáltott fel, hogy ó igen, ez Merlin, s az egyik kisfiút is odahívta, hogy nézze meg a fotót. Boldogan ölelkeztek össze, hogy nahát, Merlin megkerült, él és virul! Már aggódtak érte, hogy meghalt, mert régen látták. Most legalább tudom, hogy Oisínnak van hol ennie, nem éhezik, ha nem sikerül egy kövér galambot lerántania nálam a borostyános ágairól.

A borostyánnak egyébként megszámláltattak a napjai, amikor véget ér a fészkelési időszak, én belülről, a kertész bácsi pedig kívülről fogja levágni az ágakat, s akkor több fényt fog kapni az a kertsarok is.

A kertbe egyébként nem csak a szokatlanul hamar elvirágzott bokor virágai hullanak, belepve a terasz kövezetét, hanem a felettünk lévő család gyermekeinek cuccai is. Nem tudom, melyik kisfiú lehet a bűnös - bár a sejtésem megvan -, de rendszeresen landolnak a kövön kisbb-nagyobb tágyak, anyu mosogatóruhájától kezdve kisautón át könyvig, matchbox-ig, ma délután pl. egy "széjpöjjgőt" szedtem össze... S még hálásnak is kell lennem, hogy ez nem a lakás másik végében történik, ahol az alulról nyíló, kitámasztott ablakon néha hangos koppanással pattannak meg hasonló tárgyak, az előkertben landolva, szerencsére azok kisebbek (eddig legalábbis). 

Eddig egyenként szoktam visszaszolgáltatni a játékokat, s a lépcsőjükre szoktam rakni őket, de most elegem lett, kivárok, s amikor összegyűlik egy zacskóra való, akkor kapja vissza a gyermek a cuccait. Van neki elég így is. S csak remélem, hogy egy nap nem a kisöcsit fogja átsegíteni a korláton, vagy a fejemhez vág valamit, amíg kint ülök a kávémmal. Kétlem, hogy taktikámnak bármiféle nevelő hatása lenne, úgyis van elég játéka, amit dobálhat, de többet nem fogok minden egyes darabbal elzarándokolni a lépcsőjükig.

***

Három, félelmetesen ronda kenyeret produkáltam tegnap, így nem vittem el őket a piacra. Majd elnyammogunk rajuk, sajttal. Laposak lettek, a kérgük is furán sült meg, nyílt szét. "Félgőzzel" sütöttem csak amúgy, mindenből fél adagot, ne maradjon meg, mint múlt héten. Így aztán mindent eladtam. A múlt heti lagymatag piachoz képest most tömeg volt, nyüzsgés, s mivel a tagok közül páran éppen nyaralnak, jobbára félig üres sütis-tortás pultok várták a nagyérdeműt. Új asztalt és székeket vett a piac, ki lehet ülni ebben az aranyló nyárban az épület elé, teával-kávéval, hallgatni a közeli cseresznyefákat siserehadként ellepő seregélyek civakodását. Ha lenne egy jobb létrám, már én is ott civakodnék az ágak között a madarakkal, hogy melyikünké a cseresznye, de sajnos, nem érem el az ágakat, pedig idén szép a termés. 

Van néhány kihasználatlan asztalterítőm, lehet, hogy legközelebb elviszem, hadd legyenek még színesebbek az asztalok.

Most, hogy nagyléptékű terveink vannak alakulóban (ha!), örömmel tapasztalatom, hogy egyre csak jönnek a megrendelések. Még hogy nyári uborkaszezon... Ajándék sütik egy 200 fős munkacsoportnak, 60 süti egy születésnapra, 40 süti egy másik születésnapra, torták... Bár a tortákkal mostanában óvatosnak kell lennem, mert a melegben a cukormáz eléggé elengedi magát, legalábbis az a fajta, amit használok. Enyhén megereszkedett az utolsó tortán, s bár a megrendelőm állította, hogy nem látni semmit, én azért észrevettem a torta enyhe, milliméteres hasasodását az alján, szerencsére szállítás után hamarosan felszolgálásra került. Sajnos, senki nem rendel tőlem virágokkal vagy gyümölcsökkel borított, cukormáz-bevonattól mentes tortákat... 

S a héten ki fogom próbálni azt a bodzaszörpös-virágos tortát, aminek a receptjét a királyi esküvő után találtam az újságban. Sajnos, a bodza lassan elvirágzik, de csak találok egy ép virágfejet valahol dekorációnak... A célszemély fitness őrült hölgy, aki nagyon szőke és nagyon nőises, ahogy a kért leírás állítja róla, valahogy csak össze tudom hangolni a tortán a virágokat és kettle bell dekorációt, haha.

Aszály

Új szóval barátkoznak az írek: "drought", aszály, írja az újság, Dublinban és környékén már tilos a locsolás, ennek ellenére a Lidl-ben a heti ajánlat felfújható gyerekmedence volt - csodás. Pántos felsőben mászkálok, remélve, hogy majd némi színt varázsol rám a napsütés, amikor kimerészkedem a nagy déli forróság múltával. A pántos felső szőrtelen hónaljat kíván, így most enyhe ammóniaszag leng utánam, amerre megyek. Emlékszem, mi csajok mit mosolyogtunk régen, a bérelt házban, amikor az egyik lakótársnő randira ment, s elmenőben az előszobában maga mögött hagyta az enyhe ammóniacsíkot...

A nem túl jó piacnak és a hőségnek köszönhetően a megmaradt kenyéren élünk, kenyéren, és hidegre hűlt gyümölcslevesen. Már továbbpasszoltam a receptet (Emese levesét) egy szlovák ismerősömnek, meglepett, hogy nem ismert hasonló fogást..

Tegnap a közösségi kiskertben találtam egy műanyag építményt, valószínűleg pancsoló babáknak, többszintes, a víz egyik szintről a másikra folyhat, beleülni nem lehet, csak fröcskölni a vizet egymásra, vagy beleültetni Barbie-t. hogy hűsöljön. Onnan mertem ki a vizet egy gyerekre szabott locsolókannába (befogadóképesség 2 deci), hogy megöntözzem a retkeket. Takarékosan, csak a töveket. Ültethetem az újabb két sor retket, a régiek szépen érnek, a nagy hőségnek köszönhetően kissé csípős ízzel.

Az általam ültetett cukkinik és tökök egyike sem kelt ki, csak az a 6 mag, amit valami piros védőbevonattal láttak el, no, azok mind kikeltek, öt-hatcentis levélkéik vannak. Az ágyásban az egyik mellett fehérre száradt patkánykoponyát találtam, s néhány csontot, nem tudom, hogy kerülhetett az ágyásba. Kétlem, hogy valaki valamikor itt ásta el jobblétre szenderült tengerimalacát, elég hosszúkás a koponya, mondjuk rá azt, hogy patkány.

Az esti sétánk után tértem be locsolni, de már valaki megelőzött. A paradicsomok még bírják a fóliasátor alatti hőséget, bár a leveleik eléggé össze voltak pöndörödve. A langyos esti levegőben, a rózsaszín minden árnyalatában játszó ég alatt kellemes volt mászkálni a kertben. Kiváncsi vagyok, mikor adják ki a locsolási tilalmat Wicklow megyére is, mert még erre a hétre is hőséget jósolnak. Gyakorlatilag állandóan rövidnadrágban mászkálunk, az ablakbeugróban, a behúzott lenge függönyök mögött ül a meleg, hihetetlen, mennyit számít ez a két áttetsző függönyszárny. Néha bespriccelem a növényeket vízzel, hadd szaunázzanak, jót tesz az orchideának (már több mint egy éve megállás nélkül virágzik, nem tudom, utána megmarad-e).

A nagy, szivárványszínű Pride-os hajtásnak vége, lazábbnak néz ki ez a hónap. A héten a Függetlenség napját ünneplő sütiket csinálok Paulának. Majd figyelnem kell a piros színre-festékre, mert néhány sütin megint peregni kezdtek a vékony cukormázvonalak. Biztos van rá magyarázat, hogy miért ez a szín az egyetlen problémás, majd megpróbálom nem túl intenzívre keverni az árnyalatot.

A piacon érezhetően visszaesett a forgalom, lehet, hogy a nyári nyaralások miatt marad távol a nép, nem tudom. Egyre többször hozom haza a sütemények felét. Amúgy teljes erővel működnek a pletykagépek, megy a sutyorgás, az egyik kolléga például megállt a kávézó pultja előtt, s small talk-ként annyit mondott: "Alig van vásárló. Úgy tűnik, lassan kifut a piac a lendületből....". Esküszöm, úgy hangzott, mint aki már alig várja, hogy kopogtasson egy építési vállalkozó, a telek után érdeklődve.

***

Az Irish Times hétvégi számában egy szakács szép megemlékezést ír Anthony Bourdain-ről, akinek múlt héten lett volna a 62. születésnapja. Nehéz megemészteni a tényt, hogy egy ilyen figura, az életet, az ételeket látszólag ennyire élvező ember úgy dönt, nincs tovább, minek. A megemlékezés fő pontja egy kagylórecept volt, ez adta az ötletet, hogy magam is csináljak egy szimpla moules mariniéres-t, feketekagylót fehérborosan megfőzve, amúgy is ott volt pár csomaggal a boltban, amikor beszereztem V. következő heti adag joghurtját. Nagyon régen ettem már kagylót.

Nagy szertartásosan elővettem Bourdain szakácskönyvét, kiraktam a hozzáavalókat a pultra, ittam egyet az egészségére (érzelgős köszöntés), aztán megfőztem az alaplét. Csak miután rácsaptam a fedelet a vadul gőzölgő, kavicsként zörgő kagylótömegre, akkor jöttem rá, hogy bizony nem ellenőriztem, melyik él még s melyik nem.... Hm.... 

Mindegy, éljünk veszélyesen! S abban a pillanatban már jött is a nappaliból V. tiltakozása, hogy "akármit is főzöl, nagyon büdös!", így a főzést már csukott ajtónál fejeztem be, majd a kagylókat kiöntve egy szép fehér porcelánedénybe, elvonultam a kerti lépcsőre, hogy ott bűzölögjek. 

Vittem a saját, sötétre sült héjú kenyérszeleteimet is (büszke voltam, hogy van, mert sajnos, több is megmaradt a piacról), s elültem az emlékeimmel, makacsul eszegetve a kagylókat ("legfeljebb rosszul leszek az éjjel"), a kenyérrel itattam fel a jó fokhagymás levet (bár a recept nem ír róla, de muszáj volt rakni bele), s akármennyire is finom volt, s nem gyanús egyik sem (na jó, csak egy), azért beugrott az a bilbaói éjszaka, amikor a Rimbombín nevű étteremben evett rengeteg tengeri gezemice közül valamelyik úgy döntött, nem hagy aludni. 

Óh, az az éjszaka... a sötétben a diszkrét, csendes motozás szobáról konyháig, konyhától fürdőszobáig, a hol-legyek-rosszul-zaj-nélkül dilemmája... igyekeztem mindenkire tekintettel lenni, ezért a csöpp kis erkélyre vonultam edénykémmel s ott ejtettem meg a megkönnyebbülést, az esett a legtávolabb mindenki hálószobájától. Csak az erkélyen lakó mosógép és a fejem felett száradó ruhák voltak tanúi a szenvedésemnek, gondoltam én, amíg másnap rá nem jöttem, hogy az erkély öble  - ami egy belső udvarra nyílt - alighanem szépen felerősítette diszkrét öklendezésemet. Szerencsére nem oda nyíltak a környező lakások hálóinak ablakai, s talán mégis tanú nélkül maradtam.

(Először a horvát tengerparton ettem feketekagylót, Novi Vinodolski-ban, házigazdánk saját szedése volt, hatalmas tömegben érkezett a csónap aljában, ő és a fia szedte. S még hatalmasabb edényben főtt meg, szabad ég alatt... Az az illat! Annál frissebbet elképzelni sem lehet, életre szóló élmény volt. Egyszerű étel, minden kéznél volt, az ízre nem emlékszem, csak a hatalmas edényre előttünk, s a sok kagylóhéjra utána. Az egyik ház kertjéből kihajoló fügefára, amiről érett fügék potypogtak, anyám nagy örömére...  A tenger felé vezető széles lépcsőre a házak között... Akkor még merész voltam, és öcsémmel együtt hanyatt lebegtünk a kikötő (sötét! mély! tengerisünös!) vizében késő este, a csillagos égen nézve az elhúzó műholdat.... Akkor még be mertem menni a vízbe, most már csak kellő távolságból nézem a tengert, bár emlékszem, akkor is minden sötét lyukban murénát véltem látni magam alatt, de legalább mertem úszni.)

De még ez a rémes hajnal sem tudta elrontani annak a finom bilbaói vacsorának az emlékét, így úgy döntöttem tegnap, ha rosszul is leszek most ettől a kagylótól, az sem fogja megkeseríteni a kis privát megemlékezésemet, a kagyló finom, a rosszullét elmúlik, hamar túl lehet rajta esni. Ültem a buzgó madarak társaságában, fújt a klassz kis szél, bársonyos volt a levegő, a virágok élénk színei vettek körül, a páfrány levelein átsütött a nap, egészen világos zölddé festve őket, jólesett a fokhagymás lé és a jóízű kenyér... Éljen az élet.

Egyébként pedig biztos, hogy boszorkány vagyok, és gondolathullámaim (vagy aggodalmam, hehe) messzire jár és hatékonyan teszik, mert a múltkor, amikor egyedül voltam itthon, illetve múlt héten, amikor együtt szállíottunk kora reggel, aggodalmaskodtam, hogy a tejesember által szállított tej majd túl sokáig fog várni az ajtó előtt, éri majd a nap és megsavanyodik, mire hazaérek. Az első alkalommal (s erre még SOSEM volt példa), éjfélkor érkezett meg a tej, ugyanis szokás szerint kinéztem az ajtó bezásárásakor, s legnagyobb döbbenetemre ott várt a másnap reggelre ütemezett szállítmány. Ami felett annyit aggonizáltam, már éppen üzenetet akartam hagyni az embernek, hogy dugja el a palackot valamelyik cserép mögé (nem szokta). Most pénteken pedig szokatlanul korán, hatkor jött a tejesember. Nahát. Nagyon büszke voltam elmém ilyen erejére, amíg egy ismerősöm le nem hűtött azzal, hogy talán inkább a tejesember a gondolatolvasó, nem én...