2017. december 8.

Lola

Megérkezett Lola. Szerda reggel V.-t hitvesi csók kiséretében kiraktam a reptéren, hogy átrepüljön Angliába, majd hazaverekedtem magam a forgalomban (alig egy óra), s mire a Tesco elé értem, ők már szálltak is fel. Utána aztán jöttek a megnyugtató sms-esek, hogy megvette Lolát, most indul egyik barátainkhoz látogatóba (akik ott laknak viszonylag közel a kereskedőhöz), aztán hogy elindult a komp felé, majd csend. Amikor már több órája se kép, se hang, megnéztem, hány órát is kell szánnia az útra, hogy a forgalmas észak-déli autópályán eljusson Holyhead-ig... Majdnem öt óra! S ő négyet mondott... Aggodalmaskodtam, mire a komp indulása előtt 35 perccel végre megjött a megváltó sms, hogy minden OK, nyugisabb utakon ment, elérte. 

Utána a www.marinetraffic.com oldalon tudtam nézni, merre jár a kompja, hogyan küzdenek a széllel, mert éppen egy Caroline nevű viharka ostromolta a nyugati oldalt, s nyomta fel a szelet dél felől. Itt is esett, a bokrok vadul zúgtak az ablak előtt, s az eső megint bejött az ablakrésen. Amikor megérkeztek a Liffey torkolatához, megnyugodva mentem ágyba, remélve, hogy legkésőbb 45 perc múlva, fél egyre itthon lesz. Hahaha. Egy órát vesztegeltek a kikötőben, mert akkora volt a hajóforgalom... Későn ért haza, hulla módra zuhant ágyba, s másnap korán ment dolgozni Lolával.

Akit eddig a sok munka miatt csak sötétben láttam. Így első rénézésre sötétszürke, zömök, hatékony és határozott autó, olyan benyomást kelt, mint egy Nato-kabát: megállja a helyét minden körülményben, megbízható, s belül minden komforttal felszerelt. Ma reggel pedig vakargathattuk róla a jeget, mert megjött éjjel a napok óta emlegetett hidegfront, s a minuszok alaposan bevonták az autókat.

***

Tegnap olyat csináltam, amilyet még soha (illetve egyszer, gyerekzaj miatt). Célszerszámmal, vagyis egy hosszú tekercs celofánnal felkopogtam a szomszédhoz, úgy fél tíz magasságában, mert az ablakbeugróban ülve hirdette a feleségének, és a világnak, hogy mi mindennel van tele a micsodája, de főleg a feleségével, s hangosan sorolta a nyűgeit, míg a távolból halkabb, tiltakozó hangok jöttek. 

Veszekedés. 

Összeugrott a gyomrom. Egyszer-kétszer  már volt ajtócsapkodós, zuhogós, egymást ölős megmozdulásuk felettünk, de akkor hallgattam, mint az a bizonyos a fűben, de most nem tudtam elviselni. Főleg, mert V. nagyon fáradtan már 8-kor elment aludni, s féltem, hogy felébred a murira. 

Először azt hittem, a falszomszédunknak van hangosan beszélő ismerőse az ajtó előtt, de az ablakbeugróból kinézve csak a karácsonyi fényeinek látványa fogadott. S akkor jöttem rá, hogy pont fölöttem osztja valaki az igét, egyre hangosabban, magát belelovallva a bosszankodásba. Ekkor már értettem is amit mond, s nem volt jó. Egyre csak emelte a hangját, s amikor már nem bírtam tovább, megragadtam a leghosszabb tárgyat, ami a kezembe esett, s felkopogtam. S aztán összeszorult gyomorral vártam az eredményt, a tv előtt. Valamennyire elhalkult, s átvitte a felháborodását egy másik szobába.

A faszi tipikus nagyhangú bully. Már eleve hangosan beszél, messziről hallani, ha jön haza, s összekiabálja a gyerekeit. Azonnal teljes mellszélességgel támad és háborog. Egy alkalommal az egész telepnek elküldött egy mailt, panaszkodva, hogy a konyhájukban folyton eltömődik a lefolyó, s ki tudja, talán azért-e, mert közös a lefolyó az alattuk lévő "unittal" (velünk), s esetleg ott a hiba? Írtam én is (az egész telepnek, ha te úgy, én is úgy), hogy hol találja meg a saját lefolyója nyílását, ugyanis külön van, ott piszkálja meg, ha ki akarja tömíteni. Negyedóra múlva már ott is babrált a lefolyónál, s megoldotta a dolgot. Néha cigarettacsikkel ajándékozott meg, a kertbe dobta le őket, aztán egy idő után visszadobtam. Szembe nagy hangon köszön, elbeszélgetünk, de biztos vagyok benne, hogy simán hátbatámadna egy vita során. A felesége folyamatosan elnézést kér a gyerekek rohangálása miatt, én folyamatosan megnyugtatom, hogy hát még gyerekek, ez van, nem bánjuk (nos...), s most, hogy megszületett a hamrmadik kisfiú, még nagyobb zajra számíthatunk, de egy ilyen hangszigeteletlen tömbben nem lehet mást várni. Majd felnőnek. Aranyosak egyébként a fiúk, köszön előre a nagyobbik, a kicsi volt már, hogy beállt az ajtó elé, s várta, hogy nyitom, mert megtanulta, általában kap sütit. (Úristen, idáig jutottunk, idegen gyerekeket tömök édességgel...) Szederérés idején az asszony hoz nekem frissen szedett szedret, én adok sütit... A férfinek pedig vannak jó húzásai, pl. amikor már mindenki rendőrért kiáltott, hogy a kamaszok összeszemetelik az elhagyott épületet a telep mellett, s zajonganak, részegeskednek, akkor odament hozzájuk, s megkérte őket, hogy ne legyenek zajosak, ha ide akarnak járni nappal gördeszkázni, este iszogatni, legalább csendben csinálják. Béke is lett. 

Szóval elvagyunk, ápolgatjuk a (jó)szomszédi viszonyt, beszélgetünk családról, munkáról stb., de nem leszünk összejáró barátok.

A mellettünk lakó nagydarab nő és a férje (aki éppen akkor kel, amikor V., mindig hallom a falon át a ténykedését) egy aprócska, saját bevallásuk szerint malacként visító/ugató kiskutyát tart, velük a múltkor találkoztam. A kutyus apró, habos, bájos jószág. Ők csendesebbek, csak a kutyát hallani néha, ahogy felajzottan örül, amikor megjönnek a gazdái. Aztán felettük lakik egy idős testvérpár, de ők nagyon-nagyon csendesek, néha a postaládák előtt találkozom a nénivel, s mindig kivesézzük az időjárást. A bácsi pedig a helyi anglikán templom kórusában énekel. Ők már annyira idősek, hogy a bácsi simán "színes úriembernek" (coloured gentleman) titulálta a fekete csomagkihordót... S ez a titulus már nem korrekt politikailag!

2017. december 5.

Pandoro, Lola és az őrültekháza

Odakint csodásan kel a nap, a madarak a csípős hideg ellenére megkergülten énekelnek, annyiféle ének száll a hideg levegőben, mintha egy összenépi koncertre gyakorolnának. A műhely és a nappali  vízszintes felületeteit száradó mézes emberkék és hópelyhek fedik (céges rendelések), a telefon folyamatosan ping az újabb üzenetekkel, mert ma Ray intézi a dolgokat az Üzemben, s egyre csak van velem közölnivalója. Most már beindult az őrültekháza, s hiába zártam le a rendelések felvételét a Facebook-on, az Üzemből még jönnek rendelések, máshonnan nem veszek fel, csak tőlük és a piacról, de pl. házat már nem vállalok többet. A 10 éppen elég lesz idén. Főleg, hogy mini házat még rendelnek a népek, azért azok is munka.

Most már nincs olyan, hogy "csak egy kocka vajért" ugrom el a boltba. Általában négyesével veszem őket, s most már két tálca tojást rendelek Bellától minden héten.

Most már minden napra jut valami tennivaló, nincs megállás. A lakás még eléggé fel van túrva, de már alakulnak a dolgok. V. megvette egy Seattle-be telepedő kollégája néhány bútorát, így újra van számgépsarok új asztallal, hiszen kitúrtam őt a kisszobából (alias Műhely!), ahol most dekorra váró sütik állnak,  rendelés szerint bedozobozolva. Mostantól ott dekorálok, zene mellett, mert kaptam Spotify előfizetést, s a zenével nem zavarom V.-t, ha esetleg confcallozik a nappaliban. Lassan a kidobandók is kidobódnak... A telep bérelt néhány konténert, téli nagytakarítás címén, oda be fognak majd férni az olyan darabok, mint a megörökölt, soha nem használt és berozsdált szobakerékpár szét nem szerelhető alja (amit le tudtam szerelni róla, az már a reciklálós kuka mélyén van). Kidobásra várakozik a régi asztalka s rengeteg drót... Alakulunk, no.

S a hangulatos színű falra olyan jó ránézni... A meleg törülköző is egy kis kényeztetés reggelente, bár V. nem bírja megszeretni.

***

Legutolsó sütési diadalomat Őrnagy úr kitartó munkájának köszönhetem. Pandoro-t csináltam, aminek a receptjét kedvenc sütős boltom hírlevelével kaptam. A neve arany kenyeret jelent magyarul, s valóban, ha sikerül biotojást és finom vaníliát szerezni, a kész sütemény szép sárgás lesz. Amikor először átolvastam a receptet, szomorúan vettem tudomásul, hogy egy-két belevalónak híján vagyok, helyettesítenem kellett, de a végeredmény minden aggodalomért kárpótolt. A második eresztés is jól sikerült, ezúttal eladásra szántam őket: a kisebbik elfogyott, a nagyobbikat régi kollégáknak vittem el, s azóta igen pozitív visszajelzést kaptam a süteményről, még Elenától is, aki olasz, s aki már biztosan evett finom Pandorot. 

Tipikus  olasz karácsonyi sütemény. Kovásszal készül, s a gépnek 35-40 percig nagy sebességgel kell kevernie, hogy a soktojásos-cukros-vajas-élesztős tészta olyan selymessé, nyúlóssá alakuljon, ahogy az elő van írva. Élmény kiönteni az edényből, a végén már ollóval vágtam el, mert nehéz széttépni, de nem ragad, csak tényleg mint a selyem, kifolyik az edényből. Csodás. 


Szeretnék majd megpróbálkozni egy panettonéval is, amire azt mondják, legjobb boltban venni, mert elkészítése nagyon bonyolult. Két receptem is van hozzá, az egyik csak sikerül majd, főleg most, hogy valódi panettone sütőpapírformákat és aromát vettem hozzá, aminek az illata fenséges, talán még a pandoro-ban is belecsöpögtethetném, ha ez nem lenne szentségtörés az olaszok szemében. A piacon azt kérték, írjak mellé ismertető szöveget, mert megcsodálni ugyan megcsodálták (szép spirálos tortaformában sütöttem, lásd kép), de a legtöbben nem ismerik.  

A hétvégén, vasárnap este régi kollégákkal találkoztam. Ritka esemény az ilyen, hogy a kemény mag össze tudjon jönni. Jött Tim (mivel születésnapja volt, neki vittem fél pandorot), akiből utolsó találkozásunk óta Dr. Tim lett, s a Tenement Museum-ban dolgozik, történészként. Paco még mindig az Üzemben pincérkedik, holott kiberpszichológiát tanult, de nem talált még állást, igaz, félszívvel keres csak. Elena a Trinity-n ad órákat, migrációval kapcsolatos kutatásokban vesz részt. Carl, a férje, fotózik, főleg öregautókat, s mostanában statisztaként jelentkezik forgatásokra. Aniz befejezte a főiskolát, s megszerezte a rendes vizumot, most már nem diákvizummal van itt, s hátrányos helyzetű gyerekekkel, vagy kamasz menekültekkel szeretne foglalkozni: fotózást szeretne nekik tanítani, terápiás céllal. Ő is munkát keres, s addig is egy jógastúdió kávézójában süt-főz.

Carl, Paco és Tim

Elena és Carl elhozták a kutyájukat: nemrég fogadták örökbe Oscar-t, aki border collie: jókora, csendes, nyugodt, szép kutya, miatta talákoztunk kutyabarát kocsmában. A pultnál egy kölyök labrador fészkelődött, ugatott, ugrált, folyton oda akart menni Oscar-hoz, aki az érdeklődést nem valami lelkesen fogadta, inkább az asztal szélének rágcsálásával és alvással volt elfoglalva. Egyfolytában tapogattuk azt az okos fejét... Az asztalt eddig már más kutyák is megkezdték, s a hiányos, foltos festéséből-javításából arra következtettem, hogy erre számítottak is a tulajok.



Igen kellemes este volt, s még kellemesebbé tette, hogy a végén Anizzal együtt sétáltam vissza a villamosmegállóhoz, a csatorna partján. Nagyon régen mozdultam ki így, élveztem az éjszakai levegő frisseségét, a teliholdat az égen, a csatorna vizének sötét selyem-felszínét, a néha megmozduló kacsákat a vizen... Rengeteg hattyú is fehérlett a sötétben, azonnal úsztak volna oda hozzánk, kaját kérincsélni, amikor megálltunk fényképezni őket. Itt-ott a parti kocsmák, vendéglők, házak, lakótömbök homlokzatait karácsonyi fények díszítik, ünnepi színekbe öltözik már a város. Ilyenkor talán még szembetűnőbb a sok hontalan jelenléte, ez az ember pl. a csatorna partján sátorozik...

***

Közben megszaporodtunk, V. hosszas vizsgálódás után megvette Lolát. Akinek korábban pakisztáni nevet javasoltam, mert az autókereskedő, akinél V. találta, alighanem pakisztáni, a neve alapján. (Gurdeep elég nehézkes felfogásúnak bizonyult a fizetés ügyét illetően, már csak ezért sem lett az autó róla elnevezve.)  Hosszasan tervezgettük, hogyan hívjuk, valami németes nevet kell kapjon... de a nekem kedves AdenauBeart már viseli medvénk, a Brünhilda nem igazán találó, hiszen kisebb autó, végül a Lolára esett a választás. Lola... a vad berlini évei alatt kissé megkopott szépségű komzumnő képe ugrik be a névről...  Megvásárlásáig volt pár kalandunk, de ezekről is majd később.

Lola amúgy egy Golf GTI, mindenféle extrákkal, s Angliából fog megérkezni a héten, mert a Köztársaságban nem talált V. olyat, amilyet szeretett volna, mert elmondható, hogy az angoloknál a kocsik jobban felszereltek, és jobban is karbantatottak. Úgyhogy ismét a másik szigetre repül autóért, s aztán kompozik haza. 

Közben a Brexit kapcsán az angolok tárgyalnak az írekkel, hogyan legyen és legyen-e egyáltalán határ, mennyire legyen szigorú, milyen lesz Észak-Írország helyzete a Brexit után... Nem tudom követni a folyton meg-megakadó tárgyalásokat, őszintén szólva nem is akarom. A sütés jobban érdekel, s a sok adok-kapoktól csak ideges lennék. Ez a kis (feliratos) videószösszenet talán ad valamilyen áttekintést az angolok hozzáállásáról.

A telepen pénteken felállították az első karácsonyfát, s azóta már több ablakban is fénylenek a színes égők a fákon. Nálunk az idén igazi zöldekből készült koszorú lóg az ajtón, de fánk nem lesz. Talán egy égősor a lakásban valahol... majd meglátjuk.

Ping. Újabb üzenet. Beleférne még 10 hópehely a heti adagba? Belefér. Még úgyis sütök mézeseket, mini házakat a hétvégi piacra. De ma a délelőttöt vásárlással fogom tölteni, vagy legalábbis alapos nézelődéssel, mert ma nyit az eddig National Craft Fair-nek titulált karácsonyi kézműves piac az RDS-épületeiben, s megint kaptam meghívót Sheilától, aki patchworkozik. Ettől az évtől a Gifted névre hallgat a vásár, s ötnaposra nyúlik négy helyett. Remélem, a névváltozás azt is jelenti, hogy a gyári szalagon készült giccseket nem engedik be többet...

2017. november 21.

Vegán citromos torta

Tegnap végre a BBC leadta azt a részét Nigella Lawson új sorozatának, amiben az általa csak lágy citromos tortának titulált (vegán) tortát mutatja be, kékáfonyás kompóttal. A felvezetőben furcsa módon arra hivatkozott, hogy azért szeret vegánokat vendégül látni,mert friss, élénk ízű ételeket készíthet... Ha. Nem igazán értem, mi szükség volt indoklásra, hiszen a mindennapokban is lehet friss és élénk színű, érdekes ételeket készíteni, anélkül, hogy mostanában felkapott címkéket ragasztanánk rájuk. Sebaj, egy mindenevőnek sem árt ha van a tarsolyában egy vegán süti/tortarecept.

Ez az a recept, amit már emlegettem, még az elkészítése előtt. Mostanában a piacra csinálom, de "mentesítettem" mindentől, ami egyesek szerint "árt", ezért se liszt, se cukor, se tejféle nincs benne. A piacon többször kértek már cukormentes süteményt, ezért alakítottam rajta. Finom, ha nem számítjuk az enyhén homokszerű gluténmentes lisztkeveréket, s hajlandóak vagyunk dupla adag citromhéjat és -levet belenyomni. Az eredeti recept csak vegán, azt írom le, s megírom, mit mivel helyettesítettem, hogy "minden mentes" legyen.

Hozzávalók:

225 g sima liszt (vagy ugyanennyi gluténmentes sütőporos lisztkeverék. Azért rakok bele sütőporosat, hogy legyen némi tartása, s ne legyen lapos. Ha gm lisztkeveréket használok, akkor a citromlé mennyiségét megduplázom.)

HA gluténmentes keveréket használunk, rakjunk bele egy kiskanálnyi xantam gumit, hogy ne legyen nagyon morzsalékos. Egyébként pedig kell bele:

1 1/2 teáskanál sütőpor
1/2 teáskanál szódabikarbóna
150 ml napraforgó olaj
150 g kristálycukor (vagy ugyanennyi kókuszpálmacukor, ha cukormentesre készítjük)
275 g kókusztej (ne rázzuk fel a konzervdobozt, hanem kanalazzuk le a tetetjén ülő szilárd, vajszerűen összeállt réteget, s ha nem jön ki belőle a 275 g, csak akkor öntsük csak fel a konzerv alján meggyűlt vízszerű kókusztejjel)
2 citrom reszelt héja és 3 evőkanál citromlé (ha gluténmentesre készítjük, ezt a mennyiséget duplázzuk meg)
1 teáskanál vanília kivonat

A kompóthoz:

150 g friss kék áfonya
1 evőkanál citromlé
1 evőkanál kristálycukor
1 1/2 teáskanál kukoricakeményítő

A tetejére:

250 ml kókusztejből készült joghurt
1 teáskanál vaníliakivonat
2 1/2 teáskanál porcukor

A torta elkészítése igen egyszerű: a száraz hozzávalókat összekeverjük egy nagy tálban, a nedves hozzávalókat is alaposan összekeverjük egy kisebb másikban, hogy a pálmacukor feloldódjon, aztán beleöntjük a lisztes keverékbe. Habverővek simára keverjük, s egy alaposan kiolajozott, az alján sütőpapírral kivélelt 20 cm-es tortaformába beleöntjük. 180 fokon 30-35 percig sütjük. Ne süssük túl, főleg ha gluténmentes lisztből készül, mert akkor túlságosan szilárd lesz, s másnap már nem lesz puha.

Első ránézésre nem valami bizalomgerjesztő a színe, másodikra sem, de ne adjuk fel.

Míg sül, készítsük el a kompótot: az áfonyát a cukorral, a citromlével és fél deci hideg vízzel rakjuk fel főni, s amikor forrni kezd, kis lángon főzzük egy pár percig, amíg az áfonya kezd levet ereszteni. Vegyük le a gázról. A kukoricakeményítőt 1 1/2 kiskanálnyi hideg vízzel keverjük simára, s adjuk hozzá az áfonyához, s jó alaposan keverjük össze. Utána tegyük vissza a gázra egy fél percre, amíg újra forrni nem kezd, s kezd sűrűsödni a kompótunk. Ha túl sűrű lenne, kis vízzel lazítsuk. Utána öntsük egy edénybe. Kihűlés közben szépen összeáll.

A tortát csak felszolgálás előtt állítsuk össze. A kókusztej joghurtot keverjük össze a simára szitált porcukorral, öntsük a tortára, s simítsuk el a tetején. Utána a villával fellazított kompótot is öntsük a közepére, s csak ezután vágjuk fel a tortát. 8-12 szelet jön ki belőle, attól függően, mennyire vagyunk nagylelkűek vendégeinkkel.


Kókuszpálma cukoral készítve a tésztának elég barnás színe lesz, és inkább édes íze lesz, alig jön át a kókusztej vagy a citrom íze, ezért is javaslom megkettőzni ezek mennyiségét.Hamarosan ki fogom próbálni csak vegán módra elkészítve, mert biztos vagyok benne, hogy a gluténmentes liszt használata nélkül sokkal simább, élvezhetőbb a tésztája...

2017. november 20.

Kész a festés, szépülünk

Mozgalmas hét van mögöttünk. A falra mindenhol felkerültek az új színek, a kisszoba (mostantól műhely) vakítóan fehér, egyelőre "kórházszerű", ahogy Róbert mondta. Nagyon kapacitált, hogy valami színt válasszak oda is, de mivel mostantól ott akarok sütizni, ragaszkodtam a kórházfehérhez. (S valahol bennem van a félelem, hogy majd jön vissza a penész, s akkor minél előbb észre akarom venni a gyanús foltokat.)

 
Műhely most és régen
 
 Hálószoba

Folyosó

V. hazaérkezett hétfő este a szokásos novemberi budapesti látogatásából, s persze, addigra még korántsem nyerte vissza megszokott illatát a lakás. Büdös volt, ne tagadjuk. Általában jól bírom a büdöset, a fura szagokat, de a hét közepén még az én gyomrom is vetett egy bukfencet, mert a hátsó traktust (is) betöltötte valami forrázott, de már kihűlt tyúktollra emlékeztető alattomos szagfelhő, ami elkerülhetetlen velejárója az ilyen munkáknak. Róbert olyan dolgokat is elvégzett, ami alighanem hozzátartozik a festéshez, csak én nem gondoltam rá. A skirting board-okat is lefestette, a radiátorok régi, szürkés színe is megújult. Valami szilikonnal kitöltötte a skirting board és - a még háziurunk által lerakott padlót tartó - itt-ott már meglazult, a skirting board-tól elvált szegélylécek közét. Az ajtófélfák és a falak találkozásánál megszakadt, egymástól elvált festékrétegét levágta, s  kitöltötte a réseket. Öröm volt nézni a szobát. Most valahogy főbenjáró véteknek érzem, hogy szöget verjek a falba, pedig feltett szándékom, hogy a folyosó falait az évek során gyűjtött fotókkal, képekkel díszítem, sőt, a hálóban az ágy fölé is jó lenne pár kép, de majd meglátjuk. 

A fürdőszobába sajnos nem sikerült olyan szélességű törülközőszárítót kapni, mint a régi radiátor, így Róbert alaposan megkínlódott a régi csövek kurtításával, hajlításával, de végül csak felkerült a vágyott szárító. Így legalább elveszíti menekültszálló jellegét a hálószoba és a folyosó, nem kell szem előtt szárítani a törülközőket. 

A műhelyben már áll - V. többórás munkájának köszönhetően - a sütikiszúró-szekrények tornya. Négy IKEA szekrénykét raktunk egymásra. A fiókokban szépen szét lehet teríteni a kiszúrókat, remekül néz ki, igen rendezett, végre nem kell dobozokat borogatni, ha keresek valamit. A régi számgépasztal lesz a munkaasztal, a számgép új asztalt és helyet kap majd. A papírokat/iratokat tároló nyitott polcunk a magyar könyveket tároló két polc mellé kerül. A ruhaszárítást már nem ebben a szobában fogom megoldani, hanem egyelőre a nappaliban, mert ott még igencsak jelen van a penész, annak eltüntetésére majd jövőre kerül sor, ott még lehet ruhát szárítani.



Szárításhoz Róbert gépet javasolt, náluk az van, éppen a penészt kerülendő, de kérdeztem tőle, ugyan hová? Nyaranta úgyis kint az udvaron szárítok - ha esik, jókora zuhanyfüggöny védelme alatt. Elvileg vannak energiatakarékos szárítógépek, amelyek kivezető cső nélkül, a vizet újra kicsapatva szárítanak, de hová tennénk? Ebben a kis lakásban? Talán a kamrában elférne, de elvileg tágasabb, levegősebb hely kell nekik. Marad az udvar.

A radiátor szerelés miatt megint zavarog a bojler, alighanem túltöltöttem, de szerencsére eddig - lekopogom -, nem igényelt szerelőt. 

Lassan fogynak a dobozok a nappaliból, szelektálunk is pakolás közben, kezd visszaállni a régi állapot (nem írom, hogy rend...). Közben egyéb dolgok is eltűntek a lakásból, két jókora dobozban, ugyanis tegnap este itt volt Pat, a szerelő, aki megvette Popsikát, s elvitte az összes alkatrészt, gumit, papírt, ami Popsikához tartozott. Cserébe felhozta az árát, valamint Kisvakondot, aki őrző-védő állatként Popsika ablakában lakott, s az összes vackot, amit talált a kocsiban: a lejárt szavatosságú alkoholszondától (a franciák kérhetik az útjaikon), a parkolási engedélyen át a régi kéztörlőig mindent. Már csak egy tulajdoni lapot kell beküldenie a hivatalnak, s Popsika végleg az ő tulajdonába kerül. Most egy autó, Julie szolgál kettőnket, mert V. kitartóan keresgél, amíg meg nem találja az igazit, akármeddig is tart a kutatás. Böhömöt egy évig kereste...

Addig is, íme egy emlékfotó Popsikáról, San Marino tetején, a tulajjal:


***

Szombat délután autónézőben voltunk, Északon. V. éjjel-nappal a netet bújja, egy bizonyos autót keres, a Facebook-ra felrakott hosszas listáját meg sem próbálom lefordítani. Az első autó Banbridge-ben várt minket (no, ott sem voltunk még), ahol szimpatikus, ám igen erős északír akcentussal beszélő fiatalember ajánlotta az autóját. Szépen karbantartott kocsi volt, VW Golf, de nem volt benne meg pár dolog, ami V. hosszú listájának része. Ellenben végre hosszasan vezethetett egy ilyet, s most már rájött, hogy az eddig megnézett autók nem egészen remek állapotban voltak.

Utána még északabbra, Lisburn-be indultunk volna, de amikor felhívtuk a következő kocsi tulaját címért, ő kurtán közölte velünk, hogy a kocsit tegnap este eladta. V.-ből kiszaladt, hogy akkor igazán küldhetett volna egy sms-t, megspórolva nekünk az utat, de a fickó visszaadta a labdát, miért nem V. sms-ezett? "De hát megbeszéltük, hogy jövök..." - hebegte az uram dühösen, ugyanis az az autó még jobb volt, mint amit Banbridge-ben néztünk. Kurtán abbamaradt a beszélgetés, lehervadva autóztunk tovább. Ha már Észak, akkor vásárlás, Lisburn határában van a lucfenyőkről elnevezett bevásárlóközpont, az út két oldalára felfűzve, mégis csak felmentünk odáig. A Sainsbury's áruházban mindig vannak jó dolgok, dekoráláshoz, sütéshez, olcsóbban, mint délen.

Alaposan bevásároltam kanadai kenyérlisztből, dekorcukorból, ételfestékes tollakból, a házakhoz kerítésként használható csillag alakú perecekből, rózsavízből, mentaolajból, sőt, SŐT, még a vágyott japán citrom, a yuzu levéből is sikerült vennem egy palackkal. (S mivel baráti áron állt rendelkezésre, kaptam egyet a kedvenc whisky-mből is...) A yuzuval bizony csak magunknak fogok sütni, nem megy a piacra. Mondanom sem kell, olcsóbb volt minden. Amikor a sokadik csomag lisztet pakoltam a szalagra, az előttem álló nő meg is kérdezte, mit sütök ennyi mindennel, s a végére már érdeklődve kérdezgetett a sütikről. 


A rendelések egyre csak jönnek. Most már alaposan tele a naptár, oda kell figyelnem, hogy felírjak mindent a sűrűn érkező emailek nyomán, nehogy valamit elmulasszak. Mára egy maci alakú torta a feladat... Az egyik piaci kollégám most már mindegyik unokájának velem készítteti a születésnapi tortáját. S nagy merészen belevágtam egy olasz pandoro készítésébe, éppen a kanadai liszt birtokában. Hosszadalmas recept, sok lépésben, több tésztával dolgozva, nagyon izgulok. S közben karácsonyi sütik halma... most szombaton már mintapéldányok birtokában kezdődik a rendelések felvétele a piacon is... De sebaj, egyáltalán nem panaszkodom, mert legalább gyűlik a pénz kocsira, lakás szépítgetésre...

2017. november 13.

Festés

Az ún. skirting board-ot biztosan abban a korban találták ki, úri szobákhoz, amikor még olcsó volt a cselédkéz, és volt, aki rendszeresen leporolta, mosta ezt a szerintem fölösleges, barázdált lécdarabot a szoba falai mentén. Amikor tegnap és ma, a festési előkészületek során négykézláb mászva a fal mentén poroltam, mostam, töröltem a léceket, a pokolba kívántam azt, aki kitalálta. Találtam egy oldalt, ahol az emberek egymás torkának esve magyarázzák el, miért kell, vagy nem kell a skirting board, milyen maradvány ez a régi építési szokások közül. Én mindenesetre nagyon meggyűlöltem ezt a feltűnően olcsó faanyagból odasikerített porfogót...

Míg ott kúsztam a fal mentén, Oisín, a macska kintről nézett befelé, mert ott ült az ajtó elé száműzött, leharcolt lábtörlőn, ami - ahogy a kertből beléptünk a hálóba - le szokta szedni a kosz nagyját a cipőnkről. Sajnos, kiderült, hogy gépben nem mosható, így vettem egy újat, kisebbet, moshatót, ezt pedig kiraktam azzal a céllal, hogy majd nedves kefével megtisztítom, de Oisín - aki éppen arra járt - lecsapott rá. Hosszan üldögélt ott, tisztálkodott, ezen a meglehetősen hideg reggelen élvezte, hogy nem a hideg kőre kell lerakni a fenekét.

Megkezdődött a festés. A lakás hátsó traktusát erős vegyszerszag tölti be, ugyanis a penész miatt egy alapozóréteget kellett rákenni a falra. Ma a kis számgépszoba és a folyosó kerül sorra, aztán jön a hálószoba. E három helyiség között tologatjuk a könyvespolcokat, kisszekrényt, mert máshol nincs hely. A nappali eddigi szabad felületeit dobozok foglalják el, igyekeztem kulturáltan elhelyezni őket, de azért elég szedett-vedett képet mutat most a nappali.

Mindent a megújult szobák érdekében!

A kisszoba már elvesztette magnólia színét, ragyogó fehér, hamarosan megkapja a végső festékréteget is. A hálószoba a hangzatos "Gatsby kék" és "Francia köd" szürke lesz majd (Hogy mitől francia az a szürke, fogalmam sincs, ez még egy emészthetőbb név a szürkék közül.) Időnként leselkedtem, hogy hogyan folyik a munka, apró műhelytitkokat akartam ellesni, azok után, hogy "kifestettem" a belépőt, kiváncsi voltam, egy profi hogyan csinálja ezt. Róbert türelmesen elmagyarázta, mi milyen sorrendben folyik, hogyan kell csinálni, s milyen eszközökkel, aztán együtt szörnyülködtünk azokon a dolgokon, amiket az egykori festők, építők hanyagul, vagy sietősen csináltak. 

A folyosói szellőzőnyílás ugyan maga meglehetősen széles, de a szellőzőcső, amibe belefut, lapos, centi magasságú csak. A szigetelés mint olyan, nem létezik, a kartonfal az olcsóbb, vékonyabbik változat, s nem csavarozva, hanem szögezve van a keretre. S ahogy a fal szárad, a szögek lazulnak, ezeket most egyenként még beljebb kellett verni, s a szögfejeket gletteléssel lefedni...

Most már csak azon drukkolok, hogy a festékszag enyhüljön estére, amikor is V. hazaérkezik budapesti kirucccanásából.

***

Pénteken korán szállítottam Dublinba, nagyon drukkoltam, hogy meg tudjak állni a nagy irodaépület közelében, ahová igyekeztem. Mázlim volt, találtam parkolóhelyet. S visszafelé akkor jöttem, amikor éppen kelt a nap, sokáig az öböl mentén autóztam, nappal szemben, csodás volt látvány, az enyhe rózsaszínben kibontakozó móló Dun Laoghaire-ben, az ezüstszürke, sima tenger felett repkedő sirályok... A parton futók, kutyasétáltatók, míg a szembeforgalom már erősen gyűlt fel, igyekeztek az emberek be a városba...  Igen szép reggel volt.

Ma volt a második igazán hideg reggel, 1 fok, vékonyan bevont szélvédőkkel, muszáj volt újra bekapcsolni a fűtést a hajnali melegítés után. Elővettem egy sálat, sapkát, most már biztos szükség lesz rájuk. Már beindult a karácsonyi sütés, péntekre karácsonyi formájú sütiket kell szállítanom egy utazási irodának, s kezdhetem a mézesházikók falainak kisütését, a karácsonyi tortákra is sor kell kerüljön, hogy érlelődhessenek... Mintapéldányokat kell készíteni a sütikből, a kuncsaftokat gyengéden emlékeztetni, hogy ideje rendelni, ha idén is akarnak házat... A piacon pótolnunk kell egyik főbb sütőnk termékeit, mert idén betegségből felépülve még nem tud sütni karácsonyra... Nagyon sűrűek lesznek a hetek!

2017. november 6.

Hogyan adja el autóját 4 könnyű lépésben

1. Vegyen részt egy kellemes őszi vasárnapon vidéki autózáson, önhöz hasonló olaszautó-rajongók társaságában. Ebéd, csevely, egymás autóinak meggusztálása.

2. Egy útközbeni megállónál vegye észre, hogy hűtője megsérült, s ijesztő iramban folyik el a hűtőfolyadéka (úgy, hogy ennek az eggyel korábbi megállónál még nem volt semmi jele). 

3. Engedje, hogy a jelenlévők közül egy, aki autószerelő, javaslataival és közbenlépésével használhatóvá tegye az autóját, s elvezesse a kb. egyórányira lévő saját otthonába (mely egyben műhelye is).

4. Amikor a vezetés élményétől fellelkesült szerelő este Facebook-üzenetben ajánlatot tesz a kocsi megvételére (lyukas hűtő ide vagy oda), mondjon igent.

Kibontva így néz ki a négy lépés:

Minden adva volt egy kellemes őszi vasárnaphoz. Előző este "partin" voltunk - haha -, ahol megnéztük az egyik szomszéd, Hannah nemrég elkészült dokumentumfilmjét. Tapsoltunk, gratuláltunk, meghallgattuk a film előtörténetét, átadtuk az általam készített személyre szóló sütiket, megittuk az obligát pohár bort, beszélgettünk más szomszédokkal, majd elsiettünk, mert zavarba ejtő volt a sok családtag, munkatárs a szűk helyen, s egyébként sem tudtunk volna velük miről beszélgetni. Odakint hatalmasra duzzadva világított a novemberi telihold, másnapra hideg idő ígérkezett.

A film posztere és más filmes dolgok süti formájában

Hideg is volt reggel, de ragyogóan sütött a nap, a viharok után még megmaradt színes levelek csodásak fénylettek útközben, ugyanakkor még minden mező, legelő zöld... Nagyon szép idő volt. Irány Cashel, ahol a többi olaszautó rajongóval találkoztunk, kissé késve érkezve, mert ők már az ebéd végénél tartottak.

(Meg kell említsem a helyet, ahol ettünk. Úgy tűnik, ezen a vidéken minden második családot O'Neill-nek hívnak, rengeteg portálon láttam a nevet felírva. Ez a vendéglő is az O'Neill's névre hallgatott. Lakóházból átalakított, alacsony mennyezetű, asztalokkal alaposan megrakott nappalijú házacska, eklektikus dekorációkkal, amibe a hatalmas művirágcsokor és a régi kopott süteményesdoboz éppen úgy belefért, mint a giccses tapéta a szűk, és lejtős padlójú WC-ben, amelynek papírvékony fala mögül jól lehetett hallani az evőeszközeikkel csörgő vendégek beszédét. A közeli vár/templom téli képen, olasfestményként, a neonból kirakott NYITVA felirat, a kopottra taposott lábtörlő, egyenesen a helyiségbe nyíló ajtóval, és mosolygós, csupa feketébe öltözött fiatal pincérnőkkel... Vegetáriánus és gyerekmenü, tiszta asztalok, üveglappal letakart terítőkkel, a mosogatógépből akkor kivett, még langyos tányérokkal. Igencsak vonzó, otthonos és barátságos hely volt, hatalmas adagokkal, gyors kiszolgálással és felettébb elfogadható árakkal. A kávéjuk remek volt... s láthatóan népszerű hely, mert folyamatosan cserélődtek az asztaloknál az ebédelni érkező családok.

Amire leértünk Cashelbe, a többiek már ugye, majdnem végeztek az ebéddel, de megvártak minket, s utána még alaposan körbecsodálták V. autóját, Popsikát. Aztán irány Tipperary városa, alig húsz km-re, kétszámjegyű úton, mezők, farmok és aranyszínű fasorok között, az egyre közelebb húzódó hegyek közelében.


Tipperary-ben átautóztunk a város meglepően elhanyagolt útjain, a másik végében lévő nagy benzinkút/kávézó komplexumig. (Nem emlékszem, hogy valaha is jártunk volna itt, s egyetlen emlékem Tipperary-ről anyám, aki időnként eldúdolta az "It's a long way to Tipperary" c. angol katonadalocska első sorát, mert ennyit ismert csak belőle...) A parkolót hamar megtöltötték az olasz autók, még nevettem is egyikőjükön, Pat-en, aki a forgalommal szemben, rendkívül merész ívben és nagy sebességgel "rakta be" Lancia-ját a parkolóba, aztán mentem újságért, mert az létszükséglet vasárnap.

Amikor kifele jöttem a boltból, szembetalálkoztam befelé igyekvő urammal, aki ingerülten hozta tudomásomra, hogy Popsikának kilyukadt a hűtője, valószínűleg egy kő verődött fel, folyik a hűtővíz. Megriadva igyekeztem utána, s együtt kerestük (hiába) a bolt kevéske számú autós kellékei között azt a varázsszert, aminek a nevét az uram már megtudta Pat-től, aki civilben autószerelő, s már dolgozott Popsikán. Állítólag az képes betömni a lyukat, s időlegesen használhatóvá tenni a kocsit.


V. az eredménytelen keresés után dühösen kisietett a boltból, én betojva utána, s nem egészen önzetlenül kibukott belőlem, hogy "mostaztánhogyfogunkhazaérni", mert a fejemben ott volt, hogy másnap szállítanom kellene Dublinba... Közölte, hogy fogalma sincs, s tudtam, hogy baj van, ha ennyire kurta velem. Toporogtam egy csöppet az autó körül, a többi tag csoportva verődve tárgyalta a lehetőségeket, s mire fenéztem, Pat és V. már eltűntek, megoldást és nyitott garázst keresve.

Csak álltam, arcomra fagyott ijedelemmel, aztán végre felengedett a pánik, s kezdtem nézni a telefonon, hogy hol van a közelben távolsági buszmegálló, amivel esetleg hazajutunk. Még méregettem az arcokat is, hogy valamelyikük vajon elvinne-e minket Waterfordba, vagy például Pat Enniscorthy-ba, ahonnan már hazajuthatnánk, a Rosslare felől Dublinba tartó busszal vagy vonattal. Míg ezeken gondolkoztam, odalépett hozzám az egyik férfi, Cathal, hogy ne aggódjak, minden meg van oldva, Pat most szólt vissza, hogy találtak szert az egyik benzinkútnál, s egy másik, a közelben lakó csoporttárs háza mellett elálldogálhat Popsika, amíg Pat el nem vontatja a saját házához, ahol a műhelye van. S minket pedig majd hazavisz egy harmadikk csoporttárs, aki Wicklow-ban lakik... S mindezt olyan kedvesen mondta, a legnagyobb pánikból a legnagyobb nyugalomba fordult a dolog, óriási volt a megkönnyebbülésem!

Popsikába beletöltötték a varázsszert, amely eltömítette a lyukat, s a hűtővizet feltöltötték palackos vízzel, s irány Frank birtoka. (Ő egy Fiat 124-essel jött a találkozóra.) Pár km-re lakik csak Tipperary-től (ezért is jött el a találkozóra), így rövid autózás után megérkeztünk magas sövények mögé rejtett házához, ahol egy, a képen látható épületben vagy 6 érdekesebbnél érdekesebb olaszautó áll... Igazi rajongóval volt dolgunk! Még kávéra is invitálta a csapatot, de akkor már mindannyiunknak mehetnékje volt. Kezdett alkonyodni, s mostanság már 5 felé sötétedik.


Mialatt minket Tony és a kisfia fuvarozott Bray felé, érdekesen alakultak az események. Pat - aki a Lanciájával szintén elindult hazafelé -, alighanem meggondolta magát, visszafordulthatott, otthagyta a Lanciát Frank-nél, és inkább elvitte Popsikát magához. Útközben kaptuk az sms-t, hogy útban van hazafelé az autóval, a víz tartja a helyes hőmérsékletet, nem forr fel, minden OK. S mire két órával később hazaértünk Tony jóvoltából, ő is már régen otthon volt Popsikával. Mire V. küldte a hálálkodó üzenetet, Pat azzal lepte meg, hogy felajánlotta, megveszi Popsikát. Eddig is gondolkodott rajta, de most, hogy vezethette, így, lyukas hűtővel is megszerette. A kért árat azonnal megadta érte.

Így lett Popsikának új gazdája, egy kilyukadt hűtőnek és egy hétvégi kirándulásnak köszönhetően.