2020. január 7.

Munkakezdés

Írtam, hogy az év végét úgy fejeztem be, hogy egy szem lisztem sem maradt, az utolsó kenyérre éppen csak elég lett. Vettünk néhány zacskó dögerős kanadai lisztet, aminek ügyesen elnéztem a csomagolását, félbarna a liszt. Ugyan a kenyereim enyhe barnás színt öltöttek belül, ellenben olyan pufi, remek bucik sikerültek az év első sütésén, hogy öröm volt nézni. A nagybaniban megint kaptam jó kis olasz kenyérlisztet, majd összekeverem őket, szépen feljavítják egymást.

Az első piacra rengeteg vevő eljött, a kávékuckó is igen tele volt, sok scone-t eladtam. Csendesebb nyitásra számítottunk. Sajnos, nem jól indult tagság szempontjából az év: Willie, egyik alapító tagunk, azt mondta Bellának, aki fel szokta őt hozni a piacra, hogy nem jön többet. A látása nagyon rossz, már tényleg nem lát. Nagyon elszomorodtam. Sokan keresték is a vevők közül, mondtuk, kicsit pihen, szünetet tart, stb., próbáltuk elütni az érdeklődést valami fals sztorival. Mert még nem teljesen hivatalos a döntése, ezt úgymond, be kell jelenteni a tagok előtt is. Így most két új feladat is hárult rám: nyitáskor osztani a számlalapokat a vevőknek, reggel pedig levenni a székeket az asztalokról, s kirakni a cukrot/tejet, vázákat az asztalokra, s a becsekkelést intézőknek kávét felszolgálni, mert a nagy papírmunkában nem érnek rá a konyhába szaladgálni valami forróért a még éppen csak felmelegedő épületben. Ezt eddig mindig Willie csinálta, s mondhatom, elég lógó orral vittem a tálcát a bögrékkel a kollégáknak, mert hiányzott az öreg. Nem bántam, ha diszkréten tolni kellett a kezét a bögréje fölé, hogy hova is öntse a forró vizet, vagy törölni utána a kilögybölt kávét, mert rájött a kezére a remegés, a "shake".  

Piac után aggódva tárgyaltuk ezt, mert eddig mindig igen aktív volt, kertészkedett abban a nett, szép kis kertben, amit egyszer volt szerencsém látni. S a vélemény az volt, hogy vigyázni kell rá nagyon, mert az ember legtöbbször akkor omlik össze egészségileg, szellemileg, ha hirtelen megszűnik a tennivalója. S mesélték nekem, hogy Willie-nek jó pár éve egyszer valami rokonság útján lehetősége lett volna egy Kerry megyében lévő farmra költözni (Kerry, the Kingdom!), s nemet mondott, mondván, a piac fontosabb... 

S ugyanezt mondta két öreg hölgy tagunk, mindketten a 90-es éveikben járnak: hogy ha nem lenne piac, amire sütni lehet, amit várni lehet, ahol pletyózni lehet, találkozni a vevőkkel, már rég nem lennének. Valami, amire készülni lehet. Addig jó, amíg munka van, s amíg még lehet sütni egy-két pitét, amíg célja van a napjainknak.

***

A januári munka felütéssel indult: 200 süti, hó közepére, ragaszkodtak hozzá, hogy kézzel dekorált legyen. December közepe óta levelezgettünk hármasban a dologról az Üzemen keresztül, míg végül ezt a tervet küldték:


Természetesen ez túl részletes, így csak az arany szegélyt, zöld alapot vállaltam el, a mezzaluna fehér pengéjét, fekete fogantyúját és a feliratot. Ezzel is meg voltak elégedve, így ma belevágok a munkába.

S emellé és a rutin mellé még van két torta, és egy 30. szülinapos sütimegrendelés. Az egyik torta megrendelése elég kínos volt, mert egy olyan pár rendelte a gyerekük keresztelőjére, akik szétmentek. Így egyszer a mama üzent nekem, egyszer a kissé hetyke papa, még végül létrehoztam egy csoportot a Messengeren, mondván, így mindenki szemmel tarthatja a másik üzeneteit. Nem volt kellemes nénzi, ahogy a papa finoman csipkedi a mamát. A mama egy viszonylag szolid tortával indított, a papa ellenben küldött nekem egy olyan képet, amit egy váratlanul vagyonosodó, ízléssel kevésbé rendelkező ("dús aranyozás és fokhagymaszag") újgazdag rendelt volna. Hatalmas torta, cukormázfodrokkal, és egy elég csicsás aranykereszttel, benne cirádák, jujj. Mondtam, hogy azokat az egyedi, hatalmas dekorációkat nem tudom (khm, nem akarom) megcsinálni, vessen egy pillantást az oldalamra, no, az az én szintem. 

Némi szünet és gondolom, egyezkedés után visszatértünk az eredeti tortatervhez, kibővítve egy kereszttel és pár galambbal, hogy legyen némi vallásos beütése is a design-nak. Jövő héten fogom nekik elküldeni a tortatervet. Közben egy sütidekorálós fickó képeit látva találtam új ehető, finom részletek kifestéséhez szép ételfestékeket, már meg is érkezett a megrendelt készlet. Mint a vízfesték. Nem kell hozzá alkoholos oldás, mint a többihez, s még egy vkony ecset is járt a készlet mellé, lehet művészkedni. 

***

Az idő nagyon fura. Hivatalosan tél van, de szinte tavaszodik. Erős szelek, hideg esték, langyos délutánok. 13 fok jelenleg. Nárciszok, primulák, bluebell-ek bújnak ki, némelyik növényem abba sem hagyta a virágzást, ahogy azt már említettem párszor - s tegnap trikóban kertészkedtem, s az év első testedzésére is könyen öltözve indultam el. A gym tele volt, hiába, január, mindenki lelkesen testedz, ledolgozni az átlagosan felszedett 2 kilót. Nagyon nehezen indultam neki, de aztán mégis jó volt leizzadni, s álmodozni arról, hogy elfogy rólam a háj. 

A macskáknak még megvan a dús, markolnivaló, sűrű, tömött téli bundájuk, nem vedlenek. Kiváncsi vagyok, mi lesz itt később! Talán be kellene szereznem nekik egy hosszabb szálú, durvább kefét ehhez a sok szőrhöz... S hogy ne maradjunk maskafotó nélkül, íme Manci, akit V. így emelt át a kanapéról, nehogy megfázzon "a kicsi állat"...


2020. január 1.

A sokadik Stührmeres szaloncukor után (az aranypapíros melegen ajánlott!) kissé eltelve, az elmúlt hetek kihagyással letornázott kilóinak visszatérését nem is annyira siratva írom az első 2020-as bejegyzést. Ma éppen csak kimozdultunk, ittlétünk óta először megnézni a tengerben ma megmártózokat. 


Minden év első napján délben a lelkes vállalkozók, legtöbben szponzoráltak, valamelyik jótékonysági  (jobbára bray-i) szervezet javára, megmártóznak a tengerben. A helyi Lyons klub szervezi a megmozdulást, ők intézik a hangosbemondást, a fotóst egy motorcsónakból... A fő szponzor idén az Actimel volt. 

Van, aki rendesen úszik is egy kört, s aztán kimászva a vízből, ami úgy 5-8 fokos, körbeveszik szerettei, törülközővel, valami meleg szesszel, száraz ruhával. Van, aki haverokkal ugrál, csapkod a vízben, aztán irány a part. Van, aki beöltözik, Mikulás sapkásan úszik, s a képeken szerepel egy hölgy, aki karácsonyi függőket varrt az úszódresszére. 

További fotók az ország más partjain megmártózókról itt. Politikusoknak a szavazókörzetben kvázi kötelező a megjelenés, s nem csak drukkerként!

Nem bámészkodtunk sokáig, hazafelé a promenád végén lévő Coffee Dock nevű helyre léptünk be valami lélekmelegítőért. Egy fickó állt sorba előttünk, kabátban, rövidgatyában, mezitláb, ő is az úszók között volt, így gratuláltam neki. Rettenetesen vörös volt a lába! 

Ez a Coffee Dock rendkívül fura hely, kisebb kajákat is kínál, szépen berendezett sátras kiülős része van, de tele van tiltó feliratokkal. Ezt nem lehet, azt nem szabad, ezt nem csinálnak, mert ez és ez a szabály tiltja, valahogy nagyon agyoncsapja a hangulatot a sok laminált, nagybetűs A4-es lapra nyomott felirat. S a kávé is vacak. Ellenben a forró csoki finom volt, s magasra pakolták rajta a később beleolvadó mályvacukrot. Újabb pofon az álítólagos egészéges étkezésemnek. 


Ma a Kis Rohadék dagadtra etetése, s holnaptól már minden vissza a rendes kerékvágásba, munka, sütés...

2019. december 31.

Semmi vagy valami? Évzáró

Az imént a madárcsipogással teli, nedves földtől illatos kertben vágtam a kis bokros krizantém elvirágzott ágacskáit, s phlox szárait, amikor félbeszakított az eső. Esőcske. The soft Irish weather, a bőrön alig érezhető cseppjeivel. A madarak lelkesen gyülekeztek a reggel feltöltött etetőn, mert az enyhe idő ellenére is sokat esznek. A fejem felett meglebbent a fenyő egyik ága, s cinke ugrott odébb riadtan, amikor felálltam a cserép mellől. Nem akartam csendesen elázó háttal dolgozni, inkább bejöttem, évzárót írni, a többi vagdosás majd később jön. Már az új évben.

Tegnap régi ismerős hívott váratlanul, s a hosszú csevegés alatt elkanyarodott a kirándulásai felé, s maga is meglepődött, hányfelé járt az év során, s megkérdezte, mi merre kirándultunk, járunk-e valahová hétvégéken, az országon belül? Meséltem , hogy sokfelé nem jártunk, bár volt pár autózás, emlékezetes utakon, s hirtelen közbeszólt, hogy "persze, hova is mennétek, ott?! Hát ott semmi sincs! Csak birkák, nem is értem, miért, csak jól van menedzselve, hogy tódul oda a sok hülye turista, beveszik ezeket a szövegeket, mi van ott? Fű és kocsmák."

Nyeltem egy nagyot, tudva, hogy sarkos véleményével szemben nem győzhetek, hiszen régóta fúj a külföldre, mióta hazaköltözött, ugyanakkor kirándulásai mindig külföldre viszik. Néha megdöbbentően messzire hazulról. Ilyenkor kár a gőzért, s ugyan átfutott agyamon a sok szépség, amiért idejön a "sok hülye turista", a jól menedzselt mezők és birkák és kocsmák és még sok egyéb kedvéért, s felvillantak bennem azok a pillanatok, amikor megnyílt előttünk egy tengerpart, vagy egy látvány, szigetek és sziklák felé... vagy az a rendkívül békés és emlékezetes félóra, amikor csak ültünk a tengert bámulva, szótlanul, valahol nyugaton... ahol a vizen túl már csak egy másik kontinens van a másik oldalon... Nyilván nem versenghet az Alpok vagy Dél-Amerika csúcsaival, a norvég fjordokkal, de másként szép és értékes. 

Vagyis maradt a nyálnyelés és érvek elnyomása, mert nem győzhetek valakivel szemben, akinek a "valami" csak többezer méter magas síelhető hegy és langyos vízű tengerpart, s a sziget az semmi. Nem tudtam, s már nem akartam megvédeni választott honomat (hazám túl nagy szó lenne, maradjunk a honnál), egyet nem értésünk egyik sarkalatos pontját, de azért a fogam csikordult, ahogy jellegzetes hanghordozásával mondta a semmit. Legyen.

Éldegélünk a szigeten, ahol nincs semmi. Ami még szigetebb lesz majd, ha jön a Brexit, talán még bezártabb, még nem tudom. Hogy is van az a híres mondat? 'Kicsi, savanyú, de a miénk?"

Az enyém. Hacsak nem jön valami kényszerítő tényező, akkor még sokáig.

***

Na, de nehogy már megkeseredett nyállal záruljon az év! (Vagy az évtized, kinek-kinek ízlés szerint.) Jó volt az elmúlt év. Sikeres. Jobbára egészséges is, ami aggodalomra adott volna okot, az csak vaklárma volt. Utaztunk (s most csak a külföldi utakat említem, wink-wink, nudge-nudge), jó nagy kört leírva Európában, a csodálatos Dolomitok csúcsai között. Végigautózva Oregon partjain, s Kalifornia északi csücskén, ahol a hatalmas redwood-okat láttuk. Életre szóló élmény volt mindkettő.  

Félig-meddig megmacskásodtunk, nekem "hála", van pár nem publikus fotóm, amint Mancit V. babusgatja, a "büdös", "bolhás", "börzentő" "dögöt", akit hangulattól függően tolerál. Jelenleg is idebent szunyálnak, Manci  takaróba csavarva a fotelban, Pocak/Poczak a széken, ő kevésbé bújós.

Végre helyreállították a falat! Az újrarakott szegélyköveknek hála, az esővíz (szélmentes időben) nem éri a falat, ami szép, fehér, még most is. Ugyan a tetetején a szigetelésnek álcázott fekete nylon most is cakkosan lóg, s vezeti a vizet itt-ott a falra - hiába kértem, nem vágták egyenesre az építők, mondván, így biztosabban szigetel (?!?)

Tavasszal beadtuk az állampolgárságit. Most csendes várakozás, már az összes előfeltételnek eleget tettünk. Sajnos, a folyamat - rajtunk kívül álló okokból, az összes jelentkező számára - jó pár hónapra megtorpant, majd november végén újraindult, s decemberben már tartottak is állampolgársági ceremóniát, a következő tavasszal várható. Reméljük, megfelelünk az elvárásoknak. Nem leszünk New Irish, nem leszünk írek, sem írmagyarok, de valamiféle büszkeséggel azért el fog tölteni a tény, ha egyáltalán sor kerül rá valamikor.

Lett egy tetoválásom. Régóta tervezett, szeretett, a londoni Hokusai-kiállítás és Japán óta még jobban vágyott tetoválás, a darvakkal, karikagyűrű helyett. Ami másoknak a "Szeretlek Jani", az nekem a két daru.

Eladódott nagyanyám/anyám házrésze. Innen karba tett kézzel figyeltem a dolgokat, öcsém érdeme az egész. Kiváncsi vagyok, új tulajdonosai mit hoznak ki belőle.

Idén 53 éves lettem. Jobbára egészséges, jobbára normális.

Heppi.

2019. december 29.

Lassú napok

Mivel még időnként támad a jetlag, V. meglepő időben ébred vagy lesz álmos. Így ma, ezen az amúgy ráérős vasárnapon korán reggel arra ébredtem, hogy hallom, amint a nappaliban a joghurtos üvegből kapirgálja a maradék joghurtot. Aztán visszaaludtam, s 8 felé ébredtem fel újra, a szélre (ami, az előrejelzések ellenére nem hagyta abba a süvöltést tegnap este 6-kor). A folyosóra bevilágított a nappaliban égő lámpa fénye, de nekem továbbra sem volt kedvem felkelni, s próbáltam a fülemre húzni a paplant. Nem jött, csak nehezen. V. oldala felé fordultam, gondolván, mégis visszafeküdt, s maga alá gyűrte a paplant, de V. ismerős hegyvonulata helyett a meghúzott paplanrészről a sötétben egy tollas fülű, erősen macskaformájú sziluett emelkedett fel. "Manci?!?" - kérdeztem döbbenten, mire halk nyervák és hosszú nyújtózás volt a válasz. 

Az első wtf? gondolat után "Ebből durva botrány lesz, hess innen" suttogással tereltem az ágyból lefelé, de ment magától, én pedig kissé aggódva követtem ide-oda lengő pocakját: V. megöl,ha ezt megtudja. S hogy' jött be Manci egyáltalán, s honnan tudta, hogy belül egy kényelmes ágy van, amire ő felfekhet? 

V.-t a vártnál kevésbé rázta meg a dolog, mert igen, ő engedte be Mancit reggel, aki vernyákolva ült az ajtó előtt, kaját is adott neki. Azt nem látta, hogy Manci mikor surrant be hozzám, de még hozzá is odament a macska, megszagolni a joghurtját. "De legalább teljesült az álmod." - mondta, s azon gondolkodtam, mikor is aludtam utoljára macskával... Alighanem több mint 22 éve, még Possummal, nyugodjék.

(Amiről megint eszembe jutott, hogy a felújítási munkálatoknál vajon kivágják-e Possum előtti macskám sírja felett a tiszafát, s esetleg megbolygatják majd ott is a földet...? Hess, szomorú gondolatok!)

De most már meg vagyok róla győződve, hogy valahol máshol is kényeztetik Mancit, különben miért jött volna be a hálóba, amikor eddig beérte a nappali sarkába rakott párnájával, vagy a székek valamelyikével? Honnan tudta, hogy ott beljebb is van alvóhely, s attól az egyre kevesebb kajától, amit tőlem kap, sem lehet ennyire degesz ( vagy "plump", ahogy szomszédasszonyom mondta). Vajon hová van még bejárása?

***

A mai olaszautós találkozót majdnem az ország közepén, a Portlaoise melletti Midway elnevezésű benzinkút-szálloda-kajáldakomplexumnál ejtettük meg. Szép felvonulás volt, a vártnál többen jöttek, egészen érdekes kocsikkal. Ismét megsimogattam Böhöm füleit, s ahogy elnéztem a fenekét, eszembe jutott, hogy ez egy majdnem 20 éves autó, s még most is milyen elegáns, és jó állapotban van...

Néhány eddig ismeretlen arc is feltűnt, de most beértem azzal, hogy bezsebeltem a sütikért a köszöneteket, aztán elfordultam a társaságtól, s inkább újságot olvastam. Évtized-összefoglalót közölt az újság, közte nemcsak örömteli, hanem borzadályos képekkel, s ahogy néztem a képeket, az jutott eszembe, hányszor gondoltam az alatt évtized alatt (is), hogy ennél aztán nincs lejjebb. Ennél borzalmasabb nem jöhet... Pedig de... Mindig akad egy újabb "outrage", amin felhorgadnak a népek, s aztán nem történik változás. Gennyes egy társaság az emberiség. Afrikában (is) még mindig éheznek, ahogy gyerekkoromban is éheztek, Afrikában (is) még mindig kiskirályok és törzsek ölik egymást halomra, diktátorok jönnek-mennek, de inkább jönnek (ott is), közben én itt kevergetem a lattémat a nagy fene jólétben... s csak sóhajtozom befelé, már ennek is 4-5-6 éve?! Ilyen gyorsan fogynak az évek? 

(Az utóbbi időben elég sok rossz hírt kaptam, barátok hozzátartozóinak betegségeiről,  aggodalmakról, VALAMI mindig van, amiért lehet szorítani, de nem minden rossz, mert az elmúlt két napban két örömteli hír is jött, sőt, három: új gyermek, új újszülött a családban, és jövőre egy újabb kisbaba baráti körben a remény tárgya... Ne nyafogjunk!)

Egy hozzám hasonlóan a társaság szélére húzódó, Massey-Ferguson-logós kabátot hordó hallgatag pasival próbáltam kicsit csevegni, hogy ne érezze annyira kilógónak magát. Kicsit szídtuk a tömeget (tele voltak az utak, mert megkezdődött a karácsony utáni kiárusítás), szapultuk a karácsony vásárlási őrületté való elfajulását, aztán nem maradt téma. Egy mondatot mondott még arról, hogy nemrég volt Lengyelországban, ahol nem volt ez a "vegyél-vegyél" őrület, s ezzel be is rekedt a beszélgetés. Olyan akcentusa volt, hogy nem mertem tovább kérdezősködni.

A közös kávézás után elautóztunk egy közeli várromhoz, ami egy jókora kiemelkedésen áll Középfölde szelíd dombjai között. Dunamase várát (Dhún Másc) egy 9. században épült erőd helyén, a 12. sz végén építették. Mire odaértünk, addigra már sajnos elment a nap, kellett a sapka, fent a vár mellett még jobban süvített a szél. Meglepően sokan választották ezt a romot ma úticélul, alig tudtunk leparkolni a közeli kis anglikán  templom és a várrom között. Impresszív vastagságú falak és igen szép kilátás fogadott minket fent, s végre sikerült hosszabban beszélgetni az egyik klubtaggal. 



De aztán irány haza, kellett már valami ebédféle a gyomrunkba. Az év utolsó kenyerét sütöttem ki tegnap, de úgy, hogy a nagy, 30 literes edényemből teljesen elfogyott a liszt. Ezért mielőtt elindultunk a találkozóra, lementünk Delgany-ba, az ottani delikatesszenbe, hogy amíg nem jutok minőségi liszthez a nagybaniban, vegyünk valami jót. Sikerült is kanadai jó erős kenyérlisztet kapni, úgyhogy majd az újév első kenyerét V.-nek ebből sütöm. 


Nem meséltem még, de egy magyar kovászolókat összegyűjtő nemzetközi térképnek köszönhetően megkeresett egy magyar nő Dublin másik végéből, hogy adnék-e a kovászomból, mert ő megölte a magáét. S mivel igazi piacot is kerestek, megbeszéltük, s az utolsó piacnapon lejöttek a piacra, s átadtam neki a 40 dekásra hízlalt Kis Rohadék-csemetét, így most már Budapest, Bellevue után Lucan-ban is lakik egy kis darab 6.5 éves neveltemből. Éppen a nagy roham idején érkeztek, nem is tudom, mennyit láttak a piacból. Saját sütésű kenyeret adtam nekik ajándékba, lássák, mire képes a Kis Rohadék (alias Állatka), cserébe kaptam tőlük kristálygombát, ami most a hűtőben él (remélem, nem ölöm meg). Nagyon kapkodós 4 óra volt az aznapi, még rövid csevegésre sem jutott időm, annyian voltak aznap a piacon. Csak nyitáskor 70 számla-lapot osztottam ki, s még utána is, egyre csak jöttek, jöttek az emberek... S megint csak kiderült, hogy nyugodtan csinálhattam volna 3x annyi sütit, mézes kisházat, bármit! 

***

Ez a videó most jött fel a Facebook-on, emlékeim között. Nahát. Két éve volt, karácsonyi olaszautós találkozó, ebéddel, amire egyedül mentem, Kilkenny-be. George még ott szórakozott velünk... Az összes egykori és mai olaszautónk ott van a felvételen, a bordó 166-os Böhöm és a sülzanótsárga Popsika... és Julie. Az ebédre vitt, Mohakonyha receptjének köszönhető fahéjas, mandulás, csokis csillagnak nagy sikere volt.



A mostani találkozóra a fehércsokis, szárított málnás szeletek maradékát vittem, és egy új receptet próbáltam ki: karácsonyi ízeket adó fűszerekkel ízesített süti: van benne fahéj, gyömbér, őrölt bors, mehet bele kardamom, és szerencsendió, és jó adag eszpresszó. Igazi felnőtteknek való süti, a New York Times sütős oldaláról.

2019. december 24.

The holly and the ivy

A dekorációs ötletet a régi angol karácsonyi ének adta:


Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Karácsony, 2019

Lant letesz. Roham vége. Tapasztalatok levonva, számlák elküldve, béke, csend, nyugalom.

***

A tegnap reggelt a postásra fülelve töltöttem, könyvcsomagot várva. Tegnap már annyira holiday-üzemmódban voltam, hogy nyafogva, elnyúlt képpel reagáltam V. kora reggeli ébresztésére. Ő még vitte az utolsó házikót az Üzembe, azt a házat, amire a lehető legtöbb édességet pakoltam fel, hogy ne maradjon meg túl sok a kissé optimistán vett 3 kiló cukorból.

Shanna révén szert tettem egy új kliensre, s ő elégedetten beszélt a sütijeimről, s arról, hogy akkor majd Bálint-napkor megint jelenkezik. Kiváncsi vagyok, a nála hagyott névjegyek alapján jelentkezik-e nálam új vevő sütikért. Valahányszor ott voltam nála, vásárlókkal volt tele a bolt, remélem, jó kis karácsonyi bevétele lesz. Nehéz volt ott beszélgetni, mert a szemem állandóan járt, a sok szépséget vizslatva, simán el tudtam volna költeni a bevételemet a boltjában. S költöttem is, Stephanie-nak, piaci pótnagyimnak vettem születésnapi ajándékot (98 éves volt idén!), egy csodás, kézzel festett selyemsál képében: litván hölgy festi őket Limerick-ben, csodás darabok, finoman, kézzel beszegve, s éppen volt egy, aminek színei harmonizáltak Stephanie egyik sűrűn viselt kardigánjával. Az utóbbi években karácsonyi tortát kért és kapott ajándékba, de idén már nem kérte, azt mondta, nem igazán eszik már édességet. 

A reggeli, postaváró punnyadásomból egy igencsak jókedélyű csomagszállító ugrasztott fel, aki az ajtón jó hangosan kopogott. Merőben szokatlan volt ez, hiszen ott a csengő. Megyek ki, hogy hátizé, de mondta, sok a  csomag, nincs ideje magyarázkodni, s ugyan az Amazon oldalán még nincs ott, hogy útban a könyvcsomag, de ő azért már itt van, merrikrisztmasz, sejti ő, ding-dong, hogy a csengővel nincs semmi baj, de ő már csak ilyen, kopogtat, ittírjaalákedveshölgyemazujjával, merrikrisztmasz!

Már elhajtott a kocsival, de én még ott álltam a küszöbre fagyva, hogy ez az egy lélegzettel elhadart mondatözön most mi volt, kellett volna borravalót adnom, vagy miért édelgett itt velem? Lényeg, a szombat délután megrendelt könyveket vasárnap délután átküldték Angliából a dublini postai elosztóba, s hétfő reggel 9:39-kor megérkezett hozzánk. No. Mi lesz itt Brexit után, nem tudom, de V. célzott rá, hogy majd más Amazon oldalon regisztrál.

Az, hogy a Brexit hogyan fog majd az ír sziget gazdaságára, életére hatni, próbálom nem átgondolni.

***

Emígyen felszabadulva a várakozás alól, nekiindultam az ünnep előtti körnek. A csomagtartó megpakolva az elmúlt hetek reciklálandó cuccaival, fent az ipartelepen jókora tömeg osztotta szét a megfelelő tartókba a papírt-üveg-fémneműt, nem volt szabad parkoló, sorban álltak az autók a bejutásért. 

Aztán irány a főút, sűrű forgalomban fel Sandyford-ba, Susanékhoz, a karácsonyi tortával. Utána a közeli kis falu zöldségesénél vettem meg az összes zöldségfélét az elkövetkező két napra, sokkal jobb volt a választék, mint a Tesco-ban, s ugyan a parkolóhelyért ment a nyomulás, s cipőskanállal illesztettem be az autót a bolt udvarára, mégis rekordidő alatt sikerült beszereznem mindent. 

Félelmetes mennyiségű ember volt az utakon, a boltokban, ahol a rendkívüli helyzetre való tekintettel külön láthatósági mellényes, Mikulás sapkás férfiak irányították a parkolni vágyókat. Susan magyarázta, hogy egy ilyen utolsó bevásárlási napon érdemes fél 11 előtt menni, mert akkor még nem lehet venni alkoholt, s lényegesen kevesebben vannak.... Sosem gondoltam volna erre, igaz, nem is az volt a cél, hogy több doboznyi itókával jöjjek haza. Régen elfeledtem már azt a kisboltos időszakomat, amikor az ünnep előtti héten a piásdobozok elárasztották a polcokat, s a hűtőpultok előtt is dobozokban, kartonokban egymásra pakolva várta a sok sör és bor az izzó tekintetű vásárlókat, mer' jaj, mi lesz, ha arra az egy napra, amikor nincs nyitva italbolt, nem marad otthon innivaló?!

Csak nagy önfegyelemmel sikerült elnyomnom magamban ezt a mesterségesen gerjesztett vásárlói pánikot, s türelmet erőltetve magamra (SZERETET!!!) nem löktem fel senkit magam előtt a boltokban a kiskocsival, s parkoláskor is előzékenyen intettem be magam elé a láthatóan bizonytalan öregasszonyt a minden oldalról megroggyantott autójával. Csak érjek már haza.

A karácsonyi holmik kirakását mára hagytam, takarítás utánra, de a Susantól kapott gyertyát már kiraktam az ablakba. Amikor még nem volt a Karácsony kommersz, és az íreket nem vetette fel a pénz, s nem kezdődött meg a karácsonyi dalocskák lejátszása a boltokban november közepén, akkor az ír házakban, kunyhókban a karácsony esti dekor egyetlen gyertya volt az ablakban. Nálunk is az lesz, és az adventi csokor s a kis gyertyák hőjével hajtott fajáték lesz csak a dekoráció. Tálba rakva az asztalra kerül az ajándékba kapott szaloncukor, és a nagy kerülővel, Seattle-n át idejutott konyakmeggy, van panettone az olaszoktól, és bejgli Tibor péktől, Dun Laoghaire-ből. Töltött kápi és hal ugyan nem lesz, de - valószínűleg a nagy számú kelet-európainak köszönhetően - idén a Supervalu-ban a halaspulton pontyokat láttam! 



***

Tegnap este kis szomszédi összejövetelre voltunk hivatalosak, amire megint csak én mentem el, azzal a szándékkal, hogy csak a kötelező egy órát fogom ott tölteni. A mellettünk lévő tömbben lakó szervezője nem túl népszerű a telepen, kicsit fura, merev hölgy, elkényeztetett egyke lányával és hallgatag, orvos férjjel, aki folyton ügyel, s csak rövid mondatokban társalog - ha jelen van -, a vendégekkel. Szóval olyan foghúzás jellege volt az egésznek. Az embernek nagyon rá kell hangolódnia, előre megfogalmazott egyenmondatokkal, ha beszélgetni akar a hölggyel, valahogy nem megy a dolog csak úgy, magától. 

Mindenki hozott valami kis kaját, én egy fehércsokis, szárított málnás édességgel járultam hozzá az eszem-iszomhoz. A szűk nappaliban ültünk le, azzal a pár szomszéddal, akik elfogadták a meghívást. Idővel csak megindult a csevegés, így arra riadtam fel, hogy lassan két órája ott vagyok: az amerikai szomszéd papájával a családfa-kutatásról beszélgettünk, a filipinó szomszédnővel Trumpot szídtuk (he's not graceful!), a férjével Seattle időjárását és a kékcimkés Johnny Walker árát veséztük ki, a másik szomszédról pedig kiderült, hogy félig német, félig ír, Németországban született, s Toszkánában nőtt fel, így szépen visszakanyarodtunk a családfa-kutatáshoz... Megcsodáltam a kislány Mikulás sapkás hörcsögét (jujj), mind kaptunk kis ajándékot, közösen panaszkodtunk a lakások minőségére és a hangszigetelés hiányára, szóba került a melegvizes rendszer átalakításának lehetősége átfolyó rendszerűre, s záróakkordként szóba jött, hogy volna szomszéd, aki almalekvárt kenyérre cserélne... Nem maradok sütés nélkül a két ünnep között sem, már látom.

***

S akkor a karácsonyi történet: ugyan nem most esett meg, hanem jó pár napja, de igen bájos látvány volt, muszáj megírnom. Toltam be a kiskocsimat a Tesco-ba, egy tömegmentes napon, korán délelőtt, s az első folyosón, mindjárt a bejáratnál szembejött velem egy baba. Vagyis inkább toyogott, a járni már tudó, de még azért bizonytalan babák kissé előredőlő járásával. Világosbarna hajú aranyos kislány, amolyan gyermekszépség, csinosan felöltöztetve, fodros szoknyácska, csatos babacipő, világos színű kiskabát. Mintha egy divatprospektusból lépett (bocsánat, totyogott) volna ki. A gyermektelenek aggodalmával fordultam utána, mert közel s távol nem láttam senkit, sehol egy ember, akire rásüthettem volna a szülő cimkét. Alig páran voltak a boltban.

A kislány csak ment előre, a kijárat felé - el fog veszni, már ott az ajtó, villant át az agyamon -, de akkor megláttam a totyogás célját: a kosarak mellett, a bejáratnál állt egy kb. méterhúsz magas, műanyag Mikulás figura, fenekéből dugó kanyarodott a földre dobva, alighanem későbbi beüzemelésre várva: talán majd villogni fog a szeme, vagy mozgásérzékelős az orra, s hangosan ho-ho-hózni fog, ha elmegy mellette egy gyanútlan vásárló. A gyereket teljesen megbabonázta a látvány, nekidőlve a láthatatlan szélnek ment a Mikulás felé, majd megállt előtte, hátraszegett fejjel, s nézett fel a médincsájna borzalomra. Na ja, a gyerekeké a karácsony, ez az egész Mikulásosdi, nekik még nagyon nem számít, hogy a Mikulás műanyag, s a seggéből áll ki a drót, s urambocsá', gépi hangon hohohózik. Újra körbenéztem, tényleg sehol egy anyaszerű?Kié ez a gyerek?

Mire visszafordultam, a baba már átölelte a Mikulást, őszinte lendülettel, de gondolom, azért átvillanhatott kis agyán, hogy itt valami nem kóser, a piros kabát hideg, a fehéren bodorodó szakáll merev, s nem mozdul az arcocskája alatt, de nem láttam az arcát, hogy mi a reakciója, csak azt hallottam, s láttam, hogy mögöttem egy nő aggodalmasan szól, majd mellettem elsiet: "Emily? Emily, hát itt vagy?" s a szintén jól öltözött anyuka sietősen leválasztotta a gyerekeket a Mikulásról, s berakta a kiskocsi babaülésére. "Gyere, Emily, még vásárolnunk kell" - mondta a kislánynak, s elsietett vele a zöldségespultok felé, míg a kislány - amennyire tudott -, fordult vissza, nézni a Mikulást.

A Mikulás továbbra is merev tekintettel nézett a világba, de mire újra mentem, már nem volt ott, lehet, hogy a másik bejáratnál teljesített szolgálatot. A kis Emily, csinos ruhácskájában, lelkes totyogásával napokig megmaradt bennem. 

Bizony, a gyerekeké a karácsony.

2019. december 7.

Kezdődnek a viharok

Azt hiszem, nem ez lesz az az este, amikor kirakom a karácsonyi koszorút az ajtóra. Odakint igen vad szél üvölt, néha meglepően durvát és nagyokat lök a bokrokon, s máris felgyűlt egy nagy adag levél az ajtó előtt. A macskák sehol, a délutáni enyhe és akkor még szélmentes, szinte tavasziasan lágy időben - 13 fok! - nyilván kint élvezték a szép időt, s most ki tudja, hova bújtak be a szél elől. Hiába hívogattam őket vacsorázni. (V. alighanem forgatja a szemét, amikor ezt olvassa, mert igen, van reggeli ideje és vacsora ideje a dögöknek.)

Nem volt időm híreket olvasni, de most megnéztem, s lám, a szezon első, az ír meteorológusok által Atiyah-nak nevezett szélviharhoz van most szerencsénk. (Most vagy fejlődnek, és dúl a multikulti, hogy már nem Aoife vagy Aisling nevet kapnak a viharok, hanem ilyen egzotikus nevet, vagy kifogytak az A betűs nevekből... ki tudja.)

A szél késő délutánra érkezett meg, se sebaj, gondoltam, legalább nem esik. Piac után becsomagoltam egy nagy adag sütit, egy új kliensnek, s a terv az volt, hogy leadom, aztán elmegyek az RDS nevű kiállítócsarnokba, megnézni a mostanra Gifted-nek keresztelt karácsonyi kézműves vásárt (korábban csak ez volt a neve: Kézműves Vásár.). Aztán kiderült, ma csak 7-ig van nyitva a vásár, mire odaértem volna, egy órácska maradt volna csak nézelődni, az pedig - tapasztalatból tudom -, nem elég. Így ez holnapra marad. Helyette leadtam Shanna-nak, az új kliensnek egy nagy adag süteményt, amit egyből osztani is kezdett az éppen ott tartózkodó vásárlóinak (ajándékboltja van, ír festők, ékszerkészítők, kézművesek termékeit árusítja). A vásárlói egyből névjegyet kértek, látva a sütiket, én pedig csendesen dagadtam. 


Ezeket a függőket kérte Shanna, az új kliens


Munkabeosztás

A mai piac katasztrófális volt, rengeteg sütiszelet megmaradt, kétségbeesetten tukmáltam mindenkire zárás után. Jövő héten nem fogok ennyit sütni, hanem a karácsonyi dolgokra koncentrálok, dekorált sütik, kisházak, amúgy is rengeteg a megrendelés, nem is bánom, ha a szokásos szeletekre nem kell az idő. Gyakorlatilag tele vagyok rendeléssel. Ma még beesett egy mézesház rendelés, Loreto-tól, minden évben rendel, a már kamasz gyerekei mindig kikunyerálják, hogy legyen mézesház az asztalon. Ehető díszben idén sincs hiány: ugye, vettem eleget még Seattle-ben, kaptam ajándékba ablak alakú cukrokat Hollandiából, és kaptam egy érdekes, meg nem mondom milyen édességet az élelmiszerbolt amerikai szekciójában: szép szabályosan megcsavart tömör, kemény vörös zselérudak, azokkal fogom kirakni a tetők szélét. 

Közben megnéztem, V. merre jár (jelenleg Grönland és Izland között), mert ezt a hetet Seattle-ben tölti, munkával, rengeteg meeting vár rá. Utolsó bejelenetkezéskor még elárulta, hogy bébis családok ülnek előtte, mögötte, így nehéz útra számít. Pedig mennyire ajánlottam neki a füldugót, mégsem vitt magával... Én már egészen rászoktam. A szomszéd kései zuhanyozása,  Zajosék, vagy egy megvadult riasztó nem gond már.  

Szóval neki is sűrű hete lesz, de talán lesz alkalma a városban összefutni a barátokkal, ha csak egy kávé erejéig is. Viszi magával a személyre szabott ajándékokat: a mézes Mikulások éppen belefértek a szállításukra kinézett dobozba, mintha ki lett volna számolva, pont belefért a 18 süti a barátainknak és a gyerekeiknek:


Ez a hét - nem mondok újat - így majd kemény munkával telik, egyedül leszek, nem számítva a macskák társaságát. Manci már nagyon magabiztosan követeli ki magának az erre kijelölt cipőkefével való bundaápolást, hosszan elnyúlik a szőnyegen, s teszi-veszi magát a kefe alatt. Amúgy jobbára alszik egész nap a sarokban, nem zavar sok vizet, bár néha vernyákolva odajön, hogy akkor most babusgassam. Jó tömör téli bundája van már, csuda vaskos. 

***

Az elmúlt 3 hétben gázszerelőket üldöztem, hogy meglegyen az éves bojlerszervíz. Hívtam először azt az embert, aki utoljára ellenőrizte. Majd jön, mondta. Hívott is, de szombaton, amikor piacon voltam, V. pedig Magyarországon volt, nem volt, aki beengedje. Jó, akkor majd jövő hét, így ő. Vártam, üzentem, se kép, se hang. Próbáltam egy másikat, aki itt lakik fent egy utcányira, többször láttam már a céges logóval ékes kocsiját, s igen nagyon ajánlották. Januárra be tud írni, mondta kissé morcosan a telefonban. Nekem előbb kellene, mondtam, így november végén. Akkor keressek valakit a netről. Kérdeztem ismerősöket, ajánlottak egyet, az is helyi. Őt is üldöztem egy darabig telefonnal, üzenetekkel, azóta is várom. V. közben hazajött, ő a kollégái által javasolt dublini embert kereste meg, december 20-ára be is tudtak volna minket ütemezni. Á nem, hagyjuk - így én, kis naív -, kerítek én egyet, aki előbb jön. 

Megpróbáltam a 3. helyi céget, visszahívás nuku, így gondoltam, a bejáratott utat próbáljuk megint (miért is nem azt próbáltam legelőször?). Minden szolgáltatónak megvannak a szerződött emberei, eddig mindig velük nézettem meg a bojlert: mivel a szolgáltató ad időpontot, s előre ki is fizetem a szervízt, a szerelő tényleg ki is jön az adott időben, s nem kell térdre borulva imádkozni, hogy kegyeskedjék kifáradni, ha egyszer már azzal hirdeti magát, hogy no job is too small. 

Slusszpoén? December 20-án jön a szerelő... 

***

Közben V. gépe elérte Gröndland partjait, sőt, lassan már el is hagyja... talán lát is valamit belőle. Azt írja a weboldal, félórával előbb leszállnak majd, talán volt egy kis hátszelük, haha... Itt már órák óra sötét van, de ha kinézek, a naponként szaporodó karácsonyi fények igen szépek a lakások nappalijaiban. Lassan én is felrakom őket a lakásban, hadd legyen kicsit ünnepibb hangulat a munkás hétköznapokban. A Christmas FM már régóta segít a munkában, nem bánom, hányszor ismétlik a klasszikusokat, jó hallgatni a karácsonyi dalokat. Odakint továbbra is hangoskodik a szél, s a kopogásból úgy sejtem, az eső is megérkezett mellé. Holnap egyedül bámulok majd az ádventi gyertya lángjába, s próbálom majd ignorálni a bojler gyanús hörrenéseit. Remélem, nem talál hibát a szerelő...