Jégsaláta

Már nem tudom, milyen indíttatásból vettem le a jégsalátát a boltban a polcról. Amióta megint heti egyszer vásárolok, kissé nehezen állítom össze a menüt, sőt, továbbmegyek: nem állítom össze, csak halvány elképzelésem van arról, hogy mit is fogunk enni esténként.  Bevásárló lista mindig van azért, de a bolt közepén elkap a jaj, hátha ez is kell-érzet, és így aztán, ha nem figyelek, ötletfoszlányokkal az agyamban olyasmit is megveszek, amit esetleg nem kellene... 

Még emlékszem rá, hogy egy újságban egy régi cikkben "nutritional weakling"-nek titulálták a jégsalátát, de sokat ettük egészen addig, amíg az ilyesmire figyelni nem kezdtem. Talán azért nyúltam érte, mert variálni akartam az eddig vett little gem-mel (a római saláta közepe), ami frissebb, üdébb színű, ízesebb, s egy elég kettőnknek a salátához. A nagy jégsalátából pedig mindig maradt. S jobb, ha nem ül saláta a hűtőben, mert félelmetesen értek hozzá, hogy később összefonnyadva találjam meg, más dolgok mögé kerülve. Háztartási alapismeretek: egyes.

Este aztán nekiálltam felszeletelni. Egy negyedet vágtam csak ki belőle, azt akartam egészen vékonyra felszeletelni. Ráemeltem a kést az első vágáshoz, s olyan déja vu-m támadt, hogy ihaj. Ott voltam megint a Londis pultja mögött, illetve az alacsony asztalnál, ami munkaasztal és tároló volt egyben, előttem a jókora, színkódolt vágódeszka (zöld a zöldségeknek), a kezemben a keskeny, hosszú, recés kés, amivel a négy vagy öt fej jégsalátát kellett felvágnom. Minekutána alaposan megúsztattam őket a vízben. Negyedbe vágtuk őket az úszáshoz, s sosem sikerült belőlük teljesen kirázni a vizet, hiába raktam konyharuhára, mindig nedves maradt a deszka. Ha szétválasztottuk volna a leveleket - ami amúgy sem sikerült volna, mert mindig szoros fejek voltak, s inkább szakadtak, mint szétváltak - sosem fértünk volna el velük a mosogatóban. Így nem meglepő, hogy a szétrázogatott salátában egyszer centis mezítelen csigát talált egy vevő. Plusz protein! Volt botrány. 

Akármekkora volt az a vágódeszka, a salátából felvágás után jutott mindenhová, a vékony szálak nedvesen tapadtak mindenre. Rengeteget elhasználtunk abból a vékony lapú, kék konyhai papírtörlőből, amelyet hatalmas tekercsekben kaptunk takarításhoz, törléshez. Az is egy külön harci feladat volt, hogy a közepéből kifejtsük a merev kartontekercset, aminek a végéhez volt ragasztva maga a törlőpapír-tekercs első lapja. Aztán be kellett rakni a tekercset a falon lévő tartóba... S onnan húzogatni ki a megfelelő mennyiséget a víz felitatásához. 

Megjegyzem, salátacentrifugánk nem volt. Már olyan nagy, ipari, amilyenhez később az Üzemben volt szerencsém. Maradt a rázogatás, a konyharuhás-papíros törölgetés. Kínszenvedés volt, na.

S mit nem adtam volna akkor egy olyan magas, széles éles bárdért, amivel pl. a kínaiak vágnak gyakorlatilag mindent, mennyivel gyorsabban ment volna a szeletelés, mint keskeny pengéjű késsel. De a Londisban minden beszerzésért meg kellett szenvedni, először elsírni a bánatot a managernek, aztán engedély fentről... Az Üzem felüdülés volt ehhez képest.

Szeletelés közben eszembe jutott, mennyire hálásak voltunk egy kollégának, aki délutánonként - ha nem volt más tennivaló a boltban - unalmában felvágta nekünk a salátát másnapra. Meg is dicsértük a keze munkáját, amire mondta, ez semmiség, otthon szokott csinálni stir fry-t (ezzel a kifejezéssel is akkor találkoztam először), volt alkalma gyakorolni.

A déjá vu után hosszan törtem az agyamat, mi is volt a neve ennek a srácnak, de Susan, egykori kollégám sem emlékezett rá, szerinte az ő ideje előtt volt. Amire emlékszem, hogy a fiú nagyon jó munkaerő volt - nem mindenki volt olyan buzgó, hogy nekünk előkészítéssel segítsen! -, s pilóta akart lenni. Először a légierőhöz akart csatlakozni, mert onnan állítólag sima az út a kereskedelmi pilótaságig. Aztán amikor kilépett, egy alkalommal egyenruhában jött be, már nem emlékszem, hogy a máltai szeretetszolgálat mentőjét vezette-e, vagy egy másféle mentőautót, de ez az utolsó emlékem róla. Susan szerint Mark volt a neve.

Susan nevetve mesélte, amikor fenti emlékeimről beszéltünk, hogy a gyerekei mindig megjegyzik, milyen akkurátus pontossággal vágja fel a paradicsomot, és rakja a szendvicsekre... neki is volt alkalma gyakorolni bőven, amikor együtt dolgoztunk.

***

Önkéntességemre sosem volt szükség, nem hívtak konyhai segítőnek. Nem is fognak. Anyósom ellenben főz, hetente kétszer, családoknak, ahol a szülők elvesztették az állásaikat. Így a családból azért szerencsére akad valaki, aki hathatósan tesz mások életének megkönnyebbítéséért. 

A nyitás első hete

Tegnap tettem egy nagyobb autós kört, ilyen-olyan vásárlási céllal. El kellett mennem a városka szélén lévő bolttelepre, ahol most megváltoztatták a behajtás-kihajtás rendjét. Ugyanis szinte állandósult a sor a barkács/kertészeti áruház előtt, így egyirányúsították a forgalmat. Korlátok terelik a várakozókat, itt-ott táblák kérik a türelmüket. Kézfertőtlenítő mindenhol. A parkoló feltűnően tele volt, s vagy negyven ember sorakozott előtte, míg a többi boltnál bőven volt hely. A bútorbolt csak egyéni időpontegyeztetéssel egyenként fogad érdeklődőket, online lehet vásárolni, s ki is szállítják a bútort, ha kell. Amikor rájöttünk, hogy a kanapé rugója megadta magát, egyik ötletünk az volt, hogy innen veszünk újat, mert ők el is viszik a régit.

Az állateledel boltnál szintén korlát, balról be, jobbról ki lehet menni, itt is kézfertőtlenítő, s az ajtót az egyik alkalmazott húzta széjjel, nem nyílik magától, ő inti be a várakozókat. Ugyan erősen javasolják a boltokban a maszkok viselését, de volt, aki enélkül ment be. Elismerem, fura érzés, megérkezéskor kézfertőtlenítés, aztán felakasztani a fülünkre, eligazgatni, futó pillantás a tükörbe, fed-e mindent, amit kell... aztán boltból kijövet megint fertőtlenítés, kocsiban maszklevétel...

Az utakon a régi volt a forgalom, elmúlt a nagy kihaltság ideje. A kijelzőkön csupa otthonmaradásra, vagy összefogásra buzdító felirat, We Are In It Together, Stay Strong, Stay Home - a megszokott időjárásjelentések, vagy dugóra való figyelmeztetések helyett. Elautóztam a piac épülete előtt: fájt nagyon a Closed Until Further Notice felirat. Lassan úgy érzem, már minden poszter, felirat sárga/fekete lesz, csöppnyi pirossal: Covid-19 színek. Az új bevásárlóközpont és lakótelep épületein ismét dolgoztak a munkások, lent a parton is megindultak a munkagépek, ott, ahol egy új lakótömböt húznak fel. Elvileg idén nyárra kellett vona, hogy készen legyen. A kocsmák előtt csupa üzletberendezési cégek kisteherjei álltak, megy a munka odabent, gondolom, alakítják át a kocsmákat, hogy az előírásoknak megfeleljenek. Igen kiváncsi vagyok, milyenek lesznek majd a várva-várt nyitás után.

A Harbour Bar-ból lehet tósztolt szendvicset és nagy üvegpalackban sört kérni, kiszállítással... 

A parton végig feliratok, a lezárt parkolók közül csak párat nyitottak meg, gondolom, ott is inkább a melósok kocsijai parkolnak. Most már majdnem minden étterem átállt elvitelre/kiszállításos főzésre, beülni nem lehet sehová. Majd később. A promenádon továbbra is sok a sétáló. Ugyankakkor a nyilvános WC nincs még nyitva, láttam egy apukát, aki idegesen próbálgatta a rácsos ajtót, míg másik kezét rángatta a kisfia.

Nálunk a telepen folyik a társasági élet, ha kisüt a nap: kisebb csoportok ülnek a gyepen, gyerekek bicikliznek, fociznak, sőt, megint megjelentek a régi, romos öltözők mögött gördeszkázó kamaszok, hallottam a deszkák csattogását. A közösségi kiskertben már a kisebbik fóliasátorra is ajtó és zár került, mert a bent lévő paradicsompalántákra földet rugdostak a gyerekek. Hogy kinek a gyerekei, telepiek-e vagy sem, arról nem szólt  a fáma. 

Még mindig kapom a vírussal kapcsolatos kérdőíveket, hogy áll a mentális egészségem,  mennyire érinti a lockdown a vállalkozásomat, változott-e valami  a bevásárlási, evési szokásaimat illetően. Változott. Átálltunk a napi kétszeri étkezésre. Meglepő módon folyamatosan elfelejtek vizet inni. Mindig emlékeztetnem kell magamat erre. Mondjuk az a kétszeri étkezés a késői fekvés, kései kelés miatt is van. Elhatároztuk, hogy megpróbálunk visszaállni a korábbi kelésre, korábbi fekvésre, de kicsit hülyén álltunk neki, s egyből két órával előbb feküdtünk le, mint szoktunk. Így aztán nem csoda, ha az elmúlt két éjjel nehezen aludtunk el, mintha utaztunk volna  - ezen még finomítani kell. Inkább fáradtan ébredtünk, mint kipihentem, forgolódás, zavaros álmok, akárcsak egy időeltolódás esetén.

Na de a lényeg, a lényeg! Esett! Esik! Már tegnap reggel olyan fura volt az ég, s délutánra, mikor hazaértem a kocsimosásból, határozottan hideg lett, mint a kora tavaszi időben. Estére a szél is feltámadt, s mire ágyba kerültünk, már esett. Úgy örültem! Hosszan, kitartóan esett, ma reggelre minden növény valahogy kackiásabban áll a cserepében. Teregetés közben azt hittem, vadul csapongó fecskéket látok a telep felett, de csak széltépte-kergette falevelek voltak, amiből a bejárati ajtó elé is bőven jutott. Közben már megjött a figyelmeztetés, igen szeles idő várható holnap délig. 

S a nagy örömömet csökkentette, hogy az ajtó előtt lévő Ribes sanguineum (általunk csak afrikai vadászribizlinek titulált), nagynehezen meggyökerezett saját csemetém szép nagy hajtásait az alatta lévő borostyán ágak (amelyek nyilván vadul csapkodtak a szélben) letörték. Illetve csak elroppantották, így feltámasztottam s kikötöztem az ágacskákat, remélve, hogy még sikerül összenőniük, s beköltöztettem az ablakba. (Vérvörös ribiszke a neve magyarul.) Így sikerült már megmentenem az egyik fás szárú virágomat, amikor az egyik gyerek berúgta hozzánk a labdáját, s az pont az egyik cserépen pattant meg. Azóta a fás szár összeforrt, némi dudor van a helyén, s a növény él. Most is ebben reménykedem.

A teregetés amúgy teljesen felesleges volt, mert óránként ment el a nap, s vonult át felettünk egy-egy gyors zápor. De inkább essen pár napig, aztán jöhet megint a meleg. S akkor végre tudunk bodzavirágot szedni!

Amúgy macskacsökkentési akció van folyamatban. Macut próbálom leszoktatni arról, hogy az ajtó előtt várakozzon. Igen, teljességgel tisztában vagyok vele, hogy csakis az én hibám, nem kellett volna ideszoktatom, meg is bűnhödöm érte. Nyomja hozzám a kerekded kis seggét, én meg siccelek, s lököm el. Viszme ki a szemetet, nyávogna üget utánam. Szerencsére tegnap már csak az eső tartotta az ajtó előtt, ha kinyitottam az ajtót, siccelnem sem kellett, fújtatva húzódott el. Remélem, hamarosan veszi a lapot. Kis nyomoronc, sajnálom, hogy így járt velem. De a menedék ott van a bokor alatt, aludhat ott, ha akar.

Bizonytalan jövő

Tegnap megjött a hivatalos email a Félcsöcsűtől, októberig nem kell bemenniük az alkalmazottaknak az irodáikba. Az elmúlt hetek parkolóhely-díját is visszautalták, hurrá. V. remekül tud dolgozni itthonról is, ugyan nehezen viseli - érthető módon - hogy konferencia-beszélgetéseit néha megzavarja a kukásautó érkezése, vagy a kertész zajos fűnyírógépe, esetleg a ház előtt toporzékoló kisgyerek, akinek a sikoltozása is eléggé behallatszik... Telepi zajok, nyilván másnál is megvannak. S valahogy nem vesz rá a lélek, hogy a tanácstalanul álldogáló elsőgyerekes apukához odamenjek, hogy ugyan, terelje már odébb a kicsit a háztól... Főleg azért sem, mert a kisfiú iker, double trouble, van elég baja, s különben is, hova terelné. A hang amúgy is nagyon felerősödik itt a tömbök között, egy macskát üldöző szarka már komoly zajkárt tud okozni, s két szomszéd beszélgetése is jól követhető - s zavaró.

***

Tegnap jött egy hosszú email a piac elnökétől. A piacok éves gyűlése Zoom-on a hónap végén lesz megtartva, s kiváncsi a véleményünkre az esetleges nyitásról. A szabadtéren árusító piacok már nyithatnak, biztosításunk is van erre, tehát elvileg mi is árusíthatnánk a parkolóban. Kérdés, akarunk-e? Megosztottam a levelet V.-vel, kiváncsi voltam a véleményére. Ahogy V.-nek is, nekem is feltűnt, hogy az email már eleve úgy volt megfogalmazva, hogy abból kitűnt: nincs s nem lesz ehhez senkinek kedve. Telefonon felvenni a rendelést (megkűzdeni az esetleges utolsó percben beeső igényekkel), továbbítani az érintett tagnak, begyűjteni, dobozolni, egy adagban átadni a vevőnek, mindeközben távolságot tartani, aztán összesíteni az eladott cuccokat... Munka, munka, munka, amire a főleg idősekből álló csapat nem vállalkozna. Azt már sejtem, hoy az egész dolog ellen éppen azok berzenkednének leginkább, akik eddig sem szívesen vállaltak extra teendőket a piacon. A maradék 6-7-8 ember pedig csak sóhajt.

S úgy tűnik, egy ilyen steril, rideg, csevegés és kávézás nélküli piacozás éppen csak a víz fölött tartaná a piacot, s éppen azt ölné meg, ami miatt az emberek oda járnak: a társasági hangulatot, a régimódi teázást a gyepen, kis sütivel, a pletykák, a helyi hírek cseréjét... Betty úgy fogalmazott, az emberek nem is annyira a termékek miatt jönnek, hanem a megszokás, a társaság miatt. Szombati rutin, piacra menni, találkozni a többiekkel - ez egyaránt érvényes vevőkre, tagokra.

Ötleteket várt tőlünk, ötleteket akartam küldeni, hogyan lehetne megoldani, egyáltalán, akarjuk-e megoldani? A fejem kavargott, főleg, miután váratlanul felhívott az egyik tag, s ő azt mondta, most nem nyitna semmiképp. A tagok idősek, a vevők jobbára idősek, a fiatalabb családok az új telepekről csak nemrég kezdtek el felfedezni minket, s költésük nem jelentős. Várjuk ki a vakcinát, írtam végül Betty-nek, a telefonhívás hatására is, de a fejem tele volt ötlettel, későbbre, hogyan lehetne majd nyitni, plexilapok mögül, hogyan lehetne minimális érintkezéssel megoldani az árusítást... A fejemben végigvettem, mások hogyan csinálják Bray-ben, a boltok, a kávézók... s igen, nem annyira a vásárlók, hanem az eladók védelme tűnt fel. Persze, van kézfertőtlenítő az ajtóban, papírtörlő a kosárhoz, de az már mindenkin magán áll, hogy maszkot visel-e, használja-e ezeket a dolgokat, s utána nem tapogat össze mindent figyelmetlenül. Árut, és magát is. 

Alighanem túl hamar reagáltam a levélre, mert más még nem írt vissza, s utólag elolvasva az én emailem is kapkodónak tűnt. Annyi minden "ha" van még a levegőben... 

Az ország tiszti főorvosa, Dr. Tony Holohan már olyasmit nyilatkozott (hm), hogy tulajdonképpen "legyűrtük a járványt", a meglévő esetek - s jaj, de finoman fogalmazott - csak "bizonyos közösségekben" (értsd: öregek otthonában, menekült- és hajléktalanszállókon) fordulnak elő, és egyes foglalkozások körében (értsd: idénymunkásokat /is/ alkalmazó húsfeldolgozókban, és egészségügyi dolgozóknál). A fene tudja... nem tetszik nekem ez a nagy magabiztosság. Az utolsó körlevélben 16 halottat és 51 új fertőzöttet mondtak. Napok óta csökkenő számok, remélhetőleg így is marad.

A vélemények, mint mindig, mindenhol, megoszlanak: nyissunk már jobban, lehessen menni, szabadság kell, ne üljön a kormány nanny-ként a nyakunkon, mások pedig - pl. mi - megvagyunk a csukott ajtó mögött. Hátha jön még kutyára dér.

Egyébként itt a telepen már összejöttek egyes szomszédok az előkertjeikben születésnapokat ünnepelni: léggömbökkel és neonfényben szikrázó feliratokkal ünnepeltek, színes zászlócskák voltak kihúzva az alacsony kerítésre, ment a poharazgatás... egyik ismerősünk, aki egész nap otthon van egy egyévessel, már pedzegette, hogy tartsunk egy szolid koktélozást a green-en, valamelyik meleg nyári estén, rágcsák, jégkocka, behűtött pohár, takarókon elüldögélünk szigorúan tartva a 2 métert... bár, hogy az elszabaduló gyermek után majd ki fog futni, arról nem szólt a fáma!

***

A szerelde, ahová majdnem az összes kocsinkat vittünk, 38 év után bezár. Mit mondjak, elmorzsoltam pár könnycseppet. Ugyan elég messze van, át kell érte vágni Dublinon, lehetőleg korán, elkerülendő a forgalmat, de mindig bízhattunk bennük. Amikor a márkaszervíz vagyonért akarta kicserélni az elszakadt motorháztető-emelő zsinórját, Gerry akkor is jóval olcsóbban megcsinálta, s nem számlázott minden apró mozdulatért. Nemcsak szerelőként kedvelem, hanem emberként is. Valamiért úgy gondoltam, hogy majd a fia viszi tovább a műhelyt, de sajnos, nem. Végleg bezárnak június végén. V. szólt, amikor a lockdown után kinyitottak, hogy lehet menni hozzájuk megint, így még utoljára sikerült egy éves szervízre beiratni Julie-t. Utána pedig... talán az olaszautó-s csoport majd ajánl valakit, illetve egyik ismerősöm ajánlott egy lengyel tulajdonú műhelyt... Meglátjuk. Mindenesetre end of an era, ahogy mondani szokták. 

Óvatos nyitás, csökkenő betegszám

Módfelett elégedett vagyok. A mézes emberekkel teli csomagot feladtam, postai kartondobozban, amelynek falát kibéleltem buborékos fóliával. Az emberkék egyenként celofánba voltak csomagolva. Egymáson hevertek, de nem volt köztük kibélelés. Szerdán dél felé voltam a kispostán, feladni, s a rendelő már másnap reggel megkapta! Sértetlenül, mindegyik túlélte az utazást.

A csokis tart napokig kitartott. Tegnap ettük meg az utolsó vékony szeletet. Erre a hétre tervezem az anpant, de abból majd a kliensek kapnak, tesztnek, ajándékba, mert V. nem szereti a babpépet. Most pedig croissant-tészta érik, mert nem kér V. születésnapi tortát, se WC-papírtekercs-, se vírus alakút, hanem croissant-t szeretne.

Közben egy születésnapi torta megrendelést is kaptam júniusra. Kislánynak lesz, unikornis lesz a téma. Ebben már járatos vagyok. De most csak egy kicsike tortára van szükség, s a vajkrémből készült sokszínű sörényt most majd vékonyra sodort cukormázból készítem, mert a vajkrém nem nyerő. Szerintem szebb is lesz, mint a vajkrém,ami minden színnek ad egy enyhe sárgás beütést.

A rozskenyér mizéria folytatódott... Nem volt rossz, de nem volt elég rozsos. Hm. Most az összes kovászt kihagytam belőle, több rozzsal és kevesebb fehér liszttel váltottam ki. Érzésem szerint már rég nem a Lidl-es kenyeret kellett volna reprodukálnom, hanem a rendelő ízlését eltalálnom. Közben - miután elsírtam bánatomat - egy pék ismerős mesélte, hogy egyes boltok rozskenyereiben a rozs ízét a pörkölt árpamaláta liszt adja... s a kenyérben csak némi világos rozs található... Ó, hogy az a... Én itt erőlködöm valódi, bio, teljesőrlésű rozs használatával, a megrendelő pedig egy kvázi ízfokozó ízét kéri számon rajtam?!

Sírva röhögtem, nna. Aztán férji bíztatásra (is) udvariasan nemet mondtam a további próbálkozásokat illetően, megelőzve az utolsó vekni tesztjét. Átvittem nekik, kész. Ami nem megy, ne erőltessük, hogy nagyobb közhelyet ne vegyek elő.

Eszembe jutott most a történet gyermekkoromból, amikor a menzai aranygaluskáról és borsodóról áradoztam a nagyinak, aki unszolásomra egyszer, végre csinált nekem aranygaluskát, borsodóval. Megkóstoltam.... döbbenet. De ez nem az igazi! - kifogásoltam (pofátlanul). A galuska még csak-csak, de a sodó sűrű volt, nem olyan folyós, mint a menzán, ahol könnyedén ki lehetett tunkolni az edény aljáról... Nagyanyám érthető módon meg volt sértve. Többet nem kaptam ilyet. Bizonygathatta nekem, hogy az ő változata az igazi, nem hittem el. Kamaszos arroganciával védtem a menzait. Sok évvel később értettem meg, hogy a menzán a lebutított, szó szerint higított változatot kaptam.

S még én osztottam ki szegény nagyimat.

***

Ma végre, végre! úgy tűnik, hogy esni fog. Nagyon várom. Volt néhány szép, meleg, napsütéses nap, ki is ültem egyszer hangoskönyvet hallgatva kötni. A minta egyszerű, ezért néha lehunyt szemmel tudtam élvezni a fény vörösét/liláját a szemhéjamon, a felolvasó hangjával egyetemben. Aztán kikapcsoltam, s csak a madarak motozását hallgattam. Érdekes volt nézni, ahogy a kis cinke végigvizsgálta a fenyő virágait, ide-oda bebökve csőrével, s csőr nyomán szállni kezdett, finom, sárgás felhőcskeként a virágpor. A fenyő alatti virágokat mintha valaki finom porral szórta volna be: csupa pollen a kert. 

Tegnap lemerészkedtünk a promenádra, mert kinyitott a kedvenc fagyisunk, s muszáj volt egy affogátóval megünnepelni a nevezetes napot. Csak rajtunk volt maszk... Azért érezni az embereken, hogy tartanak egymástól, ha nem is maszkoznak, mindenki kerülgette a másikat a járdákon, s a promenádon is: ide felfestettek sávokat, hogy a sétálókat segítsék. Igaz, a hivatalos előírás szerint boltokban és tömegközlekedési eszközökön kötelező a maszk, máshol nem. Jól megizzadok alatta fél óra alatt, hiába, amolyan kínai, egy bevásárlást kibírok alatta, de hosszabb sétát nem. Azt hiszem, legközelebb inkább a vékony kör nyaksálam lesz a nyerő.

Nagyon sokan voltak lent a parton. Mint egy átlagos nyári napon: kutyasétáltatók, babakocsisok, focizó gyerekek a gyepen. Az egyik mellékutcában nyíló új kávézó előtt jelentős sor állt, a rendelő ablak elé a kézfertőtlenítőn kívül egy kisszék is került, hogy leülhessen az éppen soros rendelő. 

Ma van egyébként az országos nyitás első napja. A mi kis ír buborékunkból fura volt hallani öcsémtől, hogy ő már rendesen jár dolgozni Ausztriába, bár arról nem szólt, hogy hányan vannak az irodában. Sőt, a felesége is jár hetente kétszer, egyedül a gyerekeknek nincs még iskola. Nálunk pedig azért még óvatosak a nyitással. 

Beszélgettem egy itteni barátnőmmel: a férje, aki főleg riasztókat szerel, már szintén jár dolgozni, igaz, talpig védőfelszerelésben, s rendszerint úgy, hogy amíg dolgozik, a kliens a kertben várakozik, vagy elmegy sétálni. Robbie-t, aki világéletében dolgozott, s felneveltek 6 gyereket, s van 12 unokája, kissé megviselte, hogy 3 hétig az állam fizette neki a segélyt, hogy vállalkozóként talpon tudjon maradni. Ő még az a nemzedék, amelyiknek ez szégyen, s csak vonakodva töltötte ki a kérvényt, a gyerekei bíztatására. 

A piac még nem nyithat ki, mert zárt épületben árul. A szabad ég alatt vagy ponyvatető alatt üzemelő piacok kinyithatnak. Az Üzem felől még nincs hír, egyelőre kiszállítással teadélutánhoz való sütiket, és szendvicseket lehet rendelni tőlük, vasárnaponként. Ahhoz én nem kellek.

"Nyitnikék"

Hahahaha, nevettem tegnap magamon, mert három napja elfelejtettem fordítani a naptáron... A konyhai falinaptár az, ami jobban számít, a rendelésekkel - a szobait, ami öröknaptár és sok éve szolgál, még csipás szemmel szoktam átfordítani a következő napra... De ez elmaradt pár napig. Ez is. Egybefolynak a napok. 

A macskák mostanság nagyon aktívak, szinte naponta takarítom a vadászat nyomait: a környék egérpopulációja igen sűrűn gyászol. V. szólt tegnap, hogy "keresnek", s valóban, először az ablak, majd az ajtó előtt feltűnő Pocak délben jött be, igen nyugtalanul. Evett, de többször szinte a falat közepén fordult el a táljától, hogy menjen egy kört körülöttem, fejvakarást követelve, kurrogva, azon a kedves kis hangján. Gyanús volt ez a nyüzsi, a remegő oldala, s valóban, egy, az ablak előtt heverő tetem okozta izgalmát, mert még nem ülepedett le benne az adrenalinroham, amikor beengedtem enni. Mire felöltöztem, és mentem ki utána a kis takarítókészletemmel, az egértetemnek nyoma sem volt, gondolom, a szárazkaja okozta egyhangúságot javítja majd vele.

(V. szerint egyébként már régen kiérdemeltem a telepiek szemében az "őrült macskás nő" elnevezést.)

Reggeli műsorként előfordult, hogy hajnalok-hajnalán, fél hatkor például, minek utána kissé elült a madarak hajnali kórusa, alkalmanként felhangzott Manci hívó szava a kertajtó elől, vagyis a hálószobában halljuk. Ízig-vérig nagyvárosi férjem tréfásan nehezményezte, hogy először a madarak, utána a macska, majd esetleg, mindezt megkoronázva a macskát kergető szarkák zavarják kora reggeli nyugalmát. Ezután egyébként visszaalszunk, s a következő időjelző Zajosék ébredése, amikor 8-9 felé megindul a gyerekek rohangálása  a konyhában felettünk. Lockdown rutin.

De legalább csökkenni látszanak a betegszámok.

***

Megkaptam az első külsős rendelést, majd a másodikat. Május végén már összejöhetnek a családok, nagyik az unokákkal, így az egyik kliensem mézes emberkéket rendelt az első gyerekpartira, amikor újra látogathatóak lesznek a hónapok óta nem látott csemeték. Ugyan küldtem én már Nápolyba is mézest, s meg is érkezett sértetlenül, de azért nagy az izgalom: sikerül-e majd úgy becsomagolnom őket, hogy túléljék az egy-két napos postai utat Dublinba. A másik megrendelés telepi, de végre dekorált aprósütire, egy 70. születésnapra.

Félig optimistán, félig kétkedően kiakasztottam a múlt heti újság hátlapján szereplő "nyitási tervezetet". Ha minden jól megy, nyár végére már ismét nyithatnak a kávézók. HA minden jól megy. Sokaknak tele a micsodája a megkötésekkel, főleg azoknak, akiknek kellene a munka és a rendes fizetés, nem a kormány adománya, kellene a (kis)lakásból kimozdulás, - ők érthetően türelmetlenek. A másik csoport óvatoskodó, kivárna, maradna még a seggén, nem tudják elképzelni, hogy biztonságosan visszamehetnek dolgozni, félnek a második hullámtól, az újra elszabaduló betegszámtól, maszkosan mennek  mindenhová, s mint én, féltik a szaros kis életüket. A harmadik csoport gyászol, s egyéb dolguk van, mint beszállni a másik két csoport vitájába.

Az időnként (szerencsére ritkán) rámtörő gyászos gondolatokat és aggodalmat lenyelem, s próbálok nem előre nézni, mert alapból a legrosszabbat képzelem el. 

***

A rozskenyér kísérlet jó lett. Jó, mármint nekem. Még nem kaptam visszajelzést. A korábbi, kovászos receptet próbáltam megsütni újra, kevesebb kovásszal, kis élesztővel, "hibridként", ahogy egyik pékismerősöm hívja az ilyen kenyereket. A kovász képezte hiányt liszttel váltottam ki. Kellemes illatú kenyér jött ki a sütőből. Hogy mi se maradjunk kenyér nélkül - amit V. alaposan felhánytogatott nekem -, csináltam egy olivaolajos kenyeret. Ugyanis felfedeztem,hogy a Tesco-ban van francia vaj, normandiai. Próbáljuk ki! Igen krémes, kellemesen sós vaj, sajnos, az a fajta, amit egyre csak enni kell, még egy... s még egy szelet kenyérrel... kiskanállal lehetne enni, annyira finom. 

Volt még egy kísérletem a hétvégén. Évekig barátkoztam egy recepttel, tipikusan az a recept, amihez a szép fotója csábított, olyan szépen nézett ki, de ugyanakkor nehezen tudtam elképzelni az ízeit egyetlen tart-ban. Idővel megvettem hozzá a formát, nézegettem, álmodoztam... Az igen rövid életű Sated magazin csokoládés számából néztem ki a karamellás/rozmaringos/tengeri sós csokis tart receptjét. A tart héjában durvára őrölt kukoricaliszt is van, igen finom lett, roppanós, nem túl édes... De a töltelék... annyira amerikai! Gyakorlatilag egy rozmaringgal ízesített karamellréteg került volna a tart aljára, s föléje még kellett egy tömény ganache-réteg. Karamellt még sosem csináltam, V. nem szereti, így csak a ganache-t csináltam meg. Éppen csak belefért a tart-héjba, szépen mutat, felét megsóztam, magamnak, másik felére mogyoródarabokat szórtam, V.-nek. Már a csokoládémennyiség is félelmetes volt, de gondoltam, egyszer belefér, belevágok.

Félelmetesen tömény. Csak egészen vékony szeletben élvezhető, mondjuk, egy eszpresszóval. A sebtében készített képen a mogyorós fele látható.

Hipochonder jelent

Két napja csiklandósan kapar a torkom, első nap mentem V.-hez, homlokcsókra, lázas vagyok?? Jajdehogy. Sápadt hipochinderként nyomtam magamba a citromos, kurkumás, gyömbéres teákat, szopogattam a Strepsilt, míg V. nyugtatott, hogy csak megfáztam, hideget ittam... Erőt vettem magamon, s bár közel voltam hozzá, mint mindig, ha valami "gyanúsat" vélek felfedezni, nem rohangáltam sikoltozva  a lakásban, ijedten csapkodva, hogy jajmeghalok. Inkább bosszankodtam azon, hogy a pöpecnek tartott, remekül sikerült rozskenyerem nem volt siker, mert túlságosan savanykásnak találta a rendelő. Nademama, hát kovászos! Feladták a leckét, csináljak olyan kenyeret, ami ugyanilyen finom, bélzete is ilyen, de nem kovászos. Legyen... nézegettem más recepteket, de alighanem az eredetit fogom kevesebb kovásszal, s némi élesztővel megerősítve elétenni. Ha ez sem sikerül, feladom. Akkor elismerem, hogy nem tudok (hála Istennek) Lidl minőségű kenyeret sütni. Amiről egyébként kiderült, hogy mutatóba van benne rozs. De azért megpróbálom, pénteken nincs sok rendelés, belefér. 

Most már egy szép rózsaszín ív húzódik a kerti házikó tetejéig a kert falától, kinyílt a klemátisz összes virága. Tegnap ki is ültem, olvasni, nézelődni, élvezni a napsütés melegét, hallgatni a madarak motozását az etetőnél. A legmerészebb a vörösbegy, mint mindig, néha közel ugrált, megnézni, mit csinálok. A maskák csak este kerültek elő, egész napos barangolás után, éhesen vernyákolva. Mancinak már két napozó/alvóhelye is van a kerti gazosban, teknőctarka szőrével egészen beleolvad az árnyékfoltokba.

Sajnos, méheket nem látok, a kis tál vízre csak darazsak jönnek inni a sok hasznos zümmögő helyett. Bezzeg légyből sok van. A telepi bodzák szépen zöldellnek, remélem, lesz sok virág, mert az utolsó palack bodzaszörpnél tartunk. 

Lassan ideje lenne megcsinálnom az anpanokat. Egy kovászoló ismerősöm, a japán kultúra nagy rajongója, próbálkozik rizskovász készítésével, igaz, ő már hónapok óta saját miso-t, saját sakét érlel, nagyon járatos a témában. Japánból rendelte a megfelelő gombakultúrát a rizskovászhoz. Megfordult az agyamban, hogy ha sikerrel jár, kérek tőle postán sakadane kovászt, de félek, nem élné túl az utazást. Marad az élesztő. Alkalmasint a következő vásárláskor elmegyek a lengyel boltba, ha nyitva van, s megpróbálok friss élesztőt venni, s azt használom, nem ezt a porítottat. 

***

Írja köreit a neten az alábbi videó. Nagyon bájos, nagyon pozitív, de ami engem illet, pesszimista vagyok a jövőt illetően. Nem fog változni semmi, már ami az emberek hozzáállását illeti. Aki valóban változtat, abból lesz a legkevesebb. Könnyű a jót megszokni, nehéz feladni a kényelmet, a régi szokásokat, hajaj. Mi is azon ábrándozunk, mikor utazhatunk megint, aggódunk, hogy beindul-e az autó a sok állás után, lesz-e repjárat, ahová utazni szeretnénk, mikor nyitnak majd a kávézók, lesz-e szükség a sütikre... A számítgatások, hogy hogyan alakul a járvány, persze, aggasztóak, visszatér-e a nyáron, amikor az emberek legtöbbje lazábban veszi majd az előírásokat, esetleg számottevő része lesz-e az elkövetkező pár évnek, amíg a vakcina (remélhetőleg) elkészül, nos, igen, az okoz pár aggodalommal teli percet, de aztán csenget a sütő, ki kell venni a kenyeret, bekeverni az újat... S háttérbe kerül az aggodalom. Nem tudom. Jó lenne hinni benne, hogy az emberiség visszavesz a lendületből, de erre kevés az esély. 

Felfedezések

Az élet nem áll(t) meg, bármennyire is úgy tűnik, innen a lakás mélyéről. A számok sajnos, most is ijesztőek, de úgy tűnik, lapos a görbe. A véradóktól megint kaptam sms-t, menjek. De nem megyek, félek. A vendéglők átálltak házhozszállításra, kedvenc kávézóinkhoz is el lehet menni venni kávéért, szendvicsért, ha kell, s lehet rendelni nagyobb vacsorát is, ha szükséges. Tegnap megint láttam egy repülőt, sőt, találkoztunk a Kínából hazatért szomszédunkkal, Nigel-lal, akinek a munkája révén rendszeresen ott kell töltenie pár hetet. Most ott ragadt 2 hónapra. 

Mesélte, hogy lassanként visszatér a normális élet Kinában, vagy legalább abban a nagyvárosban, ahol dolgozott, de sok az ellenőrzés, pl. mérték a hőmérsékletüket az iroda bejáratánál is. Elmesélte, milyen volt átutazni a vagyonért vett jegyével a kihalt reptereken, ahol megesett, hogy csak az ő járatukért nyitott ki a biztonsági ellenőrzés. A máskor tapasztalt tömeg és nyüzsgés helyett most csend fogadta, üres várótermek, egyetlen kávézó szolgálta ki őket Amsterdamban, s a nagy gép kongott az ürességtől, alig voltak rajta utasok. De hazajött, s mondhatni, remekül néz ki, nem lett beteg, s természetesen, most az előírt izolációban várja a 14 nap leteltét. Bár, amikor találkoztunk, mintha vásárolni ment volna, úgyhogy ez az izoláció nem volt részéről valami szigorú... Hm...

Kimentünk sétálni a közösségi kiskertbe és az azt körbevevő mezőre. Valaki nagyon ügyesen egészen rövidre nyírta körbe a füvet (s le is járták már), vagyis ösvényt csinált végig a kerítés mentén, így lehet sétálni egy nagyot, körbe-körbe, csodálni a középen növő fák csoportját. Páran napoztak, labdáztak, nagyon jó, hogy a telepieknek itt van ez a zöld terület, ahová biztonságosan, maszk nélkül is kimozdulhatnak. A kert is klasszul néz ki, szépen növekszik minden, rengeteg paradicsom, hagyma és krumpli lesz az idén is, sőt, rebarbara V.-nek. 

***

Pár hete felraktam a bizniszt a Google Maps-ra, s ma megkaptam az első érdeklődő telefonhívást. Sajnos, az illető gluténmentes tortát keresett, azt én pedig nem csinálok. Pláne most nem, amikor zsákokban áll a nagyon is gluténnel teli liszt a szobákban. Hosszú hetekre el vagyok látva. A kenyérért most számláztam ki a havi díjat a 11 családnak. Húsvétnak köszönhetően jó hónap volt, nem panaszkodom. 

Sajnos, a hölgytől vett liszttel jól mellényúltam. Kenyérlisztnek mondta, s csak amikor rákerestem a termékek között, esett le, hogy ez nem kenyérliszt, hanem keverék. Gyakorlatilag fehérkenyér-keverék, benne minden, amitől nagyobb lesz a kenyér, rekordidő alatt. Jujj. Még a só is bele van keverve. Szívtam a fogam, hogy nem előbb ellenőriztem, mit veszek, de már késő. Szerencsére, amilyen sok szendvicskenyeret rendelnek a telepen, hamar el fog fogyni, s igyekezhetek elfeledtetni a mellényúlásomat rendes, adalékmentes kenyerekkel. 

A második rozskenyér-kísérlet remekül sikerült. Formában sütöttem, kovászos recept, klassz lett, szép, egyenletes bélzettel, nagyon örültem neki. Visszajelzést még nem kaptam, de a végét levágtam, azt rágogattam délután, igen elégedetten, mert toronymagasan jobb íze volt, mint a boltinak.

Közben rendeltem két Pizzavasat, kenyérsütéshez. Egyik rokonom most már nagyon szép kenyereket süt, ki akarom vele próbáltatni, milyen edény nélkül, a sokak átal dícsért pizzavassal, ami itt élő kenyeresek is emlegettek már. A napokban ki is viszik hozzá, s amikor majd egyszer ismét autóval megyünk haza, elhozom őket, s ha beválnak, egyszerre négy kenyeret tudnék sütni, a mostani kettő helyett. Nagy könnyebbség lenne!

***

Ha valami Japánról szóló sorozat menne a tévében, természetesen megnézzük. Pl. most megy egy sorozat, amiben Paul Hollywood, a Great British Bake-off egyik bírája felfedezi magának a japán konyhaművészetet. Nem lehetett valami tájékozott a pasi (vagy adta a hülyét a sorozat kedvéért), mert számára meglepetés volt, hogy Japánban van kenyér. Mégpedig milyen minőségi kenyér! Mesélte, hogy korábban kapott munkaajánlatot Japánból, de nem fogadta el, mert "ott nem esznek kenyeret, csak rizst és tésztát, nem?", mit akarnak tőle, egy péktől? Most, megismerve a lehetőségeket, már bánja a döntést, de marad a sorozat, a kenyérfélék és egyéb finomságok kóstolgatása. Jót szórakoztunk, mert csupa olyan helyre ment, amit mi is kipróbáltunk (vagy nagyon átlagturisták vagyunk, kiszámítható programmal, haha). Volt a Kimuraya pékségben is. Mondjuk, akit a cukrászat, kenyérsütés kicsit is érdekel, oda biztosan elmegy, hiszen Kimura, a foglalkozás nélkül maradt ex-szamuráj vezette be a ma ismert kenyérféléket a japánok életébe. Csak kicsit volt kínos nézni Paul Hollywood kevergését, bénázásait a japán fővárosban, de legalább volt helyi vezetője: először egy japán leányzó, aki simán rászólt, amikor leejtett valamit az utcán (vagyis szemetelt!), és egy LadyBeard-nek nevezett hangos ausztrál fickó, aki birkózóként, heavy metal énekesként, és kislánynak öltözve copfosan éli mindennapi életét, s furcsaságokat kedvelő japánok rajonganak érte. Ha legtöbben nem is mernek kilógni az átlagból, az ilyen fura figurákért rajonganak. Természetesen elmennek Mario-Kart-ozni is, beöltözve... V. többször elsóhajtotta magát, főleg az ételek láttán,hogy ide vissza kell menni. Vissza, bizony. De mikor?

A legérdekesebb, és a járvány kapcsán legidőszerűbb dolog, amit mutatott, az az egyedülállóknak nyitott vendéglő volt. Apró, egyszemélyes kabinokban, fallal elválasztva a másik vendégtől lehet enni, a rendelést benyújtani egy függöny fedte nyíláson, ahol hamarosan meg is érkezik a rendelt egytálétel. Aminek elfogyasztásával persze, meg is küzd Paul Hollywood, mert a pálcikával evés, no, az nem megy neki. Olyanoknak készült ez a vendéglő, akik félénkek, szégyenlősek, vagy egyszerűen csak nem akarnak kapcsolatot létesíteni a többi emberrel.

Megnézzük majd a többi részt is, de őszintén? Csak azért, hogy lássam az ottani tájat. James May sorozata sokkal, de sokkal jobb volt.

***

Valószínűleg én vagyok az utolsó, aki megismerte a tavalyi év világszenzációját (legalábbis angol nyelvterületen), de végre eljutottam a kisfiúhoz, aki okos lovával beszélget. Véletlen volt: tegnap a vasárnapi újságban olvastam egy interjút a könyv írójával, s megnéztem az Instagram-oldalát. A könyvéről már hallottam, vagyis mondjuk így, láttam, hogy fent van a bestseller listán. "A kisfiú, a vakond, a róka és a ló" című könyve nagyon szép. Szerintem ez könyv lesz korunk Kishercege. Csodás, finom tusrajzok, hol fekete-fehér, hol színezett képeken mesél a ló és a kisfiú egyszerű beszélgetéséről, amelybe néha beleszól a vakond, aki tortarajongó, s beszélgetésük figyelmes hallgatója a mindig néma róka. A könyv szeretetről szóló idézetei és pár vonalból álló rajzai feltűnnek azóta tetoválásokon, metrómegállók hírdetésein, jótékonysági célra árult pólókon, kocsmák ablakaiban, kórházak falain, s a jelenlegi kétségbeejtő helyzetnek köszönhetően (is) nagyon népszerűek. Rajzolójuk azóta a nővéreknek, orvosoknak is rajzol, a maga módján próbál erőt adni nekik. Gyereknek különösen jó ajándék, Micimackó mellé, mondjuk...