2018. szeptember 6.

Őszike

Ma fájó szívvel unfollowing-oltam egy régi ismerőst, barátot a Facebook-on. Egy ideje nem értünk szót, s nagyon rosszul esik. Jó pár év külföldi élet után hazaköltözött, új karrierbe kezdett, s azóta mintha szemellenzővel nézne körül. Minden rossz lett hirtelen, amit odakint látott. A város, ahol élt. Az emberek, akik között élt. Emlékszem, hogyan vitt el minket a kedvenc helyeire, amelyek most már nem azok, hogyan szerettette meg velünk a helyet, ahol élt. Hogyan jártuk végig a csodás vidékek sorát, s irigykedtünk az ottani életvitelén. Miért lett minden hirtelen megvetendő, amit odakint korábban élvezett? Nyilván más ott élni tartósan, mint turistaként, de miért kell most mindenre fújolni, emlékezhetne nosztalgikusan is, hiszen voltak jó dolgok... 

Nem tudok mit kezdeni ezzel a pálfordulással. A sok bíztatással, hogy költözzünk haza, mert... Persze, elismerem, lehet úgy is élni Magyarországon, csak a jót nézve, csak a szépet véve észre, sőt, azt hiszem, mostanság talán ez kell ahhoz, hogy ne gyűljön az ember torkában a gyomorsav. Néha elénk kerül egy-egy cikk, s utána nem térek magamhoz. Kérdezik az ír ismerősök az újságcikkek nyomás, mi megy ott? Ő nem foglalkozik ezekkel, s bizonyára jól teszi. De miért szükséges ehhez lenézően nyilatkozni azokról a dolgokról, amelyeket egykor szeretett... nem értem.

S ennek a szemellenzősségnek a kapcsán írom, hogy a Tokyoreloaded blogon olvastam egy érdekeset: amikor az egykor építészmérnökként dolgozó írója mesélte, hogy megdöbbentő, milyen csúnya tud lenni egy japán város. Hogyan bontják le egykori szép és nagyhírű épületeiket, ügyet sem vetve annak építészeti jelentőségére. Valamint hogy miért is teszik ezt. Hogy Japánban a megdöbbentően gyönyörű vidékek hogyan váltakoznak megdöbbentően csúnya városokkal. Hogy nehéz már eredeti épületeket találni, egyre fogynak, s csak a turisták kedvéért maradnak meg. Egészen más a hozzáállásuk a régi szokások szerint épült épületekhez.

Elmesélte, hogy Japánban az embereknek mintha valamiféle csőlátása lenne, s a ronda környezetben, amiben laknak, megteremtenek picike kis szépségeket, amiken aztán pihenhet a szürkeségben megfáradt szem. A hely amúgy kevés, de mindenhová lehet tenni egy aprócska szobrot, netán fel is öltöztetni azt, valami kis színessel. Pl. verébszobrocskákat a vasútállomás korlátjára... A ronda épület előtt legyen az csak pár cserép színes virág, növény. A sötét fakeretekkel körbevett kockaházat majd befutja a köréje telepített szép zöld futónövény. A híres fürdőhely terasza csúnya házoldalakra néz, de ha ügyesen fókuszálunk, megláthatjuk a pár fából álló falatnyi zöldet a terasz előtt... A barnás boltportál elé kerülhet egy színes lampion, vagy a bejáratát jelző, tájképet ábrázoló ajtófüggöny (noren). (Ezeket amúgy sem árt szemmel tartani, mert jelzik, hol rejtőznek a vendéglők, kocsmák, amelyeket esetleg más nem is jelez. S ha ott a függöny, nyitva a hely!)

Még 2.5 nap, s indulunk. A gyomrom kicsit csomóban, de mindenki szerint feleslegesen hergelem magam, csodás lesz és nagyon fogjuk élvezni. Még dekorálnom kell az ajándékba szánt sütiket, mert kiokosítottak minket, hogy az ajándék ennivaló legyen, országunkra jellemző, s a kézzel készítétt ételek igen nagy becsben állnak. Hogy legyen szép a csomagolás. S hogy az ételeik mindig, mindenhol minőségiek, de a gyümölcs, zöldség igen drága. Egy vacsorára is hivatalosak vagyunk, lakásra, de már kiműveltük magunkat az etikettből. S alighanem mi is ételeket fogunk majd hozni ajándékba. Babpasztával töltött sütiket, rizskrékereket. 

Közben csak kapok megrendeléseket. Nem baj, ha nem vagyok itthon, majd szabadság után, csak legyen a gyereknek születésnapi süti! Bejelentkeztek már Halloween-ra, sőt, születésnapi, elsőáldozós tortákra, jövőre (!). Úgy látszik, megéri folyamatosan emlékeztetni a vevőket, hogy jelezzék jó előre a megrendeléseiket. Hurrá!

2018. szeptember 3.

Bray vendéglői

Éppen most próbáltam legépelni azoknak a látnivalóknak, érdekességeknek a listáját, amit Tokyo-ban és Kyoto-ban meg szeretnénk nézni. Sikerült kigolyóznom párat, ami nem feltétlenül szükséges, pl. nem szeretnék japán whisky-t kóstolni. Amit legutóbb merő lelkesedésből vettünk a dublini reptéren, az nem volt valami jó, hiába ajánlgatta a bácsi, sikerült kifognunk egy kevésbé sikerültet, így inkább hű maradok a skót füstösökhöz, s kajára költöm a pénzt.

Kajáról jut eszembe, milyen fergetegesen finomat ettünk egy hete, múlt szombaton. Rég láttuk Trish-t, így a szokott módon összejöttünk egy Mi-történt-veled-az-elmúlt-hetekben? c. vacsorára. A Galito nevű portugál étterem nemrég nyílt egy kínai bolt helyén. Már hetek óta nézegettem a kirakatot, ami rendkívül vonzó, s bent, az ablaknál lévő asztalnál mindig ültek. Jó jel! A város FB-oldalán többen emlegették, jó véleménnyel. Először spanyol tapas-os helynek gondoltam, de aztán a menüből egyből kiderült (no és a sok portugál tárgyú képből és dekorációból is lehetett sejteni), hogy itt bizony portugál módra főznek. A falon Lisszabon egyik jelképeként az ezüst színű makrélák tekeregtek, mint azon a konyharuhán, amit ott vettem.

Nagyon jó este volt, s talán kritikaként elég annyi, hogy amikor befejeztem az evést, kértem még egyszer egy kört a rendelt kis "tapa"-kból. Bébispenótos, ananászos, frissítő gyümölcsös szósszal leöntött saláta mellé vékony szelekre vágott polipkart kaptam, az utóbbi zsírosságát szépen ellensúlyozta az előbbi édes-savanyú íze. Mivel a desszertre kissé hosszabban kellett várni (tele voltak, körülöttünk folyamatosan váltották egynást a vendégek, telt ház volt), V. figyelmeztette a pincért, hogy már elég régóta várunk, ezért kárpótlásként megduplázták (jaj) a desszertadagunkat. Így két pastel del nata-t hoztak ki, úgyhogy nagyon örültem, hogy a közelgő esőre való tekintettel kocsival mentünk. Képtelen lettem volna dombnak föl hazagyalogolni.

Erről jutott aztán ma eszembe, hogy milyen remek vendéglők vannak ebben az amúgy elég fakó kisvárosban. A helyi olasz közösségnek köszönhetően van számos jó és kiugróan jó olasz vendéglő és kávézó, van japán (de kínaiak csinálják), indiai és nepáli (s nem is egy!), s akkor az igencsak igyekvő ír helyeket még nem is említettem. A vendéglők listáján folyamatosan országos dobogós helyet ér el a Platform Pizza, testvére a Box Burger és legújabb kishúguk a CowFish. Az Ocean Bar and Restaurant a szolidabb, csendesebb körülmények között étkezni vágyó, vagy családdal érkező vendégek kedvence, kiülős helynek ott a Campo De' Fiori vagy a Box Burger, utóbbi még fűtött is.

A kikötőben nagyon jót lehet enni a Dockyard Nr. 8 nevű kávézóban, ahol az emeleten csütörtöktől vasárnap estig vacsorát is szolgálnak fel. A mellette lévő ikonikus Harbour Bar-ban van toastie, azaz sonlás-sajtos tósztolt szendvics, bár legutóbb elhajtottak minket azzal, hogy az udvaron, a kiülős kisházakat a szintén oldalt található FishBar szolgálja ki, ott kaphatunk ennivalót. Nem nagyon rajongok a papírdobozból evésért, de a kaja általában finom és nagyon nagy adagokat adnak, s emellett még a kocsma macskáinak társaságát is élvezhetjük. (Általában már annyira tele vannak kapott falatkákkal, hogy nem fognak beleszagolni a kajás dobozainkba.)

S aztán vegyük végig a Promemád vendéglőit! A tavaly nyílt Butler and Barry-t, amely kétszintes, választhatunk a lazább, kocsmai pados kiülős rész, és az elegánsabb, tengerre néző ablakos szép, modern étterem között. Első próbálkozásunkkor nem voltunk megelégedve az ételekkel, főleg az árak voltak meglepők, de mostanra kijavították a kezdeti hibáikat, s az étterem nagyon is jó lett. Az épülettömb másik oldalán a szintén kétszintes Finnbees kávézólánc és étterem hívogatja a sétálókat egyszerűbb kínálatával. A Promenádtól beljebb eső, út melletti részén található az ikonikus Porterhouse, amely söreivel tett nagy népszerűségre szert, s már nemcsak Dublinban, de az USA-ban is van egy kihelyezett kocsmájuk. Mellettük ott a Mortello nevű vendéglő, amelyről nem tudok mit mondani, egyszer voltunk, nagyon régen, nem volt emlékezetes. A kissé eldugott Daata Tandoori vendéglőben állítólag remekül főznek, híre szájhagyomány útján terjed, mert maga a portál nem valami hívogató, de ki fogjuk próbálni. Ide magunk vihetjük az innivalót. 

Sorra nyílnak az új helyek. A Pink Salt nevű indiai étteremben, egy jellegtelen épület első emeletén igen finomat ettünk. Sajnos, nem tudnak sokat újítani az éttermen, mármint a berendezésén: ugyanazok a székek, ugyanazok az edények, csak az itt-ott kirakott indiai szobrok jelzik, mit kaphatunk itt. Kétszintes helyiség, volt már itt görög étterem, aztán libanoni, no, az nem volt hosszú életű. Úgy tűnik, ez a Pink Salt megmarad tovább.

Oscar Wilde családjának egykori villájában lévő, egykor The Strand névre hallgató szállót kínai befektető vette meg, s nemrég olasz kávézót nyitott az épület alsó részén. Ide még el kell mennünk. Nagyon erősnek kell lennie, ha el akarja csábítani a vendégeket a többi, igen jó minőséget felmutató olasz helyektől. Mellette mindjárt ott van másik szálló, talán az odalátogató angol nyugdíjasoknak tetszeni fog a hely, ők nem szoktak messzire merészkedni a hoteleiktől. 

Felsorolásom korántsem teljes! Annyi bizonyos, ha az ember itt száll meg a városkában, bőven talál a pénztárcájának és ízlésének megfelelő helyet, s akár két héten át minden este máshol és másfélét ehet, ha akar. A laza, egyszerű ételeket nyújtó kiskocsmától az étkezdén át talán magának helyet, sőt, kiöltözős is akad, ha olyanra vágyik. Pizzától az autentikusan fűszerezett kormáig mindent megkaphat.

2018. szeptember 2.

Glasnevin temető - avagy 1.5 millió dublini nyugvóhelye

A hetet temetőben kezdtük, George búcsúztatásán, s temetőben fejeztük be. Pénteken V. csoportja valami csoportépítési szándékkal kultúrprogramot szervezett, s mivel a Glasnevin temetőbe mentek, ahol még sosem jártam (khm), bekönyörögtem magam a csoportba. (Amióta rendszeresen beküldöm a megmaradt sütiket az irodába, jó szemmel néznek rám, haha.) Kora délután találkoztunk a Félcsöcsű irodaházánál, aztán autózás a híres Gravediggers (vagyis Kavanagh's) kocsmába. Ott ebédeltünk. Emlékeztem régebbről, hogy itt jár Anthony Bourdain is, naná, hogy elvitték erre a hires kocsmába, s igen meg volt elégedve az ebédjével. A WC felé menet akadtam erre a fotóra, muszáj volt lefényképeznem:


Anthony Bourdain (b) a kocsma tulajával (s egyben szakácsával) beszélget

Az ebédem finom volt és bőséges, de kicsit korai volt, ugyanis kiderült, hogy a temetői vezetéses túra csak fél 3-kor indul. Még volt egy óránk, így kihasználtuk, hogy a kocsma melletti kapu nyitva volt, s átmehettünk ott a Botanikus Kert felé. Végig a fal mentén vezető úton, szép ápolt sírhelyek, csodálatosan szép gyep és rengeteg fa (!) között sétálva jutni a rácsos kapuig, amin át bejuthatunk a Botanikus Kertbe. Gyorsan végigjártunk pár üvegházat, lefényképeztem egy sor bumfordi állatszobrot, megcsodáltunk egy méretes banánfát (elvileg terem), aztán usgyi, vissza a temető múzeumához, boltjához.


Ott én máris költekeztem, ugyanis (naná!) árulják a One Million Dubliners c. csodás dokumentumfilmet, amit pár éve a nagy sikerre való tekintettel a bemutatója után szinte azonnal a tévében is leadtak. Nagyon szeretem. Youtube-on vannak fent részletek a vezetésből, amelyről így utólag elmondhatom, hogy nagyon élvezetes, bár nyilván attól is függ, melyik vezetőt fogja ki az ember. A videón látható úriember tartotta a legjobbakat, s könyvet is írt az ír temetkezési szokásokból. Sajnos, ő már nem él - de nagyon sokáig a temetőben dolgozott vezetőként, és annak történetét kutatta.

 A múzeum/ajándékbolt poénos plakátja a temetőben nyugvók neveivel kapcsolatos érdekességeket sorolja fel

Mint kiderült, nem csak minket vittek aznap körbe, hanem egy jó nagy csoport turistát is, ezért két csoporttá váltunk szét. Egy Bridget nevű hölgy vezetett minket. Az első sírhely Jeremiah O'Donovan Rossa sírja volt, ahol egy komor arcú katonaruhába öltözött színész Pádraig Pearse-ként előadta azt a lázító hangú búcsúztatót, amit a sírnál tartott anno, s amelyet az egyik leghíresebb ír beszédként tartanak számon. Érdekes módon hangsúlyozott a színész, néhol mennydörögve szavalt, máskor halkan suttogta a mondanivalóját. Nagy taps volt a jutalma.

Azután két órán és tíz percen keresztül a temetőben nyugvó leghíresebb ír hazafiak sírjait látogattuk végig, s mindegyikőjüknél mesélt a hölgy, hosszan és nagyon gördülékenyen. Nos, én nem vagyok ellene semmiféle történelmi előadásnak, de egy óra után kezdtem nézegetni, hol tudnék leülni, mert ha ugyan az agyamnak nem is ártott a sok tény befogadása, de a talpaim kezdték felmondani a szolgálatot a sok álldigálás után... Nem voltam egyedül: Parnell sírkövénél (amelyet egykori koleraáldozatok tömegsírja (!) fölé emeltek) sokunk hálásan rogyott le a Parnell tisztelői által állított padra s a környező szegélykövekre. A hölgyből dőltek az információk, a kis színesek, nagyon érdekes volt, amiket mesélt, de szerintem nyugodtan lebonthatnák rövidebb, emészhetőbb falatokra a vezetést, mert az ír történelmet és irodalmat nem mindenki vágja fejből - szerintem.

Egy kanadai, egy új-zélandi, egy ausztrál turista Bridget-et hallgatja Parnell (és szánmtalan koleraáldozat) sírjánál

A túra fénypontja az O'Connell-torony megmászása lett volna, de oda már nem tudtunk felmenni a többiekkel, mennünk kellett haza, V. még ügyeletben volt, s nekem is hátra volt még sütnivaló és egy dekorálandó torta. A torony több évtizedig zárva volt a nagyérdemű előtt, mert megrongálódott egy bombatámadásban.Sok éven át nem nyitották meg, annak ellenére, hogy az egyik leghíresebb hazafi, Daniel O'Connell és családtagjainak sírja található a torony alsó részében. Nagyon fura volt, hogy a hatalmas sírkövén nyílásokat hagytak, s azon keresztül - mert állítólag "szerencsét" hoz - meg lehet érinteni magát a koporsót. Hátizé. Sokan megtették, mi inkább kiléptünk a sírkamrából. A torony meghódítását pedig félretettük egy későbbi alkalomra.

A túra végén Michael Collins sírját néztük meg, amelyet mindig virág borít, hála tisztelőinek, és két, "titkos" rajongójának. Egyikük, egy francia hölgy, évente ötször-hatszor is meglátogatja a sírt Párizsból (!), vagy virágot küldet rá, s végigjárja Cork megyében a hazafi életével kapcsolatba hozható helyszíneket.  Mind megtudtuk, van egy másik titkos imádó is, aki Yank névvel tetet mindig virágcsokrokat, -kosarakat a sírra, egy amerikai zászlócska kíséretében. A legendásan jóképű, igen fiatalon elhunyt Collins, vagyis Big Fella emléke nemcsak a történelemkönyvek lapjain, hanem az őt imádó hölgyek szívében is tovább él. A fent említett vezető, Shane MacThomais szerint ha valaki hős akart lenni, öt dolog volt szükséges: "Legyen fiatal, jóképű, karizmatikus, intelligens és - halott."



Michael Collins sírja


Nagyon szép ez a hely. Mondta is a néni, hogy sokan csak sétálni, futni járnak ide, mert pár lépésnyire a zajos főúttól máris madárének, s csend veszi körbe az embert. Szerintem remek program: a Gravediggers előtt, ha szerencsénk van, tudunk parkolni, ráérős ebéd és söröcske a kocsmában, aztán séta, amiből botanikus kerti látogatás is lehet... Remélem, hogy amikor eljövünk ide majd, kicsit ködöcskés idő lesz, hangulatos párafelhőkkel a sírkövek között, s aztán majd kisüt a nap, amikor felmegyünk a toronyba... Vagy sokat kívánok?

2018. augusztus 27.

Búcsú George-tól

Szombaton már reggel ment a kéztördelés a piacon, jaj, nem fognak jönni az emberek, mennek inkább pápát nézni. Háromnegyed 10-ig valóban csak egy vevő teázott a kávékuckóban, aztán hirtelen megtelt a terem, s tömött sorokban vártak az emberek a nyitásra. Rengetegen teáztak, s alig maradt sütemény, s kenyér mind elfogyott. Igazán örültem. Az egyik kolléga nevetve kifogásolta, hogy a kávékuckó sütijeire nincs pápa-arc vagy kereszt nyomva, haha! Nevezetesebb alkalmakra szoktam dekort készíteni, de most nem is gondoltam rá. Elmulasztottam ezt a nagy alkalmat!

Kezd hideg lenni reggelenként és este. Ma pl. a piacon már befűtöttünk, s kellett egy pulcsi is a pakoláskor. Délre jobb lett az idő, de azért már itt-ott sárgállanak a gesztenyefák levelei...A piac elé sem ült ki senki, pedig kiraktuk még az asztalokat.

A hét kellemesen telt, de valahogy lustán is. Csak toltam magam előtt a dolgokat. Újdonságként csináltam szederszöpöt, miután némi csaláncsípés és szedertöviskarcolás árán sikerült szednem fél kilónyit a telepen. Úgy tűnik, más nem szedi. Ma láttam a piacon, a hátsó kerítés tele szép érett, édes szederrel, fel fogok menni hétközben, s leszüretelem. A szörp jó lesz a kávékuckóba a gyerekeknek, legalább nem gyárit isznak.

Orla férje a hatalmas példánnyal

Utána Orlától kaptam egy kisebb és egy hatalmas tököt, amit alig bírtam bepaszírozni a hűtőbe, ezért úgy gyondoltam, vacsora és lekvár lesz belőle. Két napra jutott nekünk belőle vacsora, és 3 fél literes üveg lekvár lett a tökökből. Érdekes recept, friss gyömbérdarabka, cukrozott gyömbér és rengeteg cukor kell bele. Ha újra csinálnám, kevesebb cukrot raknék bele. Maga a folyamat egyszerű, szerintem a tök csak ízhordozó, s felissza (már amennyire tudja), a szirupot: a felkockázott tökhúst megsózzuk, s állni hagyjuk egy éjszakát. Másnap leöblítjük, s felrakjuk főni ugyanannyi súlyú (brrr) cukorral, kisujjnyi friss, összetört gyömbérrel és szirupban eltett, apróra vágott gyömbérdarabkákat is rakhatunk bele, egy jó evőkanálnyit. Felfőzzük, s főzzük húsz percig, amíg a tökkockák üvegesek nem lesznek. Utána kivesszük belőle a gyömbérdarabot, s langyosan sterilizált befőttesüvegekbe rakjuk.

Zavart a szirupban úszkáló, áttetsző kockák tömege, inkább pürésítettem a lekvárt, s aztán ment üvegbe, majd dunsztba. Jó csípős lett a sok gyömbér miatt, de mivel egy üveg Orlának ment, akinek a férje szereti a csípőset, nem takarékoskodtam a gyömbérrel.

Kicsit folyós maradt, de vékony rétegben kenhető. Elfogyasztása rám marad, de talán fel tudom használni valami süteményhez is.

Orla közben elhatározta, hogy nem barterelünk, hanem vesz tőlem minden pénteken egy kenyeret. Úgy örültem!

***

Ugye, meséltem már, hogy néha milyen hihetetlen megrendeléseket kapok, illetve kapnék. Íme, egy email, a cég maradjon névtelen, de igen, ezt nem én hamukázom, ez így jött át a kávézótól:

"Thank you for taking my call. As mentioned we have a client having an internal staff event and the theme is superheroes. One of the idea’s that have asked us to cost up for them are Superhero cookies. I noticed on your website that you provide these and I’m hoping you would be able to advise on a cost please. As mentioned they are looking to do this within the next week or so. There are two locations one in Dublin for x650 cookies and one in Limerick for x400 cookies.
As mentioned as these are being handed out to staff would it be possible to have each cookie individually wrapped and if we provided artwork would you be able to include a sticker on the packaging?

If you could advise on the cost it would be appreciated along with lead in times."

Mit lehet erre mondani? Hogy a Superheroes sütijeim a legbabrásabbak közé tartoznak, s az emailt csütörtökön kaptam? Hogy még egy több kiszúróval és dekorátorral rendelkező sütőde sem vállalna el ekkora megrendelést? Miután újra kaptam levegőt, felajánlottam Ray-nek, hogy kölcsönadom neki a kiszúrókat, s mondja meg a nőnek, hogy dekorálatlan sütiket tudna neki csinálni (mert a kiszúró egyben belenyomja a mintát, esetünkben a hős arcát a tésztába... A csomagolás viszonylag gyorsan megy... Nem vállalta el.

Ha adnak rá mondjuk 3 hetet, menne. De nem gondolkoznak előre. Persze, hogy nem, valakinek villan az agya, az ötlet jó, szuper, csak éppen a megvalósításhoz kellene több idő, mint pár nap, valamint csomagolás, leszállítás Limerick-be... Dühítő!

***

Vasárnap Kilkenny-be mentünk, ahol az Italian 100 idei nagy összejövetelén vettünk részt, ezúttal Julie-val, és én, mint csoporttag jelentem meg, hiszen V.-nek már német autója van. Már hajnalban felébredtünk a hangos esőre, gondoltam is, hogy ebből aztán érdekes kivonulás lesz, hiszen egy sporttelep pályáján kellett gyülekezni. S vajon mi lehet a Phoenix Park-ban, ahol a pápa fog misét tartani? Ott is eláznak a népek....



Kilkenny-be menet fotóztam ezt a kiírást az M50-es felett, ilyen sem volt még, hogy nem lehetett a város felé vezető nagy utakra rákanyarodni, le voltak zárva. Fényrudat lengető emberek állták el mindenki útját, aki jobbra kanyarodni merészelt. Mi szerencsére balra mentünk, el a várostól, le a szakadó esőben, a jobbára gyér forgalmú utakon.

Kilkenny-ben aztán kellemes meglepetés ért minket: a futballpályák nem voltak felázva, nyugodtan parkolhattunk a gyepen. Egy nagyobb autós rendezvény részeként állhattunk fel a kocsikkal. Nagyon jó volt a szervezés, tömött borítékot kapott minden résztvevő, amiben frissítőkre beváltható bónok, várostérkép, két toll és egy poháralátét volt a rendezvény logójával, köszöntő levél a program ismertetésével (na, az volt az egyetlen, amit nem tartottak be pontosan a szervezők, de oda se neki). Rengeteg (tiszta!) WC, világos elrendezés, s rengeteg érdekes autó várt minket. Nagyon klassz volt, nagyon profi, tényleg. Senki nem kapkodta el az érkezést az "olaszok" közül, mindenki dél felé vagy később futott csak be. Az egyik csoporttag George fotójával ékesített kocsival jött, s a csoportnak szóló levélkében - amiben a jövő évi naptárra lehetett előfizetni -, külön megemlítették a halálhírét.

Délután 2 után jöttünk el, mert a program késett, s addigra már alaposan körbejártuk a kiállítást. Fém EIR-táblát kerestem Julie-ra, de ritka, mint a fehér holló, pedig a sok régiséges pultját végignéztem érte. Pár érdekességet lefotóztam, aztán az egyre hangosabban korgó gyomrunk hazahajtott minket. Megbeszéltük a többiekkel, hogy George búcsúztatásán találkozunk majd, hétfőn.

Blessington-ig bírtuk, ott kerestünk ebédhez helyet. Egy helyi kocsmába mentünk be, s hála az égnek, hogy így tettünk. Gyors és kellemes kiszolgálás, jókora porciók és kellemes környezet köszöntött minket a West Wicklow House-ban. Én még életembern nem ettem ennyire bőkezű fogást Vénusz kagylóból! Alig bírtam befejezni. Nagy lelkesen megkóstoltam egy új ír whiskey-t, egy dublini lepárló művét, s kissé meglassúdva indultunk haza. Nem mentünk a hegyen át, mert nagyon lógott az eső lába...

Ma pedig George búcsúztatójára mentünk. Agonizálás a mit-viseljünk/jek felett (=mi jön rám), mit és mennynit süssek, hogy ne tűnjön túllihegésnek a dolog. A piaciak elláttak tanáccsal...  Mégis féltem, sosem voltam még ilyenen. Weboldalról néztem le, hol lehet vagy nem lehet parkolni, s mivel írták, hogy kevés a hely a temetőben, engedélyét kértem, és leparkoltunk volt lakótársunk, Sandra közeli háza előtt, neki nincs kocsija, használhattuk erre az órára a helyét... Az összes kornyékbeli utcán parkoltak az ideérkezők.

Az egész borzalmas volt. Kicsit szervezetlen, kicsit olyan... csiszolatlan volt. Vagy éppen ilyen kellett, hogy legyen, hogy passzoljon George-hoz? A temető bejáratánál gyászhuszár fogadta a népeket, s mutatja, ki hova menjen, mert nagyüzem ez kérem, egyszerre több épületben, kápolnában folynak a szertartások. A kapunál álló huszár kézirásos lapot szorongatott a botja mellett, mi magyaráztuk neki, úgy tudjuk, előbbre hozták a búcsúztatót, mert egy nagyobb (fontosabb?) búcsúztatás is folyt utána... A gyászhuszár maga sem tudta, most akkor melyik a helyes időpont. De legalább a helyszínt megmutatta.

A kápolna egy teázó (!) épületével van egybe építve, egy másik, viktoriánus óriási kápolna mellett, s körös-köről sírkövek, csupa fényes fekete és arany díszítések, első látásra fura hely. Minden talpalatnyi helyet sírkövek fednek, keskeny ösvények vannak köztük. A közelben gyerkek ugráltak egy emlékművön. Minden létező aszfaltcsíkot parkolóvá alakítottak. Az épület előtt felfedeztük az egyik olaszautóklub-tagot, vele beszélgettünk, míg lassacskán megérkeztek a rokonok, ismerősök, akik közül csak a feleséget ismertük, bár ezt mondani túlzás. Onann tudtuk, hogy ő az, mert nemrég csípőműtéten esett át, s sántikálva jött. Aztán megérkezett az autó, a koporsóval, amelyet a barátai letakartak egy hatalmas Alfa Romeo zászlóval. Utána érkezett meg George egy fiatal barátja, hozta George Alfáját.

Torokszorulás.

Egy szőke női gyászhuszár irányítgatta a koporsóvivőket, "elbírják?" kérdezte, amikor bizonytalanul elléptek a kocsitól a terhükkel, "vagy hozzuk a kiskocsit?", s aztán lassan bevitték a koporsót, s benne George-ot a meglehetősen modern kápolnába. Maga a belső nem lenne rossz, de a koporsó mögé valami eszméletlenül giccses képet raktak fel, rikító színekben folyó patak egy kőhíd alatt, te jó Ég. Lassan besorjáztak a résztvevők, de nem irányította őket senki, hogy na, család előre, rokonok, aztán barátok, mindenki bizonytalanul kereste a helyét. Hogy üljünk le, hogy ne tűnjn ritkásnak a tömeg, de ne is üljünk a rokonok nyakára? Néztem, hogyan araszol a tetőablakon át besütő napfény négyszöge a falon, el a Szent Lelket szimbolizáló galambtól a koporsó felett... Aztán végre valaki az ismerősei közül fellépett a pulpitusra, s levezette a búcsúztatót. George kedvenc zenéit játszották, s felolvasták a felesége által választott verset, s ketten meséltek róla, sőt, még egy kissé durva viccet is elsütöttek, mert biztosan mondott volna ilyet ő maga is. Aztán a függönyök lassan összezárultak, s George eltűnt a szemünk elől.

Kisorjáztunk a kápolnából, jól-rosszul részvétet nyilvánítottunk a feleségének, és a szüleinek. A szüleinek! A papája még mindig szélegyenes tartású idős férfi, rengeteg tengerészkitüntetéssel, haditengerészeti nyakkendővel, a mamája picike nő, még nálam is kisebb. Borzalmas volt. Aztán rábíztam egy rokonra a sütiket, hogy sajnos, nem tudunk elmenni a vidéki, kocsmában tartott búcsúra. Szerette a sütijeimet, még egy macskás sütifotómat is megosztotta a Facebook-on, így azt hiszem, részünkről ez volt a legjobb, amit felajánlhattunk.

Odakint autók nyomakodtak jobbra-balra, már kezdődött a következő temetés, a kapunál torlódás, mert egyszerre csak egy autó fér ki vagy be, s a rettenetesen jellemző tábla, amelyen figyelmeztetnek, hogy ha a szertartás után a helyi kocsmába mennén egy italra (mert az a szokás itt), akkor legyünk szívesek az autónkat is vinni... Már eltűntek a gyászhuszárok, mert 4-kor zár a kapu, nincs több temetés... S ahogy írtam,  teázó van a temető területén, ez is olyan íres dolog szerintem, de nem is rossz ötlet, üljünk le egy léleksimogató teára, amíg várunk a szertartásra, vagy ha fázunk, miután meglátogattunk valakit, aki itt nyugszik.

Mert ugyan az írek szerint nincs semmi, amit egy csésze tea ne oldana meg, nincs, ami jobban segítené és enyhítené a fájdalmat, mint egy jó erős, tejjel lazított tea, de azért George váratlan távozásának megemésztéséhez majd többre lesz szükség, az biztos.

2018. augusztus 21.

Őszi illatok

Még hogy csend, még hogy béke, még hogy nyugalom...! Ugyan nem rohangál senki a fejünk felett, de a szemközt lakó román testvérek közül a kicsi mostanában szintén üvöltéssel próbál érvényt szerezni az akaratának, s mivel rendszerint a ház előtti füves részen játszanak, nagyon is behallatszik az üvöltése. Az imént be kellett csuknom az ablakot, hogy V.-t ne zavarja a confcall közben. Annyiban jobb a helyzet, hogy itt előbb-utóbb kijön az apjuk, s rájuk dörrent. S legalább nem kiabálva teszi, mint a felettünk lakó.

***

Megjött a kyotói útiköny és a vonatbérletek! Mint kiderült, az utóbbi Párizsból. A Fedex-es fickó helyett a kamasz fia adta át a borítékot, és a gépet, hogy írjam alá az átvételt. Vagyis tart még a nyári szünet, le kell foglalni a gyerekeket, de már nem sokáig. A madarak mintha őszies hangnemben énekelnének, a vörösbegy határozottan őszi hangon csattog, érik a bodza és a szeder. Ki is megyek majd, szedni. Megújult erővel dönögnek a méhek, most mintha több járna, a hőség múltával. 

A közösségi kertben szépen érnek azok az almák, amiket nem téptek le a gyerekek dobálás céljából, s folyamatos az ellátás paradicsomból és cukkiniből. A megkésve elültetett paprikanövényeimen még méregzöldek a kicsi paprikák, meglátjuk, a magyar mag hogyan teljesít, haha. Orla, akivel együtt szerveztük a Street Feast-et, néha hoz hatalmasra dagadt tököket, cukkiniket, cserébe kenyeret kap. Így csereberélünk. Tegnap szeletekre vágtam az egyik hatalmas cukkinit, bepaníroztam, s egymagam megettem az összes szeletet! Az ünnepre sütött rozskenyérrel finom volt, ha nem is a legegészségesebb.


 

Lezártam a rendeléseket, utolsó sütijeimet 6-án veszi át a megrendelő. S onnan kezdve 25-éig csak Japánnak élek. Amikor elkezdtük kilistázni, hogy mit szeretnénk megnézni, kipróbálni, megkóstolni, az jutott eszembe, ami Új-Zéland kapcsán. Az a mindent szeretnénk-érzés, aztán majd jön egy szakértő, aki féloldalasra rövidíti  a listánkat.


A vonatbérletekhez kapott brosúrában és ekönyvben sok ötlet, tanács, forrás le van írva, kirándulásokkal, útitervekkel. Már szóbakerült az autóbérlés is, V. szívesen vezetne, megnézne egy-két autós múzeumot, versenypályát, autós összejövetelt, feltuningolt autókkal. De a kisállatoknak sem mond nemet, például szeretnénk elmenni ide: Gujo Hachiman-be. Egy négyrészes angol sorozatban láttunk beszámolót a városkáról, ahol a vizet pontyok és aranyhalak tartják tisztán... A hegyekből lejövő vizet issza a város népe, ebben mosnak, fürdenek, főznek vele, s némelyik házhoz külön kis helyiség tartozik, amin átfolyik a folyó csatornákba elterelt vize, amit a házaknál is halak tisztogatnak... Ott mosnak, tartják frissen a zöldséget, gyümölcsöt... Csodás!

Kezd tényleg mindent háttérbe szorítani a japán út. Sok videót nézek a Youtube-on, ott élők videóit. Bújom az útikönyveket. Lassan le kellene foglalnom a vágyott sütis foglalkozásokat. Be kellene szereznem egy szandált, bár lehet, inkább a Birkenstock papucsom lesz a nyerő. A várhatóan meleg, páradús levegőre való tekintettel - s ilyen sem volt még! - V. vett magának két színes inget. Szóval, nagy lendülettel készülünk!

***

Míg mi eltelítkezünk a tervezgetéssel, az ország Ferenc pápa látogatására készül. Ki így, ki úgy. Ki bojkottra szólít fel, ki lelkesen önkénteskedik, pl. papi ruhákat vasal (amire a bojkottálók megjegyzik, csudás, mintha még mindig léteznének az egykori, rossz emlékű Magdolna-mosodák, a bennük dolgozó nőkkel). Az M50-es fénytábláin figyelmeztetés: jön a pápa, 26-én, amikor várhatóan félmillió ember előtt misét tart a Phoenix Park-ban, aznap inkább tömegközlekedjünk. (Mi autós találkozón leszünk, akkor lesz az éves Italian 100.) Lezárt utak, Dublinba utazó tömegek várhatók. Először és utoljára 1979-ben járt itt pápa, a közkedvelt II. János-Pál, akkor 1.25 millió ember gyűlt össze a parkban, az akkori lakosság egyharmada! Leszállás után, ahol - szokásához híven - megcsókolta a földet, ma emléktábla mutatja a helyet (Simon Boddy fotója).

  
Azóta már megroggyant az írek hite az egyházban, a botrányoknak köszönhetően meredeken zuhan a templomok látogatottsága - s talán nem véletlenül, a felszentelt papok száma is. Biztos vagyok benne, hogy aznap (is) szóba fognak kerülni az anyaotthonok, a mosodák. Azért ezeken nehéz felülemelkedni, túllépni. Sokan azt remélik, a pápa szájából elhangzik majd egy "Bocsánat", legalább ennyi.

***

Tegnap meghalt 'George', vagyis Gordon Peter, az olaszautós klub egyik tagja. Régóta betegeskedett már, legutóbb májusban találkoztunk vele, a Duckett's Grove-i rendezvényen. Iszonyatosan vékony volt a nyaka, s az egész ember - tele volt panasszal az egészségi állapotát illetően. Egyik kórházi tartózkodás a másikat követte. Nem kedveltem fenntartások nélkül, mert olyan fura és nyers (tengerész)humora volt, de szerette a sütijeimet, s mindig megjegyezte, ha nem vittem valamit, s nagyon örült, ha igen, főleg, mert egyszer személyre szólóan neki sütöttem... Ezen a videón, a tavalyi karácsonyi ebéden még ott bolondozik, s integet, ahogy elindulok hazafelé. Lelkes amatőr fotós volt, sok találkozó megörökítője. Ahogy az angol tengerészek mondják, nyugodt tengert, jó szelet kívánok neki, nyugodjék.

(Talán írtam már, fura ám, hogy most már itt vagy ott nyugszik olyan ember, akit ismertem/ismertünk, szegről-végről. Ez is jelzi, milyen régóta élünk itt, mennyire számít az a 20 év. Egy kedvelt vendég a kávézóból, piaci társak, azok házastársai, V. volt kollégája, most George... amikor megyek a piacra, s elhajtok az új temetőkert előtt, eszembe jut Michael, aki ott van eltemetve, vagy Robin, aki a falu temploma mellett nyugszik. Furcsa érzés!)

2018. augusztus 19.

A tervezgetés mámora

Béke! Csend! Nyugalom! A zajosszomszédék elmentek egy hétre nyaralni, s csend van! Nincs dübügve rohangálás felettünk, nincsenek ledobott tárgyak a kertekben, nem kong a vascső a lépcsőjük mellett, mert nem ütögeti senki. Csütörtökön már olyan veszekedős zajok jöttek lefelé - apu nevelte a gyerekeket -, hogy V. megkérdezte, felmenjen-e. Lebeszéltem róla. De amikor pénteken összefutottam a ház előtt a mamával, aki mondta, hogy most egy hétig nem lesznek, s biztos örülni fogok a csendnek, nem bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg, hogy igen, már aggódtunk a fentről jövő sikolyok miatt... 

De most elmentek! Nyugodtan kiülhetek a kertbe kötni, nem fog senki megdobálni, s nem esik a fejemre sem játékautó, sem építőkocka. S nyugodtan gazolhatok, vagy vághatom a borostyánt, békében, vagy rádió mellett, nem szakítják meg a híreket sikolyok az emeletről (a középső gyermek mintha csak sikolyokkal tudna kommunikálni). 

Remek hét lesz!

***

Már a hétvégénk is remek volt. Piac után felautóztunk északra, egyrészt visszacserélni az eltérő számozású szandált, amit vettem, másrészt lerabolni a lisztespolcot. Az összes kanadai lisztet elhoztam. Most egy kevésbé mosolygós pénztárosnénihez kerültünk, de ő is egyenként húzta le a kilós csomagokat. Nem tett megjegyzést a 31 kiló lisztre, s a kilónyi színes cukormázra sem. Most is mellényúltam egy terméket illetően: a négy színes, ehető csillámos palack csalódást keltett kissé idehaza: pumpás kiszerelésben árulják, ami annyit tesz, hogy nem nekem kell ecsettel felhordani a csillámréteget a sütikre, hanem ráfújhatom egy kis pumpás fej segítségével. De ez azt is jelenti, hogy a csillám száll ezerfelé, nemcsak a sütire. Inkább torták díszítéséhez jó, de azért el fog fogyni!

Egyébként a közösségszolgáltatásos nő meg is jegyezte, hogy a másik, rosszul összerakott pár szandált (36/38) egy olyan nő vitte el, akinek műtötték az egyik lábujját, s neki sem tűnt fel, hogy az egyik szandál nagyobb... Én is csak az egyiket próbáltam fel, s boldog is voltam vele, amikor itthoni viseléskor V. rámutatott, hogy az egyik nagyobbnak tűnik. Amikor kiléptem belőle a séta után, akkor vettem észre, hogy az egyik 3-as, a másik 4-es számot visel a talpán. 

Tegnap este aztán további izgalmakban volt részünk: megrendeltük a japán vonatbérleteket Angliából. Ott találtam ugyanis azt az oldalt, amely a legolcsóbban árulja a bérleteket. Ezeket csak külföldiek vehetik igénybe, s mivel Japánban kiterjedt vasúthálózat van, alaposan ki is lehet használni őket. Utazni lehet vele Tokión belül, és természetesen ezzel megyünk Kyotóba, s a reptérre. S még ide-oda, attól függően, mi fér bele a már most sűrűnek tűnő napokba. Az első 4 napban egyedül leszek, akkor a városban fogok mászkálni, a többi napokon pedig V. ismerőseivel, vagy kettesben töltjük a napokat.

Ma pedig lefoglaltuk a szállást Kyotóban is. Ahol máris találtam öt olyan pékséget, amit érdemes meglátogatni, s megkóstolni a finom anpan-okat... Tokióban van egy pékség, amely 150 éve gyártja az anpanokat, mégpedig rizs alapú kovásszal, amiket aztán különféle (nekünk) egzotikus töltelékkel töltenek meg, mint pl. a szinte mindenhol megtalálható babpasztával, vagy tökpürével. Nagyon tetszik, hogy rendkívül nagy hangsúlyt helyeznek a szezonalitásra, így minden évszaknak megvannak a maga anpanjai. Sőt, a négy évszakon belül továbbiakat találunk, írja a remek Tokyoreloaded blog, szinte minden hónapnak, ünnepnek megvan a maga édessége is, amit olyankor aztán mindenhol meg lehet venni. S nagyra értékelem, hogy máskor nem, tehát nem gyártanak hónapszámra - mondjuk újévkor szokásos - sütit, nem úgy, mint itt nálunk.

(A fenti blogot akkor is érdemes végigolvasni, ha az ember nem készül Japánba. Nagyon jól meg vagyon írva!)

Amin eddig legjobban szórakoztam, az a macskaellenes vizespalackok sztorija, és a boltok/állomások/ szentélyek beöltöztetett totemállatai, kőszobrai - ezeknek szintén szezonálisan változik az öltözete, van, amelyik egész kis ruhatárral rendelkezik!

Jól fogom magam ott érezni, az biztos. S lelkesedésünkben ott tartunk, hogy V. úgy sejti, itt talán meg fogja kóstolni a halakat.

2018. augusztus 15.

1998. augusztus 15. 15:10

Ezért még mindig nem ül(t) senki... Pedig megvannak, mégsem ülnek.



Megemlékezők tömege ma, Omagh-ban, Co. Tyrone-ban, a robbanás egykori helyszínén, az üveg emlékmű körül. Még jól emlékszem az újságok címlapjaira, húsz évvel ezelőtt, az áldozatok fekete-fehér képeire... Katolikusok, protestánsok, mormon, gyerek, bébi, férfi, nő egyaránt volt az áldozatok között. 

Még emlékszem a U2 dalra, amely talán a legkeserűbb a dalaik közül:

Jesus can you take the time
To throw a drowning man a line?
Peace on earth
Tell the ones who hear no sound
Whose sons are living in the ground
Peace on earth
No whos or whys
No-one cries like a mother cries
For peace on earth
She never got to say goodbye
To see the color in his eyes
Now he's in the dirt
Peace on earth
They're reading names out over the radio
All the folks the rest of us won't get to know
Sean and Julia, Gareth, Ann and Brenda
Their lives are bigger than any big idea
 
Jesus, can you take the time
To throw a drowning man a line?
Peace on earth
To tell the ones who hear no sound
Whose sons are living in the ground
 
Peace on earth
Jesus, in the song you wrote
The words are sticking in my throat
Peace on earth
Hear it every Christmas time
But hope and history won't rhyme
So what's it worth?
This peace on earth
 
 
Peace on earth
Peace on earth
Peace on earth