Anyu

Anyám öt éve halott. A minap megint vele álmodtam, illetve magamat néztem egy tükörben, valami szőrmegalléros kabátot próbáltam fel (mostanában kabátkeresőben voltam), s észrevettem, hogy az arcom itt-ott megereszkedett. Ahogy közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy na, basszus, öregszem, anyám arca lett a magamé helyett, s azt gondoltam álmomban, hm, tényleg teljesen anyámra ütöttem. S még csak nem is találtam furának, hogy az ő arca van az enyémé helyett, úgy nyúltam hozzá, húzogattam a bőrömet, mintha az enyémé lenne, s nem lenne ebben semmi szokatlan.

Zavaróak néha ezek a lelki dolgok.

Vihar közben, félúton

Valahányszor kimondanám, leírnám, hogy "no, enyhül a szél", jön egy újabb szélroham, s megint meghajolnak a fák, bokrok. Még tart a buli. Az alább már említett térkép szerint most még jön egy adag, Anglia és a sziget között a legerősebb a szél most, de mindenhol vannak még nagyon erős széllökések. Alighanem egész éjjel hallani fogjuk a hol erősődő, hol halkuló zúgást.

A kert túlélte az eddigieket, csak a vödör pördült párat, de ideiglenesen behoztam. Minden növény sértetlen. A madarak ügyet sem vetettek az erős időre, jöttek a földre szórt kajára, s az egyik énekes rigó a legnagyobb vihar idején jött fürdeni. S mivel nem látott engem, aki az esőverte ablak mögött álltam, tájba olvadva, nyugodtan ugrálgatva, szinte a lábaimnál, az üveg túloldalán szedte össze a szél leverte bogyókat a terasz kövéről. 

Néha még az ég kékje is felvillant, s igen-igen ritkán, de lehetett hallani orkán erejű szélre jellemző fenyegető morajokat, ahogy a szél megkerülte a tömböt. Az esővizet persze, most is benyomta az ablakkereten, s törölgetés közben végre sikerült tévedhetetlenül megállapítani, hogy melyik az a nyílás, amelyen a meztelencsigák és pincebogarak bejutnak a nappaliba. Hamarosan végleg betömöm a hézagot, amely egy ügyes építőmesternek köszönhetően van az ablakpárkányon, s amelyen át most úgy süvített be a szél, hogy a törlőpapír meglebbent.

A kis fóliasátor nem szállt fel, ellenben néhány ház, kerti házikó, közösségi épület tetejével, amiről máris posztolták a videókat a Facebookra a szemtanúk. Sajnos, három ember meghalt a vihar alatt, fa dőlt a kocsijukra, illetve egyiküket a saját láncfűrésze sebezte meg, amikor egy kidőlt fát akart eltávolítani.Sok a letépett, megrongált tető, a kidőlt fák, Dublinban is, s itt, egy közeli utcában is földre került egy fa.

Még a java előtt elmentünk ebédelni, kedvenc olasz kávézónk szerencsére nyitva volt. A tengeren jókora hullámok hömpölyögtek, sokan fényképezték őket. Sőt, még egy őrült is akadt, aki fürödni ment, s parafadugóként bukdácsolt fel-le a habok tetején. Hülye. A figyelmeztetések ellenére mindig akadnak olyanok, akiket aztán a Parti Őrségnek kell kimentenie.

Sötétedik. Sajnos, még nincs vége, holnap hajnalig még várhatóak csúnya széllökések, s sok helyen nem tudják helyreállítani az áramszolgáltatást, amíg tart a vihar. A vörös riasztás még tart. De mi megvagyunk, épségben.

Viharváróban

Már napok óta emlegetik az Ofélia nevű hurrikánt, hogy nahát, a sziget felé tart. Először csak a szokatlanságát emelték ki, hogy ilyen érdekes útvonalat még nem láttak, hogy egy, az Azori és a Kanári-szigetek magasságában megszülető vihar hurrikánná erősödve elinduljon észak felé. Ennyire keletre még nem jegyeztek fel ilyet. Napok óta nézegetem ezt a remek weboldalt, ahol a szelek valós idejű irányát, mozgását lehet szemmel tartani, találgattam, vajon mi lesz, tényleg ide tart, tényleg ide is fog érni? Úgy tűnik, igen.

https://earth.nullschool.net

Aztán tegnap délutánra már kiadták a vörös riasztást az ország nyugati felére, nálunk, a keleti oldalon csak narancssárga lett a riasztás. Volt már ilyen, erős széllökések miatt, ami, ha egybeesik a dagállyal, akkor problémát okoz az alacsonyabban fekvő területeken. Egy ilyen dagály/szél kombó okozta, hogy a hullámok felhordták a homokot/kavicsokat a promenádra, s itt-ott, a promenádi lépcsőknél átjött a víz a gyepre, s kiöntött az útra, amely a promenádot választja el a hotelek/házak sorától. A DART-on utazva láttam már nagy szél idején a kikötői móló fala fölött átvetődő hullámot, el tudom képzelni, mi lesz majd most. Nem ismeretlenek ezek a széllökések, csak most mégis egy hurrikánnak köszönhetőek, juj.

Amit elég hamar visszasoroltak ex-hurrikánná, majd erős trópusi viharrá... Valahol az volt az érzésem, szépen legyengül, netán el is hal, mire ide felér, de nem. Tegnap este 8-kor már vörös riasztást adtak ki az egész országra, s összeült a válságstáb, hogy mi legyen. Főleg a nyugati országrész készült fel alaposan, iskolák, irodák, intézmények bejelentették, hogy nem nyitnak ki, nem fognak járni a távolsági buszok, s felszólították az embereket, tegyenek fedél alá mindent, amit vihet a szél: kukát, virágcserepet, kutyát, macskát, állatokat behajtani...

Ez innen nézvést inkább pánikkeltésnek hathat, de ha az ember belegondol, hogy egy ilyen szél mire képes, akkor jobb a biztonság. 1990 januárjában Londonban voltam au-pair, amikor több szélvihar is alaposan megtépázta a várost, s azon túl Észak-Európát. Napokig voltak erős szelek, szélrohamok, letört ágakat, kéményeket, kukákat vitt a szél. A szomszéd házon lévő antennát a kémény köré csavarta a szél, s a saját szememmel láttam, hogy egy biciklista hogyan esik el a földön, majd egyik kezével a biciklijét húzta magához, amely időnként el-elemelkedett az úttól, s másikkal egy útszéli oszlopba kapaszkodott, míg nem siettek a segítségére, hogy valahogy talpra állítsák. Háziasszonyunk férje - akit egyébként sem lehetett távol tartani soha a munkahelyétől -, beautózott az egyetemre, s csodálkozva jelentette a feleségének telefonon, hogy "nahát, olyan kihalt a város". Naná, nem jártak a metrók, a buszok, azokat amúgy is könnyen feldönthette a szél a magas oldaluk miatt. Pár nappal ezelőtt a busz felső emeletén ültünk, s itt-ott bele-belekapaszkodott a szél, meglódítva a nehéz járművet, s durva kopogással vágta az esőt, letépett leveleket, kis gallyakat  az szélvédőhöz, s mi diszkréten próbáltunk a tenyerünkbe sikoltozni félelmünkben a társammal. Ronggyá ázva értünk haza a megállóból. Érdekes emlék!

Itt reggelre már több bolthálózat bejelentette, hogy bezárnak, s minden olyan rendezvényt, amihez az embereknek útra kellene kelniük, elhalasztottak. Nem lesz állampolgári beavatás, már országszerte bezártak az iskolák, nem mennek a kompok, repülőjáratokat halasztottak el, a járóbeteg rendelések törölve... A DART még jár, de az Intercity járatok nem. Nem járnak a buszok, déltől a LUAS sem, minden kocsit visszavisznek a remizekbe (van pár hely az útvonalon, ahol hídon kell menniük, s ott ez most igen veszélyes lenne.) Alakul az időjárás itt Wicklow megyében is. Eddig csak a délnyugati országrészből jelentettek kidőlt fákat, leszakadt vezetékeket, egyelőre húszezer ember van áram nélkül.

Nálunk még süt a nap, de időnként meglódul a szél, és rázza a fákat. Két óra múlva és délutánra mondják az erős időt. Ideje kimennem, s lepakolnom mindent a földre, nehogy véletlenül bajuk essen. Trish mesélte, hogy a Gyár kérte alkalmazottait, otthonról dolgozzanak, és a Félcsöcsűbe sem kell ma bemenni, V. itthonról dolgozik. Fura ebben a napsütéses időben kinézni a kertre, s elképzelni, hogy ebből esetleg komoly szélvihar lesz. Fent, magasan, eléggé sietős igyekeznek a felhők északkelet felé, a madarak akrobatizálnak, s nekem egyetlen aggodalmam, hogy a kocsikhoz legközelebbi magas utcai lámpa eléggé kileng. Eddig még minden vihart kibírt, remélem, nem most adja meg magát.

Jó esetben a vihar szépen végigkúszik a sziget nyugati partja mentén, s csak az ottani megyékben okoz problémát, rossz esetben kicsit kileng keletre, s betakarja az egész országot. V., akit nem lehet ilyen figyelmeztetésekkel megijeszteni, ki akar menni ebédelni (bár a legtöbb hely zárva van, alighanem be kell érnie az én rántottámmal), én kiváncsi volnék, hogy néz ki a tenger, de azért bennem van a félsz. Inkább nem mozdulunk, s tető alól nézzük végig a vihart. De most cseréppakolás, mert nagyon kezd zúgni odakint...

Popsika

Nagy újság van: Popsika eladó.

Folyamatosan nőtt az a lista, hogy mi mindent kellene rajta javítani, szépíteni, modenizálni, s bár nálam bölcsebb emberek azt mondták, ez V. hobbija, fogjam fel a fontosságát, én csak azt láttam, a kocsival mindig lenne valami tenni-, vagy javítanivaló, mindig volt valami. Persze, a segítségével találkoztunk hasonlóan megszállott emberekkel, elmentünk autós találkozókra, fotózkodtunk szép vidékeken... S átutaztunk vele kétszer is Európán, s az élvezetes utak során - még a szerelő meglepetésére is - kitartott, nem hagyott ott bennünket sehol. 

 A francia Alpokban, sülzanótsárgán

Popsika San Marino legtetején, tavasszal, alkonyi árnyalatban

Ellenben két hete megmakacsolta magát, otthagyta V.-t egy autós találkozó színhelyén, nem kis felfordulást okozva. Bár van biztosítás ilyen alkalmakra, mégis elég problémás egy hétvégi napon összeszedetni az autót, a biztosító feltételeivel. Bevontatni, szereldét keresni: milyen közel vannak? megbízhatók? megengedhető áron dolgoznak? Láttak már ilyen autót? Megannyi aggasztó kérdés. Piac után leautóztam V.-ért, s míg az N11-esen igyekeztem Arklow felé, ahol Popsika a hétvégét töltötte, inkább aggódtam, mint bosszantott a "viselkedése".

Amíg sajnos, a legtöbb szerelőnek Popsika munka, és nem szenvedély, a rendbehozatala elég nehézkes. Ez az autó érzésem szerint olyan embernek való, aki alkalmanként a saját garázsában nekiáll és szerel, bütyköl, s aztán élvezi az autó teljesítményét, de az, hogy V. csak fizet, mint a katonatiszt és még a szerelés hatékonyságában sem lehet biztos, elég - hogy is mondjam - úri passziónak tűnt.

Ezeken morfondírozva, valahol félúton eszembe jutott, hogy ez az a pillanat, amikor megkérem V.-t, szerezzen be egy megbízhatóbb autót magának. Egy olyat, ami nem egy folyamatos "projekt", ami nem annyira sportos, hogy szétrázza az ember gerincét, s amihez - bár neki ez nyilván örömet és elfoglaltságot okoz - nem legtöbbször más városból, urambocsá', országból kell levadászni az egyre ritkábban fellelhető alkatrészeket.

Azzal érveltem, hogy nem vagyunk olyan anyagi helyzetben, hogy legyen egy ilyen hobbiautó, amivel ugyan munkába jár, de amivel - lásd fent - mindig van valami. Bár, ahogy most ezt írom, enyhe lelkifurdalás kezd gyötörni, hiszen ez neki a hobbija, de mégis, valahogy bosszant, hogy ahhoz képest, hogy mennyit költ(ött) rá, a kocsi nem megbízható. Igen, szép sülzanótsárga, ritka, de... sokba kerül, nna.

Elkényelmesedtem. Megszoktam, hogy az én fenekem alatt is van egy autó, hogy nem kell osztozni, s ha esik, akkor kényelmesen el tudok ugrani vásárolni. Hogy nem kell hosszasan tervezgetni, hogy ha V. elviszi az én kocsimat, hogyan jutok fel Dublinba. Kényelmesen. Gyorsan. Mert átszállásokkal be lehet jutni, hiszen mások is csinálják, nap mint nap, csak éppen hosszadalmas. Szállítani pedig végképp nehézkes: a múltkor, mert V. vidéken volt, megcsináltam, s nehéz sütis dobozokkal buszozni, átszállni villamosra, másfél órán keresztül oda, majd vissza, nem volt egy élmény. Elment vele majdnem az egész délelőtt, s igen, többe került, mint autóval.

Szóval, valahol a saját önzésem is az, hogy valami megbízhatóbb autó megvételére bíztattam. Nem is nagyon kellett bíztatnom, mert vagy elég volt neki ez a 4 év Popsikából, s már alig várta, hogy valami mást vehessen, vagy - ahogy fogalmazott - Popsika "hálátlansága" fárasztotta el. Az autó nyújtotta örömök valahogy nem állnak arányban a rá költött pénzzel, ha jól értettem.

De annyira már nem is gyötör a lelkifurdalás, mert mégis csak megmaradhatott a hobbijánál: már vadássza az új autót, de nem is ő lenne, ha nem lennének határozott feltételei. Legyen sportos, ne legyen unalmas, mindennapi, legyen valami... dögös autó. Vigyen minket át Európán, legyen benn hely hátul... Amikor céloztam rá, hogy Julie széles fenekében bőven van hely utasoknak, s biztos elvinne minket hosszabb utakra, megkaptam, hogy Julie "családi" autó, valami sportosabbra vágyik. Ha!

Mostanság sok a kiadás, az őszi hónapok az az időszak, amikor mindenféle adókat fizetünk, kocsik után, éves adózás, könyvelő, satöbbi, ez mind meghatározza, hogy mennyit költhet majd egy - természetesen - használt autóra. A jó hír, hogy már van érdeklődő, az olaszautó klubtagok közül, így talán nem kell sokáig hirdetni Popsikát. Mondhatni, ismerik. S kvázi rajongó kezébe kerülne. De az eladásig még hosszú az út, ugyanis Popsikán rendbe kell hozatni ezt-azt...

Így történt, hogy vasárnap (megint) vidékre mentünk, alkatrészt vadászni. Carlow megye volt az úticél, egy félreeső vidéki ház, ahol a tulaj autókat bont, és volt neki olyan alkatrésze, aminek a hegesztéséért a wicklow-i szerelde vagyonokat kért, itt megkaptuk olcsóbban. Én is mentem, mert a) ha már vasárnap, legyen valami kirándulás, b) a kirándulás során kerülni akartam egyet a látványos Blessington-i tavak mentén lakó ismerősömék felé, hogy  beadhassak neki két flakon természetbarát mosogatószert, amivel V. nem volt elégedett, s kérte, ne használjam őket többet. Annáéknál, akik biogazdálkodást folytatnak, az ilyen dolgok szívesen látottak, így még korábban nekik ígértem a flakonokat.

Végül is kellemes autózás-kirándulás sikeredett az alkatrész beszerzésből. Már az főútról látottak is szépek voltak, a táj őszies színei miatt. Az a rengeteg árnyalat igen jól esett a szememnek, a fehérre meszelt farmházak, a fekete-fehér-barna tehenek, a domboldalakon elszórt pontokként legelő birkák, és az a sokféle zöld... Már színesednek a fák, hullanak a levelek, de a java még odébb van. Így is csodás volt a ködöcskékbe, arany árnyalatokba öltözött vidék.

A ház eléggé el volt dugva: keskeny, szántóföldeket és legelőket határoló ösvények közé szorult utacska mentén áll, s az udvarán tárolt autók (értsd: roncsok) nem néztek ki valami bizalomgerjesztően, de engem nem nagyon érdekelt. Ugyanis a tulajnak volt két kutyája, egyikük gyanakvó, távolságtartó, a másik, a Blue nevű azonban nagyon játékos volt, így jobbára vele töltöttem az időmet. V. és a tulaj hosszas szenvedés (makacs csavar fűrészelése, több eszközzel való feszítgetése) árán kiszerelték az alkatrészt a motorból, amelyet elhanyagolt, felgazosodott udvar szélén, két romos épület között evett az idő. Én kötélhúzást jászottam a kutyával, rövid sétát tettem a környező szántóföldek szélén, s élveztem a vidéki csendet. Az a friss levegő! A szántóföldek mély barnája, a távoli házacskákból kanyargó füst... a látóhatáron húzódó országúton apró bogarakként araszoló autók... A közeli fákon zajongó varjak... a tenyerembe nyomott kutyaorr... csupa élmény...

 

 

 A látszat csal: mindig vigyázott, az ujjaimat ne fogja oda

Majdnem két órába tellett, míg mindent kiszereltek... A fickó beszédes volt, érdekes élettúttal. Mint kiderült, a Félcsöcsű nyári és karácsonyi bulijain is fel szokott lépni, mint "entertainer". Egy doboznyi alkatrész birtokában ráztunk vele kezet, s indultunk Annáék felé. Ott nem zavartunk, a postaláda mellé csak leraktam a zacskót, s a hegyen, a látványosabb úton át indultunk Roundwood felé, ahol az ebédet terveztük. 

Még nagyon régen, csoportkísérőként voltam ebédelni a Roundwood Inn-ben, amelyről akkor úgy hírlett, német tulaja/szakácsa van. Akkoriban volt Hungarian Goulash az étlapon... Jelenthetem, hogy a gulyás most is megtalálható a menün, de én inkább a vesztfáliai sonkát választottam, amely spanyolosan érkezett, vagyis kevéske körettel... Kicsit furcsállottam a kanálnyi nyers hagymát a sonkán (díszítés?), de az uborkasaláta és krumplisaláta kárpótolt ezért. Talán egy kis bucit is adtam volna mellé... V. sült sertésszeleteket kapott, rengeteg krumplival. Kellemesen zajló volt az élet a fogadóban, hatalmas kandallóban égő tűz melegítette a nagyérdeműt, úgy tűnt, népszerű hely még mindig. Ugyan elnyílt a szemem némelyik ár láttán, de az adagok elég nagyok voltak. 

Utána kissé pilledten autóztunk Bray felé, végig a ködbe és felhőbe borult felvidéki tájon. Olyan mélyen ültek a felhők, hogy a Sugarloaf hegynek csak a dereka látszott. Igazi, korán sötétedős, borongós vasárnap volt, sok esőcskével, nyirkos őszi illattal a levegőben. S záróakkordként ezt a könyvkritikát találtam a hétvégi újságban: egy Orbán-életrajzot elemez. Vajon lefordítják magyarra?

Fest(eget)ek

Amikor még tavasszal szóba került a festés, színes falakról álmodozva elmentem egy közeli, ír gyártmányú festékeket, kellékeket áruló boltba (mondván, támogassuk a helyi ipart), hogy kinézzem a kívánt árnyalatokat. Mondanom sem kell, a különböző Pinterest-en lelt ötletek és álomszép lakásbelsők eléggé el tudják kápráztatni az embert, amikor színt választ, de sikerült hamar eldöntenem, mit szeretnék. Amikor említettem az eladónak, hogy jön a festő, akkor csodálkozva kérdezte, miért nem csinálom a festést én magam?

Néztem rá nagy szemekkel, mint a sövénybe szorult tehén, hogy ezt hogyan gondolja, mire  biztosított is róla, hogy az egész dolog nagyon egyszerű, csak jó eszközök kellenek hozzá, például itt van ez a szögben levágott szőrű ecset, ezzel kihúzom a sarkokat, falszéleket, a többihez ott egy jó henger... Gyerekjáték. Egészen belelkesedtem, s elsőnek vittem is haza a festékmintáimat, ahol aztán V. határozottan közölte, hogy szó sem lehet róla, majd Róbert megcsinálja, mert ő a szakember. Ki tudja, milyen egyéb rétegek kellenek még a falra, lásd penészesedés ellen, valamint Róbert már sok-sok falat lefestett, ennek profin kell kinéznie...

Letörtem, mint a bili füle, de egész nyáron való kitartó emlegetéssel, és célozgatással elértem, hogy a kis belépőnk kifestésére (előszobának nem nevezhető csöpp méret) végül rábólintott V. Annyira sokszor alkalmaztam enyhe erőszakot, hogy még festéknézőbe is eljött velem, s mivel nem mertem meglepetésként csak úgy valamilyen színt rákenni a belépő falára, addig-addig biztattam, míg kiválasztott egy kellemes meleg, Sierra Vista nevet viselő árnyalatot. S nem az ír festékek egyikére, hanem egy teljesen mezei Dulux-ra esett a választás. S mivel múlt héten pár napot Cork-ban töltött, szabad volt a pálya a "festegetéshez".

Nem mondom, hogy kacarászva álltam hozzá, mert szokás szerint túlaggódtam és túlgondoltam a dolgot. De annyiszor láttam hirdetést, reklámot, ahol az emberek maguk festették a falat, hallottam ismerőst is festést említeni, hogy azt gondoltam, csak meg tudom csinálni. Milyen ördöngösség lehet benne?

Kicsit gyomorszorulva mentem a közeli barkácsboltba festékért, kerengtem a polcok körül, szemem sarkából segítségre lesve. Sajnos, csak egy meglehetősen kedvetlen arcú eladó volt ott, fülében telefonos fejhallgató, amivel - mint később kiderült - a raktárral tudott beszélni. Meg akartam volna tudni tőle, hogyan tudom a falból kioperálni a tipliket, amik régebben szögeket tartottak volna a belépő falában. Még a háziúr nyomta őket oda be, alighanem polc felszerelését tervezte. A fickó olyan kurta volt velem, hogy végül, miután megkaptam a festékemet, nem kérdeztem tőle semmit. Tovább mászkáltam a polcok között, hengerek nézegettem, mekkora legyen, hogy a radiátor mögé is beférjek, kell-e hozzá külön hosszú nyél (szintén a radiátor miatt), műanyag tálcával együtt vegyem, vagy külön, borzas legyen-e vagy sima, melyik milyen festékhez/falhoz/magassághoz való, segítség! Rajtam kívül úgy tűnt, mindenki tudja, mit akar, s senkin nem látszottak a tanácstalanság jelei.

Az egyik polc előtt egy magába mélyedt férfira akadtam, szintén vásárlóra, kissé festékes ruhában. A smirgli-lapokat nézegette. Egy életem, egy halálom, megszólítottam, mondván, csinált már ilyet? S emelgettem a festékes edényt. Csinált. Megkérdeztem a tiplikről, mire a szemét forgatta, hogy jaj, tudja miről beszélek, előző este 30 darabot szedett ki a falakból... Majd szépen körbement velem a polcok között, míg össze nem szedtünk mindent, ami a tiplieltávolításhoz, lyuk betöméséhez, a tömítés elsimításához kellett. Megmutatta, melyik hengerre lesz szükségem. Sokkal figyelmesebb és kedvesebb volt, mint az eladó, akinek ez lett volna a dolga. Hálásan búcsúztam el tőle, kosaramban ott volt minden, amivel elvileg magam is meg tudtam oldani a festést.

S megoldottam. Nagyjából. Annyira izgultam, hogy csak az első egyedül töltött nap kora délutánján mertem megközelíteni a falakat, miután kipakoltam mindent a belépőből, leszereltem a fogast, a szellőzőnyílást fedő jókora műanyag rácsot... No, arra is rácsodálkoztam, mert nem volt más, mint egy a falba látszólag ököllel szakított lyuk, össze-vissza tépett széllel, mögötte maroknyi törmelék, szemét és pókháló, s egy műanyag cső, amely  ki tudja hová kanyarodik fel, enyhe légáramalatot hozva a belépőbe. Ó, az ír építészet rejtélyei! Pedig mióta - Róbertnek hála - láttam, mi rejtőzik a kád alatt és a mosogatószekrény mögött, nem kellene, hogy meglepetésként érjenek az építők által hátrahagyott "nyomok". 

Kipucoltam belőle a törmeléket, lefényképeztem, hátha még szükségem lesz gyomorsavszaporítóra, aztán letöröltem a falakat, s leterítettem az újságpapírokat a létra alá. A léckereteket legjobb tudásom szerint leragasztottam fedőszalaggal, s ugyanígy tettem a villanykapcsolók esetében. A kapcsolószekrényt, a riasztó házát nem ragasztottam körbe, mondván, elég stabil a kezem ahhoz, hogy ezeket körbefessem. A pasi tanácsai alapján a tipliket az egyik vaskos fémnyársammal egyszerűen benyomtam a falba, a mögöttük lévő résbe (ugyanis a legtöbb helyen olyan falunk van, ami mögött nincs szigetelés, csak a nagy büdös semmi). A lyukakat legjobb tudásom szerint betömtem, lekentem glettel (Polyfilla, ahogy itt hívják), amikor az megszáradt, amennyire tudtam, simára csiszoltam, s aztán jött a festés.

Előtte jött a kézremegés.

Számtalan Youtube-videót néztem meg a falfestés helyes módszeréről, mondanom sem kell, minden egyes videó alatt összevesztek az emberek, hogy melyik módszer a jó. Megnéztem festékgyártók videóit, magyar szobafestőkét, írekét, angolokét, amerikaiakét... S aztán kitöltöttem némi festéket egy edénykébe, s a ferde ecsettel fentről lefelé, balról jobbra kihúztam az első fal szélét. Fogalmam sincs, hogy jól csináltam-e, igyekeztem nem mélyen a festékbe nyomni a lapos ecsetet, aztán kicsit lecsapkodni róla a fölösleget... Ügyeltem, hogy a festék ne csöpögjön le, s én se essek le a létráról. Jobbára sikerült egyenes vonalakat húznom... S nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy egy volt műszaki rajzoló keze nem feltétlenül biztos akkor, amikor az egy létra tetején egyensúlyoz. 

Néhány hete látogattam meg egy vidéken élő ismerősömet, aki két, még eléggé kiskorú gyermek mellett vállalkozott hatalmas házában kifestésére, s a nehezén túlesett emberek magabiztosságával ajánlotta nekem, hogy mindenképpen vágjak bele, mert ha nem csinálom meg, ahogy fogalmazott, "ott örökké viszketni fog". Egyik tanácsa az volt, hogy tartsak a kéznél babafenékhez méretezett törlőkendőket, s ha bármit félrekenek, csak töröljem le hamar. Így is tettem, kéznél volt egy csomag Tesco babywipes, tökéletesnek bizonyult. Eleinte nőtt a létra alatt az élénkpirosra maszatolt törlőkendők halma, de aztán ahogy húzogattam a vonalakat, úgy lettem magabiztosabb. 

Amikor már mindent körbekentem, eljött a hengerhasználat ideje. Beleöntöttem a kis tálcámba másfél centi magas festéktócsát, a nyélre ráhúztam a nagyobbik hengert, s óvatosan megmerítettem a festékben. Ja, hogy gurítgatni kell, hadd szívja meg magát? Gurítgattam volna, de nem gurult. Odanyomtam, nagynehezen megindult. De nem gurult körbe teljesen a nyelén. Jajistenem. Akkor most hogyan kenem be mindenhol? Forgattam így is, úgy is, végül csak festékes lett a teljes felülete.

Amikor úgy gondoltam, elég festék van a hengeren, se nem kevés, se nem sok, nagy lélegzetet véve felkentem az első M-et a falra. Aztán görgetés visszafelé. S onnan kezdve igyekeztem ügyesen, egyenletesen lekenni a falat. Jobbára sikerült is. Amikor végeztem, jött a következő fal, mert mindenhol az volt a tanács, egyszerre csak egyetlen fallal dolgozzunk. Ez a csöpp kis helyiség 5 órámat vette igénybe... S amikor már elteltem önmagam nagyságától, leesett, hogy bizony két réteg kell, nem egy, az első réteg csak az alap... 

Akadt néhány akasztó, amit nem tudtam kiszedni a falból

Nem egészen hozzáértő számításaim alapján a 2.5 liter festék elég kellett volna, hogy legyen a csöpp belépő falaira. Amikor úgy tűnt, hogy mégsem lesz elég, a biztonság kedvéért vettem még egy pekedlivel, erre tegnap, amikor befejeztem a festést, mégis maradt egy egészen kevés az első edény alján... Az már csak az én szerencsém, hogy amikor visszamentem egy újabb pekedli festékért, az utolsót hoztam el a boltból. S azt hárman kerestük, két (ezúttal készséges) alkalmazott és én... De meglett. Más festékek mögé belökve, egy polc hátulján. Meglett, s most felesleges...

A végeredmény, ha az ember felületesen futtatja végig a szemét rajta, egészen mutatós. De persze, az összes hibát elkövettem, amit el lehetett. Amikor lehúztam a fedőszalagot, már megszáradt a festék, s két helyen is feljött a szalaggal, festegethettem a foltokat egy kicsike ecsettel. Két helyen is megfolyt a festék, pedig nagyon igyekeztem, hogy ne kenjek túl sokat a falra. Bámulatos hajlékonyságról téve bizonyságot, be tudtam festeni a falat a radiátor mögött mindenhol, igaz, a csöveit is alaposan összekentem festés közben. A lyukak glettelését nem tudtam lecsiszolni teljesen simára, szerencsére a visszarakott képek elfedik a falhibát. Bár nem szabadott volna, a plafon alatti csíkot leragasztottam fedőszalaggal, s mondanom sem kell, itt-ott lejött a fehér festék, amikor lehúztam a szalagot... Eredmény: a plafont is festeni kell.

Az egyik cikkben olvasottak szerint nem tálcába kellene mártogatni a hengert, hanem egy vödörbe kellene kiönteni a festéket, s (szintén a vödörbe állított) rácson lehúzni a festékfelesleget. Ha vállalkoznék a többi szobára is, valószínűleg így tennék, de nem fogok vállalkozni. El sem tudom képzelni, mennyi ideig tartana, nekem, a kezdőnek egy átlagos méretű szoba kifestése...

Őszi színek

Most már hivatalosan is ősz van. Eljött a sötétben kelés időszaka, a korai sötétedés, a nem-tudom-mit-vegyek-fel időszaka, amikor az ember reggel fázik, délben izzad, este pedig magára húz egy takarót tévézés közben. Már színesednek a fák, vöröslenek a vadszőlőkkel borított kerti falak. Esik. A virágaim a fáradás jeleit mutatják, kivéve azt a délszaki növényt, amire először a Pireneusokban csodálkoztam rá, s amelyik - mióta kiraktam a nappaliból - meglepő energiával fejlődik, s rengeteg virágot hoz, s ezek még csak ezután fognak kinyílni. Dipladenia a neve, most, hogy rákerestem, találtam meg, hogy magyarul brazil tölcsérjázminnak hívják. Úgy látszik, hiba volt folyton bent tartanom, félve az elfagyástól, mert azóta lódult meg igazán, mióta kitettem a napos fal elé. Azt remélem, ha a Pireneusokban kibírja, akkor talán a téli ír éghajlat sem fog neki megártani. Vagy igen, s akkor kezdhetem a nevelését előlről.

(Öt éve autóztunk oda-vissza végig a Pireneusokon. Jönnek fel a régi képek a Facebook-on, nosztagiázom, micsoda túra is volt az! Először ültünk Giuliettában, tévedtünk el ködben, óceántól tengerig autóztunk, s te jó ég, milyen finomakat ettünk...)

Az ajtó előtti virágkosárban kissé megtépázva lógnak a petúniák, mert volt egy-két szeles éjszaka, ami nem tett jót nekik. Csak a muskátli virágzik még, magabiztosan emelve fejét a többiek fölé a kosárban. Lehet, kitart egész télen át. A hátsó kertben, az egyik cserépben egyetlenegy ciklámen felbukkanása idézte azokat a régi soproni időket, amikor mentünk fényképezni őket az erdőbe. Ha akarnám, ültethetnék belőlük többet is, hátha lenne kis ciklámenmezőm, mint az egyik közeli kertben, amit mindig megcsodálok, ha elmegyek előtte. Csakhogy a talaj a hátsó kertben pocsék, így inkább néhány tő díszcikláment ültettem egy ablakládába múltidézésképpen: színük harsány, erős, nem olyan szelíd és visszafogott, mint az erdei ciklámené, de legalább elmondhatom, hogy van, s ennyivel is felidézi a soproni időket.

A szomszédos zárt kert fájáról lehulló körtéket (már amelyiket nem támadják le a darazsak és a galambok) én és a felettünk lakó szomszédasszony szedegetjük össze. Sajnos, elég nagyot huppannak a magasról leesve, sokuk megreped, de ha időben érünk oda, akkor egészen szép darabokat tudunk megmenteni. Sajnos, annyi nem lesz egyszerre, hogy befőttet csináljak - ahhoz kellene egy jó hosszú létra és az a fifikás gyümölcsszedő rúd, amit falun láttam: fémfogak egy kür alakú keretre erősítve, s alattuk egy zsákocska, amibe belehullik a letépett gyümölcs. Ennek híján csak várni lehet, és a szélben reménykedni, hogy lerázza nekünk a körtét. Tegnap szirupban megfőztem pár darabot, jól jött a rántott hús mellé.

A kisebbik fóliasátorban még javában érnek a koktélparadicsomok. Tegnapelőtt este is nekik köszönhetően volt jó kis salátánk a vacsorához. Amikor egyik nap meglocsoltam őket, eláztattam egy egeret is: szegény nyílként vágódott ki a paradicsomnövények alól, be egy talajtakarónak használt papírdoboz alá, s amikor azt is felemeltem, hogy megnézzem, tényleg egeret láttam-e, egy pillanatig riadtan bámult rám, majd visszaspurizott a nedves szárak közé. Most már értem, miért vannak félig megrágva a földhöz közel lógó paradicsomjaink!

***

V. maradék szabadnapjait (amelyek inkább betegnapokká torzultak), a félbeszakított kirándulás után arra használtuk fel, hogy megcsináltassuk az ő Public Services Card-ját is. Újra megnéztem a weboldalt, hogy mi kell hozzá, s kissé meglepve fedeztem fel, hogy most már előzetes bejelentkezés, időpontkérés nélkül is oda lehet menni. Így egy reggeli sorhoz csatlakozva, mi is korán megérkeztünk, s meglepően hamar sorra került. Sokkal hamarabb, mint én, a kis buzgó, aki online jelentkezett be, megadott időpontra, mindenféle regisztrációval és jelszóval szenvedve. Kiderült, hogy gyakorlatilag az összes róla tárolt adat tévesen, vagy elírva van meg a "rendszerben", kivéve a mamája nevét... Ezeket most mind ki lehetett javítani... S ma meg is kapta a kártyáját, nem egészen egy héttel később. Én egy hónapot vártam rá, mert "valami gond" volt a címemmel... Most már mindkettőnknek megvan ez az - egyesek szerint sunyi módon bevezetett - ír "személyi igazolványa". Hogy mi mindenhez kell, illetve használható, azoknak körét folyamatosan bővíti az állam: egyelőre munkanélküli segélyt és egyéb támogatásokat lehet vele felvenni, útlevéligényléshez, jogosítvány kéréséhez kell.

***

Időközben az új management company, amelyik a telep ügyeit intézi, aktiválta magát, s az egész telep adatai a webre kerültek, regisztráció, jelszó és emailcím birtokában megnézhetőek. Csodás. Így legalább mindig rajta tudom tartani a szemem, hogy mennyit fizettünk be már a közös költségből. Bár részletesen kikérdeztek bennünket arról, hogy kinek van hozzáférése a lakáshoz, telefonszámokkal, elérhetőséggel, stb. ezt nem írták fel a weboldalra. Talán attól tartanak, hogy később, valaki bepereli őket, ha mondjuk az adatai kéretlenül kikerülnek onnan...

Ezzel kapcsolatban volt egy érdekes, inkább bosszantó, mint mulatságos eset, a magyar követség részéről. Egyik nap kaptam tőlük egy emailt, hogy lesz valamilyen gyerekprogram. Amolyan körlevél volt, ahol elkövették azt a hibát, hogy olvasható volt az összes címzett emailcíme... Írtam is iziben egy kissé pikírt hangú emailt, hogy nem örültem neki, hogy a kezembe került másik többszáz magyar emailcíme, amit ugye, bármire felhasználhatok... Pár perccel később megpróbálták visszahívni a mailt, s később, bár kértem, hogy a címemet távolítsák el a listáról, újra megkaptam a gyerekprogramról szóló üzenetet. Édes Istenem, erre azért figyelhetnének egy ilyen intézményben, nem? A dolog másoknak is feltűnt, cikk is jelent meg róla  egy, az itteni magyarokat tájékoztató weboldalon. 

***

A múltkor a Határátkelő blogon feltették a kérdést, hogy ki hol élne legszívesebben. Kapásból az jutott eszembe, hogy itt, de vidéken (még nagyon hatott a kirándulásunk), és aztán az ugrott be, hogy ha lehet, egy olyan helyen laknék, ahol normális vízvezetékek vannak... Ami ugye, itt nem magától értetődő. Mostanság annyi gondunk van a fura víz/és fűtésvezetékrendszer miatt, hogy néha hajlamos vagyok magamba omlani. Legutóbb ugye, írtam, hogy a wc tartály utántöltése nem állt el, csorgott-csorgott, ami zavarta az éjszakai pihenést. (Aztán Róbert megmutatta, hogy a sok csap közül melyik zárja el az oda tartó vizet, hurrá.) S ő magyarázta el, hogy ez is, akárcsak a fürdőszobai csap és a zuhanyrózsa, a melegvízben úszkáló fémlerakódások miatt tömődik el. A csapot a minap tisztítottuk... Kiskanálnyi lerakódást mostunk kis belőle, rémes volt. 

Azóta Youtube videók és szakmai weboldalak segítségével kiokosodtam, hogy az egész melegvizes tartályt, s a szűrőket évente-kétévente kellene tisztítani, leengedni, de ezt nem mondja senki a jámbor polgárnak. (Na ja, kell a meló a vízvezetékszerelőnek.) A WC-tartály időnként újra és újra problémát okoz, ilyenkor jó alaposan meglocspocsolom benne a vizet, s így legtöbbször sikerül kimozdítanom a szennyeződéseket a helyéből, anélkül, hogy a szűrőhöz hozzáférnék, s ez után az utántöltő szelep megint jól zár. Most már megtanultam, mire kell figyelni wc-lehúzás után: ha a töltés végeztével a központi szelep egy elmart nyakú kacsa hangját hallatja, akkor rendben van, jól zárt a szelep. Ha többször is nyekken, vagy nem nyekken egyáltalán, akkor kell menni, vizet megmozgatni a tartályban...

Mindenesetre ez a fajta angolszász belső vízvezetékrendszer az egyik legfurább, és legbosszantóbb rendszer, amivel találkoztam.

Drukkolnak az írek

Nagy meccs volt ma, Mayo megye csapata játszott Dublin ellen, az országos bajnokság döntő játszmája, írfoci meccs volt. Soha nem voltam írfoci-rajongó, nem úgy, mint Trish barátunk, aki a legtöbb Clare-meccsen kint van, csuklóján a megye színeit viselve, fonott szalagon. Igazából nem is tudom, hogy valóban drukkol-e nekik, vagy csak a megyéje iránti lojalitásból teszi, mindenesetre ha Clare játszik, Trish aznap biztosan nem ér rá.

Akarva-akaratlanul is észre kellett vennünk, hogy valami nagy döntő készül, mert ahogy nyugaton jártunk a Wild Atlantic Way-en való pár napos tekergésünk során, alig értünk be Mayo megyébe, feltűnt, hogy majdnem minden zöld-piros szinű. Nem túlzok, minden ház, bolt, farm- vagy birtokbejárat, üzletkirakat, egyéb útszéli tájékozódási pontok, vagyis MINDEN fel van lobogózva, vagy a hurlingcsapatot éltető táblák vannak leszúrva az út mentén, amelyen különféle üzletek és vállalkozások küldenek lélekemelő és buzdító üzenetet a megyei csapatnak. Még egy nagy fotót is láttunk, amin egy kisfiú és díjnyertes, csapatmezfelsőt viselő birkájával üzen nekik. Vagy talán be volt festve a birka? Olyan gyorsan suhantunk el a tábla mellett, hogy nem láttam pontosan, de a festésre is találtam példát:

Mert ha drukkolás, akkor nem ismernek visszafogottságot az írek.

Az ország nyugati fele még így, a hűvösebb idő beköszöntével is meglepően tele volt turistával, pl. tegnap este Westportban nem kaptunk asztalt egyetlen olyan helyre sem, amely a kinézettek, és a szállás recepciósa által ajánlottak voltak. Továbbá nem volt szabad repülőjegy az Aran-szigetekre sem, ahová egykor mint ifjú házas vágytam, de az andalgós, naplementecsodálós világvége-érzethez komppal lehet (főleg) odajutni, de a komp és én nem vagyunk barátok. Így, amikor kiderült, hogy az elkövetkező 3 napra nincs repjegy, hamar meghátráltam, s mentünk tovább.

Bár mint írtam, nem érdekel az írfoci, de a megye csupa zöld-vörösbe öltözöttsége azért magával ragadó volt. Valahol a rádióban még korábban elcsíptem egy beszélgetést a Mayo-megyeiek esélyeiről, s feltűnt, hogy valami ősi átkot emlegetnek, ami miatt a megye csapata 1951 óta nem nyert országos bajnokságot. Még a külföldi (feltehetően kelet-európai) pincérnő is erről mesélt hosszan, amikor megkérdeztem tőle, hogy mikor ér véget a szezon a szállodában, ahová végül betértünk enni Westportban. Elmesélte, hogy hétfőn még az iskolák sem nyitnak ki, mert vagy az örömüket, vagy a bánatukat fogják majd a szülők sörbe fojtani vasárnap este.

Hazafelé a főúton még a megyehatáron kívül is, egészen Dublinig láttunk táblákat, a nagyobb körforgalmak mentén minden tele volt tűzdelve velük, a főút feletti utak hídjait feliratok, zászlók és üzenetek borították, sőt, egyik helyen gyerekek ugráltak zászlókat lengetve, alighanem a meccsre tartó Mayo-megyeieket buzdították volna. A legmulatságosabb az volt, hogy az egyik hídon szintén gyerektársaságban, egy papnak öltözött ember lengetett egy hatalmas keresztet, csupa vörös és zöld zászlóval körülvéve. Az átokra célzott a furcsa öltözetével!

Mert egy papi átokról van szó, ma utánanéztem a neten. Mayo 1951-ben lett utoljára bajnok, s a legenda szerint a csapat diadalmasan vitte haza egy teherautó platóján utazva a Sam Maguire-kupát (amit csak röviden Sam-ként emlegetnek a plakátokon, pl. Bring home Sam! Bring Sam back to the West! (vagyis Hozzátok haza Sam-et! Hozzátok vissza nyugatra Sam-et!) Útközben a lelkesen ünneplő csapat Foxford városkában egy temetés mellett haladt el, s nagy örömükben - így szól a történet - elfeledték megadni a halottnak kijáró tiszteletet, s nem álltak meg. A temetést vezető pap (mások szerint a halott egy hozzátartozója, egy asszony) megátkozta a csapatot, mondván, hogy Mayo addig nem lesz újra bajnok, amíg az akkori győztes csapat utolsó tagja is él.

Az átkot sokszor emlegetik, s a sokadik vereség után még a legcinikusabbak is megrendültek abbéli hitükben, hogy Mayo egyszerűen nem elég erős csapat, hogy nyerjen, valamin mindig elúszott a győzelem, főleg a meccs második felében szoktak hibázni. Közben lassan-lassan megöregedtek, meghaltak a csapat tagjai, s ma már csak ketten élnek: – Paddy Prendergast és Dr. Pádraig Carney, előbbi Kerry megyében él, utóbbi Kaliforniában. Az átok annyira foglalkoztatta az embereket, hogy még egy ír nyelvű művészi rövidfilm is készült nemrég, amelyben orvos főhőse óriási dilemma előtt találja magát: a bajnoki meccs előtt kiderül, hogy egyik, rossz állapotban lévő betege nem más, mint az egykor győztes Mayo-i csapat tagja...

Hogy, hogy nem, Mayo-nak azóta nem sikerült a Shannon folyó túloldalára, hazavinnie a kupát, pedig már több mint nyolcszor jutottak a győzelem közelébe. Utoljára ma délután, igen-igen szoros küzdelem mellett kaptak ki, s a kupa Dubliné lett. A még élő csapattagok szerint az átok butaság, maguk sem tudják, hogyan kezdődött, mert, ahogy a 89 éves Dr. Carney mesélte, a csapat nem egy teherautó platóján utazott haza, hanem kik autóval, kik vonattal, nem is tudják, vagy emlékeznek rá, hogy elmentek-e temetés mellett hazafelé, számukra rejtély, ki kezdte a sutyorgást a megátkozott csapatról...

De ez a lényegen nem változtat: Mayo ma ismét kikapott. A csodás hangulatú drukkolás nem hatott, a felzászlózott megye ma nagyon szomorú. Képzelem, milyen lehet a hangulat... Az biztos, hogy az a kedves, csevegős pincérnő ma nem fog a műszakja végeztével hazamenni, hanem a búsongó drukkereknek fogja egyre csak vinni a söröket...