Őszi esők

Tortás hónap lesz a szeptember, és sütimegrendelésben is gazdag. Elmaradt elsőáldozás pótlása, egy első születésnap és egy 5. születésnap. Ha erőt tudok venni a lustaságomon, s a munkát, ahogy kell, elosztom szépen egész hétre, akkor mindent meg lehet csinálni időben. De persze, hétfőn "szabadnapoztam", s aztán csúszott minden. Sokadszor jövök rá, én, a munkák elodázásának nagymestere, hogy mennyivel könnyebb lenne az élet péntekenként, ha a csomagolás előkészületeit (címkék nyomtatása, kivágása, zacskókra ragasztása), nem az utolsó napon csinálnám. "Csináld meg most" - suttogom a jótanácsot, amikor a fenekem a fotelt érintené, de nem, nem állok fel, hanem belesüppedek a párnák, extra takarók övezte fészkembe, ahelyett, hogy dolgoznék. Pedig milyen jó érzés is szombatonként, amint a kávékuckó pultja mögül rálátva a sütis pultra, nézhetem, ahogy szépen fogynak a csomagolt sütik a pultról. S aztán üresek a tálcák. S mennyivel jobb érzés lenne, ha nem jutna eszembe az előző esti kapkodás...

No majd most. Istenbizony.

***

Szerkesztetlen fotó a kávézó Instagramjáról

Miután kezdtem letenni az Üzemről, próbaképpen kértek maszkos mézes emberkéket, amik aztán pár órán belül el is fogytak, így megduplázták a rendelést jövő hétre. Az örökké szóviccekkel élő Ray maszkos pandasütiket is kért, hogy elsüthesse a kávézójában a "pandaemic" poént. Közben rég látott-hallott ex-főnököm is rám írt, hogy az unokaöccsének Star Wars-os sütit rendeljen. Udvariasan csevegtünk egymással, ki hogy s mint van, majd a végén rákérdeztem, tudja-e, milyen alkohollal készülnek a mamája varázsos, dús illatú, sötét színű, majdnem fekete karácsonyi tortái? Mert az én Jameson-ba áztatott gyümölccsel készülő tortáimnak korántsincs olyan tömény, szédítően finom illata, mint Mel tortáinak. Ha minden jól megy, megtudom a titkait. Valahányszort az Üzemben kicsomagoltuk a dekoráláshoz a papírba, fóliába és folpackba burkolt hatalmas tortákat, odagyűltünk s hajoltunk föléje, hogy azt a finom, súlyos illatot beszívhassuk. 

***

A piac továbbra is jól megy, kopp-kopp. Sajnos, a szombat reggeli hűvös idő nem kedvezett a kiülős kávézásnak, pedig még az én kerti asztalkámat is felvittem, hadd legyen még több hely. A benti, távolságtartós leülést csak vonakodva engedte meg az elnökünk, ugyanis a Head Office-ból jött az üzenet, hogy nem szabad benti kávézást megengedni. Ami kicsit értelmetlen, szerintem, ha máshol, kávézókban ez lehetséges S nálunk van is hely, hogy az egymástól legtávolabbi sarokba leüljön 4-4- ember. Talán attól félnek, hogy valaki majd perel, hogy nálunk kapta meg a vírust. Amit bizonyítani nyilván nehéz lenne, de ki tudja, talán ez az indok.

Továbbra is jönnek fiatal családok, nagy az érdeklődés, sokszor hallom, hogy elnökünk hosszan magyarázza az új rendszert a vásárlónak. Steril ugyan a dolog, tagjaink közül valaki fel is emlegette, hogy nem szereti ő ezt csinálni, kihalt a lélek a piacból. Valamit próbáltam mondani, hogy ez csak amolyan muszáj megoldás, amíg a vírus elmúlik, tekintse időszakos megoldásnak, we are in it together, blablabla. De meglepett  a hozzáállása, ha nem tetszik, mondja ki, maradjon otthon, hiszen váltásban dolgoznak a pultosok, de minek kedvetlenül csinálni, ha nem tetszik. De az is lehet, hogy csak nem akarja a pozícióját feladni, ugyanis ő az örökös virágárus, hozzáértése miatt sem küldik más pulthoz, s amennyire ismerem őt, nem is menne.

A héten temették az egyik legkorábbi tagunkat, Daphne-t. Tavaly kellett feladnia a pénztári munkát, egyre nehezebben bírta az iramot, egyre több volt a tévedés az összeadásaiban, végül maga mondta, hogy nem megy neki tovább. Ezek után egyre csak ment össze a kicsike özvegyasszony, aki minden héten nálunk (is) találkozott nővérével, családtagjaival, nagy kávézást csaptak, igazi családi öszejövetelt, nagy tálcákon hordva az asztalhoz a sütiket, innivalót. Amikor már nem vezetett, a nővére hozta fel a piacra. 2 hete járt fent utoljára. 

Pár éve nagy házából egy könnyebben rendbetartható kis lakásba költözött át, de ott maradt a környéken. Annak idején sok dekorálós könyvet válogathattam ki nála, mielőtt ment a reciklálóba a többi. Ha ő volt a soros, még régen, hogy a kávékuckóba a tea mellé sütit süssön, mindig ugyanazt a rendkívül finom és kiadós sütit hozta, valami tepsis dolog volt, morzsalékos, kis kockákra vágott süti, középen vékony baracklekvár réteggel. Többen próbáltuk tőle elkérni a receptet, saját használatra persze, de egyikünknek sem adta meg. Elvitte magával a titkot. Amikor tavaly úgymond nyugdíjba vonult, de nem adta fel a tagságát, egy virágládát ajándékoztunk neki, a kicsi erkélyére. Mivel a temetésekre az előírások szerint csak 50 ember mehet mostanság, a piacosok távolmaradtak, s a család kérésére is csak a RIP.ie oldalra küldtünk kondoleáló üzenetet. S mivel ilyen időket élünk, a temetést felvették, s valamilyen oldalon visszanézhető, mert mint nagyon sok írnek, ennek a családnak is vannak a világban elszórtan élő tagjai, akik csak online tudják megnézni a temetést. 

***

Daphne temetésének napján nagyon nagy eső volt, ma reggel is esik, úgy fordultam vissza a telep végéből a sétáról, mert rámszakadt az eső. Ha kisüt a nap, szép őszi langymeleg van, de jobbára borongósak, nyirkosak a napok. Nem győzöm öntögetni a vizet a csatornába. Víztartályom forrasztása megadta magát, s egy egészen aprócska lyukon kezdett engedni belőle a víz. Jókora ipari tapasszal beragasztottam, remélve, hogy kibírja. Majd ha elfogy belőle a víz valamikor, megpróbálom valahogy megragasztani, kár lenne érte.

Másik DIY ténykedésem egy fadoboz befestése volt, tejesdobozt csináltam belőle. A másik, amibe a tejesember rakogatta a tejünket, szétázott, megroggyant az utóbbi hetek nagy viharai során, amikor bevert az eső az ajtó elé. Manci földdel teli virágedényét (= ágyát) eltüntettem, így most máshol alszik, hol, nem tudom. Kissé elnéztem a doboz méreteit, haha, s végül is, egy macska is beleférne, de szerencséjére nem tetszik neki. Nem szeretném, ha szőrösek lennének a tejesflakonok.

Apropó, amikor múltkor a szemétkivitelből ballagtam visszafelé, amikor valaki a nevemen szólított. Az utolsó lakáshoz felvezető lépcső tetején egy nő ült, ölében Mancival. Ő volt Elaine, akitől még tavaly kaptam a macskamenedéket, ami most az előkertben a bokrok alatt van, s ahová Manci nem hajlandó beköltözni. Gondolom, a többi macskák szaga zavarja. Beszélgetni kezdtük, s míg Manci ott élvezkedett a nő ölében, elmeséltem Elaine-nek Mancival kapcsolatos kalandjainkat, hangos ajándékprezentálásait, s hogy miért nem jöhet be. Ők sem engedik be, csak etetik, s mint én, kiülnek hozzá a küszöbre, s babusgatják, mert társaságra vágyik.

 

Ahá, szóval ott tömik a pocakját, jó tudni. Akkor ezért nem kell neki néha a reggeli, vagy a vacsora, mert már teleette magát máshol. Kiderült, Macu, az anyjuk is itt van még a környéken, s néha együtt esznek Elaine-ék ajtója előtt. Láttam már Macut, a szembeszomszédék szép pedigrés orosz kék macskája, Smokey pofozta fel éppen, mert vele is (hiába) próbált Macu barátkozni. Szóba került Pocak, de sajnos, Pocakot ők sem látták már nagyon régóta, csak remélni tudom, hogy tényleg valahol befogadta valaki, mondjuk a telep túloldalán. Még emlékszem, amint utoljára, halkan kurrogva húzta el a kis seggét a ház mellett, amint éppen elsicceltem/elspricceltem őt az ajtó elől. Vajon hol lehet...

De a hét híre, hogy megkaptuk a kanapét! Egy száraz órában kihozták, s betetriszezték a parányi előszoba fordulójába, ahol leszedtem a képeket, eltüntettem a cipőket, hogy semmi se akadályozza meg őket a behozatalban. Kicsit kellett vele bűvészkedni, de megoldották. Ha egyszer kifért, be is fér. Gondosan leterítettek pár hatalmas puha ruhát a küszöbökre, a padlóra, s azok védték az új anyagot a kanapén a horzsolódástól. Újra feszesre tömött párnákon ülhetünk, kissé szokatlanul magasan, hiszen megszokta  fenekünk a mélyedést. Klasszul néz ki, remélem, kitart 18 évig, mint a régi. Hány éves is leszek akkor...?

Augusztusi november

Hogy most az Ellen után következő vihar, a Francis utószele volt-e, vagy valami más, ami a héten meglátogatott bennünket, nem tudom, nem olvastam utána, de a hét nagyobbik felében a dátum ellenére novemberi sötétség és zima volt. Talán egy vagy két napsütéses délelőtt volt egész héten, így az odakint való ruhaszárítás ötletét már régen feladtam, augusztus ide vagy oda. A bokrok vadul hajolgattak jobbra-balra, később rengeteg leszakadt ágat, letépett levelet láttam a gyepeken, s az ablakpárkányra tett konyharuha is megszívta magát esővízzel, amit a délről jövő szél vágott az ablakoknak. Téli sötétség honolt a nappaliban, olyan paplan alá bújós napok voltak, s a nyomott hangulatot csak súlyosbították a rossz hírek. Egyre több a beteg. Jókor ejtettük meg a látogatást Magyarországon.

De most már biztos, hogy valami szilikonnal körbe fogom fújni az ablakpárkányt, kívül és belül, mert a múltkor talált lyukakon át - úgy sejtem - bejönnek bizonyos csúszós állatok, behatolnak a lakásba az ablakpárkány résein, és aztán ott hesszelnek a nyirkos ablaküvegen, s alkalmanként a növényeimen. Két dagadtat gyűjtöttem be a héten, de kezd elegem lenni belőle, hogy esténként, amikor már sötét van, csigacsekket kell tartanom az ablakmélyedésben...

Nemrég megkérdezte egy ismerősöm, szeptemberben jobb idő szokott-e lenni, mert ha lehet, jönnének egy körútra. A Covid-19 helyzetet felemlegetését kihagyva, néhány röhögős smiley-val válaszoltam meg a kérdését. Időjárást jósolni a szigetre felesleges, ennyi erővel a lottószámokat is kérdezhetné. Reggel vihar, délben kis napsütés, este kitartó esőzés, ködökkel. Nyáron. Nem véletlenül Hibernia a sziget latin neve!

Apropó, még nem kaptuk vissza a kanapét, bár az az érzésem, ebben a rusnya időben a szállítás is nehézkes lenne, így nem firtatjuk, kész van-e már, pedig erre a hétre ígérték. Türelmesen várunk, csak V. sóhajt néha nagyokat, mert a fotelből dolgozni elég kényelmetlen, alig várja, hogy újra eldőlve dolgozhasson. 

***

A héten kezdődik az iskola, és a jövő héten. A hírek tele vannak aggódó szülők kétségeivel, iskolák jelentik, hogy meg tudnak-e felelni vagy sem, az előírásoknak. Közben a betegszámok egyre mennek fel, nap mint nap 100 felett van, már újabb lockdown-t rebesgetnek, ami eléggé betenne a lassan magára találó piacnak (jegyzem meg önző módon). 

A nyitás óta tartott első meeting-et az utolsó piacnap után tartottuk, rövidítve, szigorúan 2 méterre ülve egyméstól. A 4 hónap kiesés ellenére azért egy, a pénztáros által egészségesnek titulált summa ül a bankban, s a vevők száma egyre növekszik, mert a közeli új telep lakói hírét vették a piacnak: főleg fiatal családok jönnek. A szokásos kb. 160 vevő helyett 100 jött, ma 120, ami azért nem rossz szám, ha azt vesszük, hogy néhány népszerű termék most nem kapható. A gond az, hogy elég későn, 11 után jönnek, amikor már az érdekesebb, jobb áruk elfogynak a pultokról, s kissé lerabolt külsőt öltenek a tálcák. Éppen ezért most többet sütöttem a héten, hogy a későn jövőknek is jusson süti, s szerencsére ez a pocsék idő sem vette el a kedvét az embereknek a piacozástól. Továbbra is szeretnek kint ülni és kávézni, alig van olyan, aki papírpohárba kéri a kávét. Még a hideg sem tudja őket ettől eltántorítani.

Tapogatóztam az Üzemnél, amikor a nyomorúságos, 2 darabos megrendelést bevittem csütörtökön, hogy szükség van-e még rám, vagy inkább csak az alkalmankénti megrendelésekre számítsak? Ez esetben a banki utalásról esetleg áttérnék a készpénzes fizetésre. Nekem egyszerűbb, mert pár euróról számlázgatni elég nevetséges. A cukrászlány nem tudott mit mondani, majd érdeklődik, a rossz idő ott is csökkentette a vendégszámot, de majd szól, kellenek-e mézes emberkék a pultra. Megbeszéltük, hogy mennyit emelek az áron, ha csomagolva kellenek, s büszkén említettem meg a komposztálható celofánzacskókat. Nagyon klasszul néznek ki benne a sütijeim! Ráadásul kissé merevebb anyag, mint az átlagos celofán, szépen tartják a formájukat, már a piacosok is megjegyezték, milyen szép a csomagolás. A sütik mellé kirakandó táblácskán is feltöntettem, hogy komposztálhatóak. Ha lúd, legyen kövér. 

Amúgy remek piac volt ma, a maszkos mézes emberkék és a dekorált sütik mind elfogytak. Kiderült, egy vevő csak azért hozza fel a kicsi gyerekeit, hogy mézes emberkéket (és tésztába burkolt kis hurkákat) vehessenek. Utána együtt megeszik a megmikrózott hurkácskákat és az emberkéket, a kicsiknek szaladgálás a gyepen, apu még elszopogatja a teáját: ez számít nekik a piacon, nem is annyira maga a vásárlás... szombat délelőtti rutin.

Több kovászos kenyeret sütök már a piacra. A legutolsó lisztrendelésnél láttam, hogy a szállítónál elfogyott a péktársak által javasolt angol Marriage's liszt, amivel eddig sütöttem, ellenben volt olcsóbb (jé), s nagyobb kiszerelésű francia liszt. Rendeljünk hát azt. Jól bevásároltam, megtanultam a leckét, inkább legyen több a háznál, mint az utolsó pillanatban kapkodjak. Szép nyuszifüles kerek cipókat sütöttem, de amikor az utolsó, ovális veknit raktam a sütőbe, ezúttal pizzakőre, az szépen feljött ugyan, de nem lett nyuszifüles. Ne legyek maximalista, fül nélkül is elfogynak, és ízlenek a népeknek.

***

A hét elején egy babrás dekorálású tortát csináltam, szokás szerint alulárazva magam, a fenébe is. Nem is annyira maga a torta volt munkaigényes, vagy a belevalók voltak drágák, hanem a sok kis dekoráció rá, azzal ment el az idő. S megint tanultam egy dolgot: ha hosszúkás, kerekded végű 'tablettát' kell formálni cukormázból, akkor legjobb egy kis gömböt sodorni az ujjunk között, aztán azt lehet ellaposítani, s tökéletes lesz a kerekded vége. Először persze, lapos, négyszögletes csíkokat vágtam ki a cukormázból, azt próbáltam a megfelelő formára sodorni, s csak véletlenül jöttem rá, hogy a gömbbel egyszerűbb a dolog. Minden rendelésnél tanul az ember valamit!

A megrendelő, ahogy mondtam az árat, kezdett alkudni, hogy hogyan lehetne olcsóbb a torta. Én ostoba, ahelyett, hogy mondtam volna, ennyi az annyi, elgyengültem, s mondtam, ha bolti lekvárral töltöm friss gyümölcs helyett, olcsóbb lesz. Amikor meséltem V.-nek, hogy alkudott a nő a torta árából, rákérdezett: arab a nő? S jót nevetett, amikor mondtam, hogy igen. Kötnöm kellett volna az ebet a karóhoz, főleg, hogy annyit dolgoztam később a tortán, hogy szép legyen, de még mindig nem vagyok elég biztos a munkámban ahhoz, hogy elég magas árat mondjak. 

Sajnos, ez a tortadesign is csak valaki másnak az ötlete, ezért nem is raktam fel máshova, csak ide. Továbbra is nagyon-nagy divat a cukormáztömeggel borított torta, aztán ez a sok dekor csak megy a kukába, gondolom, mert nagyon édes, szinte ehetetlenül tömény, de ha ez kell a népeknek... Szeptemberre is van egy rendelésem, ott is a sok lesz a bevonat. De legalább visszatérő a kliens, s nem alkudozik, a múltkor keresztelői tortát csináltam a gyerekének, most pedig a kicsi első születésnapja lesz. 

Eső, szél, vihar...

 Az Ellen nevű vihar fenyegeti a sziget déli részét, már dél óta riogatják a népet a rádióban (is), legyenek elővigyázatosak a piros és narancs riasztás alá kerülő területeken, pakolják el a kerti bútort, rögzítsék a gyerek trambulinját, nehogy elvigye a szél, mint azt tette legutóbb valahol Dublin környékén, hogy aztán az autósok a főúton bucskázva lássák viszont. A viharnak kitett környéken sátrazókat, lakókocsizókat kérték, menjenek hotelbe, vagy vendégházba, erre az éjszakára. Itt még éppen hogy csak surrognak a levelek, az aprószemű esőt hordja az enyhe szél... Mintha tél lenne, alacsonyan úszó felhők, ködök váltották egymást egész nap, minden csupa víz, szerencsére akadt egy óra regel, amikor tudtam menni egy kört, s bámészkodni kicsit a dombtetőről a félig ködbe takarózott tenger és a város felé.

Nagyobb aggodalmat okozott nekünk a sok eső, a rövid szünetben kimentem, s letépdestem az esőtől szétázott, nyálkás virágfejeket, ne ártson a növények többi részének. Szegény muskátliknak esélyük sincs virágozni, egyetlen nagy nedves piros massza minden virágfej, vagy az eső vagy a szél veri szét őket. 

Az esővíztározóm tele. 

Éppen az ilyen viharos éjszakákra való tekintettel megpróbáltam megértetni Mancival, hogy az általa valamiért került előkertben két kényelmes, és vízálló macskamenedék is van, de hiába próbáltam betuszkolni a nagyobbikba, nem tetszett neki. Talán az idegen macskák szaga miatt? Mostanában üresek reggelente... Bíznom kell benne, hogy ha nagyon nagy lenne a szél, vagy ide a sarokba is beverne az eső, akkor lesz annyi esze, hogy a fedett menedékbe fekszik be, s nem a cserépben éjszakázik. A cserépben lévő föld tetején szépen elveszik a maga teknőctarka rejtőszínével, s ha nem mozdul, alig venni észre, de ott a szél bizony éri, főleg mert a szél a széltörő sövény ellenére itt szokott keveregni az ajtó előtt, s hord ide falevelet, szemetet, port. 

A cserép földjét azért letakartam egy puha ronggyal, az esőre tekintettel, ne legyen sáros a kicsi állat, ha nedves lábbal elvackol.**

***

Az eléggé durván megugrott esetszámoknak köszönhetően szigorítottak néhány szabályon. Sokan a fiatalok elszabaduló házibulijait vádolják a megugrott számokért (tény, hogy sok a fiatalabb fertőzött), de arról, hogy a húsfeldolgozókban dolgozó, túlzsúfolt szállásokon lakó munkások  dolgát hogyan oldják majd meg, nem szól a fáma. 

Házibuliknak, családi összejöveteleknek limitálniuk kell, hány ember jöhet össze hány különböző háztartásból. Sportesemények nézők nélkül zajlanak mától. Megint kérik az embereket, hogy ne használják a tömegközlekedési eszközöket, s dolgozzanak otthonról, ha lehetséges. Újra javasolták a 70 éven felülieknek, hogy ne nagyon menjenek ki, minél kevesebb emberrel érintkezzenek. Erre és a várható viharra hivatkozva a ma esti piaci meeting elmaradt. Ezért aztán részt tudtam venni azon a zártközű online kvíz-esten, amit egy rokonunk állít össze és vezet. Remekül szórakoztunk a trükkös kérdéseken, ami nemcsak az ember lexikális tudását, de logikáját is igénybe vette. Két hét múlva újabb megmérettetés következik! 

**Mire ezt felraktam, megjött a vihar, vad eső veri az ablakokat, s az esőcsatorna olyan messze köpi ki a vizet, hogy az mindenhova folyik, csak a lefolyóba nem. Manci eltűnt, remélem, van egy titkos, meleg, száraz helye valahol. Ideje az ablakhoz kirakni a konyharuhákat, hátha benyomja a szél a vizet.

Sub rosa

A "most-kell-menni-amíg-még-lehet" jegyében rövid, s kis területre korlátozódó látogatást tettünk Magyarországon. Szülőkre, testvérre, rokonokra szorítkoztunk, lehetőleg szabadban, kerthelyiségben, könyökérintősen, maszkosan, fertőtlenítővel, sűrű kézmosással tett látogatás volt ez. Kicsit félős, nem annyira szabadon lélegzős volt, mint máskor, rendkívüli év, rendkívüli időben tett látogatással. A 16 fokból a 32-be, pampogtunk, mint a partravetett halak, régen tapasztalt érzés, hogy az ember bőrét égeti a nap, ahogy az utca egyik árnyékosabb oldaláról átmerészkedik a másikra. Megint problémánk akadt a jegyárusító automatával, amely nevetve levonta a pénzt a kártyáról, majd meghalt, s háromszor bútolt újra, siker nélkül. Begyűjtöttem két apróságot a nagyi házából, öcsém félretette nekem a névtáblát és nagyanyám régi tésztatároló alumínium dobozát. Elvileg vár még rám egy doboznyi levél. A házat megnéztem messziről, valamennyit dolgoztak rajta, de messze van még a késztől. Inkább egy félbehagyott projekt, lerakatnak használt kerttel, még most is csodálkozom, hogy kellett valakinek. Sok sikert hozzá.

A lényeg, hogy amit meg kellett beszélni, megbeszéltük, amit el kellett intézni, elintéztük, némileg nyugodtabb vagyok, s csak egy kilót híztam. 

Mostantól aztán seggenmaradás, főleg, mert itt néhány megyében megint karantén van, alulfizetett dolgozókkal tömött húsfeldolgozókban és egy gombatelepen, valamint egy kórházban  ütötte fel fejét a vírus, megugrott a betegszám, úgyhogy jobb nem mászkálni sehová. Nyaralni, mármint tényleg nyaralni majd jövőre, ha minden jól megy. Ez egy ilyen év.

Távollétemben tovább virágzott a kert, a klemátiszt erősen vissza kell vágni, mert hihetetlen gyorsasággal kapaszkodik mindenfelé. Itt nem volt hőség (hahaha!), minden szépen, élénk színnel virágzik. Három új levél bomlott ki a tree fern-en, s egy torz. Manci már első este hangos vernyákolással válaszolt a hívásra, s továbbra is az üres, csak földdel teli cserépben alszik az ajtó előtt. Zajosék megint turkáltak az ablakunk alatti csatornában, a bokrok alá kicsapva a kitúrt szmötyit, igazából az lenne meglepő, ha elvitték volna. Most aztán tényleg nem foghatja ránk a férj az állítólagos eltömődést, itthon sem voltunk.

A kenyérrendelések most visszaestek, van, aki diétázik, ledolgozandó a covid kilókat, páran nyaralnak, staycation, ahogy mondják, mennek nyugatra a szigeten, vidékre, ahol kevés a fertőzött. Szerintem idővel majd szépen elhalnak a rendelések, vagy visszaszorulnak heti egy-egy kenyérre. A tévében-rádióban erősen kapacitálják az embereket, hogy ne utazzanak külföldre, még új sorozat is indult a sziget érdekességeinek bemutatásáról. Amit eddig a külföldi turisták értékeltek nagyon, azt most az írek is felfedezik. 

***

Kedvenc bray-i boltom, az Anvil bezár. Az évek során sokszor mentem be ételfestékért, tortakartonért, vettem ott kelesztőkosarat, szőnyeget, szalagot torta köré... Igényes, szép ajándék/konyhafelszerelési/lakberendezési bolt, kedves kiszolgálókkal, s most bezárnak. Már hosszú hónapok óta volt kint az épületen a tábla, hogy eladó, aztán hogy van rá vevő, s elvileg a bolt új helyre költözött volna. A karácsonyi szezont még a régi épületből csinálták végig, aztán jött a járvány... Majd a poszt az oldalukon, hogy sajnos, nem tudták megszerezni az új bolthelyiséget, a régi ellenben most már ki kell üríteni, úgyhogy SALE, SALE, SALE... Így bementem én is, kicsit úgy érezve magam, mint egy sírrabló, s megvettem azokat a dolgokat, amire úgy gondoltam, szükségem lehet. A régi, színkódos, műanyag vágódeszkáimat leváltottam bambuszra, hogy a japán késeimet óvjam, ételfestékek, két kiszúró, fondant, tortaforma és tortadekorálós cuccok kerültek a kosárba. Szomorúan búcsúzkodtam el tőlük, ott volt az egész család, a tulajnő és a fia kezelték a pénztárat, egy nőrokon az ajtóban mutatta a kézfertőtlenítőt, majd köszönte a vásárlást... a fene egye meg. Igen kellemes bolt, minőségi cuccokkal azon a főutcán, amely lassan már csak kávézók és jótékonysági boltok sorából áll, közben egy-egy gyógyszertárral.

(Apropó, az nagyon meglepett, hogy milyen sok a gyógyszerhirdetés Magyarországon. Utcán, tévéműsorok közé bepasszítva, hirdetések buszmegállókban, posztereken...)

***

A piac, amire szinte úgy estem be, nagyon jól sikerült, sok vevővel, rengeteg új arccal. Hiába volt ködös, párás, nyomottan szürke nap, mégis sokan jöttek. Az új arcok, főleg fiatal párok, gyerekekkel, késve érkeztek, amikor már alig volt valami eladható a pultokon, így az elnök, aki rendre magyarázta az ajtóban az újaknak, mi most a felállás, nem győzte őket biztosítani arról, hogy van ám itt sokféle finomság, csak időben kell jönni. Szerdán lesz meeting, akkor majd kiderül, számszerűsítve, sikeres-e eddig a visszatérés, vagy nem. Igaz, ez még csak az első hónap, de jó lesz hallani az eredményekről. A piaci kávézóban azért érezhetően visszaesett a forgalom, 30-35 süti bőven elég a vendégeknek, de aki jön, az leülni szeretne, s inkább bögrét kér, mint papírpoharat, elvitelre. Szerencsére az eső csak ma éjjel jött meg, a tegnapi ködöcske, alig észrevehetően szitáló eső után most kitartóan zuhogott, keresztbe tett a reggeli sétának, s sötét van a nappaliban, barlangi sötét.

***

Tegnap megint Duckett's Grove-ban voltunk, autós találkozón/megemlékezésen George-ról, az egyik alapító tagról, aki két éve halt meg, s itt volt az utolsó találkozó, amin még részt vett. Meglepetésünkre a kávézó nyitva volt, le lehetett ülni a kinti padokra, még ingyen sütit is adott a néni. Beszélgettünk, persze, a covid volt a fő téma, és az amerikai választások. Meglepett, hogy nem csak én figyelem magamat (feleslegesnek mondható) aggodalommal, az egyik tag is mesélte, minden köhhintés után aggódik, nem beteg-e, borzasztó egy láthatatlan ellenséggel háborúzni. 

A csevegés után megnéztük a kerteket, igen szépek, nem is számítottam ekkora és ilyen szépen karbantartott kertekre. Van egy virágos és van egy gyümölcsös, fallal körbezárt kert, színkavalkád, szépen nyírt gyeppel. A csapatból páran elmentek egy vezetéses látogatásra, állítólag a kastélyt járták be, ami belülről teljesen kiégett, meglepett, hogy be lehet menni... Nekünk nem volt türelmünk hozzá, majd legközelebb, éhesek is voltunk, eljöttünk előbb, nem vártuk meg, míg ők befejezik a túrát. 

Aztán irány Bray, a kedvenc olasz kávézónk távolságtartással, kevesebb asztallal kinyithatott, ott ettünk korai vacsorát. Mert most visszaállunk újra a napi két étkezésre, s jönnek a munkás hétköznapok, amiket majd a magunk módján időnként megpróbálunk ünnepivé tenni, hogy ne fulladjon be a covidos depresszióba. Alig nyitottam meg reggel a levelezőprogramot, jöttek a mailek az Üzemből, sütik, megrendelések, tortarendelés is akad. Ha a piac fennmarad, akkor - szépen mondva -, ki fogom bekkelni ezt az időszakot.

Megleszünk, csak egészség legyen.

Mézharmat és szövethalom

Volt két csendes áldott napunk. Remek volt. Teregetés közben csak a madarak motozását hallhattam, vagy ahogy koppant karmos lábuk az etetőn. Némelyikük egészen merész lett, s még akkor sem hagyta abba az evést, amikor ott rázogattam előttük V. nagy pólóit. Később , míg félszívvel kertészkedtem, lehetett hallani az esőcseppek halk zörejét a leveleken, a mókus fura vakkantó kis hangját, s nem nyomta el egyiket sem gyereksikoly.

***

A lengyel boltban a pénztár mellett befőttesüvegben kilós kiszerelésben mézet árulnak. Mostanában többször eszem mézet, mint máskor, citrommal, kamillateába, kurkumateába, gyömbértea mellé... Mert még most is pánikolok, ha egy kicsit is kaparni kezd a torkom, s V. mindig homlokcsókkal biztosít róla, hogy nem, nem vagy lázas, nyugi. Ez a nyirkos, esős, aztán langymeleg idő nem segít a helyzeten, főleg nem akkor, amikor leizzadva jövök meg a sétáról.

(Már csak 6 ember van kórházban Covid-fertőzéssel, gondolom, a többiek otthon betegesednek.)

A pulton egy különösen sötét színű méz üvege tűnt fel, egészen mélybarna volt a benne lévő méz. Ezmiez, kérdeztem az új kiszolgáló férfit, aki a többiekkel ellentétben csevegni is hajlandó. Zavarba jött, hogy sajnos, nem tudja megmondani, milyen virág méze, mert neki a Google fordító azt adta ki, hogy "honeydew". A kedvező ár miatt úgy döntöttem - mint egy gyerek az áruház pénztáránál, amikor még lekap egy marék csokit a standról -, hogy ez nekem kell. Sötét méz, ígéretes, velem jön.

Itthon kezdtem keresgélni, mi lehet az a honeydew honey, aztán kiderült, hogy magyarul mézharmat méz a neve...  Fenyőerdők, fenyőfával kevert erdők méze, vagyis erdei méz, s nem a virágporból gyűjtik-készítik a méhek, hanem a fák nevéből, vagy a nedvet szivogató levéltetükről gyűjtik be a "nektárt". Szóval a levéltetvek választják ki, miután kiszivogatták a fa nedvét. Hm.... Egészen érdekes dolgokat írnak róla, ilyen finom, olyan hasznos, főleg nyugaton van nagy keletje. Itt van róla egy érdekes írás: 

https://igyfozanyatok.blog.hu/2012/11/21/erdei_mez_avagy_fenyomez_netan_harmatmez_mezharmatmez_edesharmatmez

Alkalmasint visszanézek majd a boltba, hátha van még nekik. 

***

Lakásunkban a legtöbb bútor örökölt, éppúgy, mint egyes edények, vagy a díszesebb poharak. Nem gondolkodtunk a cseréjükön, minek, annak idején méretre szabottan készültek háziurunknak, bírják a strapát, jó minőségűek, nem hullanak darabokra, mint a szintén örökölt Argos-fehérneműs szekrény, amely időnként ledobja magáról a hátlapot. A kanapé remekül bírja, nem formátlanodtak el a fenekünk alatt az ülőpárnák, még úgy sem, hogy gyakorlatilag ez a kanapé V. home office-a. Jó pár vendég is aludt már rajta gond nélkül, nem panaszkodtak. De az utóbbi pár hónapban több rugó is megadta magát, egymás után pattantak el, ugrottak ki, ereszkedtek meg, muszáj volt valamit kezdeni vele, mert ha ráültem, olyan mélyre süppedtem a lyukban, hogy alig bírtam kikelni belőle.

A nagy papírkidobálás során találtuk meg háziurunk régi számlái között az eredeti gyártó számláit, garanciáját, így gondoltam, írjunk nekik, hátha ők kijönnek, s kicserélik a rugókat. Még aznap kaptam választ egy Vladka nevű hölgytől, hogy sajnos, külön a rugókat nem tudják kicserélni, ehhez szét kell szedni a kanapét, s az újrahúzással jár.

Kicsit kételkedtem ebben, miért kell a teljes kanapét áthúzni pár rugóhoz, amit a vékony aljszövet levágása után látni is lehet... de azért kértem, adjon árajánlatot az újrahúzáshoz. Megadtam a méreteket, képeket küldtem kérésére, s megjött az ajánlat. Hm. Körbenéztem, máshol mennyi egy ekkora, strababíró, nem érintésre szétfoszló szövettel borított kanapé, s némi tanakodás után megegyeztünk V.-vel, hogy maradunk az eredeti készítő ajánlatánál, végül is, bíztató, hogy már több évtizede vannak a piacon. Garanciát is vállalnak, s ahogy később a nő mondta, ha megcsinálják, megfelelő szövettel megint jó lesz 18-20 évig. 

Amikor felhívtam őket, a tulajt kaptam telefonvégre, olyan információáradatot zúdított rám. hogy zavarba jöttem. Elmagyarázta, hogy alulról nem férnek hozzá a rugókhoz, nem tudják beszerelni úgy a tartókat, hogy a kanapét nem szedik szét. Szóba került a teljes szoba hangulata, a főbb színek, mit szeretnék elérni az új szövet színével stb, stb. Enyhe overkill, gondoltam, körbenézve a nappaliban, ahol nincs színharmónia, nincs átgondolás, ha diplomatikus akarok lenni, a "belakott" szót használnám rá. Szóval? Milyen színre gondoltam. Legyen szürke. Aztán jött a lényeg, menjünk be szövetet választani. Hirtelen furán éreztem magam, szövetet választani? Micsoda úri hangzása van a mondatnak számomra, aki Ikea és Argos bútorokhoz szokott, s nem szokása eltévedni az árnyalatok és hangzatos színnevek között, legfeljebb ha sütemények cukormázazásáról van szó, s a megrendelő pezsgő vagy babakék bevonatot kíván.

Végül néhány egyeztető email után ott találtuk magunkat egy emeleti teremben, ahol körös-körül szövetmintákat magukba foglaló kötetek voltak, s nekem beugrott egy emlék.

Anyám már munka nélkül volt, s talán egy osztálytalálkozón, vagy valamilyen más alkalommal futott össze régi ismerőssel? osztálytárssal? nem emlékszem. A Svájcban élő nő szövetekkel házalt (bocsánat, kereskedett), kárpitosokat stb. látogatott országszerte, s az általa képviselt gyár ügynökeként szövetek mappáit mutatta be. Az az ötlete támadt, hogy megbízza anyámat, legyen magyarországi képviselője a cégnek. Anyám lelkesen rábólintott, s hamarosan meg is érkeztek a vaskos mappák, tele szebbnél-szebb, látványosabbnál látványosabb szövetmintákkal, könyvszerűen befogva, hátukon leírással... Sosem láttam még ilyet. Az én szememnek igazán exkluzívnak tűntek ezek a kötetek. Hogy anyám mit intézett a szövetekkel, nem tudom, de az biztos, hogy nem volt vele sikere, s nem lett belőle villánk a Balaton-parton. Túlságosan drágák voltak ezek a dolgok az az 1980-as években. S különben sem mozogtunk olyan körökben, ahol csak egy pici átfedés is lett volna anyám és a foteleiket svájci szövettel bevonató emberek között. 

Szóval ez ugrott be nekem, anyám és a svájci szövetminták, amelyekkel nem rengette meg a magyarországi kereskedelmet, s eléggé megilletődve álltam a teremben, s próbáltam úgy tenni, mint akinek azért ez nem új. Sőt, hetente kell döntenie a "késő őszi füstszín" és a "reggeli köd" ihlette szürke árnyalatai között. Túlzok, ugye átjön, de mégis... Utoljára akkor volt ilyen "gondom", amikor a hálószoba falait festette be aranykezű Róbert, s egy szép mélykék színt akartam összepasszítani egy szürkével, s amikor már zúgott a fejem a választéktól, egyszerűen ráböktem a bolt által javasolt párosításra. Be is jött, szép, nem kellett volna aggódnom emiatt. 

Ott álltam, anyagokat gyűrögetve, lapos pillantásokat vetve az árak felé, s azt gondoltam, drága anyám, ezt is megértük, itt a lányod, aki így túl az ötvenen megérte, hogy egy kárpitosnál szövetárnyalatok felett agonizál. S aki, ha majd valaki rákérdez, habozás nélkül fogja mondani, hogy a kanapéja ezüstszürke velúrral van bevonva, padlizsánlila szegéllyel, s "valami fantasztikusan emeli a szoba világos, barátságos hangulatát".

Újranyitás a piacon

Tegnapelőtt volt a második, Covid-szünet utáni piac. Most több fényképet sikerült csinálnom, nyitás előtt-után, igaz, sebtiben, de nem volt olyan izgatott futkosás, kapkodás, mint múlt héten, ráértem erre is. A fotókon látható, hogy nem valami ultramodern megoldásokkal éltünk, ahogy az épület is kopottas, és öregecske, így a felállított kézfertőtlenítős/kávés/egyéb standoknak is megvan a maguk lepukkant, amatőr érzete. Egyes részek a plafontról lógó plexilapok mögé rejtettek most, az én kávés pultomat is félig egy lap fedi, annak rejtekéből és arcvédő lap mögül adom ki a kávét. Hogy mennyire véd, ki tudja. De az arcvédő védelmében gond nélkül tudtam dolgozni.

Nem tudtuk, igazából mire számítsunk, hány ember jön el, mekkora lesz az érdeklődés. Akik a érdeklődtek a nyitás után, Facebook-on, telefonon, emailben, azoknak mind küldtek üzenetet, hogy mikor nyitunk. Mennyit süssünk? Mit süssünk? Csak a népszerűbb dolgokat, vagy mindent, amit korábban szoktunk? Mivel nem volt friss csirke, és készételből is csak kevés, volt hely jobban szétteríteni az árukat, hogy a távolságtartás ne legyen gond.

Végül úgy döntöttem, megnézem az utolsó piacnapot, mit adtam el, mi volt népszerű, s aszerint sütök. Ha marad valami, a kenyereseim megkapják ajándékba, gondoltam. Eszerint álltam neki. Szépen elosztottam pár napra a sütnivalót, de a rendelt dekorálások miatt megcsúsztam, s elég sok minden jutott péntekre. A csomagolás vette el a legtöbb időt, és a cimkék kinyomtatása. A kételkedő piaci kollégámnak igaza volt, nagyon nehezen tudtam összehozni a cimkenyomtatást, mert hiába használtam a megadott kódot és programot, a szöveg a lap alján csúszott, két cimkére került egy helyett... Sok ideig tartott a bűvészkedés, de most már kész, most már csak a nyomtatóba ragadhat az ötapadós papír, ahogy tette egyszer.

Az elsők között értem oda, szigorúan megkaptuk, hogy 9:15-ig be kell vétetni mindenkinek a dolgait. Alig értem oda, mögöttem már jött két másik tag, később kiderült, egyikük felhánytorgatta, hogy milyen hosszan kellett ülnie a kocsijában, hű meg ha. Ennyit a kezdeti buktatókhoz szükséges jóindulattól. Odabent aztán hamar ment a 'becsekkelés', főleg, mert tálcára raktam minden süteményt, nem kellett dobozokat nyitogatni, minden könnyen megszámolható volt. A mézeskalács emberkék néztek ki a legprofibban, felcimkézve, zacskóban.

Az elnök is hamar megérkezett, még gyorsan felrakott néhány figyelmeztető feliratot, neki van színes nyomtatója, lamináló gépe otthon, rengeteg munkát végzett ezzel is. Hamar megteltek a pultok, öröm volt látni a sok sütivel, kenyérrel, lekvárral, zöldséggel teli asztalt. Közben kiraktuk a kisasztalokat, székeket, remélve, hogy lesz, aki kiül az épület elé. Felállítottuk a kávés standot, az elnök hozott egy csomó UHT-s kistejet a B and B-je készletéből, mert úgy beszéltük meg, hogy nem lesz tejeskancsó, nem szabad most kirakni.

Megjelent az első vevő, egy öregúr, aki mindig elsőként szokott jönni, s elvette a számot, majd visszaült a kocsijába, miután bepillantott a terembe. Nem volt rajta maszk, valaki gyorsan elmagyarázta neki az új rendszert, s később, nyitásra már abban jött vissza. Volt örömködés, mert mindenki időre megérkezett a termelők közül, s bőven kész volt a 'becsekkelés' nyitásra. Odakint pedig egyre gyűltek a vásárlók...

Megható volt látni, hogy ennyien eljöttek, s türelmesen várakoztak. Sőt, sok új arcot is láttunk, fiatal családokat, mind maszkosan. Zárás után is beesett pár érdeklődő, akkor is, most hétvégén is, akiknek még új volt a piac, nem ismerték a nyitvatartást. Az önkiszolgálós módszer működött, de a vevők érdeklődése meglassította kicsit a dolgot, mert ugyan az elején, nyitás előtt az elnök kiállt eléjük, s elmagyarázta a rendszert, odabent mindnek volt kérdése, s hosszan időztek ott, ahol a volt kiszolgálás (pl. a virágos pultnál), s beszélgettek. Ezt megelőzendő, az elnök megkérte az egyik igen csevegős kollégát, mászkáljon a pultok mögött, igazgassa az árut, s finoman terelje tovább a vevőket. Ő aztán igazán elemében volt, s ügyesen vitte magával a beszélgetés miatt leállt embereket.

A kávékészítés úgy ment, hogy aki kért kávét, annak megcsináltam, French press-ben, én töltöttem ki, papírpohárba vagy bögrébe, ahogy kérték, az egyenként zacskóba rakott sütit odaadtam mellé, a többit már a vevő intézte a kisasztalnál. Amikor visszahozták a bögrét, ment egyből a mosogatógépbe, én pedig fertőtlenettem a kezem. Fél óra múlva már írtam is fel, hogy kézkrémet hozzak legközelebb, feszült a bőröm az alkoholos cucctól. A segítőm, Neasa, akinek gond van a bőrével, s ő az, aki a kosarakat fertőtlenítőzte, hozott magával krémet, felkészültebb volt ezen a téren, mint én.

Egyre csak jöttek a vásárlók, régiek, újak, minden volt maszk, s nem türelmetlenkedtek. A csomagolás miatt megemelt árakon sem morgott senki, alig hoztam haza valamit. Második héten is szépen fogytak a dolgok, de pl. glutenmentes süti alig fogyott, nem jöttek azok, akik venni szokták. A megszokott kávézók/teázók közül is jöttek, megteltek kint a székek, lehetne több asztal. De a máskor megszokott tea mellé rakott süteményől jócskán maradt, még a második hét után is. Nem tudom megmondani, hány vásárló jött, de majd alkalomadtán rékérdezek a pénztárosnál.

Hogy megéri-e csinálni, az később fog kiderülni. Pénz beszél... A magam részéről annak örültem, hogy megint van igazi "tanyasi" tojás, mert akármennyire erőlködtem, nekem nem sikerült elérnem az embert a farmján, most pedig, mondhatni, házhoz jön a tojás. Boldogan hoztam haza a szokásos harmincat. Csak most nem fogy el egy hét alatt.

Ami jól fogyott: kovászos kenyér (félbevágva), a krumplis bucik kettesével csomagolva, a mézeskalács emberkék (megálltam, s nem festettem rájuk maszkot), s az az egyszerű, de közkedvelt csokoládés keksz szelet, aminek megkaptam a készítési engedélyét, mert aki eddig csinálta, nem jön többet, beteges, nem akarja megreszkírozni.

Nem tudom megjósolni, hogyan lesz, mint lesz a későbbiekben. A második alkalommal sem volt gond a sorállás, igaz, szép idő volt, nem esett. Meglátjuk. A második alkalomra már vittem rendes tejet, mert sokan hiányolták, s ha kért valaki, kitöltöttem a kávéjába, nem ők tapogatták a palackot. Elég babrás azokkal a kis kapszlikkal bíbelődni, s kevés "tej" van bennük. Volt, aki a vett sütiszelettel ült le odakint, a gyepet szegélyező kövekre, megette a zacskóból. Egyértelmű, hogy mindenkinek hiányzik a leülős-csevegéses-újságolvasós vásárlás élménye. Javasolni fogom, hogy építtessünk egy egyszerű kis lapostetőt az épület teljes hosszában, vagy kiengedhető napernyőt, hogy ha esne, ott állhassanak a vevők. S ugye, az időjárás nem lesz jobb, most pl. egész héten igen esős volt, s nem mindenki akar a kocsijában üldögélni, ahogy a kép is mutatja. Csak ugye, kérdés, mennyibe kerülne...

Ami a legszomorúbb, hogy egyfajta, a Head Office által kiutalt jogi szöveget is ki kellett rakni, mert híre ment, hogy itt-ott az emberek elkezdtek perelni boltokat, helyeket, hogy ott kaphatták el a vírust... Az itt is virágzó claim culture erre a "lehetőségre" is lecsapott már. Szomorú!

Füldugóval a békéért

Zajoséknál - a felnőttek közti ritka, de annál hangosabb üvöltözésen túl - mostanság a legkisebb gyerek az, aki fülrepesztő sikolyokkal kommunikál. Végre kinőtt ebből a korból a középső, most a legkisebb jön. Gyakorlatilag bármi kiválthatja ezt a reakciót, de főleg az, ha nemet mondanak neki. Néha a kinti, gyerekekkel borított gyepről hallatszik fel a sikoly, amikor a többi kiskölyök akaszt vele bajuszt, néha az erkélyről, vagy a lakás legmélyéről, de mindenhonnan hallható. Tegnapelőtt vittem körbe a kenyereket, s a telep akusztikájának köszönhetően a telep közepéig lehetett hallani (hála a nyitott konyhaajtójuknak, mely az erkélyükre és a telepre néz), hogy a gyerek üvölt. Mint a Messiást, úgy várom azt az időszakot, amikor végre megtanul valamennyire beszélni, vagy eljut arra a szintre, hogy - az üvöltésen/sikolyokon kívül - valami mással, lehetőleg halkabb módon is ki tudja fejezni a frusztrációját, mert ez elég kimerítő. A dolgot súlyosbítja, amikor a szülei megpróbálják a gyereket túlordítva lecsendesíteni csemetéjüket. Jobbára sikertelenül. 

Mikor a múltkor, dekorálás közben végighallgattam egyórányi műsort (mi vált ki a gyerekből egy órán át tartó, kétpercenként felhangzó sikolyokat?), eldöntöttem, hogy úgysem tudok a helyzettel mit kezdeni, és ár-érték arányban még mindig itt a legjobb lakni, úgyhogy jöjjön a füldugó. V. amúgy is fejhallgató védelmében dolgozott, kimaradt az akcióból, úgyhogy saját ép elmém védelmében rengeteg podcast-ot hallgatok, hangoskönyvet, most már nemcsak séta közben. A minap találtam egy nagyon hosszú sorozatot, ami az általam igen kedvelt The Wire c. amerikai, 5 évados tévéfilmsorozatot elemzi ki, minden egyes részt külön, majdnem egyórás podcast-ban. Remek! 

S persze, mintha csak nevetne rajtam a sors, rendszeresen összeakadok a ház előtt utált Zajosapukával, merev mosolyok oda-vissza, s talán kezd neki leesni, hogy a lakása és a gyereke nem hangszigetelt - miért is viselne az ajtó előtt virágait locsoló, alattuk lakó nő fejhallgatót, ha nem azért, hogy a felőlük jövő kellemetlen zajt elnyomja valami kellemessel... 

*** 

Az elmúlt hetekben két új dekorációs módszert is megtanultam, mégpedig azért, mert magabiztosan mondtam igent olyan megrendelésekre, amiről csak később derült ki, hogy nem annyira egyszerű, mint ahogy gondoltam. Az elsőt az Üzembeli cukrász rendelte a barátnője babaváró bulijára. A téma az íreknél is népszerű, Beatrix Potter írónő által kitalált állatfigurák volt: Peter nyuszi, Jemima, a liba, a szorgoskodó egérke... Saccperkábé elővettem egy képet a netről, hogy ilyenekre gondol-e, majd a lelkes igen után elvállaltam a figurák sütire varázslását. 

Csak amikor számos, ún. okítóvideót megnéztem, jöttem rá, hogy ezzel a melóval elleszek a darabig. Ugyanis a dekorálás jóval több lépésből áll, mint számítottam rá. Kezdődik azzal, hogy kisütöm a megfelelő méretű sütiket, amire kényelmesen rá tudom rajzolni a figura körvonalait. Nem szabadon, kézzel, mert ott még nem tartok, hogy magabiztosan és hiba nélkül rajzoljam rá őket a sütire. Vagyis keresnem kellett róluk képeket a neten, azokat a megfelelő méretben kinyomtatni, kivágni őket, s a körvonalaikat ehető halvány tollal felrajzolni az alapszínnel már lefestett, keményre szárított felületű sütikre. 

Íme, a sütik a figurák körvonalaival:

Tehát ott a süti, a figura, mondjuk Peter nyuszi körvonalával. Közepesen puha cukormázzal jó vastagon megrajzoltam a körvonalát, majd kitöltöttem terítőmázzal, tehát nyertem a süti felszínéről kiemelkedő fehér alakokat.

Alaposan keményre szárítottam őket, alacsony hőfokon, a sütőben. Vegyük példának Peter nyulat. Először a képet nézve kirajzoltam a fekete vonalakkal jelzett kabátot, a papucsát, füleit, szintén ehető ételfestékes tollal, a körvonalát pedig ehető festékkel, vékonyka ecsettel húztam ki, mert nem fértem volna oda a toll hegyével. Megszárítottam. Majd ehető festékkel kezdtem volna befesteni, amikor rájöttem, hogy a festék elkeni az ehető toll vonalait... Úgyhogy befestettem kékkel a kabátot, barnával a testét, mindenhol a megfelelő színeket használva. Majd egy éjszakán át száradtak a figurák, s másnap, amikor már biztosan megszáradt mindegyik, megrajzoltam/festettem rajtuk a fekete vonalakat is. 

Csak sokkal később jöttem rá, hogy az úgy is csinálhattam volna, hogy fehérrel kifestem a testet a még dekorálatlan sütin, majd köréje terülőmázzal a kért háttérszínt (mondjuk sárgát), s aztán festem ki a nyulat, s akkor egy lépést megspórolhattam volna. De így még profibbak lettek a sütik, mert kiemelkednek a háttérből. 

Az alábbiakat pár éve csináltam egyik megrendelőmnek. Fejlődtem! 

A másik megrendelés egy amerikai sztárdekorátor sütijeinek fotóját küldte el alapul, de a megrendelő nagyon-nagyon alaposan, mind a 11 sütire megadta, hogy a képen látható színek, formák és dekorálások melyik kombinációját kéri az egyes sütikre. Egy egyéves születésnapjára... Ún. akvarell sütiket kért, aminek a módszerét megint egy okítóvideóból néztem le. Lekentem alapszínnel a sütit, megszárítottam, aztán egy egészen pici festékcsöppet feloldottam alkohollal, hogy halvány legyen, s jó alaposan elkevertem, mint a vízfestéket szokás, s egy széles ecsettel, ahogy a videón láttam, a felesleget az edény szélén lehúzva, laza mozdulattal rákentem a sütire. 

Csalódás. A festék egyszerűen beivódott a sütibe, halvány volt, de semmi extra, csak egy halavány csík. Csalódottan nézegettem újra a videót, valamit rosszul csináltam? Újra próbáltam, most vízes higítással, az eredmény ugyanaz. Ebből ugyan nem lesz szépen szétfutó festék a sütin, az biztos. Enyhe kétségbeeséssel ültem a süti felett, amikor eszembe jutott a szó: vízfesték... víz... festék... s beugrott a szikra: nem szárítom meg a sütit a festékezés előtt, hanem a még nedves cukormázra fogom húzni a festéket. Mit húzni, éppen csak hozzáérintem majd a festékes ecsetet...

S lám! A nedves felületen a festék engedelmesen futott szét, s rajzolta ki a vízfestékre jellemző foltos alakot. Hurrá! Innentől kezdve már sinen voltam, hamar ment a munka, igaz, másodszor is le kellett kennem a sütiket, de ez kicsi áldozat volt az eredmény érdekében. A megrendelő csak igen halvány pacákat kért, úgyhogy nehezen láthatók a képen, de legalább úgy néztek ki, ahogy elvárta. 

Ezzel a módszerrel igen szép sütiket lehet ám csinálni, fehér vagy halvány alapon szétfutó festékfoltokkal, s valami kiugró szöveggel, vagy akár képeket festeni, ha az embernek van érzéke hozzá. Láttam már csodás sütiket, amire pár ecsetvonással bambuszerdőt varázsolt valaki, mellette kínai vagy japán írásjelekkel rövid szöveg... Csodaszép volt!

A fent részletezett "megrajzolom, kitöltöm, megfestem" módszert egyébként ennél a Micimackós megrendelésnél csináltam először, pár hete, s magán Micimackón gyakoroltam. Nem raktam fel sehová a képet, mert ez sem saját design, egy kapott kép alapján készült a sütik nagyja. Egyedül a méhecske és a Disney-s mackóarc az enyém. Micimackó arcán azért még lehetett volna finomítani, de így is nagyon büszke vagyok rá, hogy duci testét sikerült ráfestenem a kb. 7 centis sütire. Ezúttal szabadkézzel rajzoltam fel. Az ilyen megrendelésre szoktam mondani, hogy "fun project" :-)