2016. július 29.

Seattle 1.

Egy barátunknak köszönhetően egy hatalmas házban lakunk Redmond és Bellevue határán, Seattle-től húsz percnyire. Keleti kényelem, kocsi van a seggünk alatt, telefon és wifi. Kolibrik röpködnek az etető körül, cirpegő hangjuk és drónra hasonlító mozgásuk folyamatos szórakoztatást nyújt a most már árnyékos teraszon, ahol az előbb még napoztam a 28 fokban. Az öt éve lefényképezett - akkor hóval fedett ház előtti - zászló most is ott lóg büszkén az ajtófélfáról. A hírhedt Seattle-i esőnek nincs nyoma, mióta megérkeztünk. Minden napra akad barát/ismerős/látnivaló, érdekesség ebben a minden-nagyobb országban. Az alma nagy, első nekifutásra nem bírom megenni. A hűtő nagy, mellig behajolok, hogy elérjem a hátsó falát. A mosógépben elvész három napi szennyesünk. A bolti kiszerelés bogyósgyümölcsből minimum fél, de inkább á egy kiló, a lelkesen megvett egykilós tőzegáfonya-csomagot napok óta nem tudom befejezni, pedig mindig azt eszem reggelire. Gyors lecke abból, hogy elkapja az embert az ékszíj, ha nagyobb dobozban sok kaját raknak elé.

S ma kenyeret fogok sütni a barátnőmmel, a megutaztatott kovász azóta itteni liszttel dagad habosra, s a becsempészett kukacvirág - remélhetőleg - egy itteni kert kövét fogja dísziteni majd.

2016. július 19.

Kánikula!

Mára olyan meleget jósolnak, hogy még figyelmeztetés is feljött a telefonomon: sárga jelzés! Muszáj volt mosolyognom. 30 C°-kal riogatnak. Alig múlt kilenc óra, s a napsütötte nappaliban máris kicsit állott a levegő. Résnyire nyitva hagyott redőnyökön dől be a fény: kinyitottam az ablakokat és hátul az ajtót a kert felé, hogy járjon a levegő. Friss vizet adtam a madaraknak, és a madáritatótálat leraktam a kert földjére, hadd fürödjenek, ha kedvük van hozzá. Egészen mediterrán hangulatot kapott a kert, ahogy a napfényben a remegő víz fénye alulról megvilágítja leveleket.

A szabadság előtti utolsó nagy mosások egyike megy a konyhában, és hamarosan befejezem azt a 150 sütit, amit végülis elvállaltam az 500 helyett. Nagyon megvárattak a döntéssel, csak csütörtök délután szóltak, hogy akkor mégis kellene az 500 sütemény. Addigra már késő volt, a hétvégét más elfoglaltságra tettem félre, de addig könyörögtek, hogy mindenképpen szükségük van süteményre, hogy 150-re igent mondtam, bármennyire is rosszalta V. Így legalább megtartom magam a jó emlékezetükben esetleges további rendelésekhez.

A csigákkal való esténkénti hadakozás megtette a magáét: végre virágoznak azok a petúniák, amiket a piac cserepeibe ültettem: a héten kikerülnek a piac ajtaja elé. Alaposan meglocsoltam mindent, készen állnak a mai hőségre. Bár délutánra zivatarokat jósolnak, de ahogy elnézem a kék eget, szerintem itt egy csepp sem fog esni.

Nyárközép van, minden gyöngyörűen virágzik. A fal felé elvezetett klematisz erőre kapott, félelmetes sebességgel nő, már 20 centivel hosszabb, s kapaszkodik felfelé rendületlenül. A virágkosár az ajtó előtt gyöngyörű, s ugyan nem Willie ültette az idén, hanem én, de szép. A madarak továbbra is nagyon szórakoztatóak, a sürgés-forgásukkal, veszekedéseikkel, ahogy fürdenek, szárítkoznak, jönnek-mennek az etetőn. Tegnap délután kiültem napozni két tepsi dekor között, de még fél ötkor is égetett a nap, nem bírtam kint maradni, csak fél órát. Akkor is az szórakoztatott, hogy a pintyek hogyan szedik össze a bátorságukat, hogy a székben ülő, világítóan fehér valami közelsége ellenére odamerészkedjenek az etetőre... Ebben a csupa rossz hírrel, gyásszal teli napokban kész szellemi felüdülés egy kint töltött óra.

***

V. már korábban mondta, hogy ezen a hétvégén itt lesz Dublinban egy japán kolleganője, akivel személyesen még soha nem találkoztak, de sokat leveleztek, beszélgettek papírokról, nyomtatásról. Amikor még V. könyvesboltban dolgozott, egy idő után a frissen beérkező könyvek illatáról meg tudta mondani, hogy azok melyik könyvnyomdában készültek. Kíváncsian vártam, milyen lesz a japán hölgy, még soha nem kellett városnézést tartanom egy igazi japánnak. Tartózkodó lesz, félénk, vagy nyitott, folytonosan fotozó? Esetleg visszafogott és szertartásos? Nem tudtam, mire számítsak .

Hamar kiderült hogy Rie részben az USA-ban nőtt fel, úgyhogy rendkívül közvetlen volt, de hiányzott belőle az amerikaiaknak az a jellegzetes harsánysága. Érdeklődő volt, megvolt a kis listája, hogy mit szeretne látni, úgyhogy ezek szerint igyekeztünk összeállítani az utat. Amíg én piacon voltam, V. elvitte Glendalough-ba, és megnézték a Powerscourt kertet és a vízesést. De előtte legnagyobb meglepetésemre a piacot is szerette volna látni: sajnos, még nyitás előtt érkezett, de így is sikerült végigszaladnom vele a termen, és megmutogatni neki hogy miket árulunk. Aznap nagyon sok tag késett, így nem sok minden volt még az asztalokon. Nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy itt nem profi kézművesek árulnak, hanem farmer feleségek, vagy hozzám hasonló, maguk képezte nők és férfiak.

A szombat délutánt a kajálásra hegyeztük ki, s először a Félcsöcsű által szervezett céges BBQ-ra mentünk. Itt neki is, nekem is sikerült találkoznom V. kollégáival, ugyan csak futólag. Inkább az árnyékban üldögéltünk, távol a gyerekzsivajtól, s az országról beszélgettünk.Utána elvittük a Blue Light kocsmába, mondván, hadd lásson egy igazi, turistáktól jobbára mentes kocsmát, s megmutattuk neki Dublint, felülről. Nagyon messze el lehetett látni, túl a szigeteken, el egészen a Mourne-hegység párás vonulatáig, fent északon. Aztán következett a Johnny Fox's, ahol vacsoráztunk, s ahol megláthatta, milyen egy turistákra kihegyezett kocsma, tele "Oirish" dekorációval. Ötpercenként szólt a hangosbemondó, hogy XY asztala kész, kérik a csoportot befáradni... Bár nagyon tetszett neki, s a kaja is finom volt, legközelebbre valami csendesebb helyet választunk. Közben szóval tartottam, igyekeztünk érdekességeket mesélni a szigetről.

Azzal koronáztuk meg a napot, hogy lementünk Bray-be az olasz fagyizóba affogato-t enni. Ami nem más, mint egy dögös presszókávé, benne egy gombóc vaníliafagyival. Itt már mosolygott a néni, amikor affogato-t kértünk, ugyanis az elmúlt három alkalommal csak ezt ettünk itt, annyira finom. Közben megbeszéltük, hogy másnap hova megyünk, miket szeretne megnézni, én pedig lélekben felkészültem arra, hogy ismét idegenvezetősködni fogok. Aztán elsétáltunk a kikötőbe, mert muszáj volt megmutatnunk a Harbour Bar-t, s látnia kellett a kikötőben élő hattyúkolóniát: saját bevallása szerint még sosem látott ennyi hattyút, egy helyen. 


2016. július 12.

Egy pint vér

Alkalmanként kb. ennyi vért adhat az ír véradó, akiknek sorába tegnap megpróbáltam bekerülni, egyelőre hiába. Először a rádióban hangzott el buzdító felhívás, mondván, fogynak a készletek, aztán a városi közösségi Facebook oldalon jött fel a hirdetés, hogy lesz véradás esti időpontokban is: az egyik helyi hotelbe lehet menni vért adni. Teljesen felbuzdultam, hogy itt az ideje, hogy végre megpróbálkozzam véradással. Még sohasem csináltam, a családból emlékeim szerint egyedül a apósom adott vért. Előtte már átnéztem azt a weboldalt, ahol mindenféle tesztkérdések alapján meg lehet állapítani, hogy az ember egyáltalán alkalmas-e a véradónak ebben az országban, és úgy tűnt, két ponton bukhat meg a dolog: az egyik, hogy nem vagyok ír, vagyis az ő szemszögükből nézve külföldön éltem, a másik, hogy - ugyan csak fél évig, de - éltem Angliában, és a szivacsos  agylágyulás ottani nagyobb számú előfordulása (vCJD) miatt ez kizáró ok lehet.

Aztán már az Irish Blood Transfusion Service oldalát olvasva láttam, hogy egy év angliai tartózkodás után nem lehet vért adni, az én fél évem nem számít kizáró oknak. Most már elértem (sőt, meghaladtam, khm) az 50 kilót, tehát a testsúlyom sem kizáró ok. Gondoltam, most már megpróbálkozom a véradással. Fogalmam sem volt, hogy mit várjak, milyen lesz. Arra gondoltam, ki kell töltenem egy kérdőívet, aztán ott helyben leveszik tőlem a vért, és majd eldöntik, hogy fel tudják kihasználni vagy sem.

Ha körültekintőbb vagyok, az összes adatot, kérdőívet megnézhettem volna a fenti weboldalon, de a szokásos felületességemmel álltam hozzá ehhez is, s csak a Facebook-os hirdetésre figyeltem fel. Nem olvastam utána, hogyan is megy ez.

Meglepően sokan ültek már a székeken, amikor V. elvitt a Royal hotel termébe. Mindjárt előttem ült a helyi Sinn Fein-es képviselő, a teljes családjával, mint kiderült, ő rendszeres véradó, a felesége most jött először. Nagy volt a nyüzsgés, hátul kétoldalt paravánok, egy sor piros, egy sor fekete, s egészen leghátul már megemelt hordágyakon heverve adták a vért az első befutók. Közíépen asztalok, vízzel, kiscsokikkal, üdítőkkel. Egy nővértől tudakoltam meg, mit kell csinálnom. Elmagyarázta, hol van a regisztráció. Az előttem ülőket látva sms-eztem V.-nek, hogy hosszú lesz a várakozási idő, nyugodtan menjen haza. De gyorsan haladtak az adatfelvétellel. Amikor sorra kerültem, kikérdeztek: személyes adatok, hol születtem, lakcím, s hasonlók. Amikor kiderült, hogy először vagyok itt, ráadásul külföldiként, egyből mondta az ember, hogy most csak mintát vesznek a véremből, mindent az dönt majd el. Kicsit megkönnyebbültem, ugyanis ekkorra már elolvastam a tájékoztatót, amelyben leírják, hogy teli gyomorral, jó sok víz elfogyasztása után ajánlatos csak vért adni. Vizet ugyan ittam, de a gyomrom az korántsem volt teli. 

Aztán kinyomtatták az adataimat egy zöld kérdőívre, kezembe nyomtak egy vaskos iratgyűjtőt, és mondták, ott üljek le, abban a sorban, és olvassam végig az összes információs anyagot, amit ebben a gyűjtőben találok. Magamhoz vettem egy pohár vizet, elmentem vécére, mert tudtam, hogy ez nem fog gyorsan lezajlani.  

Elolvastam az összes, minden kérdésre kiterjedő ismertetőt: először is, hogy mit tesztelnek akkor és ott az ember vérén, még mielőtt eldöntik, hogy egyáltalán adhat-e aznap vért.  Milyen betegségek számítanak kizáró vagy korlátozó oknak: volt-e korábban műtétem, voltam-e rákos, terhes, kaptam-e vérátömlesztést? Írországban kaptam-e, vagy külföldön? Hol éltem ötéves koromig? Végeztek el rajtam eredményes vagy eredménytelen mesterséges megtermékenyítést? Voltam-e az elmúlt egy évben külföldön és hol? Voltam-e maláriatól sújtott országban? S Afrikában? No és még néhány olyan kérdés, ami a nemi életem részletei után érdeklődött, pl. szeretkeztem-e valaha olyan férfival, aki korábban más férfiakkal élt nemi életet... Te jó ég. 

Mindjárt az első belső lapon táblázatszerűen fel volt sorolva, hogy a fentiek esetén mikor, hány hónap elteltével adhatok csak vért. Pl. rákbetegektől és homoszexuális férfiaktól a legutóbbi időkig nem fogadtak el vért, egyáltalán. Csak pár hónapja törölték el ezt a kitételt a melegekre nézve. Még az is kizáró ok lehet, ha kevés vas található a vérben. Vagy esetleg megfázásos betegségem volt egy hete. Vagy ha rendszeresen szedek aszpirint... Ugyanakkor azt is elmagyarázták, miért kizáró ok az angliai egyéves tartózkodás, illetve hány szivacsos agylágyulásos megbetegedés volt az országban: 4. A legijesztőbb az, hogy ebből három a mi megyénkbeli ember volt. Az ismertető végén leírták a véradás folyamatát is, mit kell csinálni előtte, utána, alatta, mit kell tenni, ha esetleg émelyegni kezdenénk, vagy el akarnánk ájulni. Vagyis tényleg mindenre kiterjedt az ismeretés.

No, az aszpirinszedést be is jelöltem, hogy szedek, igaz, csak kis dózisban. Elolvastam ezt a kb. 30 oldalnyi anyagot, befejeztem a kérdőívet, amiben szinte mindenre rákérdeztek, utána pedig beletettem abba dobozba, ahova a hozzám hasonló külföldi, vagy egyéb okokból "necces" potenciális véradók adatait gyűjtötték. Onnan vette ki őket egy fekete köpenyes ember. Ebben a dobozban jóval kevesebb papír volt, úgyhogy hamar sorra kerültem az olvasás-kitöltés után. Bemutatkozott, köszönte, hogy rászánom az időt a regisztrációra, s újra elmagyarázta, mi fog történni. Újra végigvette a kérdéseket, hogy biztosan megértettem-e, amit kitöltöttem. Úgy vettem észre, ezt mindenkivel megcsinálják, és nem arra voltak csak kíváncsiak, hogy az angolom elég jó ahhoz, hogy megértsem a kérdéseket. Az aszpirinszedést furcsállta, pedig mostanság már a tévé is reklámozza a hasznosságát... Igaz, főleg a stroke kapcsán emlegetik. Amikor a pajzsmirigy-problémát és az arra kapott gyógyszereket említettem, felhúzta a szemöldökét, elővett egy ránézésre 6 kilós iratgyűjtőt, s fellapozta a pajzsmirigynél. Bizonygattam neki, hogy nem vagyok Basedow- (itt Graves-) kóros, hogy egyszeri probémáról volt szó, teljesen jól vagyok, gyógyszermentes, de azért úgy tűnt, ez megint kizáró ok lehet. 

Aztán újra megismételte, hogy mivel még soha nem adakoztam, sem Magyarországon, sem itt, most csak mintát vesz a véremből, és hogyha megfelelek, akkor 90 nap múlva jöhetek vért adni, és akkor kapok egy donor kártyát, a vércsoportom feltüntetésével.

Ezek után aláírtam az aláírandókat, majd kiterelt az ágyakhoz. Nem viccelek, egy gumicsontot nyomott a kezembe, azt kellett szorongatni vérvétel alatt. Az öt fiolából egy ahhoz kell, hogy kiderítsék, mi a vércsoportom. Nagyon örülnék, hogyha végre megtudhatnám, mert eddig műtétnél, vagy orvosi vizsgálatnál kérdeztem rá, hogy ki lehetne-e deríteni, kerül, amibe kerül, de elhajtottak azzal, hogy ez külön vizsgálat, bla-bla-bla, sokba kerül, nincs rá idő.... A másik négy fiola pedig arra kell, hogy megnézzék, van-e valamilyen problémám, ami miatt nem lehetek donor. A fickó mondta, hogy majd kapni fogok egy köszönő sms-est, de egyébként csak akkor fognak fölhívni, ha bármi gond van a véremmel. "No news is good news." - mondta mosolyogva, majd megállapította hogy a vérem pontosan olyan színű, amilyennek lennie kell (haha). Még néhány percig jópofáskodtunk egymással, ahol főleg az időjárás volt a téma, aztán egy nagy tapasszal a karomon utamra engedett.

V. eléggé aggodalmaskodott emiatt az egész véradás miatt, mondván, ebben az országban az emberek attól lesznek betegek, hogy kórházba mennek, és ott megfertőződnek mindenféle borzalommal, akkor milyen lehet a higiénia egy hotel báltermében?  Szerinte ez nem volt egy jó ötlet, de amikor alaposan beszámoltam neki a kérdésekről, az egész elővizsgálat folyamatáról, magáról a vérvételről és a szervezettségről, akkor azt mondta, hogy talán mégiscsak van értelme. Én meg arra gondoltam, hogy ha minden jól megy, akkor már nemcsak a kis adó-euróimat adom az országnak, hanem a véremmel is hozzájárulok lakói fennmaradásához és egészségéhez. Ez is egyfajta önkéntes munka, ha úgy vesszük.

Nagyon remélem, hogy pozitív választ kapok, és nem zárnak ki a műtét, a külföldi élet vagy az Angliában való tartózkodás miatt. Tényleg szeretnék vért adni, s ha már másképp nem lehetek hős, legalább így tehessek valahogy jót.

2016. július 10.

Szakmázás (is)

Jó pár hete, főleg a higiénikus látogatása miatt vettem egy doboz tojásfehérje-pótlót, Wilton termék. Ugyan tele van mindenféle érdekes dologgal, s rettenetesen édes, de olyan stabil habot csináltam vele, hogy csuda. Nagyon hamar összeállt a cukros-vizes keverék, kemény, szép hab lett belőle, olyan vékonyan tudtam vele írni, hogy öröm volt nézni. S még másnap is, hűtés nélkül is használható maradt, nem vált széjjel, nem kellett újra kikeverni. 6 gramm porhoz 30 g víz kell, habverővel felverem kissé, beleöntöm a szokásos 150 g porcukrot "fehérjékként", aztán megkapja Őrnagy úr, s pár perc alatt kész a cukormáz. 

Ugyan továbbra is szükség van a tojássárgájákra a mézeskalács emberekhez, de már pár alkalommal sikerült megtakarítanom jó pár fehérjét ennek a pornak a használatával. Sőt, a minap egy kiskanálnyit szórtam a rendes fehérjés keverék mellé, s sokkal stabilabb lett a máz, mint máskor. Úgyhogy már el is kezdtem nézegetni bonyolultabb, csíkos mintákkal dekorált sütiket, mert a labdás ötletem kifutóban, nem fogynak a csomagok. Hétféle labdát készítettem ("Mindenkinek a maga labdáját!"): rögbi-, strand-, hurling-, kosár-, tenisz-, golf-, focilabda sorakozott a csomagban, de azt hiszem, a csomag 5.20 eurós ára sokakat eltántorított a vételtől, pedig elég nagyok voltak a sütik. Jövő héten, ha lesz időm, inkább kislány-sütikkel és dúsan dekorált egyéb formákkal fogok indulni a piacon.

Ha lesz időm... Mert mostanában több olyan érdeklődő mail jön a kávézóba, amiben nagymennyiségű sütirendelésre kérnek árajánlatot. Az egyik PR-cég 400, elég jellegzetes betűtípussal, felirattal díszített, négyszögletes sütit akart. A betűtípus, a szín és a forma egyaránt babrás volt (utóbbihoz nincs megfelelő méretű kiszúróm), ezért nemet mondtam. Ez nem tántorította el őket, hogy a következő mailben ne kérjenek ajánlatot 500 öltöny-sütire... Ez már egyszerűbb lenne, kerek sütiket kértek, igent mondtam rá, főleg, mert éppen meg tudnám csinálni nyaralás előtt. Most várom, hogy sikerült-e a mintasütikkel meghódítanom őket.

Egy másik mailben egy vidéki iskolaigazgató érdeklődött, hogy a kávézó (vagyis én) tudna-e szállítani 100 (nem írtam el, egyszáz) mézesházhoz való panelt az iskolájának, ahol a gyerekek megvennék a paneleket, s a tanítók segítségével összeraknák-dekorálnák őket. Hogy aszongya, pár éve már csinált nekik paneleket egy sütöde, most megint szeretnének házakat. Közepes méretűeket kért. Megkérdeztettem a kávézóval, mit ért közepes méreten? Amikor megjött a válasz, megfogtam az asztal szélét, nehogy elvágódjak: gyakorlatilag kétszer akkora méretre vágyik, mint az én standard méretű házam, ami éppen ráfér egy 23x23 centis tortakartonra. Visszaírattam, hogy a) ez óriási méret az én szememben, b) itt van ez a méret, ezt meg tudom csinálni, s elvállalom, ennél nagyobbat nem, c) íme az ár (amiből még két eurót engedek, ha minden kötél szakad), d) ha kér mintaképeket, küldhetek.

Válasz: hm, ez a méret kicsi, majd még körbekérdez pár sütödét, s jelentkezik. Úgy legyen. De vajon miért nem ment vissza ahhoz a sütödéhez, amelyik korábban sütött nekik? S egy Wexford megyei iskola miért jön egészen Dublinig házakért, nem létezik, hogy ne legyen egy sütöde arrafelé? Inkább felvállalja, hogy dublini árat fizet, sőt, ő küld futárt a panelekért...? 

Azért nagyon drukkolok ezért a megrendelésért, ugyan szalagmeló, de mégis. Egyrészt, jó pénz lenne, másrészt bőven meg lehet csinálni novemberben, légmentesen lezárt dobozokban elállnak a panelek, s egy iskolának szívesen dolgoznék.... Talán küldenének fényképeket a kész házakról. Annyira megnézném, egy gyerek hogyan dekorálja ki a házat, biztosan más szemmel nézi, mint én, a felnőtt.

S ez adta az ötletet: előre lesütött panelek, szépen karácsonyiasan becsomagolva, hozzá tortakarton, kislista, hogyan kell összeragasztani, hogy mi mindennel lehet dekorálni, s árulni a piacon. A gyermek kiélheti a tehetségét, anélkül, hogy a mamájának bajlódnia kellene a sütéssel.

***

Most szombaton hat kenyeret adtam el, úgy, hogy nem volt megrendelésem egyre sem. Dagadtam. Igaz, hogy az elmúlt két hónapban három, hőn szeretett gránit sütőlapom repedt darabokra, s megint a felforrósított tepsik hátán sütök, de a kenyerek mégis szépek, kerekdedek lesznek. 

Főleg, hogy végre rájöttem, hogyan lesznek pufókabbak, kerekebbek a kenyereim: heti kétszeri etetés az egyik titok: egy a tészta összeállítása előtti napon, vagyis szerdán, s éjjelre kint hagyni a kovászt a pulton, hadd érjen. Másik etetés hétfő reggel, s hétfő estétől már ismét hűtőben érik a kovász. A másik: a mostani szaunameleg, nyirkos időjárás miatt kevesebb vizet kap a tészta, 50 ml-lel kevesebbet. Öröm hajtogatni őket, míg kelnek, érezni, ahogy egyre könnyebbek, feszesebbek lesznek. S még akkor is csodálatosan felpuffad a kenyér és szép formásra nő, ha elbénázom a veknik bemetszését. Annyiféle metszési forma van, de sosem merem megcsinálni, megijedek, amikor ellaposodik a kenyér, miután kifordítom a kelesztőkosárból... Aztán persze, magához tér a sütőben, de mégis, az a pillanat elég ijesztő.

Nagyon szeretném kipróbálni Mark Sinclair krumplis zsemléjét, ugyanis láttam, hogy megint jön az a vevőm, aki ott reggelizik a piacon, májkrémet vesz, s azt eszi egy scone-nal... Ő mindig vett korábban a bucijaimból, és az acmákból, amelyeknek népszerűsége sajnos, az utóbbi hetekben megkopott, s már nem éri meg csinálnom őket. Fél adagból öt acmát csináltam, s három mindig megmaradt...

Mark Sinclair egyébként egy külön neki építtetett trélerben süt, amely amúgy egy műhelyben áll. Termékeit a helyi piacokon árulja. A trélert a terepjárója után köti, elviszi a piac helyszínére, s a piac nyitása előtt ott süti ki a péksüteményeket. Nagyon elvágólagosan dolgozik, a precizitása nagyon megnyerő. S időnként elutazik Európába, ahol különböző pékségek meghívására ad órákat, járt már többek között Spanyolországban, Hollandiában, Oroszországban... Ha nagyon nyögve menne a sütés, csak megnézek tőle egy videót, s máris visszatér a munkakedvem.

***

Közben megint volt egy kis lelki bedőlésem, ugyanis elküldték nekem azt az interjúféleséget, ami ex-főnökömről szól, egy üzleti oldalon. Ahol nemes egyszerűséggel kihagyott a kávézó történetéből. Volt kollégám meg is kérdezte, hogy akkor most én nem is voltam ott, amikor nyitott a kávézó, mert én azt mondtam neki... Felháborodottan tiltakoztam, aztán fontolgattam is, hogy írok valami megjegyzést arra az oldalra, az interjú alá, de, miután kibőgtem magam (khm), már csak annyira futotta tőlem, hogy megosztottam a cikket, célozva rá, mennyire élveztem, amikor ex-főnököm mamája a nyitás ELŐTTI héten megtanított ír(es) süteményeket sütni. Azóta megnyugodtam, sajnálom, hogy így ír ki a történelemből, de a kávézó sütős könyvében ott van, feketén-fehéren, a saját tollából az a  nekem írt köszönet. Azt nem veheti el tőlem senki, sem azt, sem az emlékeimet. De az már hótziher, hogy nem megyek el a kávézó 10 éves szülinapjára, ha lesz egyáltalán, csak sütit fogok küldeni. Ha fogok.

2016. július 6.

Szépülök és ép-ülök

Itt ülök, s csendesen röhögcsélek magamon, ugyanis a mai vérvétel után a sziszegve leválasztott makacs ragtapasz nemcsak néhány szőrszálat, de a barnítókrémemet is lehozta a karom belső oldaláról... Most van rajtam néhány feltűnőnek nevezhető rózsaszín testszínű csík, amit majd a holnap reggeli testápolós-barnítós kezelésnél el kell fednem...

Igen, barnítókrém. No, nem az a fajta, amit kesztyűben ken magára az ember, s utána lomha medvejárásban közlekedve pucéran várja hogy megszáradjon, jobbára hiába, mert a bugyi szegélye csak-csak barnás lesz... Azt hiszem, ilyen kencét és szprét egyszer próbáltam, aztán a kudarc és a bonyolult felkenés után soha! 

Az egyik hétvégi magazin magasztalta a Clarins barnító folyadékát, ami a már meglévő barnaságunkat emeli ki, vagy sápadtságunkat leplezi, anélkül hogy túlzottan sötét, vagy narancssárga lenne. Én utoljára szolárium segítségével voltam szép egyenletesen barna, az itteni napozási alkalom ritka, mint a fehér holló, a nap akkor is éget inkább, a lábam pedig továbbra is messzire világítóan fehér. Akácsak a többi szigetlakónak, de engem akkor is zavar egy csöppet, így kipróbáltam a Clarinst. Szuper. Az ember a tenyerébe nyomja a megszokott testápolóját, legyen az bármi, nem kell, hogy Clarins termék legyen, aztán a kis üvegből 3-4 (max. 6) aranyszínű cseppet csepegtet a testápolófolt közepébe. Mondom, közepébe, mert ha a bőrünkre megy, akkor nyoma maradhat... Aztán összekeverjük a folyadékot a krémmel, s szépen egyenletesen elkenjük a barnítani kívánt testfelületen. Nem csíkoz, szép egyenletes, nem büdös, nem lesz foltos az izzadtságtól, arckrémmel arcra is működik, sőt, eredetileg oda ajánlják, de testre használom, amolyan "napcsókolta" színt ad a bőrnek. Napi használattal persze, lehet sötétíteni, ízlés szerint. Én beérem a másod-, harmadnapi kenéssel, a színfenntartáshoz javasolt három cseppel. Utána jó alaposan meg kell mosni a tenyerünket, s kész. Remek!

Ennyi volt a reklám.

V. húzta rá a száját, nem érti, minek, menjek ki "dolgozni a földekre", akkor majd szép színem lesz. (Jelenleg is esik.) Akkor már nem húzta a száját, sőt, örült, amikor múlt héten szert tettem egy fodrászra, egy felkapott, ilyen-olyan díjakkal kitüntetett szalonban (!), ahová azzal az elhatározással mentem, hogy végre formás lesz a fejem. Az rendben, hogy rövid hajam kell legyen a sütés miatt, de talán ideje lenne nemcsak géppel letolni a felesleges réteget, hanem a megmaradó hajrétegnek valamiféle stílust is kellene adni. Az ún. pixie frizura mellett döntöttem, mert az idősebb (khm) nőknek is jól áll, s mivel ma is kísért azoknak a rövid hajú francia nőknek a látványa a kompon, akiknek szintén ehhez hasonló laza, könnyed, de elég gondosan összerakott frizurájuk volt. Én is olyat akarok! (Hátha jön vele az elegancia.)

Megnéztem, melyik a legjobb hely Bray-ben, mert két kisebb fodrászathoz már volt szerencsém, s nem jöttek be. Ezen a helyen kissé szigorú hangú férfi (a tulaj) vette fel a foglalásomat, kikérdezett, géppe vitte az adataimat (wha'?), megkérdezte, milyen óhajjal megyek oda... Még jó, hogy készültem, s elrebegtem, hogy "pixie cut"-ra vágyom. Beosztott Andreához, aki ír, és ilyen meg olyan "stylist". Látogatásom előtt egy nappal sms-st kaptam, hogy várnak, sőt, a foglalást online meg is tekinthettem. Na, hiszen. Google Streetview-n, aztán kocsiból gondosan megnéztem, hol is vannak pontosan, majd egy hete elmentem nyiratkozni. Az ajtón még magabiztosan találtam be, de onnan kezdve kissé bizonytalan voltam.

Kellemes helynek tűnt azonnal. Halk zene, kevés magazin, rend. Minimális dekor, szép, kulturált WC, szövettörülköző, amivel engem mindig meg lehet nyerni, katonás sorba rakott hajápolási termékek, nem tolakodóan, de észrevehetően. (Vegyél meg!) Rajtam kívül egy másik nő várt még a sorára. Bejelentkeztem, leültem. Ami egyből nagyon tetszett, hogy igen nagy rend volt. A pultokat, ahol vágták a nők haját, nem rakták tele ezerféle eszközzel, minden a tükrök mögötti polcokra volt berakva, vagy fiókokba rejtve. Csak néhány palack hajlakk vagy sampon volt kitéve. Pontosan a lefoglalt időpontban lépett oda hozzám Andrea, megkérdezte, mit szeretnék csinálni, megtapogatta a hajamat, s mehettem hajat mosatni. Ezt is ő végezte, nem volt külön hajmosó ember. Kicsit bosszantott, hogy a víz érezhetően befolyt a nyakamba, s néha hidegebb lett a kellemesnél, de azzal vigasztaltam magam, hogy szépülök. A mosás végeztével újabb krémet kent a hajamra, meglassultak a mozdulatai, mintha masszázst kaptam volna. Először azt hittem, azért lassul le, mert az éppen telefonáló titkárnőt hallgatja, de aztán rájöttem, hogy dehogyis, csak a kondícionálót masszírozza a hajamba. Ennyit értek a dologhoz, én kis tapasztalatlan!

Aztán vágni kezdte szegény vékonyszálú, tartás nélküli hajamat, s máris mondta, hogy a pixie frizurához még növeszteni kell. S hogy valóban nincs tartása, na, de majd rakunk rá pomádét, vagy minek hívják. S rakott is. Egy idő után kezdett kialakulni az a frizura, amire vágytam, alaposan megtámogatva valami porral, amit a hajam tövébe szórt, s ettől a hajam megtartotta magát, többnek tűnt a fejemen. Kicsit aggódtam, mondtam is neki, hogy semmilyen kencét nem szoktam a hajamra rakni, nekem ezek mind újdonságok, s szeretnék megmaradni egy könnyen kezelhető frizura szintjén... Ha lehetne...

Hamar készen lettem, elégedetten tekergettem a nyakam, hogy minden oldalról gyönyörködhessek a varázsosan feldúsult, formára vágott frizurámban. Közölte, hogy  "legközelebb már hosszabb" lesz a hajam, s akkor meg tudja csinálni azt a "kócos, laza, könnyed" frizurát, amire vágyom. Remek. Örömömet mindjárt felváltotta a bosszankodás, mert otthagyott magamra, hogy a lepellel együtt segítség nélkül szabaduljak meg a sok hajszáltól is, egy jókora kefe segítségével. A pólóm nyaka csupa víz volt, a hajszálakat üggyel-bajjal tudtam csak a nyakamból lesöpörni - hiába, (még) nem érem el a hátam közepét, akárhogyan is igyekszem. De maga az átmenetinek szánt frizura jó volt, még így, a kért stílus nélkül is.

(Most őrlődöm, hogy írjak-e, vagy álljak ki a kertbe nézelődni, mert a lemenő nap fénye alulról süti meg az esőfelhőket, s a látvány valami csodás...)

Újabb időpontot kértem, 6 hét múlva, s elégedetten vigyorogva mentem a kocsihoz. Felnőtt lettem, fodrászom van, frizurám, formám! Nem topisként utazom a nett amerikaiak közé. Csodás érzés. S hogy lám, mennyire nem értek én ehhez a női dologhoz (sem): az összes termék, amiről azt hittem, hogy ilyen szalonbéli titkosság, amit rám kent/szórt,masszírozott, az mind kapható volt az én helyi, kicsi és vidékies Tesco-mban is, legfeljebb a márka nem stimmelt. Így másnap már magam kenhettem, szórhattam a hajamra mindazt, amit a nőiesség és a látszat fenntartása megkíván.

***

A tavaszi pajzsmirigy-probléma megoldása és ellenőrzése végett kellett ma kórházba mennem, kéthavi ellenőrzés, vért adtam, s ha lenne valami, majd szólnak - de nem lesz, mint ahogy legutóbb sem volt semmi, hiszen elmúlt már a probléma, csak szemmel tartanak. Engem a kórház mindig lenyűgöz, a működése, a rejtélyes világ, amit a gyógyítás jelent, a félistenként tisztelt sebészek, orvosok, a keményen dolgozó nővérek, az ott zajló drámák és tragédiák, kudarcok és diadalok világa. (Egy agysebész visszaemlékezéseit olvasom manapság, Henry Marsh-ét, s megdöbbentő érzés volt olvasni, hogy ő is csak ember, s kétségei, kudarcai vannak, sosem felejthető esetei, amikre ma is kristálytisztán emlékszik, s emleget. Hogy a félisten is hibázhat, s reggel ugyanúgy indulhat pocsékul a napja, mint bármelyikünké.)

Én minden kis apró sebemet gondoan ápolom, ragasztgatom, babusgatom, de még nem tartok ott, hogy mindenre tabletta és orvos kell. Ellenben izgatónak és érdekesnek találom a gyógyítók világát. Az összes orvosi sorozatot, dokumentumfilmet megnézném, ha lehetne, de V. nem bírja a vért, a "szenvedést", nem érti, miért nézem ezeket, mire jó, így nélküle nézem a felvett sorozatokat, s bőgök a katartikus jeleneteken, mondjuk, amikor a beteg kisbaba felépül, s újra egészséges. 

Sosem felejtem el, milyen volt kissé tompán hallani a mentő vijjogását, míg szóra képtelenül bekötve heverten a mentőben. Éjszaka ágyra várni a baleseti osztály folyosóján, megbámulni a többi beteget, ahogy jöttek, s vitték őket tovább, ahogy szabadultak fel a helyek a különböző osztályokon. Hogy milyen kedves volt hozzám Elma nővér, amikor tavaly kikötöttem a balesetin, a migrénes roham után, hogyan vigasztalt, és magyarázott... A lengyel doktornő, aki a reflexvizsgálat közben végigsimított a lábszáramon, s megjegyezte, hogy jé, de sima. (Borotvált lábbal ért a migrén.) Ír doktor ezt nem engedné meg magának - nemrég a doki még azért is bocsánatot kért, hogy vizsgálat körben megnyomogatta a bokám, ödémát keresve. Vagy a Péklegény, mielőtt megoperált, s megláttam, hogy szőrös a háta a sebészi köpeny nyaka felett... Nem isten, ember!  Vagy utána, amikor kérdeztem, megvan-e az epekövém, s nagy csalódásomra elmondta, hogy kidobta... Zita barátnőm világa, a nővéreké, a latin kifejezéseké, a rejtélyes folyadékoké, a vérvételeké, a mindig és minden esetben magabiztos embereké, akik megjavítanak, gyógyítanak, segítenek.

Szóval a kórházbamenetel egyszerre félelmetes, és izgalmas is. Ki tudja, mi történik az ajtók mögött. Mindig kiváncsian nézek körül, nem tolnak-e fura eszközökkel teli kocsit valahol, vagy milyen kifejezések vannak a vérvételhez kapott papírra nyomtatva, melyik mit jelent... Orvosi regény, orvos által írt könyv, mind jöhet, kiváncsi vagyok, mert ki tudja, ha egyszer olyasmi helyzetbe kerülök, mint a könyvek hősei, tudjam majd, mi vár, s hogyan a legjobb viselkedni, a magam, a hozzátartozóim és az orvos érdekében.

2016. június 15.

Kerti idill

Amióta itt járt a higiénikus (nem volt semmi gond, csak pár dolgot mondott, hogy mit kellene még csinálnom), azóta gyakorlatilag folyamatosan van nagy megrendelésem, jobbára a kávézónak köszönhetően. Ami remek, mert lefoglaltuk a jegyeket a nyaraláshoz, s a repjegyek ára nem csökkent, hanem nőtt, ugye. Majdnem minden hétre esik megrendelés a saját klienseimtől is, mind visszatérő megrendelő, ami jó, de új megrendelő nem akad. "Like"-ingolják az oldalt, de nincs érdeklődő. Illetve egy volt, egy fiatal hölgy, jókora mennyiséget rendelne, de csak jövő márciusban, esküvőre. Már ha rendel...

A kert köves terasz része úgy-ahogy rendezett, kitakarítottam. Felállítottam a víztartályt, szorgalmasan töltögetem bele a mostanában megszaporodott esőknek köszönhetően  vödrökben felgyűlt vizet. Oisín az alacsony, cserepekkel teli kerti falon való egyensúlyozása közben rátaposott a kis harangvirágomra, s letörte a szárát, a fő szárat... Így az egy locsoláskor egyszerűen kifordult a cserépből. Bosszankodtam nagyon, az egyetlen kék virágú növény volt az egész kertben, de aztán pótoltam egy újjal, s leraktam mindent a falról, ne érje kár. A kinyílt virágú áldozatot még napokig döngték körbe a méhek, mert nem volt szivem a komposztra dobni, még holtában is gyönyörűen kéklett. Oisínnal váltottam egypár kemény szót, ami nem rendítette meg: most is rajta-rajtakapom néha, ahogy egy vízzel teli edényből iszik, s mászkál a falon.

Egyik délután, olvasás közben fura, nedvesen szuttyogó zajra lettem figyelmes. Először arra gondolta, a fölöttünk lakó kisgyerek lövöldözik vízipuskával. Óvatosan osontam az ajtóhoz, nem tudtam, mire számítsak. Hát egy barnás, világos mellű madár fürdött az edgyik, szintén vízzel teli edényben. Egy énekes rigó! Mint kiderült, énekes rigó az is, amelyiknek a csodás énekét olyan sokszor, néha még késő este is halljuk. A Facebook-on egy madaras csoport segített meghatározni a hangját, amikor beküldtünk egy felvételt az énekével. Amilyen kis jelentéktelen, barnás madár, olyan erős, változatos éneke van. Még azt sem bántam, hogy megláttam, ahogy erős csőrével szétszórta az egyik cserép földjét a teraszon. Ilyen énekért cserébe bármit.

Amúgy a madarak a legfőbb örömöm a kertben. Az a jövés-menés, amit csapnak, az apróbb családi jeleneteik, a műgond, amivel végigvizslatják a növényeket kajáért... a csicsergés, a szárnysurrogás, az az ÉLET, amivel betöltik az én ápolatlan kertemet, olyan életörömet ad, olyan érdekes. A vörösbegy fiókák alighanem felnőttek már, s másfelé járnak, rég láttam őket. Ellenben már röpképesek a cinkefiókák, akik hangos, pösze csicsegéssel követelőznek, s járnak szüleik nyomában, akik megszállják az etetőt, aztán a fenyőt, s összeszednek mindent, amit lehet, a fiókáknak, akik szárnyverdesve guggolnak mellettük. Cserépről-cserépre járnak, ugrálnak, fejforgatva néznek meg minden szárat, levélnyelet, s nekem nincs gondom kukaccal, féreggel... Csak a meztelen csigákat, vagy házascsigákat kell összeszednem sötétedés után, egy zseblámpa fényénél, s nagy ívben átsegítenem őket a falon.

Néha, mint egy moziban... ülök a ágyon, teával vagy kávéval a kezemben, s nézem őket. Feketerigó, zöldike, szürkebegy, énekes rigó, cinkék, pintyek, vörösbegyek, néha zajos szarkák jönnek... Még az unalmas zoknipárosítás, pólóhajtogatás is más, amikor egy erdei pinty válogat az etetőn, az ajtón túl, az embertől alig két méterre, s félelem nélkül szökken át az itatóhoz, hogy igyon egyet a napfénytől csillámló, szellőtől remegő felszínű vízből.

2016. május 11.

"Megint jőnek, kopogtatnak..." (bocsánat)

A területileg kirendelt Environmental Health Officer (a.k.a. Ms. Franklin) előre bejelentett látogatását mindig kislista ellenőrzése és némi pakolás előzi meg. No és izgalom, az a fajta, ami minden, némi hatalommal rendelkező személy közelében beköltözik a gyomromba. (Ősi maradvány még, a hivatalokkal való hercehurcák idejéből.) Mivel kitartó faggatózásomra sem sikerült egyértelmű választ kifacsarnom belőle a múltkor, hogy a házi konyhámban mennyi süti/kenyér nem jelent még ipari mennyiséget, ezért minden, nagyobb mennyiségre utaló jelet eltüntetek a konyhából. Hiába olcsóbb a 16 kilós zsák liszt a nagybaniból, attól tartok, furcsállni fogja, így a polcra felkerül néhány két kilós. Kikerül onnan a rengeteg, egyébként tényleg nem használt tortaforma, tortát sem sütök már, gyakorlatilag Susan az egyetlen, aki rendel tőlem ilyesmit, a sütik mellé. A tojások beköltöznek a hűtőbe, sikkes fonott kosárkájuk - üresen - kikerül a kamrába. (Hogyan van az, hogy a boltban nincsenek hűtve a tojások, nekem pedig már hűtőben kellene őket tárolnom?) S mivel nem rajongok az általa javasolt pasztörizált tojásfehérje használatáért - túl sok van egy palackban -, egy doboz porított tojásfehérjét fogok venni, ami, ha jobban meggondolom, olcsóbb is lenne, mint a rendes tojás... de akkor mit csinálok a sok felgyűlt fehérjével... Tudom, gyártsak makaront, most, hogy Janka távozott a piacról, nem csinál senki ilyesmit. Az engedélyezett viaszosvászon terítőt évek óra nyúzom, fertőtlenítem, az is megvan...

A szívemnek kedves bio tisztítószerek mellett ott vannak az azonnal ölő, torokmaró, köhögtető tisztítószerek, ahogy elő van írva, mert ezeket kell használni sütés előtt. A cimkéim rendben vannak, rajtuk megjelölve az összes allergén, és az, hogy lehet, hogy csonthéjasokat, mogyorót tartalmaz kenyér, süti (mert az, ugye, van a konyhámban). A kis táblákkal sincs baj, amiket kirakok a piacon a kenyerek mellé. A tárolásra használt polcrendszerembe beleköthet, mert a legalsó polc nincs 20 centire a konyhakőtől, de talán nem lesz gond.

Egyetlen aggodalmam a kenyerek. Elvileg nem szabad a saját kajámat, és a kelő kenyereket közös hűtőben tartani, Hiába él Állatka külön polcon, ez gond lehet. S amire nem, és nem vagyok hajlandó, mert szerintem nonszensz: külön melegvizes tálnak kellene a mosogató mellett lennie, míg sütök, nem elég, hogy a fürdőben van tiszta törülköző és hideg-meleg folyóvíz, nem moshatok kezet a mosogatónál, hiába van ott szappan és törülköző és forró víz... Mert az a mosogató.

Szóval a kenyerek miatt aggódom kicsit, kötényem van, hajhálóm nincs (ellenben a hajam nincs 2.5 centi hosszú), a szállításra használt dobozaim műanyagok és persze, tiszták, és a hűtőben a hőmérő 4-5 C fok között áll. 

Jajistenem, izgulok.

***

Végre erőt vettem a lustaságomon, s tegnap este kapirgáltam a kertben kicsit. Sokat esik, minden szottyos volt, sáros. Átültettem ezt-azt, a kövek közül kikapirgáltam a gazokat egy új célszerszámommal: a Tesco a melegnek nem nevezhető időjárás ellenére megkezdte a kertészkedős, kertipartizós cuccok árusítását. Így jutottam egy L alakú kaparóhoz, kidobhattam a régi, nyeletlen kést, amivel eddig próbáltam (vagyis inkább nem próbáltam) kordában tartani a terasz kövei között feljövő pitypangokat és fűcsomókat. 

Alig kezdtem a gazolást, társamul szegődött egy vörösbegy, s egyre bátrabban szökdécselve jött közelebb és még közelebb, s kapkodta fel a mohacsíkok és fűcsomók alól előbukkanó férgeket. Dolgát megkönnyítendő, amit találtam, összeraktam neki egy kő közepére, aztán visszavonultam, hadd egyen. 

Újra feltűnt egy házi egér a kertben. Kellemes perceket töltöttem a megfigyelésével. Ezúttal a szomszéd felől érkezett, s a kerti kis fal mögül ki-kirohangálva begyűjtötte azokat a magvakat, amiket a madarak (többek között egy, az etetőhöz képest különösen nagy és kövér erdei galamb) kivertek az etetőből. Bájos, de mivel nem szeretném, ha ideköltözne, ezért elég nagy zajongást csaptam vélhető lakhelye környékén. Állítólag ilyenkor elköltöznek, s nyugodtabb vidéken nevelnek családot...

***

A közösségi kiskert igen szépen néz ki, pár gyümölcsfa még virágzik, s munkálkodásomnak köszönhetően meglódultak a mentanövények, a zsálya és a rozmaring. Nagyon helyes bab/borsóágyásokban nőnek a növények, de - ahogy Jonathan beszámolt róla -, a varjak máris csipkedik őket. Valami hálót kellene szerezni rájuk... Az epernövények virágoznak, azokra is kell háló... 

Bent, az időjárás által megviselt fóliasátor alatt az egyik ágyás szépen megtelt hagymával, petrezselyemmel, s e kapcsán kiderült, a korábban látott fura feliratú zacskóknak moldovai a gazdája: a telepen élő Vitalij volt az elkövető, s a feleségével kertészkedik. Jonathan szerint nagyon is érti a dolgát. S hogy szedjek csak a petrezselyemből, amennyit bírok. Így esett, hogy megint szárítottam teának való mentát, s ha már kínálták, friss petrezselymet fagyasztottam le fokhagymával keverve. S most már azt is elhatároztam, hogy megint csinálok bodzaszörpöt, ha nem is a piacra, de magunknak: nagyon jól jött a nyári íz, amikor tél közepén elővettem a lefagyasztott szörpöt a mélyhűtőből...