Alaszkai tragikomédia

Még kislánykoromban, kalandos regények, aztán dokumentumfilmek hatására lettem bolondja Alaszkának. Iskoláskoromban oda akartam hajózni/autózni (no comment), három osztálytárssal, szerintem meséltem én már ezt... Amiből természetesen semmi sem lett, de lehetett álmodozni favágás, szén- és hólapátolás közben, hűséges kutyámmal az oldalamon, mindenféle alaszkai egyedüllétről, miközben körülöttünk fagyottan álltak a szomszédos kertek fái. Mindig is a hidegebb, hegyes vidék vonzott, meleg vidékre csak nyaralni vágytam, szívesebben öltözöm pulcsiba, mint lenge nyáriba, s ez most nem a derekamon lévő úszógumi mondatja velem, mindig is így volt. 

Eddig a legközelebb úgy jutottam Alaszkához, hogy barátaim elvittek minket a Vancouver sziget déli részén lévő Victoriába, elő-születésnapi ajándékként. Ha a tévében természetfilmet mutatnak, megnézem, az "off-grid" ott élőkről, a mai aranyásókról szóló dokfilmeket is meg szoktam nézni, de belül tudom, hogy ilyen vadonban élésre sosem leszek alkalmas.

Fnetiek ismeretében aztán nem csoda, hogy idén tavasszal a BBC által készített Winning the Wilderness sorozat megtekintése kvázi kötelező volt. Hat pár versengett egy alaszkai birtokért. (Ezt a 2. oldalt az egyik résztvevő pár vezette, akik kiestek a versenyből.) A vadonban, egy hegyen élő idős pár úgy döntött, hogy öregkorukra (mert mindketten benne jártak már a hetvenes éveikben) több évtized vadonbeli élet után egy tévéműsornak adják el birtokukat. Az amerikai tévétársaságoknak nem kellett az ötlet, de a BBC ráharapott. A műsor amolyan "Megnyerem Alaszkát" jellegű volt, a tévétársaság által kiválasztott hat pár küzdött mindenféle feladatok végrehajtásával, hogy rátermettségüket bizonyítsák az öregeknek, megnyerjék őket, s eként a házat és a birtokot, s mint az idős pár, évente ott töltsék a melegebb évszakokat. A házhoz ugyanis csak repülőgéppel lehet eljutni, s egy repülőút úgy 1000 dollár, így az utolsó években a telet az idős pár már az egyik, a hegyhez legközelebb (de még így is több mint száz mérföldre eső) városban töltötte. Vénségükre a házért kapott összegből leköltöztek a férfi gyerekeihez Minnesota-ba. Elég szomorúan hagyták maguk mögött az alaszkai életet, de el kellett ismerniük, hogy már túlságosan öregek a vadonhoz.

Választásuk egy hozzájuk hasonlóan második házasságukat egymással töltő, megnyerő középkorú farmer párra esett. Kölcsönösen szimpatikusak voltak egymásnak, s a választásukat még az sem befolyásolta, hogy a pár nőtagja, Emily olyan betegségben szenved, amely idővel nehezebbé teszi a vadonban való életet. Ő azonban belevaló nő, aki nem hagyja, hogy egy ilyen dolog megakadályozza a teljes életben. Kiváncsiságból csatlakoztam a Facebook- és Instagram-oldalukhoz, s még akkor is követtem őket, amikor beütött a Covid, s egyértelművé vált, hogy alaszkai terveket egyelőre félre kell rakni. Blogjuk az alaszkai életre készülésről abbamaradt, mert addig is, amíg a vízum intézését és az odautazást lehetővé teszi a Covid (remélhetőleg minél előbbi) elmúlása, van rengeteg posztolni való a farmjuk életéről, állataikról. Közben természetesen tartották a kapcsolatot az idős párral, s tervezgették a birtok jövőjét. Vadászati, horgászati, nyaralási lehetőségeket akartak kiépíteni, angol veteránoknak akartak pihenési és felépülési lehetőségeket biztosítani, az ezzel kapcsolatos jótékonységi szervezetek bevonásával.

A dolog akkor kezdett nagyon tönkremenni, amikor az idős pár hölgy tagját megműtötték a szívével. A műtét sajnos, nem sikerült, s a hölgy meghalt. Párja gyászolva posztolta mindennapjait, özvegyhez méltó szívhezszóló üzeneteket hagyva halott feleségének. Mark és Emily, a győztesek napi kapcsolatban voltak "pót-nagyapjukkal", akivel addig jó kapcsolatot ápoltak, s eléggé meglepte őket, és a követőiket, amikor egyszerre csak megváltozott az öregúr posztjainak hangja. 

Az öregúr több saját kiadású könyv szerzője volt, főleg a vadonban szerzett tapasztalairól írt. Az addig választékosan fogalmazó, értelmes posztok helyett zagyvaságok kezdtek megjelenni a Facebook-on, egyik napról a másikra, amelyek hol a nyerteseket gyalázták, hol követőiket, s fennen hangoztatták, hogy a nyertesek aljas módon jutottak hozzá a birtokhoz, amely ekkorra már jogilag is hozzájuk tartozott, hiszen a BBC megvette az idős pártól, s kifizették az árát. 

A műveletlen posztolókra jellemző sok felkiáltójeles, NAGYBETŰS üzenetek közé vallási és földönkívüliekről szóló zagyvaságok keveredtek, meglepve mindenkit, s hamarosan kiderült, hogy az öregúr Facebook oldalát/oldalait új felesége (!), egy vélhetően kaliforniai, de magát dél-amerikainak mondó, több álnéven futó svindler vette át, aki az öregúr bizalmába férkőzött, feltüzelte, hogy szerezze vissza alaszkai birtokát a "külföldi csalóktól", s mi több, pár kurta hét ismerettség után odáig jutottak, hogy feleségül vette az öregúrh 

Innen kezdve kezdett egyre bizarrabb lett a történet, és a Facebook-bejegyzések. Még a házhoz is feljutott az "ifjú pár", ahonnan pár nap múlva az öregurat sérült háttal hozta el egy pilóta, akinek rossz érzése támadt a hölgy szándékaival kapcsolatban, amiért annyira fel akart jutni új férje egykori házába, s kiváncsiságból egy-két hét után felment hozzájuk. Az öregúr gyengén és betegen feküdt egy hevenyészve összedobott ágyszerűségen. (A házat üresen hagyták hátra.) A "hölgy" pedig arra panaszkodott, hogy kénytelen volt feltépett padlólapokkal fűteni, mert "senki nem segítette őket" az ott-élésben. Fel is bolydult az internet népe, egyik találgatás, ámuldozás a másikat követte, de tényeket kevesen tudtak.

Innentől kezdve a történet átcsapott egy csúnya, szánalmas tragikomédiába, az ember nem is tudta, kit sajnáljon. Az öregúr gyerekei próbálják legális útra terelni a hirtelen házassággal a családba férkőzött hölgy kitúrását, kivizsgálását, de sikertelenül, a rendőrség nem látta okát, hogy közbelépjen. Az öregúr egyérteműen a nő hatása alatt áll, s mindenki ellenség, aki az új feleséget kritizálni meri. Van, aki kiderítette, hányféle néven svindliskedett eddig ez a nő, s hol. Megint más, ottlakóként rálátással a történtekre, saját blogjában számolt be a fura történet egyes eseményeiről, s segítséggel lenyomozta, honnan is való ez a nő. Visszafogott hangú beszámolót adott a történésekről, arról, hogyan regáltak a dolgokra, visszaköltözésükre az öregúr eddigre már megtagadott régi barátai, ismerősei, gyerekei.  

Mindenkinek megvolt a maga véleménye az eseményekről, amelyeket a birtok új tulajdonosai, Mark és Emily kultúrált, mértéktartó hangon értékelt, egyre csak kérték és várták, hogy az öregúr közvetlenül hozzájuk is szól, s nem csak a hölgy összefüggéstelen, logikátlan netes fröcsögését és gyalázkodását tudják olvasni. De erre eddig nem került sor, s egy fotón kívül semmi sem igazolta, hogy egyáltalán férjhez ment az öregúrhoz. Így feladták az öregúr iránti való érdeklődésüket, s hogy mi folyik a háttérben (ha folyik is valami), nem beszélnek.

Már nem beszélnek a hegyen történtekről, a keserű véget ért versenyről. Saját farmjukkal foglalkoznak, azt fejlesztik, arról posztolnak, s élik a mindennapjaikat. Két rendes, dolgos, reménykedő ember, akiknek megsavanyodott az alaszkai álma, s akiket szerte a világon sokan követnek, remélve a dlgok jobbra fordulását, s addig is élvezve posztjaikat. Hogyan, mint fog megoldódni ez a kalandosan, romantikusan indult történet az alaszkai vadonban, a jövő zenéje. De valószínűleg hosszú pereskedés lesz belőle, ha nem is Emily-ék, de a tv-társaság részéről biztosan. Szomorú történet.

"Preparation, creation"

A telepen egyre-másra bukkannak fel a feldíszített karácsonyfák a nappalik nagy ablakai mögött, a színes égősorok az erkélyek korlátján és, a lépcsők mellett, a levegőben tőzeg füstje, csípi az ember fülét-arcát reggel a levegő, s már a kesztyűket keresi a szekrény aljában, s hálás a dupla rétegű sapkáért. A szemközt lakó Fülöp-szigetieknél ismét kint van az egész éjjel villogó, csupaszín fénykoszorú.

Az ember sütiötleteket gyűjt, mert a maszkos pandák ideje lejárt, a maszkos "lockdown lads" még sikeres, de csak a piacon - az Üzemben már inkább karácsonyi dolgokat várnak. S amúgy is, a színes égősorokkal díszített macskák, unikornisok, rókák s manók jobban illenek az ünnephez, mint még további maszkos figurák. S ugye, ott vannak a klasszikusok, a karácsonyi trió, a karácsonyfa süti, cukrokkal bepöttyözve, a mini házikó, behavazva, s a megszokott formák. S az újak, mint a szánon ülő róka, hosszú, szél lebegtette sállal, elegánsan levegőbe fúrt orral, vagy a mosómedve, ajándékkal a kezében.

A hirdetések egyre csak vásárlásra buzdítanak, s mindenki örül a pénteken bejelentett enyhítéseknek (majdnem mindenki), s a hír meghökkentő: már csak 3 karácsonyi piac van az ünnepig. Indul a mince pie-sütés, a tortadekor, amihez formabontó díszítéseket keres az ember, s régieket tervez újra. S legnagyobb megdöbbenésére kiderül, hogy van a városban egy venezuelai nő, aki hasonló házakat és mini házakat csinál, s karácsonyi mini trüffelt, igaz, olcsóbban, s kevesebb díszítéssel, de mégis.

***

Pár céges megrendelés lóg a levegőben, remélem, nem az utolsó percben fognak dönteni, mert akkor ugrott a rendelés. Az Üzemtől sok ajándékcsomagot rendelnek, pörög az üzlet. Amúgy minden csomag késik, lassú a posta, s hogy behozzák a lemaradást, már szombaton is hordanak ki leveleket, csomagokat. Futárral érdemes szállíttatni, a megrendelt lisztjeim, csomagolóanyagaim 1 nap alatt itt voltak - a rendelés után!

Míg odahaza plakátkampány van és nemzeti konzultáció, s hasonló szarságokra megy el a pénz, addig itt a postaládába dobott kétnyelvű füzettel látják el az embereket, hogy hogyan vigyázzanak a mentális egészségükre, hogyan táplálkozzanak, sportoljanak, s hogy mivel segíthetik elő, hogy ez a pocsék év és a velejáró mentális és fizikai gondok mielőbb elmaradjanak mögöttük. 

Jómagam egy virtuális, 74 km-es gyaloglásra iratkoztam fel, nem utolsósorban az újra felszedett kilók miatt, de nem kapkodom el, 6 hetet adok magamnak, s már most tudom, hogy a javát a két ünnep között fogom megtenni. 

S életemben először fontolgatom, hogy emailt írok a helyi képviselőnek, a városba bevezető lehajtó mellett táborozó gardák miatt. Úgy reggel 8 felé kezdik az ellenőrzést, de csak félszívvel, van, akit leintenek, s megállítanak, de a többség szabadon tovább hajthat a másik sávban, vagy ha eléjük hajt el, akkor sem állítják meg, sőt, van, akit - mint pl. engem -  ingerülten tovább intettek. Hess. Nem egyszer autóztam már el úgy mellettük, hogy csak álldogáltak s beszélgettek,vagy még azt sem, csak álltak ott, lógatott karral, bámulva az autókat, s úgy sejtem, így megy egész nap. MINEK?? Lehetne ehelyett valami rendes melót végezni, mert annak sok értelme nincs, hogy van odaállított transzformátor, reflektor, mobil WC, egy rendőrautó, 1-2 motoros, és 2-3 garda, hogy ott álldogáljon napi 10-12 órát és gyakorlatilag ne csináljon semmit. Legfeljebb felfáznak, más eredménye nincs. Eléggé rombolhatja a munkamorált köztük is, de ki tudja. 

***

Beszélgetésbe egyeledtem egy emberrel, aki a hosszú távú gyaloglás megszállottja, lehetőleg egzotikus helyszíneken, mint mondjuk Irak, Kurdisztán, Irán és Japán. Sok egyéb téma mellett (pl. ismeri az egyik volt lakótásunkat) szóba került egy könyv, ami sok éve olvasatlanul áll a polcon, s amit első fejezetének elolvasása után vettem meg (impulse buy!!), s mert szó van benne a Camino-ról, s egzotikus helyeken való hosszú gyalogásokról. Az első fejezetben angol írója egy kiadós havazás után este nekiindul a lakhelye melletti vidéknek, s a látottakat olyan szép leírásokban osztja meg, hogy magával ragadott. Menni, menni! 

Aztán ennyiben ki is merült akkor az érdeklődésem, de most, hogy szóbakerült, letöltöttem hangoskönyvként, s dekorálás stb. közben hallgattam. Jaj, de szép! Mosolyogtam befelé, ismerős helyeken is járt, mi is voltunk, régen, de kocsival, komppal, emleget ír helyeket és neveket, s bennfentesként lehetett mosolyogni, hogy ó igen, ezekről is halottam már. Nagyon érdekes, nagyon magával ragadó, némi változást hoz a hallgatott könyvek sorában, mert jobbára krimit és könnyed irodalmat hallgattam mostanság. A krediteknek, amit V.-től kaptam az előfizetésemhez, lassan a fenekére verek, de mit tegyek, kell valami szóljon, míg dekorálok, nagyon segít, ha van mire figyelni a hosszú órák alatt!

Kis novemberi színesek

Amikor minden levél már színesedik körülöttünk, miről írjunk egy lazának kijelentett hétfő délelőtt? A tortákhoz való szárított gyümölcsök brandy-ben áznak, hamarosan sütni kezdem a következő három karácsonyi tortát. A sütitészta érik a hűtőben, Hálaadásnapi és unikornisra szóló megrendeléseim vannak, s nem árt majd pár karácsonyi sütit is sütni a piacra, amit csináltam, elfogytak hamar. 

Már kinyomtattam két nagyalakú naptárlapot, hogy minden naphoz be tudjam írni, mit kell aznapra elkészíteni. Mert már olyan sok Post-It gyűlt fel a táblámon, hogy nem férnek el. Külön lap a telepiek rendeléseivel, külön az Üzemével és külön a piacra... Pandémia vagy sem, remek évem lesz ez, de kizárólag sütés szempontjából.. Kicsit röstellem is magam a nagy örömködésemmel, amikor az egyik telepi ismerősünk arra panaszkodik, hogy a kisgyerekük mennyire félénk, mert nincs vele egykorú babatársasága. Nem tud bölcsibe menni, gyakorlatilag csak az ablakon át lát más gyerekeket, akik mind idősebbek nála. A kicsi azért beszélget, s köszönget, aztán az arcára tapasztja a kezeit, hogy ne lássuk, s nem lásson... Szívszakító. Én pedig itt lelkendezem, hogy hú, micsoda jó ez az év sütés szempontjából. Közben Apu beteg, itt a vírus, a depressziós hírek hazulról, s a fejét folyton felütő politika... broáf.

***

A hétvégén felkapcsolták a karácsonyi fényeket a városban, ezúttal online folyt az ünnepség, lehetett követni a kissé suta beszédeket, a Télapó részéről is, aki megemlítettte a Covidot, s biztosította a gyerekeket, hogy a vírus ellenére azért idén is körbejárja a világot, ajándékokat osztogatva. Most több fényt raktak fel a kirakatok körül is, mint tavaly, a régi és az új városháza is szépen ki van világítva. 

Tegnap nagy kört tettünk sétánk során, mert be kellett mennem a Tesco-ba szárított gyümölcsökért, így már sötétben jöttünk haza, s megnézhettük a város karácsonyfáját (elég kevéske fény van rajta, de nyilván nem akarják csábítani az enyveskezűeket, gondolom pikírtül.) 

Mi már beszereztük a Carpe Diemből a panettonékat, idén nem fogok sem pandoro, sem panettone recepttel bajlódni, kell az idő másra. S hamarosan megérkeznek a spanyol finomságok, amit egy itteni beszállítótól rendeltünk. Főleg a húsokat várom! Ami most kissé izgat, az egy új Bertinet-féle karácsonyi torta recept, ginnel ízesítve. Majd felrakom a receptet. Elég sok érdekes hozzávaló kell bele, de most nem költenék szeszre, ha nem muszáj, így is úgy néz ki a szekrény, mint egy szeszlerakat, a japán whiskyjeim mellett brandy és sherry, tojáslikőr vár felhasználásra. 

Alaposabban körbejártam ám az almás buci receptjét, megtaláltam az eredeti német nyelvűt, s harmadik próbálkozásra - hurrá! - sikerült olyanokat sütnöm, amik nem robbantak szét. A sütési hőmérséklet és a töltelék mennyisége más az első receptben, s az sokat számított. 

***

A Woodies szívmelengetőre sikeredett hirdetése mellett a Supervalu kissé óvatlan tévés hirdetéssel csábít karácsonyi hangulatú vásárlásra: nem dőlt még el, hogy lehet-e majd Karácsonyra utazni, enyhítenek-e a szigoron, s ez a hirdetés inkább lázadásra buzdít (szigorúan saját vélemény). Függetlenül attól, hogy kedves és jól megcsinált reklám, végre nem az angol reklámokat nyomják az ember orra alá, hanem van saját is. Talán Írországban is hagyomány lesz ebből, s nemcsak a Coca Cola és az angol áruházak évről-évre megismétlődő hirdetésversenyét nézhetjük, hogy ki tud szívfacsaróbb és lélekemelőbb hirdetést készíteni, belépnek a versenybe az írek is.

***

A városi hölgyeket (megint) egy forgatás tartotta izgalomban. Amazon Prime-nak készülő valami romantikust forgattak a városban, a "Nem tudsz te semmit, John Snow"-t alakító Kit Harrington-nal, a város viktoriánus házsorainak egyikében. Szigorúan maszkban mászkáltak a ház és a lakókocsijaik között, de az egyik bray-i lakos nagy népszerűségre tett szert azzal, hogy sikerült a főhősről egy maszktalan képet készítenie. Micsoda izgalom!

***

Hosszú huzakodás után beadtuk a derekunkat, s a német Ebay oldalán találtunk egy, a gyártó által felújított komolyabb babtól-kávéig kávégépet. Ami ideális hőfokra melegíti fel a vizet zöld teához is, így nemcsak kávéhoz használható. V. alaposan körbejárta a dolgot, s utána nagyon örült, mert nem ismerte ezt a beszerzési lehetőséget. Itt a kávégépek, mint sokminden más, borsosabb áron kaphatók, mondjuk a német Amazonhoz képest. Szigetország, ugye, Az már régen nem újdonság, hogy az angol árakhoz képest itt mi mennyivel többe kerül. Nem véletlenül mennek (mennének) fel az írek északra vásárolni. Mi is voltunk, tavaly, karácsony előtt. 

A kávégépeket alaposan körbefotózták, nem rejtenek semmit véka alá, minden apró horpadásról, karcolásról ott a fotó, el lehet dönteni, milyen szint az, amiért még megvesszük a gépet. Értékelem ezt a fajta tájékoztatást. Jó lesz a gép a háznál, de ez nem jelenti azt, hogy rózsafából faragott tömködőt nézegetnék más oldalakon, vagy nagyhirtelen érdekelni kezdenének minket a single origin szemes kávék, vagy kopi luwak beszerzését pedzegetném, - a kamrában amúgy is ott áll az újabb tíz zacskó Agust darált biokávé, melléjük majd veszünk valamit ünnepnapokra, s daráltatjuk azt a géppel.

A gépnek meglepően kedvező ára volt, még szállítással is (jelenleg már a dublini elosztót is megjárta, alig várom, hogy ideérjen). A régi, a célnak megfelelő, de némi hibával rendelkező (ereszt) gépünknek még nincs helye, de talán megkapja a piac, s americano-t fogok vele csinálni. Arra remek, s így gyorsabban ki tudom vele szolgálni az embereket, ugyanis az új, kávézásra, teázásra bíztató tábláknak köszönhetően megszaporodtak a kávézók, még akkor is, ha nem tudnak leülni. Ha (HA!) hamarosan feloldják a szigorításokat (mert csökkennek a számok, hála az égnek), akkor bizony újra ki fogjuk rakni a gyepre az asztalokat, akármekkora is a zima - mert hideget jósolnak az elkövetkező hétre.

Az írek tea iránti rajongása megérne egy külön posztot, talán majd a legközelebbi üres félnapon megírom.

***

S az is kiderült, hogy a reggeli 5-6 fok az, ami után Manci nem a kijárati ajtó, hanem a nappali felé kanyarodik reggeli után. Nagyon sajnálom, de eléggé ki van párnázva, s a szőre is jó vastag, így lelkifurdalás nélkül terelem a kövér kis seggét a kijárat felé, ahol a felgyűlt leveleken üldögél reggel, várva az ajtónyitást. Nagyon vonakodva megy csak ki. Továbbra sem hajlandó a most már bolhátlanított menedékbe húzódni, szemben Colinnal, aki jelenleg is ott durmol a kisebbik menedékben. Ennek köszönhetően a bolhanyakörv szinte csak dísz, Manci továbbra is vakarózik, s néha érzek egy-két sebet a nyakán, ahol kivakarta magát. Rohadt bolhák, hogy nincs előlük menedék...

Egy szelet marha

Kis bíztatás után kijött a privát cég embere, mint kiderült, egy Pável nevűre bízta a cégvezető a munkát, s már az esti sötétben, de ő felszerelt egy új antennát. Meglepően elfogadható áron. Kisebb, modernebb, a kifújótól kellő távolságra, az ablakkiugró védelmében ül most az új tányér. Meglepett, hogy az esti sötétség nem zavarja a szerelésben, de biztosított róla, hogy ez nem gond. Egyetlen virágcserepet kellett csak odébb raknom, mást nem is kellett pakolgatni. Majd kell a bojlernél! Elvileg jövő pénteken jönnek, a szerződést még nem kaptam meg, elvileg emailben jön, tegnap hívtak fel ez ügyben, miután reggel boldogan jelentettem, hogy szabad az út a szereléshez.

Már felszerelve csodáltam a tányért, amikor az ember megjegyezte: "Ott nagyon lazák a zsinórok, odaerősítem a falhoz, ha lehet." - Bólogattam, s már ment is, csinálta. Úgy vettem észre, ez amolyan kelet-európai attitűd a munkához, másnál (és khm, magamon is) észrevettem már: nem kell külön kérni, ha valamit meg kell csinálni, Aranykezű Róbert kérés nélkül lefestette a radiátorokat, "hogy szép, rendezett legyen", a padlókereteket, ez az ember a zsinór miatt aggódott, le ne tépje a szél, s most önfényezés következik: rólam is mondta első főnököm, Suzanna, örül, hogy nem kell mindent külön kérnie. Az ilyen Paveleknek és Róberteknek köszönhető, hogy pl. a kábeltévé zsinórja (a lakásban) szépen végig a falhoz szögezve halad a kamrában is, s nem csak úgy tekeredik, odalökve a falzughoz, mint egyes helyeken, s hogy a radiátor megkopottsága gondosan felfestett fehér festék alatt rejtőzik.

***

Kezdő szakácsnőként a nászajándékba kapott magyar könyvek alapján kezdtem főzni. Anyám elküldte a bevált receptjeit, azokhoz mereven ragaszkodva főztem, s tőle kaptam egy  könyvet, amelyben képekkel, lépésenként illusztrálva vezették végig a háziasszonyt a recepteken, s főztem olyan csodákat, mint pisztráng aufóliában, vagy hercegnőburgonya... Teljesen kezdőként álltam hozzá: V. kis ingerültséggel a hangjában kérdezte tőlem a Tesco közepén, első nagyobb közös bevásárlásunkkor, hogy nem szoktam bevásárlólistát készíteni? S hogy fordítsam el a halas csomagot, mert látja a hal szemét... Nemcsak kezdő szakácsné, de kezdő házasember is voltam. Ő pedig kezdő férj.

Ami meglepett, hogy az itteni marhát nem kellett órákon át főzni, sokkal hamarabb puhul, mint az otthoni, s hosszú pácolásra sem volt szükség. Idővel felállítottuk a finom sztékek rangsorát, akadt pár hely az országban, ahol különösen jót ettünk, pl. a régi vágású Esker hotelben,  Glengarriff-ban (megvan-e még?) vagy Donegal-ban a Harbour Restaurant and Bar-ban, a rally idején, ahol jókora kéksajtot is olvasztottak a sztékre. Aztán megismertük a baszk marha ízét egy itteni vendéglő és az ottani falatozásoknak hála. Rád gondolok, Casa Rufo. Az a kétszemélyes szték tál, amihez egy maréknyi szalmakrumpli járt csak köretként, dekornak pedig néhány sószemcse, nos, arról évekig áradoztunk bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni a történetet. 

Az írek, akik a marha húsát sok országba viszik (főleg arab országokba - sajnos, lábon), büszkék a húsra, s joggal. Amerikai ismerőseim meg is jegyezték, másféle, igen finom az itteni hús. Olvasmányaimnak köszönhetően tudom már, hogyan folyik a szarvasmarha tenyésztés az USA-ban, s nem véletlenül nem jó az ottani, nagyipari keretek között tenyésztett állatok húsa.

Míg az amerikaiak ír marhahús után vágyakoznak, addig az ír tenyéztők a galíciai illetve a baszk metódust szeretnék követni, mert az ottani hús bizony finomabb. De miért? Mit csinálnak másképpen a galíciaiak, mint az írek? Négy lelkes férfi, farmer, marhatenyésztő, szakács, hentes összeállt, hogy megfejtse a titkot, nem a baszkokét, hanem a galíciaiakét, mivel a két terület éghajlata nagyon hasonló (sőt, a nyugat-írországi és a galíciai emberek vérének elemzése szerint a szó szoros értelmében vérrokonságban állnak egymással). Apránként mindenre fényt derült, de összehasonlításképpen először is hozattak egy "vaca gallega"-t levágva, aztán ment a sütés, kóstolás, s bebizonyosodott, hogy a galíciai módra tartott tehenek húsa bizony finomabb az írekénél.

Az 1990-es években dúló száj- és körömfájás óta az ír teheneket legkésőbb 36 hónapos korukban levágják. A tejelésben, borjaztatásban kiöregedett tehenek állateledelként, vagy darálthúsként végzik. Nem így a baszkoknál: ott bizony a tehenek évtizedes kort is megélnek, s amit itt vén marhának titulálnának (haha), az ott nagyra értékelt húsállat. Ott bizony van értelme annak az angol nyelvben használt mondásnak, amit a nyugdíjaskorú emberekre mondanak, akik már csak feleslegesen molyolnak a munkahelyükön: It's time to put him out to pasture. Ideje kirakni őt a legelőre. Csakhogy Galíciában még a legelőre kirakott öreg állatnak is van haszna, itt már csak felesleges nyűg az öreg marha. Pedig...!

Galíciában, akárcsak itt, szabadon legeltetik a marháikat, s a teheneket nagyobbra értékelik a bikáknál. A tehenek ugyanis hájasabbak, a szó jó értelmében, húsuk szebb, puhább. Az idősebb tehenek húsa sötétebb, szebben szövi át őket a zsír, márványozottabbak, mint a bikáké. 

Hogy a galíciai húshoz hasonló finomságú sztékeket süssenek, a húsokat sokáig érlelték: átlagosan 36 napig, szemben az itt megszokott 21-28 nappal. De akadt olyan galíciai sztékszelet, amely 70 napot töltött száraz érlelésben. A szeleteket borsos áron a kísérletben résztvevő vendéglős vendéglőjében szolgálták fel, nagy sikerrel. Őket továbbra is az érdekelte, hogyan lehetne a galíciai hús minőségét ír tehén húsából elérni. Ezért a környékbeli farmerektől olyan idősebb tehenet akartak szerezni, amelyik többször ellett, mert az ellés nyújtja az állat izmait, és rugalmassá, puhábbá teszi őket. A szokatlan kéréssel szembesülő farmerek közül egyik sem vette őket komolyan. Végül privát úton kérdezősködve találtak egy 72 hónapos tehenet, de a vágáskor hamar kiderült, hogy a húsa nem érdemes kísérletezésre. Ekkor jöttek rá arra, hogy a tehénen nem volt elég zsír, nem volt elég kövér, így esett választásuk legközelebb egy nagyseggű, kövér tehénre, ahogy azt már a galíciai farmerek korábban is tanácsolták nekik. 

A vágóhídi embereknek megvolt a maga véleménye a kísérletről, ők még sosem vágtak  húsmarhaként tejelésre tartott teheneket, de végül megtörtént a korábban legelőn tartott, ellésből kivett brít fríz tehén és összehasonlításképpen egy Angus tehén vágása. Ezeket az ellésre már nem képes teheneket általában ilyen korban a vágóhídra küldték, húsukat állateledelként és hamburgerhúsként felhasználva. A kísérleti ír tehenek tartásával megbízott farmer levágásuk előtt a brit frízt legelőn legeltette, a füvön kívül némi kukoricát kapott naponta, s 70 hónaposan került végül a vágóhídra. A tetem két hétig lógott előérlelésen, majd kettévágva, a gerincétől megfosztva került a száraz érlelőbe. Itt az érlelés minden lépését kontrollálni lehet, a levegőben lévő nedvességtől kezdve a hőmérsékleten át. Itt további 45 napot érlelődött a mintaállatok húsa. 

A sztékek só-bors nélkül sültek meg (akárcsak az a bizonyos Casa Rufo-beli szték), némi vajjal, babérlevéllel és kakukkfűvel, fűszerezést sütés után kaptak. Gyönyörűen kiolvasztották magukból a zsírt, s a kóstolók szerint a fríz volt az ízletesebb, még a hája is finom volt. A kísérletezők megegyeztek abban, hogy a fríz húsa sült meg hamarabb, húsa puhább és ízletesebb volt. Egyszerűen csak másként kell kezelni az állatokat, mint eddig, hagyni kell őket tovább élni, legelni, húsukat tovább kell érlelni, s olyan minőségű húst produkálnak majd, mit a galíciai, vagy a híres wagyu marhák. De az áruk némileg olcsóbb lenne, mint ezeké. Alapjában véve az ír hús - helyesen kezelve - van olyan jó minőségű, mint az importált galíciai húsok.

A farmereket, a henteseket és a vendéglősöket is meglepte, hogy a tehenek húsa menyivel finomabb és ízletesebb, mint a fiatalon levágásra ítélt marháké. Egyelőre még csak kevés helyen, de itt-ott már kaphatók online ezek a galíciai metódussal tartott/érlelt húsok. 

Aki pedig hasonlóan finom sztékre vágyik, s bírja a pénztárcája, annak íme néhány cím, ahonnan megrendelheti a húsait: wagyu.ie, donabatedexter.ie, vagy Instagramon metcalfeparkbeef. Karácsonyi ajándéknak vagy születésnapra nem utolsó ötlet húsevőknek!

* A blogposzt a Sunday Times cikke alapján készült.

Munkás november

Itt volt a bojleres ember, s kivételesen nem nevetett minket képen, amikor elmondtuk az óhajunk/sóhajunk. Mindent alaposan lefényképezett, hümmögött azért néhány rejtélyes cső és néhány cső hiányának láttán, sorolta a pluszokat, amiket kaphatunk, ha most kérjük a cserét, s adott két árajánlatot: egyiket a Magyarországon szokásos, ún. átfolyós vízmelegítő kazánra/bojlerre, ami igény szerint ad melegvizet (ez lenne nekünk a legjobb), s kondenzálós bojlerre, ami olyan, mint a mostani, csak modernebb, hatékonyabb. Remek lenne, ha megszabadulhatnánk a hatalmas víztartálytól az ún. hot press-ben, oda kerülhetnének polcok, lehetne tárolóhelyiség vagy valami hasonló. 

Sajnos, egyelőre itt meg is akadt a dolog, ugyanis a férfi mondta, ha ki akarjuk cseréltetni a bojlert, aminek a biztonsági szelepe éppen a tányérantennára néz (s oda is fújja az égésterméket, nagy rozsdafoltot varázsolva a tányérra), akkor a tányérnak onnan odébb kell kerülnie. "Hát ezt meg hogyan szerelték fel ide?" - kérdezte a fickó, miután körbefényképezte, mi pedig vonogattuk a vállunkat, mondván, Sky-os ember szerelte fel, azzal, hogy a szelep és a tányér egymáshoz való közelsége nem fog gondot okozni. A tévénézésben nem is okozott gondot, s ritkán fordult csak elő, hogy jégcsap lógott a tányérról a kiömlő párának köszönhetően.

A férfi azután mondta, addig nem szerelnek, amíg a tányér ott van, hívjuk ki a Sky szerelőt, s ha kell, ő telefonon elmagyarázza neki, miért kell odébb rakni a tányért. Azután pedig lefoglalhatjuk az időpontot a bojler cserére (ami aszerint alakul, hogy melyik bojlert szerelhetik be majd, ez még külön játszma.) S igen, a tányér odébbtetetése kevesebbe kerülne, mint a szelep lyukának odébbrakása... Mert az tetemesebb falfúrással jár. 

V. eltöltött két napot azzal, hogy megpróbálta elérni a Sky híresen távolságtartó személyzetét, s több telefonos, Facebook-os, online csevegős stb. felületen sem sikerült velük dűlőre jutnia (de próbálj meg heccből nem fizetni, s azonnal elérnek ők - téged). Ezen felháborodva, türelmet veszítve egy megyei, privát céget próbálunk rávenni arra, hogy kijöjjenek, s némi pénzért odébbrakják s beüzemeljék a tányért. Egyelőre csak ígérgetés van, még nem jöttek. Alighanem decemberre fog csúszni a bojlercsere, ha egyáltalán megtörténik, mert úgy látszik, lockdown ide vagy oda, mesterembert szerezni továbbra is türelemjáték.

Míg ezt írogattam, megnéztem a SpaceX indítását és visszatérését a földre (már csak azért is, mert az ír légierő állt készenlétben gond esetére, amíg a SpaceX a sziget légtere felett repült), s valahogy ezt a technikai csodát látva kiszaladt a számon, hogy nekünk ide egy nyamvadt extra pumpa kell megfelelő víznyomás eléréséhez, mert másképpen nem lehet megoldani, míg ezeket az embereket egy ilyen jövök-megyek rakéta viszi az űrbe... van még min javítani, haha.

***

5 km ide vagy oda, szerdán elautóztunk a kertek alatt a német katonai temetőbe. Nem volt jele annak, hogy Remembrance Day alkalmából koszorúztak volna az írek, de az egész temető szépen ki volt ültetve fehér mini krizantémokkal. A kém sírkövén pedig rengeteg kő hevert. Ő itt Dublinban szolgált a háború idején, s a kapituláció után félt, hogy kiadják az oroszoknak, s ezért öngyilkos lett. Sírja névtelen, s a követ egy belevésett kard díszíti. 

Igen zimankós idő volt, a szemközti domboldalt nem lehetett látni a ködben, s a sok eső nyomán mindenfelé rengeteg volt a lehullott levél és a vízátfolyás. Egy óra alatt megfordultunk. Találtam egy újságcikket, miszerint egy Wexford megyei amatőr történész megírta az ott lezuhant kémrepülőgép történetét, azt, amelyen H. Rumpf is szolgált meteorológusként, de sajnos, nem találok elérhetőséget hozzá. Érdekesség, hogy a roncsok között találtak egy csöpp kis fémkapszulát, benne feltekert kis papírral, rajta héberül írt idézetekkel, s ebből arra következtetnek, hogy a személyzet egyik tagja titokban zsidó vallású volt. Nem sikerült kideríteni, melyikük volt az. A kapszulát az ír katonai archívumban őrzik. A sokoldalas anyagot a történész átadta azoknak a családtagoknak, akik eljöttek megnézni a Wexfordban és itt, Glencree-ben emelt emlékműveket, s hozzátartozóik sírját. 

***

Megszületett a listám a piacra, hogy milyen karácsonyi dolgokat fogok majd árulni, s onnan is befutottak az első rendelések. Sőt, egy hosszú sms is érkezett a piaci telefonra, amiben egy hölgy, aki jelenleg nem mehet ki a házból, karácsonyi süteket szeretne rendelni, mondván, az utóbbi két évben mindig lemaradt róla. Küldjek fotókat, s majd választ. Sőt, a többi piacosoktól is fotókat vár... Már a héten megkezdem a mini házak gyártását, elállnak szépen egy félreeső polcon, s most már tényleg minden hetem sűrű lesz. A mézes maszkos figurák száma egy kissé visszaesett, lehet másra koncentrálni. Ray is megnyitotta a karácsonyi rendelést, az Üzem gyakorlatilag csak kiszállításhoz és rendelések begyűjtésére nyit ki, sem kávé, sem kaja nincs elvitelre, mindent meg kell rendelni előre. 

A piac továbbra is sikeres. Az új almával töltött élesztős bucik most jobban sikerültek, kevesebb töltelékkel, kevesebb kidurranással. Több emberkét csináltam, jutott a későn jövőknek is. A hét úgy suhant el, hogy csuda, a rutint csak a csomagjaink érkezése töri meg. Végre, többnapos késés után megjöttek az új kiszúróim, lehet új karácsonyiakat készíteni. A Londonba küldött süticsomagom még mindig ott ül valahol. Az ír postások (is) nagyon leterheltek, már jött a cikk róla, személy szerint postás is mondta, hogy rengeteg a kihordandó csomag és a késés. Ezért idén nem adok fel üdvlapokat, hanem internetes üdvözlet megy. A karácsonyi panettonékat már megvettük, majd félre kell raknom őket valahova, mert igen csábosan néznek ki... a spanyol kaják úton, két héten belül azok is itt lesznek.. s a Covid kilók továbbra sem akarnak eltűnni, főleg hogy hanyagolom a rendszeresen sétákat, hm, hmm.

***

Lehet, hogy Manci kerüli a neki büdös macskamenedéket, de más macska örömmel alszik benne. A nagy fekete-fehér kandúr az ő kis törött, rosszul összeforrt lábával bent aludt, már nem is egyszer, így eldöntöttem, ideje, hogy nevet kapjon. Colin lesz a neve. Findusz már van a családban :-) Aztán ott van még egy macska, nagy termetű, rengeteg szőrrel, korábban elég zilált volt, most már kitelt és ápoltnak tűnik, de igen félénk, s főleg a szemben lakó családhoz jár enni. Ott ugyanis a nő ott, saját bevallása szerint egész kis etetőállomást állított fel. Érdekes család, az asszony és a kislánya, Sophie, nagyon barátságosak, a gyerek előre köszön (ez ritkaság a telepi gyerekeknél), s van egy Smokie nevű csodaszép orosz kék macskájuk. Apuka finoman szólva is egy arrogáns farok, pl. köszönni nem tud, akkor sem, ha éppen mellette beszélgetek a feleségével, a kocsijával úgy vezet, mintha valami vidéki rallysofőrjelölt lenne, s ő volt az, aki kihívta a haverját, s levágatta vele a kerékbilincset, amikor egyszer leklampolták. Az, hogy a hamutartó tartalmát kiszórja a kocsi mellé, már nem újdonság. Éppen ezért ért kellemes meglepetésként a felesége barátságossága, akivel szoktunk macskás sztorikat cserélni, és aki már néven nevezi Mancit, számon tartjuk egymás etetettjeit. Hozzá jár Macu, Colin és a rengetegszőrű is. (Az ő nevére még nincs tippem, várom az ihletet.)

A minap a macskasztorik végeztével megkérdezte, milyen kenyereket sütök, mert esetleg rendelnének... Majd átküldi a lányát, ha ténylegesen rendelnek is.

Arcpirulós

Amióta nem dolgozom az Üzemben, nem olvasom az Irish Times-t, más online újságokból szerzem a híreket. Így aztán nem látom a Magyarországról, Orbánról szóló híreket, hála az égnek, de néha a legváratlanabb helyeken bukkannak fel a vele kapcsolatos hírek. Például egyik kedvenc műsorunk ismétlésekor a minap ez a részlet okozott kis arcpirulást, s nem az öröm pírja volt: 

https://youtu.be/z8yToX9NouA?t=1775

Az országot érintő részlet a műsor 30. percétől kezdődik, elvileg ott indul a videó.

***

Szombaton, ugye, akár sokan, mi is a tévét figyeltük-néztük, bár én kidőltem egy harcos hét után, s hiába figyelmeztetett Alexa, hogy lejárt a szundira szánt 30 perc, tovább aludtam. "Biden nyert" - ébresztett V., s elöntött a "cautious elation", ahogy Kerry-nek, Denverben élő ismerősömnek írtam. "Van ilyen érzés egyáltalán? " Kell hogy legyen, mert én is így érzek" - írta vissza. Most majd örömködés, utcán táncolás, tömegparti, boldogság, aztán túlesnek a pereken, lesz beiktatás, amikor minden bizonnyal akkora tömeg lesz, mint Obama beiktatásakor, aztán kezdődnek a munkás hétköznapok az új elnöknek, aki búcsút inthet a nyugodt öregségnek. S biztosan el fog jönni Írországba, s Ballinába, ahová rokoni szálak fűzik, s ott majd nagy lesz a buli.

Nem fényképeztem le annak az ír újságnak a címlapját, amely arról jelentett, hogy a Trump írországi Dunbeg nevezetű golfhotelének és a közeli falunak alkalmazottai/lakói Trump újraválasztásáért imádkoztak. Trump egyszer azt modta, a szállókomplexum a gyerekeié, őt nem érdekli, de a helyiek bé voltak szarva. Ennyire. 

Nincs véleményem. A legjobbakat Biden-nek, remélem, mindenkire nézve hasznos lesz az elnöksége. De remélem, a legközelebbi elnök nem egy nyugdíjaskorú ember lesz, hanem fiatalabb. 

***

Piac után élesztőért mentem a lengyel boltba, s mindjárt megakadtam a zöldséges-gyümölcsöspultnál: az egyik láda alján rendes kék szilvák feküdtek. Megvettem az összeset. Olyan ritka az ilyesmi, meg kell becsülni. Majd magunknak csinálok belőle sütit, mert ahogy azt már korábban írtam, az íreknél nem válik be, a szilváról a szorulás elleni lé jut csak eszükbe. 

A héten új receptet próbáltam ki, s a részleges siker miatt aztán bosszankodtam is. A német Tortissimo hírlevelében jött a recept, almakompóttal töltött élesztős kis bucik, olyan kisméretű négyszögletes formákban sütve, ami eddig kihasználatlanul várt a többi formám között. Egyszerű, de mutatós süti: almából kukoricakeményítővel, cukorral, kis citromlével egy tömörebb almakompótot készítünk, s amíg hűl, élesztős tésztát kelesztünk, elosztjuk 12 adagra, elosztjuk az almakompótot is, kinyújtjuk a tésztagömböcöket, megtöltjük kb. kanálnyi kompóttal, összecsippentjük a tésztát a töltelék körül, majd a formában újra kelesztjük, s fél óra alatt kisütjük.

Nagyon jól néztek ki, egy hibájuk volt, hogy a fele kidurrant, s kifolyt belőlük a töltelék. Húztam a szám: mit csinálhattam rosszul, gondolkodtam rajta, míg némelyikükbe visszatöltögettem a tölteléket. Végül a Tortissimo oldalán kerestem megoldást, s a FB-on találtam is, mert oda egy olvasó belinkelte az eredeti receptet, amiben talán egyharmaddal kevesebb töltelék volt ugyanarra az adag tésztára. Vagyis egyszerűen túltöltöttem a bucikat. Úgy tűnik, nemcsak a politikai híreknél, de már a recepteknél is érdemes "visszafejteni" a sort, s megtalálni az eredetit. Szerencsére az eladhatók elfogytak, a többit tesztelés céljából adtam tovább a telepieknek. S már egyéb töltelékek járnak az eszemben...

***

A piacon, hogy a bejövő és a kávéért, teáért sorba álló emberek ne keveredjenek egymással, megpróbáljuk a kávésokat az oldalt lévő ajtónál kiszolgálni. Ehhez persze az kell, hogy ne legyen rossz idő. Sajnos, továbbra sem rakhatunk ki asztalt, széket, de ezt a problémát egy pár vendég megodotta úgy, hogy saját székeket hoztak, s hátul, a parkoló végében, az aranysárga levelű fák alatt ültek le kávézni, alaposan sapkasálkabátba burkolózva. 

Ami engem illet, büszkén viseltem csresznyevirágokkal ékes maszkomat, amit V. rendelt nekem ajándékba pár hete. Van pár küldemény, ami elég nehezen akar megérkezni, s ezekre a várakozás némi aggodalommal tölt el. 

Alaposan befújtam Manci "szobáit" bolhaporral. Azóta nem hajlandó belefeküdni! Még a mai eső sem tudja rávenni arra, hogy a száraz, de neki alighanem túl büdös menhelyre bebújjon. 

A képen Manci éppen a Margaret rózsa alatt napozik. Előtte látható az a pozsgás, aminek a párját megette egy lárva. Tegnap óvatoan megérintettem ezt a pozsgást, s sajnos, ugyanarra a sorsra jutott, mint a társa: ennek a tövét is egy lárva rágta szét, gyakorlatilag a kezemben maradt az egész. Nem tudom, milyen rovar/bogár lárvája a tettes, de csúfos véget ért, széjjelnyomtam egy kővel. A cserépben lévő földet majd kidobom, s ültetek valami mást. Úgyis van egy "afrikai vadászribizlim", amit ideje kiültetni.

Más hír nincs. Szerdára várjuk a boileres embert, felmérésre. Remélem, tényleg ki is jön. Amúgy pedig munka, munka, munka.

Jönnek az óvodások*

Éppen Halloween napjára megjött a rossz idő. Már előző nap riogattak minket az Aiden-nek keresztelt viharral, amelyik hozta a nagy szelet, s verte az esőt az ablakhoz éjjel, s eltömte felhőkkel az eget, hogy még véletlenül se lehessen este "kék holdat" nézegetni. Manci a doboza mélyén lapult, szép új piros bolhanyakörvével, amit eleinte fejrázogatva fogadott, de aztán már megbékült a gondolattal, hogy nyakörv került rá. Majd lefújom az ágyneműjét, hogy ott is elpatkoljanak a bolhák.

A piacra kissé stresszelve készültünk, mert nagy esőt jósoltak szombatra. Vittem ernyőket, hogy a várakozókat, vagy az épület és az autók között sietőket meg tudjuk védeni, de nem volt rá szükség. Az odaút még elég nedves volt, az utakat végig az éjjel letépett falevelek borították, óvatosan mentem előre a "sárga úton", haha. 

Az elnök jókora, nyélre szerelt, feltartható számlapokkal készült, hogy a szélben ne kiabálva kelljen hívnia a következő vevőt (akik közül huszan már nyitás előtt begyűjtik a számukat, ami nek sorrendjébent majd bejöhetnek az épületbe.) Meglehetősen szeles helyiségben árultunk, ismét nagy sikerrel. Időnként kiléptem a pult mögül, elsöpörni az előtérbe befújt leveleket. Az elnök kis melegvizes palackkal védte fájó hátát a huzattól. Igazi team effort volt, s most is rengetegen jöttek. A pénztárhoz kikerült egy tábla, ami kávézásra csábította a vevőket, így az átlagnál több elvihető kávé és tea fogyott. A dekorált sütijeim 17 perc alatt fogytak el, néhány későn jövő kisgyerek nagy bánatára. 

Amúgy kihúztam magam, mert az utolsó meeting-en külön meg lett említve a nevem, mint rendkívül sokat gyártó tagnak. Tényleg nagyon sokat dolgoztam ebben a két hétben, s Ray Karácsonykor is számít rám. Pénteken este még V.-t is befogtam csomagolni, este 11-re végeztünk.

De az éjjeli nagy vihar után, éppen piac elejére elállt az eső, később is csak szemerkélt, nem kellettek az ernyők. Szivárvánnyal kezdődött és szép ragyogó színű szivárvánnyal végződött a délelőtt. Hazavittem egy kollégát, mert éppen rákezdett a következő átvonuló esőadag, de mire leértem a hegyről, odafent megint tiszta ég, és élénk színű szivárvány dobta fel a hangulatot.. 

***

Mire este a gyerekek elkezdték köreiket róni a telepen (amit sűrű emailezés előzött meg a szülők részéről,  mert mindegyiknek más elképzelése volt a biztonságos trick or treat-ezésről), újra esni kezdett. Odakint sejtelmes fények libegtek a sötétben, hála a filmgyári villanyszerelő Zajosapukának, zöld fénysávok jelezték az aprónépnek, hol várja őket édesség és ijesztegetés. Messziről lehetett hallani petárdákat, aztán gondolom, a szél és az eső tető alá kergette a srácokat. 

A mi meg nem tartott Halloweenünk kimerült abban, hogy elmentünk egy közeli kerthez, ahol idén parádés dekorációval készültek, Az eső éppen megint rákezdte, s az ott lakó néni nagy fekete nylonzacskókkal próbálta lefedni a dekorációk szereplőit, a zombi kislányokat. Mint mondta, meg kell mentenie őket hétfőre, mert "jönnek az óvodások"... megnézni. Elképzeltem a sok kiskölyköt, amint a néhol meglehetősen ijesztő tablót bámulják. Bár a visszajelzések szerint a kicsik körében is nagy sikert aratott a dekorácó. (A képről lehagytam a zacskókkal bajlódó nénit.)

Idén kivételesen még Halloween-i tortát is rendeltek tőlem ketten, marcipán tökökkel és őszies árnyalatú levelekkel dekoráltam őket. Sajnos, két rendelt új kiszúróm nem érkezett meg időre, de majd jövőre sorra kerülnek azok is. Mostantól karácsonyi tervek a fontosak. A piacon is kilistázták már, ki mit fog sütni. Idén kivételesen sütök mince pie-okat. Ami amolyan szalagmeló. Idén magam fogom csinálni a belevaló tölteléket, nem veszem a gyári nagy vödröset, ami elég pocsék minőségű - amikor először és utoljára vettem, nem győztem megszabadulni a maradéktől.

***

Belevágunk a bojlercserébe. Márciusra tartogattuk, de igen kedvező ajánlat jött az áramszolgáltatótól, meglátjuk, mire lenne kész, mit ajánlanak. Elvileg egy óra munka. Remélem, előtte felmérik a terepet, s nem fogja őket meglepetésként érni, hogy egy rendkívül szűk kamrában, egy massziv polcrendszer mellé van berakva a bojler, s néhány mm-en múlik, hogy ki lehet szedni onnan.

***

Idén nem kell novemberig beadni az adópapírt, decemberig meghosszabbították a határidőt. Így a könyvelő sem siet a beadással, még nem hallottam felőle. Most minden szogáltató vagy befagyasztja az árait, segítendő az otthonról dolgozókat. A telefont sem kapkodják fel gyorsan, mert az irodéban nincs elég ember. Minden lassabban működik egy kicsit, de másképp nem érint bennünket hátrányosan a lockdown.

***

Itt pedig a sütik, amelyek ma megkezdik útjukat London felé, egy Japánért rajongó hölgy ajándékai. Remélem, túlélik a postával való találkozást!

* https://www.youtube.com/watch?v=QPDtWakntaA&fbclid=IwAR1S6RNHWQIZXFAFORgIjCMkIYS-IzWYF5LvX9G3hIvSOJ81wSj70MZ9UP8