2017. február 23.

Que sera sera

Odakint hajnal óta a Doris nevű vihar tépi a világot, folyamatos, erős zúgásra ébredtünk ma reggel. Nyugat-délnyugat felől nyomja a város fölé a szelet és az esőt, időnként kemény esőcseppek koppannak a nappali arra néző ablaktábláján. A soros vihar neve pedig már meg is ihletett valakit, aki a DublinBus elektronikus tábláiért felelős... (Bocsánat, de nem tudtam megnyirbálni a képet.)

Image may contain: cloud, sky and outdoor 

A nap néha ki-kisüt két felhősor támadása között, hol halvány, hol szinte rikítóan éles színű szivárványok tűnnek fel, de ez sem vigasztal a kerti pusztításért: a szép, selymes szirmú krókuszok megtépve fekszenek a földön, vagy a cserepeik szélén, legtöbbjük szirmai szétszórva a kertben. Az első mini nőszirom csak úgy úszta meg, hogy szorosan beékelte magát a tulipánok merev levelei közé. A kis "téte-a-téte" nárciszok legtöbbje meghajolva, vagy eltört szárral mutatja a szélirányt, s helytelenítően rázzák kis fejüket, ahogy tépi őket a szél. A nagy termőborostyán néha el-elemelkedik a kerítésfal tetejéről, megriasztva a nehéz testtel beléje merült, mohón falatozó erdei galambot. Ha most letörne, talán még örülnék is neki, mert vissza akarom vágni, de a madarak alighanem búsulnának, mert még bőven akad rajta termés. A közösségi kiskertben néhány napja feltűnt új, kisebb fóliasátornak igazi felavatás ez a vihar. Repülőjáratok maradtak el, fák dőltek ki, s több tízezer lakás van áram nélkül a letépett vezetékek miatt... Ehhez képest nálunk még nyugalom van, csak a szétfújt műanyag cserepeket kell majd összegyűjtenem. S a náthától dugult fejemmel a szelet sem hallom annyira...

***

Kedden a Little Museum támogatóinak szervezett privát túrán vettem részt, amely a Szt. Patrik katedrálist mutatta be. Meglepően sokan gyűltünk össze, vagy harminc ember állta körül a vezetőt, Gavin Woods-t, aki - annak ellenére, hogy nem idegenvezető, hanem a katedrális pénzügyeit felügyeli - igen érdekesen, színesen, mondhatni gyakorlottan beszélt. Főleg a katedrális nemrég felújított részeit mutatta meg, s néhány érdekességet, amelyek nincsenek annyira a látogatók szeme előtt. Különösen az I. VIlágháborúra emlékező időszaki kiállításra, és az abban részt vett ír csapatok (angol) zászlóira hívta fel a figyelmet. S mindjárt mondott is egy érdekeset: tudja, hogy sokan furcsálják, vagy nehezményezik, hogy az ország katedrálisában az angol uralomra utaló zászlók és az általuk vívott háború(k)ra emlékező poszterek, képek vannak kiállítva, de - s ez nagyon tetszett, - különbséget kell tenni megemlékezés és ünneplés (remembrance and celebration) között, s aszerint kellene nézzünk ezekre a tárgyakra. 

Bevitt minket a kórusnak fenntartott helyre, mesélt a katedrális két iskolájáról, ahol a kórusban éneklő gyerekeket tanítják, harmadikostól hatodikosig. Az ország utolsó ilyen típusú iskolája ez. S természetesen sokat emlegette a katedrális leghíresebb dékánját, Jonathan Swift-et. Az egyik táblán megfogta a szemem egy idézet Swift-től: "We have just enough religion to make us hate, but not enough to make us love one another." Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül került ez az idézet a vallási munkásságát bemutató tabló fölé.

A katedrális weboldala nagyon szép, és még élőben is megnézhetjük, mi folyik ott éppen, s hétvégenként meg is lehet hallgatni a kórust, amint énekelnek az istentisztelet alatt. Mikor ott voltunk, éppen az orgonán gyakorolt valaki, halk, szép háttérzenéje volt a látogatásnak. Kiderült, amiről már hallottam, hogy a híres karácsony esti zenés istentiszteletre csak a katedrális támogatói kaphatnak jegyet, cserébe az éves tagsági díjukért.

A túra után Anizzal találkoztam az NCAD (National College of Art and Design) alagsorában, a diákok kávézójában. Oda jár ugyanis, fényképészetet tanul. Eldugult orromat citromos, gyömbéres teával próbáltam kezelni, s ettem egy rendkívül puha, krémes, csokikrémmel dúsan koronázott brownie-szeletet. Aniz megint csak érdeklődött, nem akarok-e visszamenni a kávézóba, most, hogy nincs ott Michelle. Nem, nem akarok, főleg, hogy már Emilié-a sütős pálya. Utána együtt sétáltunk végig a kávézó felé a Francis Street-en, ahol rengeteg régiségkereskedés található, az előttük álló luxusautókból arra gondolhat az ember, nagyon jól megy nekik, vagy a vásárlóiknak. 

Még Emilie-nek ígértem meg, hogy a kávézóban ebédelek, de a brownie eltömött, a gyomrom sem volt elég érdeklődő, így rövid volt a látogatás. Ott találtam Ray-t, az új tulajdonost, s annak ellenére, hogy "Oh, look, the new bosslady!" felkiáltással üdvözöltem, örömmel köszöntött. Nem láttam ezer éve. Megbeszéltük, hogy hogyan fogja kézben tartani a két kávézót, mikor-mennyit fogok neki szállítani, s beleegyezett, hogy újra visszatérjek a pénteki szállítási napokhoz, ami megint szabaddá teszi a hétfőimet. Hurrá. 

Vasárnap este egyébként találkoztam volt főnökömmel, mert Elena, a kávézó egy régi alkalmazottja hívott meg minket a férje meglepetés-születésnapi partijára egy, a kávézóhoz közeli kocsmába. Nem tudok segíteni rajta, Michelle még most is olyan hatással van rám, hogy összeugrott a gyomrom, amikor megláttam. Megmagyarázhatatlan. Elmesélte, hogy akkor ő most munkanélküli, s amíg be nem fejezi a Masters'-ét, nem is néz más elfoglaltság után. S még arról sincs elképzelése, hogy milyen területen akar majd dolgozni... Mivel nagyon is külön körökben mozgunk, aligha fogok vele megint találkozni a közeljövőben.

***

Mostanában színskálák és festékárnyalatok bűvöletében élek. Ha megjön a bólintás a lakás kifestetésére, új színeket szeretnék a hálószobába. Kékeket... Nem is jutott eszembe ilyesmi, amíg Róbert, a konyhát rendbehozó magyar nem említette. V.-t sírba kergetem különféle hangzatos árnyalatok neveivel, Pinterest-en fellelhető fotókkal, ötletekkel... Találtam már "Denim" és a French blue" árnyalatú festéket ugyanazon gyártótól, mely igen tetszetős együtt, bár másoknál a "Navy" és a "Duck egg blue" is mutatós... meglátjuk, lesz-e valami az egészből.

2017. február 17.

Sztrájk

Thibault megetetett kovászából finom, de elég zömök kenyérke sikerült, igaz, nem volt időm, hogy hagyjam a teljes 18 órát végigülni a hűtőben, dolog volt tegnap délelőtt, előbb ki kellett sütnöm. Nem volt annyira savanykás, mint az én kenyereim, igaz, azokhoz érett "illatú" kovászt használok. Ajándékba kapott sapnyol sonkával ettük, közben arról beszélgettünk, hogy vissza kellene menni majd egyszer megint Bilbaóba, San Sebastián-ba. Bogi ugyan tíz év után elköltözik, így az ő társasága és támogatása nélkül, de vissza kellene menni. A baszk vidék (kaja...) iránti vágyat nagyban növelte egy új szakácskönyv, amit V.-től kaptam, s amely a baszk konyhát (és a baszk hozzávalók ihlette ételeket) mutatja be, szép, honvágykeltő képek kíséretében. Már be is jelöltem egy-két receptet, amit ki kellene próbálni.

San Sebastián pontosan egy olyan hely, hogy az ember kifekszik a partra, néha felkel, hogy egyen valamit, s visszafekszik, vagy úszik egyet (s néha elveri a délutánját a gyakran megjelenő eső, amit Bogi mindig felhánytorgat a baszk vidéknek). S közben kiürül a feje a gondoktól, a világ marhaságaitól, s emellé még megtanul néhány nélkülözhetetlen spanyol (urambocsá' baszk!) szót is, ami a kajarendeléshez kell. S egyszer mindenképpen ki szeretnénk próbálni a La Vina étterem sajttortáját, amit az itteni hozzávalókkal nyilvánvalóan nem lehet reprodukálni.

Ugyanezt várom Toszkánától, ami megint egy szépségekben és finomságokban gazdag hely! V. már most sóhajtozik, hogy miket fogunk enni-inni. Vajon milyen lesz majd élőben látni azokat a festményeket, szobrokat, amikről az iskolában tanultunk? Tegnap megjött a részletes autós térkép, így mindjárt valahogy elképzelhetőnek tartottam, hogy az azon felfedezett, cérnavékonyan kanyargó mellékutakon fogunk autózni. Lehetőleg cédrusok között, napsütésben, tavaszi langymelegben...

***
 
No, de addig még munka van. Tegnap sűrű nap volt, reggel szállítás a kávézónak, a most már ragyogó szemű Julie-val. Ahogy felálltam a keskeny járdára a kihalt utcácskában, a szokott megállóhelyemen egy bicikli roncsa volt a falhoz támasztva. Mire odahúzódtam mögéje, észrevettem, hogy éppen eltakarom a hátsómmal az ott lévő irodaház vészkijáratát. Óvatos tolatás következett, s hiába meregettem a szemem a sötétben, sikerült eltalálnom Julie fenekével a falakból szabályos időközönként kiálló szegélyek egyikét. Kellemetlen reszelős hang hátulról, riadt lepattanás a járdáról. Kínomban mentem egy kört, s újra felálltam a járdára, de ezúttal biztos távolságban biciklironcstól és vészkijárattól. Remegő kézzel szálltam ki a kocsiból, jaj, mit csináltam?! Julie fenekén jókora karcolás, nagyon elkeseredtem: mindig büszke voltam rá, hogy sikerült ilyen látványos nyomok nélkül jönnöm-mennem vele. Az eddig nekem köszönhető sérülések ott vannak, ahol nem feltűnőek, ugyanis meghúztam már az orrát, egy eldőlt, sötétben rejtőző korlátdarabban, s párszor sikerült ráállnom a Tesco-nál a járdára, ami szintén meghúzta az elülső lökhárítót, alul, csak kitapogatni lehet, látni nem. A szomszéd kislány ugye, múltkor nekiesett a biciklijével Julie hátsójának, de az sem hagyott enyire csúnya és feltűnő nyomot, mint az én butaságom.



Aztán haza, kenyérsütés, majd amikor elült a forgalom, újabb szállítás. Egy új vevőnek, annak a hölgynek, akiről írtam, hogy a Google segítségével talált meg. Igyekeztem nagyon szépen becsomagolni a sütiket, s nem a szokott fehér papírdobozva raktam őket, hanem egy aranyszegélyű, régről maradt, feliratmentes csokisdoboz aljába, s az egészet celofánba csomagoltam, nagy fehér szalaggal. Egyből látni lehetett, mi van benne. Szép környékre vittem, Sandymount-ba, az öböl mellé. A háznál nem a kismama, hanem egy idős asszony nyitott ajtót, pongyolában. Pedig nagyon vártam, hogy láthatom majd a megajándékozott arcát, mert semmi sem árulkodóbb, mint az első reakció, ami kiül az emberek arcára. Alig kanyarodtam el a kocsival az utcából, már jött az sms a megrendelőtől, hogy a sütemények tetszést arattak, köszöni a munkát. Jó érzés volt.


Utána irány a nagybani, cukor, kenyér- és simaliszt, csokilencse... Mindenből kifogytam. Majd útbaesett a szép Windyridge kertészet, nagy zacskó madárkaja kellett a madaraknak, olcsóbb, mint kilónként venni a Tesco-ban. Barátkozás a kertészet öregecske német juhászával, hogy valami szőrös, "kicsiállat" is legyen a héten. Majd haza, útközben bevásárlás a Supervalu-ban. A hozzánk közeli Tesco-ban ugyanis sztrájkolnak, folyik az egyezkedés, hogy a cég megváltoztathatja-e a Tesco-nál 1996, vagy annál régebben ott dolgozók eredeti szerződését (kevesebb pénzért, előnytelenebb feltételekkel dolgoznának). Sokan inkább elfogadták az (egyesek szerint igen nagylelkű) végkielégítést, s inkább elhagyták a Tesco-t, mint a megváltoztatott szerződés. Akik ezt nem fogadják el, azok és szakszervezeti pártolóik sztrájkolnak, így az itteni bolt előtt is ott járkálnak körbe-körbe a sárga mellényes emberek, s - mivel az emberek 99 %-a egyetért velük - nem megy be senki a boltba. Én sem. Meddig tart, ki tudja, tény, hogy a Supervalu tömve volt, alig lehetett mozdulni a vásárlóktól. 

Dél lett, mire hazaértem, s nekiálltam összerakni a kenyereket. Így a mai kisütésük is tolódik, majd csak délben állok neki sütőt melegíteni. Kint a kertben mérsékelt a forgalom, enyhe, de borús az idő. "Teacher! Teacher!" - éneklik angolul a cinkék, s két, nagyon kövér erdei galamb kergeti egymást suta bájjal botladozva a borostyán sűrű ágain. Még mindig van rajtuk termés, gyakran jönnek a galambok enni, de ahogy innen nézem, itt inkább udvarlásról van szó, mint hatalmi harcról...

Nagy örömömre kezdenek hajtani azok a nárciszok, amiket tavaly rendeltem egy kertészettől. Nagyon emlékeztetnek szép, még Magyarországon megismert nárciszokra, olyanok, mintha kokárdák lennének. Fácánszem nárcisznak hívják őket. A fürdőszobából nemrég kiebrudalt dinoszaurusz felügyeli a növekedésüket:


Ez saját fotó, az Usher Garden-ben készült. Hát nem gyöngyörűek?!

S ha bárkinek van fölös, befektetnivaló 300 000 eurója, a kávézó épülete eladó. Ennek kapcsán megtanultam egy új kifejezést: "going concern". Ami annyit tesz, hogy az eladandó épületben van egy profitot termelő üzlet, amelynek működése biztosított, s nem fog a közeljövőben tönkremenni.

http://www.daft.ie/dublin/commercial-property-for-sale/investment-property/cake-cafe-the-daintre-building-6163-pleasant-place-dublin-2-dublin-299985/


2017. február 15.

Tolvaj pékszarka

Lenyúltam egy darabot Thibault kovászából... Amikor a keverőgépeket mutatta, föléhajoltunk némeyiknek, hogy megnézzük, milyen mélyek, milyen karja van a gépnek, s az egyik alján, egy kis víztócsában ott ült egy jó harmincdekás kovász. Thibault magyarázta, hogy pár óra múlva enni kap, aztán majd munkába állítják. Az északír nő addig-addig nézegette feltűnően a kovászt, míg Thibault kivette, letépett belőle egy darabot, odaadta neki. Az északír nő tapogatta, próbálgatta a kovászt, szagolgatta (nem volt olyan érett, mint az én Állatkám), s  továbbpasszolta nekem. Senki más nem nyúlt érte, így ott maradt a kis göb az ujjaim helyén, úgy sodorgattam, nyomkodtam, mint régen, gyerekkoromban a megunt, ízevesztett rágógumit. Nyilván nem dobhattam vissza a keverőgépbe, de hirtelen az jutott eszembe, hogy odahaza, megetetve nevelhetek belőle egy húszdekás kovászcsemetét, s esetleg süthetnék belőle egy kenyeret...

Így is lett. Nem dobtam ki, hazáig pihent egy kiürített papírzsebkendős zacskóban, s a kis ötgrammos göböcske még aznap este enni kapott. Majd másnap, és azután is. Mára már elég nagy, és erőteljes lett ahhoz, hogy összerakjak belőle egy kis veknit, s még maradt is belőle hátra egy kevés. Kísérletképpen rozslisztet kapott a kenyérliszt mellé, és a Victoriából hozott füstölt fokhagymás tengeri só került még bele. Régóta nem gyúrtam (csapkodtam) ki kézzel kenyeret, míg a holnapi szállítás sütijei száradtak a sütőben, megcsapkodtam, Bertinet-módra. Jó volt megint érezni, hogyan áll össze, simul ki a tészta a kezem alatt. S a végén olyan szépen leszedte a ragadós tésztadarabkákat is az ujjaimról, hogy csuda.

Hamarosan elteszem a bőre alatt szépen buborékosodó tésztagömböt aludni a hűtőbe, s holnap meglátjuk, milyen kenyér lesz belőle. V. ma kapott egy csomag spanyol sonkát a főnökétől, holnap az, és a kenyerem lesz a vacsora. Már ha tényleg szép kenyér lesz belőle...

***

Julie története nem ért véget. Délben felhívott a pikírt recepciós, és elmagyarázta, hogy a kocsi kinyitásáért 160 eurót kérnek, izzócserével, és a beszerzendő alkatrész 280 euró. Csak egy döbbent "Ó!" jött ki belőlem, mire ő folytatta, hogy ha most nem csináltatom meg, akkor izzócsere után visszacsukják a motorháztetőt, s a kocsit, de akkor megint 160 euro lesz a kinyitása... 

Bedobtam a szokásos "megbeszélem a férjemmel"-t, s megírtam V.-nek az árakat. Neki már nem egy "Ó!" volt a reakciója, hanem felhívta Gerry-t, az Alfák nagy szakértőjét, akinek ugyan nem márkaszervize van, de mindent tud az Alfákról. Pár óra múlva, már tőle kapott időpont birtokában felhívtam a hölgyet, hogy köszönöm, de nem, s indulok a kocsiért. V. elvitt Dun Laoghaire-be, ahol visszakaptam Julie-t, s egy fillért sem kértek azért, hogy "diagnosztizáltak", ez elvileg 90 euro lett volna. Érezték azért ők is, hogy ez az ár túlzás.

Különösen a ma történtek fényében. V. ebédszünetben felvitte Gerry-hez a kocsit, aki félórás munkával kinyitotta a motorháztetőt, berakta az égőket (ez volt a babrásabb munka), majd visszakötötte a - gyárban valószínűleg slendrián módon bekötött és lepattant - huzalt, ami lejött arról a kis műanyag (igen, bóvli) fogantyúról, aminek meghúzásával a motorháztető elvileg részben nyitható lenne az utasfülkéből. Úgy ötven euró lesz az ára, amit majd akkor fizetünk, amikor március elsején Julie Gerry-nél átesik a nagyszervizen.

Mindkét hely családi vállalkozás. Az első ráadásul autókereskedés is. Mindkét helynek jó híre van. Gerry-nek nincs recepciósa, a fiával dolgozik együtt, de állandóan áll nála jó pár autó. Mint ahogy a másik helyen is. Igaz, több alkalmazottjuk van, nagyobb műhely, de szerintem ez nem indokolja, hogy ennyivel többet számoljanak fel egy félórás munkáért.

2017. február 13.

Pékparti

A hétvégén olyan szeles, hideg, esős idő volt, majdnem minuszokkal, a piac nyitvatartása idején még hó is esett, igaz, délre már el is tűnt a fehérség a dombokról. Az embernek nem volt kedve menni sehová. Pedig menni kellett, hónapokkal ezelőtt jelentkeztem a Real Bread Ireland negyedévi összejövetelére. Ahogy közeledett a találkozó ideje, úgy fogott el a bizonytalanság: illek én oda? A heti 6-7 kenyeremmel? A legtöbbjüknek már péksége van, többéves gyakorlattal a hátuk mögött, netán alkamazottakkal, boltokban, több piacon való árusítással... De mivel a találkozó egy pékségben volt, elmentem. Mire kidolgoztam, hogy a számomra teljesen ismeretlen északi városrész labirintusszerű ipartelepén merre fogok menni, V. felajánlotta, hogy elvisz. 

A telepen a házszámok csak itt-ott voltak felírva, a pékséget csak az oldalbejárat előtt parkoló kisteherautójuk segítségével találtuk meg. V. elment egy kávézóba (gondoltam én, mert kiderült, egy sarokkal feljebb megvárt a kocsiban olvasva), én pedig az éppen megérkező szervezővel együtt bementem, hogy ismerkedjek a többiekkel. Vendéglátónk éppen kávét főzött az egybegyűlteknek, akik írektől szokatlan pontossággal már meg is érkeztek meg a találkozóra, az ország minden részéből. Segítettem a műhelybe lecipelni a kávés, teás cuccokat, feltálaltam a sütiket, amiket vittem (mezei csokis-mentás), s vártam, hátha a szervező bemutat, mert a többiek közül néhányan már ismerik egymást. Mivel ez csak nem történt meg, körbejártam, mindekinek mondtam a nevem, s a where-are-you-from kérdésre következetesen a Bray, Co. Wicklow választ adtam, csak annak mondtam, hogy magyar vagyok, aki különösképpen érdeklődött ez iránt. A francia vendéglátónkon kívül én voltam az egyetlen nem ír. 

Mintha egy kevésbé sikeres koktélpartin lettünk volna, mindenki bögrét szorongatva nézelődött, szórványos csevegés folyt, jobbára a liszteszsákokat bámultam, hogy kiderítsem, honnan való lisztekkel dolgoznak. Végül egy idősebb, északír párral találtam meg a hangot, mint kiderült, ők is a lakásukban lévő, átalakított konyhából dolgoznak. A háttérben két péklegény formázta a vekniket, bagetteket, öröm volt nézni a munkájukat. A pékség egyetlen nagy hangárszerű helyiség, benne kerekeken mozgatható két nagy, többszintes, olajjal fűtött sütő, szintén kerekes kelesztő. A kézzel formázás egy jókora faasztalon folyt, hátrább négy, különböző nagyságú keverőgép, egy új "porciózó" gép, ami adott mennyiségű tésztát vág egyforma darabokra. Vendéglátónk mondta, csak a briósokhoz használják ezt. Több raklapnyi bioliszt, angol, holland forrásból, s sok-sok, szintén kerekeken guruló polc, hűtéshez, tároláshoz, rajtuk a rengeteg, teli kelesztőkosár, vagy sütőforma - mert van, amit formában sütnek, hogy a kenyér a megrendelő kívánságának megfelelően négyszögletes legyen, szendvicsekhez, például.

Thibault bemutatta a munkafolyamatokat, beszélt a terítés nehézségeiről, hogyan lett az üzem két alkalmazottjából mára hét, mesélt a bio minősítés megszerzésének és megtartásának gondjairól, a lisztekről, a kovászos kenyér minőségének javításáról - ők például kilónként egy-másfél gramm élesztőt is raknak a kenyérbe (amit a francia szabvány engedélyez), stabilizálni a minőséget, hiszen a kovász temperamentumos, hat rá az időjárás, a hőmérséklet, a páratartalom. Később az északír házaspár a tönköllyel való sütésről kérdezte őt, s kiderült, voltak nehézségeik: mint mesélte, többször sikerült tégla keménységű kenyeret produkálniuk, s azt is elmondta - amikor én is felemlegettem a tönkölykenyérrel kapcsolatos kudarcaimat -, hogy az itt kapható tönkölyliszt elég rossz minőségű. Közben a pékek befejezték a munkát, betolták a ponyvával szorosan letakart polcokat a hűtőszekrénybe, az éjszakai, hosszú kelesztéshez. Thibault mesélte, a pékségben a nap 24 órájából 21-ben mindig dolgozik valaki, vagy kenyeret, vagy péksüteményeket sütnek. 

Aztán a pékség szedett-vedett székeire, körben, mint egy Névtelen Alkoholisták gyűlésen, mindenki bemutatkozott, egy nő elmesélte, milyen lisztfajta kidolgozásán dolgozik, s aztán el kellett mesélnem, mint újnak, hogy én ki vagyok. Amikor meséltem a kovászos kenyérrel kapcsolatos piaci kalandjaimat, mind bólogattak, ugyanazokat tapasztalták ők is: miért olyan rágós a héj, miért lyukacsos a kenyér, miért kerekded, miért nem négyszögletes, ha nem lyukacsos, akkor biztos nem igazi kovászos, ha lyukacsos, akkor pedig hová lehet rajta kenni a vajat...? Mindenkinek volt valami története a kenyerek fogadtatásával kapcsolatban. Egyre jobban belemelegedtünk a sztorizgatásba, a kinek-lett-keményebb-a-tönkölykenyere című vetélkedőbe, s hipp-hopp, máris eltelt két óra. Sms-t küldtem V.-nek, hogy ha gondolja, mehetünk, nem akartam tovább váratni. S ugye, egy perc múlva már meg is érkezett, elbúcsúztam a többiektől, s irány haza. Nagyon rossz időben értünk le Bray-be, a szél egyre csak fújt, hordta az esőt. 

S ma reggel is, amikor szállítottam, hideg volt, ködös, alig akart kivilágosodni, de legalább nem esett. Reggel vittem Julie-t a szereldébe, fel Dun Laoghaire-be, ahol van márkaszerviz, ugyanis nem nyílik a motorháztető: tipikus Alfa probléma, valószínűleg kiakadt a kábel. Megbeszélt időpontra vittem, a problémát is részleteztem, amikor a recepciós még a múlt héten felvette az adataimat és a kocsi adatait. Erre ma reggel az éppen ügyelő recepciósnő úgy nézett rám, mint akit a szél hordott be az ajtón, s anélkül, hogy különösképpen szétnézett volna a papírjai között, közölte, nem tud a foglalásomról. Kivel beszéltem? Mikor beszéltem vele? Végül csak elém rakott egy papírt, "akkor már akár itt is hagyhatom az autót", s töltsem ki nyomtatványt. Ha nem márkaszervizre lenne szükségem, otthagyom a vállvonogatásával együtt. Megemlítettem, hogy a kocsinak bent kell lennie a rendszerükben (nem tettem hozzá, hogy már ha van olyan), a férjem is járt már itt vele, de ez nem hatotta meg. Kérdeztem, várjak-e itt, vagy menjek-e haza? Menjek csak haza, "majd ha lesz idejük", megnézik az autót, s felhívnak, hogy mit lehet vele csinálni. Arra számítottam, hogy ha időre megyek, Julie hamar, vagy kis várakozás után sorra kerül, de nem ezt történt.

Dúlva-fúlva indultam a DART felé, de ennek a pikírt nőnek köszönhetően szép látványban volt részem hazafelé jövet: a viharos tengert már nem takarta pára, itt-ott megsütötte a felhők résein át a nap, hatamas, fehér habos tetejű hullámok futottak ki a partra, még fürdőzőket is láttam - hihetetlen, ebben a hidegben! 

Bray-be befutva a kikötőben láttam egy embert, a móló tetején át, s az azon átcsapó, többméteres hullámokat fényképezte. Nagyon háborgott a víz a kicsi kikötőben. Nem a promenádon jöttem haza, a szél miatt, hanem egy utcával feljebb, de még ott is lehetett hallani, hogyan zúg a víz a partra kifutva. A keskeny keresztutcákon leláttam a partra, s azok, mint szócsövek vezették fel a sistergő hullámok zaját egy házsorral feljebb. Nem lehet élmény ilyen időben kompozni!

2017. február 11.

Újítások

Írországban nehéz jó mesterembert találni. Még a régi lakhelyünkre hívtam volna vízvezetékszerelőt, aki közölte velem, hogy hívjak inkább "helyit" a problémám megoldására, mert ő nem fog Dundrum-ból Sandyford-ba lejönni (tíz perc kocsival). Aki kijött, olyan óradíjat számolt fel egy csapjavításhoz, hogy elnyílt a szemem. A melegvizes rendszerünket senki nem akarja megbolygatni, volt már olyan, aki felnevetett, amikor a kissé kiismerhetetlen csőrengeteget meglátta. Akit végül találtam, hogy oldja meg a mosdóvizünk elszíneződésével kapcsolatos problémát, az olyan megoldást kínált, ami saját bevallása szerint csak pár hónapig volt lesz jó, aztán nem. Mindegyik mást mond, így inkább csak a szemhéjam rángatózik csak, ha rágondolok.

Az évek során az tűnt fel, hogy a mosogató egyre lejjebb ereszkedik. Arra egy idő után rájöttem, hogy nem az a márványlap tartja, ami fedi a konyhapultot, hanem egy farostlemezbe vágott lyukba van illesztve, az pedig pedig hozzá van erősítve a mosogató alatti szekrényke tetejéhez. Legalábbis így hittem. Aztán egyszer alaposabban megnéztem, s kiderült, hogy ez a lap nem is öleli körbe a mosogatót, csak hellyel-közzel van odaerősítve a szekrénykéhez, valamint az évek során szépen elrohadt, mert az illesztés/ragasztás alá befolyt a víz... Lassan már nem is a farostlemez, hanem a lefolyó tartotta a mosogatót, s a lefolyó csöve pedig a kis szekrény polcára támaszkodott...

Megpróbáltam feltámasztani, a magam ahogy-azt-Móricka-elképzeli módján, egy, a kerti házikóban talált lécdarabbal, ami iziben nyögve elhajolt a mosogató súlya alatt. Ezt a megoldást kerülgettem addig, amíg V. nemrég talált egy új fotót az egyik, írországi magyarokat összefogó, passzívan követett Facebook oldalon: egy szépen átalakított konyha fotója volt, éppen a mosogatót mutatta a kép. Megcsodáltam, s ő mondta, ír egy érdeklődő emailt a munka elkövetőjének, kijönne-e.

Már aznap este kaptam egy telefont, s másnapra megbeszéltük az ingyenes felmérést. Olyan árajánlatot kaptam Róberttól, ami egy ír szerelő száján sosem jönne ki, úgyhogy kaptam az alkalmon, s kértem, javítsa meg a mosogatót. A lényeg, hogy így, a Facebook-nak köszönhetően találkoztunk Nagy Róberttal, aki azóta nemcsak a leszakadni készülő mosogatót cserélte ki, de a pár éve megrepesztett wc-t is kicserélte (hozta-vitte a darabokat, víztakarékos WC-nk lett, bizony!), kifestette a fürdőt, javasolta, majd elvégezte a mosdó körüli csempézést, s magánszorgalomból lefestette a radiátort, mert "bántotta" a szemét a rozsdásodás, sőt, a skirting board-ot is lefestette - olyan munkát végzett, hogy öröm belépni amegújult fürdőbe. Nagyon megszenvedett a WC-vel, mert a régit már nem gyártják, így az egész vezetéket, s annak burkolódobozát újra kellett szabnia, alá új csempét raknia (még jó, hogy volt pár extra darabunk), míg mi gondosan igyekeztünk munkaidőn kívülre időzíteni a pisiléseket (ilyenkor jött jól, ha az ember tudta, hol van a környéken nyilvános és hamar elérhető wc...)

Amikor láttuk, milyen szépen dolgozik, egyre csak jöttünk az újabb és újabb kérésünkkel. Eddig talán az egyetlen ilyen hatékonysággal dolgozó ember a piacon dolgozó, a kapcsolókat kicserélő villanyszerelő volt, akinek el is raktam a telefonszámát.

Akkora megnyugvás ez, hogy végre van valaki, akihez fordulni lehet... Amint alkalom lesz rá, a konyhát is kifestetjük, s ha a háziúr beleegyezik, csempeburkolat kerül a pultok fölé, a falra, mert a sütés stb. közben alaposan összefröcskölödik, érdemes volna védeni valamivel. Aztán a szobákat is ki kellene festeni... talán a hátsó fallal is tudna valamit kezdeni.... Ha bárkinek szüksége van egy megbízható emberre a Dublin környéki megyékben, a Black Marble Home Renovation-t keresse a Facebook-on.


***

A hét közben lila cukormázakkal szenvedtem, az egyik megrendelő (egy plasztikai sebészet irodája) eléggé válogatós volt, ami az árnyalatokat illeti, s sehogysem akarta elhinni, hogy cukormázból nem fogok olajfesték-fényességű feliratot sikeríteni a rendelt sütiszívekre. Közben gyártottam a piros szíveket is, a szokásos feliratokkal-rajzokkal, mindkét kávézóból jöttek a rendelések szépen. 

Amikor múlt héten leszállítottam a dolgokat, Emilie fogadott a kávézóban (ő az egyetlen, aki 7-kor kezd, ha süt, s már bent van, amikor szállítok), s elkottyantotta, hogy Michelle, volt főnököm hamarosan keresni fog, mert híre van. "Jó vagy rossz?" - kérdeztem. "Egyik sem, de személyesen akarja elmondani." - volt a válasz, s egész nap ezen gondolkodtam, mi lehet a hír. Este meséltem V.-nek, mire ő, mert gyorsabban jár az agya, mint az enyém, csak annyit mondott: fogadjunk, hogy eladja a kávézót. Alig írtam meg Emilie-nek Whatsappon a kérdést, hogy ez lenne-e a hír, V. még hozzátette: s Ray-nek adja el. Addigra meg is jött Emilie válasza, hogy bizony, az uram jó tippelt, s igen, Ray az új tulajdonos.

Nem is tudtam, hogy fogadjam a hírt. A kevésbé magabiztos felem rettegni kezdett, hogy mi van, ha Ray át akarja szabni a kávézó menüjét, s meg akar szabadulni az én édi-bédi sütijeimtől? A magabiztosabbik felem ujjongott, mert Ray-jel - mint volt kollégával, mondhatni haverral - lényegesen egyszerűbb szót érteni, mint ex-fönökömmel. V. ugyan nem kedveli, a harsánysága miatt sem, de nagyon remélem, hogy üzletileg jobb idők előtt állunk. 

Aztán onnantól kezdve vártam a telefont Michelle-től, hogy hivatalosan is halljam a hírt, de csak egy hosszú sms érkezett péntek este, amiben ez szerepelt: átadja a kávézót Ray-nek, még nem tudja, mihez fog kezdeni, befejezi a Master's-t, amit elkezdett, aztán majd meglátja. Köszöni, hogy jó kolléga voltam, s további minden jót. Pá.

Hasonló szépeket írtam neki én is vissza, aztán ezen a héten már Ray írt emailt, hogy mostantól kezdve ő a "boss lady" - így hívtuk Michelle-t -, s nagyon izgul, de reméli, az évek során már beletanult a dolgokba annyira, hogy ne szúrja el. S íme, itt van mindjárt egy sütirendelés hétfőre. Ezen V. jól szórakozott, hogy ugye, ugye, nem akar tőlem megszabadulni, felesleges volt a félelem. 

Személy szerint én azt remélem, gatyába rázza a kávézót, esetleg egy alapos felújításra is sor kerül. Az eddigi változás annyi, hogy Emilie - aki már régóta szeretne sütni - márciustól cukrászként fog ott dolgozni, s új séf kerül a helyére (már ha akad). S ugyanő volt, aki megkérdezte tőlem, nem akarok-e visszamenni heti egy napra dolgozni, de erre gondolkodás nélkül nemet mondtam. Nem akarok segget csinálni a számból, s a jelenlegi otthonról dolgozás remekül megfelel V.-nek és nekem is, még ha nem is keresek annyit, mint alkalmazottként.

Most mondjam azt, hogy mozgalmas hét áll mögöttünk?!

Egyébként öcsém ügyes szóválasztásainak hála, még mindig az elsők között jön fel a weboldalam címe, ha valaki dekorált sütiket keres az országban. Ennek köszönhettem egy érdekes megrendelést. A hölgy múlt héten sms-ezett, hogy barátnője megszülte kisfiát, s ő sütiket szeretne küldeni a családnak. Sajnos, a rengeteg Bálint-napi rendelés miatt nem tudtam elvállalni. Erre pár nappal később írt, hogy szívesen megvárja, amíg ráérek... Ennek nagyon örültem, fel is hívtam, s megbeszéltük, mit kér, mennyit, s hová kell szállítani. Aztán rákérdeztem, hogyan talált meg (számítva arra, hogy a Facebook-on látott meg, rendszeresen ott találnak meg emberek), mire mesélte, hogy nemrég megműtötték, s a kórházba valaki az angol Biscuiteers sütijeit küldette neki. Ő pedig megnézte, van-e ilyen cég Írországban is, mert helyit akart, így talált rám... Hurrá! 

Közben szinte minden hétre lesz valami extra sütés Szt. Patrik-napig. Nagyon örülök, jól jön ez, kell a pénz festésre, csempére. Születésnap, amire make-up sütik kellenek, esküvő... még egy esküvő, Texas alakú sütikkel... s mivel kint - a mai, futó hózáporok ellenére - egyre-másra virágoznak a nárciszok, hamarosan nárcisz formájú sütiket is fogok csinálni...

Holnap pedig a Real Bread Ireland mozgalom tagjainak negyedéves találkozója... egy igazi pékség műhelyében... Úgy izgulok!

2017. február 2.

Gyertyaszentelő Boldogasszony napja

Egy nagyon, NAGYON unalmas megrendeléssel töltöttem az időmet, 300 logós süti: íme egy kép, sebtiben készült, már bedobozolva várnak a szállításra. Ráadásul ez a rendkívül nyirkos, esős idő elég nagy gondot okozott, volt, ahol a szép fehér sütik, akármennyire is szárítottam őket a sütőben, itt-ott sárgás színt vettek fel. Nincs mese, legközelebb a fehér bevonatba fehér ételfestéket fogok keverni. Úri huncutságnak gondoltam, amikor a többi dekorátorok beszéltek róla, de kell. Főleg 300 süti esetében, amikor az ember nem feltétlenül ken fel mindegyik sütire extra vastag cukormázat, mert már tele a kis micsodája a kenegetéssel, vagy szinte túlcsordul a máz a keretként húzott vonalon. Ha jól emlékszem, úgy 5 kiló sütitészta kellett hozzá, majdnem két kiló cukormázat kentem rájuk, plusz a fekete/szürke máz, amivel felírtam, dekoráltam... Unalmas szalagmunka volt, ráadásul a szöveg helyét gombostűvel szúrkáltam be a mázba, az volt a legunalmasabb része a munkának. Janka stencilt javasolt, de láttam, milyen vékonyságú vonalak érhetőek el stencillel, s nekem annál vékonyabb kellett. Hiába javasoltam a megrendelőnek, hogy nyomtatott logó szebb lenne, kézi dekort akart... 


A másik nagy lélezgetű munkám Susan barátnőm Fiona nevű lányának 30. születésnapjára készült. Egy nagyon drága dublini "tortaszalon" weboldalán látott tortákból dolgozta össze ezt az aranykonfettivel-színes foltokkal dekorált tortát. S kijött a száján a megdöbbentő mondat, amitől mindig kicsit lehervadok: nem érdekli az íz, csak szép legyen... Mondjuk, ez most jól jött nekem, mert a kért magasság miatt egy teherbíróbb tortát javasoltam, s akkor mondta, legyen csokis keksztorta, abból sok embert lehet jóllakatni, s bírja a terhelést. 

Meg kellett tanulnom egy újfajta dekorálási módszert (vagy legalábbis nekem újfajtát). Mind a két szint csokis keksztorta volt, Maltesers bonbonok voltak belekeverve, s még jó, hogy volt olyan magas sütőformám, amiben kihűthettem az alsó tortát, mert az a szint 17,5 centi magas volt. Még nagyon régen vettem egy panettone-formát, abban éppen elfért ilyen magasságú cbc (azaz keksztorta). A felső szint 12,5 centis, ez két külön rétegben készült, mert nem volt olyan magasságú formám. Olvasztott csokival voltak a rétegek összeragasztva, s csokis vajkrém fedte őket.

S aztán jött a dekorálás... Még karácsony előtt kaptam a Tesco-ban arany cukorkonfettiket, és hozzá vettem ugyanolyan árnyalatú metál arany ételfestéket: jó sűrű, jól fedő, de elég erős ízű és illatú ehető festék. Kicsit túllőttem a célon, mert akkor még úgy tudtam, az egész torta ezekkel lesz bevonva, így most van még vagy fél kiló konfettim, s három kis edényke festékem (de szerencsére márciusra van megint sütirendelésem, amihez szintén aranyfesték kell.) 

A torta felső szintjét először bevontam fehér cukormázzal. Utána lekentem egy ún. piping gel-lel, ami egyébként házilag is elkészíthető, sokféle célra felhasználható ehető, ragadós zselé, amivel én most a konfettiket ragasztottam fel a cukormázra. Vékonyan bekentem vele a tortát, aztán a kezemmel szórogattam-lapogattam rá a konfettiket, igyekezve, hogy csak egy réteg ragadjon a tortára, max. kettő, ne legyenek csomóba gyűlt konfettik rajta. Ezt aztán hagytam pár órán át száradni a hűtőben, gyöngyörűen megszáradt és tartotta a konfettiket. Utána pedig egy kis ecsettel - s ez volt a babra meló - az egészet óvatosan befestettem arany festékkel. Két egész edényke festéket használtam el, jutott a konfettikre, közéjük is, látható, hogy mennyire sikerült befednem mindent arannyal.

Hiába volt ráírva mindenre, hogy ehető, megkértem Fionát, húzzák le a cukormázzal együtt a konfettiréteget is a tortáról, mielőtt felvágják. Hiába ízesített, szerintem nem egészséges ilyenbe még belenyalni sem. Azóta már megjött a visszajelzés, a cbc-vel elégedettek voltak, az arany dekorréteg ízéről nem szóltak, tehát remélem, tényleg nem kóstoltak bele!


Úgyhogy ez is megvolt, hurrá, jöhetnek a Bálint-napi sütik!


***

Odakint egyébként egyetlen nagy szürke massza a város, még úgy is, hogy valami fény dereng. Ez most vajon jó időnek számít? Mert akkor - tartja a néphiedelem - későn fog tavaszodni. A szél vadul csapja jobbra-balra az apró szemű esőt, az emberek csuklyásan, sötét foltokként küzdenek a széllel, nem jó ilyenkor vezetni. Simán átfutott előttem két, természetesen sötét egyenruhába öltözött diáklány, s annyira nem látszottak, hogy a mögém érő kocsi türelmetlenül rámdudált, miért nem megyek már - ő sem látta őket. Nem irigyeltem a lányokat: térdzoknijuk fölül kivillant a térdük, az egyenkabátjuk csak a derekukig ért, a szél rángatta a szoknyájukat, csuklyájuk alól kicsapódott nedves hajuk, ahogy a kávés papírpoharukat magukhoz szorítva siettek az iskola felé. Nem létezik, hogy nem fáznak, még emlékszem, hogyan szorította a hideg marokra a térdemet, amikor villamosoztam a városba, egy-egy kora reggel, s éppen emiatt hogyan tettem szert olyan zoknira, amit térd fölé lehetett húzni. Aztán megszoktam, de látni őket még most is borzongató, szó szerint.

A benzinkútnál mint egy jól irányzott zuhanyrózsából, úgy dőlt a víz a tető alá, húzott át a szél alatta: hátat fordítottam neki, s kifacsart kézzel tartottam a töltőt a kocsihoz. Secc-perc alatt vizes lettem. Idehaza a kertben minden edény újra tele lett vízzel, öntöttem le a lefolyón, visszabukott a víz, olyan sokat döntöttem bele. A bejárati ajtó is csupa víz, hiába van felette a szomszédék belépője, a szél behordta ide is az esőt. Ma kissé csendesebbek a madarak, akik egyébként érzik a tavaszt: tegnap hallottam először cinkét olyan jellegzetesen tavasziasan énekelni: "kicsit ér - kicsit ér"! S a maroknyi kis mini nárciszom már mind kinyílt az ajtó elé kitett, világosabb helyen. 

Tegnap itt járt nálunk egy magyar ember, akit V. egy Facebook-oldalon talált. A lakásban a kisebb javításokat kértem, hogy csinálja meg. Megmutattam neki a megereszkedett mosogatót, a körülötte elrohadt farostlemezzel - mintha nem lett volna meglepve. Valószínűleg látott már ilyet. Elmagyarázta, hogy a gránit konyhalapot nem kell megmozgatni a mosogató megigazításához, mert az egész pult egybe van ragasztva, nagy munka lenne az, van egyszerűbb módszer is. S mindjárt el is mesélte, hogyan rakják be ezeket a konyhai szekrényeket a helyükre. Bízom benne, hogy szépen megcsinálja. Csak az aggaszt, mit fog találni mögötte, alatta... Pincebogárfarmra s pókseregre szavazok.

***

A piaci éves meeting nagyon hamar véget ért, csodálkoztam is, hogy idén senki nem vet fel semmilyen ötletet, változtatást. Valószínűleg elpilledtek az ebédtől, amit megint a szemközti kocsmában ettünk meg. Volt, aki ebédnél sutyorogva megjegyezte, hogy ugye, láttuk, hogy a közelben nemrég eladott területen egy új telep épül? S vajon mikor fog a piacnál kopogtatni az a Durkan nevű vállalkozó, aki ezeket a házakat építi? Szerintem nem kell sok, s megint megindul majd a pletykálás, hogy vajon jön-e, mint pár éve, s akkor vajon mennyit adna a piac - igen értékes - földterületéért...?

(A fenti szerelő mondta nekem, hogy olyan kis munkákra, mint amit én kérek, nehéz találni embert, mert megint megindultak a nagy építkezések, s mindenki azon dolgozik. Nagyon szeretném, ha beválna, mert akkor végre lenne valaki, akit bizalommal tudnék hívni, ha valamit meg kell csinálni.)

Megint titkár lettem, s tegnap már le is tudtuk az első piaci meetinget. Nagy az izgalom, jönnek a higiénikusok szombaton a piacra. Főleg azért aggódnak, mert nem mindenki írja fel a termékére a hozzávalók listáját, legalábbis nem úgy, ahogy kellene, kiemelve az allergéneket, vagy a lista nem elég részletes. Közben decemberben bejött egy újabb EU-s törvény, miszerint az étel/süti/kenyér tápértékét is fel kell tüntetni a csomagoláson. Végigolvastam számos oldalt a hivatalos brosúrában, hogyan is kell, izzadtam felette, hogy jaj, aztán a legeslegutolsó oldalon a legutolsó pontban tudomásomra hozták, hogy ezt csak akkor kell, ha ipari mennyiségűt gyártok, 200 egységnél (csomag?) többet... Kézműves sütinél nem kell... Eh...

Mára igyekeztem kiüríteni/"kienni" a hűtőt, legyen hely, mert kenyérrendelésem van, és megpróbálok 8 kenyeret kelteni a hűtőben. Ez a maximum, ennyi kelesztőkosaram van. Állatka már vígan buborékozik a konyhapulton, ideje visszatérni a konyhába!

2017. január 19.

Megint tanultam valamit...

Figyelemben, az írás (nem nyomokban) gusztustalanságokat tartalmaz! 

Jamie Oliver áll a homokos tengerparton, mosolygó halászemberek között Costa Rica-ban, kikről meséli, hogy milyen egészségesen élnek, s ez főleg az általuk fogyasztott sok halnak köszönhető. Később ugyanezen halászemberek és családtagjaik körében ceviche-t csinál, ami nem más, mint vékony nyers halszeletek zöldcitrom-lével alaposan leöntve: a lében szinte "megfő" a halhús, keményebb lesz, kellemesebb ízű, mintha nyersen ennénk. Perui lakótársunk mesélte még régen, hogy a húsról leöntött, tejszerűvé vált zöldcitrom-levet tigristejnek hívják, s ők meg is szokták inni.

Tegnap csíptem el ezt a jelenetet a tévében, s megkívántam ezt az ételt. Amúgy is rámférne egy kis haleledel, gondoltam, egy ideje felhagytam a tőkehalmáj-olaj fogyasztásával, pedig azt kellene. Délután a Tesco-ban a halaspultnál nem állt senki, csak nem jött a felszolgáló, így eluntam a várakozást, s inkább a polcról vettem le egy húszdekás friss ördöghal-farok darabot, szép fehér húsú, kellemes ízéről ismert halat. Otthon aztán megnéztem, az általam kiválasztott recept (Nigella Lawson-é) azt írta, vagdossuk egészen apró kockákra a halhúst, s akkor csak 8-10 percig kell zöldcitrom-lében áztatni, s az apróbb haldarabkák fűszerekkel megszórva, kis pirított kenyéren elfogadhatóbbak az európai gyomornak, mint a nagyobb, halszeletek formájában. 

A két darab halszelet szép fehér volt, csak itt-ott hálózták be őket rózsaszín erek, friss illatúak voltak, éppen csak az egyik oldalukon volt valami kevésbé könnyen vágható membrán, de semmi gond, az éles késsel szinte letoltam róla a halhúst, s nekiálltam apróra kockázni. Az elvághatatlan részt félreraktam, csak a halhússal voltam elfoglalva, amikor észrevettem egy hosszabb, szinte szabályos S-be kanyarodott rózsaszínes, hengeres valamit a vágódeszka kék felszínén (a halas vágódeszkám kék, ahogy azt a helyi higiéniai szabályok előírják). Nem tapadt oda a deszkához, mint a halhús, nem tűnt hússzerűen puhának, amikor megmozdítottam a késsel, elsőre érnek gondoltam, de valahogy túl egyenletes volt a színe...

S mozgott.

WTF!

Magamat is megleptem, hogy nem kiáltottam fel azonnal, mert ha valami, akkor engem a férgek nagyon kiborítanak, pedig volt macska/kutyatulajdonosként volt dolgom velük. De úgy meglepődtem, hogy inkább nekiálltam figyelni. Lassan, de biztosan mozgott, ehhez nem fért kétség. Féreg? Halban? Járt az agyam, lehetséges ez?! Még ekkor is adtam neki egy esélyt, mittudomén, száradó húscsík csak, s azért húzódik össze. 

De nem: határozottan összepöndörödött az egyik vége, majd kicsit kinyújtózott, s a magát megemelve moccant, mint aki körbenéz. Nyilván nem nézett, de nem tudom másképp leírni. 

Ez lehetetlen, gondoltam a tapasztalatlanok arroganciájával, ilyet még nem láttam, s azonnal mentem a netre. Mit mond erről a Gugli? Nem kellett sokáig keresgélnem, rögvest feljöttek a találatok, szakácsoktól, halászoktól, hivatalos forrásokból, hogy igen, előfordul, sőt, nem is ritka, hogy fonalféreg van az ördöghal és a tőkehal húsában. Sőt, a halászok tőkehal féreg néven emlegetik. Más, ún. fehérhúsú halak testében is megtalálhatók.  

Eltávolításuk után a halhús - már ha megmaradt az étványunk - ehető, persze, át kell sütni alaposan.Elvileg a gondos halasnak, séfnek, vagy halfeldolgozó munkásnak kellene ezeket a férgeket kihuzigálni a halszeletekből, átvilágítással ellenőrizni annak tisztaságát, de ugye, nagyipari feldolgozásnál nincs mindig erre idő és lehetőség. Az előírások - na, ez meglepett -, UK-ben 3.2 kg fehérhúsú halban max. 5 fonalférget engedélyeznek... 

A nyers halevésről azonnal letettem. Egy életre. A cikkek elolvasása után arról is, hogy további tisztogatást végezzek el, megmentve a halszeleteket. Az uramat kutatásom eredménye után hangos kiabálással értesítettem felfedezésemről, s a  drága ördöghal a tartozékaival együtt ment a kukába, sőt, azonnal kivittem a nagy szemetesbe, míg V. telefonált a Tesco-nak, hogy esetleg nézzék meg a többi csomagot is. Ők mondták, hogy jaj, és hú, s természetesen megtérítik az árát. S amikor ma reggel visszavittem a csomagolást és a számlát, a néni szeme nem is rebbent, mesélte, hogy sajnos, ez előfordul, nagyon sajnálja, hogy ilyen kellemetlen élményem volt, legjobb megmaradni az alaposan ellenőrzött, füstölt, kezelt, szeletelt szeleteknél. (A többi, ránézésre étvágygerjesztő ördöghalszelet azért ott volt a polcon, miért is ne lettek volna, ha ez a fentiek szerint nem ritkaság: akár azt is mondhatnánk, egy-két féreg még megengedhető, amíg a vásárló nem találja meg, vagy hajlandó őket maga eltávolítani. Alaposan farkasszemet néztem a szeletekkel, nem tagadom, azt néztem, nem pöndörödik-e egy kis extra protein a szeletek felszínén...

Akit érdekel, s vizuális bemutatóra vágyik, itt van ennek a hölgynek a videója, erős idegzetűeknek. Ő nem csinál nagy ügyet a dologból, s szerinte - s ez végül is igaz - a hal frissességét bizonyítja, hogy él még benne a fonalféreg, amely fagyasztással és átsütéssel - khm - tehető harcképtelenné. Végül is, minden állatnak van parazitája, miért pont a halnak ne lenne. Gondos ellenőrzés, tisztítás, eltávolítás, alapos átsütés után a halhús gond nélkül élvezhető. De az étvágyat ez a tudat sajnos, nem garantálja.

http://www.beyondsalmon.com/2013/06/worms-in-fish-video.html