2016. szeptember 21.

Büszke "pék" kínai kisbaltával

Felvettek a Real Bread Ireland tagjai közé!!!

Már régen elküldtem a jelentkezésemet, de folyamatosan bizonytalankodtam, hogy szóba állnak-e velem egyáltalán... mégsem vagyok (a többi taghoz képest pedig főleg nem) egy jelentős pék, nem tudom az eladott kenyereim számát feljebb tornászni, s a technikai dolgokban sem vagyok annyira profi, s inkább sütikben vagyok jó... De tegnap megkaptam az értesítést, hogy 8 másik jelentkezővel együtt felvettek a listára, fent vagyok a weboldalukon, s máris kaptam értesítést a newgyedévi összejövetelekről, s a zártkörű Facebook-oldalukról.

Híztam két kilót, s körbeugráltam a szobát. Kétszer.


***

Vettem egy olcsó kínai kisbaltát a helyi kertészboltban, hogy majd azzal vágom össze az ágakat, kihegyezem őket stb. Életlen volt, kérem szépen. Felhívtam a boltot (mert csak itthon vettem észre a gondot, a csomagolás kibontása után), hogy van-e élesítő-szolgáltatásuk, sajnos, nincs (hm). A helyiek tanácsa alapján egy jobb szerszámboltba mentem be tegnap, de ott is elutasítottak, mondván, csak fűrészlapokat élesítenek, mást nem, mert az esetleges élesítés drágább lenne, mint maga a kisbalta... 

Hihetetlen.

Átfutott az agyamon, hogy esetleg körbeudvarolhatnám a hentest, de mivel nem voltam nála ezer éve, alighanem nem venné ki jól magát. Így inkább vettem egy fenőkövet, s tegnap élesítettem (valamennyit) a kisbaltán, internetes videókból kiokosodva, majd boldogan lebaltáztam az első ágat. Nem volt egy mestermunka, de ez is valami. Egy lépéssel közelebb kerültem a rendezett kerthez. Paul is leszállította a madárodút, amihez majd kell egy kis emelvény, mert kerekeken gurulót csinált, ne ázzon fel: magas száron ülő odú, alatta egy virágoknak való edénnyel.

Erre V. mondta másnap este, hogy gondolkodjak el, milyen lehetőségeink lennének, ha költözni kellene...

Miután túlestem egy villámgyors szívrohamon, részletezte, hogy mire gondol. A lakás két éve feleannyit ért, mint újkorában. Most, egy ugyanilyen (na jó, két négyzetméterrel kisebb) földszinti lakást az újkori árnál ötvenezer euróval kevesebbért árulnak, bár kint van rajta a Sale Agreed, az egyes weboldalakon még eladóként hirdetik. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyiért valaki megvenné. Hogy két év alatt százezer eurót ugorhatna az ára. Aligha jobb, mint a miénk. De V. erősködött, hogy az árak mennek felfelé, kevés az ilyen lakás, s eljöhet hamarosan az az idő, amikor barátunk/háziurunk úgy dönt, ideje eladni a lakást, némi felújítás után. S akkor nekünk menni kell, ne érjen minket váratlanul. Legalább tudjuk, mire számíthatunk.

Nos, én tudom, mire számíthatunk, egész nap hallgatom a rádiót, a bérlők sirámait, az ingatlanlufi újrakialakulásának tanúja lehetek. Ugyan V. "nem sürgős"-nek ítélte a dolgot, újra szétnéztem az ingatlanos oldalakon... S kiderült, 500 euróval többért már kapnánk is egy valamire való lakást, igaz, kert nélkül, ugyanilyen falatnyi konyhával, egy vagy két parkolóhellyel itt Bray-ben, alig pár négyzetméterrel nagyobbat.

Én pedig itt kisbaltázgatok... s tavaszi növényekről, fészkelő kismadarakról álmodozom. De azért is meg fogom csinálni, ha másra nem lesz jó, talán a majdani eladási árat feljebb tudja nyomni egy kicsit.

2016. szeptember 18.

Víkend Victoria-ban III.

A harmadik napot kései keléssel kezdtük, mégis, szabadság van... Utána elmentünk a  Murchie's-ba reggelizni. Még utoljára vízitaxiztunk egyet, vissza a szállodába, ahol kijelentkeztünk. A kedvemért a városon át autózva megálltunk annál a konyhaboltnál, amit első nap láttam meg a kocsiból. Kihagyhatatlan! Alaposan bevásároltam kiszúrókból, konyhai ezmegazokból. Utána elmentünk megnézni a város egyik legmagasabb pontján lévő régi palotát, amit Kanada egyik leggazdagabb embere építtetett a késő 1880-as években. A ház gyönyörű, nagyon szépen rendbetartott, érdemes megnézni, hogyan élt a krém abban az időben. Semmi sem volt számukra elérhetetlen, rengeteg pénzt öltek a csodás szobákba, bútorokba, gazdagságuk legendás volt abban az időben. A Dunsmuir-család gazdagságuk ellenére azonban nem volt boldog: pereskedés, családi viszály, tragédiák keserítették meg az életüket. Úgy tűnt, két legboldogabb leszármazottjuk két leánygyermekük volt (a számos közül), akik (khm) barátnőik oldalán éltek meg tisztes öregkort.

Még Írországgal is volt kapcsolatuk. Az egyik leánygyermekük a sok közül, Jessie, Sir Richard Musgrave felesége lett, 1891-ben. Sir Richard birtoka Waterford megyében volt, Cappaquin-ben, amely városka ma csirkefeldolgozójáról ismert. Esküvőjüket Victoria-ban tartották: a legnagyobb parti volt, amit a város valaha látott, 200-300 "közeli" barát és családtag részvételével. Jessie dédunokája, Julian Jameson (ismerős név, ugye?) egészen a legutolsó időkig a Jameson-lepárló tulajdonosa volt. 

A palotát kastélynak titulálják, de inkább egy hatalmas ház, igen szépen karbantartva. Az utolsó ott élő Dunsmuir-leszármazott halála után gyermekei eladták a házat egy építési vállakozónak, akitől egy montreali bank jutott a házhoz, adósságai fejében. Később 1919-ben katonai kórház lett, majd főiskola, aztán pedig konzervatórium. Ma pedig múzeum, Victoria egyik fő látványossága: valóban látványos, de szomorú hely. 

A bejáratnál egy alkalmazottnak csak az volt a munkája, hogy monoton hangon mindenkinek elismételje, mit nem szabad csinálni az épületben... Ne nyúljunk ehhez, ne támaszkodjunk arra, ne lépjünk ide vagy oda... Istenem, hát kiválthatták volna ezt az unalmas munkát egy-egy felirattal, nem?

A kissé lehangoló látogatás után egy Pour nevű remek kávézóban töltöttük fel magunkat koffeinnel,  aztán a közeli pólóboltban vettem magamnak vicces feliratú pólókat, mert így ötven felé az ilyesmik nélkülözhetetlen darabjai az ember lánya ruhatárának. Aztán végre nyitva találtuk a lángosost, s Zita azonnal vett magának egy klasszikus tejfölös-sajtos lángost. A már igen-igen erős akcentussal beszélő magyar tulajdonos hölggyel beszélgettünk kicsit, nem volt valami hízelgő véleménye a kanadaiak étkezési szokásairól, mert ők édesen ennék a lángost... Próbáltunk meggyőzni a lángos finomságáról egy sorbanálló szikh fiatalembert, de inkább mást választott. 

 Zita lángosozik

Ennyi volt. Indulnunk kellett vissza a kompkikötőhöz, Sidney felé. Elsütöttem az utolsó képeket. Az ajándékboltban Zita még talált nekem egy indián bálna-motívumos konyharuhát, s a kezembe nyomott egy Boldogság feliratú kis fafaragványt. Azóta is hordom magammal mindenhová. A komphoz sorban állva most egy udvarias határőrbe botlottunk, akinek nem a megfélemlítés volt a célja. Hálás voltam, hogy felesleges izmozással nem mérgezi meg a túra végét.


Két órát kompoztunk hazafelé, csodás naplementében, de sajnos, bálnákhoz nem volt szerencsénk most sem. Az amerikai oldalon sem volt gond, ott sem voltak kekeckedő kérdések (csak hogy mit hozunk be), de azt azért érdekes volt látni, hogy félrehúzódva ott állt egy autó, amelynek már üres csomagtartójában izgatott németjuhász keresgélt valamit.

Már erősen sötétben autóztunk Seattle felé, e remekül sikerült, felemelő, élmény-, és könnyekben dús előszületésnapi hétvége után. Annyira tele voltam élményekkel...!

Fürge ujjak

Olyan furcsák a reggelek: V. már sötétben megy dolgozni, nem áll meg napfelkeltét nézni a parton, mert ahhoz már korai a fél 7. Sötét van, hűvösnek tűnik reggel az idő. Aztán délre megint meleg lesz, volt, hogy zokni nélkül dolgoztam. S volt, hogy V. szandálban jött el sétálni... Ugyanakkor reggel megy a fűtés (közbevetett örömhír, a cég csökkentette a gáz és az áram árát, hurrá!), s este is pulcsit veszek.

A héten végre kertészkedtem is. Vettem egy kisbaltát, hogy a kivágott bokrot legallyazzam (szakszó!), s a vastagabb ágakból kis rudakat faraghassak majd, a virágágyás szegélyéhez. ("Nagyratörő terv" - mondta V., aki ismer.) Nos, a vásárolt balta életlen, egy hajszálat sem vágna el. Most nézem, hol élesíttethetném meg, mert a bolt ilyen szogáltatást nem kínált, s mert fenőkövem sincs. 

Gallyazás helyett gazoltam, és a tavaszi virágokat ültettem el. A dublini, családi vállalkozás keretében 40 éve működő kertészettől rendelt növények a vártnál nagyobb mennyiségben érkeztek: öt primula helyett hatot kaptam, a 20 nárciszhagyma 20 maroknyi lett, egyedül a bluebell-ekből számoltak le a tizet. S ajándékba még kaptam krókuszhagymákat is, úgyhogy bőség zavara stb. Bernadette, piaci kolléga és kertész erre azt mondta, hogy egy újabb cserépnek mindig van hely... csak ne felejtsem el felcímkézni, hogy jövőre tudjam, mi hol van. S milyen igaza van! Egy üresnek hitt akasztós virágkosárból a cserélendő földdel együtt több tucatnyi, igencsak egészséges hagyma is kifordult, riadtan pakoltam őket vissza, de gőzöm sincs, hogy mi fog belőlük kinőni, azt hiszem, talán mini nárciszok, de ki tudja... 

Kiebrudaltam pár olyan növényt, amelyik nem volt hajlandó virágozni, s évek óta csak kornyadozik a cserépben. Már majdnem azt írtam, hogy Tesco-nál nem érdemes virághagymát/növényt venni, de ez nem igaz, mert az ott vett petúniák is igen szépek, a fedőnövény is szépen terül, s a Karácsony után többszörösen leárazott, félig halott, szánalomból megvett kisfenyő is egyre csak nő.

***

A bokor kivágása óta az etető a fal tetején van, nagyon-nagy rajta az élet, de sok a verekedés is. A pintyek elverik a cinkéket, a pintyeket a vörösbegy, a hímek elverik a tojókat... V. mondta, rakjak fel még egy etetőt. S lőn, azóta béke van: a felakasztott, csőszerú etetőhöz a cinkék járnak, mert ők kicsik, és odaférnek a kis kapaszkodó rudakra, a nagyhasú pintyek és a gömbölyded vörösbegy pedig tovább ülheti egymást a nagyobb etetőért. A cinkék a legrendesebbek, ők végigjárják a kertet is, és összeszedik, amit kell, a pintyek nem. Hálátlan kosztosok! Nagyon szórakoztató nézni, ahogy pár mohó pinty a kerek hasával próbálkozik, nekiszorul hasuk az etető műanyag falának, mert nem tudnak sehogysem "kanyarbeállósan" odaférni a kajához, ami ott jön ki a nyílásból a lábuknál... Így csak a cinkéké az az etető.

***

Horgolótanfolyamra járok. Pár éve vettem egy könyvet, szép mintákkal, azzal a szándékkal, hogy majd horgolok ezt-azt. Hamar megbuktam, nem sikerült egy takaró sem, mert az alapdolgokat ismerem csak. Amikor megnyílt az új fonalas bolt a városban, láttam, hogy ilyesmit hirdetnek, ráadásul napközben, hamar beiratkoztam. S bizony, már az első órán kiderült, hogy néhány apró, de annál fontosabb dolgot nem tudok a horgolással kapcsolatban. Úgyhogy azokat megtanultam, s a házi feladat, a babatakaró első néhány négyzetét már meg is horgoltam "tévénézés" közben. S persze, mohón gyűjtöm a szebbnél-szebb mintákat a Pinterest-ről...

V. azzal cukkol, hogy "fonóba" járok. Lehet benne valami. Míg a különböző feladatokkal ki-ki a maga módján küzd, beszélgetünk. Pl. hogy szabad-e azt a szót használni manapság, hogy "négerbarna". Milyen a karácsonyi mise Korzikán? Hol máshol lehet drága, ritka fonalat kapni csipkekötéshez? Az angol tv-sorozat szívdöglesztő pasija (aki ír) vajon szándékosan szabadul-e meg az ingétől az egyes részekben, vagy ennek van valami célja is a történet szempontjából? Kell-e a kutyának játszótárs arra a pár órára, amíg mi a fonóban tartózkodunk? Szabad-e, lehet-e repülőn horgolni, hogy ha tű műanyag? S a LUAS-on? Egyszóval, roppant szórakoztató. S még közben tanulunk is. Az első óra után kapunk teát-kávét, pár szelet süteményt, s a teázás alatt kinyújtóztathatjuk esetleg görcsbe rándult ujjainkat.

Azt hiszem, be fogok iratkozni egy haladó kurzusra is.

2016. szeptember 8.

Apróságok

A mai nap ilyen kórházas volt, mentem az utolsó látogatásomra a kóházba, valamint a barátnőm ma szült, kisfia van. Örvendezzünk! Először szállítottunk a kávézóba, aztán kórházaztunk. A kora reggeli időpont ellenére szokatlanul tele volt a város gyalogosokkal, biciklistákkal, mert buszsztrájk van, ma és holnap. Gondolom, a taxisok taroltak. A Félcsöcsűnél, aki busszal jár be, ma otthonról dolgozott.

Egy órát vártam, miután megmérte a súlyom a nővérke ("Kilengett a mérleg? - kérdezte V.), közben a váróteremben ülők riadt tekintetétől kísérve kiszaladt két doki, majd a nővér kijött, hogy sajnos, a doktoroknak sürgős esethez kellett menniük, minden csúszni fog "egy kicsit". Az egy óra végeztével behívtak, a doktor megrázta a kezem, mondván, a pajzsmirigyem immár tökéletesen működik, de ha egyszer gondot okozott, szemmel kell tartani, évente egy ellenőrzésre majd fáradjak el a háziorvosomhoz. Ha két percet voltam bent, sokat mondok. Utána gondoltam, hogy ezt akár levélben is közölhette volna velem, V. elmagyarázta, hogy ez miért nem lehetséges szerinte, nekem pedig az jutott az eszembe, hogy most már semmire sem foghatom az állandó zabálást, fel kell hagyni a rágcsálással.

A hét eredményes volt, ami a megrendeléseket illeti, de mivel megint fekete mázzal kellett dekorálnom, előjött egy állandó problémám. Hiába szép a cukormáz, még száradás után is érintésre lepereg, simán lemorzsolható a sütik széléről. Ugyanígy a piros is. Körbenéztem a neten, s kiderült, még a legtapasztaltabb dekorálókkal is megesik ez, az igen sötét színek esetében, van, akinek a sötétkék is gondot okoz. Sok töprengés után arra jutottak, hogy alighanem a használt festékben lehet valami, márkától függetlenül, mert nem az időjárás, a szárítás hőfoka/hosszúsága, vagy a cukormáz keverésének hosszúsága okozza a gondot. Igen kellemetlen, amikor csomagolás közben a tenyeremben marad a sütiről lepergő fekete máz, mintha fekete korpát hullatna a süti...

Jövő hétre szerencsére nincsenek sötét színek "feladva", a sütijeim szélét, a mintákat majd mással húzom ki, nem feketével - vagy nem keverem ki a színt nagyon sötétre, jó a szürke is.

***



Végre megköttetett a biztosításom az autóra. V. nagyon sok céget megkérdezett, íme egy fotó a cégek neveivel, ajánlataival. Ami különösen bosszantó volt, hogy volt olyan cég, ahol az email-beli ajánlat ellenére is 30-40 euróval többet mondtak, amikor visszahívtam őket, hogy na, akkor kössünk üzletet. Volt aki "áremelkedésre" hivatkozott, majdnem ott kaptam agyvérzést, hiszen az online ajánlatot egy-egy kérdőív hosszas kitöltőcskézése előzte meg, volt, amelyik a sokadik oldal után behalt, vagy kiírták a végére, hogy "telefonon érdeklődjön a pontos ajánlat érdekében".

Volt, ahol undok titkárnő fogadott, gyanakodó hangsúllyal, enyhe undorral betűzve le a nevemet, s azóta is várok a visszahívásukra, vagy a visszahívást ígérő cégtől pár nappal később kerestek csak meg, amikor már a biztosítás boldog tulajdonosa voltam. Ami mellé a biztosító cég egy 50 eurós bolti bónt is küldött, úgyhogy pár napig a vacsoránkat is állják. Természetesen ugyanolyan árban, mint tavaly, nem sikerült biztosítást kötnöm...

***

Voltam horgolóórán. Az alapdolgokra emlékszem, de vannak apróságok, amelyek fontosak, és amelyeket az évek során elfelejtettem, s amelyeket most egy kedves, csupacsiga hajú, Rachel nevű nőtől fogok megtanulni 6 x 2 órában. Az órák a fonalbolttá alakított régi lakóépület egykori, átalakított konyhájában zajlanak, hatan ülünk egy nemrég festett asztal körül, a kissé még festékszagú helyiségben. A tandíjért cserébe egy nagy gombolyag gyakorló fonal és horgolótű, valamint alkalmanként kávé/tea jár. Valamint a jó társaság, érdekes hölgyekkel. "Akkor elmondhatjuk, hogy voltál a fonóban?" - heccelt V., amikor beszámoltam neki. Az én szemem előtt már csinos, csupaszín horgolt takarók és babacuccok, horgolt állatok lebegnek, két horgolós könyvem is van, amiket még lelkesen vettem annak idején, amikor még azt hittem, hogy mindent tudok. Közben pedig már hat, majdnem kész sál vár arra, hogy formára igazítsam őket, s aztán a karácsonyi piacok idején megpróbálom őket eladni.

2016. szeptember 5.

Frissítés

Azt mondtam, őszies az idő? Délután három óra, s odakint 26 fok van. Olyan nyár, mint a mesékben...

Víkend Victoria-ban II.

Annak ellenére, hogy még langyosak a napok, határozottan őszies illatokat érzek a levegőben. Sokat esett az elmúlt napokban, de enélkül is érződik az ősz közeledte. "Földigiliszta-szag" - mondja V., aki már feladta a szandálviselést, és pulóverezik. Megjelentek az iskolások, elkezdtek hullani a falevelek, itt-ott a vadszőlő is pirosodik.

Befutott egy téli esküvőitorta megrendelés, decemberre, mégpedig egy telepi ismerőstől, Orlától. S egy nagy feladat, október végére: 80-as évek jobbára ír karaktereivel díszített négyszintes torta, 200 főre, Susan húgának 40. születésnapjára. Amikor elejtettem a ceruzát a vendégsereg nagyságának hallatán, Emma csodálkozva megjegyezte: "Csak a szűk család jön, plusz a gyerekek...". Másképpen értelmezzük a szűk családi kört az biztos. S hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Susan-nak van négy testvére, hat gyereke, hét unokája... Kijön könnyen az a 200 vendég!

A potato roll-oknak elsőre sikere volt, aztán leült az érdeklődés, de azért megtartom a menün. Ray szokatlan módon sms-t küldött, hogy igen nagy sikert arattak a sütik, köszöni. V., aki arrafelé járt, mert szervizbe vitte Popsikát, mesélte, hogy a Ray vezette kávézó mellett nyílt egy másik kávézó... Konkurrencia! Úgyhogy Ray talán ezért próbál új dolgokat bevinni a kávézóba. 

***

Csodás hétvégénk második napján reggelizni indultunk Victoria belvárosába. Kicsit nyűgös voltam, fájt a fejem, s amikor már több kávézót elhagytunk, kezdtem nyafogni, hogy együnk mááár. Végül megérkeztünk egy kávézóhoz, amely a Murchie's névre hallgatott, s mint kiderült, olyanféle intézmény, mint itt a Bewley's, vagy Budapesten a Gerbeaux. 1894 óta van nyitva, skót alapítója, John Murchie Skóciából vándorolt ki Kanadába, de közvetve már korábban is teákkal foglalkozott: kifutófiúként Viktória királynő asztalára szállította a teát, amikor az Balmoral kastélyában tartózkodott. Munkája felkeltette a figyelmét a teák iránt, s idővel saját keverékeket készített, s megnyitotta saját kereskedését.

Nem a Murchie'snél, hanem egy másik boltban, de volt ír tea is!

Kellemes környezet, csupa fiatal kiszolgáló, rengeteg péksütemény és szendvics, jókora csészék, éppen megfelelő méretű asztalkák... Tetszett. Népszerű helynek tűnt, a kisgyerekes családtól kezdve a turistákon át a nyugdíjas, újságukba merült házaspárig sokféle ember ült az asztaloknál. Alaposan bereggeliztünk. Még egy opera-szeletet is ettem, még sosem sikerült találnom ilyet. 

A kávézóhoz bolt is tartozik, s persze, könnyedén át lehet sétálni egyikből a másikba, a tea-, kávé-, konyharuha- és csészés polcok közé. Be is szereztem két bálnamotívumos konyharuhát. A rendkívül bőséges reggeli után egy közeli kézműves piacon sétáltunk keresztül, ahol V. megpillantott egy pulóverből varrt szörnyet. Nem egyet, persze, mert rengetegen ültek egy asztalkán, de a zöld hasú, széles szájú, Georgia névre hallgató egyed igen magával ragadta. Mire észbekapott, Zita megvette neki, sőt, még ennivalót is kapott Georgia, két gyapjúból varrt kukac képében. 

Georgie - ekkor már a Noonie (sic) névre hallgatott - és AdenauBear cidert iszik.

Aztán csak mászkáltunk a kikötőben lévő piac standjai között, főleg kézműves cuccokat árultak. Pólók, üvegtárgyak, giccs és ékszerek, krémek, kencék, szappanok, lekvárok, pár szendvicsezőhely... Tele voltak a mólók és a sétány standokkal. Mi a lángosost kerestük, ugyanis előző nap láttuk a kocsiját. Sajnos, ekkor még be volt zárva. 



Továbbmentünk, a Royal British Columbia Museum hatalmas épületébe, a mammutos kiállítást megnézni. Nagyon jó volt! Gyerekeknek (is) külön élmény, hogy sok dolog tapogatható volt, modellek, mammutfogak, csontok, no és ki volt állítva egy valódi kismammut, Ljuba, akit Szibériában találtak. 



A többi emeleten a First Nation tagjairól, vagyis az indiánokról szóló kiállítások voltak, a nyelvjárásaikról, aztán még totemoszlopokról, használati tárgyakról, sok fényképpel illusztrálva az indiánok életét a fehér ember megérkezése idején. Életminőségük akkor kezdett javulni, de aztán vitte el őket a sokféle betegség, amit a fehérek hoztak magukkal. Sok órát el lehetett volna tölteni a hatalmas épületben, de a végén már nem volt türelmünk alaposan megnézni mindent.

A múzeum mögötti kis téren food truck-ok sora állt, leültünk cider-t inni, s megbeszélni, hogyan legyen tovább a nap. Végül retúr jegyet vettünk egy vizitaxira, s hazamentünk sziesztázni, este ugyanis egy koncenten volt jelenésünk, amit az állam fővárosának napja tiszteletéből adtak, s adnak minden évben: a Victoria Splash névre hallgat.



 Vizitaxi

Verssel díszített fém "fa" egy utcasarkon

A szunya után takarókkal felszerelkezve mentünk le a kikötőbe. Az már délelőtt feltűnt, hogy könnyű összehajthatós vagy műanyag székek sorakoznak szép rendben a mólókon, a part mentén, de nem ül rajtuk senki. Elsőre azt hittük, bérelhetők, de aztán egy bácsi mondta, hogy a székek már valakihez tartoznak. Takarókat is láttunk leterítve, de gazdáik nélkül. Kicsit aggodalmaskodva, de mi is leraktuk a takarókat egy alkalmas helyre, s elmentünk vacsorázni. S mire visszatértünk, már rendesen betelt minden ülőhely, de a takarókat nem foglalta el senki, nem mozdították el a székeket, hihetetlen látvány volt ez a fegyelmezettség és rend.

Azt hiszem, ezek a képek visszaadják az érzést egy kicsit.

A kikötőre behúzott hatalmas bárkán, árnyékolók alatt ült a zenekar. Előttük kenuk, csónakok libegtek a vizen, volt, aki onnan hallgatta a koncertet. Felemelő volt. Ugyan egyfolytában áramlott ide-oda a tömeg, de élvezhető volt a műsor még így is. Népszerű zenedarabokat játszottak, filmzenét, komolyzenét egyaránt. S az utolsó zeneszámnál, az 1812 nyitány végén megindult a tüzijáték! Csodás volt. Dávidák egyfolytában hecceltek, hogy ez is a születésnapom alkalmából van, egy hétvégén két tüzijáték, igazán nem panaszkodhatom...


Vörösre tapsolt tenyérrel kezdett oszolni a nép a végén, mint eddig, most is rendben és fegyelmezetten. Villámgyorsan eltűntek a székek és a takarók. Szemét sehol. A sötét kikötői sétányon sétáltunk haza, s ezúttal még belefért egy ital a bárban. Közben kiderült, hogy bálnanéző hajóútra már nem férünk fel, erre a rendkívül sűrű hétvégére már lefoglaltak mindent a turisták. A kikötő egyik boltja előtt álló gyilkosbálna-szobor próbált kárpótolni minket az elmaradt túráért:


2016. augusztus 28.

Víkend Victoria-ban I.

Elfogultság nélkül kellene beszámolnom arról a hétvégéről, amit barátaink szerveztek nekünk. Már hónapok óta terveztük, hogy velük, akikhez a legszorosabb barátság fűz, eltöltünk valahol egy hétvégét négyesben, megemlékezve arról a 15 évvel ezelőtti hétvégéről, amikor a Mt. St. Helens-től az Olympic félszigetig vitt az utunk, házassági évfordulóinkat is ünnepelve.

Ünneplésre most is lett volna ok, ugyanis elárultam nekik, hogy az idén leszek 50 éves, és mivel a valódi időpontban egymástól távol leszünk, akár most is megünnepelhetnénk ezt a nagy napot, a magunk módján. V. hidroplános kirándulást tervezett Vancouver-be, meglepetésként, ami belőlem mindenféle zajokat váltott ki, de aztán addig alakult, formálódott, változott a terv, míg kiderült, hogy nem Vancouver-be, hanem az állam fővárosába, Victoria-ba megyünk, a Vancouver-szigetre. A főváros napját azon a hétvégén ünnepelték, így alaposan le volt foglalva minden, de sikerült szállást és megfelelő kompjegyet találni. Az amerikaiakra jellemző, hogy hetekkel előre lefoglalnak mindent, nincs csak úgy ad hoc utazás, főleg, ha nagy a család, a sokféle iskolai program és szigorú időbeosztás alapján élőknek bizony, nagyon sokkal előre kell tervezni.

Délelőtt indultunk Anacortes, Washington állam északi csücskében lévőkompokikötő felé, Dávid és Zita társaságában. Több kis városka mellett hajtottunk el, a filmekből ismert látvány mindenfelé: templom, előtte fekete-fehér betűkkel kirakott bibliai idézet, pizzázó, diner, kisbolt, nagy parkolók, kisebb, fehér kerítéses, vagy fémrácsos kerítéssel védett házak, ilyen-olyan limlomok a kertben, hintaszék a tornácon, ember alig, az is inkább kocsiban. De, s ez nagy de, mindenhol hirdette magát helyi piac, szezonális vagy egész évben nyitva lévő. Ez nagyon teszett. Aztán eljutottunk a híres Skagit-völgybe, ahol tavasszal tulipántenger virágzik. Mint kiderült, a hagymájukért nevelik őket, nem vágásra adják el a sok-sok tulipánt. Nincs oyan Seattle-i naptár, ahol ne lenne legalább egy kép egy virágzó tulipánmezőről.

A kompjáratok innen sokfelé mennek, így sok kocsisor sorakozott a különféle járatokhoz, amelyek a San Juan-szigetek egyikéhez-másikéhoz vitték a nyaralókat. A hivatalnokot nagyon megörvendeztettük, mert még sosem látott magyar útlevelet. A komp amolyan vidéki járat volt itt, limitált sütikészlettel, amin lehetett nyammogni, míg az ember hiába meresztgette a szemét, hogy hátha felbukkannak a gyilkos bálnák a vizen... De legalább fókát láttunk. Volt egy félig kirakott puzzle is az egyik asztalon, de nem fértünk hozzá. A tájat bámultuk. Még privát sziget mellett is elhajóztunk, amin egykor vadasparkot rendezett be a tulajdonosa.

 kompútvonal
 
AdenauBear bálnákat keres

Kikötés Vancouver-sziget délkeleti oldalában, Sidney-ben. Mosolytalan kanadai határőr faggatott bennünket, kik vagyunk, honnan ismerjük egymást. De azért a végén kifacsart magából egy "have fun"-t. Zita elmesélte, hogy annak idején, amikor már javában dolgozott, de még nem volt állampolgár, egyszer jött vissza Magyarországról, s az amerikai bevándorlási ember megkérdezte, mit csinál Amerikában. "Itt élek" - így Zita. "Nem, maga nem itt él, hanem ideiglenesen itt tartózkodik és dolgozik" -, javította ki a férfi. Amikor már megvolt az állampolgársága, a benvádorlásiak már "Welcome home"-mal köszöntötték.

Sidney kikötőjéből félóra autózással jutottunk Victoria-ban, abba a hotelbe, ahová Davidék foglaltak szobát. A 8-on lévő erkélyről elámulva néztük a belső kikötőt (Inner Harbour), amin nagyon-nagy forgalom volt: kis, kerekeded fenekű vizitaxik igyekeztek a hotelek mólóitól a városba, számtalan hidroplán (seaplane) morgott, dübörgött, sorban szálltak fel és le az öböl vizére, s ezt a forgalmat szaporították a befutó bálnanéző hajók, a kicsitől az egészen nagyig. A forgalmat bóják közé terelik, s ha egy-egy kenu kitévedt az aktív zónába, nagyon hamar kizavarták őket onnan a folyamatosan cirkáló rendőrsésg kishajók. Mint megtudtuk, a vizitaxik délelőttönként vizibalettet adnak elő az öböl vizén, különböző zenék dallamára köröznek, sorakoznak fel a vizen.

Bálnalesre induló hajó, hidroplán és vizitaxi

Sajnos, addig vitáztunk azon, hogy hol együnk, míg a meglátogatandó kertben az összes romantikus vacsorázási lehetőség betelt. Igaz, betelt már napokkal előbb, ez volt az egyik vigaszunk.


Ugyanis aznap este a Butchart Gardenbe mentünk, a környék egyik leglátványosabb kertjábe. Mint kiderült a nyári hónapokban, szombat esténként zenére megkoreografált tüzijátékot rendeznek a kertben, minden évben. Ez a látványosság garantálta, hogy látogatásunk estéjén tömve volt a csodálatos kert, amelyet leginkább a tüchtig, nett szavakkal tudnék jellemezni. A kissé keskeny ösvényeken hullámzott az embertömeg, totyogva lehetett csak haladni, de így legalább nem volt gond megállni a rengeteg érdekes és csodaszép növénynél egy-egy fotó és szagolgatás erejéig. Nagyon nagy számú személyzet gondoskodik arról, hogy a lehulló szirmok - kis túlzással - azonnal eltűnjenek láb alól, igen szépen rendben tartott, jól szervezett kertről van szó. Szinte befogadhatatlan mennyiségű szépség, növényritkaság és látvány várt ránk.


Ettünk gyorsan valamit, s aztán amennyire lehetett, végigjártuk a kertet. Nagyon szép hely! Szigorú szabályokkal érvényesítik a látogatás nyugalmát. A tüzijátékot a földön ülve nézték végig az emberek, ehhez vagy hozták a pokrócaikat, vagy pár dollárért lehetett venni vastag alufóliából készült takarót. Sőt, előre megtöltött kis zacskókban homokot is lehetett köcsönözni ingyen, amivel az ember lenehezékelhette a takarót. De erre mi szükség, ha egyszer úgyis rajta ültünk? - kérdezhetné bárki. Nos, azért volt kis nehezékekre szükség, mert a) fújt kissé a szél, b) az emberek már órákkal korábban leterítették a takaróikat, utána elmentek sétálni, enni, s a takarók ott várták tulajdonosaikat. S senki nem tette őket odább, nem foglalta el a helyet, pedig már az egész, nézőtérnek kijelölt domboldal tele volt takarókkal... Bámulatos volt ez nekem, aki ahhoz szokott hozzá, hogy nem szabad semmit sem magára hagyni egy ennyire nyilvános helyen, mert lába kél.


A tüzijáték pontosan az adott időben kezdődött (egy újabb érdekesség!), csodálatosan összehangolták a zenét és a rakáték robbanásait. Tátott szájal bámultam, én, az ünnepelt. Egyre-másra jöttek a látványos és fantáziadús rakéták, musical-ek, érzelgős dalok vagy modern számok zenéjére. A végén szinte a fejünk felett robbantak, egy, még szinte parázsló kartonguriga-darabka be is esett V. nyakába, gyorsan zsebrevágtam, emlékként. Alighanem valaki más is ünnepelt, mert a végén egy "Good Night Christie" feliratot írtak ki tüzijátékból a kis tó túlpartján - onnan eregették fel a legtöbbet, sőt, a távoli fák közül is, ergy alkalommal mintha füstködbe rejtőző vörös ördögök táncoltak volna a fatörzsek között. Remek volt, hangulat, lenyűgöző, na.

Utána csoszogás kifelé. Fiatal alkalmazottak foszforeszkáló rudakkal mutatták a teljes sötétségben, a csillagos ég alatt araszoló embereknek, merre vannak az ösvények, merre a parkoló. Senki nem vágott át az ágyásokon, fegyelmezetten távoztak a látogatók. Mondjuk, amilyen borsos volt a belépő, futja is ennyi ember alkalmazására.

Hazafelé még belefutottunk egy rendőrségi ellenőrzésbe, ahol a kanadai rendőr bemondásra elhitte, hogy Dávid nem ivott, s a jogsija is rendben van. Én ezt megkapónak találtam, a többiek inkább tréfálkoztak a rendőr hiszékenységén. A hotelben már bezárt a bár, így aludni mentünk. Fent a szobában még kilestem az oldalsó ablakon, amely  egy lakótömb erkélyeire és a kis félsziget túlsó végére nézett. Nyugodtan bámészkodhattam, megnézhettem, szemközt ki mit csinál az éjszakában. A távolban kivilágított épületet vettem észre. Valami hivatalos épület lehet, gondoltam, hogy ilyen fényben ég: megpróbáltam képet készíteni róla... Erre elmozdult, s méltóségteljes lassúsággal kiúszott a képből. Ugyanis egy hatalmas kirándulóhajót láttam, a félsziget csúcsán lévő nagy kikötőben megállnak ezek a hajók, Alaszka vagy Kanada északi partjai felé menet. Figyelmes szemlélő megtalálhatja, hogy a képen egy távozófélben lévő hajó feneke és egy nagy hajó látható.



Vasárnap hajnalban fél ötkor felébredtem, s meglestem az öblöt, amely még félig sötétben derengett. Béke honolt, csak a víz locsogott halkan a lakóhajók és a hotel mólója körül. Valahol egy vadkacsa hápogta bele az éjszakába a magányát. 8-kor már megindult a hidroplán forgalom, s kezdődött a csodás hétvégénk második napja.