2018. május 14.

Májusi szabadnap

Ma reggel még nem volt kilenc óra, de odakint már megkezdte a telep kertésze a szokásos heti fűnyírást: a nyitott ablakokon, kertajtón át behallani a gép távolodó-közeledő zúgását. A tegnapi, már-már nyári napsütés mára megint eltűnt: hűvöskés az idő, 12 fok, s olyan egyenletesen felhős az ég, mint a késő őszi napokon. A tegnap beültetett, még feltámasztva, felakasztatlanul pihenő egyik virágkosaram anyagát a vörösbegy cibálta meg az imént, újabb adagot rabolva magának a fészkéhez. Már eddig is sűrűn rájártak a rigók erre a szárított fűszerűségből font bélésre, s jókora lyukat téptek a kosár oldalába: majd be kell pótolnom valahogy, mert az egyik, alulra beültetett lobélia eléggé kitüremkedik a nyíláson.



 ***

A heti egyetlen szabadnapomat tegnap vidéken autózva töltöttük, egy veteránautós-találkozóra/bemutatóra mentünk le Carlow mellé, egy Duckett's Grove nevű romos kastélyhoz. A főutak helyett látványos mellékutakon autóztunk le, keresztül a Wicklow-hegység déli részén. Nagyszerű volt látni - ahogy itt-ott jobban kinyílt előttünk a dombos táj -, hogy csupa zöld már minden, a fák tele hamvaszöld, fiatal levelekkel, a mezők kisbirkákkal, napozó tehenekkel. Maga az autós találkozó nekem nem volt akkora nagy élmény, bár jó volt látni a sok szeretettel és gonddal karbantartott, ez alkalomra fényesre pucolt kocsikat. Sajnos, egy kapkodó mozdulattal sikerült letörölnöm azokat a fotókat, amiket ott készítettem, még csak nem is kocsikról, hanem a kastély előtt felállított táncparketten táncoló, megyei szépségverseny résztvevőiről. Ugyanis nemcsak autókat lehetett nézegetni, hanem volt gyerekprogram, ragadozómadár-bemutató, lehetett sétálni a fallal körbevett kertben, s a kastély udvarában teázni - s táncolni. 

A táncparkettet egy Declan nevű úriembernek köszönhette a nagyérdemű: Dancing with Declan - hirdette a tábla a bejáratnál, s minden kanyarnál is a hosszú behajtón, ami a kastélyhoz vezetett. Amiből nekem az jött le, hogy Declan amolyan utazó tánctanár, aki ilyen rendezvényeken felállított parkettjén táncolni tanítja a nagyérdeműt. Idehaza utánanéztem, s valóban, saját weboldala van, sőt, a Youtube-on számos, elég amatőr videón megnézhető, milyen táncokat tanít Declan. Először húztam a szám, hogy de béna már, de nem, nem az. El tudom képzelni, hogy egy-egy vidéki közösségi házban, táncteremben vagy vásárokon milyen jókat ropnak az emberek Declan vezetésével. A country zene nagyon népszerű vidéken, sok a hazai zenész, aki ezt a stílust űzi, s nyaranta néha nagy country-s rendezvényeket szerveznek, gyakran amerikai meghívott művészek résztvételével. El tudom képzelni, milyen remek hangulatú koncertek lehetnek itt-ott, ahol aztán a közönség a Declantól (is) megtanult lépésekkel táncol. S miért is ne, jó buli.

Tessék, íme, így táncoltak tegnap a népek Duckett's Grove udvarán a Hawaii-inges Declan vezetésével: 



Aminek nagyon örültem, az az volt, hogy Böhöm is ki volt állítva, s míg ott álldogáltunk mellette, egy pár alaposan lefotózta a motorját, s maguk közt dicsérték dögösségét. Ezúttal új tulajdonosa feleségével és picike gyerekével is találkoztunk, akiről az apja csak annyit mondott, hogy remekül tud a kocsiban beszíjazva aludni. Titokban megsimogattam Böhöm Shrek-fül alakú visszapillantótükrét, s igyekeztem nem elérzékenyülni nagyon. A legjobb kocsink volt, csak ismételni tudom, s micsoda túrákat tettünk vele!

Néhány régről ismert autósklub taggal beszélgettünk, és meghívást kaptam a Kilkenny-ben tartandó "Italian 100" éves autós összejövetelre, ahová majd Julie-val megyünk. Elvégre tag vagyok, kötelező a kivonulás! Sütit nem vittem most, nem volt időm nekik sütni, de mivel páran követnek FB-on, tudták már, hogy az elsőáldozás időszaka lefoglal.

A kastély egyébként romként is imponáló, neogótikus tornyai és csodás vízköpői még sértetlenek, a kertje állítólag szép, de nem néztük meg, a tömeg most is zavarta V.-t, s éhesek is voltunk. A kis teázó előtt hosszú sor állt, s inkább egy nagyobb ebédet ettünk volna. Majd egyszer, máskor, megnézzük alaposabban, amikor nincsenek ilyen sokan. Egyébként nagyon jól meg volt szervezve a találkozó, külön úton lehetett ki- és behajtani a kastély területére, nem volt kavarodás. 

Hazafelé megint a hegyeken át jöttünk, a csupa barna, tőzeglápos Sally Gap-en át, bicikliseket kerülgetve. A hegyről leérve Roundwood falva előtt egy kanyarban felirat volt letűzve az út mellé: "Photo with a lamb", hirdette egy egyszerű fekete-fehér tábla. Micsoda?! Mire megemésztettünk a tényt, hogy itt valahol fotózkodni lehet, mégpedig báránnyal, már el is suhantunk egy kissrác mellett, aki kempingszékben üldögélt az út mellett, egy fémkerítés közé zárt báránykával. Ki ne hagyjuk már, hát ezt nem lehet, micsoda poén, micsoda üzleti vállakozás! - kiabáltam, s V. megfordította a kocsit a kedvemért, s meg is álltunk a báránykával és gazdájával szemközt, az út szélén, ahol volt is két autónak hely. Ki volt ez találva! A hegyről Dublin felé erre jönnek a turistabuszok, a kirándulók, csak megállnak néhányan, mint ahogy utánunk is megállt egy lányokkal megpakolt autó. 2 euróért készülhetett egy fotó, akár magamhoz is ölelhettem volna a közeledtemkor éppen maga alá pisilő állatot. (Remélem, véletlen volt az egybeesés, s nem rémületében csinált maga alá.) De nem mertem kézbe venni, főleg, hogy még ebéd előtt voltunk, nem akartam esetleg összekoszolva/szőrözve beülni ebédelők közé. Beértem azzal, hogy alaposan megdögönyöztem a nyakát, meglepően puha, duci állát, még soha nem volt ilyesmiben részem, nagyon élveztem a puhaságát, széna- és kisállatszagát. Annyira feldobott minket ez a dolog, hogy hazáig fel-felnevettünk, valahányszor eszünkbe jutott. Micsoda ötlet!


Roundwood-ban egy fogadóban ettük meg a kései ebédet. Becsületes iparosmunka volt az ebéd, túladagolt körettel, de igen készséges, gyors kiszolgálással. Láthatóan nagy volt a forgalom, folyamatosan váltották egymást az emberek az asztaloknál. Azt hiszem, kezdünk sznobosodni a menüket illetően, túlságosan is el vagyunk kapatva jó kajákkal itt Bray-ben, hogy már fitymáljuk egy vidéki kocsma menüjét, de ez a hely nyilvánvalóan nem a most felkapott újragondolt, vagy glutenmentes, vegán vagy vegetáriánus ételekkel akarja magához csábítani az embereket. Három-négy előétel, három-négy főétel, főleg a hús-két zöldségköret ismerős listájáról. Volt ugyan vegetáriánus kaja is a menün, de nem érték be azzal, hogy húsmentes legyen a lasagna, salátakörettel, hanem adtak volna még hozzá egy jó adag sültkrumplit is, mert anélkül nem étel az étel egy kocsma/vendéglőben... A sültkrumpli az jár, akár passzol a főétel mellé, akár nem.

Az imént a blogbejegyzés írásában egy telefonhívás zavart meg, az üzletem internetes jelenlétéről faggatózott egy hölgy. "Cégénél ön a döntéshozó személy? Az ön cégének bevétele kevesebb, mint 100 ezer euró évente, vagy több?" Majdnem felröhögtem. Persze, ő nem tudhatta, hogy micsoda miniatűr "cég" vagyok, de nekem nagyon mulatságos volt ezeket a kérdéseket hallani. Míg jöttek a kérdések, átsétáltam a hálóba, kibámultam a kertbe, s néha elfelejtettem válaszolni neki, mert kint a régen látott mókus ette fel éppen a madarak által kivert magokat. S az a látvány sokkal érdekesebb volt, mint ilyen kérdésekre válaszolni. 

Ugyan még mindig nem tudom a dokinéni által javasolt összes aggodalomcsökkentő fogást alkalmazni (főleg lustaságból és az önfegyelem hiánya miatt), de az biztos, hogy a kertben folyó élet csendes bámulása csodálatos idegnyugtató. Minek háborogjak (hiába) a legújabb egészségügyi botrány miatt, amikor a süvöltők most már rendszeresen megjelennek, s amikor végre illatosan és teljes erőbedobással virágzik a klematisz? Szavazásra nem jogosult bevándorlóként tudok-e bármit is tenni a felháborodáson túl? Akkor már inkább foglaljon le az, hogy a "madárspa" (ahogy V. hívja a két vízzel teli edényt)  vízmélysége megfelelő-e a nagyobb- és kisebb madaraknak, vagy utántöltést igényelnek? Minek rágódjak  azon, hogy most már a manager is távozik a kávézóból, s hogyan fogja ez befolyásolni az én munkámat, amikor ott vannak az éppen nyíló kékcsengők, finom illatukkal, és az előkertben végre, végre virágoznak a hó által megnyomott talajtakarók? Minek ugorjak egyből - kiváncsian, naná - a telefon pingetésére, amikor az email megvár, de az ágról fejjel lefelé lógó mókus azonban nem?

Mikor tanulok már meg felállítani egy egészséges fontossági sorrendet?

2018. május 7.

"Cool, bright and breezy"

Hűvös, napos, szeles - mondogatja majdnem mindennap a meteorológus a hírekben. Május eleje van, de csak most, az utolsó napokban, éppen a hosszú hétvégére időzítve lett jobb idő. Nagyon el vannak maradva a virágok, a későn nyílt nárciszok még javában sárgállanak-fehérlenek a kertekben, együtt a klematiszokkal, orgonákkal... Tegnap azonban már sok volt a farmer, lehettem volna szoknyában is, annyira meleg lett. Rövidnadrágban kertészkedtem, kapartam a mohát a kövekről, s a felgyűlt földet a terasz kövei közül. Lent a parton zajlott az élet, tömött sorokban parkoltak az autók a közeli utcákban, s szombaton, piac után, csak sokára értem haza, mert belekerültem a dél felé áramló, hosszú hétvégéjüket vidéken töltők tömött kocsisorába.

Munka továbbra is akad bőven, le is zártam a könyvet májusra, nem tudok több sütirendelést felvenni. Megembereltem magam, s most már a piacra is csinálok dekorált sütiket. A kávézóban ugyanis nem nagyon fogynak, a bevételt a céges megrendelések dobják csak meg. S a piac felől nem kell 60 napot várnom arra, hogy megérkezzen a pénzem, mint a kávézónál. Amúgy ott nagy változások álltak be, a szakács és Emilie is felmondtak, egy hét eltéréssel. Emilie ezt már régóta tervezte, de mivel egyre jobban kínozta egy allergia, most már nem halaszthatta tovább. Legnagyobb megdöbenésére  kiderült, búzalisztre allergiás. Most a saját sütöde alapításáról szóló terve dugába dőlt, egyelőre még maga sem tudja, hogyan tovább. A helyét a manager, James vette át, aki nagy lendülettel állt neki sütni, s most szakácsot keresnek... A hétvégén pedig legrégibb kollégám, Paco búcsúpartiján voltam, aki 13 és fél év pincérkedés után visszaköltözik Madridba, hogy angolt tanítson. A sármos Paco, aki annyiszor rakta elém a munkakedvet adó cappuccinokat és lattékat... Most már egyetlen olyan felszolgáló sincs, akivel valaha együtt dolgoztam, mindenki új.

***

No, az élmények és az "élmények". Először is, repültem öcsémmel! A fertőszentmiklósi, osztrák tulajdonban lévő Meidl-reptérre jár, ott is vett leckéket, s ott is vizsgázott. Nem mondom, hogy nem voltam betojva a régóta ígért repüléstől, mert a girokopter, amivel mostanság repül, egy teljesen nyitott, mondhatni semmi kis gép, kétüléses, hátul, a fenekem alatt a műanyag tartályokban töltött benzin, mögöttem a motor, fejem felett (is) rotor, s nincs kabin, de nincs ám. (Vannak kabinos gépek is, pl. mindjárt a bejelentkezéskor a hangárban megtekinthettük Mao. vezére testvérének - a média által minihelikopternek titulált - giróját, szép, fehér, elegáns kis jármű, éppen éves szervízen vett részt.) 

 
Girokopter, háttérben a Falke

A nyitott gép miatt jó melegen fel kellett öltöznöm, kölcsönkapott szél/vízálló nadrágba, alatta a farmerba betűrt fleece-szel (védjük azokat a veséket), harisnya, zokni, sőt, még kesztyűt is kaptam, s kellett is. Mert ott fent fújt ám a szél rendesen, hol jobbról, hol balról, néha váratlanul ért és telenyomta a tüdőmet. Csendben, egyre jobban szoruló gyomorral figyeltem testvéremet, aki profi repülősruhába zippzározta be magát, miután alaposan végigpróbált minden forgó, mozgó alkatrészt a "girón", teljes ellenőrzés, ahogyan kell. 

Majd ő és V. közös erővel beszíjaztak, fejemen sisak, mikrofonnal, hogy öcsém majd hallja esetleges sikolyaimat, haha. Nem mertem mobilt vinni fényképezéshez, meg voltam róla győződve, hogy a szél kitépi a kezemből, vagy leejtem (mert hajlamos vagyok óvatlankodni egy ilyen szituációban), s még fejen talál valakit a földön.

 
Sopron felett

Nem kis büszkeséggel és vigyorogva hallgattam, ahogy öcsém angolul társalog a toronnyal, s aztán már nem volt idő félni, mert kigurultunk a kifutópályára és nekilódult s felszállt ez a kis gép. Egy ún. iskolakör után aztán elindultunk Sopron felé, érintve a Fertő-tó déli partját, belátva a hatalmas nádastömeget. 

Öcsém végig mondta, merre mit láthatunk, s nevettem befelé, mert lábban mondta nekem a magasságot, s hiába kellene tudnom, hány láb egy méter, szokatlan volt. Meresztgettem a szemem, mert egy ismerősöm megígérte, hogy a Balfi-erdő egyik sarkánál lévő kertjéből majd integetni fog nekünk, mert tudta, hogy mikor fogunk repülni, s mert rendszeresen látja a girókat, s egyéb kisgépeket arrafelé szállni. Meglepően gyorsan elértünk Sopron fölé, s akkorra már nem féltem, hanem nagyon is élveztem ezt a repülést. 

Kerestem az ismerős helyeket, a Fő-teret, a Mária-szobrot, ha az megvan, akkor már megvan a régi utca, a ház, sőt, sőt! Beláttam az udvarba, ahol régen rosszalkodtunk, s ahol Nika kutyám töltötte a napjait, amíg fel nem költözött velem a Városligeti útra. Öcsém megmutatta azt az elhagyott épületalapot, aminek betonjára le tudna szállni, ha baj lenne a giróval. Kapkodva kerestem a szememmel az ő házát is, de nem tudtam belőni a helyét, pedig később mesélték a fiai, hogy kiszaladtak a ház elé és integettek, tükörrel villogtak nekünk. 

Aztán jött az Alsőlöverek, majd a Lővér körút kanyarjainak segítségével megtaláltam Mami házát, fentről minden ép és sértetlen volt. Kicsit elszorult a torkom, mert minden olyan szép és békés volt ebből a távolságból, míg lent szembejöttek a választási plakátok, a propaganda, amiegyéb. Udvariasan lemondtam arról, hogy megtapasztaljak mindenféle manőverezési trükköt (nem bíztam a gyomromban), s a város felett tett kör után visszarepültünk a reptérre. Előtte még megnéztem felülről a fertődi kastélyt, mert szégyen-gyalázat, ott nem jártam még, legalább a levegőből nézzem meg. S aztán már futott is alánk a beton, s jött elénk V., s már vége is volt.

A pilóta és segítője visszatolják a gírót a hangárba

A Go-Pro kamerának hála, készült rólam hétszázvalahány fotó, amint élvezem a repülést, s időnként mutogatok, mint Kim Dzsong Un, hogy "oda is kellene még egy atomerőmű", felpuffadt kabátban ülök, mert alá-alákapott a szél, fejemen a kissé nagy sisakkal, mert nem volt a méretemre megfelelő. Jó volt bámészkodni, látni a földeket (hm, kevés sövény, nagy táblák), látni a látóhatárig nyúló Fertő-tavat, látni, hogyan elterpeszkedett Sopron az elmúlt húsz évben: új lakónegyedek, bevásárló központok, ipari telepek... Nagyon jó volt, nagyon élveztem, s már be is van tervezve egy újabb repülés, de ez már egy Falke típusú zárt, motoros vitorlázó géppel, amihez nem kell beöltözés, s sisak sem.

Élmény volt még a meglepően meleg idő, főleg az itteni hosszú hideg hónapok után, bajban is voltam a sok pulcsival. Élmény volt a szokásos húsvéti kirándulás, amihez remek időnk volt, élmény volt egy új vendéglőben elköltött vacsora, barátokkal, s két kiállítás. Az egyik rokoni közreműködéssel készült, s  a Várban látható: középkori kályhacsempékről szól, szeptemberig van nyitva. Itt megtanultam, hogy a kályha Svájcból ered. Néhány mézeskalács forma is ki van állítva, meglepően aprólékos, csodás faragásúak, többszáz évesek!


A másik kiállításon remekül szórakoztunk. A Malkovich, Malkovich, Malkovich című fotókiállítást néztük meg. Sandro Miller fotográfus híres fotóművészek előtt tiszteleg, meglehetősen érdekes módon: híres, ismert fotókat reprodukált, s mindegyik fotón John Malkovich színész alakítja a képek szereplőit. Legyen az nő, férfi, gyerek... Az első néhány képnél a tájékozatlanul ajtón betévedő látogató még néz, hogy hm, igen, ismerős ez a kép, de valahogy csöppet más... S aztán kiderül, hogy fekete ruhás ikerkislányoktól kezdve Marilyn Monroe-ig mindenkit Malkovich alakít, legtöbbször elképesztően hasonlítva az eredetire.

Élmény volt még, hogy mindig megadták nekünk az elsőbbséget az autósok, amikor át akartunk menni az úttesten. Csodálkoztunk is. Először Sopronban tűnt fel ez a korábban szokatlan udvariasság, aztán Budapesten. Ahol megint lehetett nézni a Soros ellen hergelő plakátokat, amiről korábban azt hittem, hogy viccek, aztán kiderült, hogy dehogyis, komolyan gondolják.

Voltak meglepő vagy kellemetlen dolgok is: az étteremben, családi születésnapi ebédnél tűnt fel, hogy a menün mozzarellát ígértek a csirkemellre, de halloumi érkezett helyette. First world problem, mondhatni, de nem mindegy. Csak a családi összejövetel miatt nem kötözködtem. Később, egy vacsora után átmenni a Blahán, az aluljáróban, s szembenézni azzal, amit ott van, az sem volt kellemes. Különösen nagy volt a kontraszt az aluljáró és a zajos bulinegyed  között, ahonnan éppen jöttünk. 

Aztán torokszorító volt megtudni, hogyan mennek a dolgok régi munkahelyemen, az egyetemen, hallani az esztelen pazarlásról, a kis hatalmi harcokról és helyezkedésekről, egy régi kolléga súlyos betegségéről... Borzasztó volt, nem segített, hogy éppen a romos házból sétáltunk le az egyetemig, eléggé nyomott volt a hangulatom, erre még ez is. Sirattam az egyetemet ott a Botankertben, régi nagy hírét, a tekintélyét, s volt kollégáimat, akiket megváltoztatott a kapott hatalom. S megnéztük még azoknak az embereknek a szobrait, akikkel valaha együtt dolgoztam, kis taknyosorrú kezdőként, éppen csak kiesve a gimnázium padsorából. Mindent összevetve, fura érzés volt Sopronban mászkálni, egyszerre ismerős, és egyszerre idegen.

Aztán egy "élmény" az Auguszt cukrászdában ért:, a Fény utcában: két eszpresszóval kértem a cappuccino-t, vendégem is ivott egyet, s a kérést idővel megismételtük. Meglepően kicsi csészében érkezett a kávé, meg is lepődtem, megszoktam a nagyobbacska szélesebb szájú csészéket, vastag, krémes habbal az ital tetején. De az első finom volt, s mivel elhúzódott beszélgetésünk, kértünk még egyet. Ez már inkább egy tejjel fellazított, elég kesernyés valamire emékeztetett, nem cappuccino-ra. Amikor fizetésre került a sor, már sietnem kellett, ezért nem is néztem meg alaposabban a számlát, csak utólag kezdtem furcsállni az összeget. Mivel délután megint arra jártunk, főleg férji bíztatásra bementem, s sikerült elcsípnem a minket korábban kiszolgáló pincért, s megkérdeznem tőle, hogy ne haragudjon, de miért is fizettem ennyit? Emlékezett rám, s elmagyarázta, hogy a "főnökasszony utasítására" számoltak fel ennyit, mert dupla eszpresszóval kértem a tejhabos kávét, így lett az ára kétszeres. S ha gondolom, felhívja a főnökasszonyt, hogy tisztázhassam vele a dolgokat. S közben néha elrebbent a fejem mellett a tekintete, ahogy magyarázott. Köszöntem a magyarázatot, nem kértem a főnökasszonyból. Lecke megvolt. Főleg azért nem is akartam találkozni a hölggyel, mert amíg ismerősömmel beszélgettem, mögöttünk elég hangosan és türelmetlenül egrecíroztatott egy francia leánykát, aki alighanem tanoncként dolgozott ott. Többen lopva megbámulták, ki az, aki ilyen türelmetlenül és hangosan ugráltatja a helyét még egyáltalán nem lelő bizonytalan kiscsajt,  míg a vendégek hallótávolságon belül üldögélnek. Kellemetlen volt.

Lényeg: 4 eszpresszó plusz a tejhabos lazítás 4800 forintba került.

"Így megy ez."

2018. április 26.

Újra itthon


❝One, remember to look up at the stars and not down at your feet. Two, never give up work. Work gives you meaning and purpose and life is empty without it. Three, if you are lucky enough to find love, remember it is there and don't throw it away❞ - Interview with ABC's Diane Sawyer, June 2010 

Stephen Hawking-tól van az idézet. Még akkor mentettem el, amikor meghalt. Most eszembe jutott. Amíg távol voltunk, meghalt az egyik piaci kolléga, aki az utolsó percig, görnyedt háttal és botra támaszkodva, de jött a piacra, s árulta a növényeit, s bár már az utolsó időben a cserepeket mások emelgették helyette, de azért ott volt minden szombaton. Váratlanul, álmában halt meg, kegyes volt hozzá az ég.

Szerintem írtam is róla korábban, hogy az elmúlt pár hónapban hogyan lett egyre hajlottabb, az az ember, akitől egy kicsit mindig féltem, mert olyan magasról nézett le rám. S olyan távolságtartónak tűnt. Erre most azt mondták róla, félénk volt és visszahúzódó. Lehet, én mindig kétszer meggondoltam és átfogalmaztam a mondataimat, amikor odamentem hozzá, valamilyen orchideás vagy egyéb kérdéssel, s ügyeltem, hogy ne ejtsek nyelvtani hibát. Angliában született, a Guinness-nél volt salesman, ahogy mesélték róla, az édesapja pedig valamikor az állatkertben dolgozott. Michael-nak hívták. Az orchideák és a nárciszok voltak a kedvencei, s egyszer még hoztunk is neki Magyarországról tiszta faszenet, amit az orchideák alá rakott. Mert itt csak mindenféle gyúlékony folyadékkal átitatottat lehetett kapni akkoriban.

Három növényem van tőle a lakásban, az udvaron, az egyiket nagyon megkínozta a hó, most próbálom megmenteni. Jellemző, hogy csak az egyiknek a nevét tudom, míg a piacon a növényesek között csak úgy röpködnek a latin nevek, tőlem csak olyasmi leírás telik, hogy "az a fényes levelű, szapora izé". Volt egy növény, amivel finoman szólva is átvert, azt mondta rá, lassan fejlődő növény, idővel szép, hagymafej nagyságú gumóval, szép nagy fehér virágfejjel. Az aprócska gumó először egy testvért növesztett virág helyett, majd secc-perc alatt kinőtték a cserepüket. Amikor jelentettem Michael-nak, hogy ez a növény minden, csak nem lassan fejlődő, kis mosollyal megjegyezte, hogy hm, nos igen, néha elég gyorsan is tud fejlődni... s ő sem bír lépést tartani a rengeteg kis gumóval, ami feltűnik az öregebb növények tövében, de ha kérek, hoz egy marékkal, mert nincs szíve kidobni őket. Hozott is, de ezek az apróságok már nem maradtak meg nálam (szerencsére). A nagyok hosszú levelet hoztak, virágot nem, a levelük dőlt jobbra-balra, valószínűleg nem érezték jól magukat az ablakban. Most az udvaron laknak, még bírják a gyűrődést, küzdenek a csigákkal, s várom, mi lesz velük, ha úgy istenigazában kitavaszodik.

Mert a jó idő még várat magára. Hihetetlen, mennyire késik minden. Ma reggel 6 fok volt, a múlt héten élvezett napos, szinte nyári időnek nyoma sincs. Múlt szerdán alig értünk haza a reptérről, indult a munka. Nagy céges megrendelés a kávézón keresztül, megizzadtam vele, logók, 200 süti, tegnap  elefántok egy régi kliensnek, gitárok szombatra egy másik megrendelőnek, s egy elsőáldozásra "bohém-sikkes" (!) stílusban sütik egy hölgynek, aki már tavaly novemberben írt, hogy ugye, ugye, itt leszek áprilisban, mert a kislánya elsőáldoz. Értékeltem, hogy előre bejelentkezik.

Nem tudom, Magyarországon hogyan megy, illetve úgy sejtem, kevesebb felhajtással történnek a dolgok, de itt az elsőáldozás érdekes módon folyik. A legtöbb jó iskola egyházi, vagy az egyház tartja fent, vagy valamilyen módon érintettek az iskolákban (nem tudom, nem vagyok járatos ebben a témában sem, de tudom, hogy egy ismerősünk a kávózóból milyen faggatózáson esett keresztül, hogy a kisfia bekerülhessen a kiszemelt suliba, ráadásul a szülők nem voltak házasok... jujj.)Tehát az elsőáldozás mondhatni, kötelező, ha a szülő jót akar, s be akarja juttatni a gyerekét később a kiszemelt iskolába-gimnáziumba, vagy ha tart tőle, hogy megszólják. Az esemény gyakran valóságos partivá fajul, rengeteg kiadással, amire lehet készülni, nehogy szó érje a ház elejét. Ruha a gyermeknek (lehetőleg nem bérelt, mert az olyan snassz), cipő, táska, fejék a lányoknak, öltöny a kisfiúknak... Torta, ünnepi ebéd egy vendéglőben, lehetőleg a tágabb családi kör résztvételével, mert akkor gyűlik össze igazán szép mennyiségű boríték az ünnepeltnek a rokonságtól. Amit aztán a bölcsebbje bankba tesz, a későbbi oktatási költségek kifizetésére, mások egy részét visszaadják a gyereknek, hadd költse el apránként. 

Amikor nagyon jól ment az országnak, s ment a rongyrázás, egészen extrém esetben bérelt limuzin és kishintó is került, hogy a gyerek stílusosan tudjon megérkezni a templomba... Ugyan az elmúlt "nehéz gazdasági években" kissé visszafogták magukat a szülők, de most megint huhognak a rádióban, hogy a szegényebbje hogyan adósodik el rettenetesen, mert az elsőáldozó gyerekének nagy ünneplést akar csapni. Hogy a nagy nap eredetileg miért is nagy nap, az eléggé háttérbe szorul.

Amikor sütit vagy tortát rendelnek, legtöbbször sejthető a kívánt dekor, kereszt, virágok, galambok, fehér ruhás süti-kislányok, stb. Aztán vannak a formabontó, nem annyira a vallásosságot hangsúlyózó partik, ahol a gyermek - miután kibújt az ünnepi ruhácskából, s megszámolta az ajándékba kapott pénzmagot -, dinoszaurusz sütit kap, vagy póni sütit, vagy mint most, bohém, sikkes, cukormáz-tollakkal és virágokkal díszített sütiket. Úgyhogy ha ezt befejeztem, fehér és arany tollakat fogok kihúzni.

***

A kurtára sikeredett látogatás alatt sikerült megbeszélni a házrész dolgát, nagyjából megtervezni, mi hogyan legyen, ismerősök, barátok segítségével erre embert is szerezni. Mint kiderült, már csak kevésbé fontos könyveim, s néhány személyes iratom, s kukázható videókazetta-hangkazetta-gyűjteményem maradt a lakásban, amit nagy lendülettel ki is dobtam volna, ha nem minősülne veszélyes hulladéknak. Másra marad a kidobás gondja. A könyveimet - kivéve másfél kis doboznyi kötetet - könyvesboltos barátnőm válallta el, kiszemelgeti, amit hasznosítani tud, a többi papírgyűjtő gyerekeké lesz. A romló ház itt-ott megroggyant ereszét nézegettem, a régi, nagyon poros, pókhálós tárgyakat, a ház falától lassan elváló konyha falát, ahol ujjnyi résen benéz az ég. El sem tudom képzelni, mit lehet ezzel kezdeni, mennyit érne, kinek érné meg, hiába néztük sokszor az egyik angol adón a Grand Design sorozatot, ahol esetenként magukba omló romokat hoznak néha vissza a halálból elszánt építők, vagyonért. 

Vagyon nincs, csak enyhe szívfájdalom, de már azzal is leszámoltam (gondolom én). Mászkáltam a kertben, sorravettem az emlékeimet, letéptem pár ágacskát, levelet, hogy emlék legyen, s kész. Megmorzsoltam egykori macskám sírján a többméteres tiszafa leveleit, megszagoltam az elpusztult cseresznyefa tövében növő medvehagymást. Öcsém könyvpakolás közben kihajított néhány szutykos, beszáradt földű virágcserepet, mintegy jelzésül, megkezdődik a kiürítés. A többi cucc már nem az enyém, másnak kell ott szelektálnia. Mondtam, hogy esetleg hazajövök egy hétre, mire feljött, hogy elég, ha a pénzt küldöm, s én egyszerre könnyebbültem meg és egyszerre ijedtem meg, hogy így is lehetne?! Hamar rájöttünk, a kipakolásról beszélgetve, hogy gőzünk sincs arról, hogyan megy egy ilyesmi Magyarországon, kit kell hívni, hová jutnak holmik, hogyan lehet megszervezni. Itt bezzeg tudnám.

Lemezeimet, kazettáimat nem nézegettem végig, nehogy meginogjak, lesz azoknak is helyük másnál. Majd csak az ajtóról fogom elkérni a régi névtáblát, nagyapám nevével, a többi pedig meglesz fejben. Valahol úgy érzem, vissza kellene menni, segíteni, rendezni, takarítani, ha nem lenne folyamatosan a gyomromban az az érzés, hogy csak hátráltatnám a dolgokat. Hol kezdeném? Jó lenne, ha jönne egy felnőtt, kézen fogna, s mondaná nekem, mint annyiszor ebben az életben, hogy itt kezd el, ezt csináld, ide tedd, oda dobd, ezt hívd fel...

Ma korán keltem, kell az idő a munkára. Csak gondoltam, elkezdem a beszámolót, ne foyton az a havas kép jöjjön fel, amikor odakint azért már a zöld szín dominál. Úgyhogy az élményekről majd legközelebb.

2018. április 11.

2018. március 27.

Hó megint és hordó-torta

Mögöttünk van már a hideg Szt. Patrik-nap, amikor a piac - sokak pesszimista jóslásai ellenére - rendkívül sikeresen zárult. Nagy roham volt az elején, aztán folyamatosan jöttek az emberek, és mindent eladtam. A hideg miatt nem volt nagy tömeg a felvonuláson, s másnap megérkezett a jósolt a hó, végleg elpusztítva azt a néhány növényemet, amit korábban műr megroggyantott a rájuk esett hómennyiség. Most már huhognak havas  húsvétról is, ki tudja, mit lesz. Volt már ilyenre példa, 1999-ben, amikor reggel rázogattam a bokrokról a havat, még a Three Rock hegy tövében.


Erre ébredtünk vasárnap reggel. Hétfő reggelre már nyoma sem volt.

Most pedig ugye, nyúlsütik és tojássütik, tömegével, ja és zebrasütik. (Igen, zebrák, valamilyen születésnapi megrendelés.) S rengeteg mézeskalács emberke is készül, arra a két piacra, míg szabadságon vagyok. Szigorúan limitáltam a sütiötleteket, mert a bőség zavara: zavaró. Rengeteg ötlet van a neten! 

Az idén nem csomagolva árulom a piacon a dekorált sütiket, hanem egyenként. Ugyanis akkor jobban fogy. Ez már bebizonyosodott Bálint-napkor, és Szt. Patrik-nap elején. Amit korábban csak limitált számban vettek meg bezacskózva, ötösével, szép szalaggal, azt most megveszik, egyenként, sima papírzacskóba rakva, ugyanannyiért... Idén a mézeskalács emberkék mellé nyulak és tojások is kerülnek, ezek csak szolidan dekorálva, hogy az is vehessen a gyerekének, aki ódzkodik a színes ételfestékektől.

Egy régi kedves vásárlónk a minap odajött hozzám, és kérdezte, nem akarok-e magamról egy karikatúrát csináltatni, amin konyhai kötényben üldözök egy mézeskalács emberkét. Ugyanis van egy gyerekdalocska, ami arról szól, hogy a mézeskalács emberke elrohan a készítői, egy (idős) pár elől, s aztán a sok rohangálás után megeszi egy róka. 

A legutolsó leveles tésztám nem lett valami fényes. Kicsit kapkodva készült el, s meg is látszott rajta. Vajtócsában ült némelyik pain au chocolat-om, sülés közben. De gyakorlat teszi a mestert, minden második héten buzgón hajtogatok továbbra is, amíg jó nem lesz.

***

Annak ellenére, hogy kaptam instrukciókat (köszönöm, Fernel!), megfutamodtam a csokoládé temperálása elől, és a könnyebbik végét fogtam meg a dolognak. Már a csokoládészacskón nézegettem, milyen hőmérsékletekkel kellene dolgoznom, s járt az agyam, hogy ha elszúrom a belga csoki temperálását, mennyi pénzem bánja, s mit fogok csinálni a csokival, amikor beugrott az a két szó a fejembe, hogy modelling chocolate, vagyis modellező csokoládét. A dekorálós könyvemben, és egy sütis könyvemben is találkoztam ezzel a termékkel, ami jó minőségű csokoládé és glükóz keveréke, s ha ügyes az ember, kitartó gyúrással nyújthatóvá, formálhatóvá, szobrászkodáshoz, dekoráláshoz, kisebb virágok, figurák  készítésére kiválóan alkalmas csokigyurmát kap. 

Több sem kellett. Kiderült, hogy kedvenc beszerzési forrásomban, a Cakers World-ben kapható ilyesmi, nem olcsó, de legalább biztosra mehetek. A boltban, ahol most voltam először, mióta nagyobb helyre költöztek, mint kisgyerek a cukorkásboltban, szédelegve álldogáltam. Annyiféle holmi van! Igaz, jobbára olyan formák, sablonok, amiket a cukormázakban gazdag tortákhoz használnak, kiszúró kevés van, de pl. kaptam végre elfogadható méretű tojás alakú kiszúrót. Tehát bevásároltam, s aztán izgatottan álltam neki a hordódongák gyártásához.

Tapasztalataim: egy hűvös (khm, hideg) szoba nem éppen a legalkalmasabb hely ehhez. Alapos gyúrás szükséges, hogy képlékennyé tegyük a csokit. Egy idő után Őrnagy urat vetettem be, s vártam, hogy puhára gyúrja-e nekem a maroknyi darabokra szakított kilónyi csokoládét. Valamennyire sikerült is neki, de igencsak köhögött szegény, így inkább én folytattam a gyúrást. Időbe került, de sikerült. Kinyújtottam, kimértem, kivágtam a dongákat (egyszerre hármat-négyet). Késsel félig bevágtam a közöket, hogy szépen rá tudjam passzítani a lapokat a torta oldalára. Tompa eszközzel belerajzoltam az "erezetet", s a meglágyított vajkrémes felületre felragasztottam őket. Nem száradtak teljesen keményre, de ennek nem is kellett túlságosan megszáradnia, könnyen harapható lett a végén. Hurrá.

Az eredeti terv úgy szólt, hogy két mini palack Jameson kerül a torta tetejére, de odaadtam a hölgynek az egyik egészen kicsi whiskeys pohárkámat (a jegy mellé jár a dublini Whiskey Múzeumban, ha az ember kóstolóra is befizet), s ő elhatározta, hogy beleönt egy kis italt, így a férje, az ünnepelt, máris ünnepi korttyal kezdhette a partit. Hogy aztán felrakta-e a torta tetejére, vagy mégis inkább a két mini üveg mellett döntött, nem tudom, képet nem küldött, csak egy lelkes üzenetet, hogy nagyon tetszik neki a végeredmény. A torta tetejére kért Jameson cimkét pedig egy ilyesmivel foglalkozó hölgy nyomtatta ki nekem ehető cukorlapra, s küldte el postán. Ez egy nap alatt itt volt a megye másik feléből.


Óriási megkönnyebbülés volt, hogy megoldottam a feladatot, s amit felelőtlenül megígértem (mármint hogy csokiból készülnek a dongák), azt végül is betartottam. A tortán egy fillért nem kerestem, de olyan lett, amilyennek elképzeltem. S főleg, hogy a vevő is elégedett volt vele. Tanulópénzt megfizettem, legközelebb alaposabban átgondolom előtte, milyen kiadásra számíthatok egy torta esetén, s főleg, meg tudom-e csinálni, nem ígérgetek mindenfélét átgondolatlanul. Ostoba voltam, nna. Egy másik piaci kollégával, tortakészítő hölggyel megegyeztünk, hogy ő segít, ha elküldöm neki a tervet, megmondja, kb. mennyit kérhetek érte. 

Május végén megyek egy egynapos tanfolyamra, ahol egy elég bonyolult szobrocska elkészítését fogja tanítani egy profi cukrász angol hölgy, s ott majd remélhetőleg megtanulom, hogyan és miből készíthetők olyan dekorációk, amik nem törékenyek és szépen tartják a formájukat.

2018. március 15.

20 év

Reggel félig nyitott szemmel matatok a varródobozban (van nekem az is, nem mintha varrnék), mert ugyan V. kedvesen felajánlotta, hogy szállít, tehát aludhatok még, ha akarok, de a kokárdáját tűzzem fel, legyek szíves, s ha már felkelek, megiszom az első teámat. Biztostű keresése, a kandalló párkányán lakó kokárdák egyikének kiválasztása és feltűzése a vastag kabátra, közben fél füllel hallgatózás: esik-e még? Mert tegnap óta zuhog, több vödörnyi vizet öntöttem szét a kert falánál. Két hete hó volt, most víz és áradások és elöntött utak. Miért vagyok meglepve, ez Írország. Attól olyan szép zöld, mert nedves.

S várom, várom, hogy valami ünnepi érzés költözzék belém a reggeli joghurt kanalazása közben. Mert visszaaludni már nem tudok, inkább reggelizem, különben is megindult a fejem fölött a rohangálás, esküszöm, hogy a sarkukon ugrálva futkosnak a kicsik, de mit lehet tenni. Verseket olvasok, a híroldalak borzalmasak, az ünnepi érzés kicsikét jelentkezik, erről is írni kellene... De hogyan?

Szeretek ünnepelni, évfordulózni. Emlékezni. Visszaolvasni. Segítségképpen belekukkantok a naplómba, a húsz évvel ezelőttibe. A felejtéstől rettegve örökítettem meg minden napunk minden apró kis szirszarságát a kiköltözés utáni első pár évben. Ezeket olvasva most kínosan feszengek, te jó ég, mikről hittem, hogy fontosak. S beugranak az emlékképek, s már vigyorgok, húsz év távlatából is emlékezve a közös konyhára, a nappalira, az első szobánkra, ahol éppen csak elfértünk. Négy háló, négyféle életvitel, négyféle temperamentum, legyünk meg békességben.

A mai nap nekem duplán ünnepnap,  nemcsak mert március 15, hanem mert húsz éve érkeztem meg Írországba. Mármint nemcsak látogatóba, hanem tartósan. Feleség vagyok! Ki-bevándorló! Alien! Valahol már biztos írtam: kokárdával, két bőrönddel, két héttel az esküvőnk után. Nászút helyett be- és megjártuk a hivatalokat, önkormányzati pultok mögött minket pletykálással semmibe vevő hölgyeket hallgattunk ki akarva-akaratlanul. Bürokratikus útvesztők, Adóhivatal, TB intézés és jogi bikkfanyelven megfogalmazott formanyomtatványok rubrikáiba keveredve próbáltunk elintézni mindent, amit egy "tartósan külföldre kiköltözött magyar állampolgár"-tól megkövetelt a haza.

Édes szülőhazám.

Aztán - írtam már erről is, elégszer - két nappal később már lóherével a kabátomon keveregtem a tömegben, az első Szt. Patrik-napok egyikén. Néhány év után feladtam/tuk a felvonulás megtekintését, mert az embernek már nincs kedve a tömegben nyomulni, főleg nem Dublinban, még akkor sem, ha ezen a napon mindenki ír. Legfeljebb egy-egy látogatóval, akinek nem volt meg még ez az élmény, s izgatottan tülekedik a tömeggel. S új neki minden humoros felirat, minden leprechaun-sapkás félrészeg a kocsma előtt, s minden, az alkalomra az USA-ból érkezett marching band, lelkesítő zenével. Kurta szoknyás mazsorettekkel, akik az esetenként dermesztő szélben pirosra csípett karral, arccal és combokkal - a Trinity egyetem ablakán derékig kihajoló honfitársaik lelkes bíztatása közben - magasra dobált botokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Nekem ez az ünnep, a hangos tülekedés és a promenádi vurtsli megjelenése mindinkább lehetőség, fantáziadús vagy giccses sütik készítésére. Amihez megint lehet egy-egy új kiszúrót venni.

A Smaragd sziget. Hibernia. Otthonom. "Ideiglenesen" itt állomásozom. Még ki tudja, meddig.

Nagyon nehéz leírni érzéseket, itt- és ottléttel kapcsolatban, főleg most, amikor lélekben egy újabb kapocs megszüntetésére készülök. Nagyanyám háza, egykori lakóhelyem - mondhatni - nyűg lett, el kellene adni, majd, valamikor (mikor?). Hamarosan... Ki kell majd pakolni, szelektálni, emlékeket, dolgokat, amik jobbára vackokká silányultak az évek folyamán. Majd, valamikor, de egy újabb szoba számolódik majd fel, egy hely, ahol laktam, ahol a kutyám rohangált, ahol nagyanyámmal melegedtünk a cserépkályha mellett, a szüleimmel kertészkedtünk, s - hogy ki tudjak jönni hó végén - diplomamunkákat gépeltem a takarékpénztári kölcsönből megvett számgépen. Egy újabb szál szakad.

2018. március 14.

Vissza a rutinba

Tavalyi fotókat nézegettem. Minden virágban, csodás színekkel. Színorgia a városi kertekben. A tree fern rengeteg új hajtással, csodásan, zöld ernyőként terül szét. Hahaha. Azóta két tél is megnyomorgatta, jóval kevesebb a levele, s a hajtások még csak alig érezhető kis dudorok a levelek tövében, szőrszerűen puha, selymes bevonattal. Idén súlyosan el van maradva minden. De legalább az elmúlt egy-két napban már a tavaszi éneküket énekelték napnyugtakor a rigók, és a cinkék érdeklődve vették tudomásul a fészekanyagnak kirakott maréknyi nyersgyapjút. Lesz itt élet, fészekrakás. Még a nap is kisütött, s jó alaposan lehetett szellőztetni azélkül, hogy vad szél fújt volna át a lakáson.

No de a kert nedves, ázott, koszos. Mára megjött a rossz idő, most is szakad, sőt, Szt. Patrik-napra havas esővel riogatnak. Sötét van és csapkod a szél és az eső. A kert csúnyaságának én is oka vagyok, lenne mit kiszelektálni, kidobni. Nézegetem, barátkozom a gondolattal, hogy erre időt kell szakítani, de hogyan tudnám kicipelni a szemétszámba menő dolgokat a lakáson keresztül a szemetesbe úgy, hogy ne legyen bent is kosz. Mert ez is a lakás érdekessége, hogy csak a lakáson át lehet a kertbe bejutni. Róbert, az Aranykezű is gondolkodott, hogy hogyan tudna ide egy keverőgépet behozni falazáshoz, s annyiban maradtunk, hogy sehogy.

Múlt héten megjelent két festőember, akik még tavaly tavasszal, éppen az elutazásunk idejére időzítették a lakótömbök ablakainak, ajtóinak csiszolását, festését. Kapacitált akkor az ember, adjam oda a kulcsot a szomszédnak, majd ő ügyel a riasztóra. Ja, a szomszédnak. Kissé fenyegetve mondta, hogy de ha most nem festenek, akkor sokára fogok ám csak sorrakerülni, de én nem mentem bele a részletekbe, hogy a hámló lakkbevonatú hátsó ajtó/ablakkeret korántsem a legnagyobb gondjaim közé tartozik, megegyeztünk, majd jönnek, ha jönnek.

Jöttek. Na de mikor? A Nagy Hó utáni első napos, de még meglehetősen fagyos napon. Mert az ideális a csiszolásra, festésre, ugye. V. egy hosszúnak ígérkező, Cork-ban töltendő napra készülve itthonról dolgozott, én sütöttem. Meghagytam az embereknek, csak halkan jöjjenek-menjenek, mert a férj conf call-ozik. Majdnem lábujjhegyen közlekedtek át a lakáson. Kint aztán olyan munkát végeztek, mintha én csináltam volna: a management company és a lakóbizottság által előírt szürkés festék alól áttűnnek a régi lepergett, megkopott lakkréteg foltjai. Mi a fenét csiszoltak, ha nem azt?! Mondtam is V.-nek, amikor a munkások elmentek: ha Róbert, az Aranykezű látná ezt a munkát, lenne mit mondania.

Mindig kétségbeesem, ha a management company-ra gondolok. Mindig reménykedik az ember, hogy az új cég, no, majd ők rendes munkát csinálnak. Dehogyis. Egy kaptafa mindegyik. Megint kaptunk egy kérdőívet, mondván, adjuk meg a tulaj/bérlő elérhetőségét. Nyilván bérlők jönnek-mennek, de én okos akartam lenni, felhívtam őket, azzal, hogy nálunk semmi sem változott, a tavaly elküldött email áll, vissza kell-e küldenem a papírt? Kattogtak a billentyűk a másik oldalon, majd a pasi közölte, hogy semmilyen adata nincs rólunk. Tényleg? Offs. Kinyomtattam a tavalyi emailt, hozzácsatoltam a kérdőívhez, mert biztos vagyok benne, hogy az idegen nevekkel gondjuk lenne, jobb, ha nem az én kézírásommal, hanem nyomtatva látják a tulaj/bérlő emailcímet, az anyjuk szömit.

 ***

Három hét kihagyás után piac. Jó is volt, s nem is. Szomorú, esős szombat délelőtt volt. Nagy tömeg gyűlt fel nyitás előtt. A hátsó parkoló gyepe, mint a szivacs, nem is engedtek senkit rá a gyepre, egyvalaki hajtott végig rajta, mély árkot hagyott maga után a kocsikerék. A kihagyott hetek után bizonytalankodva kerestem a helyem a konyhában, valahogy nem mentek a máskor begyakoroltan végzett mozdulatok. S természetesen, a helyettesek minden máshová raktak, mint ahová én szoktam.

Voltak rossz hírek. Betegség... valamint az egyik tag látványos megrokkanása pár hét távollét után még jobban feltűnt. Az egykor magas, szép szál idős férfi, megfogyva, meghajolva, botra támaszkodva jön, s ülve árulja azt, aminek a pultja mögé odaültetik. De jön.

Na, de a jó hírek. Mindent eladtam, az utolsó szemig. Ilyen is régen volt. Sőt, volt amit kétszer is, haha, ugyanis valaki megvett néhány mini csokis kosárkát, elment fizetni, majd távozott, a kosárkák nélkül. Aztán, záráshoz közel a kosárkák újra kikerültek a pultra, mert nem jött vissza értük. A pénzét pedig majd visszakapja jövő szombaton. A rongyoskiflijeim is jobban néztek ki, de még nem tökéletesek. Elfogytak! Kérték, csináljak hot cross bun-t, ami ugyan nagypénteki finomság, de már a boltokban is kapható pár hete. Elfogyott a tucat. 

Igen, továbbra is folyik az ünnepek széthúzása, a boltok már javában a húsvéti tojások megvásárlására biztatnak kihagyhatatlan ajánlatokkal, én pedig csak egy héttel előre tervezek, most pl. Szt. Patrik-napig. Lehet, hogy nem ez a legjobb üzleti politika, de nem akarok (még) fagyasztott sütiket kerülgetni az amúgy is kicsi hűtőben.

Tegnap délután elkapott valami régen tapasztalt, makacs lendület, s dekoráltam, dekoráltam... V. egy hosszú conf. callon, én odabent a "műhelyben", jómunkásemberek dolgoztunk, kint a közelgő rossz idő első nagy szélrohamai. Jövő hétre izgalmas feladatom van, egy születésnapi torta. Hordó alakú, vagy legalábbis hordó alakot sejttető. Felelőtlenül csokoládé dongákat ígértem. Miért, magam sem tudom, csak azt gondoltam, a sok cukormáz helyett akkor már jobb a csokoládé. Ki fogom találni, hogyan, meg fogom csinálni, V. majd boldogan megeszi az elrontott dongákat, mint ahogy az elrepedt sütiket is elrágcsálja, ha kell. De azért kissé izgulok... (mikor nem?)