Túléltem az elmúlt hetet, a korai keléseket, elkészült a négyemeletes torta Susan barátnőm sógornőjének, elkészültek a sütemények a kávézóknak, a piacnak, kész lett (de nem lett elég!) a rengeteg tök-, szellem-, denevérsüti, kilószám használtam fel a cukormázat, s persze, voltak melléfogásaim. Nem tudtam megbecsülni, mennyi cukormáz kell majd a tortákra, biztonság kedvéért vettem 13 kilót (ha már lúd...), ebből kb. nyolcat használtam fel a négy szinthez - te jó ég, ha belegondolok... Alig bírtam megemelni a tortát, már a hűtőben is nehézkes volt forgatni. V. segített, ő vitte a kocsihoz is, és ő vitte be a hotel különtermébe, én pedig féltettem, s szerintem ő is izgult magában... A torta, a csendben kelő kenyerek miatt a mi cuccaink alig fértek el a hűtőben, a konyhapultra szorult néhány holmi, amelyik kibírta azt az egy éjszakát hűtés nélkül is, de az biztos, hogy ilyesmire egyhamar nem fog rávenni senki.
A sok logó, nyolcvanas évekből származó ír bábfilmfigura, amiket Emma kért a tortájára, megizzasztott rendesen. Valamint egy Smurf-öt kellett kivágnom kék cukormázból, megszenvedtem vele, kinyomtattam, körbevágtam, rásimítottam a mázra, azt is kivágtam, s aztán meg kellett volna rajzolnom az arcát, a kezét... bumfordi lett, de felismerhető. Ekkor határoztam el, hogy utánanézek annak a projektornak, amit az USA-ban lévő sütidekorálók előszeretettel használnak. (V. szerint még csak nem is projektor, hanem valami más, egy bonyolult szórt használt rá, amit én még csak nem is hallottam soha). Bármilyen képet, figurát rá lehet vele vetíteni a torta felszínére, vagy a sütire magára, s az oda vetített képet ki lehet húzni cukormázzal... Így készülnek azok a rendkívül részletgazdag sütik, amiket aztán irigykedve nézek a Pinteresten. Nem éppen kreatívitásra késztető segédeszköz, hiszen csak másolja az ember a képet, de mondjuk, hetven darab logós sütinél már jelentősen meggyorsítja a munkát.
No, de ez az eszköz elég drága, s felém nem téved annyi logós megrendelés, hogy érdemes lenne beruházni, szerintem. DE ha lenne ilyenem, akkor el tudnám vállalni a bonyolultabb logós megrendeléseket a kávézónak, vagy amikor tortára kérnek ilyen-olyan Disney-figurát, nem kellene nyomtatással, körbevágással kínlódnom. Őrlődöm még. Főleg azért őrlődöm, mert így is alig férünk a kiszúrós dobozoktól, lisztes zsákoktól, tortaformáktól, ráadásul a nagyobb eszközöket csak 8 év után írhatom le az adóból... Ráadásul kétféle projektort ajánlanak egymásnak a dekorálók, alaposan meg kell rágnom, melyiket lenne érdemes megvenni.
***
Az elmúlt két hétben szépen megszínesedtek a fák, öröm volt kinézni rájuk itt a ház előtt, csupa aranyló szín... A zöld gyepen, az ágakon ha megsütötte őket a nap (s igencsak napos időnk volt!), felfénylettek, konfettiként pörögve az enyhe szélben.... leírhatatlanul szép volt mindegyik. Vasárnap rávettem V.-t, menjünk el sétálni egy közeli parkerdőbe, Rathdrum-ba. Már az odavezető út is csodás volt, főleg Laragh-tól Rathdrum-ig, a keskeny erdei úton, itt-ott elrejtett kis házak, farmok között. S megérte az oda-visszaautózás: a parkerdőben arany-zöld-vörös-rozsdabarna színek kavalkádja fogadott, rugdoshattuk az avart, szagolgathattuk a fenyőfák illatos tűit, szívhattuk a friss levegőt. Egy olyan sétányt jártunk végig, aminek a mentén kísérleti faültetvények vannak, ismertető táblákkal, nyiladékokkal, amelyek mentén messze ellátni. Sok latin név ismerős volt gyerekkoromból, amikor ezeket még rendszeresen hallottam Aputól, s urambocsá', tudtam is, melyikhez milyen magyar név (és fa) tartozik. Mutattam V.-nek az egyik fenyőt, amit régen rendszeresen karácsonyfaként kaptunk (ilyenkor előny, ha az ember apja erdőmérnök), vaskos kis gyantapattanásokkal a kérgén. Ezeket előszeretettel pukkantottam ki a körmöm között, amikor Apu eltüzelés előtt a fát szétfűrészelte a kályhánál. Ragadt utána az ember körme, de a sikerélmény és a finom illat mindent megért.
Az őszhöz öltözött autók
Olyan parkerdő ez, ahol az ösvényen szembejövők köszönnek egymásnak, ahol nyugodtan rohangálhat kutya, nem fenyegeti túlbuzgó vadász, ahol le lehet enni a bokorról a szedret, nem éri benzingőz, ahol a domb alján folyó folyik, és ahol az út végén melegvizes csapnál lehet kezet mosni. Egyetlen bánatom, hogy a kis kávézójuk szeptember végén bezárt, pedig szerintem ebben a kissé már csípős időben jó forgalmat bonyolítottak volna le, s a séta végén én is szívesen ittam volna egy forró kakaót.
Ehelyett a séta után Rathdrum keskeny utcáin találtunk egy kocsmát/vendéglőt, amiben nyüzsgött a nép, s az asztaloknál, az ebédlőben családok ültek boszorkányoknak, ördögöknek, kovbojoknak, csontváznak öltözött gyermekeikkel. Nagyon vidám pincérnő szolgált ki minket, akinek aprócska izzadtságcsepp ült a mosolygós ajka felett, sietősen jött-ment az asztalok között, élmény volt nézni. A séta után éhesek is voltunk, nem ebédeltünk, jól esett a forró és bőséges kaja. Hazafelé már sötétben autóztunk, a közeli faluban Halloween-es koncert volt, buszok és rendőrök hada az utakon, mindenfelé dekorált kirakatok a falvakban... Jól esett ez a pihenőnap, ez az autózás, a kimozdulás.
***
Tegnap reggelre aztán meghidegedett az idő, s hiába napos, érezni a hideget a levegőben. Kezdetnek rámtelefonált a kávézó, valaki elkevert egy rendelést, meg tudom csinálni mára? Még szerencse, hogy volt rá időm. Alig telt el két nap lazulással (legalábbis nekem, mert V. dolgozott bank holiday alatt is), s folytatódik a hajtás. November közepén meghirdetem a mézesházakat, listát csinálok arról, hogy miket fogok gyártani.... az első karácsonyi torta megrendelés is befutott, hamarosan azokat is meg kell sütni... S nincs mese, húzódozás, előre kell dolgozni.A kenyerek nagyon jól fogynak mostanság, ezért némi töprengés után vettem még egy kelesztőkosarat, de ennél többet tényleg nem fogok tudni beszorítani a hűtőszekrénybe. Heten, mint a gonoszok. A Real Bread Ireland Facebook oldalán egy pék éppen most árulja a hetven darab kosarát, s a képeket nézve valamiért olyan szomorúság fogott el, amikor megláttam az enyémekéhez hasonló, itt-ott már viseltes kosarakat... Nem tudom megmagyarázni, miért. Én már attól ideges lettem, hogy amikor a krumplis bucikat az egyik kosárban tálaltam fel a piacon (mert milyen rusztikusan néznek ki benne), s az egyik nő a piac végén belegyűrte az összes papírszemetet az asztalról a megüresedett kosárba... Nagyon-nagyot kellett nyelnem, hogy ne legyek udvariatlan, a tudatlansága rovására írtam, hogy szemetesnek használta a méregdrága francia, vászonnal bélelt kelesztőkosaramat, de jó lecke volt: legközelebb olcsó kínait vittem a prezentáláshoz.
Közben megint rámjött a szelektálhatnék, bezacskóztam pár dolgot a jótékonysági boltoknak, dolgokat, amikhez nem nyúltam évek óta, csak ülnek a szekrényben, mert jaj, esetleg még használom őket valamikor (pedig nem), dolgok, amikhez hozzánőttem, s nehéz megválni tőlük, aztán unfollow-ingoltam pár réges-régi, egyre távolabbi ismerőst a Facebook-ról, redukálok mindent, ami elterelné a figyelmemet. Néha érzem, hogy magába szippant ez a követhetnék, s közben azon gondolkodom, hogy tényleg érdekel-e ez engem, tényleg fontos-e tudni mindenről-mindenkiről? Időről-időre rámjön ez. Mostanában úgyis csak a rossz hírek dominálnak, ha akarom, ha nem, elém jön a politika, s utána ül a gyomromban a szomorúság. Nincs erre szükségem. Elég az, amit itt elolvasok a hétvégi újságban, már az is sok.
Hamarosan Remembrance Sunday, meglátogatom majd a németemet Glencree-ben, pipacskoszorúk kerülnek majd egyes emlékművek tövébe, s feléled majd megint a vita, hogy kell-e, szabad-e viselni, s kinek igen, kinek nem. De addig is, itt vannak a torták, erre a hétvégére például egy tűzoltóautó, egy három éves kisfiúnak. Jövő hétre pedig keresztelői sütik egy másiknak...
Mennyivel jobb ezzel foglalkozni!
