Kezdődnek a viharok

Azt hiszem, nem ez lesz az az este, amikor kirakom a karácsonyi koszorút az ajtóra. Odakint igen vad szél üvölt, néha meglepően durvát és nagyokat lök a bokrokon, s máris felgyűlt egy nagy adag levél az ajtó előtt. A macskák sehol, a délutáni enyhe és akkor még szélmentes, szinte tavasziasan lágy időben - 13 fok! - nyilván kint élvezték a szép időt, s most ki tudja, hova bújtak be a szél elől. Hiába hívogattam őket vacsorázni. (V. alighanem forgatja a szemét, amikor ezt olvassa, mert igen, van reggeli ideje és vacsora ideje a dögöknek.)

Nem volt időm híreket olvasni, de most megnéztem, s lám, a szezon első, az ír meteorológusok által Atiyah-nak nevezett szélviharhoz van most szerencsénk. (Most vagy fejlődnek, és dúl a multikulti, hogy már nem Aoife vagy Aisling nevet kapnak a viharok, hanem ilyen egzotikus nevet, vagy kifogytak az A betűs nevekből... ki tudja.)

A szél késő délutánra érkezett meg, se sebaj, gondoltam, legalább nem esik. Piac után becsomagoltam egy nagy adag sütit, egy új kliensnek, s a terv az volt, hogy leadom, aztán elmegyek az RDS nevű kiállítócsarnokba, megnézni a mostanra Gifted-nek keresztelt karácsonyi kézműves vásárt (korábban csak ez volt a neve: Kézműves Vásár.). Aztán kiderült, ma csak 7-ig van nyitva a vásár, mire odaértem volna, egy órácska maradt volna csak nézelődni, az pedig - tapasztalatból tudom -, nem elég. Így ez holnapra marad. Helyette leadtam Shanna-nak, az új kliensnek egy nagy adag süteményt, amit egyből osztani is kezdett az éppen ott tartózkodó vásárlóinak (ajándékboltja van, ír festők, ékszerkészítők, kézművesek termékeit árusítja). A vásárlói egyből névjegyet kértek, látva a sütiket, én pedig csendesen dagadtam. 

Ezeket a függőket kérte Shanna, az új kliens

Munkabeosztás

A mai piac katasztrófális volt, rengeteg sütiszelet megmaradt, kétségbeesetten tukmáltam mindenkire zárás után. Jövő héten nem fogok ennyit sütni, hanem a karácsonyi dolgokra koncentrálok, dekorált sütik, kisházak, amúgy is rengeteg a megrendelés, nem is bánom, ha a szokásos szeletekre nem kell az idő. Gyakorlatilag tele vagyok rendeléssel. Ma még beesett egy mézesház rendelés, Loreto-tól, minden évben rendel, a már kamasz gyerekei mindig kikunyerálják, hogy legyen mézesház az asztalon. Ehető díszben idén sincs hiány: ugye, vettem eleget még Seattle-ben, kaptam ajándékba ablak alakú cukrokat Hollandiából, és kaptam egy érdekes, meg nem mondom milyen édességet az élelmiszerbolt amerikai szekciójában: szép szabályosan megcsavart tömör, kemény vörös zselérudak, azokkal fogom kirakni a tetők szélét. 

Közben megnéztem, V. merre jár (jelenleg Grönland és Izland között), mert ezt a hetet Seattle-ben tölti, munkával, rengeteg meeting vár rá. Utolsó bejelenetkezéskor még elárulta, hogy bébis családok ülnek előtte, mögötte, így nehéz útra számít. Pedig mennyire ajánlottam neki a füldugót, mégsem vitt magával... Én már egészen rászoktam. A szomszéd kései zuhanyozása,  Zajosék, vagy egy megvadult riasztó nem gond már.  

Szóval neki is sűrű hete lesz, de talán lesz alkalma a városban összefutni a barátokkal, ha csak egy kávé erejéig is. Viszi magával a személyre szabott ajándékokat: a mézes Mikulások éppen belefértek a szállításukra kinézett dobozba, mintha ki lett volna számolva, pont belefért a 18 süti a barátainknak és a gyerekeiknek:

Ez a hét - nem mondok újat - így majd kemény munkával telik, egyedül leszek, nem számítva a macskák társaságát. Manci már nagyon magabiztosan követeli ki magának az erre kijelölt cipőkefével való bundaápolást, hosszan elnyúlik a szőnyegen, s teszi-veszi magát a kefe alatt. Amúgy jobbára alszik egész nap a sarokban, nem zavar sok vizet, bár néha vernyákolva odajön, hogy akkor most babusgassam. Jó tömör téli bundája van már, csuda vaskos. 

***

Az elmúlt 3 hétben gázszerelőket üldöztem, hogy meglegyen az éves bojlerszervíz. Hívtam először azt az embert, aki utoljára ellenőrizte. Majd jön, mondta. Hívott is, de szombaton, amikor piacon voltam, V. pedig Magyarországon volt, nem volt, aki beengedje. Jó, akkor majd jövő hét, így ő. Vártam, üzentem, se kép, se hang. Próbáltam egy másikat, aki itt lakik fent egy utcányira, többször láttam már a céges logóval ékes kocsiját, s igen nagyon ajánlották. Januárra be tud írni, mondta kissé morcosan a telefonban. Nekem előbb kellene, mondtam, így november végén. Akkor keressek valakit a netről. Kérdeztem ismerősöket, ajánlottak egyet, az is helyi. Őt is üldöztem egy darabig telefonnal, üzenetekkel, azóta is várom. V. közben hazajött, ő a kollégái által javasolt dublini embert kereste meg, december 20-ára be is tudtak volna minket ütemezni. Á nem, hagyjuk - így én, kis naív -, kerítek én egyet, aki előbb jön. 

Megpróbáltam a 3. helyi céget, visszahívás nuku, így gondoltam, a bejáratott utat próbáljuk megint (miért is nem azt próbáltam legelőször?). Minden szolgáltatónak megvannak a szerződött emberei, eddig mindig velük nézettem meg a bojlert: mivel a szolgáltató ad időpontot, s előre ki is fizetem a szervízt, a szerelő tényleg ki is jön az adott időben, s nem kell térdre borulva imádkozni, hogy kegyeskedjék kifáradni, ha egyszer már azzal hirdeti magát, hogy no job is too small. 

Slusszpoén? December 20-án jön a szerelő... 

***

Közben V. gépe elérte Gröndland partjait, sőt, lassan már el is hagyja... talán lát is valamit belőle. Azt írja a weboldal, félórával előbb leszállnak majd, talán volt egy kis hátszelük, haha... Itt már órák óra sötét van, de ha kinézek, a naponként szaporodó karácsonyi fények igen szépek a lakások nappalijaiban. Lassan én is felrakom őket a lakásban, hadd legyen kicsit ünnepibb hangulat a munkás hétköznapokban. A Christmas FM már régóta segít a munkában, nem bánom, hányszor ismétlik a klasszikusokat, jó hallgatni a karácsonyi dalokat. Odakint továbbra is hangoskodik a szél, s a kopogásból úgy sejtem, az eső is megérkezett mellé. Holnap egyedül bámulok majd az ádventi gyertya lángjába, s próbálom majd ignorálni a bojler gyanús hörrenéseit. Remélem, nem talál hibát a szerelő...

Ház - utóhang

Mint egy gyerek, úgy izgultam, s néztem az órát... Most indulhatnak az ügyvédhez, most olvassák fel a szerződést, most írhatják alá... Aztán jött a telefon, aláírták, a vevő fizetett, mindenkinek megvan a része.

S kész. Elkelt a ház, amihez időnként fel-feltörő nosztagia köt(ött), évtizednyi emlék, vidám és kevésbé vidám, boldog és kevésbé boldog napok. Néhány kisgyerekkori emlék. Nagyanyám, nagyapám, anyám múltja. Az enyém. Nincs mese, ki kellett pakolni, mert az új tulaj máris dolgozik a házon. Ez is az öcsémékre marad, megküzdeni a régi vackokkal, Apu cuccaival, amit majd tárolni kell valahol, a sok fontos iratot, mert Apu - akárcsak én - nehezen szabadul mindentől, mert ki tudja, lehet még egy fontos sor egy több évtizedes iratban. Aztán képet is küldött öcsém, megpakolt furgon, rengeteg régi ajtó- és ablakkeret, s egy ismerős heverő az oldalára állítva a kölcsönkapott furgon közepén: pillanatnyi szívfájdalom, azon a kanapén üldögélt évtizedeket nagyapám, azon a rugós, középen kissé púpos, ódivatű kanapén. Ki hinné, de megmaradt valahol. Amit lecseréltem a saját gyerekkori ágyamra, melyen  aztán még egy évtizedig aludtam ebben a házban. Macskával, kutyával, de leginkább egyedül, télen a radiátorhoz simulva, nyáron a nyitott ablakon át a vízmű fel-felhörrenő szivattyúira fülelve. 

Mint kiderült, sok szirszart rejtegetett  a ház, a pince, öcsém meglepő módon inkább vidáman mint bosszankodva mesélte, mik kerültek elő, nagyapám titkos pálinkafőző egységén keresztül két kis vaskályháig, hűtőszekrény csomagolásán át volt ott minden, ami az elmúlt majd 60 év alatt felgyűlhetett. De inkább próbálok nem gondolni rá. A névtáblát kértem csak a házból, s nagyanyám régi, száraztészta-tartó fémdobozát.

Persze, azért szomorú is az ilyen kipakolós munka, elválni egy házrésztől, de családom összes tagját inkább a megkönnyebbülés fogta el, amikor a szerződést aláírták. "Most már omolhat." - mondta öcsém. Felhagyhatok a felújítással kapcsolatos futó ábrándjaimmal,  a reménykedve ellenőrzött lottószelvényeimmel, majd elsétálunk arra tavasszal, s megnézzük, mit hoznak ki belőle. Remélem, nem lesz olyan áldatlan állapotban, mint keresztanyám egykor szép, ápolt kertű háza vidéken, ami mostanában egy sáros, kutyataposta udvarú putrira emlékeztet inkább, ott, a kocsma szomszédságában.

Gondolom, a kert fáit ki fogják vágni. Kell majd egy új bejáró, hogy hozzáférjenek az építkezés során. Biztos csinlnak szennyvízelvezetőt... Vajon mennyire fogják megmozgatni a talajt? Kivágják majd Gizi macskám fölül a többméteres tiszafát? Mi lesz a meggyfával - útban lesz az is. Ahogy útban lesz a sok medvehagyma, a tuják a kerítés mellett... 

De csitt. Ez már nem az én ügyem, nem az én gondom.

***

November jó sűrű hónap volt, s a megrendelések azóta is jönnek. Kezdem érezni, meddig tart nálam a határ, mi az, amit meg tudok csinálni, úgy értem, még kedvvel, s nem nyögve, hogy jajistenem, ezt minek is vállaltam el. Szerencsére elég változatos a meló, s jó zene is van mindig, hoy átsegítsen a nehezén. Rengeteg porcukrot használok el cukormáznak, s tele sütivel a sok dobozom. Nem veszek fel már több rendelést, csak az Üzemre és a piacra koncentrálok, megpróbálom ezeket jól ellátni. 

A kedvenc, megbízható szaténszalag-forrásom megszűnt, feldobta talpát a bolt. Egészen jól ment addig, amíg az Üzem mellett volt, aztán egy melegekkel kapcsolatos botránya és az azt követő kampánynak köszönhetően megcsappant a vásárlóköre. A vallásos tulaj nem akarta engedni, hogy egy, a bolt hátsó helyiségeiben rendezett esküvői kiállításon egynemű pároknak való tortadíszek is szerepeljenek. Ugyanakkor gond nélkül elkészítették a meghívóikat a boltban. A botrány lassan csitult csak el, s Paul eladta a boltot, s az épülethez tartozó műhelyeket is. Először csak egy külvárosban üzemelt a bolt új tulajdonos kezében, s mindig számíthattam rájuk, ha szükségem volt szalagra. Most már csak neten lehet elérni őket, illetve már úgy sem, mert nem válaszolnak emailekre. Még szerencse, hogy a közeli bevásárlókomplexumban egy bútorszöveteket árusító bolt most már kézimunkához, ruhavarráshoz való dolgokat is tart, s így sikerült hozzájutnom szép szalagokhoz. 

Ma a nagybaniban bevásároltam apró cukorkákból, hogy legyen mit a kis mézes házakba tenni. Még sosem vettem 3 kilós cukorkacsomagot, ennek is eljött az ideje. Az áruházban pedig nagy örömömre az amerikai termékeknek fenntartott polcokon találtam egy újdonságot: elvileg eperízű, hosszú, csavart zselépálcákat, amiket majd rá lehet rakni a nagy mézesházak tetejére, jelezve a tető szélét. Ízre valami borzalmasak, de kinézetre csudásak. Ha az embernek sok színes, erősen ízesített dekorcukorra van szüksége, ezekre az amerikai termékekre mindig támaszkodhat.

Aztán, mert útbaesett, bementem a kertészetbe, ajtódíszért. Sokáig mászkáltam körbe-körbe, olyan ajtódíszt keresve, amin nem volt Made in China műanyag dekoráció. Végül egy gallyacskákból és mohából kötött kis koszorúra találtam, egészen el volt dugva a sok műfenyő és műtoboz és műbogyó közé. Pár borostyánlevéllel és a piac melletti susnyából szedett bogyóval szerintem jól fog kinézni.

Apropó, borostyán. A telepen már több mint etgy hete vágják vissza a fákat. Sokszor hallani a fűrészt, s látni a nyomaikat, néhol egészen drasztikus volt a kopasztás. Rejtély például, hogy a velünk szemközti tömb előtti csodaszép nyírfát miért kellett derékban levágni?! Akárhogy is sütött a nap, nem vetett egyetlen lakás ablakára sem árnyékot, olyan szép volt leomló ágaival, arany leveleivel... vajon kinek lehetett útjában? Most a többi fa is csutkára lett vágva, igaz, a leveleik már lehullottak, kopaszak lennének amúgy is, de valahogy olyan most a telep, mintha erősen elkopott boszorkányseprűkkel lenne teletűzködve.

Ma munka közben hallgattam a fűrészt, s felvillant a fejemben a villanykörte: miért is nem kérem meg ezeket az embereket, hogy vágják vissza a hátsó kert falán túlburjánzott borostyánt? Tudom, tudom, télen a sűrű levélzet menedék a madaraknak, de menedéknek ott a fal túloldalán lévő elvadult kert, s bogyó is van ott elég. Öcsém mesélte, hogy a ház falára felfuttatott - amúgy nagyon látványos, s a madarak által is kedvelt - borostyán hogyan nőtt bele a falba, szinte lefeszítve itt-ott a vakolatot, kikezdve a téglákat. S mivel nem vagyok meggyőződve a kerti falunk tartósságáról, s a kilátást is egyre jobban takarták a felfelé nyúló ágak, a borostyánt már régóta halálra ítéltem. Amennyire elértem, levágtam az alsó ágakat, de néhol már kétujjnyi vastagon tekeregtek az ágak, ráfeszülve a fal tetejére, nem fértem hozzájuk.

A kertész alaposan megnézte az ágakat, hümmögött, hogy így meg úgy, elég vastagok ezek az ágak, s ezeket neki majd el kell vinnie a szeméttelepre, mert itt nem hagyhatja... Végül kedvező árat mondott, s még az ágakkal sem nekem kellett bajlódnom, remek. Miután végzett egy fával, nekitámasztotta  a létráját a falnak, aztán megcsodálhattam, hogyan egyensúlyoz a falon, s a jó kis Stihl-fűrésszel hogyan vet véget a borostyán uralmának. Tavasszal a másik, öregebb kertész azzal érvelt, hogy nem akar hozzányúlni, kell a fészkelőhely a madaraknak, de most már a bogyókat is leették róla, menjen. Igaz, hogy most elég érdekesen néz ki a fal teteje, a kiálló ágcsonkokkal, amiken majd finomítani kell, ne legyen olyan, mint egy tépett bozont, de újra látom a háztömbök tetejét, és a távolabbi fákat. Ez is megvan. 

Amúgy a telepen már két hete felbukkant az első karácsonyfa. A városban is égnek a fények, hangulatos végigautózni az utcákon. Szó volt róla, hogy a zenepavilonban is állítanak karácsonyfát, de nem akadt szponzor, és vandalizmustól is tartanak. Így csupasz maradt télre a szépen felújított épület:

Elkelt a ház

https://kisrumpf.blogspot.com/2015/11/nosztalgia.html

https://kisrumpf.blogspot.com/2015/12/culchies-day-nosztalgia-folytatodik.html

Egyedül

V. ma este jön haza rendes budapesti látogatásáról, apósom születésnapi ünnepéről. Amikor kivittem a reptérre szerdán, s - egy alapos bevásárlás után - hazaértem, olyan, de olyan eső szakadt le, jégdarával keverve, hogy csuda. Örültem, hogy mindketten megúsztuk a pocsék időben való utazást. Alig tudtam bementeni a kocsiból a szatyrokat, úgy esett. Ez nagy megdöbbenésemre nem gátolta meg a mellettünk lévő fiúiskolát, hogy testnevelés órát tartsanak a pályán a fiúknak. Lehallatszott a kiabálásuk a telepre, s csak fél órával később lett csend, addig ebben a zimankós időben kint sportoltak, sortban, rögbipólóban... Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem lett tömeges megfázás a vége! Láttam már szakadó esőben focizó srácokat, de 5 fokban??

A csendes hétvége nekem főleg piacozással, munkával telt: 200 kisütött, habosra dekorált kis felhőcske süti várja, hogy rájuk rajzoljak egy mosoly és egy kis kék X-et. Egy beteg gyerekeket kórházi tartózkodásuk alatt szórakoztató, önkéntesekből álló csoport tart jótékonysági megmozdulást, arra kellenek a sütik. Aztán már ott áll a sorban a következő nagyobb adag, Hálaadás napra. A Post-It-ekkel megtűzdelt táblám kezd egyre színesebb lenni, már jövő januárra is van megrendelés.

Felfigyeltem valamire: több olyan megrendelőm van, aki először az elsőszülőtt gyerekének rendelt sütit, keresztelőre, emiatt találnak rám. Aztán ugyanazok kérnek eljegyzési sütit. Aztán egyszer csak, hopp, jön a megrendelés esküvőre, sőt, egyikük tortát kért tőlem, júliusra, jövőre. Érdekes, előbb jön a baba, aztán az eljegyezkedés... Változnak az idők, ebben az egykor mereven katolikus országban. 

De most minden a Karácsonyról szól: már beszereztem az extra adag piros és zöld ételfestékeket. Andrew, a fodrászom, idén nem kér sütiket, ellenben került helyette más, aki a klienseit akarja meglepni karácsonyi függő alakú sütikkel. Még el sem készültem velük, de már a Bálint-napi sütiket emlegette, hogy majd azok is érdekelnék!

***

Hét közben azért beszorítottam egy vacsorát rég látott ismerősökkel. Csabi 14 éve járt utoljára Dublinban, egykor lakótársa volt egy barátunknak, s most elhozta a feleségét is, megmutatni neki a várost, mert ő még nem járt itt. Tanakodtam, hová menjünk, férji javaslatra olyan kocsmába vittem őket, ahol kaja is van, s élvezhető az ír miliő. A promenádon nemrég cserélt gazdát és nevet a Porterhouse kocsma, amikor legutóbb ott voltunk, már az Anchor névre hallgatott, de más nem változott.

Büszkén vittem őket oda, behatangozva a jó kis írkocsma-hangulatot, kandallótűz, régi plakátok, az elmaradhatatlan Guinness-hirdetések, de meglepődve vettem észre, hogy a kocsma/vendéglő teljesen megváltozott. Akárhol lehetne az angolszász világban. Csak a sörcsapok sora, és a kivetítőn folyó meccs árulhatta el, hogy Írországban vagyunk. Alig van világítás, a telefon fényénél olvastuk a menüt, mindenhol tucatfotók, nagybaniban vett egyendekorációk. A fal jobbára csupasz, egyedül a gázos kandalló a régi, melléje dagadt kis puttó szobra került. Eltűntek a söröspalackokkal teli falszekrények, a sörfőzőket dicsőítő poszterek... A kiszolgálás kedves és készséges volt, úgy sejtem, egy olasz pincérnőhöz volt szerencsénk, az adagok még mindig nagyok és finom a chowder, de ... olyan semmilyen az egész hely.

Most már bánom, hogy nem a Harbour Bar padláshelyiségbe mentünk fel, de sajnos, ott nincs rendes kaja. Megnézhették volna pedig a híres Pápa-falat, s találkozhattak volna Cinders-szel, a kocsma bentlakó macskájával. Talán majd legközelebb.

Vacsora után Wicklow-ba vittem őket, ott voltak elszállásolva. Kissé aggódva jöttem vissza, nagyon régen nem vezettem ilyen későn, egyedül, a sötétben, de nagy megkönnyebbülésemre fent volt a hold, nem is esett, s alig voltak az úton. Beálltam egy másik, tempósan jövő kocsi mögé, s az elhozott a lehajtóig. De egyhamar nem fogok ilyesmire vállalkozni, valahogy már nem vágyom egyedüli autózásra, bármennyire is romantikus valami zene mellett nyomni a pedált, már nem a régi a szemem... Ellenben a hold csodás volt, olyan szépen megvilágította a vidéket, az nagyon tetszett. 

***

Ma délelőttre szépen kisütött a nap a reggeli hideg után, így nekiálltam előkertet takarítani. Igencsak felgyűltek a levelek, itt-ott újra kibukkant a bokrok ágai közül a szeder, és néhány gaz, aminek nem tudom kirángatni a már megvastagodott gyökerét. Alaposan megnéztem a bokrok alját, hogy odaférne-e egy doboz, kibélelve a macskáknak, éjszakai menedékül, ha nagy lenne a hideg. Macskarajongó orosz szomszédom is takarított, mintha csak falun lettünk volna, utcasöprés közben, csak a pletyizés hiányzott. 

Biztos vagyok benne, hogy gondos munkánkat a következő szél tönkre fogja tenni, de egészen kellemes félóra lett belőle: a hátamat melegítette a nap, a macskák körülöttem mászkáltak, szórakoztak a levelekkel, míg söpörtem, s dobáltam a cserepek oldalánál rejtőző néhány csigát ki a gyepre. A megrokkant, elszáradt petúnia kukába került, helyette ültettem pár téli árvácskaszerűséget a cserépbe. Még jó, hogy megtartottam a nagy lisztes zsákot a legutóbbi nagybaniban tartott látogatás után: belefért az összes levél, gaz, egy adagban vihettem a közösségi kiskert mellett lévő komposzthalomra. Amit most valaki két nagy faággal kettéválasztott, s az egyik oldalra csak leveleket lehet hordani, a nagyobb ágak, kivágott növények mehetnek a másikra. Komoly levélkomposztálás folyik itt, kérem.

Zajosanyuka ma azzal lepett meg, hogy megmutatta, még mindig van málna a bokrokon, párnaponta leszed egy maréknyit, s megy a gyerekei reggelijébe. November közepe van!

Utána a reciklálós telepre mentem. Félelmetes, milyen rövid idő alatt felgyűlik az újság, műanyagpalack stb., tele lesznek az ezek gyűjtésére rendszeresített nagy zacskók, dobozok. Nézegettünk olyan szemetest, amin három rekesz van papírnak, fémnek, műanyagnak: de ezek gyűjtésére túl keskenynek találtuk a szemetes rekeszeit, s az arányuk sem jó az esetünkben, jóval több papír és műanyag palack/konténer gyűlik fel, mint pl. fém. S maga a szemetes már nem igazán férne el nálunk, vagy nagyon szem előtt lenne. Párnaponta pedig azért túlzás lenne elautózni a telepre a rekeszekkel. Van ugyan a telepen minden háztömbhöz reciklálós kuka, de oda ömlesztve megy minden, sűrűn kerül bele olyasmi is, ami nem odavaló, s valahogy jobban esik a reciklálós telepre mennem, ahol látom, hogy tényleg szétválogatva kerülnek bálázásra a dolgok. Most például valaki lakásfelújítást végez a szomszédos tömbben, s a szombaton ürített nagy konténer máris tele, sőt, a konténer előtt is állnak a zacskók.

A mai lazulós-takarítós-újságolvasós nap után után holnaptól megint sok munka. Elvileg egész héten esős lesz az idő, majd jól behúzódunk a meleg barlangunkba, ki laptoppal, ki sodrófával a kezében, elleszünk...

Hidegedik

Nagyon fura az időjárás: egyik nap hideg reggel, több napra való eső leesik, s folyamatosan késő délutáni sötétség van, hiába az elhúzott sötétítő, mégis barlangérzet honol a nappaliban, a macskák vizes háttal, morcosan ülnek az ajtó előtt kora reggel, bebocsátásra várva. Aztán másnap ragyogó napsütés, hideg széllel, de mégis még őszies fényekkel, a még mindig virágzó virágokkal. V. szokta mondani, kell az eső a mezőgazdaságnak - meg a fenének. Most már a mezőgazdaságnak sem kell, sok helyen rohad a krumpli a földben, túl magas a talajvíz, állnak a tócsák a földeken, s nem tudnak téli búzát vetni. Itt csak a házat körbeölelő betoncsíkon állt meg a víz eső után, hiába próbáltam a lefolyókat kidugítani, lassan tűntek el a tócsák. Ennek az eddig viszonylag langyos, nedves, hosszú ősznek az eredménye, hogy még rengeteg a virág, a lobélia még mindig indigókéken libeg a virágkosárban, a muskátli is virágzik még, van még darázsból, meztelencsigából is bőven, sőt, az udvarra száműzött húsvéti kaktuszom bimbósodik.

Szombat délután, a jól sikerült piac után arra jöttem haza, hogy a város tele, hosszan araszoló kocsisor a főútról lejövet, mintha mindenki erre az egy délutánra időzítette volna a vásárlást. Megjelentek a karácsonyi dolgok a boltban, jótékonysági alapítványok üdvlapjai, a pár vörös függővel dekorált kétarasznyi fenyőcskék, a csomagolópapírok, Mikulás-csomag kutyának, macskának... Már két hete lehet kapni a sütéshez való szárított gyümölcs-keverékeket. 

A piac délelőttjén szerencsére elállt az eső, a feltámadó szél zsákszám kergette a faleveleket az aszfalton, néha mintha sárga hóesésben autóztam volna. Itthon az ajtó előtt nagy halom levél fogadott, hiába söpörte össze őket V., hamarosan felgyűltek megint, mert ez a beszögellés csapda a leveleknek. Reggel is ez jelezte a kertész megérkezését: a levélfújó zaja a telep másik végéből, aztán a fűrészé, mert megint alaposan megcsonkították az utat szegélyező fákat. Egyetlen haszna ennek a nagy, sárga, virágcserepeket betakaró halomnak az volt, hogy a macskák elvackoltak benne, mint a telelő sünök, alig láttam meg őket, amikor csipásan kinéztem, hogy itt vannak-e már. Manci a maga földszíneivel egészen beleolvadt a levelek közé. A ma reggeli hideget jelezte, hogy nem vártak az ajtó előtt, a betonon ülve, hanem összebújva aludtak a bokrok alatt.

A múlt heti piac a rögbivilágbajnokság döntője miatt katasztrófálisra sikerült, záráskor egymásnak osztogattuk a dolgainkat, ami ezután megmaradt, a sok sütemény, az ment a Félcsöcsűbe, a munkatársaknak. Szerencsére ritka az ilyen elkedvetlenítő alkalom. Ellenben most szombaton volt kapkodás, futkosás, mert jókora tömeg várt nyitásra, s a tagok közül most sokan betegek, vagy hiányoztak valami családi esemény miatt. Én is egyszerre két helyen kellett volna helyt álljak. Már később, a konyhapult mögül többször hallottam a teremből kihallatszó magyarázkodást, amikor valaki nehezményezte, hogy hosszú a sor: "Elnézést, ma kevesebben vagyunk." 

Többen odajöttek, hogy hallottam? Meghalt Larry. Hogyne hallottam volna, alig léptem be az ajtón, ezzel a hírrel fogadtak. Larry, azaz Mr. Mooney rendszeres vevőnk volt, sokszor ült le nálunk reggelizni, várva a később megérkező fiaiat és az unokákat. Párszor összetalálkoztunk vele autós kiállításokon, rendezvényen, főleg a Terenure-ban megrendezett éves kiálllításon. A piacon az én krumplis bucimat ette Fiona kolléga csirkemájkrémével, s mindig vett egy csomag tejkaramellát, s két teáskannát kért a teájához. Egyibe ment a teafilter a vízhez, másikba az extra forróvíz, s ezzel elüldögélt újságot olvasva, vagy a fiaival beszélgetve egy órát is. Az ír motorsport ismert egyénisége volt, régen rallyzott, s mint olvastam egy brosúrában, ő szerelte össze az első Volkswagen Bogarat az országban. Néhány hete jött utoljára, amikor is, ahogy szoktam, raktam elé a két forróvízzel teli edényt, s a kést a kajához. Párszor próbált ír szavakat tanítani nekem, az egyikre, most is emlékszem: spúnóg - kiskanál. Mavis, aki a tejkaramellát gyártja, tegnap komoran rakta vissza a cuccai közé az utolsó, eladatlan csomagot. Hetek óta mindig megmaradt az az egy csomag. Mr. Mooney-é lett volna. 

***

Tegnapelőtt este valamelyik macska megint hagyott nekem szeretetcsomagot az ajtó előtt. Egy élmény volt feltakarítani a cincált tetemet, de már megvan a rutin: vékony latexkesztyű, rengeteg papírtörlő, zacskó, s pár nyomtatást nem tűrő szó, a trappolás az esőben (mert valahogy mindig esik ilyenkor) a kukásházikóig. Kicsit nehéz elképzelni a máskor szelíd, félig lehunyt szemmel szunyókáló cicukáról, hogy izzó szemmel gyilkol, s rágcsál, bár a minap megnézhettem, hogyan fordul ki ráérősen Pocak az ajtón, majd azonnal rásimul a betonra, mint aki zsákmányt lát, aztán lapulva oson pár lépést, majd vad iramban lerohan egy - a szélben kevergő falevelet. 

Semmi kifogásom a patkányölés ellen, unalmas lehet a macskaélet a hideg éjszakában, de lehetnének diszkrétebbek is a tetem ügyében. Próbáltam utána nézni, miért csinálják ezt, nincs egyértelmű magyarázat rá, de legtöbbször - főleg ha jó minőségű kajával vannak etetve - a macsekok be szokták érni a zsákmány prezentálásával. Lassan már a vernyákolásról meg tudom mondani, hogy egyedül kíván-e bebocsátást valamelyik, vagy éppen rajta van az izgalom, mert fogott valamit, s mehetek takarítani, mielőtt valamelyik lakó megjegyzést tesz a járdán heverő maradványra.

Amúgy tiszta Brexit macskák. Halk nyávogás, vagy forgolódás az ablak előtt: "kimennénk", jelzik, de amikor kinyitom az ajtót, hogy szokják az azon át való közlekedést, egy lépésre megállnak előtte, s szemlélődnek. Közben dől be a hideg. Ha biztatásképpen kitolom őket a lábammal, vonakodva mozognak, gyakran leülnek az ajtóval szemben, mintha nem értenék, hogy ez most miért történt velük, hiszen ők igazából nem is akartak kimenni... s nézik az ajtót, hátat fordítva a világnak. De ha engedek, s újra kinyitom az ajtót, akkor rendszerint csak néznek, s lassú pillogással kivárják, amíg eldöntöm, hogy végül is a lakás melege fontosabb, mint az ő hezitálásuk a ki-bemenetelt illetően.

***

Még nincsen elég tortafotóm, ami a fotóboxban készült, csak ez a kettő, úgyhogy ide is felteszem (Fernelnek). Sajnos, minden megrendelőm cukormázzal vastagon bevontat kér, legtöbbször küldik a képen a tervet, ilyet kérnek, nincs mese. 

Szállításhoz a füleket levettem a tortáról, a dobozból is kilógtak volna. Sajnos, a mama rosszul rakta vissza, kicsit csálén álltak a Pokemon fején. De a két ünnepelt így is boldogan vigyorgott mellette.

2019. 11. 11.

Ma van Armistice Day, s kíváncsiságból - egy nagyon klassz cikk olvastán - megint rákerestem a Glencree-ben lévő német katonatemetőben nyugvó Rumpf nevére. S lám, mi jött fel:

https://www.wexfordpeople.ie/news/monument-marks-the-site-of-wwii-air-crash-38438792.html

A cikk idén nyáron íródott. Ideteszem, az évfordulóra. A temetőbe majd akkor megyünk, ha V. visszajön Budapestről, most vasárnap, Remembrance Day-en nem volt kedvünk hozzá. 

A Sky News weboldalon találtam ezt alábbi cikket, az első világháborúban, Franciaországban elesett katonák maradványainak azonosításáról:

https://news.sky.com/story/war-detectives-how-one-soldier-was-found-and-identified-a-century-after-his-death-11856932

Őrnagy úr és Őrnagy Őrnagy

Ma délután kalandvágyból elvittem V.-t egy új kajáldába a városba. Pár hete nyílt. Már többször hallottam/láttam emlegetni ezt az új "dumpling bar"-t, s most a hétvégi újságban is megjelent róla egy rövid, dicsérő írás, nosza, nézzük meg, mi igaz a sok dicséretből. Már eleve sejthettem volna, hogy nem lesz jó vége a dolognak, mert a) V. nem rajong a tésztahéjba zárt keleties töltelékekért, az olaszokat szereti, de az ázsiai "gombóc bár" nem igazán az ő esete, b) frissen nyitott, még nem bejáratott kajáldába menni nem tanácsos. De azért gondoltam, adjunk egy esélyt a helynek. Azt reméltem, egy "nem rossz"-t esetleg elér V.-nél a Double 8-nek keresztelt étkezde, amit egy korábban multi cégeknél dolgozott kínai nő nyitott, akinek az édesapja szintén vendéglős volt, Dublin első kínai éttermei között szerepelt az övüké.

Adtunk neki egy esélyt. Nem jött be. Igaz, minden frissen készül, a menü rövid és mindenkinek, húsevőnek és vegánoknak egyaránt ad választási lehetőséget, szezonális töltelékekkel, de a hely igazán icike-picike, az ablakhoz szerelt pultnál összeér az ember könyöke a szomszédéval. Legjobb elvitelre rendelni. Dicséretes, hogy minden evőeszköz és csomagolás komposztálható.  A zöld teámra frissen forralt vízet engedtek, holott nekem hozzáértők úgy magyarázták, hogy kissé hidegebb víz kell a senchához. Mindketten ugyanazt ettük, az én dumplingjaim alján valamilyen kissé odakapott bevonat ült, V. egyik-másik dumplingja alján pedig még ott volt a tésztarétegeket elválasztó papírdarab. Becsületből megettem az övét is, de nem leszünk itt törzsvendégek. Lehet, hogy az újságcikk okozta nagy érdeklődés miatt kapkodhattak az étellel, nem tudom, talán majd ha elül az újdonság okozta érdeklődés, betérek megint. 

***

Az úgy volt, hogy hivatalosak voltunk régi kollégám, Emilie és spanyol jegyese, Fernando esküvőjére, Madridba. Seattle-ben több órát eltöltöttem a megfelelő ruhadarab keresésével. Barátoktól jöttek az ötletek, segítőkészen, kaptam üzletneveket, mert a régen, esküvőkre vett ruháimban a pocakom több mint hangsúlyos lett volna, kellett valami nagyobb. S igen, erről az esküvőről már egy éve tudtam, lett volna időm fogyni, ruhát nézni, de khm, az önfegyelem, ugye, nem erősségem.

Redmond-ban, egy turkálóban találtam egy ruhát (miután szótlanul kifordultam egy ígéretes ruhaboltból, ahol az árak megdöbbentően magasak voltak). Szürke-fekete mintás darab, amihez itthon volt már cipő. Majd kerítek magam köré egyet a szép sálaim közül, gondoltam, s kész az outfit. Aztán jött a szervezkedés, a játék a repülőjegyekkel, meddig maradjunk, hogyan csináljuk, mert éppen erre, illetve, rákövetkező napokra esik V.-nek egy csoporttalálkozó, valamint a rendszeres budapesti útja, apósom születésnapjára. Mind morcosabban tologattuk a csúszkákat a Skyscanner oldalán, ez a jegyopció hosszú tartózkodást jelent, ergo szállás kell, amaz rövid tartózkodást, de akkor a repjegy ára túl sok. 

A végső döfést az adta meg, hogy mondtam V.-nek, ugye tudod, hogy ez egy kiöltözős esküvő, öltönyben kell jönnöd, nem elég a nadrág+szép pulcsi kombó? A döbbent, majd tiltakozó arckifejezését látva - s a gyomromban ülő idegességet mind' jobban érezve - kijött a számon, hogy inkább ne menjünk. Amikor az örömteli szervezkedés kezd átcsapni stresszesbe, akkor az rossz. Amúgy is idegenkedem az ilyen kiöltözős alkalmaktól, még élénken él bennem az utolsó esküvő, a nem-jól-érzem-magam-a-ruhámban érzés, a feszengés... Ugyan ilyenkor az itteni szokások szerint nem kellene adni, de majd adunk bőkezű ajándékot a megjelenés helyett, javasoltam (pénzt kért az ifjú pár), s slussz.

Történet rövidítve: megkönnyebbülés, a beborítékolt nászajándékot V. eljuttatta a menyasszonynak, személyesen adva át jókívánságainkat. S a most pénteken lefolyt esküvő képeit látva örülök, hogy nem mentünk, fekete-szürke ruhácskámban valószínűleg varjúként lógtam volna ki a színes tömegből, ahol páran hosszú estélyiben jelentek meg a partin. Beértem a képekkel, megcsodálva a templombelsőt, Emilie szép, vintage ruháját, a parti színhelyét, s szépen kiöltözött kollégáim fotóit. Remek parti lehetett, igazi spanyol esküvő, majd biztos mesélnek, ha egyszer összefutunk, s  már úgyis megbeszéltem egy kávézós találkozót Emilie-vel, ha visszajönnek a Japánban tett nászútról.

***

A fentiek miatt esett tehát úgy, hogy nem költöttünk madridi útra, esküvői mulatságra, költöttünk ellenben - a közelgő Brexitre és a várható áremelkedésekre hivatkozva - egy új keverőgépre. Fene tudja, mi lesz, ha (ha) az angolok kilépnek az EU-ból, senki nem tud semmi biztosat, csak a huhogás megy és a bizonytalanság. 

Régi, hűséges, sokszor szeretettel megsimogatott - és számtalanszor megizzasztott, két motorcserén átesett - Kenwood Major-om (alias Őrnagy úr) helyett/mellé érkezett egy újabb Kenwood, aminek V. egyből "A 22-es csapdája" nyomán az Őrnagy Őrnagy nevet adta. A legerősebb modell. Erősebb, továbbfejlesztett változata Major-nek, amit már nem gyártanak. Vannak benne érdekes dolgok, pl. fénycsík övezi a bekapcsológombját, nem elég csak bedugni, bekapcsolni, hanem meg kell nyomni külön a kerek gombot, hogy felkapcsolódjon a fénycsík, s azután működik csak a gép. A keverőfejben is van egy körkörös világítás, amit a tálat világítja meg, ez nekem külön hasznos, mert a pultra, a szekrények alá berakott gép feje kitakarja a szekrény aljába felszerelt fénycső fényét. Amúgy is magasabb, mint Őrnagy úr, ezért kicsit ki kell húznom a pult szélére, ha teljesen fel akarom emelni a fejét, hogy betehessem helyére a keverőtálat. S ott már nem sokat látok, a konyhai lámpa gyengécske fényénél.

Őrnagy Őrnaggyal jött egy dagasztóspirál, amit már munkába is állítottam, s ugyan a kenyértészta erre is felmászik, de nem annyira, mint a régi, nem spirál alakúra. 2.5 kg tészta fér bele, úgyhogy ezt sem pakolhatom tele 3 adag kovászos kenyérrel, de a 2 kilós teljes kiőrlésű kenyértésztát kacarászva kidolgozza. Halkabb, mint Őrnagy úr. A tál fogantyúja szélesebb, nem akad bele az ujjam, s nem facsarodik ki emeléskor, mint az ahogy Őrnagy úrnál meg szokott történni. A tálnak van egy kissé kifelé hajló széle, így a tésztát is könnyebb belőle kifordítani, s utána könnyebb is lepucolni a szélét. A tálon belül rovátkák jelzik a mértékegységeket, cup, fl oz és literben megadva.

Ami különösen tetszik, hogy végre gondoskodtak arról, hogy munka közben az esetleg felcsapódó liszt vagy folyadék ne kerüljön a gép belsejébe, a tál mögé, már ahol a motor van. Őrnagy úrnak is volt ilyen egyszerűbb védőfedele, de valahogy soha nem tudtam rá feltenni, már azt sem tudom, hol van. Így aztán a tál mögötti rések a gép motorházán elég hamar megteltek liszttel, amit alaposan ki kellett vakargatni, késsel. Ugyanígy felcsapódott néha a keverék a keverőfej tövére. Őrnagy Őrnagyra ez a védőfedél könnyen felrakható, s két darabból áll. Az egyiket a gép nyakára könnyedén fel lehet húzni, teljesen betakarja a tálat, így az kelesztőtálként is használható, nem kell külön konyharuhával letakarni. Egy kis fel-lehajtható nyílás is van rajta, amolyan ablak, amin át keverés közben is betölthető a cukor, vagy tojás vagy bármi. A másik, levehetetlenül rászerelt műanyag darab védi a motorházat/gép belsejét az odaverődő liszttől. Azt hiszem, ez a legjobb újítás rajta. Ez, és a motorház hátuljára szerelt szellőzőnyílás, ami Őrnagy úrról teljesen hiányzik.

Ami nem tetszik nekem, az az, hogy a fogantyút, amivel a gép fejét tudom felemelni, hogy a tálhoz hozzáférjek, Őrnagy Őrnagy hátuljára rakták rá, nem oldalra, a bekapcsológomb mellé, mint Őrnagy úrnál. Nem áll kézre, sajnos, hiszen a gépek nekem jobb oldalra esnek, a gombok tőlem elfele vannak, a nekem már amúgy is kissé magas konyhapulton. Sajnos, nem tudom őket átrakni a konyhapult bal végébe, hogy jobban kéze essenek, mert ott nincs konnektor, és nincs elég hely a mosogató mellett. S talán meséltem már, hogy a márvány konyhapult nincs jól felrakva, mert a mosogató mellett balra kialakított edényszárító részről az edényekről lecsepegő víz nem a mosogatóba, illetve afelé folyik, hanem a attól elfele.... s ha odarakom az egyik gépet, állandóan rajta kellene tartanom a szemem a vizen, ne folyjon a gép alá, bár a helyszűke nagyobb probléma.

Őrnagy Őrnagyhoz adták a szokásos szettet: a keverőt, a dagasztóspirált és a habverőt, ami ugyanabból a leheletvékony drótból készült, mint Őrnagy úré: az volt az első, amit rajta elnyűttem. Ettől is meg fogok szabadulni, a később vett, vastagabb habverő szerencsére Őrnagy Őrnagyba is is passzol.

Nyúlbéla vagyok, mert ugyan a két Őrnagy remekül mutat egymás mellett a most már kissé túlpakolt konyhapult jobb oldali szárnyán, nem mertem őket egyszerre dolgoztatni, félve, hogy kivágják a biztosítékot (egy ilyen kalandom már volt a kávézóban). De péntekenként most már békésen kel bennük a krumplis buci és a hot cross bun tésztája, egyszerre, nem kell elmosni a tálakat folyton, cserélgetni a megdolgozandó tésztákat, remek. Eredetileg Őrnagy úr dobozba került volna, de inkább használom mindkettőt együtt.

Őrnagy Őrnaggyal együtt érkezett V. ajándéka, egy kis fotóstúdió. Többféle színű háttérrel, változtatható állású LED-csíkokkal... Akkora, hogy még a torták is beleférnek. Így megint profi fotókat rakhatok fel a Facebook-oldalamra a sütikről, tortákról.

S ma megrendeltem a karácsonyi hajtáshoz szükséges dobozokat, csomagolóanyagokat, tortakartonokat, ételfestékeket. Most már csak sütni kell.