Januári mindennapok

Tegnap délután - mikor végre elrugdostam magam vásárolni -, csodás naplementének voltam tanúja: a napfény megvilágította Bray Head gránittömbjeit, csupa arany lett minden szikla, fent a farm és a golfpálya felett. El is küldtem gyorsan egy fotót róla egy barátnőmnek, ő ismeri a sziklákat jól, tudtam, hogy tetszeni fog neki.

Éppen belekeveredtem az iskolások délutáni kirajzásába: két középiskola is van a környéken, egy fiú- és egy lányiskola, pillanatok alatt tele lett a bolt egyenruhás, térdzoknis lánykákkal, akik uzsonnáért tértek be a Tesco-ba. Hazafelé pedig egyenruhás kamaszfiúk jöttek velem szemben. Hosszú meg-megakadó kocsisor jelezte, hogy megkezdődött a délutáni/esti csúcsforgalom, s mert a városban képtelenek szinkronizálni a lámpákat, délután négytől este hétig jobb nem áthajtani a városon. Sőt, amikor piaci értekezletre megyek, már fél 8 előtt el kell indulnom, hogy időre odaérjek, a mintegy 18 percnyi autózásra lévő épülethez. Pár éve félkor elég volt beülni az autóba, most már elkésnék. A reggeli forgalom is érezhetően sűrűbb, olvastam is valahol, hogy több az autó az utakon, de a pontos adatot elfelejtettem.

Az idő továbbra is enyhe, nem volt téli hideg eddig: a mini nárciszaim kis feje már kezd befordulni vízszintesre, jelezve, hogy még néhány enyhe nap, s kivirágoznak. Az újságban korai virágokról kértek fotókat az olvasóktól, egy, a meleg telet emlegető cikk végén. A minap felmértem - elég nehéz szívvel - az elhanyagolt kert állapotát, s ahogy letördeltem az egyik növényem elszáradt magfejeit, s széthúztam a kusza szárakat, ráakadtam egy virágzó pirosló hunyorra: szép csendben, a többi cserepes mögé rejtőzve virágozni kezdett, jóval korábban, mint illenék.

Ugyan még nem teljes gőzzel, de indulgat a munka, van már megrendelés március végére, február közepére kettő is, s lassan kezdhetek készülődni Bálint-napra. Lehet alkotni, minden hónapban lesz ünnep. Hosszan rágtam a szám szélét, milyen formájú sütikkel tudnám jelképezni a januárt, most, amikor ilyen enyhe? Ott a 800 kiszúró és én megint csak a jól bevált dinoszauruszos és egyszarvús sütiket csináltam a piacra és a kávézóknak. Pulóver, pingvin sállal? De hát nincs hideg! 

Van egy vevőm, Sophie, aki mindig igen érdekes, formabontó sütiket rendel. Legutóbb "geode" sütiket kért, erről sem hallottam még, aztán kiderült, hogy pár éve tortaként lett "trendi": a tortába jókora "repedést" vágnak, s belül megtöltik különböző kandiscukorral, s úgy néz ki, mint egy hatalmas kristály. No, ilyenhez hasonló sütiket kért most tőlem Bálint-napra, egyszerűsített változatban. Meg nem mondom, hogy mondják a geode-t magyarul, mindenesetre így nézne ki a süti:

Ahogy nézegettem, hogyan tudnám ezt elkészíteni, hangosan felnevettem: egy barátnőm vitt el a budapesti Ázsia Center-be, s ott vettem főleg kékes/lilás árnyalatú kandiscukrokat, amiket ha apróra török, tökéletesen fel lehet használni Sophie sütijeihez. Eddig nem sok mindenre tudtam őket használni, most itt a nagy alkalom! Egy kis festett háttérrel szerintem el tudom őket készíteni.

***

S idén úgy alakul, hogy nem indulunk el Húsvét hétfőjén Magarországra, lesz idő szusszanni. Később megyünk, május elején, s június elsején jövünk haza. Kissé megszeppenve vettük észre, hogy a bejáratott útvonalunkra a) nem megy a megszokott járat a megszokott céggel, b) a másik cégnél gyakorlatilag nincsen már szabad kétágyas kabin. Ami volna kabin, az már szinte hotelszobai minőség, olyannyira megdobja a jegy árát, hogy az már luxusszámba menne. Teljesen elfeledkeztünk róla, hogy a közelgő Brexit - akár így, akár úgy -, kihatással van/lesz a kompjáratokra. Mennyire naiv vagyok, Istenem! Csak azon gondolkodtam, fel tudunk-e majd zökkenő nélkül autózni Északra, lisztért, miegyébért, vagy majd szívózás lesz a határon, ha úgy alakul, s újra lesz határ? Arra nem is gondoltam, hogy ott a rengeteg szállítócég, s a hozzánk hasonló utasok, akik mind-mind el akarják kerülni Angliát... még az is, aki eddig arrafelé ment. Mert ki tudja, mi lesz. Végül a szokásos járat helyett (Rosslare-Cherbough) Dublinból megyünk az új, elsőként most januárban induló W. B. Yeats nevű komppal. A szinte már ismerősként kezelt Oscar Wilde kompot egyelőre kivonták a forgalomból, Rosslare-ből csak a Stena Line indít kompokat Franciaország felé - na ezekre nem fértünk fel...

Még egy kis Barcelona

Az első teljes munkahét reggele Zajosék igen zajos veszekedésével és a kertész levélfújójának zajával ébresztett minket. Tovább aludtunk, mint szokás, ráérős keléssel, mert V.-t leterítette valami egynapos influenza-szerűség: láz, végtagfájdalom, szédülés, nyomott hangulat - hétvégi kimozdulásunk helyett ágy, olvasgatás, s rengeteg tea volt műsoron. Mára már jobban van, kivett egy nap betegszabadságot, de azért rajta tartja szemét a munkahelyi történéseken és még egy confcall-ba is beszállt.

Odakint a szokott felhős ég, hideg szél fúj, valahogy sehogysem akar kisütni a nap. A mosógép a konyharuhák tömegével bajlódik. Holnaptól már sűrűbb lesz a hét, megyek fodrászhoz, hogy megint emberformát nyerjek - decemberben nem volt rá időm. Aztán nagybani, fel kell tölteni a készleteket. Liszt, darált mandula, cukrok - már megjött az első érdeklődő email az Üzemtől, hogy áprilisban lenne rendelés, tudom-e vállalni? Toy Story-s dekorra volna időm és ötletem?

Barcelonában, Trish-sel beszélgetve vettem észre, hogy elég sűrűn emlegetem az Üzemet úgy, hogy "nálunk", "mi így csináljuk", pedig én már csak beszállító vagyok, nem alkalmazott, érintett a mindennapjaikban. Kezd nosztalgikus ködbe burkolózni a stresszes időszak, amit ott töltöttem. Mint a gimnáziumi évek kamaszos szenvedései, az egyetemen töltött tucatnyi év érdekességei, a kisbolt dolgai - mind megszépítő messzeségbe kerül, de azért ha megkapirgáljuk a feszínt, előjönnek az emlékek a bosszúságokról, a bőgésekről, a frusztrációról. Jó lesz az Üzemet kartávolságra tartani magamtól, nem elérzékenyülni, ha benyomom a nyikorgó nagy rácsos kaput, azon ritka alkalmakkor, amikor én szállítok. A távolságtartásban segít, hogy a mostani belső dekoráció nagyon idegen nekem. A falakat Ray ismerősének fura "élet-koszorúi" díszítik, amelyek úgy néznek ki, mint valami igen csicsás temetői koszorúk: biztos érdekesek, de nekem valahogy olyan slendriánná teszik az Üzemet. 

Segít az a november végi cikk, amelyben Ray az én házikómmal pózol egy fotón (az volt az első házikó, amit a múlt szezonban csináltam), írtam is róla, hogy várom a megjelenését. A nevemet elírták, először félre is értettem, nem tudtam, hogy a Hermione-ként emlegetett "bentlakó" cukrász az én volnék - csak a telefonos interjú során félrehallotta a nevemet a cikk írója. Tele volt tévedésekkel a cikk, s alaposan felbosszantott. S bosszankodtam, ahelyett hogy előtte tisztáztam volna Ray-jel, mi ez az egész, s nevettem volna - ahogy később már nevettem -, az újságírónő felületességén. Nekem végül nem generált több megrendelést, legalábbis nem tudok róla, de stresszeltem miatta, mert akkor jelent meg, amikor én már ott álltam tollal a kezemben a rendelési könyv felett, készen arra, hogy nna, akkor lezárom. Ostoba félreértés volt, s hogy' marta a gyomromat miatta a sav!

Aminek igen örültem, hogy a Tripadvisor-on a legutolsó visszajelzések szerint a sütemények finomak, a vásárlók elégedettek, a látott képek alapján szép torták készülnek ott, így remélem, hogy ez a cukrászlány megmarad az Üzemben sokáig. Már cukormázat sem kell vinnem, mint eddig, vajkrémmel írja fel a tortákat, ez is könnyebbség. V. mindig morgott, minek kell cukormázat csinálnom, ez olyan betanított munkás-feladat, nem kézművesség, hiába meséltem el, hogy egy-két tojásfehérjéből, vagy annak megfelelő szárított fehérjeporból az Üzembeli nagy keverőgépben cukormázat felverni elég nyűgös dolog.

***

Barcelonában nem maradhatott el a kötelező vásárlás. Új kiszúrót nem találtam, csak egy három különböző méretű hópehelyformából álló készletet, megvettem. Így elérte kiszúróim száma a 800-at. (Igen, már van hópelyhem, de ilyen formájú még nem volt.) Alaposan végignéztem a boltokat, találtam pár hasznos apróságot, de az igazán nagy beszerzés egy minőségi kenyérvágó kés volt és egy erősebb, ügyesebben kialakított kis kézi reszelőé, ami hatékonyabban reszeli a citromhéjat, mint a meglévő. Azt még az Üzemben mentettem meg a kidobástól - leesett ugyanis a fém kerete, s csak nehézkesen lehet vele reszelni, de még működik. Most ő is majd a reciklálóba kerül. Hazajött még  velünk egy pár olyan bors- és sódaráló, aminek minden alkatrésze fém. Ezt sem találtam még itt. Amikor V. említette,hogy cukrász volnék, kaptam 10 % engedményt, gyakorlatilag bemondásra, mert csak cégnevet kértek, mást nem. Hurrá. Kellemes meglepetés volt, hogy nem a legdrágább holmit akarta rámsózni, hanem kikérdezett - akárcsak a késes bácsi Kyotóban -, hogy mit csinálok, mire kell az eszköz.

V. volt kollégái ajánlására mentünk el egy reggelizőhelyre. Nagyon tetszett a Faborit, amiből van több is Barcelonában, mi a Casa Amatller-ben lévőhöz mentünk. A ház ma múzeum, látogatható, az egyik régi csokoládékészítő családé, az alsó szinten pedig, csokibolttal egybekötve található ez a kávézó/büfé. Nagyon tetszett, hogy jókora táblákon képekkel illusztrálva volt kirakva, mi rendelhető reggelire, aztán fél egykor (éppen ott voltunk), megfordították a táblákat, s már az ebédre kérhető szendvicsek, saláták stb. listája szerepelt a táblákon. Valamint lehetett rendelni forró csokit, igazit, ami folyamatosan folyt egy csapon át vissza egy nagy edénybe, ahol a csokit folyamatosan mozgatták. Ketten alaposan megreggeliztünk 10 euróból, s ebbe még a jókora csészényi forró csoki is benne volt. Van egy kiülős része is, ahonnan nyakunkat erőltetve átbámulhatunk a Casa Batlló hátsó traktusára. (Az előtt is tömegben áltak a bejutásra várók.) Az egyik asztal mellé egy hinta volt fellógatva, amire - nagy meglepetésünkre - ottlétünkkor egy idős hölgy ült le. V. oda is ment, kézzel-lábbal kérdezte, hogy lefényképezheti-e, mire a hölgy felöltötte ünnepélyes arckifejezését, s így készült el az a fotó. Csak csodálkoztunk, hogy a bizonytalanul ingó üléshelyet választotta a szék helyett.

Nagyon tetszett, hogy olyan világos és tiszta hely, egy alkalmazott folyamatosan járt körbe, törölt, takarított, igazgatta a szószókat a pulton, valahogy sokkal jobban karbantartott helynek tűnt, mint az Escribá, ahol az első alkalommal olyan undokok voltak a kiszolgálók. Nagyon meglepődtünk és felháborodtunk azon, hogy az elfelejtett kávét gyakorlatilag félig elfordulva úgy lökték V. elé, hogy szerintem loccsant, s amikor fizettem, a pultos nő rám se nézve, mintha ott se lennék vette el s adta vissza a visszajárót. Kicsi emberként engem BAROMIRA bosszant, ha levegőnek néznek, s csakis Trish miatt mentünk vissza oda, újra, forró csokit inni, mert ott van olyan fekete csokiból készült, amiben megáll a kanál. S mit tesz Isten, ezen alkalommal éppen csak annyival volt hígabb a csoki, hogy nem sikerült ez a mutatvány. Ah, First World Problem.

Néhány fotó még:

Első este sétáltunk hazafelé, amikor a Barcelona Katedrális előtt ezekbe az éneklőkbe akadtunk. Karácsonyi énekeket énekeltek, s úgy tűnt, több este is megismétlik ezt, mert pár nappal később egy utcával odébb énekeltek a tömegnek. Amikor végetért a műsor, körbejárt egyikük, s egy kis papírkát nyomott az emberek kezébe, amin a karácsony eredetét írták le. Nem térítettek, csak szétosztották a papírokat s boldog karácsonyt kívántak.

V. fotója, kilátás, Montserrat alsó teraszáról. Később a felhőpaplan elhúzódott, s leláttunk a völgybe, a hegy körül elterülő vidékre. Nem látható, de a terasz bal oldalán, az épületek mögött mint egy lassú, puha folyó, úgy buktak át a felhők a hegyeken. 

Éppen kibukkan a nap az orom mögül, nagyon szép látvány volt a felhők miatt, sokan siettek lefotózni ezt a klassz látványt.

Barcelona - benyomások

Tegnap este - miután V. muszájból végignézett velem egy eléggé rossz angol krimit, s megállapította, hogy Idris Elba, az egyik új fekete James Bond-reménység nem jó színész (igaz, nem látta a Wire-ban) -, átkapcsoltam valami emészthetőbbre, hogy ne bosszantsam. Éppen egy észak-spanyolországi kulináris beszámolóra találtunk a Food Network-ön. Hahaha. Majdnem végig olyan helyeket mutattak, ahol jártunk, pl. Asturias, Etxebarri, a vendéglő, amely olyan felemás emlékeket hagyott bennem, vagy a baszk hegyek. Az ételek is ismerősek voltak. A katalán tengerparton bemutatott eszem-iszomnál pedig már néztünk össze, hogy na, akkor így készül az a romesco szósz, amit Barcelonában ettünk a múlt héten, s találgattuk, mi lehet benne. Most kiderültek a belevalók. 

Elnyílt a szemünk, amikor kiderült, hogy a Cantabria-ban a csinos szardellás konzervdobozokban lévő kis halakat a gyárban dolgozó hölgyek kézzel nyírják formára, és igazítják tetszetős mintára, s korántsem gép pakolgatja őket. S hiába voltunk vacsora után, éhesen néztük, amint a száradni előkészített chorizókat akasztják fel a kamrában. Talán Magyarországon is van műsor, ahol a kolbászkirály termékeit mutatják - nem tudom, van-e, de biztos vagyok benne, hogy lehetne. Kézzel, hatalmas edényben keverte a csodaszép színű paprikaport a hús közé a kolbászok ünnepelt készítője, nekünk pedig csorgott a nyálunk.

***

Barcelonában ez a már említett romesco szósz volt az újdonság, és az a hagyományos étel, amit ilyenkor nagy bulizások során esznek a katalánok. V. nagyon szerette volna megnézni, hogyan folyik a valóságban egy ilyen parti, de csak az étel vendéglői változatához jutottunk hozzá: jókora, az itteninél jóval nagyobb újhagyma, vagyis calçots egészben meggrillezve, feketére égett külső szárral, hozzá romesco szósz. Utolsó este ettem ilyet, főfogásként, a hagymák lelógtak a tálról, belsejük puha volt, szinte krémes, alig-alig hagymás ízű, s hozzá el is fogyott a tálka szósz, amit a végén muszáj volt kitörölnöm.

A másik újdonság, s mondhatni kellemetlen meglepetés az volt, hogy a Park Güell fizetős lett, mármint az a része, ahol a Gaudi-tervezte épületek és a gyíkos szökőkút áll: Trish kérte, hogy menjünk el ide, fel is másztunk rengeteg lépcsőn - mint kiderült, a hátsó bejárathoz -, fel a kertig, ahol megint csak hömpölygő tömeg fogadott minket. A terasz, a szép, tarka csempés padokkal felújítás alatt áll, meghatározott számú ember léphet be, s fizetős. Mint egy építkezési terület, nem valami vonzó. Tömött, reménykedő sorok álltak ott: de mikor V. odament megkérdezni, mikorra van jegy, már csak délután ötre lett volna, s ekkor dél volt. Így továbbmentünk, s a kert kevésbé látványos, de ingyenes ösvényein sétáltunk a mesterségesen kialakított barlangoszlopok között. Lábdobogás és zene hallatszott az egyik beugróból, Trish-sel odamentünk megbámulni a csupa dél-amerikaiból álló férficsapatot, amint egy kis dobogón ropták a flamenco-t a turisták örömére. Hallgattuk kicsit a temperamentumos zenét, aztán irány vissza, a belvárosba. Amíg nincsenek készen a felújítással, nem mennék oda. A kilátás gyönyörű amúgy a város felé, azért érdemes ide felmászni.

***

Amiről korábban már hallottam, hogy még több lett a turista, és már plakátokon biztatják őket a távozásra, távolmaradásra, no, erre nem láttam példát. Mindenhol udvariasak, segítőkészek voltak velünk, sőt. (Ahol nem voltak, egyetlen alkalommal, az annyira rosszul esett, hogy viszkető ujjú turistaként dühödten szóvá tettem a Tripadvisoron -, ott válaszolt a manager és elnézést kért. S mire legközelebb mentünk, már nem volt pofavágós, undok kiszolgálás, igaz, mások dolgoztak aznap.)

Volt egy vendéglő, a Quatre Coses, ahol - mivel nem volt angol menü -, a pincér nemhogy lefordította az egész menüt, de el is magyarázta, melyik elnevezés mit takar, még akkor is, ha ez eléggé hosszúra nyúlt. S volt olyan vendéglő is, ahol a pincér, aki szinte táncolva tálalt és mozgott az asztalok között, szinte minden asztalnál a külföldi vendégek által használt nyelven édelgett velük: pár szót minden nyelven tudott. Persze, hogy mindenki le volt nyűgözve. Igaz, ez a hely ott volt a gótikus negyedben, tehát volt több nyelvű menü, turistákat bűvülő élőzene, s óriási adagok, de akkor is jól esett a mórikálása.

Szóval járt a szemem, hátha látok valamit, ami arra utal, hogy az ittenieknek elegük van - s minden okuk meglenne rá -, de sehol nem volt felirat. Amiből bőven volt, az a politikai foglyok és a külföldre menekült politikai vezetők elengedését/hazatérését követelő felirat, házilag készült poszter. A katalán zászló ott lóg a legtöbb erkélyen, a városban mindenfelé sárga szalag van felfújva utcakövekre, falra, erkélyeken, fák törzsén ott lóg, s látható az emberek kabátján is, picike hurokba hajlított kis szalagként, diszkrét, de ott van. Jóval méltóságteljesebb, mint az O1G, nem tudom, a hatásfoka mennyivel jobb, de rokonszenvesebb. 

A rendőrök már katalánok, nem a spanyol Guardia Civil, hanem a katalán Mossos d'Esquadra tagjai őrzi a sétálóutcákat a terrortámadás óta: emellett hatalmas dézsákba ültetett fák állnak több sorban a bevásárlóutcák elején-végén, zöldjük feledteti, hogy mi a valódi céljuk: az ember nyel egyet, a gépfegyveres őröket, az Észak-írországból ismerős, ráccsal védett szélvédőjű rendőautókat látva - a legtöbben ügyet sem vetnek rájuk, hömpölyög a tömeg, az őrök már a modern európai városkép részei. Szép új világ...

A parányi Mesón del Café és a szintén kedvenc Cafe Zürich megkopott eleganciája a régi. Előbbiben mintha poroltak is volna az elmúlt 4 évben, utóbbiban a szemrevaló pultos pasi még megvan, a cortado-ba (ami tallat katalánul) most is kis kancsóból öntik a forró tejet a fehérbe öltözött pincérek, a csöpp női wc-ben pedig elsőre a szemem egy ír szerelmespárt megörökítő angol nyelvű graffitibe ütközik. V. volt kollégái által javasolt vendéglőben orosz a hostess, s több helyen a francia, spanyol, angol menü mellett ott az orosz is. A fenti vendéglőben a pincér felhívja rá a figyelmet, hogy a terem végében látható a nyitott konyha, s ott maga a tulaj főz. A kaja remek, s bár a hely tömve, nem hajtanak el bennünket, hanem a hostess ígéri, hogy igyekszik minél előbb asztalhoz ültetni minket. S így is lesz. Sőt, még választhatunk is az éppen megüresedő asztalok közül. A pult mellett magas amerikaiak várakoznak előttünk, texasiak, beszélgetésük "real estate" és pénz körül forog, később fotó készül, amin az egyikük a tányérján fekvő vastag sztékbe harap. Itt is sok a külföldi - barcelonai mértékkel nézve még erősen a felkapott negyedben járunk, alig pár méterre a széles és most is nagyon szép Passeig de Gracia-tól. Később, egy elhúzódó séta alkalmával derül ki számomra, milyen hatalmas is Barcelona, s a kevésbé vonzó negyedek milyen messzire is vannak a gótikus negyedtől, ami a turista számára Barcelona szíve. (Pedig nem.)

***

A "török szultán" (Oriol Balaguer cukrászt hívja így V. mert nem megy neki a név megjegyzése) kávézója bezárt az El Born negyedben, csalódottan kerengünk az épület előtt, hogy jajmostmilesz,  nem jutunk hozzá a vágyott croissant-hoz, kávéhoz. Így megkeressük a belvárosból kissé kieső, de azért igen sűrű lakónegyedben lévő boltját, hogy megvegyük a yuzu-s csokit, ami után vágyakozom. Ott mondják, hogy vendéglőt nyitott nemrég, tehát elmegyünk oda, ekkor már Trish-sel. A vacsora remek, itt fordít a pincér, s arra emlékszem legjobban, mennyire ízlett a malacpofával (vagy marhapofával?) és libamájjal megtöltött aprócska hamburger, két kis kicsi buciba töltve, vágódeszkaszerűségen tálalva... A többi fogás nem jut eszembe, csak hogy sok volt. Az utolsó délutánon, a gép indulásáig Barcelonetában, a régi halásznegyedben mászkálunk, a régen ajánlott kifőzde előtt tömeg várakozik, naná, más is olvas útikönyvet, nemcsak mi. Addig-addig megyünk, amíg egy aprócska téren szimpatikus vendéglőbe nem botlunk, Can Ramonet a neve, éppen elcsípjük az utolsó asztalt. Kiderül, bent még további két teremben helyi családok esznek, szépen kiöltözötten. A rendkívül kevéske spanyol (hahaha) tudásomat felhasználva nem kupicával, hanem pohárkával rendelem a galícia tönkölypáleszt, s a Padrón paprikával kevert borjúhúsban alig van paprika, s alig bírom megenni a felkockázott húst, olyan sok. Majdnem hoztam két pekedli padrón paprikát, annyira finom olajon megfuttatva, nagyszemű sóval, de aztán inkább egy jókora fokhagymafűzér jött haza velünk paprika helyett. No, és sonka.

***

Nem csak ettünk ám. Főleg nosztalgiázni megyünk vissza egyes helyekre, pl. a Katalán Nemzeti Múzeumba, ahol végigügetek a múzeum termein, egy bizonyos képet keresve, amely emlékeimben hatalmas, vallásos tárgyú kép, felső részén a festett galamb szinte kirepül a képből: nem találom. Látványosan lengetem a termek térképét, másik kezemben toll, nehogy azt gondolják, bunkó külföldi vagyok, aki csak unottan rohan végig a gyűjteményen, hogy ki tudjon pipálni egy újabb "muszáj" pontot a listáján, hanem gondterhelt "művészethez értő", aki valamit keres. Ami festményen galamb van, nem az igazi, nem elég nagy, nem az, amire emlékszem. Pedig négy éve sokáig álltunk előtte, csodálva a galambot, nagyon élethű volt, s most nincs meg. Lehet, hogy kölcsönkép volt? Miért is nem fényképeztem le, vagy a címét legalább.

Ugyanígy megjárom Montserrat monostor múzeumában, ahol egy varázsos képet keresek, Caravaggio festménye, s mit tesz Isten, kölcsönadták. Kicsit szomorkodom, de aztán inkább élvezem a többi képet, aztán a csodás kilátást a hegytömb oldalára, a teraszról, ahonnan egészen Barcelonáig ellátni. Ide vonattal megyünk, amolyan helyi HÉV-vel, mi és rengeteg turista. A metróállomáson, ahol a vonatcsatlakozást lehet elérni, segítőkész hölgy áll az automata mellett, s mindenkinek segít megvenni a jegyét. A fogaskerekű vasúttal kapaszkodunk fel a hegyre, sűrű felhőben, s amikor egy alagútból kibukkan a vagon, egyszerre sóhajt fel mindenki: a felhők felett járunk, a nap ragyogóan süt, és a kerekded barna sziklák igen látványosak. Itt is tömeg, tömeg, tömeg, az ajándékboltban minden kapható, amire rá lehet ragasztani egy Motserrat-logót, s el lehet adni, így megveszem a kötelező konyharuhát, s leragadok az édességes pultnál... Dekorcukor, hiába a fogadalom, hogy nem lesz több mézesház, futólag eszembe jut, hogy egy piaci kollégám, a szlovák Simona megkért, hogy a kislányának majd csináljak egy házat, majd erre a karácsonyra, amikor a múlt nyáron született baba elég nagy lesz ahhoz, hogy a színes házikót értékelni tudja. Így dekorcukor is kerül a kosárba a konyharuha mellé. 

Barcelonában V. jobban emlékszik a járásra, mint én, határozottan vezet keresztül a hoteltől a turistairodáig, át a sok kis keskeny utcácskán a bevásárlóutcáig, ahonnan már látni az egyik főteret. Most is a többnapos turistakártyával jövünk-megyünk, nagyon hasznos, pl. a Picasso Múzeumba soron kívül engednek be vele, s ingyen. Picasso korai képeit nézegetjük, te jó ég, így tudott festeni 13 évesen?! A késői képekhez nincs türelmünk, igazából én már attól is boldog vagyok, hogy a Barcelona katedrális előtti téren lévő épület homlokzatán megint megbámulhatom azt a kis bucifejű alakot, aki stilizált pálmaágat lenget. Nem sikerül jól lefényképezni, a teret védő dézsás fa minden szögben belelóg a képbe. A katedrális hátuljában már szinte simára van simogatva a díszes postaládán lévő kő teknősbéka. A Püspökhöz címzett vendéglőben még mindig a múltkor látott szigorú tekintetű főpincér irányítgatja a többieket. Ez azon szimpatikus országok egyike, ahol pincérnek lenni megbecsült szakma, s nemcsak egynyári diákmunka. Még a legutóbb nagy csalódást okozott Quatre Gatsba is benézünk, inkább Trish kedvéért, hadd lássa, hol állított ki először Picasso, buzgón fotóz, de persze, nem engedik, hogy megnézzük bent az étteremrészt. Meginognék, hátha most nem unott kínaiak szolgálnának fel, s talán megint zongorázna a bácsi egy hatalmas virágváza alatt, de V. szigorú, és nemet int. Lassan rájövök, hogy NEM szabad visszamenni, múltidézni, úgysem lesz olyan.

Egy félreértésnek köszönhetően egy nappal előbb megyünk a Sagrada Familia-ig, ahol a fekete ruhás biztonsági őr kis mosollyal az arcán közli, hogy jegyünk másnapra érvényes. Hiába no, szabadság alatt az ember, főleg ha nem néz híreket, nem nézi a dátumot, keveri a napokat. Másnap, a Montserrat-on tett kirándulás után aztán lenyűgözötten ülünk a padsorban, s elmerevedő nyakkal bámuljuk a katedrális falait, s nyeljük a meghatódást. Trish körbejár, fényképez, várjuk, várjuk, hogy ürüljön a hatalmas épület, így zárás előtt, s megmutathassuk neki, milyen fenségesen szép és magával ragadó, ha csendes ez az épület, de a turisták csak jönnek. Ennyi selfie-botot én még az életben nem láttam, ezeket (is) úton-útfélen árulják a megszaporodott számú árusok. Elvileg büntetendő tőlük vásárolni, de ott vannak mindenhol. 

***

Aztán a sötétben, késő este repülünk haza, két óra az út, nem látjuk újra a Pireneusokat, ami odafele szépen látszott, a havas csúcsaival. Egy Elaine  nevű hölgy a pilóta a járaton. V. ügyes, odakér minket a vészkijárathoz, ahol elhadarják nekem a szokásos "vész-esetén-akkor-ön-vállalja-az-ajtó-kezelését?", bólogatok, persze, megemelem én, nem gond, haha, nevet a stewardess, én nem tudnám megemelni... Nem magyarázzuk a liszteszsákhoz való kapcsolatomat, de azt sem, hogy újabban azért nehezen megy a 25 kilós emelése. Ha baj lenne, majd erőt ad az ijedelem, vigasztalom magam, s elvackolok. Hazaérünk, a reptéren most kevesebb a nyüzsi, úgy számítjuk, éjfél után kicsivel hazaérünk úgy, hogy még Trisht is elvisszük a házáig. Ahol majd nagy meglepetésemre megölel, s köszöni az élményeket. A csomagok hamar megjönnek, a mellettünk lévő már üres szalagon egy jókora csomag pelenka kereng elhagyatottan. Neki is végetért a szabadság.

Újabb évkezdet

Boldogat, egészségeset, stresszmenteset, távol politikától, gyomorsavtól, gondoktól - kinek mi a legfontosabb. Mostanában hajlok rá, hogy csak egészség legyen. Úgy gondolom, a többit meg tudjuk oldani, mert az rajtunk múlik.

A telep még tele karácsonyi fényekkel, és focizó gyerekekkel. A mi esőtől foltos ajtónkon alig látszik a belülről felrakott, sok éve szolgáló karácsonyi koszorú. Az adventre kapott gyertyát sikerült leégetni a karácsony előtti napig. Szaloncukor még van a tálban. Sajnos, folyamatosan felhős az ég, s annak ellenére, hogy most már hosszabbodnak a napok, éppen ezért még mindig elég borongós a hangulat napközben. A karácsonyt Barcelonában töltöttük, ahol felhőtlen kék ég, és balzsamos, tavasziasnak nevezhető meleg kényeztetett minket. Sikerült megnéznünk mindent, bár nagy csalódás volt, hogy az a Caravaggio-kép, ami 25 éve olyan nagy hatást tett rám a Montserrat-on lévő bencés szerzet múzeumában, most éppen Hollandiában van kiállítva, érkezésem előtt 13 nappal vitték oda. Puff neki. 

V. már tegnap dolgozott itthonról, sőt, ma reggel már bement dolgozni, s a városban is zajlott az élet. Én még mindig a szünet hatása alatt állok, nehezen rugdostam ki magam az ágyból, inkább lustálkodva olvastam. Szilveszterkor egy új Agatha Christie-feldolgozásba feledkeztünk bele (naná, John Malkovich játszotta Poirot-t), s éppen a végkifejletet néztük, amikor meghallottuk, hogy jé, éjfél van, mert megindult a petárdázás, s a szomszédok fazekakat verve tódultak ki a ház elé. Nálunk virsli, saját sütésű kenyérfalatkák és karácsonyról megmaradt prosecco volt a menü, s bár volt meghívás szolid partira, nem mentünk sehová.

V. átvállalt egy ügyeletet, s ez majd májusban fizetődik ki, amikor extra napokat tud a szabadságához toldani. Kocsival szeretnénk Magyarországra látogatni, kell a hosszú szabadság. Még nem múlt el a karácsonyi szünet hatása, s már tervezzük a következőt. Ami engem illet, most belecsaptam a lecsóba - hogy egy rokonomat idézzem -, s az ajándékba kapott japán whisky-t iszogatva idézem fel azt a fantasztikus ebédet, amit Kobe-ban követtünk el. Mert az volt az év egyik fénypontja. Engem baromian nem érdekel, mennyire volt "turistás" a kinézett vendéglő, s hány külföldi tévedt be a Tripadvisor javasolta helyre, de az az ebéd nagyon sokáig emlékezetes marad. Éppen úgy, mint a katalán pincér kedvessége, aki megismertetett a paradicsomos kenyérrel és a galiciai tönkölypálinkával a Négy macskához címzett vendéglőben, amikor kérdeztük, hogy mit ajánl. Annak is sok-sok éve már, de még mindig emlegetjük. S éppen neki volt köszönhető, hogy amikor a most felfedezett vendéglőben vastag héjú kenyeret hoztak nekünk, nyers fokhagymával és paradicsommal, pontosan tudtuk, mit kell csinálni velük. Éppen így emlékezetes marad az az ebéd az előttünk dolgozó japán séffel, aki azokkal a jól begyakorolt, csodás mozdulatokkal a vagyont érő marhahús-szeletet vágta-forgatta a forró sütőlapon... micsoda ebéd volt! Le kellene már gépelnem a részletes naplómat, hogy mint új-zélandi utunkról, megmaradjon minden apró érdekesség, a fotók mellé - ezt is majd meg kell csinálni.

Marhaszelet még a kezelés előtt Yamazaki whisky-vel

Jobbára jó év volt 2018, fantasztikus utazásokkal, s kevés kellemetlenséggel, de három velünk majdnem egykorú, vagy alig idősebb ismerősünk halt meg az év folyamán, s ez azért ijesztő valahol. 

Az elmúlt hónap nehéz volt, de mint a gyerekszülésnél, itt is a végeredmény elnyomja a kellemetlen emlékeket, többek között azt a pánikolós, torokszorítós éjszakát, amikor meg voltam róla győződve, hogy nem tudom teljesíteni a felvett rendeléseket - pedig a rendelési könyvet már november végén lezártam (nagyjából, mert mindig beesik valaki az ajtón, akinek nem lehet nemet mondani). Megint tanultam egy-két dolgot szervezés és dekorálás terén, s (megint) eljutottam oda, hogy nem, nem fogok több mézesházat csinálni, túl időigényes, nem hozza vissza a belefeccölt időt és energiát - aztán megint nem tudtam otthagyni a polcon a szép dekorcukrokat egy ajándékboltban, amikkel majd tetőt lehet díszíteni.

Nehéz hónap volt, de ha belegondolok, nem kellett éjszakáznom, nem rokkantam bele, sőt, ha jobban odafigyelek, és fegyelmezettebb vagyok, belefért volna több is. Csak hát nem vagyok.

Erre bizonyíték, hogy kelhettem volna ma korábban, süthettem volna már, de csak annyi tellett tőlem, hogy gyalog mentem el egy nagy bevásárlós-levélfeladós körre, hátizsákban, szatyorban cipelve haza a dolgokat, s hagytam a kocsit a ház előtt. Szuszogás közben szívtam a friss levegőt odakint, nézegettem, máshol is előbújtak-e már a nárciszok, mert nálam bizony már van, ahol arasznyiak. A kert várva-várja, hogy rendberakjam végre, a mókusokkal továbbra is hadakozom, ott egy befejezendő csipkesál a barátnőmnek, s halom könyv is várja, hogy kiolvassam. 

Most nem jut eszembe más, amiről írhatnék. Csak annyi, hogy a Barcelonában vett hópehely (!) kiszúrókkal együtt a szekrényben tároltak száma elérte a nyolcszázat.

Hát kend még él?

Igen, köszönöm kérdésed, megvagyok.

Megvagyok, megvagyunk ebben a reggel hideg, délben langyos időjárásban, amely az időnként ránk törő vad szeleivel, s hosszú órákon át tartó erős esőivel sem tudja eltüntetni az összes színes levelet a fákról. A levelek felgyűlnek a járda szélén, megülnek a cserepeim között, elfedik a madarak vizét, eltömik a telep csatornáit... Aztán a legváratlanabb időpontokban felragyog a nap, s felragyogtatja a színeket, s a legszürkébb átlag-fasorból is csodálatos látvány lesz. A minap esőben autóztam haza szállítás után, amikor a tenger feletti felhőtömeg résein át kisütött a nap, s a kocsikkal teli M50-es szélén végig, mint egy arannyal átszőtt brokátcsík, felfénylettek a fák. Nagyon-nagyon szép látvány volt.

Szóval megvagyok, csak munka van/volt. S úgy tűnik, sűrű lesz az elkövetkező másfél hónap Karácsonyig. Október remek hónap volt bevételileg, november is jónak ígérkezik, most szombaton pl. mindent eladtam. Még a "biscuits-in-a-jar" nevű új termékemet is, amihez a joghurtos üvegeket használom. Ezek az üvegek túl szépek ahhoz, hogy kidobjam őket, s minden héten megürül nálunk 4-5: a süti hozzávalóit rétegesen belerakom az üvegbe, hogy az elütő rétegek szép csíkos mintát alkossanak, s már csak puha vajat és egy tojást kell hozzáadni a kliensnek, s kész is a tészta. Úgy tűnik, siker. 

Zajosapuka meglepett egy bödön biohínárral (Galway-ban forgatott, ott kapta.) Úgyhogy visszatért a repertoáromba a tengeri hínáros kenyér, de most nem Bertinet élesztős receptjét használtam, hanem a kovászos kenyérhez raktam hozzá. Negyedelve árulom, táblácska is van mellé, hogy milyen egészséges a hínár fogyasztása, s mind elviszik. Jut eszembe, illenék megköszönni a hínárt, ki is veszem a kovászt a hűtőből, s holnap összerakok nekik egy nagyobb veknit. 

Egy barátnénk itt járt lazításként pár napot, s egy estét együtt töltöttünk, elmentünk megint a portugál étterembe. A kiszolgálás most kiugróan udvarias volt, nagyon profi, de azért a desszertre megint várni kellett. A kaja most is nagyon finom volt: van egy a trópusi salátának nevezett, mangós-csilis szósszal leöntött bébispenótos saláta, egyenesen addiktív. De most azért visszafogtam magam, s nem ettem belőle két adagot.

Rá egy hétre megint ugyanabban az étteremben ettünk, ezúttal V. régi kollégájával és családjával. A férj francia, a hölgy baszk, s most már rendszeresen tőlem rendelik a kislányuk születésnapi tortáját. A kislánynak a pincér azonnal felkínálta a gyerekmenüt, de ő és a szülei nemet intettek, majd a teljes 11 évével komolyan és megfontoltam megrendelte magának a fogásokat, miután végigolvasta a menüt. Legszívesebben megöleltem volna, olyan szépen viselkedett, s nem volt nyafogás, válogatás, és turkálás az ételben... Hogy ez a francia gyereknevelési elveknek köszönhető-e, ahol az étkezésre, és az asztalnál való viselkedésre komoly hangsúlyt helyeznek, nem tudom, de a kicsi mindkettőnket elbűvölt. Nem koravén, egyszerűen csak jól van nevelve. Mindenből kimérte a kóstolót a szüleinek, s megbeszélte velük, milyenek voltak a választott ételek.

Aztán V. elutazott Bp-re, én pedig kis mézesházakat festegettem, miközben egy igen érdekes podcast-sorozatot hallgattam, a kenyérről. Amerikai program, erősen az USA-beli állapotokra koncentrál, de ettől függetlenül igen élvezetes sorozat, a Spotify-on is elérhető, Modernist Bread Crumbs cím alatt, két évad van fent, dekor közben remekül hallgatható. Megtudtam például, hogy az Arizonában termelt búza 80 %-a Olaszországba kerül, tésztához lesz belőle liszt. Ez volt a legérdekesebb tény, ami megragadt a fejemben.

Ezen felbuzdulva vettem azokból a nagybaniban nemrég megjelent olasz kenyérlisztekből, amiből eddig csak tésztához való 00-as lisztet tartották, s úgy tűnik, keverve a belga liszttel igen szép kenyereket produkál. De el kell gondolkodnom azon, hogy továbbra is vas- és cserépedényben süssem-e e kenyereimet, mert így csak kettő fér be egyszerre a sütőbe, köszönhetően az edények méretének. S hét kenyér esetén a sütő gyakorlatilag 3 órán megy igen magas hőmérsékleten. Vissza kell térnem a tepsin vagy pizzakövön való sütéshez, hogy többet tudjak sütni egyszerre. Hiába váltottunk szolgáltatót, s lesz (csöppet) olcsóbb az áram, azért ez sok. 

S el kell még mesélnem, hogyan jártam, mert mereven ragaszkodom a receptekhez. Évek óta úgy töltöm meg gőzzel a sütőt, ahogy a tanfolyáson tanultam, palackból bespriccelem a vizet, húsz spricc nagyjából. Aztán a podcast hallgatása után valamiért úgy döntöttem, belöttyintem azt a pohárka vizet, ha már annyit emlegetik a gőz jelentőségét a sütésnél... "Nem tökölök, öntök"... Igen, olvastam róla korábban is, mennyit szoktam a kenyerek alá tálkába önteni, de mereven ragaszkodtam a korábban tanultakhoz. Én ostoba.

Mert aztán ott visongtam boldogan a sütő előtt, mert a kenyér feljött, miután a kis pohárka víz sziszegve gőzzé vált a sütő aljában: gyönyörűen megnyílt, s produkálta a szépen felpöndörödő "fület" a bevágás mentén... A fület, ami után minden házipék epedezik... S mindez a gőznek volt köszönhető. Orla, egyik szomszédunk, aki minden pénteken vesz tőlem egy veknit, boldogan vitte el a hatalmasra duzzadt, formás, ovális kenyeret. Megint okosabb lettem valamivel.

***

Gyűjtögetem a megrendeléseket, egy híján minden kuncsaft visszajelzett, hogy mire lesz időn szüksége. Az első mézesház idén a kávézónak készült, fotózáshoz. Most várom, mikor jelenik meg a cikk a kávézóról, lesz-e érdeklődés a házak iránt. (Apropó, az új cukrász nagyon ügyes, szépen dekorál, gondolom, nagy a megkönnyebbülés, hogy végre találtak egy jót cukrászt a sok születésnapi tortához.) Megpróbálok idén egyéb karácsonyi sütiket is felajánlani a szokásos hópelyhek és mini házikók mellé: lesz diótörő, a Bécsben vett kiszúróval, mini 2D mézesházikó, és karácsonyi süti-trió előre csomagolva (Télapó, rénszarvas és egy "krampusz"). 

A fodrászom (mik nem vannak, saját fodrászom van, hehe) idén is számít az ünnep előtt a klienseknek osztandó süticsomagocskákra, ezeket - mert mézesek - idén előre el tudom készíteni, hála az égnek. Amikor kezdtem sorolni, mi közül választhat, türelmetlenül intett, rám bízza, legyen szép, tudja, hogy jót kap. Lebegve jöttem ki a szalonból. Az ilyen megrendelőt szeretem. Olyankor a munka is jobban megy, ha szabad kezet kapok.

***

S Japán sokat jár az eszemben. Igen klassz út volt.

2018. 11.11. Glencree, Német katonai temető

Ami különösen megható és megnyerő, hogy ír trikolórral díszített koszorút raktak a sírokat szegélyező kőre. Nem pipacsosat, aminek láttán sok ír összevonná a szemöldökét, nem lóherés/pipacsosat, ami amolyan félmegoldás a kritikusok elcsendesítésére - nem mintha csendesednének tőle -, hanem ilyen egyszerűségében is megkapó, valószínűleg házilag készült koszorút. S az csak véletlenül esett úgy, hogy éppen az általam látogatott sírkő elé rakták le.

Másfél nap szünet

Az a hétvége ez, amikor emésztgetjük az adózás és az adó-előbefizetés okozta "örömöket". Még szerencse, hogy az időjárás szép langyos, napos, a telepi és a közeli fasorok nagyon szép színben díszlenek, főleg, amikor rájuk süt a nap, s ez feledteti ezeket. Valamint itt van az öt kismacska, amiket boldog-boldogtalan etet. Amikor ciccegésre megindulnak az ember felé, kajában reménykedve, az valami nagyon bájos látvány. Sajnos, akad gyerek (egy kislány!), aki megdobálta őket, s most megint fél a bátor kis fekete kandúr, aki eddig engedte magát simogatni. Öt kis szaros, a telep szélén lévő bokrosban alszanak, s ahogy nézem a megszaporodott számú műanyag edénykét a kerítés tövében, több hódolójuk is van.

Pénteken késő este izgatottan ültünk a tévé előtt, ahová V. a laptopon át kivetítette a Youtube-on lévő élő közvetítést Arizona-ból. Zita barátnőnk diplomaátadása folyt a Grand Canyon University-ről. Két kemény év van mögötte, amíg lerakta a Masterst nővéri tanulmányokból. Család és munka mellett, sok-sok éjszakázással egybekötve. Úgyhogy - fenébe a szomszédokkal! - szégyentelenül ujjongtunk, amikor a színpadra szólították. Nagyon büszkék vagyunk az eredményére, és arra is, ahogy a magyar zászlóval díszített talárban ott láttuk a képernyőn. Amúgy sokan az anyaországuk színeivel díszített kendőt viseltek, sőt, a Hawaii-ról érkezett végzősök virágfüzért viseltek a nyakukban.

Tegnap este pedig színházban voltam: nagyon jó volt, az általam idén látott fesztiváli darabok közül a legjobb. Meglepően sok mulatságos pillanat volt a III. Richárd előadása közben, s pár rémisztő is, amikor többen a szemük elé kapták a kezüket, köztük én is. Ami meglepett (talán mert régen jártam az O'Connell street környékén este), az a színházba (nemzeti szinházba!) vezető egyik utcát  belengő erős húgyszag volt, majdnem visszafordultam, hogy másfelől közelítsem meg az épületet.  Séfkötényes srác húzott két nagy kukát az utca túloldalán, mögülem egy részeg nő visítása hallatszott, s taxi kerülgette az építkezési állványt az út szélén... Erdekes helyek ezek a mellékutcák, az O'Connell-től a színházig.

Most, hogy a villamos zöld vonalát meghosszabbították, kényelmesen tudok színházba járni az északi oldalra. Gyakorlatilag egy saroknyira tesz le a villamos, és pár lépésre szállhatok fel, mindkét színháztól (Gate és Abbey). Ha minden klappol, egy óra plusz 10-15 perc alatt fent vagyok Dublinban, parkolással egybekötve. Csak a városkánkból kijutni bajos, érezhetően több az autó az utakon, még akkor is, ha megpróbálok kerülő utakon kikerülni a főútra. S a villamosnál lévő parkolók hét közben mindig tele vannak...

A színházi élményt a mellettem ülő férfi erős szájszaga rontotta el. Folyton előrehajolva kellett ülnöm, ha nem akartam a számon át lélegezni. Aztán a szünetben eltűnt, hála az égnek, s végre kényelmesen ülve műélvezhettem. Jó, ha felét értettem a shakespeare-i szövegnek, de a lényeg átjött. Lehet, hogy majd egyszer megint megnézem.

***

Az elmúlt hetekben minden piac nagyon sikeres volt, legalábbis ami az én termékeimet illeti. Tegnap 12 perc alatt elfogytak a kenyereim. Négy szelet glutén mentes sütit hoztam haza, minden másnak lett gazdája! Valamint volt egy vásárló, aki két gyerekkel jött, s az egyik pultnál elmesélte, hogy többször rendelt már tőlem sütit, s olvasta, hogy itt is árulok, ezért jött el. A többiek mesélték ezt nekem a piac végeztével, mert nem jött oda a konyhapulthoz, hogy találkozzunk. Kicsit kihúztam magam...!

Ma is olyan szép idő lett a reggeli esőcske után, hogy elmentünk a Botanikus kert Kilmacurragh-ba kihelyezett kertjébe, színes leveleket nézni. Félóra autóútra van innen. Legutolsó látogatásunkat eső és a nagyszámú darázs jelenléte hiúsította meg. A főűtról letérve egy zöldes-arany alagútban autóztunk a bejárat felé. Nagyon szép kert: egy régi magánbirtok területe, közepén omladozó "nagy házzal", amit aligha fognak rendbehozni, mert nagyon romos már. Leszakadt, eldőlt fa spaletták takarják félig-meddig az ablakokat, megrepedtek falak és beomlott a tető. Pedig az előtte lévő enyhén lejtős gyepen a szép bokros-erdős háttérrel nagyszerű esküvőket lehetne tartani, netán nyáron koncerteket...

Hamar rájöttünk, hogy ez jóval kisebb kert, mint mondjuk az Avondale Forest Park. A nagyobbik részét az erdészet faiskolája, kísérleti faneveldéje foglalja el, a kisebb látogatható, így hamar körbe lehetett sétálni. De az erdei illat, a színek, a lehullott levelek, a hatalmas, öreg, pirosbogyós tiszafák megérték az odaautózást. 

***

A múltheti újságot még nem láttam. Munka volt. Ezt a másfél napot most végiglustálkodtam, s jön a következő mozgalmas hét. Halloween-i sütik tömege, mexikói Halottak napjára színes koponyák készítése, egy céges megrendelés, és a szokásos rutin - és látogatónk is lesz! 

A múlt hét legjobb alkotása a tökpürével készült, karamellás csokival töltött buci volt. Nagyon babrás, mert a kovászos tésztát egy éjszaka érlelni kell, aztán kis gombócokra osztani. Megtölteni, formázni őket, s vékony spárgával átkötni úgy, hogy tökformát öltsön, amikor a tészta keltében megdagad. Vigyázni kell, ne legyen túl szoros a spárgakötés, mert akkor sütés után nehéz lesz azokat levágni, kihúzni a bucik szeletei közül a tészta sérülése nélkül. Az egyik helyi szupermarket pár hónapja amerikai termékek polcával örvendeztetett meg, ott lehet kapni konzerv tökpürét, nem kell a Halloween-ra tartogatottat kibelezni, pürésíteni. S végre hasznosíthattam azt a karamellás csokilencsét, amit még az év elején ismertem meg, amikor csokibemutatóra mentem, s eddig nem tudtam használni.

Holnap sütés, aztán nagybaniban vásárlás, aztán tovább sütés. Közben beugrom Sheilá-hoz, akinek eddig még nem sikerült eljuttatnom a Tokyo-ban vett szövetmintákat. Kiváncsi vagyok, mit fog szólni. Olyan csodás szövetek, legszívesebben az egész dobozt elhoztam volna a boltból.

Amúgy sokszor jár a fejem a tokyoi élményeken. Például amikor mellettem a villamoson az egész út alatt egy hölgy hangos telefonos társalgását vagyok kénytelen végighallgatni, amikor olvasnék. S nem szól rá senki, hogy zavaró. Szúrós pillantásaim mit sem értek. 

***

A minap dolgoztam, amikor a rádióból megütötte a fülem egy csodásan éneklő férfihang. Muszáj volt gyorsan utána nézni, kit hallottam. Egy ír énekelt! A Les Miserables musical egyik dalát, amit, mint kiderült, kifejezetten neki írtak, az ő hangjára. Ide linkelem, nagyon szép:

https://www.youtube.com/watch?v=qsYnhVITf9E 

Meghallgattam mások előadásában is, s igen, továbbra is ez a legszebben zengő, legmelegebb hang.