2017. április 15.

Húsvét, 2017

Kellemes Húsvétot mindenkinek! Ezt a szép kis tojásékes fát az utcánkban fedeztem fel, a telep előtt. Nem csak nekem van "Osterbaum"-om!

***
Még tavaly, éppen a születésnapomon jelent meg A. A. Gill, író, újságíró és étteremkritikus poszthumusz cikke a vallással való kapcsolatáról. Nagyon szerettem az írásait (noha nem mindig értettem vele egyet, főleg egyes tv műsorokról írt kritikáival, s azzal, hogy néha igen durván udvariatlan volt emberekkel, helyekkel szemben. Nagyon megdöbbentett a be nem avatottak számára váratlan halála. Betegségét stílszerűen egy étteremkritikában jelentette be: a menthetetlenség széléről írt már, mert mire hozzájutott a rendkívül drága kezeléshez, késő volt. Írásaiban néhol finom, elegáns, de inkább maró gúnnyal szedte ízekre az általa meglátogatott helyeket, ugyanakkor igen érdekesen, szinte költőien írt menekülttáborokban tett látogatásairól, vagy egyéb külföldi útjairól. Nagyon tehetséges volt, de sosem volt türelme az ostoba, műveletlen emberekhez, s ez gyakran arroganciába csapott át.

Nagyon megfogott, amit a vallás(á)ról írt, mert ha egy csöpp kis tehetségem is van, meg tudtam volna fogalmazni ugyanezt magam is. De megtette ő, hálás köszönetem, s idemásolom, egyben meg is emlékezve erről a rendkívül tehetséges emberről. Amikor meghalt, és új kritikus vette át a rovatát az újság hétvégi számában, azt javasolta, írják a cikke alá azt, amit máskor is szoktak, amikor Gill éppen nyaralt, vagy külföldről jelentett, s helyettesítették: "A. A. Gill is away", hadd tűnjék úgy, mintha bármikor újra írhatna a maga sajátos stílusában, mintha még mindig élne. De nem tettek így.

"So religion is extended periods of doubt with occasional flashes of faith that are feelings rather than instructions. I’ve never had a prayer specifically answered, but then I’ve never had one officially turned down either. It’s the bright, intense moments of belief, like lightning in a dark night, that keep me hooked.

And I like the culture of my Christianity — the buildings, the art, the music, all the kit, the holidays, the cakes, the civilisation of God. I don’t know that I see it or experience it any differently or more intensely than humanists, it belongs to them as much as to me, but I find its edifice and ecstasy inspiring and encouraging.

Belief isn’t instead of empiricism, faith and knowledge aren’t mutually exclusive, the rational world doesn’t replace a spiritual one, they live in parallel, they are the walls and the windows of our existence.

Without the wall there is no structure, without the window no vision, no light, you choose which is which. To deny one would be stupid, to deny the other insensitive. I have no desire to recruit or convince others: religion is frankly embarrassing. If you can avoid it, good for you. I don’t think it matters if 100 or a billion people believe in God."

*** 

Egy igen hajtós hét ért véget, de megvolt az eredménye. Húsvétra a fodrászom 30 süticsomagot rendelt a klienseinek, az árából éppen kijön két hajvágás. Azt hiszem, ezt a cserét fogom neki javasolni! Jó volt a piaci bevétel is, elfogytak mind a kis csokis müzlifészkek, sütifészkek, a hot cross bun-jaim remekek lettek, sokkal jobbak, mint a két évvel ezelőtti eresztés. Kicsit aggódtam, mert még ennyi idő után sem voltam benne biztos, hogy az éjszakai, lassú, hűtőben történő kelesztés miatt nem lesznek-e lappadtak, nem kelnek-e túl. Jelenthetem, hogy nem, akárcsak a krumplis bucik, szép kerekre keltek reggelre, sülés után puhák lettek, a rájuk kent, melegített baracklekvártól fényesek... Nem kedvelem nagyon a pasit, de Paul Hollywood javított, átdolgozott receptje ez esetben remekül bevált, megtartom.

A piacon csináltam nyuszifészket, nyúllal, csokitojással, virágokkal dekorálva, s a szigorú felirattal, hogy csak a gyerekeknek lehet egy-egy tojást kivenni a fészekből. Kicsit sok tojást vettem, maradt vagy kétmaréknyi, azt ma este fogom a közösségi kiskertben szétrakni, a holnapi tojásvadászathoz. Amikor a piacról jöttünk haza, láttam, hogy Jonathan és még egy férfi még bent dolgozik a fóliastárak között, így kivittem nekik gyorsan a paradicsompalántáimat. Micsoda megtiszteltetés, az új, csak paradicsomnak épített fóliasátorban ott azonnal el is ültettük őket! De azt hiszem, egyszerűen csak arról volt szó, hogy nincs még senkinek palántája, az ágyásokban eddig csak két magasra nyurgult palánta éldegél csak. A héten kiviszem a többit is, magamnak csak kettőt tartok meg.

A piacon megmaradt húsvéti nyulas sütiket s más apróságokat az éppen a háztömb előtt kószáló kislányoknak adtam: mind itt lakik, két indiai kislány, a szemközti kis fekete testvérpár és az - egyébként elég kis undok - Emma nevű hölgyikének adtam. Azt hiszem, egy darabig most előre fognak köszönni...

Hét közben V. átdobta a falon, majd elcipelte a nagy komposzthalomra a még tavaly (khm) kivágott faméretű bokraink ágait. Most meglepően tágas a hátsó, földes kertrész, tele leszáradt levéllel, itt-ott gazok... A madarak élvezik persze, lehet túrkálni, az énekes rigó és a feketerigó rendszeresen jön, s nemcsak fürdeni, hanem nézelődnek is a növények között. Mindig meglep, hogy ekkora falatnyi kert, s mekkora benne az élet. Megint jött a mókus, sajnos, láttam egeret is, s a minap egy patkány is feltűnt, így a madáretetést egyelőre csak a cinkéknek kitett mogyoróra szorítom vissza, amíg el nem múlik a veszély. S megint be fogom tömni a sarokban, a leeső falazat miatt megnyílt lyukat...

A héten eső nem volt, szél sem nagyon, szépen virágzanak a körtefák, remélhetőleg idén lesz gyümölcs is. Már virágzik az orgona, s a héten az én klemátiszom is teljesen virágba borul. V. medvehagymasalátát vagy pesztót rendelt. Kinyíltak az első csodásan illatozó fácánszem nárciszaim is! 

A hétre a szokásos kávézóbeli megrendelések és két saját kliens rendelése maradt csak. S takarítás, és készülés, némi izgalom, hogy a kinézett szállások fogadnak-e, s aztán hurrá, nyaralunk május közepéig!

S a héten gyalog mentem az orvoshoz (pajzsmirigyellenőrző vérvétel), s aztán csináltam egy nagy kört, megnézve az egyik bolt kirakatában minden évben megjelenő kiscsibéket... Íme, néhány szép tavaszi kép városkánk kertjeiből:



 A közösségi kiskert cseresznyefája, valamint egy bónusz poszméh
 Ugyanaz a fa

 Kiscsirke! (Saját telefonfülkéjük van, ha esetleg fel akarnák hívni anyut)

Nem sajátról készült a fotó, de éppen ilyenek nyílnak az ajtó előtt

2017. április 11.

13.

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.


Erdélyi József

2017. április 9.

Tökéletes vasárnap

Mondanom sem kell, a szabadság előtti hetek sűrűre sikerednek, még úgy is, hogy szokás szerint nem kezdtem el előbb sütni, dekorálni, s nem sikerül a sok összegyűjtött tervet megvalósítani. De az idén két olyan megrendelésem van, ahol a kliens inkább lefagyasztja a sütijeimet, de nekik kellenek akkorra, amikor éppen távol leszek.

Tegnap a csodás napsütésben arcot süttettem, madarakat bámultam, és elültettem - baráti tanácsra, porrá tört tojáshéjjal dúsított talajba - a paradicsompalánták felét. Ezeket elutazás előtt a közösségi kiskert kapja meg, három-négy pedig a mini fóliasátramba kerül. Őket már szoktatom a kinti éjszakázáshoz. 

***

A mai nap maga volt a tökély. Először is, korábban ébredtem, mint szoktam, aztán a villódzás és a fejfájás-kezdemény is hamar elmúlt, talán azért, mert most nem volt annyira napos az idő, mint múlt héten. A ráérős reggeli után elautóztunk északra, a Saggart szélén lévő Avoca parkolójába, találkozni a többi Alfással. Sajnos, Böhöm és új gazdája nem jött, pedig nagyon jó lett volna megnézni. Ellenben beleülhettem a vadonatúj Giuliába, s örömmel jöttem rá, hogy ezúttal a székhúzó könnyen elérhető, nem szorulok oda a kormány és az ülés közé még akkor sem, ha legelőbbre húzom az ülést, klnyelmesen le tudok nyúlni a karhoz. Most már nem lehet ez sem kifogás, hogy miért nem veszünk 99 ezer euróért autót, hehe. (Ez az összeg egy átlagos ház árának harmada, fele! Őrültek az autógyártók?)

Megcsodáltunk egy sárga 4C-t, kereskedőé, most is azért jött el vele, hogy az érdeklődők megtekinthessék. Egyszer már szembejött velem a városban, le is fotóztam gyorsan. 


Számos régebbi Alfa is volt ott, de V. inkább egy Alfa GTV tulajdonosával beszélgetett, én pedig ott álltam mellette, mint szatellit. Egyszerre csak odajött egy magasra tupírozott hajú, nekem nagyon ismerős nő, s benyúlt a kocsiba a táskájáért. A férfihoz fordultam, tőle kérdeztem, hogy egészen véletlenül nem laktak Sandyford Hall közelében? Meglepve mondta, hogy de, arrafelé laknak. Akkorra már biztos voltam, hogy én bizony rendszeresen kiszolgáltam a feleségét, még a Londis-ban töltött időmben... Odahívta a feleségét, akinek mesélni kezdtem, hogy ki mindenkivel dolgoztam anno együtt... Mire ő, hogy Bernie-t ismerem-e? Természetesen. Nahát, akkor hadd mesélje el, hogy Bernie csak nemrég hagyta ott az azóta Centrává avanzsált Londist, 17 év után, hogy egy fodrászatban legyen recepciós. Cserébe én elmeséltem, hogy Agata - akire ők is emlékeztek - azóta Kanadába költözött. "Ó igen" - mondta a férfi -, "magas, szőke, ő volt az, aki mindig hozott ki nekünk friss sonkát!" Azt is elmeséltem, hogy az orosz származású, de Lettországból ide érkező Maria már Londonban dolgozik, egy Tesco-ban.... Szétszóródtunk!

Ilyen kicsi a világ a szigeten. Sajnos, a hölgy nem tudta Bernie telefonszámát (annak ellenére, hogy a kamasz fia most ott dolgozik (s Bernie szerezte be), de mondta, nyugodtan menjek be a boltba, egy szakállas kedves ember a manager (a régiek mind elmentek már), őtőle biztosan megkapom a telefonszámot. Bernie egyébként pár éve ide költözött, mondhatni a szomszédba, Greystones túloldalán egy új építésú telepre.

Aztán autózás csendes hátsó utakon, majd az N81-esen és az R759-esen át Sally Gap-ig. (Erika, ez az út csodálatos, nem túl széles ugyan, de melegen ajánlott!) A Ballinstoe parkolónál, ahonnan csodás kilátás nyílik a hegységre és a Loch Tay-re, megálltunk fotózkodni. Ott V. megint beszélgetett az egyik taggal, aki egy elég csúnya színű (szürkének mondott) 166-ost árul, s mint kiderült, az autós fórumon már beszélt is V.-vel párszor, de a név mögé csak most került számára arc. Itt már igen hideg volt, ködös, felhős, szeles lett az idő, most már jobban el tudtam képzelni, hogy itt pár hete még vékony hóréteg fedett mindent, míg lent Bray-ben tavaszias volt a napsütés.

A hideg miatt is inkább elindultunk a városba, megnézni a Caravaggio-n túl c. kiállítást. (Betérve az Avoca-ba, ahol kaptam finom csokitojásokat a gyerekeknek a piacra, s még finomabb csokit a család fejének. Veszélyes hely, az ember hamar telepakolja a kosarát finomságokkal, s még így is erős voltam, nem álltam meg gyapjútakarókat tapogatni, simogatni, mert kint várt az uram.)

A Caravaggio-n túl c. kiállítás 3 eredeti, erre az időre kölcsönkapott vagy kiállított Caravaggio-festmény és az ő követőinek, kortársainak kiállítása. Hosszan tudnék lelkendezni arról, milyen is ott állni a festményei előtt... de erről inkább egy külön posztban, a legelejéről kezdve a történetet. Sajnos, vagy inkább szerencsére, nem jutottunk be azonnal, másfél órával későbbre jutott jegy, így elmentünk ebédelni. A közelben, egy Farm nevű bio vendéglőben ültünk le, s éppen hogy csak sikerült megenni a kaját, mivel frissen készült, elég sokat kellett várni. Cserébe finom volt. A főpincér nénivel megegyeztünk, hogy visszajövünk a kiállítás után megenni a desszertet. S így is lett. A kultúra után jött a desszert, kávé, majd az épület előtt az ötlet: két utazási iroda is van a közelben, nézzük meg, szerveznek-e fly and drive utakat Izlandra? 

Az elsőben nemet intett a hölgy, de a másodikban azonnal bólintás volt a válasz. Mikor mennénk? Mit néznénk meg? Északi fényre kiváncsiak vagyunk? Jesszus, mi csak játszadozunk a gondolattal, de ha volna egy brosúra... Volt. Sőt, a szemem sarkából megláttam, hogy egy új-zélandi brosúra is integet a polcról. Azt is felmarkoltam, mert sosem lehet tudni, mikor nyerünk a lottón... kaptunk névjegyet, s a két brosúrával nehezebben hagytuk el az irodát. A kocsi felé menet muszáj volt bemennem megnézni az egyik boltban, tartanak-e abból a ruhamárkából még, amiből tavaly már vettem egyet, s olyan jól bevált, hogy jól jönne egy hasonlóan puha, nőies, pocakot ügyesen leplező... Sajnos, nem volt, de ahogy húzogattam a fogasokat, megláttam egy másikat, V. szerint orvosságos pirulákra ütő mintázattal... Volt a méretemben, azt vettem meg végül a készséges, de igen bőbeszédű, minket azonnal turistának néző eladónéni segítségével.

Az már idehaza derült ki, hogy a remek ruhácska tulajdonképpen ugyanaz a fazon, amilyet tavaly is vettem, csak a mintája más. De remekül áll, emlékszem, még a kollégáim is megjegyezték, a tavalyi amerikai képeket látva, hogy jé, milyen jól nézek ki ruhában, végre farmer nélkül! A "szellős ruhából sosem elég Toszkánában" felkiáltással vigasztaltam magam a hirtelen ruhavásárlásért. S feltűnt, hogy ezek a hirtelen ötlettől vezérelt vásárlásaim általában sikeresebbek, mert hordhatóbb ruhákat eredményeznek,mint egy alapos válogatás...

Aztán itthon újabb örömhír várt: végre, egyhetes túlhordás után megszületett svéd ex-kolléganőm és barátnőm, Anna-Klara kisfia, akit egyelőre "én kis céklácskámnak" nevezett el.Valahogy mindenképpen el kell juttatnom hozzá pár kisbabás süteményt! S házavatóra való sütikkel is adós vagyok, egy ismerősöm nemrég költözött, hosszú várakozás után. Csupa örömhíreket kapok mostanság!

2017. április 4.

Április négyről...

Hihetetlen, milyen gyorsan elmúlt a hét az esküvő után, a napsütéses, aranysárgás bokrok ölelte út már csak távoli emlék... Annyi tennivaló volt, hogy mire felriadtam, már megint a tejszínt kavartam a piacon, s néztem a tálban a lassan formálódó habot: kiesett volna egy hét? Már megint itt vagyok? Mintha öt perce végeztem volna ugyanezt a mozdulatot.

A hétvége a viszonylag zajló piac után elég pocsékra sikerült. Beütött egy migrén. Nem a mindent kitöltő, beszélninemtudós fajtából, csak a fejfájás és a fura villódzás volt jelen, ami miatt kissé aggódva, itt-ott hunyorogva nyírtam le V. haját, de szerencsére nem rontottam el. Annyi tervünk volt vasárnapra... mentem csakazértis a Cars and Coffee-ra, mondván, majd elmúlik a fejfájás, a lüktetés, s újra élvezni fogom a napsütést. Ott megdöbbenve láttam viszont a Popsikához nagyon hasonló, de egy árnyalattal fényesebb sárga, sárga középkonzolos Fiatot, amihez egyszer már egy áruház parkolójában volt szerencsém. Sőt, V. bosszúságára, egy harmadik sárga Popsika is megjelent, igaz, akkor már nem voltunk ott, mert nyafogtam, hogy haza szeretnék menni, de most már biztosan van 3 sárga Fiat a megyében.

Hazamentünk, ágybaesés, aludtam, párnába fújt fejjel, három órát. Nem lett se múzeum, se kiállítás, se müzlivétel a vasárnapi piacon, se semmi. Valószínűleg az időjárás volt a ludas, mert V. is nyomott volt, fejfájós, így inkább aludtunk, s csak késő délután sétáltunk el, a még mindig nagyon erős, hullámokat verő szélben és tavaszi napsütésben, hogy azért együnk valamit. Ezzel ment el az egész vasárnap...

Aztán hétfőn már megint emailek, egyfolytában jöttek az érdeklődő levelek az Üzemből, száz lófejsüti? Menne. Ó, lemondva. Kétszáz hatszögletű süti egyszerű felirattal? Menne. Ó, lemondva. Szívtam a fogam, mert az ilyen szalagmunkák könnyen elkészíthetők, s a pénz is jól jön, ugye. S erre mind lemondva.

Ne legyek telhetetlen, maradnak a húsvéti sütik...

Közben sikerült egy igen finom svéd sütit kipróbálnom, az otthonról kapott szalalkáli segítségével. Igen omlós, könnyen elkészíthető sütemény, ezúttal lime olajjal ízesítettem, szép siker volt. V. azt javasolja, falatnyi nagyságúra kell alakítani, mert igen morzsálódós. Lehet narancshéjjal, citromhéjjal, vagy csak vaníliával ízesíteni, mindenhogy finom. Alkalmasint majd rakok fel receptet. Az egyetlen dolog, amit megint csak megtanultam, hogy a sütőajtó kinyitásakor nem szabad közel hajolni, mert igen büdös az éppen eltűnőben lévő ammónia.

A drömmar, vagyis "álom" névre hallgató svéd süti (háttérben a Húsvétra szánt tojásokkal)


Másik apróság, amit tegnap tanultam, hogy a narancslekvárhoz főzött narancsokat nem szabad kilyukasztani, amikor főnek. Úgy arcon köpött az egyik olajosan forró belsejével, hogy csuda. Még jó, hogy a szemüvegem megvédett. Ellapulnak maguktól is, csak jól nehezékeljük le őket.

Engedélyt kaptam nyúlfészek készítéséhez a piacon. Van egy selejtezésre ítélt nyúlfigurám, aminek nem árt, ha füves lesz, a fészek pedig az adventkor használt gyökérkoszorú lesz, fűvel megtöltve. Telerakom festett, fehér festékkel mintázott tojásokkal, s rakok bele csokitojásokat is, s lesz felirat, hogy a gyerekek vehetnek maguknak tojásokat, s boldog Húsvétot... Eredetileg a nagy, az épület előtt álló bokrot akartam teleaggatni tojással, de a rengeteg tojás már tavaly is szinte elveszett a bokor ágai között, így inkább a fészket dekorálom. Az feltűnőbb, s a kicsik is ki tudják belőle venni a csokitojásokat.

***

Múlt kedden megint volt privát múzeumozás, a Little Museum tagjainak. Ezúttal a James Joyce Center-be mentünk. Kivételesen DART-oztam, és sétáltam a helyszínig, csodás volt bámészkodni a tenger felé a vonatról... az a rengeteg virágos kert, a szintén zöld, virágos töltések... Szép ez a tavaszi időszak nagyon! Bent már ültek páran, a folyamatosan vetített Ulysses-t nézték egy tévén, abban a teremben, ahol tizensok évvel ezelőtt már jártam Botond feleségével, Kingával: karácsony előtt vetítették The Dead c. filmet, Joyce egy megfilmesített novelláját, nagy kedvencemet. Gyertyafénnyel, mince pie-okkal és forralt borral kínálták a vetítésre érkezőket. Igen hangulatos volt ott ülni a romantikusra bevilágított teremben, de arra emlékszem, a kandalló mellett egy kicsit huzatos ülés esett.

7, Eccles Street - e házszám alatt "lakott" Bloom, az Ulysses főszereplője

A központ vezetője tartott ismertetőt Joyce-ról, fiatalkoráról, életéről, jelentőségéről és a központról, aztán feltereltek minket az emeletre, ahol néhány kis teremben állandó kiállítás van Joyce néhány használati tárgyából. Ezt már egyedül nézhettük meg, nem volt magyarázat. Újra csak megfogadtam, hogy elolvasom a könyvet, amibe eddig mindig beletörött a bicskám az első fejezetek után... Aztán siettem a belvárosba, fontos feladat hárult rám, zoknit kellett vennem az uramnak. Annyira siettem, hogy már a harmadik saroknál elakadtam, ugyanis megláttam, hogy nyitva a város egyik nevezetes kínai étterme, az M and L. Ahol a halételek állítólag legendásan finomak... Összefutott a számban a nyál, s félretettem a zoknivásárlást. 

Őszintén, nem merészkedtem be még egyedül soha kínai vendéglőbe, fura dolgokat mesélnek róluk, hogy más a menü a kínainak, más a fehérnek, nem kapsz ingyen teát, amit a kínai vendég igen... Ehhez képest igen kedves és készséges kiszolgálást kaptam, de a vágyott halételt nem tudtam megkóstolni, ugyanis nem volt elég készpénz nálam, s kártyát nem fogadnak el. Egy kis edényke levesre futotta csak, amiből - makacsul erőlködve - pálcikával akartam kienni a belefőzött zöldséget, tengeri herkentyűket. Előtte lopva megfigyeltem a körülöttem hangosan ebédelő kínai turistákat, kínai családokat, hogyan tartják a pálcikákat, de legtöbbjük olyan sebes kézmodulatokkal evett, hogy elég nehéz volt a dolgom. Aztán egy pincér szeme megakadt rajtam, odalépett, s igen udvariasan, ahogyan a béna vendégnek jár, elmagyarázta, hogyan a legjobb kezdőként enni pálcikával, így tartsam, ebben a szögben, ne mereven fogjam, csak lazán... de amúgy nem érti, minek kínlódom, hiszen hozott nekem egy porcelánkanálkát... Végül sikerült mindent kiennem levesfröcsögés nélkül, de van még mit gyakorolnom. Még jó, hogy van gugli, mert így az asztal alatt titokban abból is kaptam gyorstalpalót, mit nem szabad a pálcikával csinálni. S most fő egy vödörnyi csirkeleves a konyhában, amiből majd némi nudli és fűszerek segítségével "ázsiai" leves lesz, s gyakorolhatok tovább pálcikával.

Legközelebb készpénzzel megyek, mert akkora halakat hoztak-vittek előttem a tányérokon, hogy hazáig csorgott a nyálam. S csak az nyomta el az éhemet, hogy sikerült akkora zoknit vennem az uramnak, ami nemcsak a lábszárát, de a lábfejét sem szorítja. Nagyon eredményes nap volt!

***

Most várom a beharangozott szakikat, akik majd a terasz ajtaját és ablakát, vagyis a kereteiket festik le. A körlevél szerint mindenképpen biztosítanom kell, hogy hozzáférjenek a hátsó traktushoz, hogy létráikat átemelhessék a kertfalon, mert ez a festés nagyon fontos, hogy a keretek tartósságát megőrizzük, és védjék a lakást és ezzel minket az elemektől. A lerohadó vakolat, a beázás, a penészesedés, a csendben rohadó belső faelemek javításának szükségességéről nem szólt a körlevél. Igaz, azt valószínűleg nem is lehetne megoldani egy-két szakival.

2017. március 27.

Hétvégi fel és le

Elképesztő, hogy mennyire meg tud viselni egy kudarc. Anyák napjára sütis ajándékdobozokat állítottam össze: egy dobozban öt, tenyér nagyságú sütemény, három nárcisz és kettő Anyák napi díszítéssel, szalaggal átkötve... egy fogyott el a piacon. Az ugyanúgy 5 darabos, csak nárciszt tartalmazó, de celofánba pakolt sütik ötven centtel kevesebbért mind elfogytak. Ki érti ezt?! Csak nem a Mom felirat volt a gond, Mum-ot vagy Mam-ot kellett volna írnom, mert a Mom az inkább amerikai írásmód?






Vasárnap este, útban hazafelé szedtük össze a megmaradt cuccaimat (nem sok volt amúgy). Hazáig keserű nyálat nyeltem, nem értettem, a dobozok teteje celofán volt, láthatók voltak benne a sütik, s mégsem voltak népszerűek... S éjjel, nyilván ennek a kudarcnak a hatására azt álmodtam, hogy szép lassan kiutáltak a piacról, panaszos levelek születtek ellenem és a termékeim ellen, s végül önként hagytam ott őket.... 

Főleg az bántott, hogy elég nagy energiát öltem szokás szerint a dekorba, némelyiket újra kellett dekorálni, mert pergett a máz, alighanem túl keményre vertem a habot, vagy nem is tudom, de a pirosra és a zöldre színezett mázat egyszerűen le lehetett törölni a sütikről, újra kellett rajzolnom őket, más színnel, vagy ehető festékű tollal újraírni. Mindezt a Nagy Esküvői Készülődés közepette...

Pedig a hétvége jól indult. Úgy értem, nagyjából már megvolt, mit hogyan fogok viselni az esküvőre, amire V.-t s engem meghívott a kollégája. Ceremónia egy távoli, Mayo-i tengerparti kis faluban, utána félórányira egy hotelben vacsora, zene, dínomdánom. Igazi kiöltözős affér. Trish - ugye - segített megvenni a ruhát, adott táskát, amit utolsó pillanatban leváltottam egy másikkal, amit megvettem, s ehhez sikerült még egy félelmetesen magas sarkú cipőt is beszereznem a városban. Igaz, a járást sokáig kellett benne gyakorolnom, Youtube videók segítségével, de péntekre nagyjából megvolt a fejemben, hogyan álcázom majd a hasamat és a hurkáimat egy kendővel, s vonulok keccsel végig a teremben... Inkább a Nagy Esküvői Stressznek nevezhetném az alkalmat. 

Szállást hét közepén már foglaltam, a hoteltől két percnyire (ami nagyon jó ötlet volt, mert az este végére mindkettőnk lábát kínozták az új, vagy inkább csak láblógázásra való cipők). 

Péntek este azért még felvettem a ruhát, a cipőt, a kendőt, s mutattam V.-nek, ez lenne a felállás, mit szól? Voltak gondok. A haslapítós bugyi remekül kihangsúlyozta a hurkáimat, hiába húzogattam fel-le, nem segített, a tükörből visszaköszöntő (röhögő?) látvány nem volt felemelő. V. húzta a száját, mire hirtelen ötlettől vezérelve felvettem egy régebbi ruhát, amit szintén egy esküvőre szereztem be, sztreccs anyagból, jó mintás, sötét elkent foltok zöld-fekete alapon. S hozzá felhúztam a nem annyira haslapítós harisnyát, s voilá! Tűrhető lettem. No, de ehhez nem megy az új cipő, sem az új táska. Régi, fekete cipő, piros kabát, mert azért nem lesz túl meleg, s a hotelbeli kivonuláshoz ott az olajzöld kendő. Mondván, a ruhámban elvétve vannak olajzöld foltok is. Majd úgy fog tűnni, mintha módfelett megtervezett lenne az egész. V. folyamatosan vigasztalt, hogy csupa kövérkés, élénk színű ruhás nő lesz ott, ne aggódjak, nem gepárd vékonyságú hajadonok fognak ott megjelenni, ezt garantálja.

Ebbe kapaszkodtam, amíg szombat reggel a piacon leadtam a dolgaimat, akkor még szép reményekkel, s ebbe kapaszkodtam addig, amíg meg nem érkeztünk a falucska szélére egy benzinkútig, ahol a WC-ben sikerült átöltöznünk, s a többi kolléga mellé beülnünk a templomi padok utolsó sorába. S tényleg, akadt sok kövérkés hölgy, akik aztán tényleg nem bánták, hogy a vaskos hátsójuk könnyű szövet alatt láthatóan reng, de engem zavart a magamé. 

A kétórás ceremóniát néhol a szövegnek hadarva nekiszaladó pap gyorsította fel, itt-ott a menyasszony néhány rokona és barátnője énekelt csodásan, s nagyon szépen fel volt díszítve a templom, igazi virágokkal és gyertyákkal az ablakokban. Az egyik kis koszorúslányka (aki még alig nőtt ki a babakorból) színesen villogó cipőcskében és szőrmeboleróban tagadta meg az oltárig való elsétálást, miután unottan a földre dobta szép rózsákból kötött, pálcára erősített kis csokrát. Apukája próbálta menteni, ami menthető, de végül inkább karján vitte végig a kicsit az oltárig, míg a kislány cipőcskéin vidáman villogott a sok kis LED-fény.

Az ifjú pár gyors tempójú dalra ropva, tánclépésekben távozott a templomból, mentek a fotózásra, mi pedig mentünk a szállást elfoglalni. Westportban a Szt. Antalhoz címzett bed and breakfast-ban a szoba jéghidegen fogadott minket, de azonnal bekapcsolták a fűtést, s megmutatták nekünk, hogy a folyó ott folyik az ablak alatt... Kicsit ejtőztünk, aztán irány a hotel. Nagyon éhesek voltunk már, de bizony, még sokat kellett várni, sokáig tartott a fotózás, a bő félórányira lévő National Museum kihelyezett gyűjteményének épületénél, amelynek csodás parkja van, s amelyet másnap  mi is megnéztünk. A hotel napsütötte udvarán éppen akkor nyirták a füvet, s készítettek elő egy hatalmas LOVE felirattal és rózsás hintával kialakított fotós hátteret. S végre megjött az ifjú pár, a menyasszony beült a hintába, villantak a vakuk... s nagy meglepetésünkre, az asztalokon álló menüt már ez a fotó díszítette!

A dublini kollégák asztala a Beer and Banter névre hallgatott... Egy fiatal, kisbabás pár mellé kerültem, V. mellé pedig a vőlegény egy gyermekkori barátja, egy rendőr ült... kis fagyott felhőcske ereszkedett alá, amikor bemutatkozott, füleltem, hátha az uram mond valami szellemeset ebből az alkalomból, mert a rendőröket nem állja, sehol sem, de a kedvemért visszafota magát. Helyette is érdeklődést tanúsítva csevegtem a rendőrkapitányságok bezásárásáról, a korai nyugdíjazásról, s mindenről, amiről lehet egy ilyen ismerkedős helyzetben, kifacsart aggyal, miközben a merev arccal mosolygó párunk mellettünk ül. 

De túlestünk a csevegéseken gond nélkül, s aztán jött a megváltó vacsora.

Egyre csak igazgattam a kendőt, próbáltam keccsel és lazasággal újra és újra eltakarni az úszógumijaimat (még gyakorolni kell a kecset és a lazaságot), de szerencsére mindenki a tányérjára koncentrált. A vacsora utáni beszédeket pedig V. kollégája, Grainne dobta fel a bullshit bingo esküvői változatát javasolva: bíztatására mindenki berakott egy öteuróst egy borospohárba, s valahányszor a beszédek során elhangzott a "thank" or "thanks" szó, az adott embernek egy székkel balra kellett raknia a poharat, amely a számos "köszönöm" hatására többször is körbejárta az asztalt, majd a kisbabás mamánál kötött ki. Hogy italt vettek-e belőle, nem tudom, mert akkor már hazafelé indultunk, s ők is készültek elmenni aludni, de jól szórakoztunk a beszédek alatt a pohártologatással. A völegény meglepően gond nélkül és igen szépen beszélt, a vőfély inkább hosszadalmas volt. A legmeghatóbb pillanat akkor jött el (azon kívül, amikor először nevezte feleségnek a menyasszonyát a beszédben a vőlegény), amikor a két mamának hatalmas virágcsokrokat hoztak az asztalhoz, mivel másnap volt Anyák napja.

Tíz előtt ágyban voltunk. Kipirosodott lábfejekkel emésztettük a vacsorát és a nap történéseit. A szoba nem volt túl meleg, de a paplan igen jó volt, s a matrac is. Mint a bunda, úgy aludtam. V. kissé neheztelt, hogy másnap (óraelőreállítás!) reggel kakaskukorékolásra ébredt, mint kiderült, az udvar végében lakott pár tyúk és az uralkodójuk. A dús reggeli után pedig elindultunk kirándulni, ha már eljöttünk a sziget másik végébe, lássunk is valamit. Sajnos, a kinézett múzem csak délutánra nyitott ki, így autózással töltöttük az előttünk álló majdnem 3 órát. Elautóztunk Leenane-be, a mindig csodás, emlékekkel teli és most napsütéses R335-ös úton, meg-megállva fényképezni. 

 Popsika és a sülzanót sárgája

 Előnyös testtartásban (a matrica a lényeg Popsika seggén)

 Jobbról jönnek

 Aki ennél tavaszibb képet csinál, az csal

Leenane-ben kávé, süti és a kötelező konyharuha megvétele. Messziről megnéztük az emocleW (Welcome) B and B ablakait, ahol majd' két éve rokonokkal szálltunk meg. A Killary-fjordon már forgolódott a kirándulóhajó, a hegyek oldalában világosan kirajzolódtak a régi krupliágyások, az ún. lazy bed-ek, amikről alapos vitát folytattunk V.-vel, mert nem értettük, miért függőlegesen futnak fel a hegyoldalra, s miért nem vízszintesen. V. szerint így hamar elvitte a víz alóluk-közülük a talajt, én azzal érveltem, hogy így legalább megmaradt némi föld a burgonyának, ha vízszintesen kapja oldalba a víz, akkor viszi az egészet...

Aztán egy főbb úton vissza Castlebar felé... s nem beleszaladtunk egy nagyobb biciklis megmozdulásba?! Vagy százan tekertek a kétszámjegyű, de még így is keskenynek nevezhető úton, tömötten, nem egymás után, hanem egymás mellett, egyetlen nagy csoportban... Előttük-mögöttük támogató autók, motorosok... Egy darabig tűrtem az előzéseket, de elég félelmetes volt a dolog, s egy arra alkalmas útra letereltem az én uramat a főútról, a GPS segítségével találtam ugyanis egy kerülő utat. Néhol már-már füves utakon, buckákon fel-le, farmok között autózva végül is kikerültük a menetet, s eltávolodva tőlük,  kibukkantunk a félsziget tövénél, közel Castlebar-hoz. A múzeum a város után van, jól kitáblázva, az N5-ös út mentén. Pár perccel a múzeum nyitása után érkeztünk, egy idősebb bácsika még porszívózta az ajándékbolt szőnyegét.

A National Museum Museum of Country Life nevű kihelyezett szekciója a) hatalmas, b) időigényes és c) nagyon szép helyen van, egy Turlough House and Park nevű birtokon emelt modern, többszintes épületben. Az első szintet még türelmesen, a másodikat már kis kihagyásokkal, a harmadikat (ami egyébként a legérdekesebb) már türelmetlenül néztük végig. Sok, így egyszerre. Egy alkalmazottat megkérdeztünk a krumpliágyásokról, kiderült, Leenane-i a hölgy - de a vitánkat nem tudta eldönteni ő sem. 

A parkban nem is sétáltunk, tekintettel a távolságra, fél négykor elindultunk hazafelé. Nem akartunk nagyon későn hazaérni, mert az óraátállítás miatt V. korán akart lefeküdni. Csodásan sütött a nap, egész nap, volt, hogy nyitott tetőablakkal mentünk, szinte égette a bőrünk a napsütés. Mindenhol nárciszok tömege, kisbárányok a mezőkön, borjak az anyjuk mellett, fészkeiket igazgató varjak és csókák... Igazi tavaszi idill. 

Egy hónap múlva ilyenkor már toszkánai napsütést fogunk élvezni, ha minden jól megy.

2017. március 19.

Dublini újdonságok

Még tavaly mondta V., hogy a cég csapatszellemet építeni az Irish Whiskey Museum-ba viszi őket. Legnagyobb meglepetésemre kis üvegcsében saját maga keverte whiskey-t hozott aznap este, nagyon szerényen éppen csak volt valami az üvegcse alján, de mivel ő nem egy whiskey-rajongó, éppen csak csöpögtetett az üvegbe, míg mások teletöltötték maguk keverte itallal. Nekem keverte, szülinapi keverék volt. 

A múzeum aprócska, szigorúan véve a repeción és a kávézón kívül 3 teremből és egy "keverő" helyiségből áll, ahol az extra eurókat befizetők négy-ötféle whiskey-t kóstolhatnak, hasonlíthatnak össze, és kikeverhetik a maguk whiskey-jét, valamint fotózkodhatnak egy érdekes háttér előtt. A túrát ottjártunkkor egy kissé kedvetlen fiatalember vezette, utolsó túrája volt, mert visszatért régi munkahelyére, a Jameson-hoz. Így számos lehetőséget kihagyott, amikor poénosan, érdekesen beszélhetett volna. De még így is megérte a látogatás, a múzeum igen kellemes hely, jó kávézóval, ahol természetesen whiskey-t is ihatunk és válogathatunk a sokféle ajándéktárgy közül. Mivel függetlenek, ezért nem fognak nekünk egyetlen whiskeyfajtát sem magasztalni, ellenben sok érdekességet tudhatunk meg az italról, annak jelentőségéről az írek életében.

A másik, talán nem annyira újdonság, csak újramelegített dolog a DoDublin nevű kártya, aminek birtokában, 33 euróért három napon át rengeteg látványosságba, múzeumba engedménnyel léphetünk be, vagy kedvezménnyel ehetünk, és ingyen utazhatunk Dublin buszjáratain. Sőt, még egy Pat Liddy-városnéző túra is jár a kártyához, ami szerintem a legjobb ajánlat, ismerve az úr remek túráit. Néla jobban talán csak Donal Fallon vezet idegent a Little Museum of Dublin vasárnapi, St. Stephen's Green körülötti túráin... A buszjáratok ugyan elég lassúak, főleg a belvárosi közlekedés miatt, de mivel remekül lehet róluk várost nézni, talán nem annyira rossz ötlet ez a kártya, és az ára igen kedvező. Ugyancsak ingyen használhatjuk a városnéző buszokat a kártyával.

Londoni mintára elvileg már idén nyárra várható a "beszélő szobrok" projekt megvalósulása, híres ír színészek részvételével. Az ember megáll, mondjuk Oscar Wilde szobra előtt, lehúzza a telefonját egy kód előtt, mire kap egy telefonhívást a szobortól... Díjmentesen  "magát" a szobrot fogja hallani, amint mesél valami érdekességről, valami szokatlanról a szobor kapcsán. Jónak ígérkezik!

Ugyancsak nyáron fog megnyílni a város északi felében található Tenement Museum, a Henrietta Street-en. Évek óta próbálják múzeummá alakítani, hogy bemutathassák, hogyan éltek a szegény családok az 1900-as évek elején egy-egy szobába szorulva, folyó víz nélkül, udvari wc-vel, esetenként százan egy házban. (Európa legborzalmasabb szegénynegyedei itt voltak Dublinban, egészen a hatvanas évekig nem sikerült felszámolni őket.)

Eddig csak időszaki kiállítások voltak, főleg az 1916-os Húsvéti Felkelés tavalyi centenáriumi ünnepségei miatt, de most végre állandó múzeum lesz.

***

A Szt. Patrik-napot munkával töltöttem, igaz, zöld pólóban. Húsvétig több megrendelés, nagyobb mennyiségű eladás várható, a kávézóban pl. nagyon jól fogytak a Szt Patrik-napi sütik. Még a piacon is sikerült eladni őket teljes árért, igaz, nem az összes csomagot, egy megmaradt.

A skandináv sokmagos lapos crispbread-em nem volt népszerű, nem fogok többet csinálni, ehelyett most kutyakeksszel próbálkoztam. Többen is hoznak kutyát a piacra. Végre tudtam használni a tacskó alakú kiszúrómat! A mai piac elég sűrű volt az első félórában, aztán mintha elvágták volna az érkezők sorát: fent a hegyen ugyanis temetés volt, a legtöbb kuncsaftunk oda ment, a tiszteletét leróni. A hét elején, mentés közben lezuhant a parti őrség egyik helikoptere, s a négy szolgálatban lévő közül a kapitányt, egy nőt tudtak csak kimenteni a vízből, de a sérüléseibe hamarosan belehalt. Mint kiderült, helyi lakos volt, ezért itt tartották a szülei a temetési miséjét. Itt volt a köztársasági elnök, a miniszterelnök, aki alig ért haza az USA-ból, ahol a szokásos, külön erre az alkalomra készült kristályedányt nyújtotta át Trump-nak tele lóherével... Itt voltak a különböző potentátok, helyi képviselők (akiknek amúgy is tiszte, hogy ilyenkor elmenjenek a temetésre, ez itt szokás).

Sok ismeretlen arc tért be a piacra, eltölteni az időt, amíg elkezdődött a szertartás. Ismerőseik, vagy a család szomszédai, alig léptek be, annyira kitűntek a megszokott arcok közül, hogy Willie már a bejáratánál megkérdezte őket, a temetésre jöttek-e? Többszázan mentek oda. Ez egy kis ország, Dublin mint egy falu, az ilyen tragikus esemény nagy port ver fel, s sok az érdeklődő (ha rossz vagyok, azt mondom, bámészkodó, lám én is írok róla). A nagynevű résztvevők miatt pár út le volt zárva, még amikor indultam haza, akkor is. Kétórás szertartás volt, hogy szóhoz jusson mindenki. A a szertartás kezdete után szinte kihalt a piac, s nyomott lett a hangulat.

Sokan sutyorogták, hogy milyen furcsa és tragikus egybeesés, hogy a lezuhant helikopter jele R116-os volt, s a hölgy szülőfalujához és a templomhoz pedig éppen az R116-os út vezet fel. Sorfalat álltak a parti őrség tagjai, a hegyimentők, kutyákkal, s a temetés végén a Waterford-i parti őrség helikoptere szállt el a templom felett, látni is lehetett a piac parkolójából, amikor zártuk a kaput. Most már csak azon imádkozom, hogy minél előbb találják meg a három másik embert is, múljon el a rossz idő, kutathassanak utánuk, hadd kezdhessenek gyászolni a többi családok. Borzalmas lehet a bizonytalanság.

2017. március 16.

Megújult konyha






Két nap alatt lett kész. A falak, a mennyezet, a radiátor, a skirting board mind-mind újrafestve. Magnólia színű fal (tudom, tudom, de nem mertem egyénieskedni szín terén), krémszínű csempe körben, új mágneses késtartó (amit már hónapokkal ezelőtt megvettem, csak egy szakértő kézre várt, hogy felkerüljön a helyére). Új fénycsövek, világítás is van, LED-es, most olyan világosság van ott, hogy valószínűleg visszaköltözöm dekoráláskor a konyhába. Nagyon boldog vagyok! Ez is a Black Marble Home Renovation ügyességét dicséri.

S hogy még legyen valami szépség, ide rakom az amarillisz napsütötte képét. Igen, ilyen selymesen világító puha csíkok díszítik a belsejét.