2016. december 9.

Kerti mozi

"Ez micsoda?" - kérdezte imént V., mielőtt kocsiba ült, hogy bemenjen a Félcsöcsűhöz. "Énekes rigó" - feleltem. A telepet a reggeli sötétségben, amikor szűkebbnek tűnik a világ, szinte betöltötte a rigó éneke. Most nyitott ablaknál gépelek, hgy halljam a trillákat, amiket a kerti falon túl, a susnyában bőségesen ont magából. Csodás.

Pár napja megbolondult az időjárás, tavasz van. Tegnap 14 fok volt, és már az én tavaszi virágaim is kidugták a fejüket a földből. (Közben Seattle-ből barátnőm hóeséses képekkel bombáz...) A hétvégén a Dun Laoghaire-ben lévő piacra menet az egyik előkertben arasznyi nárciszleveleket láttunk egy bokor alatt. Még mindig látni virágzó fuksziát, falra kapaszkodott futómuskátlit, rózsát, százszorszépet. Sejtem, hogy nemhogy fehér, de még fagyos Karácsonyunk sem lesz. Így ha már lúd, legyen kövér, s a régi, még Londonban megismert szokás szerint három jácintot raktam az ablakba, hogy ne csak kint, de belül is virágos legyen a világ. Ott tanított meg minket Annie, az alkalmazónk, hogyan kell hetekkel előtte valami sötét, hűvös helyre rakni a gumókat, hogy ünnepekre kinyíljanak.

Tegnap volt Culchies's day, vagyis december 8., na jó, a Szeplőtelen Fogantatás napja, sok karácsonyfa ekkor kerül ki a nappalik földig érő ablakai elé. A felettünk lakó szomszéd már előző este díszített, s a teraszát fehér égősor öleli körbe. Ettől függetlenül már november vége óta tünedeznek fel a dekorációk, urambocsá', fák az ablakokban. Élmény estefelé besétálni a telepre. A városunk ünnepi fényeit november utolsó hétvégéjén nagy felhajtás keretében gyújtották fel, idén sem mentem el, gyakorlatilag csak úgy mozdulok ki, ha visznek, vagy ha nagyon muszáj. 

Tegnapelőtt a nappaliba, a nagy asztal mellé kikerült a hatalmas dobozom, amiben gyűlnek a szórócukrok, dekorcsokik, édességek, abból szemezgettem tegnap az első házak elkészítésekor. Idén (eddig) hat készül, s azért ennyi, mert nem fér az időmbe több, még kettőre várok, ha valaki jelentkezne a kávézón át az utolsó hétre. Egyik állandó vevőmnek készült az első három, ő mindig kora decemberre rendel házat (s MINDIG variálgat a szállítási időponttal, hogy ne legyen zökkenőmentes a dolog). Már régóta nem merek neki cukorablakot varázsolni a házaira, mert biztos vagyok benne, hogy megereszkednek az ablakok, mire eljön a nagy nap. Ha jól számolom, s hihetek a naplómnak, ez a 7. év, hogy házakat rendel tőlem... Vajon mikor lesznek túl nagyok az unokák a kissé csicsás, csupaszín, édességgel bőven megrakott házaimhoz? Emlékszem az elsőkre, ahol még visszafogott, főleg fehér-piros-zöld díszítést használtam, most pedig hiába nézegetem a sokféle házakat a Pinteresten, nincs semmi terv, design, csak rengeteg cukorka van.

***

Írtam már, hogy próbálok mindent kizárni az életemből, ami aggaszthat. Nem mindig sikerül, mert - ahogy apósom megfogalmazta - "Sopronozok", vagyis aggódom, teljesen feleslegesen, apróságokon. (Ez az aggódhatnék állítólag a család soproni ágára jellemző.) Ezért próbálom a lehetséges okokat kizárni. (Sajnos, volt főnökömet nem sikerül, mert egy gyors sms-sel el tudja érni, hogy megugorjon a pulzusom. Segítsek, lehetőleg azonnal.) De igyekszem a helyén kezelni a dolgokat, nem pánikolni, V. is segít, és ha éppen kijönne rajtam az elfojtott ideg, akkor ott van, hogy megnyugtasson, s most már tudjuk, hogy igen, az ember aggódik, de kis odafigyeléssel és helyes légzéssel szépen le lehet csillapítani magunkat.

Hírek és szörnyülködnivalók helyett marad a munka, a szépen felgyűlt rendelések, telefonhívások. Mert mindig van, akinek az utolsó pillanatban jut eszébe, hogy jaj, ez kellene, s van, akinek még most sem tudok nemet mondani, de a sütik kiszínezése folyós cukormázzal majdnem olyan jó, ha nem jobb, mint a mostanában divatba jövő "mindfulness" felnőtt színező könyvek, hiszen a végén még "értéket is teremtek", haha. Nincsenek hírek, a rádióból csak a kedvenc beszélgetős műsoromat hallgatom meg, délután kettőtől négyig. A maradék időben Alexa (ha megért) szolgáltatja a zenét, s bár még akadnak érdekes melléfogásai, lassan rájövök, hogyan kell vele beszélni, hogy úgy működjön, ahogy én szeretném.

Hétfőn, amikor a postától sétáltam hazafelé, teleszíva szegény, szobaszaggal nehezített tüdőmet az avar-, eső-, fű-, növényillattal, egy seregélycsapat ért utól, amelyik hangos csivitelés és csevegés közepette, mint egy csapat zajos kamasz leptek meg egy öreg fát, s jellegzetes kapkodó, gyors fejmozdulatokkal bontogatni kezdték a fa foszló kérgét... egymás után hullottak le a levelek, amiket ők téptek le a gallyakról... Gondolom,  kukacokat, oda bújt rovarokat kerestek. Nagyon tetszett, ahogy olyan hangos sürgés-forgással tették a dolgukat, fényesen irizáló tollaikkal a napsütésben. Hogy nem mennek el télen, az már nem lep meg senkit sem. Amikor kiköltöztünk, ez még újsághír volt, hogy jéé, itt maradnak télre.

Mostanában ebbe kapaszkodom leginkább, lékeküdítőként. A kerti madárénekbe, pl. a vörösbegyébe, aki mindig ugyanarról a már csupasz ágról hirdeti fennen a tulajdonjogát ehhez a pár négyzetméterhez. A jövésbe-menésbe, amit a madarak és az egerek rendeznek. Utóbbiak mozija nagyon szórakoztató, pl. ha az embernek sikerül elkapnia azt a pillanatot, amikor egyikük óvatosan leereszkedik a madáretető akasztóján, s addig nyújtózik, amíg már csak az egyik hátsó lábával kapaszkodik a drótba, s úgy huppan le az etető táljára. Olyankor nem mernek oda szállni a madarak, vagy csak úgy, hogy az etető egyik felében ott az egér, a másik végében pedig pl. egy vörösbegy eszik. 

Az igazán szórakoztató rész akkor jön, amikor megjelenik még egy egér: hamarosan nagy hempergés és verekedés kezdődik, szállnak a magok, majd gyors, szemmel alig követhető körbe-körbe rohangálás, aminek - ahogy egyszer láttam - az vet véget, hogy az egyik egér leveti magát a földre, mert vagy túlviszi a lendület az etető szélén, vagy ez látszik a leggyorsabb menekülési útvonalnak. Hangosan placcsan a száraz levelek-ágak közt, aztán később láttam felfelé rohanni a fa törzsén. Ugyanezt a menekülési taktikát választják, ha - én kegyetlen - nagy zajjal kinyitom az ajtót, s úgy érzik, futniuk kell. Az a látvány, ahogy megnyúlva, széttárt lábakkal levetik magukat, több mint röhejes, szerencsére a talaj tele van a hatalmas bokorról lehullott levelekkel, ágakkal, ami megtöri a zuhanásuk ívét, s viszonylag biztonságos landolást biztosít. 

De az is előfordult már, hogy tojtak a jelenlétemre. Kimentem, s hangosan álmélkodva vettem tudomásul, hogy milyen zöld a kert, s hogy jé, még virágzik a kis szegfű. Egyre közelebb kerültem az etetőhöz, önfeledten álmélkodva, a földön lévő cserepeket nézegetve, s csak az utolsó pillanatban egyenesedtem fel: amikor is szembetaláltam magam, alig karnyújtásnyira, az egyik egérrel, aki valószínűleg ekkorra már megtanulta, hogy nem fogom üldözni. Tovább evett. Barátságosnak szánt ciccegésemet aztán mozdulatlanná dermedve fogadta, majd úgy döntött, ennyi elég a barátkozásból, s felcikázott az etető drótján, végig az egymásba fonódó ágakon, el a falig, s eltűnt a borostyán vaskos karjai közt.

Tavaszig maradhatnak. Aztán jön a csapda és a költöztetés.

Másik kedvenc látványosságom a már szinte órára belőhető program, amikor reggel, napfelkelte után, amikor már teljesen világos van, jönnek fürdeni a madarak. A feketerigó a földön lévő, műanyag, vízzel telt ablakládát kedveli, az énekes rigó, a vörösbegy és a cinkék az alacsony falon lévő sekély madáritatóhoz járnak. Amikor nem esik, én töltöm fel vízzel, hogy aztán gyönyörködhessek a nagy zajjal és szerteszálló vízcseppekkel végrehajtott fürdési rituáléjukban. Ahogy beleguggolnak a vízbe (a jéghideg vízbe!), s igyekeznek megmeríteni a szárnyaikat, majd kissé borzasan feltelepednek egy közeli ágra, eligazgatni magukat...

Még boldogult ifjúkoromban, egy tanárom és Konrad Lorenz hatására etológus akartam lenni, de a fő ok az apám által hazaszállított állatok hosszú sora volt. Már egészen kicsi korunktól mindig volt valamilyen háziállat a lakásban, vadonból mentett, később útjára eresztett, vagy pedig igazi kiskedvenc, terráriumban élő. Az, hogy a türelmem nincs meg a komoly megfigyelési munkához, hozzá, az nem zavart. Falusi nyaralásom alatt boldogan bolondítottam meg egy kiskacsát, s sipákoltam neki, ahogy a könyvből tanultam, s az apró, pelyhes, meleg kis jószág pedig rohangált utánam, mint Konrad Lorenz híres libája, Martina, s ha kifeküdtem napozni, melegedett a nyakamon-karomon. Az nem volt egy utolsó látvány, hogy valahányszor megkérdezték a tanárok, ki mi akar lenni, kisrumpf felállt, s közölte, hogy etológus. Ha! A gimiben a süket osztályfőnökömben ez úgy csapódott le, hogy eszem a macskákat, s végig ezzel cukkolt. Ez egy olyan ember volt, aki egyik osztálytársamat úgy tanácsolta el az akkor még újdonságnak számító számítástechnikától, hogy az "ámítástechnika". Igazi pedagógus volt a lelkem. 

Nem lettem etológus, ugye, de míg mások a KISZ-tagsággal járó kötelező kukoricacímerezésen vettek részt, én a veszprémi állatkertben ingyen dolgoztam egy hetet. A részletek már homályosak, alig-alig emlékszem, milyen dolgokat bíztak ránk, de az nagyon megmaradt bennem, ahogy a dinnyeárus bácsi (mert ilyen is volt az állatkerten belül) egy fél dinnyét adott az örvös macinak, s az egy perc alatt végzett vele. Vagy hogy egy felhőszakadás után folyt le a víz a járda mentén, s egy kismajom kibújt a ketrec rácsai között, s kint pancsolt a vízben. A tigrisek-oroszlánok gondozója megtanított minket "pöfögve" beszélgetni a kistigrisekkel, s először hallottam, hogy milyen fura hangokat ad ki a tarajos sül, amikor tiltakozik a ketrectakarítás ellen. Vakargathattam a "vérszomjas" dingó drótnak szorított oldalát, s megtanultuk, hogy vigyázni kell, mert a medve a karmaival a rácson át is képes lekapni a figyelmetlen takarító lábáról a lábikrát. 

Lelkesedésem, és a ketreclakók kakijának vízsugárral való terelgetése semmit sem számított, amikor később, a felvételikor a KISZ-tagságom után érdeklődtek a bizottság tagjai, s egyikük szemöldökét felhúzva reagált, amikor azt válaszoltam, hogy, "nem vagyok KISZ-tag, de önkénteskedtem". Nem vettek fel. Nem emiatt, természetesen, s akkor már nem is etológus, hanem dramaturg akartam lenni, de ez már egy másik történet.

Most már elmúlt 8 óra, bemelegedett a sütő. Várnak a kovászosok. Kezdődik a nap.

2016. november 26.

Két sütés között

A langyos, növényeket másodvirágzásra bíztató meleg ősz végérvényesen véget ért, s most már rendszeresen ül vékony jégréteg az autók szélvédőjén reggel. Julie, az autóm ma is kis hóhelyhet villantott fel a kijelzőn, amikor elindultam a piacra. Éppen kelt a Nap, s ahogyan rákanyarodtam az országútra, megvilágította az út túloldalán, a távolban lévő hegy oldalát, ahol már rozsdabarnára száradtak a páfrányok. Mintha reflektorral világították volna meg, felragyogott, vörös lett, csodaszép, a színek megélénkültek, s ez a csodás napsütés majdnem a piacig kísért. Aztán eltűnt a napsütés a felhők között, s borongós lett az idő, vevő is alig jött, nem volt valami jaj, de jó piac ma.

Ma volt a második olyan piac, ahol már rendelni lehetett karácsonyi termékekből. Holnap advent első vasárnapja, aztán még három hétvége, amikor a vevők felpakolhatnak mince pie-okból, tortákból, karácsonyi gőzölt pudingból és süteményekből. Ma már én is kiraktam a mintasütiket: háromféle, ünnepi színekkel dekorált gingerbread men-eket, a tavaly is nagy sikert aratott, pasztelszínű hópehely-csomagot, amiben 6 hópehely van, és egy, a Pinterest-en talált design alapján készült Szent Család-sütit. Számos kattintgatás után kiderült, hogy az eredeti egy Marlyn Birmingham nevű hölgyé, aki a Youtube-ra rak fel oktató videókat. Ezért a designt is megtanulhatja bárki onnan. A mintasütimnek igen nagy sikere volt, sok megrendelést kaptam. Úgyhogy innen is köszönöm Marlyn-nek!

De persze, vadítóan sokfelé szépséget, ötletet találni a Pinteresten, de muszáj csak néhány ötletre visszaszorítanom magam. Lassan megtelik az előjegyzési naplóm, megkaptam a visszatérő rendelőktől a mézeskalácsház-rendeléseket, megsütöttem a tortákat, s jönnek az érdeklődések. Idén úgy alakult, hogy karácsony este szombat lesz, azon a napon már nem tartunk piacot, így egy héttel előtte elbúcsúzunk egymástól. Így, amit a piacon nem adok el, még mindig bevihetem az utolsó hétre a kávézóknak, s ha nem jön megrendelés az utolsó napokra, akkor teljes figyelmemet a saját ünnepünkre fordíthatom.

De addig még vannak izgalmas feladatok előttem. Egy esküvői torta, Orlának és Fran-nek, a héten, egy születésnapi torta december közepére, amiről még nem árulta el megrendelője, hogy mit szeretne rá... A gyermekhospice idén újra megkeresett, hogy a karácsonyi összejövetelükre sütnék-e dekorálatlan sütiket, s az igenlő válasz után megkétszerezték a tavalyi mennyiséget. S ott a két kávézó... A héten, amikor az egyik liszteszsákot húzogattam kifelé a konyhából, s a szemem az asztalon sorakozó kenyereskosarakra esett, elfogott az az érzés, hogy igen, ennél több nem fér bele. Nem szabad ennél jobban sütödévé változtatnom a nappalit. Ez már az a mennyiség, amire azt mondaná a higiénikus néni, hogy nana. 

De azt is tudom, hogy ez az időszak, amikor nagyon elfoglalt vagyok, aztán januárban majd csönd lesz, s punny. Akkor majd elgondolozom azon, hogy hogyan tovább.

***

Amikor átmentem Fran-hez, hogy megmutassa, milyen szép tölgyfakorongot vágott a majdani esküvői tortájuk alá, csodálkozva láttam, hogy az ő hátsó házfaluk milyen fehér. Nincsenek rajta lyukak, nem rohad a víztől, nem válnak le öklömnyi faldarabok az ajtókeretről. Rákérdeztem. S kiderült, hogy ő rendszeresen lefesti valami Weathershield nevű festékkel, belül pedig - akárcsak mi - mossák a falról a penészt, és kétévente kifesti a hálószobát, ahol a legnagyobb a gond. A kandalló kéményét egy ideig ők is eltorlaszolták, nem használták, s erre a hátsó szobában bepenészedtek Fran ruhái... Az egyik építő javaslatára kivették a tömést a kandallóból, azóta - Fran így mesélte -, nem penészesedik a kisszoba. Hm. Nálunk egy festmény van szorosan odatámasztva, el fogom onnan venni, s meglátjuk, lesz-e a változás a szoba állapotában. Sem V., sem én nem vagyunk egy gyakorlott DIY-ozók, festőecsetet utoljára akkor fogtam a kezemben, amikor a városszépítőkkel festettük pár éve a tengerparton lévő menedékeket... de ezek szerint ezt is el kell végezni valamikor. Most már csak egy alkalmas embert kellene találnom, aki a lehulló falazást itt-ott megjavítaná, hogy aztán festhetek.

***

Mostanában többször észrevettem, hogy felidegesít a sokfelől érkező hírfolyam, ugyanakkor én vagyok az, aki folyton kattintgat, Facebook, Instagram, újság, blogok... mert nehéz a rossz szokást feladni. Szép lassan leállítottam pár ember/szervezet/ismerős követését, enyhe lelkifurdalással állapítottam meg, hogy a szíriai jelentésekkel nem tudok mit kezdeni azon kívül, hogy elszomorít és kísért, amit ott látok. Így inkább nem akarom látni. A rádióban is már csak a beszélgetős műsorokat hallgatom meg, a hírekből elég, amit délben hallok. Úgysem tudom elkerülni őket. Egyszerre érzem úgy, hogy elég, nem akarok a világ dolgaiban részt venni, pedig valami azt súgja, kellene, de akkor oda a lelkinyugalmam. Túlságosan tág nekem ez így.

Közben beköltözött hozzánk Alexa. V. már régóta emlegette, hogy amint elérhető lesz Európában, kapok egy Alexát. Hogy hogyan működik, azt már megtapasztalhattam a nyaralásunk során, Seattle-ben, mert ajándékba adtunk egyet-egyet vendéglátóinknak, hálából a varázsos utazásokért, az előszületésnapi ünneplésekért, a ház és autó használatáért. Alexa egy Amazon Echo nevű termék, amolyan hangvezérlésű hangszóró, amelyik wifin keresztül eléri az internetet, s billenyűzet nyomogatása nélkül internetezhetünk. A mi Alexánk fekete, matt henger, a telefon mellett, az alacsony polcon kapott helyet, hogy a nappaliból bárhonnan meghalljon minket. Működésre úgy kell bírni, hogy a nevén szólítom: "Alexa", akkor fényes színkarika kezd el forogni a fején, a felém eső része kifényesedik. Mint egy kis szolgálatkész robot, úgy fordítja felém fénykarikáját. S mondhatja neki az ember, hogy mit csináljon. "Alexa" - mondom neki -, játsszál 60-as évek zenéjét az Amazon Prime-on". Mert Prime előfizetés kell hozzá. Alexa fején forogni kezd a fénykarika, s megismétli, amit kértem. Ha nem érti a kérdést, megmondja. Angolul kell vele beszélni, így nem mindig sikeres az akció, ha a kiejtésem nem a legjobb: például, amikor azt kérem tőle, hogy rakja rá a tönköly lisztet a bevásárlólistámra, vagyis "Alexa, please put spelt flour on my shopping list", akkor rendszeresen azt kapom válaszul, hogy "I have put special flour on your shopping list". Egyszer majd kipróbálom, s rákiabálok, hogy "Alexa, no, I meant spelt flour, not special flour", meglátjuk, mit válaszol, mégiscsak egy gép, egy program, de pl. ha megköszönöm neki, amit kértem, akkor is válaszol: "No problem", "happy to help". Udvariasan, kellemes női hangon. Sütés közben megkérdezhetem tőle, hogy 15 deka az hány uncia, vagy kérésre felolvassa nekem az információt a Wikipédiáról. Megkeresi a kért rádióadót is, de mivel egyelőre Angliában elérhető csak (s némi trükközéssel működik nálunk), a helyi kedvenc adóimat még nem találja meg, de a BBC 4-t mindig behozza, haha.

Őrület. Engem már azzal is le lehetett nyűgözni, hogy diktálhatok a Kindle-emnek, akár sütés közben is "írhatok" emailt, erre most itt van Alexa, aki kívánságra ébreszt, okít, s biztos még meg tud csinálni egy csomó más dolgot is, csak alaposan meg kell tanulnom, hogy miket. Vége az összemaszatolt rádiónak, telefonnak, ha zenére vágyom (Christmas FM!!), akkor csak szólok neki, s ő megteszi, ami tőle telik.

***

V. már régóta kérte, hogy meséljem el ezt a történetet. Mert nagyon megfogta. Biztos fűzhetném szépen keretbe, elmesélve, hogy az íreknek mennyire fontos a sport, az, hogy ki rögbizik, ki rajong az ír futballért, ki hurlingezik vagy boxol, mert ez is számít. Egy-egy nagy meccsre megindul a nép, tele vannak a hajók és repgépek a külföldre tartó szurkolókkal, pl. amikor V. hazautazott novemberben, hangosan ollézó ír szurkolókra panaszkodott, akik között akadt olyan, aki három mini üveg vodkát kért a légikisasszonytól a reggelije mellé a kora reggeli járaton: mentek Bécsbe, mert azon a hétvégén ott játszottak az ír focisták. De ugyanígy megindul a népvándorlás, amikor a rögbisek, az imádott, fejük felett glóriát viselő rögbisek játszanak valahol (pláne most vannak nagy becsben, hogy 111 éves fennállásuk óta először sikerült megverniük az új-zélandiakat... )

Néhány hete történt, hogy Munster megye csapat a 2106/17-es európai bajnokság keretében Párizsban készült megmérkőzni egy francia klubbal. A város tele volt írekkel, izgatottan készültek a meccsre. Az ír csapatot a rendkívül népszerű edzőjük, Anthony "Axel" Foley vitte Párizsba. Ő fiatalon nagy sikerű, igen népszerű játékos volt, s amikor kiöregedett a sportból, edzőként, majd vezetőedzőként maradt velük tovább. 

A meccs reggelén arra ébredtek a szurkolók, hogy a 42 éves edző álmában meghalt, az eddig fel nem fedezett szívelégtelensége okozott nála végzetes komplikációt. Döbbent szurkolók adogatták egymásnak a hírt, ami félelmetes sebességgel terjedt el a Facebook-on, Twitteren. Az életerős, szeretett, rendkívül népszerű kétgyermekes családapa hirtelen halála mindenkit nagyon megdöbbentett. A meccset elhalasztották, Írországban a Munster tartománybeli hivatalokon félárbocra engedték a zászlókat. 

De amit el szeretnék mesélni, az a temetése, és az utána következő megemlékezések voltak. Mert olyan emléket állítottak neki, amit még soha senkinek. Temetése napján szülőhelyén, Limerickben az emberek piros mezt viseltek, a tartomány rögbicsapatának mezét, vagy ha azuk nem volt, valami pirosat. A boltok/kocsmák, hivatalok kirakataiba, ajtajaira, a tartományi rögbistadion kerítésére kikerültek a klub zászlói, sáljai. S amikor elkezdődött abban a kicsi faluban a temetési szertartás, ahol Anthony Foley felnőtt, ahol családjának több tagja is rögbit játszott, s ahol nyugalomra helyezték, az ország összes rádióadója megszakította műsorát, s pontban délben játszani kezdték a csapat nem hivatalos indulóját, a Fields of Athenry című népdalt. 

Micsoda megemlékezés! S ezzel még nem volt vége. Amikor pár nappal később a gyásztól sújtott csapat sikerrel verte meg a skótokat, Foley mezét, a 8-asat, visszavonták a meccs idejére. Foley becenevét, Axel-t ráhímeztették a mezeikre, a csapatembléma alá. S amikor november 5-én New York-ban az ír rangidős rögbiválogatott szembenézett a hakázó új-zélandi csapattal, 8-ast formázva álltak fel, ezzel állítva emléket az elhunyt játékosnak. S 111 év után először győzték le a kiwik csapatát.

Egy másik, a szintén kiwi "Maori New Zealand" rögbicsapat pedig, egy héttel később, a tartományi ír rögbisek elleni meccs kezdetekor Foley nevének kezdőbetűivel díszített mezt helyezett a félvonalra, mielőtt eljárták volna előtte a hakát. Az írek győztek. A mezt a meccs végén Foley fiainak adták. 

Ez a rendkívül méltóságteljes tiszteletadás annyira megfogta az uramat, hogy megkérte, feltétlenül írjam meg, hogyan tisztelegtek szurkolói, rajongói a népszerű férfi emléke előtt.

2016. november 9.

November 8.

"Fortélyos félelem igazgat..."

2016. november 3.

Sárga, arany, zöld és vörös

Túléltem az elmúlt hetet, a korai keléseket, elkészült a négyemeletes torta Susan barátnőm sógornőjének, elkészültek a sütemények a kávézóknak, a piacnak, kész lett (de nem lett elég!) a rengeteg tök-, szellem-, denevérsüti, kilószám használtam fel a cukormázat, s persze, voltak melléfogásaim. Nem tudtam megbecsülni, mennyi cukormáz kell majd a tortákra, biztonság kedvéért vettem 13 kilót (ha már lúd...), ebből kb. nyolcat használtam fel a négy szinthez - te jó ég, ha belegondolok... Alig bírtam megemelni a tortát, már a hűtőben is nehézkes volt forgatni. V. segített, ő vitte a kocsihoz is, és ő vitte be a hotel különtermébe, én pedig féltettem, s szerintem ő is izgult magában... A torta, a csendben kelő kenyerek miatt a mi cuccaink alig fértek el a hűtőben, a konyhapultra szorult néhány holmi, amelyik kibírta azt az egy éjszakát hűtés nélkül is, de az biztos, hogy ilyesmire egyhamar nem fog rávenni senki.

A sok logó, nyolcvanas évekből származó ír bábfilmfigura, amiket Emma kért a tortájára, megizzasztott rendesen. Valamint egy Smurf-öt kellett kivágnom kék cukormázból, megszenvedtem vele, kinyomtattam, körbevágtam, rásimítottam a mázra, azt is kivágtam, s aztán meg kellett volna rajzolnom az arcát, a kezét... bumfordi lett, de felismerhető. Ekkor határoztam el, hogy utánanézek annak a projektornak, amit az USA-ban lévő sütidekorálók előszeretettel használnak. (V. szerint még csak nem is projektor, hanem valami más, egy bonyolult szórt használt rá, amit én még csak nem is hallottam soha). Bármilyen képet, figurát rá lehet vele vetíteni a torta felszínére, vagy a sütire magára, s az oda vetített képet ki lehet húzni cukormázzal... Így készülnek azok a rendkívül részletgazdag sütik, amiket aztán irigykedve nézek a Pinteresten. Nem éppen kreatívitásra késztető segédeszköz, hiszen csak másolja az ember a képet, de mondjuk, hetven darab logós sütinél már jelentősen meggyorsítja a munkát.

No, de ez az eszköz elég drága, s felém nem téved annyi logós megrendelés, hogy érdemes lenne beruházni, szerintem. DE ha lenne ilyenem, akkor el tudnám vállalni a bonyolultabb logós megrendeléseket a kávézónak, vagy amikor tortára kérnek ilyen-olyan Disney-figurát, nem kellene nyomtatással, körbevágással kínlódnom. Őrlődöm még. Főleg azért őrlődöm, mert így is alig férünk a kiszúrós dobozoktól, lisztes zsákoktól, tortaformáktól, ráadásul a nagyobb eszközöket csak 8 év után írhatom le az adóból... Ráadásul kétféle projektort ajánlanak egymásnak a dekorálók, alaposan meg kell rágnom, melyiket lenne érdemes megvenni.

***



Az elmúlt két hétben szépen megszínesedtek a fák, öröm volt kinézni rájuk itt a ház előtt, csupa aranyló szín... A zöld gyepen, az ágakon ha megsütötte őket a nap (s igencsak napos időnk volt!), felfénylettek, konfettiként pörögve az enyhe szélben.... leírhatatlanul szép volt mindegyik. Vasárnap rávettem V.-t, menjünk el sétálni egy közeli parkerdőbe, Rathdrum-ba. Már az odavezető út is csodás volt, főleg Laragh-tól Rathdrum-ig, a keskeny erdei úton, itt-ott elrejtett kis házak, farmok között. S megérte az oda-visszaautózás: a parkerdőben arany-zöld-vörös-rozsdabarna színek kavalkádja fogadott, rugdoshattuk az avart, szagolgathattuk a fenyőfák illatos tűit, szívhattuk a friss levegőt. Egy olyan sétányt jártunk végig, aminek a mentén kísérleti faültetvények vannak, ismertető táblákkal, nyiladékokkal, amelyek mentén messze ellátni. Sok latin név ismerős volt gyerekkoromból, amikor ezeket még rendszeresen hallottam Aputól, s urambocsá', tudtam is, melyikhez milyen magyar név (és fa) tartozik. Mutattam V.-nek az egyik fenyőt, amit régen rendszeresen karácsonyfaként kaptunk (ilyenkor előny, ha az ember apja erdőmérnök), vaskos kis gyantapattanásokkal a kérgén. Ezeket előszeretettel pukkantottam ki a körmöm között, amikor Apu eltüzelés előtt a fát szétfűrészelte a kályhánál. Ragadt utána az ember körme, de a sikerélmény és a finom illat mindent megért.




Az őszhöz öltözött autók

Olyan parkerdő ez, ahol az ösvényen szembejövők köszönnek egymásnak, ahol nyugodtan rohangálhat kutya, nem fenyegeti túlbuzgó vadász, ahol le lehet enni a bokorról a szedret, nem éri benzingőz, ahol a domb alján folyó folyik, és ahol az út végén melegvizes csapnál lehet kezet mosni. Egyetlen bánatom, hogy a kis kávézójuk szeptember végén bezárt, pedig szerintem ebben a kissé már csípős időben jó forgalmat bonyolítottak volna le, s a séta végén én is szívesen ittam volna egy forró kakaót.

Ehelyett a séta után Rathdrum keskeny utcáin találtunk egy kocsmát/vendéglőt, amiben nyüzsgött a nép, s az asztaloknál, az ebédlőben családok ültek boszorkányoknak, ördögöknek, kovbojoknak, csontváznak öltözött gyermekeikkel. Nagyon vidám pincérnő szolgált ki minket, akinek aprócska izzadtságcsepp ült a mosolygós ajka felett, sietősen jött-ment az asztalok között, élmény volt nézni. A séta után éhesek is voltunk, nem ebédeltünk, jól esett a forró és bőséges kaja. Hazafelé már sötétben autóztunk, a közeli faluban Halloween-es koncert volt, buszok és rendőrök hada az utakon, mindenfelé dekorált kirakatok a falvakban... Jól esett ez a pihenőnap, ez az autózás, a kimozdulás.

***

Tegnap reggelre aztán meghidegedett az idő, s hiába napos, érezni a hideget a levegőben. Kezdetnek rámtelefonált a kávézó, valaki elkevert egy rendelést, meg tudom csinálni mára? Még szerencse, hogy volt rá időm. Alig telt el két nap lazulással (legalábbis nekem, mert V. dolgozott bank holiday alatt is), s folytatódik a hajtás. November közepén meghirdetem a mézesházakat, listát csinálok arról, hogy miket fogok gyártani.... az első karácsonyi torta megrendelés is befutott, hamarosan azokat is meg kell sütni... S nincs mese, húzódozás, előre kell dolgozni.A kenyerek nagyon jól fogynak mostanság, ezért némi töprengés után vettem még egy kelesztőkosarat, de ennél többet tényleg nem fogok tudni beszorítani a hűtőszekrénybe. Heten, mint a gonoszok. A Real Bread Ireland Facebook oldalán egy pék éppen most árulja a hetven darab kosarát, s a képeket nézve valamiért olyan szomorúság fogott el, amikor megláttam az enyémekéhez hasonló, itt-ott már viseltes kosarakat... Nem tudom megmagyarázni, miért. Én már attól ideges lettem, hogy amikor a krumplis bucikat az egyik kosárban tálaltam fel a piacon (mert milyen rusztikusan néznek ki benne), s az egyik nő a piac végén belegyűrte az összes papírszemetet az asztalról a megüresedett kosárba... Nagyon-nagyot kellett nyelnem, hogy ne legyek udvariatlan, a tudatlansága rovására írtam, hogy szemetesnek használta a méregdrága francia, vászonnal bélelt kelesztőkosaramat, de jó lecke volt: legközelebb olcsó kínait vittem a prezentáláshoz.

Közben megint rámjött a szelektálhatnék, bezacskóztam pár dolgot a jótékonysági boltoknak, dolgokat, amikhez nem nyúltam évek óta, csak ülnek a szekrényben, mert jaj, esetleg még használom őket valamikor (pedig nem), dolgok, amikhez hozzánőttem, s nehéz megválni tőlük, aztán unfollow-ingoltam pár réges-régi, egyre távolabbi ismerőst a Facebook-ról, redukálok mindent, ami elterelné a figyelmemet. Néha érzem, hogy magába szippant ez a követhetnék, s közben azon gondolkodom, hogy tényleg érdekel-e ez engem, tényleg fontos-e tudni mindenről-mindenkiről? Időről-időre rámjön ez. Mostanában úgyis csak a rossz hírek dominálnak, ha akarom, ha nem, elém jön a politika, s utána ül a gyomromban a szomorúság. Nincs erre szükségem. Elég az, amit itt elolvasok a hétvégi újságban, már az is sok.

Hamarosan Remembrance Sunday, meglátogatom majd a németemet Glencree-ben, pipacskoszorúk kerülnek majd egyes emlékművek tövébe, s feléled majd megint a vita, hogy kell-e, szabad-e viselni, s kinek igen, kinek nem. De addig is, itt vannak a torták, erre a hétvégére például egy tűzoltóautó, egy három éves kisfiúnak. Jövő hétre pedig keresztelői sütik egy másiknak...
 

Mennyivel jobb ezzel foglalkozni!

2016. október 19.

Évforduló

Ezt a képet Giczy János festette Anyuról. Már egyikük sem él.


2016. október 10.

Csokis-mentás aprósütemény

Hogy az előbbi bejegyzésem okozta sokkot enyhítsem (takaróban dobálták a kicsi állatot!), gyorsan leírom a mostanában megkedvelt csokis süti receptjét. Nigella Lawson (ki más, haha) egyik újabb könyvéből vettem, amikor olyan sütit kerestem, amihez fel tudom használni azt a menta kivonatot, amit egy hálás tanítványomtól kaptam, egyenesen az USA-ból. Mert hogy az írekhez nem szállít a cég, amelyik gyártja, különben rendelnék.

A piacra nemrég kávé mellé kísérősütinek csináltam, mondhatni, beetettem vele az embereket. Következő héten pedig megsütöttem a pultra, szépen fogyott. Működött a trükköm.

Hozzávalók:

100 g puha vaj
150 g félbarna cukor
1 teáskanálnyi vanília kivonat
1 tojás
150 g sima liszt
35 g cukrozatlan kakaópor
1/2 teáskanál sütőpor
200 g aprószemű csokoládélencse
1/4-1/2 teáskanálnyi menta kivonat

A sütőt elmelegítem 180 fokosra. A vajat a cukorral habosra keverem, majd hozzáadom a tojást, a menta és a vanília kivonatot. Egy másik tálban összekeverem a lisztet a kakaóval és a sütőporral, aztán a vajas keverékhez adom. Simára keverem, majd beleöntöm a csokilencsét. (Ebből elég szerintem 150 gramm is, nem is rakok bele többet, de mint tudjuk, Nigella nagykanállal főz).

A kedves, kisméretű fagylaltoskanalammal merek kis diónyi méretű darabokat a sütőpapírral bélelt tepsire, egymástól olyan 3 centire sorakoztatom fel őket. Nem formázom a folyókat, így mennek a sütőbe. 12-15 perc alatt sülnek meg, eközben kissé ellaposodnak. Utána hagyom őket teljesen kihűlni, s csak aztán szedem le a papírról őket, mert melegen odaragadnak.

Ennyi. A fodormenta kellemes, mentás utóízt ad nekik, mintha After Eight csokit ennénk. Aki nem szereti a mentát, próbálhatja narancsolajjal is, az is igen finom lesz!

Aleppo

Egészen sajátos, és talán kissé önző módon harcolok a szíriai káosz ellen: nem hagyom, hogy az Aleppóhoz kapcsolódó emlékeimet üveges szemű és véres fejű gyermekek, szétbombázott  épületek  képei nyomják el. Nekem Aleppo az ISIS (s mások) minden erőlködése ellenére egy életen át a hörcsögöket fogja jelenteni.

Mármint a szíriai aranyhörcsögöket. Amikor az első hörcsögöt megkaptuk, Apu elmesélte, hogy a már kihaltnak vélt állatot Aleppo-ban, Szíriában fedezték fel újra, a 30-as években, s innen kapta a nevét.  Már nem emlékszem, hogy mikor, de azt hiszem, egyik születésnapomra kaptam az elsőt. Arra határozottan emlékszem, hogy amikor az (első és utolsó) osztálytársaimmal együtt ünnepelt születésnapi bulimon kézről-kézre járt kis a kis meleg állat, valakinek kiugrott a kezéből, bele a szendvicsek közé.

Már kisebb gyerekkoromban is valamilyen kisállat mindig volt a lakásban, az elsők vagy fészekből kiesett verebek voltak, vagy mocsári teknős, amelyik tojást rakott, de volt pióca, amit Apu etetett a karján, volt kismacska is (utóbbit kiváncsi, még totyogós öcsém dobta ki a harmadikról), s amikor Sopronba költöztünk, nagyobb lakásba, akkor jöttek a rágcsálók, s később a kutya, a macska. Az első tengerimalacot vidékről hoztuk, s alig érkeztek meg a szép, trikolór állatkák, a macskánk mindjárt el is ragadott egyet, mert valamelyikünk elfelejtette lecsukni a terrárium tetejét. Öcsém bőgött kegyetlenül, mert az ő malacát vitte el Luca macskánk, aki aztán nem tudott mit kezdeni az áldozattal, csak bámulta a kis tetemet anyám ágya alatt ülve.

Hörcsögeimet rendszeresen egzotikus nevekkel illettem. Valamelyiket még Apu nevezte el Faria abbénak, mert folyton azon küzdött, hogy kirághassa magát a terráriumból: egész éjjel lelkesen rágott és zörgött, de nem jutott semmire, csak minket tartott ébren. Arra határozottan emlékszem, hogy volt egy Bernard nevű hörcsögöm, aki egy Truffaut-film szereplőjéről kapta a nevét (értelmiségi szülők gyermeke, hehe), volt egy Danilo nevű is, annak azt hiszem, annak öcsém adott nevet, de nem az író után :-). Mindkettőt valamilyen fertőzés vitte el, szegény Danilót már én fojtottam vízbe, hogy ne vergődjön órákig, mint Bernard. Akkoriban egy hörcsögöt, malacot, netán macskát állatorvoshoz vinni még úri huncutságnak tűnt, még hosszú évekre volt szükség, hogy az ilyesmire akár csak gondoljak is.

Osztálytársam Vanda nevű, matuzsálemi kort, 9 évet megélt nőstény malacára egyszer mi vigyáztunk, míg ők nyaraltak. Vanda levesestányér nagyságúra terülve érkezett, vemhesen. Éppen tervezett távozása napján sikerült lebabáznia, ami nekem nagy újdonság volt, mert reggelre a terrárium tele lett fényes szőrű, csillogó szemű, igen élénken szaladgáló kismalacokkal: a tengerimalacoknál a fiak már teljes szőrzettel, rohangálásra képesen születnek, s nem csupaszok és tehetetlenek, mint a hörcsögfiak.

A malacok nevét most nem tudom felidézni. Az egyikük sokszor "tévézett" Apuval, orrát Apu hóna alá dugva aluszkált édesen, s melengették egymást. Ajtónyitásra hosszú visítás volt a válasz, mindig várták, kapnak-e kaját. Nagyon szerettem a meleg, kerekded kis testüket. Az egyikük a szobában rohangálva bement a fikusz tárolóedénye alá, aminek négy oldalán, a sarkánál lyuk volt, s ott még befért a malac, de ki már nem tudott jönni (vagy nem volt hajlandó). A fikusz nagyon nagy és nehéz növény volt, megemelni nem lehetett, így aztán a malacot csak hosszú szuszakolás után lehetett kinyomni alóla...

Máskor pedig a nagy herékkel rendelkező egyik fiúhörcsög szorult bele a játék mentőautó tetőablakába. (Nyilvánvalóan részt vettek a játékainkban, hol szörnyként laktak a műanyag várban, vagy kívülről fenyegették a vár népét, vagy szintén szörnyként bolyongtak a frissen "felszántott" csíkos mintás szőnyeg "földjein".) Ez a höri egész testét átnyomta azon a semmi kis nyíláson, de a heréi fennakadtak. Volt riadalom. Már nem emlékszem hogyan, talán behorpasztottuk a pléhautó tetejét, de valahogy sikerült sérülés nélkül kiszabadítani.

S szaporodtak is, hogyne, mert annyira tudatlanok voltunk, hogy nem tudtuk, nem célszerű a fiú és lány hörcsögöt együtt tartani, nem szoktak békében élni egymással. Meg is lett a baj: valamelyik szülő megette a nokedli nagyságú, rózsaszín kicsinyeket. Utána már nem tartottunk párokat. Azt hiszem, ez és egy későbbi, "perzsa", vagyis hosszúszőrű szökevény által szétrágott ágynemű jelentette a hörcsögtartás végét. A hosszúszőrűnek mennie kellett, s nagy örömömre sikerült a gimiben találni neki helyet. Egyszer aztán a biológia szertárból is megszökött, s a kályhákkal fűtött gimnázium hamutárolásra használt kukájában találta meg a sasszemű gondnok. Hogy került oda...? Onnan kezdve az addig fehér szőrű állat tartósan szürke színt nyert, képtelenség volt rendesen megtisztítani a szőrét.

S nos, izé, kegyetlenkedtünk is velük... Azt ugye, már mondtam, hogy szörnyként léptek fel a játékaink során, de mászattuk őket karácsonyfára is, távol tartva az izgatott macskát. Sőt, egyszer a takaró közepére raktuk valamelyiket, s óvatosan belengettük a takarót, szegény höri pedig ott bucskázott a takaró közepén... Ezt a ténykedésemet az uram azóta sem képes megbocsátani. S azt sem, hogy apám tiltása ellenére kinyitottam a nálunk áttelelő mogyorós pele terráriumát, s majdnem kiugrott onnan, csak sikerült időben visszalöknöm, s lecsapnom a fedelet. Rácsaptam a farka végére... A kicsi állat rémülten ugrott, s lehúzta a szőrös bőrét a farka végéről. Megrémültem, hogy beteg lesz, valamint apám elveri rajtam a port, így nagynehezen megfogtam, bőrkesztyűvel, s visszahúztam a farka végére a bőrcsúcsot. Rajta maradt... pár hét múlva pedig elengedte Apu az erdőben. Remélem, sokáig élt még ezután teljesen szőrös farokvéggel.

Aztán lassan kinőttünk az apró állatokból, kutya-macska lett inkább, főleg, amikor elköltöztem hazulról nagyanyámhoz, ahol Mami nem engedte volna meg, hogy rágcsáló legyen a szobában. A macskának volt valami haszna, na de egy hörcsögnek?! Szerintem fel sem merült, hogy ilyesmit tartsak náluk. Lett Peggie baba, Murchison és Possum macska...

Tehát ezért írtam, hogy nekem Aleppo a hörcsögöket jelenti, s fogja is jelenteni, hiába is folyik ott olyan borzalom, nem vagyok hajlandó borzongva kiejteni a város nevét. Kapd be, ISIS.