Kenyér sül, és odakintről ingerült rigó jelez akciót a hátsó kertből. A fürdőjüket sűrűn töltögetem, jönnek fürdeni, aztán napbágyasztotta arckifejezéssel napoznak a kisház tetetjén, nyitott csőrrel, felborzolt tollakkal. A munkások még nincsenek itt, talán ma nem is jönnek, mint ahogy tegnap sem jöttek: a félbehagyott teraszkorlátról néznek le rám az ezúttal - állításuk szerint - helyesen felrakott, vízelvezető kövek, a szomszéd kertjében felállított állványzatuk csillog a napfényben, gyanúsan újnak tűnik, bár a szomszéd állítja, hogy a faszik tudják, mit kell csinálni, értenek hozzá. Tegnap eljutottam a Dos cervezas, por favor! mondatig az ötperces spanyol nyelvleckék sorában, s hőségriadóval fenyegetőznek a rádióból. Állítólag 28 fok lesz.
Gondolom, ez a kis csipet az életünkből jelzi, hogy megvagyunk, jól vagyunk. A nyaralás kiugróan jól sikerült, valahogy kevésbé zaklattam fel magam magyarországi dolgokon, habár szembejött sok-sok-sok plakát. Nem akartam változtatni semmin, s egy-két kellemetlenségtől eltekintve jól ment minden, csupa kedves, készséges emberrel volt dolgunk. Felfedeztem egy remek fonalboltot, ahol nemcsak műszálat lehetett kapni, ettünk megint Józsi pék remekeiből, boroztunk egy csodás borászat Balatonra néző kertjében, s megnéztük a Fertő-parti "jajdenagyberuházás" nemlétező nyomait. (Van egyfajta ennek is rossz vége lesz-szaga a dolognak, nem tudom, hogy reménykedjek-e vagy borongjak.)
A másik kellemetlenség, hogy a zuhogó esőben az automata megette a pénzünket, a jegysort ellenben nem adta ki, s az azonnali bejelentés, panaszfelvétel, egyéb bizonyítékok ellenére sem fogadták el a kártérítési igényt. Költsék gyógyszerre.
De annyi remek dolog történt velünk! A májusi (!) hóesések, Belgiumban és a Dolomitokban, a türkízkék színben, vadregényes környezetben csillogó tavak, a némaságban a hegyoromról lezúduló jégtömeg megkésve érkező robaja, azok az érdekes madarak a hágóknál, az álcázó bevonattal borított tesztautók a hegyi utakon, a fura, fűszeres grappák, amit kimérve árultak az egyik hágó kis kávézójában, ahol az idős néni hol olaszul, hol németül beszélt, s értette az angolt, s vastagon állt a rúzs az ajkán a színezett haja mellé... A polcon háborús történelmi könyvek (az I. világháború máig látható és látogatható nyomai a környéken), a tavalyi szélviharban elfeküdt és néhol szilánkosra tört rengeteg fenyő, a megtört, megnyomott szalagkorlátok, a felébe görnyedt távvezetékpózna... Az a fantasztikus kávé amit egy nevenincs tóparti kis bódéban kaptunk, ahol a carabinierik napszemüvegben, "előnyös testtartásban", Alfa Romeo-t leparkolva kávéztak... A köd, a szitáló köd, ami hóvá alakult, mire felértünk a hegy tetejére... a mormoták fütyülése a hómentes fűfolt felől... a kultúrált mosoda Cortina d' Ampezzoban... Oberammergau egész évben nyitva tartó, csakis karácsonyi dekorokat árusító boltja... a pénzbedobós Passió a templomban... Lindau kikötője az óvárossal... az ijesztően nagy eső és a hosszú hétvégére induló kocsisor Salzburg előtt... Bajorország hegyei, s legelői a kocsiablak előtt elsuhanva... A megáradt Isar robaja a fahíd alatt... a serpenyőben sült pisztráng, amit már nem tudom, hol ettem, de valami félelmetesen finom volt, s egészen-egészen távol állt attól az összeszáradt, négyujjnyi falattól, amit kisgyerekkoromban raktak elém Szilvásváradon, mint különleges kegyet... A szokásos locsolótúra, a már kizöldült májusi erdőben, a zöldek ezer árnyalata között... A kötögetés öcsémék teraszán, eső csepegés kíséretében... Most nem látogattam meg a házat, nem akartam látni, milyen állapotban van, a kipakolás nem kezdődött meg, majd-majd, ha lesz rá vevő... Egy-két cuccot kidobtak már öcsémék, s előkerült egy papírgyűjtő az autogram-gyűjteményemmel, és regénykezdeményeimmel, amelyekbe beleolvastam, hogy aztán piros fejjel tiltakozva tagadjam meg felolvasásukat... Vettünk rengeteg könyvet, s végre kihoztam az utolsó doboz könyvemet is, így már nincs ott semmim, csak a családtagjaim és az emlékeim. Sopronban minden a régi, pedig járt a szemem a változásokat keresve.
Rengeteg élmény, sok fotó, ami inkább nekem emlékeztető, mint hogy a világ elé lehessen őket tárni: az ötletszerű beugrás Velencébe (éppen most olvastam, merre kellene menni ott, hogy elkerüljük a turistatömeget), az este Caterina házában, Velence mellett, a kovászos pizza az általa ajánlott artizán pizzázóban... A picike kis falu, ahonnan atyai őseim származnak, sőt, mi több, távoli rokonom futó megpillantása a kocsiból, amiből diszkréten próbáltam fotózni... A temető, rengeteg Rumpf felirattal a sírköveken... a német vidék zöld-kék-sárga színei, a csodás lankás dombok... A napfelkelte Lahnstein-ből nézvést...
Nem sorolom tovább. Remek volt, szép volt, az egyik legjobb nyaralásunk. Útinaplóm elfoglalta helyét a többi mellett. A sűrű hónap véget ért, a sok megrendelésen túl vagyok, s tegnap egy alapos bosszankodás közben V. figyelmeztetett, hogy mondhatok nemet is, végül is ezért jöttem el az Üzemből, hogy bármikor nemet mondhassak, főleg akkor, ha a hibát nem én követtem el. S valami könnyedtség vett rajtam erőt, amikor elküldtem az emailt, hogy nem, s már nem az a remegős aggodalom ült rajtam, ami szokott, hogy jaj, akkor ezt hogyan tudom megcsinálni?! De tíz percre kísértett a múlt.
Most csendesebb hónap következik. Midsummer, nyárközép, talán meleg is lesz, s talán tényleg elkészül az a fal. A sütő sípol, az első kenyerek készen, jön a következő adag. Ideje odarakni egy kávét, s kivenni a következő két veknit a hűtőből.
