2020. február 18.

Luggala szelleme kísért

Micsoda kalandom volt ma!

Még a hétvégén, amikor a meghívottak névsorát raktuk össze a Facebook-on, feljött oldalt a hirdetés, a Facebook-os apróhirdetések között: egy hölgy árul(t) meglepően olcsón moher és gyapjú fonalakat, egészen vékony szálúakat, nagy papírhengerekre tekerve, amolyan gyári kiszerelésben. Jó alaposan nézegettem a fotókat, mert meglepőnek találtam az árat, próbáltam megnézni, merre lakik, mert bizonyos lakóhelyeknél az ember tudja, hogy az áru bizony úgy esett le egy kamionról... Vettem már ezt-azt a FB-os piacról, egyedül a nyomtatónknál volt kellemetlen érzésünk, amikor elmentünk érte, fura volt a környék, és a helyiek...

Csak megrágtam magammal a dolgot, s üzentem a hölgynek, van-e még az "őszies színárnyalatú" fonalakból. Csak sokára válaszolt, hogy igen, bőven van még, s megbeszéltük, hogy ma elmegyek érte. Elküldte az Eircode-ját, ami a helyi irányítószámnak felel meg. Hála az Égnek, hogy most már ilyen is van, mert eddig a postások erősen megszenvedtek a kézbesítéssel, hiszen vidéken-városban is bőven akad olyan cím, ami csak a ház nevéből és az út nevéből áll. De most minden épületnek saját irányítószáma van, s igen pontosan be lehet lőni az illető lakhelyét ennek segítségével.

"Majd kirakok egy fehér vödröt a behajtó elé" - üzente a hölgy, amikor írtam neki, hogy jól látom, hogy egy félreeső sokadrangú út mentén lakik? Nem volt olyan messze, a Google sensei segítségével megnéztem az utat, de a házat nem lehetett látni rajta. Végül rájöttem, a műholdas felvételen ott a ház, nem kell megijedni.

Délelőtt nagybevásárlás, az elvonuló eső nyomában autóztam, gyakorlatilag egy szivárványt kergetve, amitől piszok jó kedvem lett. Sajnos, a postás nem hozott igéretes levelet: ugyanis írtunk egy emailt az esküt szervező bizottságnak, hogy esküdhetnénk-e együtt, s valamilyen gyors ügyintézésbe vetett vak hittel vártam tőlük postai pozitív választ - hiába, csak V. új jogosítványát hozta (ami rekordidő alatt készült el). De valahogy fel voltam dobva, amin a szivárvány tartóssága, a csodaerős élénk színei is sokat lendítettek, dudolászva tologattam a bevásárló kosarat a nagybaniban, ez egy jó nap lesz, éreztem.

Aztán a gyors ebéd után elindultam a Wicklow hegység felé, szemerkélő esőben. A Glendalough felé vezető útról Annamoe falucskában nem a megszokott irányba kellett fordulnom, hanem egy mellékutacskára. Amin megdöbbentő módon majdnem minden tíz méteren jelöletlen fekvőrendőrök voltak lerakva, az amúgyis hepehupás úton a harmadik pattogás után lépésnyire lassítottam, nem akartam kárt tenni Julie-ban, amúgy is most viszem majd műszakira. Félreeső birtokok, kisebb-nagyobb házak, PRIVATE! - kiabálta felém itt-ott egy-egy tábla. Fent a dombtetőn az utasításnak megfelelően fordultam, s meg is láttam a vödröt. Ugyan csak másodszorra tudtam befordulni a háza elé, a meredek felhajtón, a nagy sárban, víztöltötte gödrök között, de csak sikerült. Romantikus birtokra keveredtem, rengeteg virágos edény, ápolt gyep, de sehol egy lélek, átfutott az agyamon, hogy V.-nek ugyan mondtam, hová megyek, de pontosan hová, azt nem...

Míg lezártam a kocsit, egy asszony kukkantott ki a ház mögül, mondván, arra menjek, ne a főbejárathoz, ahol úgy tűnt, minden ablak vastagon el volt függönyözve. A hátul lévő ajtónál izgatott kiskutya pattogott fel a térdemig, mindjárt megtudtam, hogy magányos, nemrég el kellett altatni a társát, egy öreg kutyát. Bent csudajó meleg, fotókkal teli előszoba, majd tágas, régimódi konyha, duruzsoló Agával, egybenyitva egy ebédlőszerűséggel, ahol csupa régi bútor, széles bőrkanapé, és hatalmas asztalok, egyiken jókora irattartó... Azon túl rá lehetett látni a ház ablakaiban sürgölődő madarakra. Minden ablakban volt etető, nem lehetett nem odakapni a tekintetet a sok villanó szárnyra.

Az asszony csevegős volt, kedves, szimpatikusnak találtam, eloszlott a gyanakvásom. A meleg házrészből átinvitált egy másik házrészbe, az oda nyíló kettős ajtónyílást vastag bélelt szőnyegszerűség takarta. Remélte, jól fel vagyok öltözve, mert ott se fűtés, se szigetelés! Jeges levegőjű, tömött helyiségbe jutottam. Mintha egy régiségkereskedésbe toppantam volna! Kiderült, ezzel foglalkozik, környékbeli bolhapiacokra jár, ott árul, nem műértő, egyszerűen csak ezzel foglalkozik. A padlástérbe pucér deszkalépcső vezetett, s egy hatalmas ágyon és a mellette lévő kanapékon ott voltak felsorakozva a fonaltekercsek. Rengeteg!

Hitetlenkedtem, a mennyiség láttán és megint csak az árak hallatán, mire elmesélte, a fonalak minősége garantált, olasz gyár termékei, van egy közelben lakó híres textilművész ismerőse, aki időnként "megun" színeket, árnyalatokat, s akkor odaadja neki a maradékot (a legtöbb szinte érintetlen tekercs volt). Majd guglizzam meg, ha nem ismerem a nevét, mondta. Lainey Keogh. Hogy az milyen kedves nő, nézzem meg, ezt a sálat is tőle kapta, "volt vele egy sapka is, de azt elvesztettem" - mondta, a kezembe nyomott egy kézi kötésű, habkönnyű sálat, szép sötétkék árnyalatút, áttört mintával. "Ilyen fonalból van, mint ezek... Nem merem neki megmondani, hogy elvesztettem a sapkát, egy vagyont ér!"

Aztán magamra hagyott, míg kiválogattam az öt tekercset, barnás, szürkés, bordó árnyalatokból. Évekre elég lesz! Aztán lebotorkáltam a deszkalépcsőn, lassan, mert járt a szemem, rengeteg ruha fogasokon, porcelánok, képek, könyvek (jaj!), edények, poharak, szépen elrendezve. Korábban említette, hogy járnak hozzá emberek rendszeresen, nyáron pedig az errefelé járó turistákat csalja be táblájával. Akkor nyitva a másik bejárat.

Kint aztán megölelgettem a még mindig lelkesedő kiskutyát, leraktam a pénzemet, mondván, ideje mennem. Sajnálkozott, hogy nem  kérek kávét, s lassan csak elindultunk az ajtó felé. Az előszobát rengeteg fénykép diszítette, főleg természetfotók, de megakadt a szemem egy viking hajón, aztán pedig a híres házon, a Luggaga birtok jellegzetes, fehér falú, csúcsos ablakú épületén. Mutattam neki, hogy nahát, ez a Viking-ek forgatásán készült, ugye? (Mert azt ott forgatták.) S ó, a Luggala (nem tudtam olyan íresen ejteni, hosszú ó-val a végén), sajnálkoztam, hogy eladták, külföldi kezébe került.

"Ismeri?" - kérdezte, s már folytatta is: -Ott dolgoztam három évig, Garech-nél." A "dobtam egy hátast" írná le legjobban a meglepetésemet. Nemrég néztünk meg V.-vel egy dokumentumfilmet a Luggala excentrikus tulajdonosáról, akinek olyan sokat köszönhet az ír népzene, s aki szerette volna, ha az ír állam veszi meg a birtokát, de drágállották. S addig húzódott a dolog, hogy később, a halála után a korábban kért ár alatt kelt el, egy másik excentrikus, média elől visszahúzódó ember, egy olasz gróf vette meg. De Brun-ról pedig itt írtam, a halálakor.

Margaret T. és Garech de Brun

Talán sejthető, hogy nem mentem ki az ajtón, hanem visszakerültem a nappaliba, a hatalmas irattartó elé. A  hölgy, Margaret iziben megmutatta a képeket, amikből gyűjteményt rakott össze egy esetleges későbbi dokumentumfilm számára: rengeteg fotót készített a házban, mint mondta, ha dolgozott, egyik kezében felmosórongy, másikban üveg pezsgő, a nyakában pedig a fényképezőgép volt. "Így dolgoztam, mindig" - mesélte - "a rengeteg parti idején, vagy ha takarítottam, vagy főztem, szerettem fotózni, ő pedig örült neki, ha mindenről kép készült."

Mutatta a kollázst, amit Garech de Brun több mint ötszáz nyakkendőjének fotóiból rakott össze, vagy a ház szép tapétáiból. A gyűjteményt a birtokon megforduló állatokról, a Lough Dan felé álló elhagyott házról, amit mi is láttunk, amikor V.-vel és Seamus nevű ismerősünkkel sok-sok éve arra kirándultunk. S nem értettük, miért hajt el bennünket a "gatelodge"-ban élő kapuőr, amikor magyaráztuk neki, a Lough Tay felé mutatva, hogy "mi csak körbe szeretnénk sétálni a tavat... (PRIVATE!!!) S fel voltunk háborodva, hogy ez a hatalmas birtok egyvalakié... Jöttek a fényképek a híres vendégekről, s kérdezte, kiket ismerek. Örültem, hogy a legtöbb írt felismertem. Ezért aztán rákérdezett, honnan jöttem, mióta is vagyok itt, s megjegyezte, hogy fura módon csupa külföldi érdeklődik a fonalak iránt, jött már olasz, francia, egy belga nő, aki sálakat köt, s a lánya eladja őket Belgiumban... én voltam az első magyar.

Dőltek belőle a történetek, én pedig már bántam, hogy nem mondtam igent a kávéra. Mesélt az egymást követő szakácsok soráról, mert sosem maradtak meg hosszú ideig. Ő ritkán főzött, csak ha vészhelyzet volt, reggelit készített csak, s süteményt. A ház ura "my little one"-nak, kicsim-nek hívta őt, s előfordult, hogy alig ért haza, jött a telefon, "My little one - vissza tudnál jönni, váratlan vendégek érkeztek...Bor kell, pezsgő, étel..." Talán ez is közrejátszott, hogy nehéz volt tartós személyzetet találni. "Az egyikük egy alkoholista volt -mondta felháborodott hangon - néha csak néztem, milyen furán főz, kérdeztem is tőle, Fabrice, biztosan így kell elkészíteni az ételt? Kacsát csinált, olyan volt mint a cipőtalp, ment a kukába... Amikor elment, a lakrészét üres üvegekkel telin találtam, csupa tömény, sehol egy tonik vagy ásványvíz..." Elismerte, hogy kimerítő volt dolgozni a házban, mindig fáradtan jött haza, s gyakran nehezen ment a munka, mert de Brun-nak mesélhetnékje volt, s feltartotta... de igen szerette az öreget.

Elmesélte még, hogy az olasz gróf elsőként jött megnézni a birtokot, ő pedig polenta tortával kínálta. "Igazán kedves ember volt, tudtam, hogy komoly vevő, mert megkérdezte, hogy megnézhetné-e a kamrát is... Mindenre kiváncsi volt. Örülök, hogy ő vette meg. Valahogy éreztem, ő lesz az igazi."

Ahogy beszélgettünk, többször mondta, örül, hogy ismerem Luggala nevét, s láttam a dokumentumfilmet, amiben ő is feltűnik párszor. (S ahogy rákerestem, az első kép, ami feljött, a fenti kép volt róluk.) Néha jelenidőben beszélt de Brun-ról, aztán azt mondta, mindig érzi, hogy vele van, figyeli, s megmutatta azt a kis festményt, amely az öregről készült, s amely az egyik ablakpárkányról nézett a nappalijára. Az volt az érzésem, nagyon szerette, szereti a fura urat, a híres Guinness család nagynevű leszármazottját. Amikor végül eljöttem, kedvesen búcsúztatott, talán örült, hogy beszélhetett egy idegennek szeretett alkalmazójáról. Megígértette velem, hogy megyek még, s alig értem haza a félreeső, tavaszi zöldtől-esőtől friss utakon, már írt, hogy most van nála egy nő, fonalakat válogatni, akinek a férje egykor vadőr volt a birtokon. "Garech küldi hozzám az új ismerősöket. - írta. - Mindig szerette összehozni egymással az embereket."

No, ilyen kalandom volt ma a Wicklow hegység egyik domboldalában...

Ó, és a lényeg: hazafelé kaptam egy emailt, amiben a szervezők értesítenek, hogy kéz a kézben, együtt tehetjük le az esküt V.-vel.

Rokonok, ősök, barátok

A Ciara vihar után jött Dennis, ami rengeteg esőt hozott, s üvöltő szelet, ami néhány öreg fa életébe került itt a városban. A macskák is egész nap aludtak, mi pedig tervezgetéssel töltöttük a hétvégét. Megbeszéltük, hogy a szponzorainkat külön vacsorán látjuk vendégül, de a kedvenc olasz kávézónkba hívjuk meg ismerőseinket, barátainkat a polgárosodásunkat megünnepelendő. Tony és Rebeka, a tulajok megmondták, melyik nap lenne alkalmas. Meghívottak sorát összeállítani, lenyomozni azokat, akik nem a Facebook-on érhetők el, kellemes volt a tervezgetés. Azt már csak pirulva árulom el, hogy egy Hárfa nevű vendégházban foglaltam szobát az eskütétel napjára, no nem a neve miatt, az véletlen egybeesés, de közel van a konferenciaközponthoz, s szimpatikusabbnak tűnt a többinél..

A meghívók kiküldésével értem el Anizt, régi kolléganőmet az Üzemből, s kiderült, éppen Mexikóban van, néhai apja könyvéhez készít fotókat. Kihalóban lévő mesterségekről, azok művelőiről fog szólni a könyv, s ennek révén Aniz sok műhelybe eljutott, így cukrászokhoz is, s küldött pár képet régi, sötét, kissé megkopott sütödéből, ahol ezerévesnek tűnő habzsákkal dolgozik a fehér köpenyes, sötét bajúszú mester... S mellékelt egy képet Frida Kahlo Kék Házáról, ahol tömött sorban várnak bebocsátásra a turisták... Aniz mindjárt adott nekem egy projektet is, miután megtudta, hogy van egy Frida Kahlo-babám: csináljak nemzetközi nőnapra "badass" nőkről sütiket... Hm....!






A legérdekesebb kép azonban egy múzeum padlója volt, amit a művész virágos motívumokkal festett tele: egy az egyben olyan virágok voltak, mint az Üzem egykori, Angliából való asztalterítőin:


A fenti fotók mind Aniz Duran művei, kivéve a Frida-babát, mert ő a guadalupecreations.com oldaláról származik. A polcomon ül, együtt a többi fontos csecsebecsémmel.

***

A madarak szokás szerint nyüzsögnek az etetőn, a lobéliák virágzanak, az illatos muskátli nagy élénkzöld illatos leveleket hoz, s már nem szokatlan a nárciszok látványa sem. Ami szokatlan, az egy cinke, aki most már napi rendszerességgel kopog az ablakon. Először a kerti ajtó feletti szellőzőket ellenőrizte, amit még megértek, hiszen rejtőzhet ott pók, kisebb repülő ezmegaz, de egy idő után a kilincset és az üveget vette célba, néha ijesztően erős koppantásokkal ütögetve. Aggódtam a feje egészségéért, pár rácsodálkozós bámészkodás után már elhessentettem. Erre átszokott a műhely ablakához, s ott is folytatta ezt a neki-rárepülős kopogást. Öcsém javasolta, ragasszak fel valamit, ami elijesztheti, ne gondolja azt, hogy ott átrepülhet (mert a fenyő tükröződik az ablaküvegben). Hiába ragasztottam fel két öntapadós nagy matricát, megint csak ott kopogott! Remek felvételeket csináltam róla, de sajnos, túl nagyok, nem bírja el a blog. 

***

Nagyanyám házrészének eladásával apámra rászakadt a rengeteg papír szelektálásának ügye, de inkább a házban található képekkel, emléktárgyakkal, fotókkal tölti az idejét, s ennek során talált egy érdekes képet. Anyám fiatalkorában festett tusrajzát akarta megtisztítani, s szétszedte a rajz keretét. Mögötte egy elég régi, olcsó kis bolti nyomatot talált, Piroska és a Farkas illusztrációja volt. Amögött pedig egy elég jó állapotban lévő fotót talált, amin meglehetősen régi egyenruhában lévő katonák néznek a lencsébe. Kérdezte tőlem, szerintem milyen nemzethez tartozhatnak a katonák, de azon kívül, hogy a sapkarózsa formáját kétfejű sasnak ítéltem, nem sokat tudtam segíteni. A neten fotókat böngészve találtam meg a Signum Laudis weboldalt, ahol úgy tűnt, hozzáértők tudnak tanácsokat adni katonai tárgyak hovatartozásáról. Apu el is küldte nekik a képet, s láss csodát, hétfő reggelre megjött a válaszuk.


A lelkes szakértők (egyenruhás, tüzér fegyverzeti, tüzér szakharcász és kitüntetéses kutató) nemcsak elmondták, milyen katonák láthatók a képen, hanem küldtek még képeket is, hasonló fegyverről, egyenruhákról. Elképesztő, hogy a lelkesedés, a hozzáértés milyen gyors válaszadásra sarkallja a szakértőket. Nagyon örültünk neki, s annyit találtunk ki, hogy a kép alighanem az egykor csendőrként szolgáló János bácsié lehetett, talán az apja látható rajta. János bácsi nagyanyám testvérének férje volt. Rendszeresen nyaraltam a házukban, Egyházasfaluban. Egy fedél alatt éltek Ágnes nagynénémmel, nagyanyám másik, vénlány testvérével. Ő ápolta mindkettőjüket, a cukorbetegségtől megrokkant Ninu nénit, és - itt már emlékeim ködösek - János bácsit is. Házukat tavaly néztük meg, borzalmasan néz ki, átépítve, leromolva, félig javítgatva, kutyáktól szétrohangált, ápolatlan, fátlan udvarral a régi ápolt kert és tyúkudvar helyett. Csak szomorúvá tett.

Idemásolom a Signum Laudis szakértőinek válaszát, mert elképesztően részletes:

1.) A fénykép a Monarchiában készült 1898 és 1908 között. A csákón a sas kivehető szinte mindegyik személynél.
2.) A képen egy tüzér tűzszakasz látható akármilyen okból fényképezve. Jól azonosíthatóak a csákón a tüzér lószőrbokréták. (Tűzszakasz az egy ütegnek, a század szintű tüzér szervezetnek a fele, két löveg. A két löveg kezelőszemélyzetén túl még pár ember van a képen, minden valószínűség szerint az ütegtörzsből. Ez szokás volt.
3.) A képen tiszt nem látszik, négy sarzsi, tizedesnél magasabb rendfokozatú altiszt-tisztes vehető ki. Ez szintén a két tűzszakasz tényét erősíti.
4.) A löveg a 9 centiméteres M75/98 tábori ágyú. Ez specifikus támpontot nem ad, mert ez volt a Monarchia legelterjedtebb és legnagyobb számban fegyverben lévő tüzérségi eszköze egészen 1918-ig.
5.) A tüzérek M53 mintájú utászkarddal, a tisztesek és altisztek karddal láthatók.
6.) Egy tüzér jobb mellén kivehető a Tüzér Ügyességi Jelvény.

Hát nem bámulatos? Sajnos, János bácsi családjából nem él senki, aki segíthetne a beazonosításban, így csak arra tudunk gondolni Apuval, hogy talán a Rákosi-korszak idején dughatta el a képet, ne legyenek katonafotók a falon, s később nagyanyám ezzel bélelte ki a lánya rajzának keretét. Vagy nem is volt eldugva, csak ez esett éppen kézre...

2020. február 16.

Szt. Patrik új földijei :-)

Nagy meglepetésünkre pár hete barna, hárfás borítékokat kaptunk, ugyanazon a napon, mind a ketten. Aznap nem néztem postát, el voltam foglalva a  melóval, V. hozta be őket délután. Néztünk egymásra a barna, hárfás boríték felett, ami akár lehetett volna szerelmetes levél is az adóhivataltól, de az övére a CITIZEN szót nyomtatták, amig az enyémen csak egy kézzel firkantott, aprócska "citz" volt. Igéretes! Bontottam az enyémet, V. kivárta, mi van benne, egy vékony lap csak, elutasítás lenne? 

Jogi bükkfanyelven értesítenek, hogy ez a papír sem az országban tartózkodásra, sem utazásra nem jogosít, tévedés ne essék. Na, ez nem érvényes. A következő sor már ránk vonatkozik, az igazságügyi miniszter felajánlja (?) nekünk az állampolgárságot, ha hajlandó vagyunk befizetni a súlyos díjat és beküldeni két fotót, hátulján az azonosító számunkkal. Naná! Boldogan ugráltam, előadva a kiscsikós magánszámomat, s V.-t is erre biztattam. A meglepő az volt, hogy noha egyszerre küldtük be a pakkjainkat, ezek idővel elváltak egymástól, s külön, egymástól meglehetősen távoli regisztrációs számot kaptunk, sőt, az ügyintézőnk is más-más nő volt, most mégis egyszerre kaptuk meg a borítékjainkat.

Happiness! 

A banki csekkeket V. intézte, a feladást én. Fotóm nem éppen hízelgő, ahogy feszült figyelemmel meredtem a bolt előterébe rakott fotómasina lencséjébe. A papír szerint a következő értesítés már az állampolgársági eskü idejéről fog szólni. Killarney-ban, március elején tartják az esküt, amin kötelező a megjelenés. Egyórás ceremónia, egyszerre 1000 ember és a vendégek férnek a terembe. Kiváncsi vagyok, beleférünk-e ebbe a csoportba, vagy lesz-e még valami buktató, s ha később, akkor mikor kerülünk sorra...

Azóta zöld ruhákat nézegetek, mert elképzeltem, hogy zöld ruhában, zöld pasminával, nagyanyám arany nyakláncával és anyám aranygyűrűjével, s valami fehérrel megyek majd az eskütételre. Hiroko-n láttam egy zöld-fekete kockás ruhát, de mire megrendeltem volna (volt egy kis kavar a kredit kártyákkal, sajnos, ők állították hogy elütöttem egy számot, aztán kiderült, egy másik rendelésnél, hogy az oldal automatikusan visszaállítja a beütött dátumot elsejére...), szóval mire másodszorra megrendeltem volna, elfogyott a ruhakészlet, nyaf nyaff. 

A következő eskütétel előtti négy hétre vártuk a behívót, de nem jött, így úgy sejtjük, majd valamikor a nyáron kerülünk sorra. Végül is, november óta 16009+ ember várt a sorára, ne legyünk telhetetlenek, hiszen mondhatni, csont nélkül ment át a kérvényünk, kivéve V. aláírásával kapcsolatos faggatózásukat. Kifogásolták, hogy a régi útlevelében és dokumentumokon nem konzisztens az aláírása (=macskakaparás). Muszáj volt nekik  egy kézírásos levélben magyarázatot küldeni, amihez egy sorról-sorra legépelt változatot is mellékeltünk, mert a kézírásost biztosan nem tudták volna elolvasni. Ebben elmagyarázta, hogy amióta 1984-ben kapott egy Spektrumot, azóta nem ír kézzel, s a kitöltendő formanyomtatványok, hotel bejelentkező lapok és családi levelezések az ő privát adminjának, vagyis feleségének feladata. Ezt a magyarázatot el is fogadták.

Szerencsére mindkét ország engedélyezi a kettős állampolgárságot.

*** 

Vagyis kissé csalódottan kisatíroztam a naptáramból a két állampolgársági eskütétel dátumát, s próbáltam kiszámolni a tavalyi eskütételek alapján, mikor lesz a következő. Mert ugye, kellene foglalni a jegyeket Húsvét utánra, nyári utazási terv is lenne, de merjen-e az ember foglalni akkor, amikor az eskütételen való megjelenéshez kötött az állampolgársága?! 

A hetemet a Bálint-napi monstre sütés foglalta le, tele voltam tennivalóval, de vártam két csomagot Japánból (rendeltem zöld tunikát a Hiroko-n látott ruha helyett, s egy bájos kötényruhát, amit szintén nála láttam), s lestem a postást, mikor jön már. Ha nem csengetett be, akkor nem jött csomag, így kissé lehervadva néztem a postaládát. Újabb barna boríték, hárfa rajta, s V. neve rózsaszín (!) papíron! S a boríték kis ablakában félig egy sorszám... !! Jajistenem, izgatottan téptem fel már az ajtóban a borítékot, s aztán boldog sikoltozással és ugrálással ijesztettem fel a macskákat fektükből: megjött V. behívója eskütételre! Hiába írták, hogy legkésőbb egy hónappal az esemény előtt megjön, itt bizony csak 3 hétről van szó. A kései értesítés miatt V.-nek le kellett mondania a Seattle-ben tervezett értekezletet a Félcsöcsűbeli kollégáival.

Azonnal küldtem neki az üzenetet, fotóval, jajdeboldogvagyok! Hitetlenkedtünk közösen, hiszen már feladtuk a márciusi eskü gondolatát. S úgy esett, hogy éppen beesünk majd az ajtón előző nap, mert Bécsbe megyünk, házassági évfordulót ünnepelni, egy igen érdekes kiállítás megtekintésével, amire egy barátnőnk hívta fel a figyelmet. A reggeli 10 órás kezdési időpont nem valami kedvező, ha az ember Dublin mellől vezetne le a 3.5 órányira lévő Killarney-ba, ahol az eskütételt tartják tavaly óta. Nem a korai indulás a gond, hanem a munkába menők forgalma, amibe belefutnánk. Így hamar meggyőztem V.-t, hogy menjünk le már vasárnap, rögvest a hazaérkezés után.

Szívem szerint már azonnal ültem volna a gép elé, szobát foglalni, de ő türelemre intett: várjak, lehet, hogy az én behívóm is megjön, a múltkor is együtt kaptuk a leveleket... S valóban így lett, másnap megint csak nem jött a csomag, megint csak mentem a ládához, s benne ott volt a boríték, ezúttal egy zöld papírra nyomott levél... Ugyanaznap teszek esküt, csak délután. Újabb ugrálás, Pocak riadtan futott az asztal alá, megijesztették denevérhangú örömsikolyaim (szomszédok mit gondolhattak, nem tudom, de nem is érdekel). 

Most már leültem a gép elé, miután megbeszéltük, ünnepi napot csapunk, este vacsorával, s csak másnap délután jövünk haza, miután megnéztük Killarney régen látott környékét. Van ott látnivaló, a Ladies' View, a csodaszép Muckross-ház, amit először még akkor láttunk, amikor szabadon kóborolhatott benne a turista, a csodás kertje a vastag törzsű, öreg fákkal, s a tó, aminek vizén anno olyan félve ültem a csónakban (nem kedvelem a vizet, ha nem látom az alját). 

S az örömünket még az olyan poszterkampány sem tudja elrontani, amit a legutóbbi eskütétel napja előtt kezdett valaki vagy valakik, teleragasztgatva ezekkel a képekkel az eskütétel helyszínéül szolgáló konferenciaközponthoz vezető utat. Pedig nem állítja senki,  s mi sem, hogy az ír állampolgárság megszerzésével ír lesz, New Irish, vagy micsoda. 



Az elkövetőt pedig puszilom!

2020. február 11.

Hó-vágy

Ezen a szigeten a "hó" szó hallatán automatikusan összerándul az emberek gyomra, s felrémlik előttük a vészhelyzet: bezárt iskolák, megbénult közelekedés, félrecsúszott kocsik a főutak mentén, s kiürült boltpolcok. Legfeljebb csak a hozzám hasonló, négy évszak után ácsingózó kelet-európaiak sóhajtanak örömmel, amikor az első pelyhek keringeni kezdenek az égből. Karácsony előtt pedig mindig megy a fogadás: lesz-e fehér Karácsony avagy sem?

A huhogás ment most is, hét elején. Jön a hó, jött a sárga riasztás (ami az "aggodalomra semmi ok"-kal egyenlő), majd narancs-riasztást adtak ki először csak nyugatra, majd az egész országra. A Ciara nevű vihar elvonulása után (s már közeledik Dennis!) megérkezett a hideg, s az ország nyugati felét beporcukrozta a vékony hóréteg, s némelyik hegyes-dombos területen több centi is esett. Leállt az iskolabusz-szolgáltatás, lezárták Sally Gap-et, Wicklow Gap-et, s néhány hegyen átvivő útvonalat. 

Idelent a parton ennek a hónak semmi nyomát nem láttam, éppen csak a hegy tetején, a Wicklow hegység felénk néző oldalán volt valami halvány réteg. Aztán reggel narancssárga égre ébredtem, a felkelő nap világította meg a hófelhőket egy kis időre, s mire ugrottam az ablakhoz bámészkodni, apró szemű jég kopogott az üvegen. Délben pedig, éppen néhány új kiszúrónak örültem a boltból kijövet, amikor valóságos hóvihar fullasztotta el a lélegzetemet, s belémszorult a levegő: vastag széltépte rétegekben hullott a hó, s szinte azonnal belepte a kocsit, s a kabátomat. Jaj, csak essen még, még egy kicsit! - drukkoltam hazafelé menet, miközben óvatosan lelassult autók között vezettem haza. 

Mondanom sem kell, nyoma sem volt már, mire hazaértem. Azt a néhány varázsos percet kellett kiélveznem, amíg a bevásárlásból hazaértem. Nem bánnék pár napot pár centis hóval borított telepen, jó volna fehér hegyre kinézni, de nyilván alaposan megviselné az írek idegeit. Milyen jók is voltak a régi soproni telek, amikor szűz havon bicikliztem munkába, s örök emlék, amikor a lefagyott meredek utcánkban elfektetve húztam át a járdáról a kapuig a biciklimet, s zokniban tudtam csak átmenni az úton, annyira csúszott.

Az íreknek is volt pedig katasztrofális telük, mégpedig 1962/63 telén, amikor tényleg megállt az élet, s nem azért, mert olyan nyámnyilák voltak. A legdurvább, leghidegebb telet élték ekkor, ilyen hideget nem mértek 1740 óta a szigeten. Karácsonykor senki nem panaszkodhatott a fehérség hiánya miatt, mert 45 cm hó esett. Rendkívül erős, viharos szelek jártak azokban a hetekben, Bray-nél egyszer 13 méter magas hullámokat mértek, s egyetlen éjjel a szél másfél méteres hófúvásokat növesztett Dublinban az utcákon. Főleg Wicklow falvaiban volt riasztó a helyzet, elfogyott a kaja a boltokból, nem tudtak utánpótlást vinni, Valleymount településen - ahol ismerősöm, Anna is lakik - több napig áram nélkül maradtak akkor a lakók. Piaci kolléga mesélte, hogy ők bizony a leölt csirkéiken éltek, s a bútorokat tüzelték el, s amikor elfogyott a szén, mert a kétméteres hótorlaszoktól nem tudtak lemenni ételért a faluba. 

S az emberek nem tudtak melegedni menni a kocsmákba sem, mert ott is nagyon hideg volt, több kocsmában megfagyott a Guinness a palackokban. Ilyesmire még sosem volt példa.

A hideg kitartott, s először csak február 6-án kezdett olvadni a hó (ha azt vesszük, hogy most már virágoznak a nárciszok...) . Ilyen sokáig még sosem maradt meg hó a földeken, ezt s a hidegrekordot  csak a 2010-es nagy tél törte meg, amire én is jól emlékszem, amikor is két fokkal alacsonyabb volt az átlaghőmérsékletet, mint az 1962/63-as Big Freeze idején. Akkor is hetekig hó borította a szigetet, sokszor nem mentünk dolgozni, még a mindig megbízható, kemény időben is kitartó  LUAS is leállt párszor. Egy éjjel -14 fokot mértek. 

Most nincsenek minuszok, csak szél van, s idelent néha eső. Hó nem lesz már, csak még további szeleket ígérnek. Ciara hatásáról pedig itt egy beszédes videó, Birmingham repteréről... S egy érdekes cikk, amiben írója beszámol arról, hogy 11 órát töltött egy Dublinból Gatwick-be tartó repülőgépen, ami aztán dolgavégezetlenül visszakerült utasaival együtt Dublinba...

De azért én még reménykedem egy leheletnyi fehér rétegben. Mondjuk 2 napra, hétvégén...?

2020. február 10.

Vihar után, sütés


A Ciara vihar dorbézolása után (ami esőkkel, üvöltő széllel, s főleg nyugaton kidőlt fákkal, áramkimaradásokkal, elárasztott partvidékekkel és megduzzadt folyókkal járt, s most havazást hozott a hegyekben) itt most újra csend van, és borult ég. Eső szemereg, de nincs nagyon hideg. A kertet a környező fák letépett levélnyelei borítják, az úton száraz ágak és letépett választási plakátok, de más kár nem esett. 

Azt olvasom, Magyarország felé tart, így üdvözletem küldöm vele minden ottlakónak. Remélem, nem vadul el nagyon a helyzet. Tegnap este, amikor elvonultak a felhők, a teliholdat néztem, ahogy a szemközti ház kéményei fölé emelkedett, olyan volt, mint egy gótikus festmény, a közeledő felhőkkel. Szegény sziget, nyugaton még mindig eléggé útjában van a szélnek, el sem tudom képzelni, milyen lehet most mondjuk Skellig Michael-en állni... vagy a Lahinch-i tengerparton...

***

Régen írtam receptet. A múlt héten olvastam David Lebovitz Párizsban élő amerikai cukrász receptjét, amit maga is úgy alakított át a saját kedvére, egy Patricia Wells nevű hölgy recepteskönyvéből. Az egyetlen érdekes hozzávaló a sötét színű, karakteres méz, de ennek híján sima akácmézzel is készíthető, csak nem lesz a sütinek olyan erőteljes méz íze. A piacon nagy sikere volt, a maradékot meg is vette valaki, akinek különösen ízlett. Szükség lesz hozzá egy 23 x 23 cm-es sütőedényre, amit vékonyan bevajazott alufóliával kell kibélelni, úgy, hogy a fóliát az edény falára is fel kell simítani úgy két centinyit. Íme a recept: 

Ropogós mandulás szelet 

Az alapréteg: 

50 g finomra darált mandula 
120 g sima liszt 
3 evőkanál kristálycukor (kb. 45 g) 
1/2 teáskanál só
90 g sózatlan vaj, legyen jó hideg, apró kockákra vágva 
1 nagy tojássárgája
2 evőkanál víz
1/2 teáskanál vanília kivonat

A mandulás réteghez:

60 g sózatlan vaj, felkockázva
65 g kristálycukor (ha a méz akácméz, akkor lehet barnacukor is)
30 g sötét méz, pl. gesztenye 
1 narancs finomra reszelt héja
1/4 teáskanál só
1/2 teáskanál vanília kivonat
80 g szeletelt mandula, lehetőleg héj nélküli

A sütőt 200 fokra kell előmelegíteni. Az alapréteghez a darált mandulát, a lisztet, a cukrot és a sót a késes robotgép táljába rakom, s párszor röviden megkeverem. Majd hozzáadom a vajat s megint keverem, amíg durvára őrölt kenyérmorzsára nem hasonlít. Aztán hozzáadom a tojássárgáját és a vizet, s megint keverem, amíg kezd összeállni. Ha nagyon száraz lenne, adok neki még egy kanálnyi vizet. Ezt a tésztát egyenletesen szétlapogatom a fóliával kibélelt sütőedényben, s 12 percig sütöm, amíg aranybarna nem lesz. Közben elkészítem az erre kerülő mandulás réteget:

A vajat megolvasztom egy kis fazékban, majd a gázról levéve belerakom a cukrot, a mézet, a narancshéjat, a vaníliát és a sót, s simára keverem. Majd belekeverem a szeletelt mandulát is, amíg a mandulát a vajas-mézes keverék teljesen bevonja.

A sütőből kivett, még forró alaprétegre késsel vagy spatulával egyenletesen ellapogatom a mandulás-mézes keveréket. Aztán tovább sütöm, 12-15 percig, amíg a mézes-vajas keverék bugyogni nem kezd, s aranybarna nem lesz a teteje. De vigyázni kell, ne égjen meg, mert akkor keserű lesz a mandula. Az edényben ki kell hűteni, nem szabad forrón kiemelni, mert eltörik. Kis négyszögekre, vagy ujjnyi szeletekre hidegen felvágva kávé mellé kitűnő. Fémdobozban 3 napig is eláll. 

2020. február 7.

Japán főzőórák Hiroko-val

Igazából V. ötlete volt, hogy menjek le vele Cork-ba, s míg ő dolgozik, vegyek japán főzőórákat egy ott élő ír kollégája japán feleségétől. A hölgy ezzel szeretne később foglalkozni, s kérdései is lennének cégalapítással kapcsolatban, menjek le, biztos érdekes lesz. Már hetekkel korábban megmutatta nekem a netes hirdetést, amit eddig a Félcsöcsűn belül terjesztett a hölgy, s onnan érkező érdeklődőknek tartott órákat.

Mivel a sikeres jótékonysági hét után lazább kövekezett, beleegyeztem. Igaz, kis izgalommal. Külön kellett leautóznunk, s ilyen messzire még nem vezettem (illetve, de, hm, elfeledtem az ominózus északi túránkat). Cork eddigi látogatásaink alkalmával elég sűrű forgalmú városnak tűnt, eddig mindig csak áthajtottunk rajta. De alaposan felkészültem, így hétfő reggel V. hitvesi csókkal elbúcsúzott, s lement Cork-ba, én pedig délután indultam utána. Úgy beszéltük meg, hogy részt veszek az első órán, ami végeztével ő is odajön a lakásra a hölgy férjével együtt.

Tekintve, hogy végig autópálya van, nem volt probléma a lejutás. Igen büszke voltam magamra, hogy amikor már Cork-ban a GPS utasítására hamarabb fordultam be egy egyre jobban szűkülő utcácskába, aminek a végén dugóhúzószerűen kanyargós, s IGEN meredek, rovátkázott aszfaltú kaptató fogadott, nem égettem le a kuplungot, mint anno Ballycastle meredek utcáján, hanem elég sebesen felzúgtam rajta, jobbra-balra rántva a kormányt, mint egy született rally drájver, csak a végén kezdett remegni a lábam, hogy hoppá, mi is történt most? Aztán parkolás egy közeli hotel parkolójában, majd felsétáltam Hiroko-ék lakása felé, egy kis teraszos házakból álló utcába. Onnan szép kilátás nyílt a Lee folyó és a hajókikötő felé, s a szemközti, magasabban fekvő területen a reptér fényei felé, amelynek ipartelepén van a Félcsöcsű épülete.

Hiroko  fogadott az aprócska, az épület tetejére ráépített kis lakásban. Bemutatkoztam, felvettem a kötényt, s már az asztalon a gondosan kinyomtatott aznapi leckeadag, mellette friss zöld tea várt csinos kis cseréppohárban. Próbálta kitapogatni kérdéseivel, mennyire vagyok otthon a konyhában, így beszélgettünk egy kicsit a japán konyháról, módszerekről, mikről hallottam, s tudok-e egyáltalán főzni? Később kiderült, hogy azért kérdezte ezt, mert volt (ír) tanítványa, akinek az alapok sem voltak meg. A feladatok már időrendi sorrendbe voltak rakva, egymás után vettük a lépéseket. Az első napon bento dobozt, amolyan ebéddel teli dobozt állítottunk össze, s a belevalók elkészítését tanította meg. A második nap miso leves és tempura-keverék és abba mártott zöldségek, rák készítése volt a feladat.

Nem volt mese, pálcikával kellett dolgoznom, kevernem. Igen hands-on órák voltak, nekem kellett vágni a zöldséget, a marináddal masszírozni a csirkét (gumikesztyűben), kikeverni a lisztes-japán fűszeres keveréket a panírozáshoz, mert ugyan van készen ilyen tempura por, de ő maga szereti kikeverni a saját változatát. Nagyon alapos volt, ha egy csészényi hozzávalóról szó, akkor pontosan a csésze pereméig kellett feltölteni azt a csészét, szépen lesimítva a tetejét, se nem kevesebb, se nem több nem menehetett vele.... S a szeletek egyformaságát is kihangsúlyozta, OCD lelkemnek jót tett, hogy pontosan 3 mm-es szeletek születtek. A zöldségekről leeső darabok nem mentek kárba, miso leves lett belőlük.

Nagyon hamar kiderült, mennyire hiányzik neki Japán. Rengeteg dolgot hozott magával, otthon maga készítette yuzu lekvárt, zabból készült miso-t, csupa ott vett eszközt használt. Beszélt a bento doboz főbb elemeiről, hogyan kell felépíteni, legyen aranyos, legyen színes, egyszerre gyönyörködtesse a szemet, és az ízlelőbimbókat. Gerjesszen étvágyat, legyen változatos.

A rizsfőzéssel kellett legelőször is kezdenem, igazi japán rizst mostam, áztattam, főztem (vagyis a rizsfőző gép főzte, s kis dallammal jelezte, hogy elkészült). Alaposan, első vizet azonnal leöntve, négyszer kellett megmosni a rizst, óvatosan keverve, ne töredezzenek a szemek. Áztatás után gyöngyszerűen fényes lett a rizs. Hiroko megmutatta, hogy micsoda apró különbségek vannak a Japánban és az Olaszországban, sushi-nak termelt rizs között. Elmesélte, hogy a szülei barna rizst vesznek, s saját géppel hántolják, fényesítik a rizsüket, de mindenhol vannak boltok, ahová elvihetjük a rizst eképpeni tisztításra, mert egy ilyen gép elég drága. Mint egy igazi japán feleség, kissé csoszogva mozgott a konyhában, igen készségesen rakta a kezem alá a dolgokat, furán éreztem magam ettől a nagy készségességtől, de náluk ez a bevett szokás. Mindig újratöltötte a poharamat zöld teával, ha haboztam egy mzdulattal, már mondta is, mi a következő lépés. Megmutatta a mozsarát, ami egy belül recékkel borított, igen szép, széles szájú cserépedény volt, ebben kellett összetörnöm, morzsolnom a pirított szézámmagot, amit később csíkokra vágott blansírozott sárgarépával kevertünk össze, s szójaszósszal lett ízesítve.

A lótuszgyökér volt a legfurcsább hozzávaló, ami aznap elém került, meghámozva, vékony szeletekre vágva került kisütésre, friss csilis szószba kevertük és szézámmag került rá.

De amivel a legjobban mulattam, jó értelemben, az a feltekert omlett volt. Négyszögletes, magas falú nyeles edényben kell sütni, amit külön ehhez a fogáshoz tart a japán ember a konyhában, tamago yaki sütőedény a neve. A két tojást pálcikával óvatosan fel kell verni, hogy ne legyen habos, de azért a sárgáját, fehérjét szét kell keverni. A keverék egynegyedét kell a kiolajozott edénybe beleönteni, s amint átsülne, pálcikával megemelve a végét, fel kell tekerni, aztán a már feltekert omlettet eltolni az edény végébe. Jöhet a következő negyede a keveréknek, s ahogy beleöntjük az edénybe, a már meglévő omletttekercset meg kell emelni, hogy aláfolyjon a következő adag nyers tojás. Aztán gyorsan sütni, újra feltekerni... s mire végzünk, s nem bénázunk a pálcikás fogással-tekeréssel, egy kb. 4 centi átmérőjű sokréteges omlett-tekercsünk lesz, amit vagy lapáttal, vagy a sushikészítéshez használt bambuszszálakból készült kis  szőnyegecskével igazgathatunk négyszögletes formára. Mert mindennek nettnek kell lenni. Később ebből az omlettrúdból szeleteket vágva lehet szivecskét csinálni a bento dobozba. Nekem, aki általában több tojást zúdít egy edénybe, szokatlan volt ez a finom, aprólékos felosztása a két tojásnyi keveréknek.

Persze, hogy ragyog a fejem, saját készítésű bento dobozommal

A másik érdekes dolog, amit mutatott, a nagy rákok tisztítása volt. De-veining, azaz ki kell húzni a hátából a feketéllő eret (húrt?), de ezt általában már a bolti ráknál megcsinálták, nekünk csak a páncélja lehúzása marad. Mutatta, hogy a farkánál fogja tördeljem meg és fejtsem le a páncélt, ez sem volt ismeretlen... Alaposan meg is törölgettük a rákokat, ne maradjanak nedvesek a tempura tésztába mártás előtt. Mutatta, hogy a rák elterülő farka fölött van egy háromszög alakú valami, amit le kell vágni, mert abban víz van, s spriccelne, ha olajba tesszük. Aprócska, pár mm-nyi dolog csak, de késsel szépen le kell csippenteni, aztán ugyanazzal a mozdulattal lekapargatni a rák farkáról a felszínét. Majd jött a kevésbé mulatságos dolog: a rák ugye, ívbe hajolva fekszik, a forró olajban csak még jobban össsehúzná magát, nem jó az, magyarázta Hiroko, egyenesnek kell lennie. A rák hasába vágni kellett három kis bevágást, majd hasára fordítani a rákot, s óvatosan, ujjbegyekkel alaposan közrefogva meg kellett nyomni kicsit, kvázi eltörögetni a hátát. Apró roppanások hallatszottak, kevésbé erős idegzetűeknek (khm), elég fura hang, először fintorogtam, de aztán már nevettünk magunkon. Ropproppropp, egyenesek lettek a rákok, a gasztronómia nevében. Utána már könnyű volt belelógatni őket a tésztába, s egyenesre sültek az olajban. Hiroko mutatta, ha vastagítani szeretném a rákot, hogy nagyobbnak tűnjön (hehe), akkor sütés közben további tésztacseppeket lehet rá csöpögtetni a pálcikáról, ősi japán vendéglős trükk... Úgy tűnik, arrafelé sem mentesek a trükkös fogásoktól a szakácsok.

A már megfőtt, kissé ragacsos rizsből pedig onigiri-t csináltunk. No, ezt már ismertem, a Tokyo-ban a metrómegállókban lévő boltokból, ott vettem egyet. Meg kell sózni kissé a tenyerünket, kanállal belemérni egy adag rizst, abba mélyedést csinálni, megtölteni a töltelékkel - ami ízlés szerint lehet ízesített tonhalas, szalonnás, rákocskás töltelék - s ujjainkat, tenyerünket mereven tartva háromszög alakra formázni a rizsgombócot, gyors mozdulattal meg-megperdítve a kezünkben lévő adagot. Ilyenkor számít, hogy ragacsos a rizs, mert anélkül repülne ezerfelé az egész cucc.

Meséltem neki az umeboshi-val való szenvedésemet a hotelünk ebédlőjében, a pici is szilvácskákat nehéz volt megfogni pálcikával. S hogy itt milyen drága egy kis üveg umeboshi, vagyis sós, fermentált szilva. Megosztotta velem a hamis umeboshi receptjét, amit a neten talált, s rebarbarából készül. Néha még csirkemellett is tölt ezzel a hamissággal!

Közben persze, mutatta a fűszereket, a dashi-t, amit itt a bray-i boltban nem kaptam, a belevalókat, de a menü végén képekkel ott volt a teljes lista, hogy az aznap tanult ételekhez Cork-ban hol kapok hozzávalókat. Így másnap, a tempurás/miso leveskészítő óra után be is mentem Cork-ba, s a javasolt boltban bevásároltam mindenféléből. Eszközöket nem kaptam, azt rendelni kell, ha nagyon akarok, küldött boltcímeket, de Japánból ezeknek súlyos szállítási ára van, még ha ott olcsók is. Sajnos, a rizsfőzést itthon fazékban kíséreltem meg, az igazi japán rizs íze nagyon finom volt, de a kelleténél jobban szétfőztem, sajnos. Majd még gyakorolni kell.

Zöldségek és rákok tempura bundában, miso levessel és rizzsel. Kyoto-ban ettem hasonló ebédet egy kávézóban
A második nap már csak kettesben ettük az elkészült ételeket

Erre a célra szabott szövetekbe csomagolt bento dobozok várják a vacsorázókat

Éppen elkészültünk az első napi leckével, amikor megérkeztek a "fiúk", így találkoztam a férjjel, Tadhg-gal. Meséltek az esküvőjükről, ami hagyományos szertartás keretben folyt, mutatták a szentély előtt készült fotót: mindketten beöltözve, elegánsan, szálegyenesen állva, Hiroko erősen kikészítve mosolyog a lencsébe. Aztán vacsora közben megmutathattam V.-nek, miket sikerítettem az elmúlt 3 órában. A bento dobozokat szépen, hagyományosan szövet négyszögekbe kötötte Hiroko, pálcikával a tetejükön. Mutatta a polcon a mamája által, a nagymamája régi kimonójának anyagából készült kis szövet-bento dobozt, s egy nyulacskát, amelyik szintén kimonót visel, ugyanazokból az anyagokból. S aztán lelkesen mondta, amikor mutattam a FB-oldalmon a japán sütiket, hogy mennyire örül, hogy a sütijeimen helyesen van hatjva a kimonó eleje, mert a "külföldiek mindig elrontják". S könnyű megjegyezni a helyes hajtást: a jobb kezünket ha be tudjuk dugni a szárny alá, a szívünk felé, akkor van jól hajtva  a kimonó. A halottakon szokták fordítva hajtani, élő emberen, balszerencsét jelent... Még jó, hogy a Tokyoreloaded-en olvastam már erről.

***

A városban autózáskor jutott eszembe, hogy az általam látogatott nagybaninak itt van a központja, s itt többféle holmit tartanak, mint fent Sallynoggin-ban, ahova rendszeresen járok. Meg is néztem, hol vannak, s kiderült, a reptéri út mentén van egy raktár. Remek! Ugyan a belépőm nem volt nálam, de az új számomról szóló email igen, s azzal be is engedtek. No, az itteninél kétszer nagyobb épület, rengeteg újdonság, igen dús választékú "keleti" szakasz, így alaposan bevásároltam. A régóta vágyott francia lisztből is kaptam, igaz, egyetlen zacskó volt már csak a kovszos kenyérhez való lisztből, na de az aranyáron. Így magunknak vettem a francia lisztekből, de a piaci kenyereket továbbra is az olasz/kanadai lisztbl fogom sütni, mert nem érné meg a francia lisztet haszálni hozzá, abból majd csak V. kap.

Találtam még egy igen klassz antikváriumot a Lee partján, közel a parkolóhoz, ahová muszáj volt bemenni, s venni néhány tégla vastagságú regényt a lazább estékre. Nagyon kellemes bolt, emlékeztetett a soproni Cédrusra, s érdekesen csinálták, mert mellette mindjárt ott az új könyveket árusító részleg, nem tudom, vajon hogyan hatnak egymás bevételére? Egészen friss könyvek is voltak az antikvár részlegben, de erős voltam, nem vettem újabb szakácskönyvet. Csak továbbpasszolható regényeket, mert most már amit nem akarok megtartani, megy a piac ablakában lévő Little Library-ba, vagy ha ott sem talál gazdára, a reciklálós telep könyvespolcára.

Cork-ból nem sokat láttam, a forgalomra figyelve, de lehet, legközelebb is lemegyek egy órát venni, aztán barangolni a városban, megnézni végre az English Market-et, amit most a japán hozzávalók miatt kihagytam, s van egy híres galéria is... A végén még megbarátkozom ezzel az eddig idegenkedve nézett "Cark"-kal.

***

Ugyan Bálint-napig még egy hét, de a madarak már igen sürdölődnek. A szarkák visszatértek régi fészkükhöz a tuja tetejére, lesz itt zajongás. A cinkék, mint kis sereg, járják időnként végig a fenyők ágait, ugrálnak a tree fern széles levelein, bogarásznak. A csigák a hideg esték ellenére fel-feltűnnek , nem szabad kihagyni egyetlen estét sem, muszáj vadászni rájuk. Az Üzemben szembetalálkoztam egy vörösbeggyel - mint kiderült, rendszeres vendég - aki az egyik asztalra röppent fel előlem, csőre tele bohollyal, mohával, ment fészket építeni. Egészen közel engedett magához, kis híján megérintettem a fejét, s Jenny, a cukrász mesélte, hogy sokszor ugrál oda vendégek asztalához, morzsákat kérincsélve. Örültem, hogy a helyzet e téren változatlan, abban a csendes oázisban, az egyre sűrűsödő növényzetű pergola titkos zugaiban ott vannak még a kismadarak. Mióta lebetonkövezték az udvart, kissé ridegebb, de rendezettebb, s kevesebb a kosz az Üzem kőpadlóján, s Ray mamájának hála, virágosabb az udvar, még télvíz idején is tele volt virágládákkal, -kosarakkal.

2020. január 30.

Összefonódások

Már jó ideje olvasom Pappito blogját, talán már a kezdetektől, amikor még csak készültek emigrálni Új-Zélandra. Amikor idéztem őt, apósom rákeresgélt, s egyszer csak kapott egy üzenetet valakitől, akivel régen együtt dolgozott, s aki ismerte Pappito apját. Kicsi a világ, kicsi Magyarország!

Pappito ritkásan ír, de akkor igen érdekeseket. Egy Efi nevű kommentelőjének megjegyzése felkeltette az érdeklődésemet a kommentelő blogja iránt, abba is belenéztem. Efi mintha világjáró lenne, Ausztráliában töltött pár év után most Indonéziában élnek. Ő említette meg egy barátját, Pétert, aki gyalogosan bejárta Japánt északról délre, majd tavaly szintén gyalogosan bejárta Shikoku szigetét egy Gyula nevű barátjával (aki, miután megnéztem az Instagramját, kiderült, 10 évet töltött Dublinban, multiknál). Erről a Shikokun tett túráról tett Efi említést. 

Péter magánkiadású könyve igen klassznak tűnt, s ahogy néztem, nem volt számára újdonság egy-egy hosszabb gyalogtúra valami egzotikus (urambocsá' veszélyes) országban, mert pl. túrázott Afganisztánban. Könyvét a japán túra után/miatt rendeltem meg, főleg azért, mert első túrájának ihletője egy angol fickó volt, Alan Booth, aki gyalog szintén bejárta Japánt, a késő 70-es években, az északi csücsöktől a déliig, s erről egy (nekem kicsit szomorkásnak tűnő) könyvet is írt.

Alan Booth könyve nyomán néztem más külföldiek tollából való könyveket Japánról, s akadtam rá Alex Kerr-re, aki fiatal kora óta a japán kultúra rajongója, s ott is él. Lost Japan c. könyvében a különböző, eltűnőfélben lévő kultúrális dolgokat veszi sorra. Még a 70-es évek végén megvett egy elhagyott japán házat Shikoku szigetén, abban a folyóvölgyben, ahol majdnem 40 évvel később Péter is járt. Alex Kerr említi könyvében, hogy a legnehezebb számára a házának nádtetejét volt felújítani, s erről majd külön kötetben ír. Mit tesz isten. Péter nemrég említette Instagramján, hogy tavaly szeptember óta Kyotótól északra egy öreg ház nádtetejének felújításán dolgozik többedmagával, s új könyve majd erről és a ház történetről fog szólni...

Szép ív, nem? A rendkívül tetszetős könyvéhez, amit ma kaptam meg, a csodás fotókhoz és leírásokhoz azért kerültem, mert Pappitónál elolvastam valakinek az érdekes kommentjét... Ahogy írtam neki, néha érdemes elveszni az Internet bugyraiban, mert nemcsak bájos macskás videóknál lyukadhatunk ki...