2017. július 17.

Élménydús hétvége

Jó hír: Willie még csütörtökön pacemaker-t kapott, jobban van. A piaci sutyorok szerint mintha a család nem tulajdonítana elég nagy jelentőséget kórházi tartózkodásának, de az örökké visszafogottan nyilatkozó Bernadette szerint "it takes all sorts to make up the world", ne gondoljunk emiatt rosszat, bár az eléggé fura, hogy a felesége még mindig nem járt bent nála. 

Valamint 30 eurót csökkent a közös költség. Hurrá. Majd penészlemosóra költöm.

Rossz hír: 20 centtel emelkedett a sütéshez használt vaj ára. S az utolsó hetek piacai, különösen ez a mostani, kritikán aluli bevételt produkált. A négy kenyérből (már csak négy...) egy felet adtam el. A rengeteg megmaradt süteményt ma V. vitte be a kollégáinak. Még össze sem adtam a bevételt (hahaha), egyszerűen nem akarom magam búsítani vele. 

Ezt mondjuk, ellensúlyozza, hogy V. egy régi kollégája révén kaptam sütimegrendelést a Gyárból, az is valami. S megkeresett egy nemrég ide költözött brazil nő, aki igen - hogy is mondjam - luxusszintű gyermekpartik szervezésével foglalkozott Brazíliában, s itt is azt szeretné folytatni, s alkalmasint rendelne tőlem süteményt. Ugyan az ország másik végében él, de mindenképpen velem akar dolgozni. Hogy hogyan, nem tudom, de talán lesz belőle valami. Az Instagram-fotóin igen szép partiasztalokat láttam, ötletes,de talán az én ízlésemnek cukros dekorációban kissé túl dús tortákkal és süteményekkel, néhol egészen kicsi gyerekeknek. 

***

A hétvégén WingFoodFest volt a parton, csirkeszárnyevő-versennyel, kajás sátrakkal, élőzenével s a szokásos tömeggel. Tegnap mi is lemerészkedtünk, de olyan sorok áltak a csirkés sátraknál, hogy végül egy kevésbé népszerű, valamilyen olasz marhafajta húsát kínáló sátornál ettünk szendvicseket. Csirkeszárnyevést csak a város FB-oldalán láttam, ahol éppen az egyik győztest lapogatja a mikrofonos konferanszié. Csak lassan lehetett totyogni a rengeteg ember/babakocsi/póráza végén megriadtan guggoló kutya között, így hamar eljöttünk a promenádról. Ahogy öregszem, úgy érzem magam egyre rosszabbul tömegben.

Egész hétvégén remek idő volt, itteni mércével mérve igen meleg, napos idő, a tenger tükörsima, néhány merész lélek bukdácsolt a vízben, itt-ott száradó fürdőruhák és türölközők lógtak a korlátról. Igazán építhetnének már egy-egy öltözőt, elég lenne mondjuk egy olyan konténer, mint amiben az életmentők ügyelnek. Tudom, tudom, azt valakinek fenn kellene tartania, esetleg nyitni-zárni, mert "beleköltözhetnek a hajléktalanok"... 

Most is egyre melegebb van, tárva-nyitva minden ablak, ajtó, nem érdekelnek a legyek... Hadd járjon a levegő a lakásban! A kerti víztartályból lassan elfogy a víz, most már minden nap meglocsolom egyes növényeimet. Elvileg csütörtökön lesz eső, alig várom!

A repülőnapok jövő hétvégén lesznek - tavaly 140 ezer ember volt lent a két nap alatt (mi éppen elutaztunk). Lélekben el vagyok készülve a tömegre. Idén a rendőrség, a szervezők és az önkormányzat igen informatív és segítőkész szórólapot dobott be, pl. lehet behajtási engedélyt kérni a kocsinkhoz, mert a környező utcákat le fogják zárni vasárnap reggeltől estéig. Amikor piacra megyek-jövök, illetve szombat délután, amikor egy dublini kerty partyra vagyunk hivatalosak, még csak a tömeg, és nem az útlezárás lesz a gond. Arra már rájöttünk, keserves tapasztalat alapján, hogy amikor ilyen napos az idő, legjobb a várost jó nagy ívben kikerülve, délről felmenni Dublinba, mert képtelenség gyorsan átjutni a város amúgy is keskeny, össze nem hangolt jelzőlámpákkal alaposan teleszórt utcáin, s északról közelíteni meg a Dublinba vezető főutat.

Így történt ez szombat délután is, amikor egy régen látott ismerős magyar párral találkoztunk volna Dublinban. Fél ötkor indultunk el, mondván, félóra alatt ott vagyunk. Elvileg. Óra ötvenkor még mindig a városból való kiverekedésen dolgoztunk. Minden pirosnál nyomakodás, araszolás, izzadt háttal vártuk, hogy végre kiérjünk a brayi pokolból. A dugónak főleg az volt az oka, hogy rengeteg kocsi parkolót keresve kerengett a városban. S abból van a legkevesebb... Negyed hatkor úgy estem be a vendéglőbe, míg V. elvitte a kocsit parkolni. 

A férfi egykori lakótársunk volt, még a kezdeti időkből, mára háromgyermekes családapa, nagy sportember, felelős beosztásban... Amikor utoljára találkoztunk náluk (s erről való emlékeim igen ködösek), még csak két igen kicsi gyereke volt. Ez a két igen kicsi gyerek most egy kissé hallgatag nagyfiú és egy csinos 15 éves lány képében ült az asztal másik végén. A harmadik pedig csillogó szemű, beszédes 9 éves, sosem láttuk azelőtt, még képen sem. 

Nehezen hoztuk össze a találkozót, telefonhiba, egymás melletti elbeszélés, de végül sikerült. A szülők nem változtak egyáltalán, így zökkenőmentesen tudtunk beszélgetni. Sokat felejtek, mert emlegettek pár olyan dolgot, ami egyáltalán nem ugrott be, korábbi közös találkozásokról például. 

Kicsit irigykedve néztem Bence fejét, még egyetlen ősz hajszála sincsen! Nem úgy, mint nekem, aki nemsokára még őszebb lesz, mert eldöntöttem, hogy kipróbálom a hajszínezést (nem festést!), s egyelőre ugyan csak itt-ott, de ezüst színűre fogom színeztetni a hajam a legközelebbi vágás alkalmával. Aztán ha tetszik, teljesen ezüst fejű leszek. Vagy nem!

2017. július 12.

A boldogság

... az, amikor tanúi vagyunk, hogy a rigó felfedezi és magabiztosan használja az új kerek madárfürdető tálat, a régi megkopott, itt-ott már eresztő, keskeny, egyáltalán nem erre a célra kitalált, műanyag palántázóedény helyett.

Derűre újabb ború

Most olyan semmilyen hangulatom van... bár az előbb láttam, hogyan rázza a kis seggét egy erdei pinty fióka a szülőjének, kaját kérincsélve, s ez annyira bájos látvány volt... valamint megjöttek a nemrég rendelt új sütikiszúróim, s ez nagyon sokat segít. S talán a nap is kisüt ma. Majd megkérem Alexát, játsszon valami dögös zenét, és akkor még jobb lesz.

A kávézó(k) tartozásának ügye tovább fokozódik, esélyem van rá, hogy amivel exfőnököm tartozik, azt nem kapom meg. Volt egy kéz- és gyomorremegős fél napom hétfőn, amíg leleveleztem Ray-jel, és aztán a könyvelőjével, hogy akkor most mi a helyzet. Ray intézi a maga tartozását, s elvileg majd a könyvelő megvívja a harcot exfőnökömmel, aki még Ray-nek is tartozik. Jaj, basszus, hogy ezek megtörténnek! V. segített, nyugtatott, mondván, hogy lehet rá legyinteni, hiszen ez csak pénz, de azt hiszem, elég sok munkát és lelkesedést öltem azokba a sütikbe, hogy jobban fájjon, mintha mondjuk csak kiejtettem volna ezt az összeget a zsebemből. Főleg csalódás az, amit érzek.

Ugyanakkor igen mosolygósan el-emailezgetünk ex-fönökömmel, mintha nem is tudnék a tartozásairól, hiszen a nagy megrendelése még él - közben a májusi munkámért fizetett is -, de valahogy annyira elkedvetlenített ez a dolog. Hajlamos vagyok ilyenkor még jobban beledöngölni magamat a földbe. Ilyenkor minden rossz. A közösségi kiskert nagyobbik fóliasátrában valaki úgy döntött, "kigazol", aminek jelentős számú paradicsomnövény szépen fejlődő ága is áldozatul esett. Mintha egy ló trappolt volna végig az ágyáson, szétszórt csalánnövények, szárak, paradicsomok, nem tudom, ki csinálta, de sírnivaló a látvány. S tovább rontotta a hangulatomat a szétdobált, éretlenül letépett kis almák, körték látványa (gyerekek? madarak által?), s a madarak által megtépett, kilyuggatott fóliasátor.

Aztán, hogy legyen miért tényleg aggódni, ott van Willie, a piac egyik oszlopos tagja, aki nem érezte magát valami fényesen szombat reggel. Panaszkodott is, ami szokatlan is volt, mert nem szokta részletezni nekem a betegségeit, de olyannyira szürke volt az arca, hogy az egyik határozottabb tagunk, Sally G - aki maga már átesett két szívműtéten - bevitte a legközelebbi kórházba. Mint kiderült, Willie napok óta fullad, magas a vérnyomása, a háziorvosa csak hümmögött, hogy igen, ez magas, hm, hm, de nem utalta be sehová, annak ellenére, hogy tavaly már volt egy szívrohama. S Willie azért a piacra feljött... Megfigyelésre bent tartották, aztán hétfőn rosszabbul lett, s jelenleg egy másik kórház izolációs osztályán fekszik. A hírek csak nem jönnek, bár Bernadette, másik piaci kollégám igérte, hogy amint hall valamit, jelzi. Ő szokta Willie-t hozni-vinni a piacra, s ő az, aki közülünk fel meri hívni Willie zárkózott és félénk feleségét. 

Willie két hete azt mondta a kocsiban Bernadette-nek, úgy tervezi, hogy ez lesz az utolsó éve a piacon, mert már nem lát elég jól. Járni is nehezen jár. Palántákat és virágkosarakat szokott csinálni, az idén büdöskéket vettem tőle, és kaptam néhány palántát, cserébe sütiért. A háza mögött egy rendkívül netten kialakított kert van, egyszer jártam bent, amikor virágkosarat vettem tőle. Ott dolgozik, kertészkedik, s az ott növő dolgokat adja el a piacon.

Közben Robin, a könyvelőnk is beteg, kórházból ki-be... A kifizetések, az elszámolások, a könyvelés most kicsit akadozva folyik, mert Robin ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is ő könyveljen, de nem mindig képes rá. A nála fiatalabb és fittebb kollégák pedig szívesen kivennék már ezt a kezéből, és gépesítenék a dolgot... De amikor egy nyugdíjasnak ez a munkája, az egyetlen felelőssége, persze, hogy nem szeretné feladni, hiszen ettől marad - úgymond - fontos és nevezetes a piacon. Nehéz ügy. 

Történtek apróságok a telepen, amitől megint csak nyomott lesz az ember kedve... Annyira nyomott, hogy le sincs kedve írni. Inkább főzök egy jó teát, s nekilátok a csodásan élénk színű virágszirmokkal zene mellett dekorálni a sütiket, remélve, hogy ezek az aggasztó dolgok hamarosan megoldódnak, s újra normális, napsütötte önmaga lesz ez a nyár. Hiszen mindjárt jön a repülő show, aztán megyünk Londonba...

2017. július 4.

Reciklálás ír módra

V. azt mondta, nagyon befejezetlen volt, amit a reciklálásról írtam. De ha belekezdek, oldalakon át tudnék "jajongani" azon, hogy milyen sokfelé kellene figyelni minden vásárláskor, ha az ember óvni akarja a környezetét.

Hónapok óta jókora nylon (igen) szemeteszsákba gyűjtöm a műanyag- és fémdolgokat. Mondván, a nagy konténerben ne hányódjanak össze-vissza. Ha feldolgozzák (mert remélem, hogy feldolgozzák, lehet, hogy naivul, de remélem), akkor csak fel kell vágni a zacskót, s lehet szelektálni. Erre mit olvasok a hétvégi újságban? A szemeteszsákok nem reciklálhatóak...

A cikk annak kapcsán született, hogy ugye, a kormány megszüntette az egységes kukaűrítési díjakat, mert majd a kukák súlya alapján fizetnek az emberek. A zöld kuka ürítése, vagyis amibe a reciklálható dolgok kerülnek, továbbra is ingyenes. Ezzel akarják elérni, hogy többet recikláljanak a lakók, s kevesebb kerüljön a szeméttelepekre. Megkezdődtek a trükközések... Des Crinion, a legnagyobb reciklálós szemétgyűjtő cég, a Panda vezetője arról panaszkodott, hogy amikor 2012-ben átvették a dublini feldolgozó üzemet, akkor a más szeméttel szennyezett reciklálós kukák aránya 14 % volt. Most 40 % felett van. Az emberek a nehéz, tehát elvileg többe kerülő szemetet a reciklálható anyagok alá "rejtik" a zöld kukákban, pl. pelenkákat, így próbálva csökkenteni a fekete (vagyis sima szemét) kukáért fizetendő összeget.

Arról is írnak, hogy az olyan jó szándékú (naív?) szelektív szemétgyűjtést végzők is, min pl. én, nehezen tudják követni, hogy most akkor mi dobható a zöld kukára, és mi nem. Mi az, ami feldolgozható (s nem kerül a szeméttelepre), s mi az, ami nem? Des Crinion felsorolta, melyek azok a műanyagok, amiket fel tudnak dolgozni: "A műanyag csomagolóanyagok, mint pl. a PET palackok, (a vizespalackok legtöbbje), az aljukon számmal vannak jelölve, s ez a szám segít a helyes szelektálásban. Könnyen feldolgozhatóak az 1-es, 2-es, az 5-ös, 6-os számmal jelzettek. Utóbbiak közé tartoznak azok a műanyag dobozok, amiben a puha bogyósgyümölcsöket is árulják. Azok belekerülhetnek a zöld kukába, de az aljukon található, a nedvesség, a gyömölcslé felszívására való kis műanyag lap, és a tetejét lezáró puha fólia már nem, mert nem dolgozható fel. Nem dolgozhatóak fel a 3-as és 4-es számmal jelöltek sem. Sőt, a boltokban szemeteszsákként árult műanyag zsákok (!) és a folpack fóliák sem...

Ugyanez a gond az alufóliával. A legnépszerűbb nass, a burgonyaszirom zacskója nem reciklálható, de a háztartási alufólia már igen. Pedig ezekből a kis zacskókból eszméletlen mennyiség fogy ebben az országban, ahol szinte népi eledelnek számít a kis zacskókba csomagolt pár grammnyi burgonyaszirom, s ott is van majdnem minden uzsonnásdobozban.

Amikor először megérkeztem Írországba, feltűnt, mennyi nylon bevásárló szatyrot lenget a szél, fák ágaira, bokrokra akadva. Kék, zöld, fehér foszlányok integettek, megannyi emlékeztető az emberi hanyagságra. Nagy volt a felháborodás, amikor már fizetni kellett érte, most is 22 cent egy zacskó, de szinte hetek alatt tűntek el a fákról. Megint csak bebizonyosodott, hogy a zsebüknél fogva lehet a legjobban megtanítani az embereket az odafigyelésre. 

Természetesen nemcsak a vásárlók, hanem a gyártók is bűnösek abban, hogy annyi csomagolás kerül a szeméttelepekre. Az ilyen nehezen reciklálható csomagolások közé tartozik pl. a népszerű Pringles burgonyaszirmok henger alakú csomagolása, ahol szinte lehetetlen elválasztani egymástól a belső fóliát a külső papírhengertől, s az alját lezáró fémlaptól... Ezek mindegyikét külön-külön kellene feldolgozni. Angliában az ottani Recycling Association nemrég meg is nevezte a legnehezebben feldolgozható csomagolásokat, érdekes és meglepő a lista. Kérdés, mit érnek el vele, hiszen a fogyasztó csak vállat ránt, mondván, nem az ő gondja a feldolgozás menete, ő beledobta a zöld kukába a dobozt, innen kezdve nem az ő sara...

A kormány oktatási kampányt ígért tavaly a helyes szelektálásról, amikor a súly szerinti fizetést felfüggesztetté egy időre, de ennek még semmi nyomát nem láttam. A zöldek javasolták, hogy legyenek visszaválthatóak az aluminium és a műanyag italospalackok. Csakhogy olyan hosszas törvényhozási folyamaton kell ennek a javaslatnak átesnie, hogy legalább 1-2 év, míg döntés születik erről. A zöldek szerint a műanyag palackoknak csak 40 %-a kerül újrahasznosításra, a környezetért felelős miniszter, Denis Naugthen szerint ez az érték 80 %, s megszervezni a palackok visszaválthatóságát többe kerülne, mint amennyi hasznot hoznának. De azt elismerte, hogy évente (!) 7.5 millió tonna alumíniumpalack kerül a szemétbe, újrafeldolgozás helyett. S mégis tiltakozik a visszaválthatóság bevezetése ellen... Nem értem...

A polgárok pedig a súly szerinti fizetés ellen tiltakoznak. Mint ahogy tiltakoznak/tiltakoztak a vízdíj ellen is. Mondván, fizetnek ők már a vízért más formában, ilyen-olyan bújtatott adókkal. Lehet, hogy így van, de jó volna, ha már elfogadnák az emberek, hogy fizetni kell azért, amit szemétként termelnek ki, s ez talán lehetővé tenné a gondosabb feldolgozást - gondolom, megint csak naivan.

A súly szerinti fizetés felfüggesztése lehetőséget adott a szemétfeldolgozó vállalatoknak, hogy kigondolják, hogyan csapjanak le azokra, akik szándékosan szemetet raknak a zöld kukába, megpróbálva elkerülni a fizetést. A már említett Panda nevű cég pl. lefényképezi a szemetesek tartalmát, amikor kiürítik azokat. Ugyanis a kukákon lévő mikrochip segítségével GPS-szel be tudják azonosítani, ki volt a bűnös, s - nyilván - ennek anyagi vonzatai lehetnek. Ugyanis ha egy kuka nagyon szennyezett, a feldolgozóban akár az egész kukásautó tartalmát el kell küldeniük a szeméttelepre, mert nyilván nem fogják a - mondjuk egy kakás pelenka által összekent - műanyagokat egyenként lemosni. S a szeméttelepre való átküldés pénzbe kerül, s azt a kliens fogja megfizetni végül, magasabb szemétgyűjtési díjak formájában...

Nekünk mi marad ezek után? A figyelmesebb vásárlás és szelektálás. Körbenézni, hol használnak kevesebb csomagolóanyagot. Nagyanyám sem folpack-kal csomagolt, nyilván jó a papír is. A múltkor már elmentünk egy tengerparti szemétgyűjtésre, egy óra alatt itt a parton összeszedtünk pár kiló műanyagot. Sok volt, de még így is kevesebb, mint vártam. Főleg fagyis kanalak, zacskók, palackok kerültek a zacskónkba, s ezzel az egy órai munkával legalább saját magunkat sikerült megnyugtatni, hogy tettünk valamit a part tisztaságáért, egészségéért. De ez tényleg csak egy icike-picike csepp volt a tengerben, főleg, ha ahhoz a borzalmas dokumentumfilmben látottakhoz mérem... A nagybaniban, ahová járok, találtam kisebb és nagyobb, lebomló, komposztálható szemeteszsákokat, legközelebb a nagyobbakból is veszek egy dobozzal. Az én újabb cseppem a tengerben.

2017. július 3.

Július, kissé borús

S máris új hónap! Kicsit hűvöskésen indult, sok esővel, de tegnap, amikor az éves öregautókiállításra mentünk Terenure-ba, csodásan sütött a nap. Valahogy sokkal többnek tűnt a kiállított autók száma. A parkolás is zökkenőmentesebben ment, min tavaly. Kicsit húzósnak találtam a 15 eurós belépőt, fejenként, de mivel több ismerősre is számítottunk, elmentünk mindenképpen.

Most sem volt sárga Fiat, s akárkivel találkoztunk, egyből azt kérdezte, Popsika ki van-e állítva. Nem volt, V. nem akarta elkötelezni magát egész napra, alighanem unta volna a lődörgést a klubsátor körül, de jövőre meg kellene próbálkoznunk vele. Csinálhatnék autós sütiket, bár az egyetlen, szeretett, VW-kisbusz logós kiszúrómmal aligha aratnék a Fiat/Olaszautó sátornál sikert... Megint találkoztunk azzal az északír emberrel, Alan-nel, aki tavaly lehozta a csodás Alfa Romeo 4C-jét egy találkozóra, s akit lefényképeztem, amint az Enniscorthy-hoz közeli Vinegar Hill-től szinte beszorulva a keskeny utacskába, hajt lefelé...


Kedves ember, beszédes, azonnal hívott minket az augusztusi, jótékonysági futamra, le, Cork megyébe, amit ő szponzorál. Majd mesélt a (kelet-)német területen tett autós útjukról, amitől nosztalgikusan kezdtem visszagondolni arra az útra, amit vonattal tettünk, 1976-ban, vagy '77-ben szüleimmel, az akkor még nagyon is Kelet-Németországba, Drezdába, Lipcsébe, Meissen-be... Amikor még nagyon is romokban állt a Frauenkirche... El kellene menni arrafelé (is) megint, nekik csupa pozitív benyomásuk volt az országrészről, nekem pedig eszembe jutott egy csomó ottani élményem...  Vajon most milyennek látnám felnőtt fejjel?

Aztán találkoztunk az egykor angol hadihajón szolgáló, ma már nyugdíjas és ide telepedett "Geordie", vagyis északangol George-dzsal, aki ugyan néha közönséges, de azért elviselhető ember. Azonnal nyújtotta a kezét, én azt hittem, üdvözlő kézrázásra, de mint kiderült, sütit várt a tenyerébe, s csalódottan vette tudomásul, hogy süti, az nincs. Összefutottunk még a Popsikát és Julie-t karbantartó Gerry egyik fiával, aki elhozta kiállítani azt az Alfát, amit idén kezdett helyrehozni. A kocsi 25 éven át nem mozdult egy garázsból... Nagy munka lesz!

Sok szép autót láttunk, V. hangosan lelkendezett némely régebbi típus felett, gyerekkori vágyálmok mind. Én egy Jaguar F-type-ot simogattam meg, alig 100 000 euro, a kedvenc Maseratimból nem volt kiállítási darab, "csak" egy Ghibli. A legújabb Aston Martinhoz nem lehetett odaférni, annyian fotózkodtak közülötte. Csupa elérhetetlen vágyálom. Vigaszom, ahogy a hétvégi lottón nyertem egy kaparós sorsjegyet, azon pedig 6 eurót, vagyis az ostobák adóján nyertem össz-vissz 1 eurót, mert a lottó 5 euró. Csak akkor játszom, amikor nagy a nyeremény, még mindig reménykedve a csodában. Nyertem már 45 eurót is! De alighanem inkább a kemény munka az, ami pénzt hoz a házhoz, s nem a játék.

A kiállítás után Trish-sel találkoztunk, hogy kipróbáljuk az új vendéglőt lent a promenádon. Butler and Barry a neve. Fehérasztalos ebédben reménykedtem, az emeleten a nagy szárnyas ajtó mögött ott is voltak az asztalok, de a felirat leterelt minket a földszintre, ahol a teraszon már foglalt volt szinte minden asztal. Gasztropub-ként szerepelnek, s valóban ehhez passzoló kaját kaptunk, rövidke menüvel. Drágálltam az árakat, különösen az adagokhoz képest, de legalább a kiszolgálás figyelmes volt. V. és Trish is hasonló véleményen volt. Túl magas volt a kecskelábú asztal, aminél ültünk, de legalább párnázott volt az ülés, nem lett kockás a fenekünk. Utána affogato (kávé egy gombóc vaníliafagyival) zárta az ebédet szemben, az olasz fagyizónál. Tökéletes nap.

Este azonban bepótoltam az ebédet, mert a közösségi kiskertnek hála, finom krumplit, friss, akkor vágott salátát és az új hentesboltnak köszönhetően hanger vagyis onglet sztéket raktam az asztalra (nincs magyar megfelelője, otthon másképpen bontják a húst). A krumplit is akkor szedtem ki a földből, valami álom volt, talán ha öt perc alatt főtt puhára, pedig alig vágtam fel. Aprócska darab húst ettem csak, próbálom betartani a heti 400 g-os határt, s inkább zöldséggel, gyümölccsel "ápolni" a mostanában zavargó gyomromat.

***

A sűrű heteknek most egy időre vége. (Bár éppen az imént mondtam nevet egy 2000 darabos sütimegrendelésre, a kávézó küldte, de maguk is sejthették a választ, mert számos smiley volt a címsorban.) A három torta múlt héten kicsit sok volt, de túlestem a feladaton. Most egy kicsit lazább napok jönnek, legalábbis torta nem szerepel a programon. Volt főnökömtől kaptam egy nagyobb megrendelést, gyömbéres panelekre, amit majd egy kajás/művészeti fesztiválon akar felhasználni. Mint a nemrég emlegetett Kids Kits-nél, ugyanaz az ötlet: sima gyömbéres paneleket ("rajzlapokat") kapnak a gyerekek, és cukormázzal "festhetnek" rá. Először 150, A5-ös méretűt kért, de mondtam, azt képtelenség egy kiskonyhai sütőben kisütni, de valamivel kisebbet el tudok vállalni, olyat, amiből hat ráfér egy tepsire. Kis gondolkodás után leadta a kisebbekre a rendelést. Ebben az a jó, hogy apránként le tudom őket sütni, nem egyszerre kell, mert elállnak a július végi rendezvényig.

Közben meglepve fedeztem fel, hogy a kávézó megint csak tartozik nekem... Elég nagy összeggel. Pedig olyan büszke voltam, hogy értékelhető összegekkel járulok hozzá a háztartáshoz, erre tessék. Ray sűrűn kérte elnézésemet, s most várom, hogy tényleg olyan gyorsan kifizet-e, mint igérte, vagy megint nézegethetem a számlát aggódva, hogy mi lesz már... Nem is tudott róla, a könyvelőre bízta, ki kap pénzt, ki nem, s én az utóbbiak közé tartozom. Hm.

***

Láttam egy dokumentumfilmet, ami nagyon elgondolkoztatott. Egy viszonylag ritka bálnafaj egy tagjáról szólt, amely egy kis norvég halászfalu kikötőjébe úszott be meghalni, s a helyiek, látva, hogy beteg, s mert sejtették, hogy okkal jött a kikötőbe, lelőtték, hogy megszabadítsák kínjaitól. Egy múzeum igényt tartott a csontvázára, hiszen ritkaságszámba ment, s természetesen felboncolták. A szerencsétlen állat bele-gyomra tele volt egymásba gabalyodott műanyag zacskókkal, zsákokkal, amit a tenger mély vizében élelemnek hitt a bálna, s lenyelte őket. Kicsit talán prédikálós, szájbarágós szöveggel, de nagyon hatásosan mutatták be, mennyire szennyezi a tengert és a környezetet a sok reciklálatlan nylonzacskó. Nálunk is, a szemetesünk kicsike fémedény, míg a nylon/fémszemétnek fenntartott kuka derékmagasságú. (A komposztálható dolgokat évek óta a komposztba dobjuk.) Körbenéztem, van-e olyan bolt, ahol nincsen minden bezacskózva, összesen egy helyet találtam, ahol a gyümölcs, a zöldség nincs benylonozva, de ott is akad előrecsomagolt étel. Gyakorlatilag sehol nem papírzacskóznak már, minden stand mellett ott a guriga nylonzacskó, tépj magadnak. Szinte csak komoly nehézségek árán lehet kikerülni a műanyag csomagolást. Rémisztő egy dokumentumfilm volt, azóta jobban odafigyelek, hogy kevesebb legyen a nylon a vásárláskor, de nehéz, nagyon nehéz ezeket kikerülni...

2017. június 21.

Madárcsicsergős június

Félelmetesen gyorsan múlik ez a hónap. Munka rengeteg, jövő hétre már 3 tortamegrendelésem van, Star Wars-os (értsd: babrás) sütikkel, visszatérő és új kliens is akad, utóbbiakból három, hurrá. Tegnapelőtt alaposan megizzasztott egy felelőtlenül elvállalt, utolsó pillanatban beeső megrendelés. X ajánlott be, új vevő. Ilyenkor nehéz nemet mondani. Tucatnyi sütit vállaltam el, Beatrix Potter témájú születésnapra, egyéves kislánynak. (Igen, egyévesnek. Mint kiderült, nem lesz több gyerekük már, ki akart tenni magáért az anya, mondván: "This is my last 1st birthday.")

Beatrix Potter figurái édi-bédi állatok, felöltözve, minden angol (angolszász) kisgyerek életének részei. Kettőnek a neve ugrott be, bár nem emlékszem, hogy olyan nagyon jelen lettek volna anno a Walker családnál, ahol dolgoztam, de határozottan emlékszem a gyerekszobában egy műanyag edénykére, aminek aljáról Peter Rabbit nézett ki, kis kék kabátban. A másik figura egy kacsa, főkötőben, az ő neve Jemima Puddleduck. No, ezek ugrottak be, amikor felhívott a hölgy. Mint kiderült, fogalma sincs, melyik figurákat akarja, csak a téma adott, bármit szívesen fogad, tekintettel az idő rövidségére. Mint kiderült, még sosem látta a sütijeimet, jaj.

Hosszan Pinterest-kutatás és körömrágás után elhatároztam, hogy szégyentelenül lemásolom a londoni Biscuiteers sütijeit, az majdnem olyan, mint az eredeti rajzok, lesz ami lesz. Mi lett? Sokféle színárnyalat kikeverése, kétórás festegetés, ami inkább rajzolgatás, kicsit idétlenre sikerült dekorációk, de ő olyan boldog volt vele! Még el is mondta, melyik karakter melyik, most már a sünanyóka nevét is tudom, hurrá... S mondta, majd jön még sütiért, úgy legyen. Csak ne ilyenekért!

Ha valakit érdekel, íme egy mese Peter nyusziról, Judy Dench előadásában.

***

A Street Feast jól sikerült. Igaz, hogy az első órákban többször beköltözött a parti a fóliasátor védelmébe az átvonuló záporok elől, de a végére teljes erővel kisütött a nap, és így végül is jó véget ért a mulatság. A sütijeim igen nagy sikert arattak, nemcsak a kislányok, de a kis - és nagyobb (!) fiúk is ott tülekedtek, hogy maszatolhassanak a mázakkal. A 30 süti semmire nem volt elég. A későn jövők csalódottan kerengtek a fóliasátor hőségében száradó sütik felett, sőt, kisebb tragédia is történt: az egyik kislány - V. mesélte - majdnem sírva vette tudomásul, hogy a száradásra otthagyott sütijét megette valaki. V. vigasztalta (néha olyan jól megtalálja a megfelelő mondatot), hogy biztos azért, mert olyan szép volt a süti... Így kicsalt belőle egy mosolyt. 

Jövőre 60-at készítek. Az ötletet az utolsó pervcben LilaLoa remek oldaláról vettem, Kids Kits néven árulja őket: a sütik mintája vastag fekete vonallal van kihúzva, s a gyerekek, mint egy kifestőkönyvet, úgy tölthetik ki a mintákat a választott színekkel. Lepkét, strandlabdát csináltam, ezeket aztán lehetett színezni. A helyi újságtól kijött egy néni, aki végigfényképezte a Bray-ben rendezett 13 Street Feast-et, s én már reméltem, hogy lesz egy fotó a gyerekekről az újságban... Lett is, italozó felnőttekről, ráadásul a helyszínt is rosszul adták meg, eh...

Rengeteg új arcot láttam. Almazt, aki etióp, nagyon szép, ír a férje, Dubai-ból költöztek januárban a telepre. A gyerekei még most is a régi szobáikat emlegetik, mennének vissza. Azt hiszem, David a neve annak a lengyel férfinak, aki tiszteletreméltó méretű kolbászokat rakott a grillre, majd elmesélte, melyik lengyel boltban kell vásárolni Bray-ben. "Hetente háromszor jön friss áru Lengyelországból!" - mondta ujját felemelve. S kérés nélkül rakott a tányéromra egyet a kolbászokból. Remek volt, de majd szétdurrantam utána, mondom, nagydarab kolbi volt. De a boltba el fogok menni. Emlékezett Böhömre, s most is csak így emlegetett minket, hogy "maguké a sárga Fiat"... Most már rendszeresen használom tájékozódási pontnak a kocsijainkat, mert ilyen piros és ilyen sárga kocsija nincs másnak a telepen, haha, s akit eddig ez alapján irányítottam magunkhoz, nagyon köszönte, mondván, nagy segítségére volt.

Kisgyerekes párok jöttek, hozták a kajáikat, hamar körbeülték a nagy asztalt. A közös játékokból a foci és a sütidekorálás valósult meg, más nem, pedig az önkormányzattól valaki még játékokat is szerzett. A felettünk lakó szomszédnő folyamatosan a kisebbik fia után rohangált, egy perc nyugta sem volt szegénynek. Majd mesélte, hogy várják a harmadikat...

Háromféle sütit csináltam, nem volt maradék... Cserébe kaptunk salátát Orláéktól, mi csak pár hamburgert, és kukoricát vittünk ki sütni. S életemben először ettem grillezett pillecukrot! Milyen finom is az! Kívül vékonyka roppanós, karamellizált réteg, belül kissé folyós, édes... De mégiscsak cukor, úgyhogy erős voltam, megálltam egy darabnál, miután a gyerekek versenyt kiabálva magyarázták, nekem, a kezdőnek, hogyan kell helyesen grillezni.

***

Két hete elmentünk megnézni a Hokusai-dokumentumfilmet. Nagyon jó volt, megható, és csodaszép volt látni ilyen nagyban a képeket! Nem mi voltunk a legfiatalabbak a teremben, egy japán család gyerekei voltak azok... Csak a dokfilm műsorvezetője volt nagyon idegesítő. S végre lefoglaltuk a jegyeket, megyünk Londonba! Kiállításokra is megvannak a jegyek. Egy hétközbeni napot választottunk, mert a hétvégék gyakorlatilag már teljesen foglaltak. Alig várom. Ezúttal a London City reptérre érkezünk, nem kell majd Heathrow-ról bebumszlizni, mint legutóbb. Megpróbálunk egy közös ebédet vagy vacsorát leszervezni londoni ismerősökkel, de úgy tűnik, nem fognak ráérni. Remélem, s tudom, ez dögség tőlem, de nagyon remélem, hogy hűvös lesz, mert nem akarok megint csatakosra izzadva, fekete belsejű orral távozni a városból.

Addig is, egy Japánról szóló kulturális sorozatot nézünk a tévében, ami után egy-egy japán kézművest mutatnak be... Sokadik generációs kés- és kardkészítő család, szövőmesterek szerepeltek eddig... Más világ, nagyon. Sem a türelem, sem a szakértés ilyen fokát nem fogom elérni, soha, a saját területemen.

***

A ma reggeli kis esőcske után megint ragyog a nap, rohamosan melegszik odakint, sőt, mára sárga riasztást adtak ki, mondván, hőség lesz. Hőség! 28 fok! Szt. Iván-éjre, csodás. A madarak sokat járnak fürdeni, folyamatosan töltöm utána a kifröcskölt vizet. Nagyon bájosak, amikor borzasan, csapzottan felülnek a fákra tollászkodni! Most nem bánom a meleget, hamarabb száradnak a sütik. Ma szivárványosakat dekorálok, és köszönet-sütiket, tanároknak. 

A kertben minden burjánzik, ültettem Mimulus-okat, Willie-től vettem büdöskéket, sokféle szín és illat keveredik egymással. Az első eresztésű retkek szépen dagadnak, de legközelebb nem szabad ilyen sűrűn ültetnem őket. A második eresztés levélkéi kétcentisek már. Minden este csigaőrjáratot tartok, a napelemes lámpácskáim fényénél. Megint találtam egy tojásrakáshoz készülő csigát, még időben átsegítettem a kerítésen. Rakjon tojást máshol, sorry. 

A rezidens patkány pofátlanul jön-megy a fa alatt, a lehullott magokat felenni, fényes nappal, jól irányzott kődobásokkal sikerült már megrezzentenem párszor, de mindig jön. A fal alatt ásott át... A partin mesélte egy nő, az amerikai BethAnn, hogy ők - mivel a következő házsor utolsó lakásában laknak, s éppen a szomszédos régi, lebontott épület lassan évek óta eltakarítatlan romjaira néznek az ablakaik - rendszeresen hallják a patkányokat zörögni a romok között. S mivel az nem a telep területe, privát tulajdon, senki nem intézkedik a részünkről, pedig új management company vette át a telep kezelését. Megint... 

***

Új telefonom van. Szegény Nokia Lumiám így, kb. 3 évesen egyre sűrűbben adta fel a működést, így kellett egy új mobil. Motorola 4G Plus. Android. Egyelőre sokat bénázok vele, hiába állítottam át a nyelvellenőrzést, csak felülírja a szavaimat. Javasoltak már okító videó-sorozatot is, éppen az olyan 1.0-ás júzereknek valók, mint én. S persze, V. is segít, de nem ér rá folyamatosan tréningelni, mert van, ami még neki is új. De a csörgőhangot és a jelzéseket már beállítottam, most már csak meg kell szokni, hogy igen, az én telefonom cseng! Már fényképeztem is vele, de azt hiszem, a Nokia megmarad fényképezős telefonnak, a Motorola pedig kommunikációra... Hiába, előbbinek jobb a kamerája. 

Apropó, a PS kártyám még mindig nem érkezett meg... 6 munkanapot mondtak...

2017. június 6.

Cárta Seirbhísí Poiblí

... vagyis Public Services Card. Ennek a beszerzésén munkálkodtam ma.

Időnként elgondolkozunk az állampolgárság megszerzésén, főleg, amikor valamelyik magyar lapban megjelennek a ki-kellene-lépni-az-EU-ból kezdetű morfondírozások. S az is zavaró, hogy nem szavazhatunk, csak helyi és európai választásokon. De valahányszor elgondolkozunk rajta, elrémítőnek találjuk (= lusták vagyunk hozzá) a sok papírmunkát, összeszedendő infót, ami ehhez kell. Ráadásul elég gyakran hoznak újabb szabályt, hogy még ez is kell, még az is... Amikor legutóbb ellenőriztem, kiderült, hogy egy ún. Public Services Card-nak is a tulajdonában kellene lennem ahhoz, hogy jelentkezhessek állampolgárságért.

Hát az meg micsoda? Mint kiderült, pár éve vezették be, s aki valamilyen segélyt vagy járulékot vett fel eddig, azt automatikusan behívták, és készítettek neki egy ilyen kártyát. Mivel sosem szorultam segélyre, s nem kellett a welfare office-ba mennem, ezért nem is tudtam erről a kártyáról. Még annak idején kaptam egy Social Services Card-ot, amikor megkaptam az itt adó- és azonosítószámként szolgáló PPS-számomat (Personal Public Service Number), de az is csak arra volt jó, hogy azon megtaláltam a PPS-számomat, ha hirtelen kellett valamihez, s nem kellett régi adópapírokat előkotorni, amelyeken szintén rajta van.

Lényeg, hogy akkor ilyen kártya kell. Kiderítettem, hogy van Bray-ben iroda, Introe iroda néven, ahol a különböző szociális juttatások intézésével foglalkoznak, s itt lehet ezt a kártyát megcsináltatni. Ahogy olvastam az ismertetőt, azt írták, hogy ehhez időpontot kell kérnem, azt pedig csak online tehetem meg. Ok. Kattintgatás, erre feljön az üzenet, hogy csak úgy tudok időpontot kérni, ha előtte regisztrálok egy felhasználói fiókot egy itteni kormányablak-szerűségben.

OK...

Megpróbáltam regisztrálni, bár V., akit mindenféle autoritás gyanakvással tölt el, igen húzta a száját, hogy ez most mire kell, s mire jó, hol és kik érhetnek el engem ezen keresztül? Egyelőre csak limitált dolgot lehet intézni ezen az oldalon keresztül, folyamatosan bővítik azoknak az ügyeknek a sorát, amelyeket a MyGovID oldalon át el lehet majd intézni, s inkább a hivatalok elérését könnyíti meg, mint az állampolgárét a hivatalok által. Nem kell félni tőle.

Nekiálltam. Nem volt könnyű. Nem elég egy, hanem két emailcímet kérnek, és mobiltelefon-számot, ha ez megvan, titkos kódszámot kapok a mobilra, azzal tudom magam visszaigazolni, s továbbhaladni a regisztrációban. Jelszó is kell, adtam. A regisztráció egy kritikus pontján azonban eljutottam a hajtépésig, ugyanis az utolsó mozzanatnál közölte velem a gép, csak akkor regisztrálhatok, ha megadom a PSC kártyám számát. DE HÁT ANNAK MEGSZERZÉSÉÉRT AKAROK REGISZTRÁLNI! - kiabáltam a képernyő felé, s úgy döntöttem, hogy ennyi volt, inkább megpróbálok telefonálni az irodának, hogy ez most mi, valamit rosszul csináltam netán?

Az automatizált irodai telefonon a sok opció közül nem volt lehetőség arra, hogy élő emberrel beszéljek, csupa automatizált hang adott egyik opciótól a másiknak. A központi számon nem vették fel. Kétségbeesetten ültem a gép előtt, zavaromban ide-oda katintva a különböző lehetőségek között, mire feljött egy ablak, hogy válasszak irodát, hol kívánok időpontot foglalni?

Hurrá! Akkor mégis működik, én voltam a hülye.

Foglaltam ma reggelre, mert itt volt az első szabad időpont. 9:30. Hozzak útlevelet, jogsit, valamilyen számlát, amivel a lakcímemet igazolni tudom. Nem probléma, összeszedtem pár dolgot egy gyűjtőbe, még a telefonomon is megnyitottam a gáz/áramszolgáltató azon oldalát, ahol a lakcímem alatt kliensként vagyok regisztrálva, hátha ezt is kérik (ugyanis csak online küldenek számlát), vagy ha egy bankszámla kimutatás a címemmel nem lenne elég.

Az iroda épülete bő negyedóra séta, nem kellett messze mennem vagy autóznom. Nyitáskor már sorban állt ott pár ember, orosz- és lengyel szót is hallottam. S mint Bp-en, itt is bent volt egy öltönyös bácsi, aki mindenkitől megkérdezte, miért jött, s adta a sorszámot a gépből, s megmutatta, hol üljünk le.

Csodás.

Két ablaknál foglalkoznak ezzel az ügyintézéssel, kis fülkékben, amelyet - amikor a páciens belép - egy fehér sima vászonrolóval le is zárnak. Ez a fehér háttér kell a fotóhoz, amit ott készítenek az emberről, nem kell átmenni másik fülkébe, mint Bp-en. A sorrendünkkel volt némi kavarodás, az odább lévő ablakoknál más ügyek intézése folyt, ahonnan a vastag üveg mögül alig hallhatóan kiáltottak ki a hivatalnokok, keresztnevükön szólongatva a következő pácienst. 

Csalódottan vettem azt is tudomásul, hogy a 9:30-ra foglalt időpont mit sem ér. Már fél 11 volt, mire sorra kerültem. Addigra már a mellettem ülőtől azt is megtudtam, hogy ő bizony nem regisztrált online, csak bejött a szabadnapján... Csendben forrtam, mert ez annyira íres, hogy ihaj. Ott a rendszer, de végül is, nincs szükség rá, de szép és modern és van... Összeszorított ajakkal bámultam az egyik iratszekrényen trónoló plüss sünit, de még az ő bájos arcocskája sem tudott felvidámítani.

Íres vagy nem íres megoldás, de csak sorrakerültem. Az útlevelem, a jogosítványom (amin rajta van a lakcímem) és egy számla kellett csak a néninek, aki begipszelt kézzel próbáltam begépelni az adataimat. A mobilszámomra ellenőrzésként elküldött egy kódot, azt vissza kellett olvasni, miután megérkezett a telefonra. Két biztonsági kérdést is választani kellett egy hosszú listáról, hogy az arra adott válaszokkal azonosítson  legközelebb (?). Amikor látta, hogy milyen évszám szerepel a Social Services Card-omon, még meg is kérdezte, hogy állampolgár vagyok-e már...

A fényképezéshez le kellett vennem a szemüvegemet, hiába mondtam, az nekem nélkülözhetetlen. Vegyem csak le. Most ott fog majd a szemüvegetlen holdvilágképem virítani a kártyán, amely egyesek szerint bújtatott személyi igazolvány, hiszem majdnem minden személyi adat rajta szerepel. De ha kell, legyen. Postán fogják kiküldeni bő egy hét múlva. 

Ártani nem árthat, s ez is közelebb hoz talán ahhoz, hogy végre összeszedjük a papírokat... Már embert is találtam a hitelesítésükhöz: jár a piacra egy ún. peace commissioner (békebíró??), aki élt Magyarországon, mindig beszélgetünk kicsit, és mint mondta, már több magyarnak volt tanúja-hitelesítője a dokumentumok aláírásakor, szívesen elvállalja ezt a feladatot, amikor kérem. Egy gonddal kevesebb!

Mire megírtam ezt, kaptam egy sms-t a hivataltól, hogy van 48 órám regisztrálni/igazolni a már emlegetett kormányablaknál  a fiókomat, azután már csak a fenti kártya birtokában tudom ezt megtenni... Megtettem. Úgyhogy most már elérhetem a "basic account" birtokában a közjóléti, az adóhivatal és a munkakeresést segítő irodák egyes oldalait...

Következő harci feladat, ugyanezt V. számára is elintézni!