2019. július 22.

Pár hete a munkások éppen akkor jöttek belül a lakásban mintalyukakat nyitni a plafonokba, amikor jött volna a higiénikus néni, így halasztottunk. Közben elment szabadságra, így csak múlt csütörtökön jött. Mért egyet a hűtőben, kikérdezett a vízről, megcsodálta a pulton éppen sütéshez érlelődő Állatkát, s meg volt lepve, hogy nincs benne élesztő, csak liszt és víz. "Nahát, érdekes, nem?" jegyezte meg. Kifogásolta, hogy a hínáros kenyerem céduláján ott szerepel, hogy hányszor több C-vitamin, és egyéb hasznos anyag van benne, mint egyes gyümölcsökben. Újságból másoltam ki ezt az állítást, de nem szabad így a cimkére írni, meg kell nevezni a forrást mellette. S tudni igazolni, hogy ez tényleg igaz. Később kaptam tőle egy brosúrát, hogy hogyan kell a termékre írni ezeket az állításokat. Aztán a tojás tárolásáról is volt kis beszélgetésünk: pár éve még a hűtőbeli tárolást kérték, most már nem kell, de ha egyszer hűtőbe rakom a tojást, onnan kivéve nem tanácsos sokat várakoztatni a sütés előtt a pulton. De nyugodtan tárolhatom őket a szép fonott kosaramban a polcon, hazahozatal után. Erről kaptam is egy egyoldalas ismertetőt.

Elmondta, hogy hiába szűröm a csapvizet Britta szűrővel, ha a városban megint vízforralási figyelmeztetést adnának ki, akkor nekem is forralnom kell a vizet, a Britta nem szűri ki az E. coli bacit. Kérdezte még, hogy rendszeresen cserélem-e a szűrőt, mert sokan azzal takarékoskodnak (mivel elég drága egy-egy ilyen kapszula), hogy nem cserélik rendszeresen.

A vajat - bár pasztőrizált - hűtőládában kellene hazahoznom a boltból, függetlenül attól, hogy az csak öt percnyire van innen. Mondta, hogy hiába pasztörizált a termék, ez az előírás.

Ha V. valamilyen fosós-hányós vírtussal beteg, nem süthetek, mert egy légtérben mozgunk. Kaptam egy kérdőívet, amivel ellenőrizhetem, hogy milyen megbetegedés esetén nem dolgozhatom.

Beszereztem azokat a nagy tekercs kék papírtörülközőket, amelyeknek a használatát javasolta, de legnagyobb bosszúságomra nem árulnak egy-egy tekercset a nagybaniban, hanem csak hatot, egybe csomagolva. Hova teszem még, nem tudom. Az új polcrendszerrel is meg volt elégedve, a nappali kis bemélyedésében. Ha nem kapok tőle további levelet, akkor az elkövetkező 2-3 évben nem lesz újabb látogatás.

***

Említettem, hogy járok úszni, hetente kétszer, reggel, amikor még kevesen vannak.  Legutoljára nagyon örültem, mert gyakorlatilag egyedül voltam egy duplaszéles sávban, nem kellett odafigyelnem senki másra, nem volt meg a másikba ütközés veszélye. Most már tudom, hogy egy óra alatt 60 hosszt tudok leúszni, az másfél km, s azt meg is érzem az izmaimban, nemcsak laza fürdőzésről van szó. Alighanem veszek majd éves bérletet, később, de most a tetoválás miatt még 2 hétig nem mehetek. 

Ez nem akadályozta meg V.-t abban, hogy egy újabb ajándékot adjon: egy okoskarkötőt. Azt mondta, ez majd motiválni fog arra, hogy többet mozogjak. Ez, ha éjjel-nappal a csuklómon hordom, és szinkronizálom a telefonommal, fejben tartja a napi mozgásmennyiségemet. Ki lehet szabni elérendő célokat, pl. 5000-1000 vagy több ezer lépést, ki lehet választani a végzett mozgásformát, én pl. majd az úszás mennyiségét fogom szemmel tartatni. Figyeli, mennyit és hogyan alszom (igaz, előtte a telefonon jelezni kell, hogy most volt villanyoltás, s ugyanígy be kell írni, ha valamilyen egyéb testmozgás végzését kezdem el. Beírhatom akár, hogy most kötni fogok, s akkor idővel tudni fogom, mennyi ideig tart egy-egy csipkesál megkötése). Értékeli az alvás minőségét, s figyelmeztet, ha nem aludtam eleget. Diszkrét ébresztője van, így szombaton már sikerült úgy kelni a sütéshez, hogy nem szólt fülem mellett a telefon, nem ébresztette fel V.-t, csak egy kis vibrálást éreztem a csuklómon. Be lehet állítani, hogy egy órás inaktivitás után vibráljon, jelezve, ideje felállni a kanapéról. Méri a szívverésem. Méri a ledolgozott (hahaha) kalóriák számát. Módfelett mulatságosan nézek ki most, mint egy igazi középkorú kezdő "gym bunny", tetkóval és okoskarkötővel, csak éppen az izmos lábszárú, lapos hasú testem nincs meg hozzá.De dolgozunk rajta... egy kicsit...

Most például mély levegőt véve kimegyek a kertbe (jajistenem, hol kezdjem??), s ott dolgozom, fél füllel a csengőt figyelve, mert várom a kerti asztalkát...

... S mert boszorkány vagyok, az ebben a percben meg is érkezett, hozta a mosolygós, kövér szállítóember a postásautóval. A frászt hozta az ajtó előtt hűsölő macskára, amikor lepakolta mellé a jókora kartondobozt.

Gazolásra fel!

2019. július 21.

A tetovált cukrász jelent

Nem mondhatnám, hogy rekordgyorsasággal, sőt, értékes napok kihagyásával, de elkészült a hátsó fal helyreállítása. Már csak az esőcsatornát kell a helyére rakni - elvileg a jövő héten arra is sor kerül. Már eltöltöttem egy kellemes napsütötte órácskát a fal előtt ülve, kötögetve, s Zajosapuka által szolgáltatott, a fenti teraszról leszüremlő zenét hallgatva. (Nem volt jó.)

Amióta elmentek a melósok, akik a végére már a kávét is elfogadták, azóta az idő gyakran esős, de engem nem zavar, mert örömmel videóztam a háziúrnak, hogy lám, már nem a falra csöpög az eső a teraszról, hanem leesik a földre. Egy új lámpa kell még, mert a régi belülről gyakran megtelt vízzel, így csupa kosz és zöld, ki tudja, még mik élnek ott a búra alatt. 


A sok port, leeső faldarabkát ugyan minden este felsöpörték a munkások, de azért maradt belőle, mert megtöltötték a teraszunk köveinek közeit, s valahogy kifakították a kövek zuzmóktól besötétített felületét. Világosabbnak tűnik a terasz. A hátsó traktus földjét azonban szederágak szövik át, további gazok nőttek fel ez alatt a másfél hónap alatt, míg folyt a munka. Nagy feladat áll előttem, az bizonyos. Mert a kert berendezésére vannak terveim, jobbára dézsába ültetett növényekkel, hogy mozdíthatók legyenek, de inkább a hátsó traktus bokrainak, fáinak megkurtításában, a borostyán régóta érő visszavávágásában kellene buzgólkodnom.

Nyárra vettem egy könnyű (olcsó) műanyag dézsát, amibe jobbára egy angol vidéki "cottage" hangulatát idéző virágok kerültek, de ezzel nem ért véget a dolog: álmodozástól elhomályosuló szemmel az egyik sarokba négyszögletes dézsában vekony szárú, magas bambuszokat képzeltem el, mint az Üzemben, ahol kellemesen susogtak, hajlongtak a szélben, s a rigó az ágaik öblében rakott fészket. Hortenziát, Japánban tett utunk emlékére, de sajnos, V. nem szereti, pedig már találtam egy kék színűt, melynek árnyalata a Bodeni-tó után nyerte a nevét. A klemátisz rendíthetetlenül nő, vissza kell vágni, felkötözni. A fenyő alsó ágait le kell vágni, szintúgy a szomszéd kerti házikóját koptató fa ágait is. A hátsó traktust ki kell gazolni, főleg a szeder lesz nehéz, betömni a patkányok által a fal alá fúrt lyukat (a másikat betömték a melósok falazás közben, hurrá).

Lesz munka!

Tegnap este benéztünk a közösségi kiskertbe, kiváncsi voltam, hol tartanak a gyümölcsök, virágok. Hamarosan ugyanis egy esküvőre fogok sütiket készíteni, s dekorációnak kellenek a szirmok, s néhány fürt ribizli. Eléggé pocsékul néz ki minden. A szilvafa számos ága letörve, V. szerint a vandálok által, szerintem a rengeteg éretlen nehéz gyümölcs miatt, már tavaly is próbálták feltámasztani az ágait, akkor még sikerrel. Ki tudja, mi törte most le, szél vagy emberi kéz, lényeg, nagyon szomorú látvány. Sok a gaz, a nyíratlan fű körbeveszi az ágyásokat. Azt hiszem, sokaknak elment a kedve az ápolásától, a vandálok utolsó támadása miatt. Az újságban nem lett belőle hír, nem hiszem, hogy olyan nagyon nyomozna a rendőrség ez ügyben, s nem hallottam, hogy megvették volna a kamerát, amire - többet között az én nagylelkű barátaimnak köszönhetően - végül összejött a pénz. S nem nagyon húzhatom a szám az ápolatlansága miatt, én sem voltam kint dolgozni már nagyon régen.

***

Lett egy érdeklődő nagyi házára. Elvileg ezen a héten kellett volna visszajeleznie, hogy kell-e neki  a ház, vagy sem. Eddig néma csend... Pedig már reménykedtem. Ráadásul nem is bontotta volna le, hanem alulról, betonos megtámasztáson gondolkozott. Szegről-végről ismeri apu, tehát még az is előfordulhatott volna, hogy néha odamehetett volna baráti látogatásra. A férfinak tetszett a kert csendje, a tudat, hogy köréje már nem építkeznek többet, s tetszett neki a kilátás a padlásról (ami beépíthető lenne egy esetleges belső felújítás, megerősítés után). Vasárnap este van, hír nem jött, így érzésem szerint nem kell neki annyiért, amennyit kénénk érte.

Közben apám küldött egy emailt, hogy a temetőben feljelentette őt valaki, valószínűleg egy szomszédos sír tulajdonosa, hogy nagyanyámék sírján túlságosan elvadult a tuja. Valóban több méter magasra nőtt, de ez még nem ok a kivágására.

 1998-ban
 2018-ban
 2019 július

A temetőgondok javasolta apámnak, hogy a panaszost kibékítendő csak kurtítsa meg a tuját, vágjon le belőle fent egy métert, s oldalt is kurtítsa meg, hogy ne lógjon kijjebb a sír határát jelző kereten. Elképzeltem apám arcát, nyilván nem volt vevő erre a barbárságra, inkább teljesen kivágatott mindent a síron. Dühből, dacból, ki tudja. Maradt a kő, nagyanyám, az első férje és nagyapám nevével, s a szürke kőkeret. Nagyi azt szerette volna, ha lefedik a sírt a halála után, de szüleim törpenövésűnek ígért örökzöldeket ültettek rá, mert idegenkedtek a csupa betontól: ezekből lett később a kb. 3 méteres tuja és egy, az egész sírt befedő, s részben az ösvényre kifutó takarónövény. 

Apám a végleges kivágás előtt csinált pár képet azokról a sírokról, amelyek a közelben vannak, s amelyeken szintén magasra nőtt a tuja. Mutatta a gondnoknak, hogy ha ezek maradhatnak, a miénk miért nem? A temetőgondnok válasza az volt, hogy csak akkor szólnak ezekért, ha a szomszédos sírok tulajdonosaitól panasz, bejelentés érkezik. Vagyis feljelentés.

Hogy is mondta Hofi? "Címet tudja... Papírja van... Ceruzája van... Fő'jelent. Kész! Tudod, ez a három már elég indok, nem?"

Valahogy így.

***

A poszt címe egy kb. két éve érlelődő tervemre utal, amit sikerült megvalósítani a héten. Még ifjabb koromban találtam ki, hogy tetoválást szeretnék, egészen pontosan egy Shepard bácsi-féle Malackát, amint fújja a pitypangot... Azt hittem, roppant eredeti leszek a választással, de nincs új a nap alatt, s pitypangot fújó Malackája van ám sok-sok nőnek... Később, egy, a neten talált, kissé meghajlott japáncseresznye-ág lett a választottam, s ehhez a motivumhoz kerestem tetováló művészt. Mit tesz Isten, ráakadtam a lengyel Majára, aki @ubiktattoo néven itt Bray-ben dolgozott az egyik stúdióban. Követtem Facebook-on, Instagramon, nagyon tetszettek a japán kultúra ihlette rajzai, mintái. S nahát, kiderült, jár Japánba, ott tanult részben tetoválni, és ott tetováltatta is magát. Meglett az emberem a munkára! De egyre csak halasztottam a dolgot, egyfelől féltem, hogy fájni fog, másfelől V. sem rajongott az ötletért, hogy tetovált nője legyen. Megmaradt a "majd-egyszer" ötletek között.

Aztán nemrég Maja írta az Instagramján, hogy stúdiót vált, költözik. No, be is tojtam, hogy elvesztem, vagy elköltözik az országból. Hamar írtam neki, felvettük a kapcsolatot, s kérte a tervet, hogy mit is szeretnék tetováltatni, s hová? Kiderült, hogy egy dublini stúdióban fog dolgozni, de előtte lesz itt szabad ideje, megcsinálja még Bray-ben a tetoválásomat.

Ekkor már nem a cseresznyevirág (amúgy elég népszerű, szép és mondhatni, alaposan feldolgozott) motívuma érdekelt, hanem a Hokusai-kötetből megismert ecsetrajzok közül egy, amely mandzsu darvakat ábrázol. A daru igen jelentős szimbólum Japánban, a szerencse, a hűség és a hosszú élet jelképe. Valamint egy életre választ párt magának. Messzira vándorol élőhelyétől... mint ahogy mi is elvándoroltunk, igaz, nem fészket rakni, de mégis. Mindezekért lett a választottam, s Japánban tett utunk emlékének is szántam a tetoválást.

Maja többször halasztott, a költözés miatt végül nem ért rá Bray-ben dolgozni a mintámon, Dublinba kellett mennem. Így esett, hogy múlt kedden a belvárosban mentem kissé szívdobogva a stúdió felé. (Amely nem messze van a csodásan kipofozott Ázsia Market boltjától, két ajtónyira!) De mielőtt ide kerültem volna, történt még valami, amitől annyira, de annyira meghatódtam... V. jött haza hétfő este, azzal, hogy ajándékot hozott. S kezembe nyomott egy köteg aprócska papírdarut, mondván, egy költözni készülő japán kollégájától kérte el, aki meg akart szabadulni pár fölös holmijától. S hogy ezt a kötegnyi színes papírmadarat (ezret!) a srác nagypapája készítette. Négy ilyen köteg volt, egyet hazahozott nekem.

Elbőgtem magam. Egyrészt,  mert darvak. Mert Japánból érkeztek, s másrészt, hogy a kezemben tarthattam egy nagypapa nyilván szerencsét kívánó ajándékát, valamit, ami szerintem nem elajándékozni (uram bocsá', kidobni) való. S éppen a tetoválás előestéjén kaptam meg! Úgy meg voltam hatva. Micsoda ajándék. Aztán eszembe jutott, hol hallottam először ezeket az ezer apró papírmadarat tartalmazó füzérekről, amit japánul senbazuru-nak hívnak.

Anyám mesélt róla még kisgyerek koromban, hogy egyszer volt egy japán kislány, aki a hiroshimai atomtámadás után megbetegedett sugárbetegségben, s úgy tudta, ha hajtogat ezer papírdarut, az istenek teljesítik egy kívánságát. A kislány azt kívánta, hogy felgyógyulhasson. De - ahogy anyám mesélte - nem sikerült elkészíteni az ezer darut, mert meghalt, mielőtt befejezhette volna őket.

Most, amikor felakasztottam a munkaasztalom fölé a tömör kis köteget (amihez manapság már egy készletben meg lehet venni a színes, méretre vágott papírlapokat, a damilt és az akasztót, amivel egy csokorba lehet őket fűzni), utánanéztem a sztorinak. S valóban volt egy Sasaki Sadako nevű kislány, könyvet is írtak a történetéből, egy-két tényt meghamisítva. Kisbaba korában élte át a hiroshimai atombomba-támadást, s később leukémiája lett. Hosszas kórházi tartózkodása alatt valóban hajtogatta a daruit, s igazából sikerült is befejeznie, sőt, meg is haladta az ezret a darvai száma, de egyre csak hajtogatta őket tovább, amikor nem teljesült a kívánsága... 12 évesen halt meg, 1955-ben. Ma szobra Hiroshimában a Béke-parkban áll, s egy arany darut emel az ég felé. A japán gyerekek a békéért fohászkodva az ottani örökmécseshez viszik füzéreiket, de sokfelé, más szentélyeknél is látni a sok-sok egymásba fűzött darukötegeket. Nekem is van fényképem ilyenről, mégpedig a rókaszentélynél, Kyotóban. Csak az enyém nem ilyen csíkos, hanem mindegyik füzér különböző színű. Ezeket a füzéreket aztán hagyják szétázni, s lehet elölről kezdeni egy újabb kívánság jegyében.

Ha valaki nagybeteg, gyakran a kollégái ilyen köteget küldenek neki, jelezve, hogy felépüléséért fohászkodnak. De bármilyen jelentősebb kívánságunk van, aminek teljesítése meghaladja az erőnket, lehet kezdeni hajtogatni a darukat, s az istenek jóindulatára bízni a kívánságunk teljesülését. 


A tokyoi állatkertben látott rab darumadár éppen halat fogott

A kyotói Rókaszentély füzérei

Szóval minden jel arra mutatott, hogy a daru tetoválás sikerrel el fog készülni. Kiderült, Maja is Hokusai-rajongó, így míg a madarak elhelyezését próbálgattuk a karomon, az ő műveiről, a kiállításokról és Japánról beszélgettünk. Egy hónap múlva ismét utazik, hogy befejezzék rajta azt a hatalmas (természetesen japán) mintát, ami a combjától a derekán át a hasáig fut. "Na, ott fájni fog a tetoválás" - mondta. Bár rákérdeztem, nem kente a kezem semmivel, mondván, biztosan nem fog fájni.

Nyúlbéla voltam, bevallom, mert előtte este egy nagy lidokainos tapaszt tettem a karomra, de mire oda jutottunk, hogy na, akkor hozzám ér a tű, már nem hatott, éreztem a tű húzását a bőrömön. Nem volt fájdalmas, inkább csak érdekes volt, mint ha sok kis gombostűvel karcolgattak volna. De ahogy a második madáron kezdett dolgozni, a könyököm felé, akkor azért már éreztem mindent, de csak kicsit volt kellemetlen.

Íme, a kész mű. Azóta - ahogy kell -, hámlik a bőröm, viszket is már, de ha ezen túl vagyok, újra olyan szép lesz, mint frissen. S pár év múlva majd kicsit megvastagszanak a vonalak, mondta Maja, s még olyanabb lesz, mint az eredeti ecsetrajzon, csak éppen Maja tükrözve elforgatta a madarakat, hogy ne a könyököm, hanem a csuklóm felé "szálljanak".


Kaptam utókezelésre tisztítószert és krémet, azzal kenegetem. Barátnőmtől jött sok jó tanács, de Maját is kereshettem volna, ha kell, tanácsért. Ő csak annyit mondott, ne ijedjek meg, ha peregne a festék, de arról csak igen szűkszavúan beszélt, hogy az első éjjelre fóliaréteggel fedett friss tetoválás reggelre olyan lesz, mintha zselével leöntötték volna... de csak nyirok kente el a festéket, lemostam, s az első másodpercek pánikja után már megnyugvással vettem tudomásul, hogy Erika nem túlzott: ritka gusztustalan volt az a nyákos réteg, ám alatta sértetlen volt a tetoválás. Azóta is sokat nézegetem, eszemben járnak a mögötte lévő történetek, emlékek.

Egész kis gyüjteményem van már japán függőkből, majdnem minden jelentős helyen vettem valamit, a híres Kimuraya pékségből egy anpan-os figyegőm van, van több integető macskám, a munkaasztal felett ott ül a kis fa sárkány netsukém, s most már a színes papírdarukból készült füzér is ott lóg. Lassan felakaszthatnám a függönyt is, az enso motívummal!

2019. július 9.

Por száll, gép zúg...

Odakint meglehetős zajjal dolgoznak a munkások, de legalább itt vannak! Szerdán lebontották a falat, mindent por lepett és a szemem ugrált az üregében a gépzajtól. (Néztem is, hogy ők fülvédő nélkül dolgoztak, hogy' bírják?!) Én a kisszobában (úgyis, mint műhely) dolgoztam, ők a fal túloldalán a géppel. Aztán mire megbékéltem a gondolattal, hogy még fülhallgatóval sem tudok rádiózni, megint eltűntek két napra, nekem pedig ott maradt a poros növényekkel teli kert, a csupasz fal, néhány megnyomott növényem, mert jaj, rárakták az állványzat egy darabját. S mint egy építési lerakat, olyan volt a terasz, a létrákkal, állványzat-részekkel.

Ez az állapot most:


Emlékeztőül, ilyen volt. Az egy külön harcunkba került, hogy ne csak az ajtó körüli málladozó részt, hanem az egész falat állítsák helyre. Hihetetlen, de a háziúr által készíttetett tanulmány, a helyreállítási javaslatokkal - bár többször elküldtük a kezelő cégnek -, nem jutott el a munkát irányító mérnökhöz, amíg a kezébe nem nyomtam. Átolvasta. becsülettel, s rábólintott (gndolom, némi anyagiakról szóló egyezkedés után) a vakolat teljes felújítására:


A víztározó műanyag hordóból egyszerűen leengedték a vizet, pedig azt a 30-40 litert igazán meg tudták volna emelni, hogy odébbrakják, de úgy tűnik, a dolgok épen tartása nem céljuk. Így amikor mondták, hogy a kerti kisház is útban lesz, s majd ők "odébb tolják", kipakoltam belőle a nehéz gumikat, megmaradt csempéket és festékeket, hogy nehogy leszakadjon a ház alja, amikor mozdítják. 

Kicsit tolták csak odébb, lehet, megkérem, maradjon is így, hiszen a tetejére szépen felkapaszkodott már a klematisz, így még jobban fogja támasztani azt. Egyik sarokba pedig majd odafér a víztartály, másikba az árnyékkedvelő növények kerülnek, s középen lehet a kisház.

Nagy meglepetésünkre nemcsak a mi falrészünkön dolgoznak, hanem a ház sarkán túl is leszedik a régi vakolatréteget. Nagyon remélem, hogy mondjuk, a hét végére már szép fehér falunk lesz. Hétvégén kis esőcske esett csak, semmire sem volt elég, még a növényeket sem mosta le, de legalább nem ázott a fal.

***

Közben némi levelezgetés után megkaptam azt a fotót, ami a Nürburgringen készült rólunk. Igazi biznisz ez is, lesben állnak a profi fotósok a kerítésen túl, s fotózzák a turistákat, vagy a tesztautókat, s persze, meg lehet venni a képet, miután leszedik róla a sűrű vízjelzést. Nem tudtam kihagyni a lehetőséget, íme, itt van, éppen bedőlünk, mint csiga a kanyarban, s enyhén szólva is gondterhelt arcom van, mert bár nem jön át, de mentünk, mint a golyó, miközben Müzli nevű útibirkánkba kapaszkodtam. S s korántsem voltunk valami gyorsak, sőt! Olyan gépek húztak el mellettünk...!


De nemcsak száguldoztunk, mert az autós nyaralásunk egyik másik fénypontja apai őseim szülőfalujának meglátogatása volt Németországban. Apám nagyon kapacitált, hogy keressem fel a rokonokat, de nem mertem váratlanul beállítani, vagy csak előtte egynapos értesítéssel alkalmatlankodni. Beértem azzal, hogy a falatnyi kis falun nagy óvatosan áthajtottunk, futó pillantást vetve a rokon házára, gyors fotó a telefonnal, aztán hipp-hopp, már ott is volt a falu végét jelző tábla. Ott V. lefényképezett, amint térdig érő gazban állok a falutáblánál, arcomon az alkalomhoz illő megilletődöttség, s közben mögöttem, mint egy rossz regényben, kilépett házából a rokon, s a kocsijába ült. Jaj, hátha erre fog elhajtani? Jaj, ha meglátja a rendszámot? Így is megbámultak minket a vasárnapi álmos délutánon ebben a csöpp kis faluban, ahol minden áthajtó autó esemény. Mázlink volt, ellentétes irányba ment el. Visszamentünk, s a májusfától díszített játszótéren túl, a domboldalra felkapaszkodott temetőbe mentünk. Bánatos kutya bámult ránk egy kerítés mögül. Templomot hiába kerestem, pedig bementem volna. Később kiderült, fatemplomuk leégett, s a következő, pár percre lévő faluba járnak az emberek. 

Atyai őseim 1785-ben innen, és a környező többi kis faluból indultak el a Bánságba. Ulmból mentek hajóval, Újverbászra, előre kijelölt lakóhelyre. Ulmban a Duna parton emlékmű őrzi az onnan új hazájuk felé indultak emlékét. Müncheni barátnőm már többször ajánlotta, hogy elmegy a múzeumba, amely ezekről a betelepítésekről szól, s hoz nekem anyagot, de az én németem igen gyenge egy ilyen könyv olvasásához. De jó tudni, hogy a család őseit egészen 1475-ig régi anyakönyvi feljegyzések alapján meg lehet találni.

Apu szerencséjére a környező templomok anyakönyveit múzeumoknak, egyházi levéltáraknak adták át, így sikerült neki és segítőjének megtalálni a család ősi "fészkét". Apu el is ment, meglátogatni őket, miután lelevelezték a kapcsolatot. Még cikk és fotó is jelent meg a nagy egymásra találásról a helyi lapban, amint számos Rumpf körbeül egy asztalt. A temetőben is nagyon sok síron ott a név, a háborús emlékműveken is. 

A falunak van Alsó- és Felső- része, mi az Alsóból származunk, ezt nevezzük most Rumpfdorf-nak, mert V. szerint az eredeti hosszú nevet megjegyezni képtelenség. Meglepő, de ennek a 261 lakosú falunak saját címere van, egy koronás vörös oroszlán kapaszkodik felfelé egy, a Giant's Causeway bazaltorgonáira félelmetesen hasonlító képződményen, s felettük a Rajna hullámzik (Rajna-Pfalz-hoz tartozik a falu). A falu Felső- részéhez ugyanilyen, de más színezésű címer tartozik.

Negyedórás látogatásunkat a faluban a kellő számú fotók elkészítése után hosszú autózás követte a környező csodás, lankás, csupakék-zöld vidéken. Vasárnap lévén semmi nem volt nyitva a környező nagyobb településeken sem, csak egyetlen, kis hegyormon lévő, egy templom oldalához tapasztott kisvendéglőt jelzett a gugli, oda mentünk fel. A helyet Remigiusberg-nek hívják, s egy XII-XVI. századi templom van rajta.  A kilátás gyönyörű volt, s nagy meglepetésemre a templom a Camino német részének útvonalán helyezkedett el. Ajtaja előtt a betonba egy fésüskagylót nyomtak. Az ott lévő táblából csak annyit értettem, hogy régen a középkorban a Tejút csillagainak segítségével tájékozódtak a zarándokok, amikor a Szt. Jakab útját keresték, követték. Egy érdekes weboldalt ajánlanak hozzá, ahol meg lehet tervezni a gyalogutat: www.sternenweg.net

Kilátás a vendéglő teraszáról


Nagyon kis utakon autóztunk a főút felé, nagyon élveztem a zöld sok árnyalatát, a vetésbe beugró rókát, az itt-ott sárguló repcét, az erdőfoltok kékeszöldjét, s a villámgyorsan felettünk elhúzó katonai vadászgépet. Kellemesen el lehetne tölteni autózással, vagy túrázással ott is pár napot, alaposabban megnézni a környéket.

Az utazásunk következő részét pedig ezzel a fotóval jellemezhetném:


2019. július 2.

Új hónap, régi gondok

A meglehetősen büdös fertőtlenítőfolyadékban áznak az innen-onnan összegyűjtött palackok, amelyek részben az én ivási szokásaimat tükrözik, részben a szomszédékét: adományokból összegyűlt 7.5 decisek, a bodzaszörpnek. Odakint remekül süt a nap, a munkásoknak ma sincs semmi nyoma, csak az állvány és a létra várja őket, s mi, rendületlenül, múlt szerdai utolsó felbukkanásuk óta. Az erkélyek korlátjának tetején most már kissé kiállva fekszenek a téglák, amik elvileg elvezetik az esővizet a faltól. Esőre, értsd főpróbára még várni kell, mert száraz, meleg van, szép, nyárias idő. 

Kérdezgettem Zajosanyukát, tud-e valamit róluk, de még annyit sem tudott, mint én. Illetve, de: kiderült, hogy náluk a mi falbontásunkhoz hasonló nagy munka várna a munkásokra, a teraszon, de mint a főnökük kijelentette, fogalmuk sincs, hogyan kellene megcisnálniuk. Még hogy értenek a dolgukhoz! Legszívesebben riasztanám Aranykező Róbertet a feladathoz, de mivel őt nem a management company kérte fel, nem hívhatom, mindent ők intéznek, én legfeljebb háboroghatok, bár a lakóközösség vezetője lelkemre kötötte, el ne engedjem őket, amíg a fal nincs rendben. Mit csináljak, lasszózzam meg őket?

A szétdúlt közösségi kiskert fóliasátrainak helyreállítására indult gyűjtés párszáz eurónál megakadt, pedig ment a körlevél, hogy 10 eurót kérnek szépen lakásonként. (Elárulom, hogy barátaink többet adakoztak, mint bármelyik itt lakó!) Éppen csak hazajöttünk, amikor valakik tönkretették: szétszabdalták a fóliákat, letépték az ajtókat, s átnyomták a fólián, növényeket téptek ki, bútorokat törtek össze, s hasonlók... Üveg mindenütt, hadd ne lehessen gyerekeket, kutyákat kivinni oda... a Facebook-on már elsírtam a bánatomat. Most kamerára költik a pénzt, a rendőrségnek jelentettek, talán a helyi újságban is megjelenik majd egy cikk, de ez nem múlasztja el az ember szájából a rossz ízt. 

A helyi közlekedést a közelünkben pedig egy vízvezeték fektetése borította fel, párszor sikerült jól beragadnom a forgalomba, ami múlt péntekig még sűrű volt az iskolák miatt. Most már automatikusan jövök a hátsó utakon, hogy a haladásom ne attól függjön, hogy a táblánál álló építőmunkásnak mikor jut eszébe szabadra állítania a táblát.

Ennyit a gondokról.

***

A Bp.-en vett vaníliás-tejporos porcukor nagyon jó illatot ad a sütitésztának, azzal kevertem most ki, a bolti cukros vaníliakivonat helyett. Susan-nak készülnek a sütik, a házassági évfordulójukra. Ez a hónap is sűrű lesz tortában, ha sütiben nem is annyira. Augusztusban azonban abból is bőven lesz megrendelés, sőt, tegnap egy volt kollégám kért fel az esküvői tortája, és a vendégváró sütifalatkák elkészítésére: már amikor a telefonszámomat kérte, tudtam, miért keres. Amúgy két éve nem hallottam róla, csak a FB-járól derült ki, hogy eljegyezkedett. Két éve egy kerti bulira hívott meg, ahol nem ismertem senkit, hamar el is jöttem. Most majd a tortája miatt fogok aggódni, s csodaszépen elrendezem a falatokat a papírtálcákon, mint caterer. Már zsong az agyam a tervektől, szerencsére amolyan DIY-esküvő lesz, nem lesz szervezőnő, aki papírgyűjtővel a kezében utasításokat ugat, s akivel egyezkednem kell, ellenben minden virágokkal és friss gyümölccsel lesz díszítve, sátrakban. A már említett kertben lesznek felállítva az asztalok, ott lesz a ceremónia is, s talán még énekel is a menyasszony és a bandája

Közben beköltöztek új szomszédaink, az orosz Camilla, és az ír Colin, az előkertjük tele frissen vásárolt növénnyel és új kerti bútorokkal, mert néha kiülnek kávézni a lakás elé. A macskák - kik köszönik, megvannak, heten járkálnak itt, mint a gonoszok - már felfedezték maguknak az éjszakára is kint hagyott székeket, amin kényelmes az alvás. Amikor kora reggel kinézek, hogy jönnek-e enni, onnan ugranak le ablak/ajtónyitásra. A "barátom" még mindig feljár hozzájuk esténként etetni, így én csak reggel rakok ki nekik kaját, este már csak némi nassot kapnak, mert nem bírok ellenállni a nyávogásnak. S innivalót, mert azért ha hőség nincs is, de érezhetően melegebb van. Ennek ellenére sikerült kifogástalan croissant-ot csinálnom múlt pénteken, nem olvadt ki belőle a vaj, érdemes volt kereszthuzatban dolgozni a hátsó szobában. Hurrá, ezt sem felejtettem el a szabadság alatt!

A magamra pakolt 3 kilós "szabadsághájat" úszással próbálom ledolgozni. Egyik este alaposan megnéztem magam a tükörben, s másnap vettem uszodabérletet. S aztán úszódresszt, mert a régi már.... nos... feszül. Az uszoda itt van öt perc autózásra, s kora reggel még nyugodtan lehet élvezni a vizet. Órakor lehet csobbanni, aztán ötvenkor megszólal egy gong, s olyankor illik kimászni a vízből annak, akinek csak alkalmakra szól a bérlete. 9-kor átszervezik a sávokat, de olyankor már a zuhany alatt állok, s taposom a habos vizemet. Ami szokatlan, hogy van nyilvános öltöző, és van zárt is, külön férfi és külön női. Vagyis, ha az embernek olyanja van, az egész világ elé tárhatja a fenekét ruhaváltáskor, legfeljebb az öltözőszekrénye szárnya takar. Még nem jöttem rá, hogy ez miért és hogyan van, de eléggé zavarba jöttem, amikor beleütköztem egy öltöző nőbe a medencétől pár méterre lévő szekrénynél, a víz felé menet. S mintha a szekrénysor másik oldalán villant volna egy pucér férfisegg is. Erre még rákérdezek.

A másik, ami zavar egy csöppet, az egyik fiatal úszómester izzadtsággátlójának erős illata. Ahogy jön-megy a medence szélén, szemmel tartva a hozzám hasonlóan elszántan kűzdők hájas hátát, a parfümillat ott lebeg a víz felett. Nem tudom, én érzem-e csak így, de mintha elterülne az illat a víz felett, s nagyon erőteljes. Hiába próbálok a mozdulataimra koncentrálni, ha szinte torkon ragad az illat. 

Jut eszembe, utána is akartam nézni, hogyan is kell helyesen mellúszni. Mert sikeresen megvan az 1 km (bár V. mondta, nem számít egyben leúszottnak, mert forduláskor megkapaszkodom egy pillanatra a medence szélében...), de szerintem mehetne gyorsabban is, elvégre edzésre használnám, nem laza fürdőzésre. S valamit rosszul csinálok, mert utána fájogat a nyakam.

2019. június 28.

Helyzetjelentés közkívánatra

Kenyér sül, és odakintről ingerült rigó jelez akciót a hátsó kertből. A fürdőjüket sűrűn töltögetem, jönnek fürdeni, aztán napbágyasztotta arckifejezéssel napoznak a kisház tetetjén, nyitott csőrrel, felborzolt tollakkal. A munkások még nincsenek itt, talán ma nem is jönnek, mint ahogy tegnap sem jöttek: a félbehagyott teraszkorlátról néznek le rám az ezúttal - állításuk szerint - helyesen felrakott, vízelvezető kövek, a szomszéd kertjében felállított állványzatuk csillog a napfényben, gyanúsan újnak tűnik, bár a szomszéd állítja, hogy a faszik tudják, mit kell csinálni, értenek hozzá. Tegnap eljutottam a Dos cervezas, por favor! mondatig az ötperces spanyol nyelvleckék sorában, s hőségriadóval fenyegetőznek a rádióból. Állítólag 28 fok lesz.

Gondolom, ez a kis csipet az életünkből jelzi, hogy megvagyunk, jól vagyunk. A nyaralás kiugróan jól sikerült, valahogy kevésbé zaklattam fel magam magyarországi dolgokon, habár szembejött sok-sok-sok plakát. Nem akartam változtatni semmin, s egy-két kellemetlenségtől eltekintve jól ment minden, csupa kedves, készséges emberrel volt dolgunk. Felfedeztem egy remek fonalboltot, ahol nemcsak műszálat lehetett kapni, ettünk megint Józsi pék remekeiből, boroztunk egy csodás borászat Balatonra néző kertjében, s megnéztük a Fertő-parti "jajdenagyberuházás" nemlétező nyomait. (Van egyfajta ennek is rossz vége lesz-szaga a dolognak, nem tudom, hogy reménykedjek-e vagy borongjak.)

A másik kellemetlenség, hogy a zuhogó esőben az automata megette a pénzünket, a jegysort ellenben nem adta ki, s az azonnali bejelentés, panaszfelvétel, egyéb bizonyítékok ellenére sem fogadták el a kártérítési igényt. Költsék gyógyszerre.

De annyi remek dolog történt velünk! A májusi (!) hóesések, Belgiumban és a Dolomitokban, a türkízkék színben, vadregényes környezetben csillogó tavak, a némaságban a hegyoromról lezúduló jégtömeg megkésve érkező robaja, azok az érdekes madarak a hágóknál, az álcázó bevonattal borított tesztautók a hegyi utakon, a fura, fűszeres grappák, amit kimérve árultak az egyik hágó kis kávézójában, ahol az idős néni hol olaszul, hol németül beszélt, s értette az angolt, s vastagon állt a rúzs az ajkán a színezett haja mellé... A polcon háborús történelmi könyvek (az I. világháború máig látható és látogatható nyomai a környéken), a tavalyi szélviharban elfeküdt és néhol szilánkosra tört rengeteg fenyő, a megtört, megnyomott szalagkorlátok, a felébe görnyedt távvezetékpózna... Az a fantasztikus kávé amit egy nevenincs tóparti kis bódéban kaptunk, ahol a carabinierik napszemüvegben, "előnyös testtartásban", Alfa Romeo-t leparkolva kávéztak... A köd, a szitáló köd, ami hóvá alakult, mire felértünk a hegy tetejére... a mormoták fütyülése a hómentes fűfolt felől... a kultúrált mosoda Cortina d' Ampezzoban... Oberammergau egész évben nyitva tartó, csakis karácsonyi dekorokat árusító boltja... a pénzbedobós Passió a templomban... Lindau kikötője az óvárossal... az ijesztően nagy eső és a hosszú hétvégére induló kocsisor Salzburg előtt... Bajorország hegyei, s legelői a kocsiablak előtt elsuhanva... A megáradt Isar robaja a fahíd alatt... a serpenyőben sült pisztráng, amit már nem tudom, hol ettem, de valami félelmetesen finom volt, s egészen-egészen távol állt attól az összeszáradt, négyujjnyi falattól, amit kisgyerekkoromban raktak elém Szilvásváradon, mint különleges kegyet... A szokásos locsolótúra, a már kizöldült májusi erdőben, a zöldek ezer árnyalata között... A kötögetés öcsémék teraszán, eső csepegés kíséretében... Most nem látogattam meg a házat, nem akartam látni, milyen állapotban van, a kipakolás nem kezdődött meg, majd-majd, ha lesz rá vevő... Egy-két cuccot kidobtak már öcsémék, s előkerült egy papírgyűjtő az autogram-gyűjteményemmel, és regénykezdeményeimmel, amelyekbe beleolvastam, hogy aztán piros fejjel tiltakozva tagadjam meg felolvasásukat... Vettünk rengeteg könyvet, s végre kihoztam az utolsó doboz könyvemet is, így már nincs ott semmim, csak a családtagjaim és az emlékeim. Sopronban minden a régi, pedig járt a szemem a változásokat keresve. 

Rengeteg élmény, sok fotó, ami inkább nekem emlékeztető, mint hogy a világ elé lehessen őket tárni: az ötletszerű beugrás Velencébe (éppen most olvastam, merre kellene menni ott, hogy elkerüljük a turistatömeget), az este Caterina házában, Velence mellett, a kovászos pizza az általa ajánlott artizán pizzázóban... A picike kis falu, ahonnan atyai őseim származnak, sőt, mi több, távoli rokonom futó megpillantása a kocsiból, amiből diszkréten próbáltam fotózni... A temető, rengeteg Rumpf felirattal a sírköveken... a német vidék zöld-kék-sárga színei, a csodás lankás dombok... A napfelkelte Lahnstein-ből nézvést... 

Nem sorolom tovább. Remek volt, szép volt, az egyik legjobb nyaralásunk. Útinaplóm elfoglalta helyét a többi mellett. A sűrű hónap véget ért, a sok megrendelésen túl vagyok, s tegnap egy alapos bosszankodás közben V. figyelmeztetett, hogy mondhatok nemet is, végül is ezért jöttem el az Üzemből, hogy bármikor nemet mondhassak, főleg akkor, ha a hibát nem én követtem el. S valami könnyedtség vett rajtam erőt, amikor elküldtem az emailt, hogy nem, s már nem az a remegős aggodalom ült rajtam, ami szokott, hogy jaj, akkor ezt hogyan tudom megcsinálni?! De tíz percre kísértett a múlt.

Most csendesebb hónap következik. Midsummer, nyárközép, talán meleg is lesz, s talán tényleg elkészül az a fal. A sütő sípol, az első kenyerek készen, jön a következő adag. Ideje odarakni egy kávét, s kivenni a következő két veknit a hűtőből.

2019. június 19.

Újra itt!

Sajnos, jelentős mennyiségű rendelés, és a lakásban lévő némi felfordulás miatt késlekedem a beszámolóval. Így csak jelezném, hogy van itt még élet, de közben sütik sülnek, és munkások járkálnak ki és be, mert ha minden igaz, végre, végre elkészül az új hátsó fal, sokéves várakozás, vita, erőlködés után talán tényleg megjavítják, s nem fogunk többé ázni és penészesedni. Kéretik drukkolni.

Az élet egyébként pedig csodás.

2019. május 1.

2004. május 1.


A Csatlakozás napja, Sligo volt a fogadó város. A fotót G. Feri barátunk készítette. A baloldalon ülő hölgy a felesége, aztán jön V., én, Cs. Anikó, H. Réka-Zita, és E. Erzsébet (Zsóka).

Rajtunk kívül mindenki hazaköltözött Magyarországra. Ki kis kerülővel, ki egyenesen, de most már otthon élnek.