Termékbemutató

Időről-időre csapdába esem (hahaha, mondaná a férj), s megveszek új dolgokat. Félrerakom a megszokott kedveseket, s jön az új. Szívesen tesztelek ezt-azt, csináltam is egy ideig pénzért, amíg nagyon ráértem. Bejártam a városba, hogy egy tizenöt fős csoport tagjaként óránkénti díjazásért sajtot/kávét/kenyeret tapogassak, kóstolgassak, morzsolgassak, csemcsegjek, s ütögessem be a számgépbe az ítéletet, miszerint a 828-as szelet minősíthetetlenül sz*r, persze, nem ezekkel a szavakkal, mert pontozás folyt, de volt utána tetemrehívás, ahol már lehetett erős kifejezéseket használni.

Nemrég három olyan holmit is vettem, ami után izzott az ujjam, hogy írjak róluk, vagy azért, mert jók, vagy azért, mert nagyon nem. S egy könyvről is írni akartam, már rég. S mi mást is lehetne csinálni ezen a nagyon meleg, felhős, esőreállós (bárcsak!) vasárnapon, amikor V. ügyel, s várni kell, amíg megkel a kísérleti kenyér?

Az első termék, a Dove levendulás tusfürdője. Ezzel még januárban találkoztam, öcsémék fürdőszobájában, s azóta is rajongója vagyok. Tekintettel az akkori könnyű kézicsomagokra, nem mertem hozni, s áprilisban sem mertem egyliteres palackot venni a soproni nagy Tesco-ban, pedig kellett volna. Nagyon finom illata van, kellemes, visszafogott, nem az az öregasszonyosan túlzó levendulaszag. Annyira kedvelem, hogy amikor legutóbb azon gondolkodtam, milyen sütit süssek a piac kávézójának, a címkéje adta az ötletet, s levendulás shortbread-et kaptak a kedves vendégek. S ügyeltem nagyon, s ennek köszönhetően sikerült elérnem, hogy süteményem éppen olyan visszafogott illatosítású legyen, mint a Dove levendulás tusfürdője, ami rejtélyes okokból itt nem kapható. Na jó, a Marks and Sparksban még nem voltam tusfürdőkeresőben, de a többi boltban már igen, s az összes többi változat kapható, ez nem. Miért, rejtély. Ez a palack most ünnepi alkalmakra szolgál, kitart novemberig, amíg kapok újat.

A középső tusfürdő egyik kedvenc márkánk, évekig csak a citromos és a mentás változat uralta a kád peremét (az utóbbi igazán szemnyitogatóan frissítő!), aztán jött a le-a-műanyag-csomagolással-rohamom, s áttértem a papírcsomagolású szappanokra. (Pl. ott a Görögországból importált olívaolajos szappan, egyszerű papírdobozban, semmi flanc, éppen ezért - is - vagyonba kerül.) Ez is műanyag csomagolású, ráadásul szpré-fejjel, de adtam neki egy esélyt. A tusfürdőből elég egy diónyi adagot kifújni a tenyerembe, hogy egy magamfajta, kissé gömölyded, de azért az átlagnál kisebb felületű testet be lehessen kenni vele. Ahogy ígérik, borotvahab keménységű hab borítja be vékonyan a t. fürdőző testét, kellemes citrom- és zöldcitrom-illattal, éppen elég a reggeli ébredéshez (vagy lábborotváláshoz). V. szerinte nem jó, nem kezeli elég hatásosan az "oily T-zone"-ját, vagyis arcának olajosabb részét, régen ez nekem is problémát okozott, de mióta van rendes arcmosóm, ez nem gond. De annak használatára aligha fogom az én férfias uramat rábeszélni, ugye.

A tusfürdő kifújása után még nyom magából egy kicsit, mintegy utolsó sóhajként, amitől ilyen habcsík ül a palack szélén, ha nem megyünk vissza fél óra múlva, hogy letöröljük.

A harmadik palack amolyan ócsó parfüm, illatosított víz, olyan is. A Nuxe száraz olaját nagyon kedvelem, egyik francia utunkra emlékeztet az illata, kellemes, meleg, tengerparton-törülközőbe-burkolózós-naplementés illat, ha rossz napom van, azzal vidámítom fel magam. Valami hasonlót vártam, higítva, talán ezért is estem áldozatul ennek  a színes palacknak: hiba volt. Pedig megszagoltam, meg én, megvolt bennem a kétség, mégis elhoztam. A hatéves kislányok egyszarvú-imádata inspirálhatta a palack színét, a kifújt illatosított víz is ilyen "színes", édeskés, hamar elillanó (naná), s ha az ember megpróbálna maradandóbb illatot varázsolni magára, mondjuk kétszer fúj, akkor már túlmegy azon a határon, ami elviselhető. Egyszerre vonzó és taszító illat. El fog fogyni, apránként, majd amikor egyedül vagyok itthon, és csak a madarak kaphatnak a torkukhoz, akkor fogom használni. Most úgysem kell nyarat idézni, itt van, teljes erővel.

S íme, az utolsó, a könyv. Ajándék bónból vettem, még régebben, s ezért az amúgy súlyos ára kevésbé viselt meg, de az biztos, hogy nincs arányban a könyv használhatóságával. Eredetileg ugye, francia nyelvű könyv, kerestem a fordítóját, hogy elátkozzam, de csak egy cégnevet találtam. Gondolom, kiadták a munkát valakinek, aki a büdös életben nem sütött kenyeret, s nem nézett utána szakkifejezéseknek, amik az összes kenyeres könyvben ugyanazok egyébként... 

Szóval drága könyv, sok képpel - amik nagyon hasznosak és megmagyaráznak egy-két fogást -, de a probléma már egy olyan alapdolognál kezdődik, mint a liszt. Kenyeret, ugye, kenyérlisztből szokás sütni, nem a tortasütéshez használt lágy, egyszerű sima lisztből. Erre mindenhol ezt emlegeti a fordító, annak ellenére, hogy a könyv végén van egy szép táblázat, ami felsorolja a Franciaországban elérhető, számuk alapján beazonosítható (gugli a barátod) és kenyérsütéshez használt liszteket. Amit ott is kitartóan sima lisztnek fordít... Így aztán nem csoda, hogy mondjuk egy kezdő háziasszony nem fog tudni összehozni egy kenyeret az alacsony gluten-tartalmú simalisztjéből. 

Van vele más gond is, p. biztosan nem próbálták ki a recepteket, vagy Fahrenheitet tévesztettek össze Celsius-szal. Az egyik kenyérhez meg kellene pörkölni a magokat. 240 Celsius fokon 10 percet ír. Persze, süssük csak azokat a magvakat, aztán kapirgáljuk le a sütőlapról a feketére égett maradványokat, s kezdjük újra a dolgot egy magbarátabb hőfokon. 

A hasznosabb részeket nem akarom leszólni, mert vannak. A kenyerek formázása, hibalehetőségek felsorolása, érdekes receptek sora, ezek mind jók, nem kukáznám a könyvet, de ezek a fordítási hibák egy ilyen kiadótól azért elfogadhatatlanok. Bár valaki nemrég azt mondta a Phaidon kiadóra, hogy szép, mutatós, nagy, képekben gazdag, nehéz könyveket ad ki, amik aztán jól mutatnak a hatalmas nappali üvegasztalán, mintegy lazán odahelyezve, de mindennapi használatul nem javasolt. Hm.

Helyzetjelentés

Tegnap reggel én szállítottam. Ilyen is elég régen volt már, amióta V itthon dolgozik, hetente egyszer szokott bemenni, s előzékenyen azon a napon, amikor be kellett küldenem a cuccaimat a kávézóba. (Aminek megint nincs cukrásza, de ezt csak mellékesen jegyzem meg. Ray fogadott, talpig kötényben, mögötte előre lesütött kenyerek halma.) 

Szóval a reggeli pakolás közben örömmel láttam a kisszobából, hogy odakint nedvesen csillog a vízgyűjtő teteje...

ESIK!

Na ja, esett, vagyis nem, csak szemerkélt ("soft Irish rain"), s mire beértem Dublinba, már az ablaktörlő sem kellett... Ennyire futotta az elmúlt hetekben. Mikor jöttem haza, a rádió bemondta, hogy Bray Head-en tüzet oltanak, a tenger felé eső oldalon, megsérült a DART-vezeték is, nem járnak a szerelvények. Na hiszen, gondoltam, már megint.

Délben, amikor kiteregettem, furán csípős volt a levegő, de nem láttam füstöt, ellenben V., aki elment ebédelni, azzal jött haza, hogy vegyük már be a ruhákat, mert jön a füst a hegyről,  büdös lesz minden.

S onnan kezdve durvultak a dolgok. Füst ült meg a város felett, hordta felénk a szél, hallottuk és láttuk a helikoptereket, amint viszik a vizet, a hírek megint tűzoltásról beszéltek, ami tovább terjedt, s eredetileg egy sátor elől szabadult el. (Elvileg több fotó is készült az emberről, aki egy összecsomagolt sátorral szállt fel a DART-ra itt Bray-ben. Hogy keresik-e, nem tudom, de rendszeresen probléma, hogy bulizók/sátrazók szemetet hagynak maguk után a hegyen.) Egy időre leállt az oltás, mert a környékről többen drónokkal fotózták a tüzet s zavarták a helikopterek munkáját. Az ész megáll.

Egy idő után már nem lehetett látni a hegyet, el sem tudom képzelni, az ott lévő farmon mi lehetett, ha mi itt lent becsuktunk ajtót-ablakot, s még így is bejött a szag (naná, a szellőzőknek nevezett lyukakon). 

 Kép a közösségi kiskertből 

Reggel, amikor a piacra pakoltam, tiszta volt az ég, csak halvány sárgás csík ült a hegy felett. Örültem, vége. A kocsiról itt-ott pelyhesen pilinckázott le a pernye, amikor becsaptam az ajtót, de más nem jelezte az előző napi tüzet. Nevettem, mert bentlakó pókom hálója, ami a visszapillantó tükör és a kocsi között feszül, tele volt apró  pernyedarabkával. 

Piacon megint hallottam a helikoptereket, sőt, el is húzott egy a piac felett,  piros tartállyal a hasa alatt. Hazafelé pedig belefutottam A forgalomba az M50-esen. Lassan araszoló kocsisor, a tűző napon, régi emlékeket idéző. Péntek esténként volt ilyen, amikor hosszú napos voltam az Üzemben. A vastag füst még ott az M50-esen is nehezítette az autózást, nálunk a városban megint rossz volt a levegő, a szél is feltámadt, hozta a füstöt egyre a telepre. 

Tegnapi képek, innen-onnan szedtem össze őket:

 Greystones felől a látvány.

 Profi fotós műve

Próbálják kordában tartani a tüzet, s átitatni a zanótost, hogy ne kapjon megint lángra, de az biztos, hogy hosszú éjszakájuk lesz. Annak ellenére, hogy eltanácsoltak mindenkit a sziklaösvény látogatásától, egész nap sétáltak arra kirándulók. Nem tudom, hogy egy "Garda - No entry" feliratú szalag nem hatja meg az embereket?! Utána aztán majd perelnek, mert füstöt lélegeztek be... FFS. 

Nem irigylem azokat, akik a hegy túloldalán laknak. Nekik ez nagyon közel volt/van. Valaki írta, hogy repülővel érkezett Dublinba, s a füst már Wales-ből látható. Nálunk a kisszobában, alias Műhelyben van elég erős füstszag, mert résnyire nyitva hagytam az ablakot, máshol csak enyhén érzik.

Csak sikerüljön eloltani.

***

A vízkorlátozás most már nemcsak Dublint, de a környékét is érinti. Éjszakánként nyomáscsökkentés várható, s persze, kérik, hogy takarékoskodjunk a vízzel. Itt a megyében két nagy tározó is van amúgy, innen kapja Dublin a vizet: Blessington és Vartry, az utóbbinál nemrég nyitottak szép sétaösvényt a kirándulóknak (hírt kaptunk róla színes fotókkal a parlamenti képviselőnk havi beszámolójában, amit mindig bedobnak minden postaládába.) 

Majdnem meginogtam, s vettem egy szép zöld, egyenes aljú műanyag edényt, mosogatáshoz, de aztán mégsem vettem meg, kicsit súlyos ára volt, mert nyomtak rá valami logót, s dizájnosabbnak tűnt a sokévi átlagnál. A mosogatóm alja egyébként lejt  a lefolyó felé, utálom, nem lehet belerakni egy magasabb poharat anélkül, hogy ne dőljön meg veszélyesen. Majd használom a kislavórt a takarékos mosogatáshoz.

Kérdezgettem Betty-t, a piac elnökét, hogy oldják meg a farmjukon a tehenek itatását. Szerencsére a farmon egy patak folyik át, és még van egy saját kútjuk is, így neki nem gond a vízkorlátozás. 

Ezen az oldalon pedig meg lehet nézni, hol van az országban éppen probléma a vízszolgáltatással.

Sárgul a határ

No, most már aztán tényleg tilalom van, takarékoskodni kell a vízzel, úgyhogy gyűjtögettem zöldséget öblítő vizet, főtt kukorica hűtővízét, ennyivel is előbbre voltak a növényeim a kertben. A fürdőben pedig az ausztrálok által évek óta alkalmazott "If it's yellow / let it mellow" elve uralkodik, a víztakarékos tartályunkra eddig is büszke voltam, Aranykezű Róbert hozta nekünk a B&Q-ból. A közösségi kiskertben pedig csípősre érett a reteksor.

Hogy mennyire van meleg? Annyira meleg van, hogy V. belábalt a tengerbe egyik nap, amikor ebédért ment. S ilyesmi nem történt azóta, mióta egyszer fürödtünk Brittas Bay-ben, s annak van már egy évtizede.

A madarak naponta egyszer kapnak lábvizet, azzal kell takarékoskodniuk. Inkább reggelente jönnek fürdeni, s nagyon sokat látok inni az edényből, ahol - mint kis tollas borszakértők -, elgondolkozva ízlelgetik a vizet, fejüket felemelve folyatják le torkukon a cseppeket, körbe-körbenézegetve: tényleg úgy néznek ki, mint akik "a napégette vasúti talpfa ízét idéző tanninoktól" vannak lenyűgözve. A víz tetejét néha barnásra festi a felette lévő bokorból súlyos hópiheként lehulló, elhervadt virágok tömege. Néha hangos perlekedés és figyelmeztető füttyök sora szakítja meg az ivászatot, felrebben a kis sereg, s jelzik, hogy Oisín már megint megjelent a szomszéd kerti kisházának tetején, s vadászik.

(A macskáról, közbevetve: a Street Feast-en beszélgettem egy nővel, aki eteti a telep kóbor/nem kóbor macskáit, s elmeséltem neki Oisínt, akiről beszélgetés közben kiderült, hogy az ő kedvence, s a Merlin névre hallgat. Amikor meséltem neki, hogy Oisín a.k.a. Merlin pár hete újra felbukkant a kertben, s ezt képpel is igazolni tudtam, boldogan kiáltott fel, hogy ó igen, ez Merlin, s az egyik kisfiút is odahívta, hogy nézze meg a fotót. Boldogan ölelkeztek össze, hogy nahát, Merlin megkerült, él és virul! Már aggódtak érte, hogy meghalt, mert régen látták. Most legalább tudom, hogy Oisínnak van hol ennie, nem éhezik, ha nem sikerül egy kövér galambot lerántania nálam a borostyános ágairól.

A borostyánnak egyébként megszámláltattak a napjai, amikor véget ér a fészkelési időszak, én belülről, a kertész bácsi pedig kívülről fogja levágni az ágakat, s akkor több fényt fog kapni az a kertsarok is.

A kertbe egyébként nem csak a szokatlanul hamar elvirágzott bokor virágai hullanak, belepve a terasz kövezetét, hanem a felettünk lévő család gyermekeinek cuccai is. Nem tudom, melyik kisfiú lehet a bűnös - bár a sejtésem megvan -, de rendszeresen landolnak a kövön kisbb-nagyobb tágyak, anyu mosogatóruhájától kezdve kisautón át könyvig, matchbox-ig, ma délután pl. egy "széjpöjjgőt" szedtem össze... S még hálásnak is kell lennem, hogy ez nem a lakás másik végében történik, ahol az alulról nyíló, kitámasztott ablakon néha hangos koppanással pattannak meg hasonló tárgyak, az előkertben landolva, szerencsére azok kisebbek (eddig legalábbis). 

Eddig egyenként szoktam visszaszolgáltatni a játékokat, s a lépcsőjükre szoktam rakni őket, de most elegem lett, kivárok, s amikor összegyűlik egy zacskóra való, akkor kapja vissza a gyermek a cuccait. Van neki elég így is. S csak remélem, hogy egy nap nem a kisöcsit fogja átsegíteni a korláton, vagy a fejemhez vág valamit, amíg kint ülök a kávémmal. Kétlem, hogy taktikámnak bármiféle nevelő hatása lenne, úgyis van elég játéka, amit dobálhat, de többet nem fogok minden egyes darabbal elzarándokolni a lépcsőjükig.

***

Három, félelmetesen ronda kenyeret produkáltam tegnap, így nem vittem el őket a piacra. Majd elnyammogunk rajuk, sajttal. Laposak lettek, a kérgük is furán sült meg, nyílt szét. "Félgőzzel" sütöttem csak amúgy, mindenből fél adagot, ne maradjon meg, mint múlt héten. Így aztán mindent eladtam. A múlt heti lagymatag piachoz képest most tömeg volt, nyüzsgés, s mivel a tagok közül páran éppen nyaralnak, jobbára félig üres sütis-tortás pultok várták a nagyérdeműt. Új asztalt és székeket vett a piac, ki lehet ülni ebben az aranyló nyárban az épület elé, teával-kávéval, hallgatni a közeli cseresznyefákat siserehadként ellepő seregélyek civakodását. Ha lenne egy jobb létrám, már én is ott civakodnék az ágak között a madarakkal, hogy melyikünké a cseresznye, de sajnos, nem érem el az ágakat, pedig idén szép a termés. 

Van néhány kihasználatlan asztalterítőm, lehet, hogy legközelebb elviszem, hadd legyenek még színesebbek az asztalok.

Most, hogy nagyléptékű terveink vannak alakulóban (ha!), örömmel tapasztalatom, hogy egyre csak jönnek a megrendelések. Még hogy nyári uborkaszezon... Ajándék sütik egy 200 fős munkacsoportnak, 60 süti egy születésnapra, 40 süti egy másik születésnapra, torták... Bár a tortákkal mostanában óvatosnak kell lennem, mert a melegben a cukormáz eléggé elengedi magát, legalábbis az a fajta, amit használok. Enyhén megereszkedett az utolsó tortán, s bár a megrendelőm állította, hogy nem látni semmit, én azért észrevettem a torta enyhe, milliméteres hasasodását az alján, szerencsére szállítás után hamarosan felszolgálásra került. Sajnos, senki nem rendel tőlem virágokkal vagy gyümölcsökkel borított, cukormáz-bevonattól mentes tortákat... 

S a héten ki fogom próbálni azt a bodzaszörpös-virágos tortát, aminek a receptjét a királyi esküvő után találtam az újságban. Sajnos, a bodza lassan elvirágzik, de csak találok egy ép virágfejet valahol dekorációnak... A célszemély fitness őrült hölgy, aki nagyon szőke és nagyon nőises, ahogy a kért leírás állítja róla, valahogy csak össze tudom hangolni a tortán a virágokat és kettle bell dekorációt, haha.

Aszály

Új szóval barátkoznak az írek: "drought", aszály, írja az újság, Dublinban és környékén már tilos a locsolás, ennek ellenére a Lidl-ben a heti ajánlat felfújható gyerekmedence volt - csodás. Pántos felsőben mászkálok, remélve, hogy majd némi színt varázsol rám a napsütés, amikor kimerészkedem a nagy déli forróság múltával. A pántos felső szőrtelen hónaljat kíván, így most enyhe ammóniaszag leng utánam, amerre megyek. Emlékszem, mi csajok mit mosolyogtunk régen, a bérelt házban, amikor az egyik lakótársnő randira ment, s elmenőben az előszobában maga mögött hagyta az enyhe ammóniacsíkot...

A nem túl jó piacnak és a hőségnek köszönhetően a megmaradt kenyéren élünk, kenyéren, és hidegre hűlt gyümölcslevesen. Már továbbpasszoltam a receptet (Emese levesét) egy szlovák ismerősömnek, meglepett, hogy nem ismert hasonló fogást..

Tegnap a közösségi kiskertben találtam egy műanyag építményt, valószínűleg pancsoló babáknak, többszintes, a víz egyik szintről a másikra folyhat, beleülni nem lehet, csak fröcskölni a vizet egymásra, vagy beleültetni Barbie-t. hogy hűsöljön. Onnan mertem ki a vizet egy gyerekre szabott locsolókannába (befogadóképesség 2 deci), hogy megöntözzem a retkeket. Takarékosan, csak a töveket. Ültethetem az újabb két sor retket, a régiek szépen érnek, a nagy hőségnek köszönhetően kissé csípős ízzel.

Az általam ültetett cukkinik és tökök egyike sem kelt ki, csak az a 6 mag, amit valami piros védőbevonattal láttak el, no, azok mind kikeltek, öt-hatcentis levélkéik vannak. Az ágyásban az egyik mellett fehérre száradt patkánykoponyát találtam, s néhány csontot, nem tudom, hogy kerülhetett az ágyásba. Kétlem, hogy valaki valamikor itt ásta el jobblétre szenderült tengerimalacát, elég hosszúkás a koponya, mondjuk rá azt, hogy patkány.

Az esti sétánk után tértem be locsolni, de már valaki megelőzött. A paradicsomok még bírják a fóliasátor alatti hőséget, bár a leveleik eléggé össze voltak pöndörödve. A langyos esti levegőben, a rózsaszín minden árnyalatában játszó ég alatt kellemes volt mászkálni a kertben. Kiváncsi vagyok, mikor adják ki a locsolási tilalmat Wicklow megyére is, mert még erre a hétre is hőséget jósolnak. Gyakorlatilag állandóan rövidnadrágban mászkálunk, az ablakbeugróban, a behúzott lenge függönyök mögött ül a meleg, hihetetlen, mennyit számít ez a két áttetsző függönyszárny. Néha bespriccelem a növényeket vízzel, hadd szaunázzanak, jót tesz az orchideának (már több mint egy éve megállás nélkül virágzik, nem tudom, utána megmarad-e).

A nagy, szivárványszínű Pride-os hajtásnak vége, lazábbnak néz ki ez a hónap. A héten a Függetlenség napját ünneplő sütiket csinálok Paulának. Majd figyelnem kell a piros színre-festékre, mert néhány sütin megint peregni kezdtek a vékony cukormázvonalak. Biztos van rá magyarázat, hogy miért ez a szín az egyetlen problémás, majd megpróbálom nem túl intenzívre keverni az árnyalatot.

A piacon érezhetően visszaesett a forgalom, lehet, hogy a nyári nyaralások miatt marad távol a nép, nem tudom. Egyre többször hozom haza a sütemények felét. Amúgy teljes erővel működnek a pletykagépek, megy a sutyorgás, az egyik kolléga például megállt a kávézó pultja előtt, s small talk-ként annyit mondott: "Alig van vásárló. Úgy tűnik, lassan kifut a piac a lendületből....". Esküszöm, úgy hangzott, mint aki már alig várja, hogy kopogtasson egy építési vállalkozó, a telek után érdeklődve.

***

Az Irish Times hétvégi számában egy szakács szép megemlékezést ír Anthony Bourdain-ről, akinek múlt héten lett volna a 62. születésnapja. Nehéz megemészteni a tényt, hogy egy ilyen figura, az életet, az ételeket látszólag ennyire élvező ember úgy dönt, nincs tovább, minek. A megemlékezés fő pontja egy kagylórecept volt, ez adta az ötletet, hogy magam is csináljak egy szimpla moules mariniéres-t, feketekagylót fehérborosan megfőzve, amúgy is ott volt pár csomaggal a boltban, amikor beszereztem V. következő heti adag joghurtját. Nagyon régen ettem már kagylót.

Nagy szertartásosan elővettem Bourdain szakácskönyvét, kiraktam a hozzáavalókat a pultra, ittam egyet az egészségére (érzelgős köszöntés), aztán megfőztem az alaplét. Csak miután rácsaptam a fedelet a vadul gőzölgő, kavicsként zörgő kagylótömegre, akkor jöttem rá, hogy bizony nem ellenőriztem, melyik él még s melyik nem.... Hm.... 

Mindegy, éljünk veszélyesen! S abban a pillanatban már jött is a nappaliból V. tiltakozása, hogy "akármit is főzöl, nagyon büdös!", így a főzést már csukott ajtónál fejeztem be, majd a kagylókat kiöntve egy szép fehér porcelánedénybe, elvonultam a kerti lépcsőre, hogy ott bűzölögjek. 

Vittem a saját, sötétre sült héjú kenyérszeleteimet is (büszke voltam, hogy van, mert sajnos, több is megmaradt a piacról), s elültem az emlékeimmel, makacsul eszegetve a kagylókat ("legfeljebb rosszul leszek az éjjel"), a kenyérrel itattam fel a jó fokhagymás levet (bár a recept nem ír róla, de muszáj volt rakni bele), s akármennyire is finom volt, s nem gyanús egyik sem (na jó, csak egy), azért beugrott az a bilbaói éjszaka, amikor a Rimbombín nevű étteremben evett rengeteg tengeri gezemice közül valamelyik úgy döntött, nem hagy aludni. 

Óh, az az éjszaka... a sötétben a diszkrét, csendes motozás szobáról konyháig, konyhától fürdőszobáig, a hol-legyek-rosszul-zaj-nélkül dilemmája... igyekeztem mindenkire tekintettel lenni, ezért a csöpp kis erkélyre vonultam edénykémmel s ott ejtettem meg a megkönnyebbülést, az esett a legtávolabb mindenki hálószobájától. Csak az erkélyen lakó mosógép és a fejem felett száradó ruhák voltak tanúi a szenvedésemnek, gondoltam én, amíg másnap rá nem jöttem, hogy az erkély öble  - ami egy belső udvarra nyílt - alighanem szépen felerősítette diszkrét öklendezésemet. Szerencsére nem oda nyíltak a környező lakások hálóinak ablakai, s talán mégis tanú nélkül maradtam.

(Először a horvát tengerparton ettem feketekagylót, Novi Vinodolski-ban, házigazdánk saját szedése volt, hatalmas tömegben érkezett a csónap aljában, ő és a fia szedte. S még hatalmasabb edényben főtt meg, szabad ég alatt... Az az illat! Annál frissebbet elképzelni sem lehet, életre szóló élmény volt. Egyszerű étel, minden kéznél volt, az ízre nem emlékszem, csak a hatalmas edényre előttünk, s a sok kagylóhéjra utána. Az egyik ház kertjéből kihajoló fügefára, amiről érett fügék potypogtak, anyám nagy örömére...  A tenger felé vezető széles lépcsőre a házak között... Akkor még merész voltam, és öcsémmel együtt hanyatt lebegtünk a kikötő (sötét! mély! tengerisünös!) vizében késő este, a csillagos égen nézve az elhúzó műholdat.... Akkor még be mertem menni a vízbe, most már csak kellő távolságból nézem a tengert, bár emlékszem, akkor is minden sötét lyukban murénát véltem látni magam alatt, de legalább mertem úszni.)

De még ez a rémes hajnal sem tudta elrontani annak a finom bilbaói vacsorának az emlékét, így úgy döntöttem tegnap, ha rosszul is leszek most ettől a kagylótól, az sem fogja megkeseríteni a kis privát megemlékezésemet, a kagyló finom, a rosszullét elmúlik, hamar túl lehet rajta esni. Ültem a buzgó madarak társaságában, fújt a klassz kis szél, bársonyos volt a levegő, a virágok élénk színei vettek körül, a páfrány levelein átsütött a nap, egészen világos zölddé festve őket, jólesett a fokhagymás lé és a jóízű kenyér... Éljen az élet.

Egyébként pedig biztos, hogy boszorkány vagyok, és gondolathullámaim (vagy aggodalmam, hehe) messzire jár és hatékonyan teszik, mert a múltkor, amikor egyedül voltam itthon, illetve múlt héten, amikor együtt szállíottunk kora reggel, aggodalmaskodtam, hogy a tejesember által szállított tej majd túl sokáig fog várni az ajtó előtt, éri majd a nap és megsavanyodik, mire hazaérek. Az első alkalommal (s erre még SOSEM volt példa), éjfélkor érkezett meg a tej, ugyanis szokás szerint kinéztem az ajtó bezásárásakor, s legnagyobb döbbenetemre ott várt a másnap reggelre ütemezett szállítmány. Ami felett annyit aggonizáltam, már éppen üzenetet akartam hagyni az embernek, hogy dugja el a palackot valamelyik cserép mögé (nem szokta). Most pénteken pedig szokatlanul korán, hatkor jött a tejesember. Nahát. Nagyon büszke voltam elmém ilyen erejére, amíg egy ismerősöm le nem hűtött azzal, hogy talán inkább a tejesember a gondolatolvasó, nem én...

Nyárközép

Jaj, mindjárt vége a júniusnak, s én még nem írtam bejegyzést!

Jobbára munkával telik. Dekorálom a tanároknak készülő, tanév végi sütiket két kliensnek, s befutott egy nagyobb céges megrendelés, csupaszín sütikkel: Pride-buli lesz, egy IT-cégnél. Egy új megrendelőre is szert tettem. 

A Street Feastre végül is nagyon sokan eljöttek, jól sikerült, simán ment és pár új arccal is találkoztunk és megismerkedtünk. Olyan jól sikerült, hogy már szóba került egy Harvest Feast és egy Halloween parti rendezése. Megint csináltam dekorálandó sütiket a gyerekeknek, boldogan maszatoltak, s az előző napi piacról megmaradt sok sütit felszolgáltam desszertként. Sajnos, a fémformába nyomott csokis sütik nem lettek szépek, lefedésük csokimázzal nem hozta a kívánt eredményt, így azokat V. ette meg, apránként.

Ott a partin az egyik szomszéd, Paula - akivel már párszor összefutottam korábbi kerti partikon, és Orláék rendezte bulikon (s a férje korábban a Gyárban dolgozott, mint V.) - elmesélte nekem, milyen csúnya tortát kapott a "korábbi" munkahelyemről, a kávézóból. Megmutatta, tényleg csúnya volt. Elfolyt felirat, összecsapott dekor. Ráadásul a cég főnökének készült, s mivel ő, Paula szervezi a tortákat a cégnek, különösen rossz fényt vetett rá a torta. Mesélt még visszaküldött szendvicsekről, amelyek ugyan jó ízűek voltak, de a prezentálás messze elmaradt a várttól. Csendben lilult a fejem. Jól ismerem én azokat a négybe vágott, papírdobozba halmozott szenyákat, amikből kihullik a töltelék, ha kiemel az ember egyet a dobozból... Aztán hozzám fordult: "Tulajdonképpen miért is nem tőled rendelem a tortákat? Sütsz ilyeneket, nem?"

Mire véget ért a Street Feast-es vacsora, s megnézett pár tortás/sütis fotómat, meg is állapodtunk. Szabad kéz, 27 alkalmazott születésnapi tortája, sütik ünnepekre, alkalmakra. Ha éppen nincs szabadságon, ő be is viszi a tortát a belvárosi irodaházba, nem nekem kell beautózni extra eurókért. Fizetés havonta. Hurrá! Azóta már meg is kaptam a nyári születésnapok időpontjait, le is sütöttem két tortát, személyre szabott dekorációval, s az első (csokoládés...) megkóstolása után egy újabb tortára is kaptam megrendelést az egyik alkalmazottól. Nagy hirtelen betelt a júniusi naptár, nagyon örültem. S szabad kéz! Úgy dekorálok, azt sütök, ami nekem tetszik, nincs megkötés, full fat minden. Csak szép legyen, s jóízű.

***

Közben visszatértem a kertészkedéshez (értsd, sűrűbben kijárok). Saját magamat is megleptem, hogy egyszer két órát töltöttem kint az egyik reggel, ültetéssel, gazolással, csevegéssel Jonathan és egy újonnan megismert, idősebb szomszéd társaságában. 

Pat 46 évet élt Brazíliában, ír feleségével. Orla megsúgta (húú, pletyi), hogy Pat pap volt, a felesége pedig apáca, csak egymásba szerettek, és kiléptek az egyházból, s otthagyták a missziót, s angolt tanítottak. Nemrég visszaköltöztek Írországba, s már párszor köszöntünk is egymásnak a házak előtt találkozva, csak a nevüket nem tudtuk. A feleség nemrég elmagyarázta, hogy a vidékies, elmaradott ("vidéki tahó") jelentésű "culchie" szó honnan ered. Egy Kiltimagh nevű városkában járt bentlakásos iskolába, s annak a városnak az ír nevéből ered a szó (Kiltimagh - Coillte Mach - culchie). Eleinte a környékbeli megyékben használták az elmaradott vidéki emberekre a szót, aztán a hatvanas években divatba jött Dublinban is ezzel illetni a vidékről a fővárosba "beszabadult" látogatókat. (Úgy került szóba, hogy V. elmesélte neki, hogy amikor Bray-be költöztünk, az egyik kollégája közölte vele, hogy most már nem "kelet-európai bevándorló" a titulusa, hanem "culchie" lett, mert leköltözött "vidékre".) 

Azóta már kikeltek az elvetett retkek, tegnap már "kiegyeltem" (ritkítottam) őket, hogy én is használjak valami "culchie" kifejezést, haha. A tyúkagyammal elfelejtettem, hogy melyik ágyásban vetettem el őket (a klímax hatása ez is, sokmindent felejtek), s csalódottan nézegettem az üres ágyásokat, ahová hitem szerint elvetettem a két sor retket. Aztán tegnap Jonathan - miután kinevetette panaszomat, hogy "nem keltek ki a retkeim, hú, de csalódott vagyok" -, megmutatta, hol is nőnek valójában. A cukkinik közül minden második-harmadik kelt csak ki, illetve a többit lehet, hogy egerek, vagy csigák ették meg, nem tudni, eltűntek a kis levélkék. A kisebbik fóliasátorban gyönyörűen nőnek a paradicsomok, idén gondosan felkarózva, felkötözve igyekeznek felfelé, nincs az a dzsumbuj, mint tavaly. Kiderült, hogy a nagyobbik fóliasátorra pedig a velünk szemközt lakó román pár felügyel, a férj sűrűn jár ki oda. Jonathan esténként locsol, mivel már nem gond az eső híján üresen álló tartály  (hetek óta nem esett valamire való eső, sárgulnak a gyepek!). A mellettünk lévő "Educate together"iskolából a gyerekek átjárnak hozzánk  tornászni a gyepen, kertészkedni évközben, s cserébe az iskolaépület fali csapját minden megkötés nélkül használhatjuk, ezért Jonathan onnan tölti fel az ezerliteres tartályokat. Nem tudom, ez hogy menne, ha megmaradt volna a vízdíj, valószínűleg akkor nem lenne velünk ennyire nagylelkű az iskola. Amíg ez a lehetőség megvan, élvezzük az ingyen vizet.

Lassan elvirágzik a bodza, elkészültek a szörpök, a kamrában 17 palack várja a telet. Csak a telepről sikerült elég virágot szednem! A királyi esküvő után nagyon divatba jött a bodzavirágos-szirupos-citromos torta, mert azt kapott az ifjú pár. Találtam is egy tortareceptet, ami bozdavirágokból főzött teával és likőrrel ízesített, nálam majd bodzaszörp kerül a tortába. 

Közben a kávézóból elment a manager, Ray intézi a rendeléseket. Került cukrász, de csak ideiglenesen, mert főiskolára jár, nyár végén ő is távozik. Nagyon-nagyon szokatlan nekem, hogy idegen hang hív fel és mondja be a rendelést...

***

Kilternan, Carrickmines és Rathmichael (vagyis a piac) környékén egyre csak épülnek az új házak, kisebb telepek (csupa sokhálószobás ház, esély sincs kisebbet találni, ami mondjuk, gyermektelen párnak lenne jó). Valaki a nagyobb hátsó kertjét adta el, ott épül pár ház egymás mellett. Gyakorlatilag minden szabad területen épül valami. S árulják őket, vagyonért. Van, ahol - ezen a környéken pláne szokatlan - többszintes lakótömböt emelnek. Ennek és a piac nem javuló (de nem is romló) anyagi helyzetének köszönhető, hogy megindult a susmus: mi van, ha az idős tagok nem akarják csinálni tovább a piacot, s inkább eladnák a földet? Bőven lehetne rá építeni. A kemény mag, aki a munkát végzi, mindössze 7-8 fő. Új tagunk nincs, csak egy - aki mostanság jelentkezett, hamar feladja a csatlakozási vágyát, mondván, másra számított. Nem akarnak szövetkezeti tagként árulni, külön standot szeretnének, saját logóval... Van, akit az is zavart, hogy minden szombaton kellett volna árulnia, nem akarják elkötelezni magukat. Néhány tagunk már zárás előtt hazamegy. Ugyan még senki nem kopogtatott az ajtón, hogy érdekelné a birtok, de ez bármikor megtörténhet. Szerintük. A legutolsó piaci értekezleten megnyúlt arccal hallgattam, hogy egyesek szerint már nem is kellene befektetni a piacba, mert minek... Most nyertünk meg egy pályázatot, végre, hosszú-hosszú-hosszú (3+) évek tanakodása, nyammogása után lesz rendes feljárat a bejárathoz, hogy tolókocsival, babakocsival is be lehessen jönni. Aztán, az értekezlet után külön-külön is beszélgettünk erről, s azért nem eszik olyan forrón a kását. Ha lenne is vevő, nem hetek alatt zajlana le a felszámolás, lenne idő kitalálni, hogy a fent említett kemény mag hol és hogyan folytassa tovább. Elvégre heti egy alkalonmra lehetne bérelni egy iskolai tornatermet, kocsmai udvart arra, hogy ott áruljon, aki még hajlandó folytatni. Álmom, hogy nyerek a lottón (HAHAHAHA), megveszem a birtokot, megtartom a piac épületét, s építtetek egy rönkházat hátul magunknak. A lottónyereményből erre ugyan nem futná, s nem ártana venni lottószelvényt sem, de az álom szép, részletes, színes és szélesvásznú...

Nyár, bodzaillat, napsütés

Odakint még kicsit hűvös a levegő, kellene a zokni: locsolok. Már nem is tudom, mikor esett utoljára, váratlanul (ha!) igen kellemes, nyári idő érkezett, mint mondják, ez várható volt: most vannak az "érettségik", ilyenkor (a hagyomány szerint a diákok bosszantására) igen jó idő szokott lenni. 

Bray-t a tegnapelőtti lövöldözés tartja lázban, a helyi bokszklubba/edzőterembe ment be valami kora reggel, s lelőtt három embert. Sajnos, az egyik, egy ártatlan gymbe járó, meghalt. Indíték nincs még a támadásra, csak sutyorgások vannak, hogy miért is, ki is volt a célpont. De amikor bemondták a hírekben, megállt bennem a levegő, egyrészt, hogy felénk történik ilyesmi (az ilyen lövöldözések, leszámolások Dublin rosszabb kerületeiben, bandaharcok során szoktak megesni, nem egy viszonylag csendes városkában), másrészt mert alig húsz perccel korábban ugyanazt az útvonalat autóztok végig, külön-külön, mint a tettes. V. dolgozni ment, én szállítottam. A rendőrség azóta is ott van, kutatják a kikötő vizét, a környéket, az áldozatok kocsijai még a helyszínen... s a pletykagyárak nagy erővel üzemelnek. Valószínűleg egy személyes leszámolásra bérelték fel a tettest, a boxklub vezetőjével lehetett gondjuk, aki letelepedett traveller, ráadásul az ország szemefényének, az olimpiai bajnok Katie Taylor-nak az apja, korábbi edzője. Azt suttogják a mindent tudók, hogy összekülönbözött egy helyi bűnözővel.

De engem inkább foglalkoztatnak a késve leadott rendelések, mert mostanában kissé szakadozó a kommunikáció a kávézóval. Káosz, mondhatni. Még nem volt 8 óra, már jöttek az sms-ek, az emailek. James, a manager, aki egyben süt is, fél lábbal már az ajtóban. Következő hét végén távozik. Ray, a főnök, egyelőre nem talált megfelelő embert a jelentkezők közül. Séf már került, arra nincs gond. Na, de ki fog sütni? Ki fogja a megrendeléseket kezelni? A megrendelések, a köztünk jövő-menő emailek néha olvasatlanok maradnak, én pedig szokás szerint rágom a körmöm, hogy most akkor kell-e az a 15 süti péntekre, vagy nem kéri a megrendelő? Ez a péntek a holnap, s még mindig nem tudom, kell-e neki, mert az emailt, amiben a sütitervet megküldtem, elfelejtették neki továbbítani...

Sebaj, ma is sütni fog a nap: locsoltam, közben a madarak már meglepték a a már feltöltött etetőt. A hátam mögött a kiscinkék kórusban cincegtek, ültek a bokrosban egymás után az ágon, mint a felfűzött, puha kis gömbök, három darab, izgatottan fészkelődtek, apu-anyu pedig egymást váltották az etetőn. Amit levertek, a kis vörösbegy fióka szedte össze, és a szürkebegy (akinek egy múltkori udvarlását sikerült végignéznem). Aztán ezt a szépen felépített idillt egy feketerigó megjelenése zilálta össze, aki azonnal rászállt az etetőre, s a kicsik félve rebbentek szét. A bátrabbja, a cinkék visszatértek, gondosan az etető ellentétes oldalán csípték fel a magokat, míg a feketerigó mohón beleült a maghalom közepébe. 

Felöntöttem (ma először, de nem utoljára) a madárfürdőt, a legnépszerűbb dolgot a kertben. Szomorúan megállapítottam, hogy a magról vetett virágaim közül egy sem kelt ki: sem a porcsinrózsa, sem a körömvirág nem fejlődik, előbbi egyetlen-egy kis pici levélpárt produkált a sok száz magból, a másik virágládában pedig inkább csak a gazok jönnek fel. S még van három borítékom Emilie-től kapott magokkal, de helyem nincs, hogy elvessem. Ami különösen jól néz ki, azok a páfrányok, az etető fája alatt. A treefern kissé felkopaszodva, "csak" kilenc új levelet hozott, de a régiek riasztó gyorsasággal száradnak le. Nagyon megviselte szegényt a tél, a levelek sokkal kisebbek, rövidebbek, mint máskor.

Ellenben e napos időnek köszönhetően végre virágzik a bodza - az első adag bodzaszörp szűrésre, palackozásra vár, s már ott a következő adag bodzavirág. Kaptam szalicilt egy rokonnak hála, ipari adagban, idén azt is raktam bele, hadd bírja a tárolást. 

***

V. hazaért Seattle-ből hétfőn, kissé törődötten a 9 órás repülőút után, szétpakoltunk, majd nekiállt dolgozni. Rengeteg holmit hozott, és rengeteg ajándékot kapott, akárcsak engem, parádésan megünnepelték a barátaink. Remélem, sikerül majd viszonoznom a kedvességüket, ha minden sikerül, novemberben jönnek.

S azóta is hajtás van, tegnap 12 órázott, ma is csak a remény van, hogy korán hazaér.  Engem a megrendelések tartanak izgalomban, és az új kiszúrók, festékek, amiket rendeltem. Ezeket a barátnőm megtoldotta, így most van egypár olyan kiszúró- és sütőformám, amiről csak álmodni mertem. Tengeri kagylós: hétvégére megpróbálok benne sütifalatkákat csinálni. Kész süteményt keverek össze olvasztott csokival, kókuszreszelékkel, belenyomogatom a formákba, alaposan kihűtöm, aztán izgulhatok, hogy kijönnek-e a formából. Ha igen, akkor vékonyan leöntöm őket csokibevonattal, talán kapnak valamilyen díszítést is, s felszolgálom őket a vasárnapi Street Feast-en.

Aminek a szervezője idén én és az egyik szomszéd, Orla vagyunk. Sajnos Hannah, aki először szervezte, nem ér rá az idén. Az érdeklődés elég langyos a lakók részéről, csak az a pár lelkes ember érdeklődött, akik tavaly is beszálltak a szervezésbe, a körlevélre egy embert válaszolt csak. Amikor lementünk a kihirdetett megbeszélésre a közösségi kertbe, egy lakó jött el, és egy másikkal véletlenül találkoztunk, mert éppen locsolt. Nem valami biztató kezdet, de szóban többen jelezték, hogy jönnének.

(Közbe kell vetnem, hogy az általam szégyenletes módon elhanyagolt kertészkedést mások nagyon is lelkesen művelik. A közösségi kiskert mindkét fólisátra beültetve, az ágyások gyönyörűen rendbe tartva, már érik a cseresznye, a ribizlik...nő a krumpli, a póréhagyma, a bab, a borsó... Jono említette is, kik dolgoznak ott, de nem ismerem őket. Tőlem egyetlen dolog telik az idén csak: egy klemátisz-gyereket fogok elültetni a pergola tövébe, remélve, hogy ugyanolyan lelkesen felfut majd a tetejére, mint itt a kertfalunkra. S ha találok üres helyet, elszórom az egyik zacskó retekmagomat, bár Jono mondta, nem rajong a retekért. A múltkor összefutottam vele és a feleségével a kertben - éppen zsályalevélért mentem be -, ők akkor a vékonyka, de saját nevelésű spárgákat szüretelték éppen.)

A másik nagy élményem az új ételfestékek. Americolor a márka neve, eddig csak olvastam róla, ugyanis ide nem szállítanak. Érdemes összehasonlítani az árakat: az általam rendelt "student kit" 25 dollár az amerikai Amazon oldalon, az angolon ugyanez (nem ugyanazok a színek, de hasonló kiszerelés) már 61 font. Még ha a szállítási díjat is beleszámítjuk, ez azért elég durva különbség. 

Tegnap a szitakötők dekorálásához használtam az első pár rnyalatot. A kicsi palackocskákból takarékosan lehetne adagolni, csak éppen én nyomtam meg az oldalukat túl erősen, sok ment a cukormázra... így elég erős színeket kaptam. Egy csöpp is elég ahhoz, hogy kellemes árnyalatot kapjak. De legjobban az arany tetszett, tényleg arany színű, nagyon szép, jól jön majd gyűrűk és a házak dekorálásakor. Itt a lila árnyalatokat mutatom meg:

 

Ping. Sms. Némileg kaotikus fogalmazással két megrendelést is véglegesítenek. Az egyik nem volt betervezve. Ideje elindulni a konyha felé, kezdődjön a munka.

Májusvég

A kellemes kereszthuzat meg-meglengeti a vadonatúj függönyt, a nap csíkokat varázsol rá, és talán még kis mediterrán hangulatot is ad a szobának. A fény beszűrődik, de belátni nem lehet, s a nyitott ablakon bepofátlankodó legyeket is távol tartja. Két órán át kerengtem az Ikeában, fél Dublinnal egyetemben (vasárnap volt, ilyenkor mindig tömve van), anyagokat tapogatva, szájszélet rágcsálva, mert ha valahol, ott aztán lecsap a emberre a bőség zavara. Fehéret? Kéket? Szürkét? Kanapéhoz passzoljon, vagy a szőnyeghez? Vagy a falhoz? Amit elvileg jövőre újrafestetünk? Dönteni kellene... S utána még jött az akasztók gondja: csiptetős, hurkos vagy akasztós? Vagy csak simán csúsztassam majd a függöny hátára szőtt lyukakba a karnist? Elég hosszú lesz, vagy túl hosszú? Húzni fogja magát a padlón, "sikkesen", vagy olyan elmért-forma lesz? Éppen csak leér? Mennyi az a 4 %, amennyit összemehet? Még jó, hogy egyedül mentem be, V. alighanem öt perc után otthagyott volna az Ikea közepén a kétségeimmel.

Tegnapelőtt késő este, fél szemmel a tévét bámulva még kissé nyirkosan vasaltam ki az új függönyszárnyakat, mert mindenképpen gyönyörködni akartam benne, minél előbb. A mosásnak hála, lágyult az anyag, s éppen csak súrolja a padlót. Az egyik oldalon... A másikon kissé jobban leér, de nem feltűnő, csak az én műszakirajzolós szememet zavarja. A hátsó kerti ajtó most nyitva, ott pedig szellőzik az új nyári, tollas paplan. Mert azt is vettem. A régi, csupa műszálasnak most keresek helyet, eléggé le van már harcolva, télen-nyáron szolgált. Lassanként, apránként de valamiféle kitartó makacssággal próbálok megszabadulni a megörökölt holmiktól, a kopott szélű "pre-loved" dolgoktól, a régi edényektől, hogy legalább öregségemre legyen meg a "sajátom" öröme. 

Az új függöny. Nyugalom, a paplant nem fogom megmutatni.

Ahogy ígértem, képet is küldtem az új függönyről az éppen a világ másik felén tartózkodó uramnak, nehogy kimaradjon az izgalmakból. Ő a főnöke társaságában üzleti útra repült Seattle-be. Amíg én az Ikeában hezitáltam, ő a reptéren várt az alapos késéssel induló gépre. Új Aer Lingus járat, most már közvetlenül lehet repülni Seattle-be, 9 óra, el Izland mellett, Grönland és Kanada északi területei felett... Jó darabig követtem őket egy Planefinder nevű oldal segítségével, óránként ellenőrizve, hol járnak éppen... Engem néhány megrendelés most távol tartott az utazástól, pedig még egy napot is ráhagyott, hogy ott ünnepelhesse meg utólag az ötvenedik születésnapját, ott élő barátainkkal. Remek véletlen egybeesés ez, hogy nekem is, neki is sikerül(t) ott ünnepelni, csak ő most nélkülem teszi. 

***

A nagy májusi roham és rekordbevétel után reméltem egy kis csendesülést, de aztán hamar kiderült, az élet nem áll meg. Hurrá! Két céges megrendelésben reménykedhetek, az egyik már készül is, ma dekorálom, a másikat még nem kaptam meg, arra még nem bólintottak rá, s már kaptam foglalást keresztelői tortára, és az iskolai év végét jelző, tanároknak szánt sütikre is. 

Közben múlt szombaton voltam egy okításon, ahol fondantból készült szobrocskát készítettünk. Egész napos okítás volt, egy angol cukrász tartotta. A szervezője pedig egy ír hölgy volt, akinek tágas konyha/ebédlőjében bőven elfért a tucatnyi érdeklődő. Nagyon profin volt szervezve az okítás, mindenkinek külön munkapult, tea-kávé, sütike, délben kifejezetten dús ebéd, svédasztalos megoldással, délután újabb tea-kávé, sütike. Nagyon jól éreztem magam. A rendezvényt egy fondant gyártó olasz cég szponzorálta, úgyhogy a végén egy formázó eszközt, a cukrász egyik könyvét, és egy negyedkilós fondanttömböt kaptunk ajándékba. A könyv tele van nemcsak dekorációs tanácsokkal, de torta receptekkel, trükkökkel is, nagyon örültem neki, máris tanultam egy-két újdonságot. Nemcsak nagy tortákat mutat be, hanem részletesen leírja, hogy ugyanazokat hogyan csinálhatjuk meg mini változatban, cupcake-re kicsinyítve.

Ez a cukrász vallja, hogy ugyan ma már mindenre van egy szilikon forma, aminek a segítségével könnyen készíthetünk fondantból kezeket, arcokat, lábakat, de egy átlagos háziasszony, aki egy szép (cukormázzal alaposan megpakolt) tortával akarja meglepni a családját, aligha fog ilyeneket venni egy-egy alkalom kedvéért. Ezért ő meg akarta nekünk tanítani, hogy hogyan tudunk mindent megformázni kézzel, hogyan kell arcot, lábfejet, kezet, ujjakat készíteni, tulajdonképpen csak egy szike vagy kés, a fondant és az (ügyes, vagy kevésbé ügyes) kezünk segítségével. Hogyan változnak az arányok, ha felnőtt-, vagy ha gyerekarcot akarunk megmintázni. Hogyan dolgozzunk a fondanttal, hogyan készíthetünk ehető ragasztót, hogyan takaríthatunk meg fondantot, hogyan alakíthatunk ki egy arckifejezést...

Megszenvedtem a szobrocskával. Különösen a szájával, amit először elrontottam, aztán javítottam, aztán addig-addig piszkáltam (nincs rá jobb szó), míg sikerült egy eléggé felnőttes, pikírt arckifejezést adnom a szobornak, míg a többieknek sikerült a bájoskislány-száj formázása. Ugyan okítónk megpróbálta kijavítani, hogy ne legyen olyan unott a képe a szobromnak, de sajnos, már csak ilyen marad. Virsliujjakkal, béna szemüveggel, kissé összecsapott hajzattal néz a világba az én könyvmolyom. A különbséget közte, és a mintaszobor között zongorázni lehetne. De elsőre elégedett vagyok. Remélem, hogy a tanultakat fel is tudom majd használni.

Fotózkodás a kertben, műveinkkel. Középen az oktató

A képen látható, rózsaszín pulcsis hölgy elmesélte, hogyan járt turistaként Budapesten 1964-ben. Ha jól értettem, valamilyen külkereskedelmi lehetőségeket kutató utazáson vett részt. Budapesti kísérőjük egy angolul kifogástalanul beszélő magyar férfi volt, ő ment velük mindenhová, mutatta be nekik a várost. A férfi egy lazább pillanatban elmesélte, hogy egy amerikai nővel levelezik, s remélhetőleg elutazhat oda, hogy összeházasodjanak. Az út vége előtt két nappal eltűnt a csoport mellől, nem jött, vagyis jöhetett többet: mint kiderült, túlságosan "közel került" a csoporthoz, nyilván az akkori rezsim nem nézte jó szemmel a haverkodást az idegenvezető részéről. S hogy kijutott-e valaha az USA-ba, az végképp rejtély. Az ír hölgy ezt tartotta csak érdemesnek elmesélni a budapesti útjáról...

***

Közben megérkezett a jó idő, erős napfénnyel, kissé dunsztos levegővel, így a hétfői dublini látogatásom kissé izzadtságszagúra verejtékezősre sikeredett. A piacok éves nagy értekezletét a Wynne hotelben tartották, amire lelkesen készültem, mert egyik kedvenc ír szakácsnőm, Eunice Power volt a meghívott előadó. Farmerfeleségként vágott bele a catering-be, s pár éve hetente közölte receptjeit az Irish Times. Többet ma is rendszeresen használok ezek közül. Az értekezlet a szokásos monoton, vontatott módon zajlott, számsorok, adatok felolvasásával. Már csak 45 piac van a 60 helyett, sok megszűnik tagok híján. Valaki felvetette, hogy vajon meg lehetne-e előzni a piacok haldoklását úgy, hogy egyes tagok más piacokon is árulhatnak. Mondjuk pénteken az egyik piacon, szombaton a másikon, fenntartva mindkét piac ellátottságát. Ezt az ötletet hamar lecsapta az elnök, mondván, a piaci "alkotmányban" ez szigorúan tiltva van. Az utolsó felszólaló egy csillogó szemű idősebb hölgy volt, aki szerint csak pozitívan kell hozzáállnunk a problémához, s minden megoldódik. Na ja. Várom, hogy a pozitív gondolkodás mikor hajt be új, fiatal tagokat az ajtón.

Amúgy a piacon az az általános vélemény, hogy napjaink meg vannak számlálva. Körülöttünk a faluban az összes létező szabad területen házak vagy lakótömbök épülnek, mint ahogy az újság is írta, a környék az egyik építési "hot spot" Dél-Dublinban. A tagok szerint csak idő kérdése, mikor kopogtat az ajtón egy építési vállalkozó vételi ajánlattal. Mint ahogy még a gazdasági összeomlás előtt bekopogtatott egy, aki aztán inkább alig pár száz méterrel odébb vett földet, s emelt rá egy új, Bishop's Gate névre hallgató lakóparkot. Ha megint jönnének, akkor a piaciak többsége bizony boldogan meg fogja szavazni, hogy adjuk el a földterületet, s ha valaki még ez után is piacozni akar, az tegye, valahol a környéken, mondjuk egy bérelt helyiségben. Van néhány olyan tagunk, aki évek óta nem jár, csak az éves tagdíjat fizeti, fenntartva a tagságát, várva a napot, amikor a földterület eladásából nekik is csurran-cseppen valami. Ugyanis a teljes jogú tagok majd egyformán fognak részesülni az összegből.

Eunice Power várva-várt előadása leginkább arról szólt, hogy jutott el mellékest remélő farmerfeleségként odáig, hogy most már több száz, vagy esetenként ezer emberre főz csapatával. Lendületes, határozott hölgy, aki négy gyerek felnevelése mellett épített ki egy virágzó vállalkozást. Leginkább esküvőkön, céges rendezvényeken főz, süt alkalmazottaival, a csendesebb téli hónapokban pedig a karácsonyra készülnek tortákkal, vagy a helyi piacokon árulnak.

Utána előadtam a vidékit, s kissé megzavarodva keresgéltem a LUAS (villamos) meghosszabbított vonalának délre vezető sínpárját. Mert az megvolt, hogy most már el tudok villamosozni az O'Connell Street-re, át a folyón, az északi városrészbe, szinte ott tett le a hotel előtt. Na de visszafelé?! Nem leltem sehol a megfelelő megállót. Végül gyalog indultam el vissza a belváros déli részébe, mondván, csak találok egy pontot, ahol egyértelmű lesz, hogy hol megy a villamos délre... Találtam is, ahol a térkép segítségével kiderült, hogy a villamos nem ugyanott jön visszafelé, ahol észak felé megy, hanem leír egy hurkot...

***

A napos időknek hála, virágzik a fehér rózsa az ajtó előtt, a kőmagcserje (Lithodora) enciánkék virágai meglepő mennyiségben virágzanak (eddig nem kényeztetett el ilyesmivel), a klemátisz egyre csak invitál, hogy fúrjam az arcom a virágai közé... olyan finoman illatos! A madarakkal nem bírok, folyamatosan töltöm utána a medencéjüket, hihetetlen, hogy milyen gyakran fürdenek. A minap láttam, hogyan váltogatja egymást egy rigó és egy vörösbegy a tálkában, háromszor egymás után cseréltek, s igen, ugyanaz a madár volt mindkettő. Gyors pancs, kiugrás a tálkából, szárítkozás, míg a másik fürdött, majd csere. Most olvastam, ha nem akarjuk etetni őket, mert mondjuk patkányok megjelenésétől tartunk, egy ilyen madárfürdetővel azért biztosíthatjuk, hogy nagy lesz a forgalom a kertben. Mondtam már, kész mozi. 

A szarkákkal nem bírok, sajnos, a közelben van a fészkük, idejönnek, s rendszeresen lerabolják az etetőt, vagy hálóstól leakasztják a hájgömböket a helyükről. Így vettem egy új etetőt, amibe hájgömböt lehet csak rakni, s csak a cinkék férnek hozzá. Egy vastagabb drótspirál az egész, amit megnyújtva, szétfeszítve, bele tudjuk rakni a hájgömböt, aztán a spirál visszaugrik eredeti formájára, felakasztom, s a spirál rései között csak a rákapaszkodó cinkék tudják kicsipkedni a kaját. 

Így inkább az előkert etetőjét töltögetem fel, a hátsóba ritkábban rakok. Pedig lenne vendég bőven, ma megjelent például két kis vörösbegy fióka, még barna tollasan, együtt bizonytalankodtak az etetőn... Lesz itt élet jövőre is!