2017. március 27.

Hétvégi fel és le

Elképesztő, hogy mennyire meg tud viselni egy kudarc. Anyák napjára sütis ajándékdobozokat állítottam össze: egy dobozban öt, tenyér nagyságú sütemény, három nárcisz és kettő Anyák napi díszítéssel, szalaggal átkötve... egy fogyott el a piacon. Az ugyanúgy 5 darabos, csak nárciszt tartalmazó, de celofánba pakolt sütik ötven centtel kevesebbért mind elfogytak. Ki érti ezt?! Csak nem a Mom felirat volt a gond, Mum-ot vagy Mam-ot kellett volna írnom, mert a Mom az inkább amerikai írásmód?






Vasárnap este, útban hazafelé szedtük össze a megmaradt cuccaimat (nem sok volt amúgy). Hazáig keserű nyálat nyeltem, nem értettem, a dobozok teteje celofán volt, láthatók voltak benne a sütik, s mégsem voltak népszerűek... S éjjel, nyilván ennek a kudarcnak a hatására azt álmodtam, hogy szép lassan kiutáltak a piacról, panaszos levelek születtek ellenem és a termékeim ellen, s végül önként hagytam ott őket.... 

Főleg az bántott, hogy elég nagy energiát öltem szokás szerint a dekorba, némelyiket újra kellett dekorálni, mert pergett a máz, alighanem túl keményre vertem a habot, vagy nem is tudom, de a pirosra és a zöldre színezett mázat egyszerűen le lehetett törölni a sütikről, újra kellett rajzolnom őket, más színnel, vagy ehető festékű tollal újraírni. Mindezt a Nagy Esküvői Készülődés közepette...

Pedig a hétvége jól indult. Úgy értem, nagyjából már megvolt, mit hogyan fogok viselni az esküvőre, amire V.-t s engem meghívott a kollégája. Ceremónia egy távoli, Mayo-i tengerparti kis faluban, utána félórányira egy hotelben vacsora, zene, dínomdánom. Igazi kiöltözős affér. Trish - ugye - segített megvenni a ruhát, adott táskát, amit utolsó pillanatban leváltottam egy másikkal, amit megvettem, s ehhez sikerült még egy félelmetesen magas sarkú cipőt is beszereznem a városban. Igaz, a járást sokáig kellett benne gyakorolnom, Youtube videók segítségével, de péntekre nagyjából megvolt a fejemben, hogyan álcázom majd a hasamat és a hurkáimat egy kendővel, s vonulok keccsel végig a teremben... Inkább a Nagy Esküvői Stressznek nevezhetném az alkalmat. 

Szállást hét közepén már foglaltam, a hoteltől két percnyire (ami nagyon jó ötlet volt, mert az este végére mindkettőnk lábát kínozták az új, vagy inkább csak láblógázásra való cipők). 

Péntek este azért még felvettem a ruhát, a cipőt, a kendőt, s mutattam V.-nek, ez lenne a felállás, mit szól? Voltak gondok. A haslapítós bugyi remekül kihangsúlyozta a hurkáimat, hiába húzogattam fel-le, nem segített, a tükörből visszaköszöntő (röhögő?) látvány nem volt felemelő. V. húzta a száját, mire hirtelen ötlettől vezérelve felvettem egy régebbi ruhát, amit szintén egy esküvőre szereztem be, sztreccs anyagból, jó mintás, sötét elkent foltok zöld-fekete alapon. S hozzá felhúztam a nem annyira haslapítós harisnyát, s voilá! Tűrhető lettem. No, de ehhez nem megy az új cipő, sem az új táska. Régi, fekete cipő, piros kabát, mert azért nem lesz túl meleg, s a hotelbeli kivonuláshoz ott az olajzöld kendő. Mondván, a ruhámban elvétve vannak olajzöld foltok is. Majd úgy fog tűnni, mintha módfelett megtervezett lenne az egész. V. folyamatosan vigasztalt, hogy csupa kövérkés, élénk színű ruhás nő lesz ott, ne aggódjak, nem gepárd vékonyságú hajadonok fognak ott megjelenni, ezt garantálja.

Ebbe kapaszkodtam, amíg szombat reggel a piacon leadtam a dolgaimat, akkor még szép reményekkel, s ebbe kapaszkodtam addig, amíg meg nem érkeztünk a falucska szélére egy benzinkútig, ahol a WC-ben sikerült átöltöznünk, s a többi kolléga mellé beülnünk a templomi padok utolsó sorába. S tényleg, akadt sok kövérkés hölgy, akik aztán tényleg nem bánták, hogy a vaskos hátsójuk könnyű szövet alatt láthatóan reng, de engem zavart a magamé. 

A kétórás ceremóniát néhol a szövegnek hadarva nekiszaladó pap gyorsította fel, itt-ott a menyasszony néhány rokona és barátnője énekelt csodásan, s nagyon szépen fel volt díszítve a templom, igazi virágokkal és gyertyákkal az ablakokban. Az egyik kis koszorúslányka (aki még alig nőtt ki a babakorból) színesen villogó cipőcskében és szőrmeboleróban tagadta meg az oltárig való elsétálást, miután unottan a földre dobta szép rózsákból kötött, pálcára erősített kis csokrát. Apukája próbálta menteni, ami menthető, de végül inkább karján vitte végig a kicsit az oltárig, míg a kislány cipőcskéin vidáman villogott a sok kis LED-fény.

Az ifjú pár gyors tempójú dalra ropva, tánclépésekben távozott a templomból, mentek a fotózásra, mi pedig mentünk a szállást elfoglalni. Westportban a Szt. Antalhoz címzett bed and breakfast-ban a szoba jéghidegen fogadott minket, de azonnal bekapcsolták a fűtést, s megmutatták nekünk, hogy a folyó ott folyik az ablak alatt... Kicsit ejtőztünk, aztán irány a hotel. Nagyon éhesek voltunk már, de bizony, még sokat kellett várni, sokáig tartott a fotózás, a bő félórányira lévő National Museum kihelyezett gyűjteményének épületénél, amelynek csodás parkja van, s amelyet másnap  mi is megnéztünk. A hotel napsütötte udvarán éppen akkor nyirták a füvet, s készítettek elő egy hatalmas LOVE felirattal és rózsás hintával kialakított fotós hátteret. S végre megjött az ifjú pár, a menyasszony beült a hintába, villantak a vakuk... s nagy meglepetésünkre, az asztalokon álló menüt már ez a fotó díszítette!

A dublini kollégák asztala a Beer and Banter névre hallgatott... Egy fiatal, kisbabás pár mellé kerültem, V. mellé pedig a vőlegény egy gyermekkori barátja, egy rendőr ült... kis fagyott felhőcske ereszkedett alá, amikor bemutatkozott, füleltem, hátha az uram mond valami szellemeset ebből az alkalomból, mert a rendőröket nem állja, sehol sem, de a kedvemért visszafota magát. Helyette is érdeklődést tanúsítva csevegtem a rendőrkapitányságok bezásárásáról, a korai nyugdíjazásról, s mindenről, amiről lehet egy ilyen ismerkedős helyzetben, kifacsart aggyal, miközben a merev arccal mosolygó párunk mellettünk ül. 

De túlestünk a csevegéseken gond nélkül, s aztán jött a megváltó vacsora.

Egyre csak igazgattam a kendőt, próbáltam keccsel és lazasággal újra és újra eltakarni az úszógumijaimat (még gyakorolni kell a kecset és a lazaságot), de szerencsére mindenki a tányérjára koncentrált. A vacsora utáni beszédeket pedig V. kollégája, Grainne dobta fel a bullshit bingo esküvői változatát javasolva: bíztatására mindenki berakott egy öteuróst egy borospohárba, s valahányszor a beszédek során elhangzott a "thank" or "thanks" szó, az adott embernek egy székkel balra kellett raknia a poharat, amely a számos "köszönöm" hatására többször is körbejárta az asztalt, majd a kisbabás mamánál kötött ki. Hogy italt vettek-e belőle, nem tudom, mert akkor már hazafelé indultunk, s ők is készültek elmenni aludni, de jól szórakoztunk a beszédek alatt a pohártologatással. A völegény meglepően gond nélkül és igen szépen beszélt, a vőfély inkább hosszadalmas volt. A legmeghatóbb pillanat akkor jött el (azon kívül, amikor először nevezte feleségnek a menyasszonyát a beszédben a vőlegény), amikor a két mamának hatalmas virágcsokrokat hoztak az asztalhoz, mivel másnap volt Anyák napja.

Tíz előtt ágyban voltunk. Kipirosodott lábfejekkel emésztettük a vacsorát és a nap történéseit. A szoba nem volt túl meleg, de a paplan igen jó volt, s a matrac is. Mint a bunda, úgy aludtam. V. kissé neheztelt, hogy másnap (óraelőreállítás!) reggel kakaskukorékolásra ébredt, mint kiderült, az udvar végében lakott pár tyúk és az uralkodójuk. A dús reggeli után pedig elindultunk kirándulni, ha már eljöttünk a sziget másik végébe, lássunk is valamit. Sajnos, a kinézett múzem csak délutánra nyitott ki, így autózással töltöttük az előttünk álló majdnem 3 órát. Elautóztunk Leenane-be, a mindig csodás, emlékekkel teli és most napsütéses R335-ös úton, meg-megállva fényképezni. 

 Popsika és a sülzanót sárgája

 Előnyös testtartásban (a matrica a lényeg Popsika seggén)

 Jobbról jönnek

 Aki ennél tavaszibb képet csinál, az csal

Leenane-ben kávé, süti és a kötelező konyharuha megvétele. Messziről megnéztük az emocleW (Welcome) B and B ablakait, ahol majd' két éve rokonokkal szálltunk meg. A Killary-fjordon már forgolódott a kirándulóhajó, a hegyek oldalában világosan kirajzolódtak a régi krupliágyások, az ún. lazy bed-ek, amikről alapos vitát folytattunk V.-vel, mert nem értettük, miért függőlegesen futnak fel a hegyoldalra, s miért nem vízszintesen. V. szerint így hamar elvitte a víz alóluk-közülük a talajt, én azzal érveltem, hogy így legalább megmaradt némi föld a burgonyának, ha vízszintesen kapja oldalba a víz, akkor viszi az egészet...

Aztán egy főbb úton vissza Castlebar felé... s nem beleszaladtunk egy nagyobb biciklis megmozdulásba?! Vagy százan tekertek a kétszámjegyű, de még így is keskenynek nevezhető úton, tömötten, nem egymás után, hanem egymás mellett, egyetlen nagy csoportban... Előttük-mögöttük támogató autók, motorosok... Egy darabig tűrtem az előzéseket, de elég félelmetes volt a dolog, s egy arra alkalmas útra letereltem az én uramat a főútról, a GPS segítségével találtam ugyanis egy kerülő utat. Néhol már-már füves utakon, buckákon fel-le, farmok között autózva végül is kikerültük a menetet, s eltávolodva tőlük,  kibukkantunk a félsziget tövénél, közel Castlebar-hoz. A múzeum a város után van, jól kitáblázva, az N5-ös út mentén. Pár perccel a múzeum nyitása után érkeztünk, egy idősebb bácsika még porszívózta az ajándékbolt szőnyegét.

A National Museum Museum of Country Life nevű kihelyezett szekciója a) hatalmas, b) időigényes és c) nagyon szép helyen van, egy Turlough House and Park nevű birtokon emelt modern, többszintes épületben. Az első szintet még türelmesen, a másodikat már kis kihagyásokkal, a harmadikat (ami egyébként a legérdekesebb) már türelmetlenül néztük végig. Sok, így egyszerre. Egy alkalmazottat megkérdeztünk a krumpliágyásokról, kiderült, Leenane-i a hölgy - de a vitánkat nem tudta eldönteni ő sem. 

A parkban nem is sétáltunk, tekintettel a távolságra, fél négykor elindultunk hazafelé. Nem akartunk nagyon későn hazaérni, mert az óraátállítás miatt V. korán akart lefeküdni. Csodásan sütött a nap, egész nap, volt, hogy nyitott tetőablakkal mentünk, szinte égette a bőrünk a napsütés. Mindenhol nárciszok tömege, kisbárányok a mezőkön, borjak az anyjuk mellett, fészkeiket igazgató varjak és csókák... Igazi tavaszi idill. 

Egy hónap múlva ilyenkor már toszkánai napsütést fogunk élvezni, ha minden jól megy.

2017. március 19.

Dublini újdonságok

Még tavaly mondta V., hogy a cég csapatszellemet építeni az Irish Whiskey Museum-ba viszi őket. Legnagyobb meglepetésemre kis üvegcsében saját maga keverte whiskey-t hozott aznap este, nagyon szerényen éppen csak volt valami az üvegcse alján, de mivel ő nem egy whiskey-rajongó, éppen csak csöpögtetett az üvegbe, míg mások teletöltötték maguk keverte itallal. Nekem keverte, szülinapi keverék volt. 

A múzeum aprócska, szigorúan véve a repeción és a kávézón kívül 3 teremből és egy "keverő" helyiségből áll, ahol az extra eurókat befizetők négy-ötféle whiskey-t kóstolhatnak, hasonlíthatnak össze, és kikeverhetik a maguk whiskey-jét, valamint fotózkodhatnak egy érdekes háttér előtt. A túrát ottjártunkkor egy kissé kedvetlen fiatalember vezette, utolsó túrája volt, mert visszatért régi munkahelyére, a Jameson-hoz. Így számos lehetőséget kihagyott, amikor poénosan, érdekesen beszélhetett volna. De még így is megérte a látogatás, a múzeum igen kellemes hely, jó kávézóval, ahol természetesen whiskey-t is ihatunk és válogathatunk a sokféle ajándéktárgy közül. Mivel függetlenek, ezért nem fognak nekünk egyetlen whiskeyfajtát sem magasztalni, ellenben sok érdekességet tudhatunk meg az italról, annak jelentőségéről az írek életében.

A másik, talán nem annyira újdonság, csak újramelegített dolog a DoDublin nevű kártya, aminek birtokában, 33 euróért három napon át rengeteg látványosságba, múzeumba engedménnyel léphetünk be, vagy kedvezménnyel ehetünk, és ingyen utazhatunk Dublin buszjáratain. Sőt, még egy Pat Liddy-városnéző túra is jár a kártyához, ami szerintem a legjobb ajánlat, ismerve az úr remek túráit. Néla jobban talán csak Donal Fallon vezet idegent a Little Museum of Dublin vasárnapi, St. Stephen's Green körülötti túráin... A buszjáratok ugyan elég lassúak, főleg a belvárosi közlekedés miatt, de mivel remekül lehet róluk várost nézni, talán nem annyira rossz ötlet ez a kártya, és az ára igen kedvező. Ugyancsak ingyen használhatjuk a városnéző buszokat a kártyával.

Londoni mintára elvileg már idén nyárra várható a "beszélő szobrok" projekt megvalósulása, híres ír színészek részvételével. Az ember megáll, mondjuk Oscar Wilde szobra előtt, lehúzza a telefonját egy kód előtt, mire kap egy telefonhívást a szobortól... Díjmentesen  "magát" a szobrot fogja hallani, amint mesél valami érdekességről, valami szokatlanról a szobor kapcsán. Jónak ígérkezik!

Ugyancsak nyáron fog megnyílni a város északi felében található Tenement Museum, a Henrietta Street-en. Évek óta próbálják múzeummá alakítani, hogy bemutathassák, hogyan éltek a szegény családok az 1900-as évek elején egy-egy szobába szorulva, folyó víz nélkül, udvari wc-vel, esetenként százan egy házban. (Európa legborzalmasabb szegénynegyedei itt voltak Dublinban, egészen a hatvanas évekig nem sikerült felszámolni őket.)

Eddig csak időszaki kiállítások voltak, főleg az 1916-os Húsvéti Felkelés tavalyi centenáriumi ünnepségei miatt, de most végre állandó múzeum lesz.

***

A Szt. Patrik-napot munkával töltöttem, igaz, zöld pólóban. Húsvétig több megrendelés, nagyobb mennyiségű eladás várható, a kávézóban pl. nagyon jól fogytak a Szt Patrik-napi sütik. Még a piacon is sikerült eladni őket teljes árért, igaz, nem az összes csomagot, egy megmaradt.

A skandináv sokmagos lapos crispbread-em nem volt népszerű, nem fogok többet csinálni, ehelyett most kutyakeksszel próbálkoztam. Többen is hoznak kutyát a piacra. Végre tudtam használni a tacskó alakú kiszúrómat! A mai piac elég sűrű volt az első félórában, aztán mintha elvágták volna az érkezők sorát: fent a hegyen ugyanis temetés volt, a legtöbb kuncsaftunk oda ment, a tiszteletét leróni. A hét elején, mentés közben lezuhant a parti őrség egyik helikoptere, s a négy szolgálatban lévő közül a kapitányt, egy nőt tudtak csak kimenteni a vízből, de a sérüléseibe hamarosan belehalt. Mint kiderült, helyi lakos volt, ezért itt tartották a szülei a temetési miséjét. Itt volt a köztársasági elnök, a miniszterelnök, aki alig ért haza az USA-ból, ahol a szokásos, külön erre az alkalomra készült kristályedányt nyújtotta át Trump-nak tele lóherével... Itt voltak a különböző potentátok, helyi képviselők (akiknek amúgy is tiszte, hogy ilyenkor elmenjenek a temetésre, ez itt szokás).

Sok ismeretlen arc tért be a piacra, eltölteni az időt, amíg elkezdődött a szertartás. Ismerőseik, vagy a család szomszédai, alig léptek be, annyira kitűntek a megszokott arcok közül, hogy Willie már a bejáratánál megkérdezte őket, a temetésre jöttek-e? Többszázan mentek oda. Ez egy kis ország, Dublin mint egy falu, az ilyen tragikus esemény nagy port ver fel, s sok az érdeklődő (ha rossz vagyok, azt mondom, bámészkodó, lám én is írok róla). A nagynevű résztvevők miatt pár út le volt zárva, még amikor indultam haza, akkor is. Kétórás szertartás volt, hogy szóhoz jusson mindenki. A a szertartás kezdete után szinte kihalt a piac, s nyomott lett a hangulat.

Sokan sutyorogták, hogy milyen furcsa és tragikus egybeesés, hogy a lezuhant helikopter jele R116-os volt, s a hölgy szülőfalujához és a templomhoz pedig éppen az R116-os út vezet fel. Sorfalat álltak a parti őrség tagjai, a hegyimentők, kutyákkal, s a temetés végén a Waterford-i parti őrség helikoptere szállt el a templom felett, látni is lehetett a piac parkolójából, amikor zártuk a kaput. Most már csak azon imádkozom, hogy minél előbb találják meg a három másik embert is, múljon el a rossz idő, kutathassanak utánuk, hadd kezdhessenek gyászolni a többi családok. Borzalmas lehet a bizonytalanság.

2017. március 16.

Megújult konyha






Két nap alatt lett kész. A falak, a mennyezet, a radiátor, a skirting board mind-mind újrafestve. Magnólia színű fal (tudom, tudom, de nem mertem egyénieskedni szín terén), krémszínű csempe körben, új mágneses késtartó (amit már hónapokkal ezelőtt megvettem, csak egy szakértő kézre várt, hogy felkerüljön a helyére). Új fénycsövek, világítás is van, LED-es, most olyan világosság van ott, hogy valószínűleg visszaköltözöm dekoráláskor a konyhába. Nagyon boldog vagyok! Ez is a Black Marble Home Renovation ügyességét dicséri.

S hogy még legyen valami szépség, ide rakom az amarillisz napsütötte képét. Igen, ilyen selymesen világító puha csíkok díszítik a belsejét. 



2017. március 14.

Tavaszi megújulás

Minden ablak nyitva, friss és már igazán tavaszi a levegő. Kint a közeli madárszólamokat távoli rendőrautó-vijjogás színezi, meglepően gyakran előfordul ez. Kis városunkban vannak problémák, drog, főleg, szerencsére naivitásom, és a helyi Facebook-ról való leiratkozásom segít abban, hogy ezekről ne tudjak. 

Tegnap este rövidet sétáltunk a környéken: virágok, virágok mindenütt. Virágzik - és messze illatozik kissé citromos illatával - az észak-afrikai vadászribizli. A magnóliák. A tulipánok, pár kertben megcsodált fák, mimózaszerű, puha, bolyhos, sárga virágfüzéreikkel. Kéklik a fürtös gyöngyike és a jácint. Nálam is hajt a klemátisz - s éppen most egy vörösbegyre látok, amint a főtt krumpli maradékát csipegeti fel a táljukból, a klemátisz hajtásai között.

Az mindenesetre örömteli hír, hogy a húsz éve tervezett, "lógva hagyott" bevásárlóközpont végre szabad utat kapott. Lesz benne kávézó, mozi, számos bolt, többszintes parkoló. Most már csak azon rettegnek a helyi üzletemberek, hogy az építkezés, amely egészen pontosan a város közepére tervezett, hogyan fogja befolyásolni a forgalmukat. S hogy hol fog parkolni majd az a sok autó, amely az építési telken lévő hepehupás, félig aszfaltozott parkolót használta, s hozta a bevételt az önkormányzatnak húsz éven keresztül...

***

Róbertet várom, ma kezdődik a konyha csempézése, festése. A legolcsóbb csempemegoldást választottuk, amit elsőre mondott, de amilyen a szerencsém, ez sem ment simán. Akármelyik DIY boltba mentem, ez a csempefajta kifogyott, sőt, tábla fogadott az üres polcokon, hogy újabb stílusú csempék várhatóak HAMAROSAN, felkiáltójel. Csak a harmadik helyen volt érkezésem megkérdezni egy kedves, zöldbe öltözött embert, hogy akad-e a kívánt csempéből a raktárban, netán? Elmagyarázta, hogy kifutott a dizájn, új beszállítót választottak, nincs több. Elsápadtam, hogy dehátnekem.... Végül Róbert talált még két dobozzal, ami vagy elég lesz, vagy nem, lehet, hogy a lefedésre szánt felületen még gondolkozni kell. Ráadásul féláron kapta meg őket, így a megtakarított pénzt LED-es lámpára költjük, hogy lássak is a konyhában.

Ha nem javasol csempét, valószínűleg még most is valami csempeszalonban agonizálok a választék felett. Nagyon magával tudja ragadni az embert, ha többféle kerül valami eléje ugyanabból a dologból, tegnap például műpadló lapokat simogattam, pedig a) nincs rá szükség, b) egy sem volt olyan szép, mint a Lienz-i szállodában, ahol önfeledten kapirgáltam a padlót, mert nem akartam elhinni, hogy nem valódi fa és vízálló, c) egyik sem volt vízálló. El sem tudom képzelni, mi lesz majd, ha a falfestésre kerül a sor.

Múlt héten előre dolgoztam, a várt felhajtás miatt, így korábban elkészültek a Texas-sütik, amelyek mellett V. sosem tudott elmenni öntelt vigyor nélkül, hiszen az ő ötlete volt a Texas alakú kiszúró. Azóta már Kalifornia alakú sütikre is jött volna rendelés, ami még talán ment volna, de egy egész versikét kellett volna rásikerítenem a sütikre, és az már nem ment volna, így nemet mondtam. Elmondhatatlanul jó érzés az, amikor az ember nemet mondhat. S ettől függetlenül nem kell rettegnie, hogy elesik mástól.

A Texas-sütik szélének arannyal való kifestése gyorsabban ment, mint gondoltam. A sűrű festéket kis alkohollal higítottam, leraktam négy sütit egymás után, s egy ecsetmártással négy ecsetvonást sikerült végeznem, mindig ugyanazon az oldalukon. A hosszabb szélekhez már több mártásra volt szükség, de így egészen futószalagszerű lett a munka, háttérben valami kevesebb figyelmet igénylő tv-műsorral.

Tegnap folyós cukormázból lóheréket rajzoltam sütőpapírra, Emilie-nek, egy cupcake-megrendeléshez. Elég lassan száradtak ki, hetven fokra kellett felmelegítenem a sütőt, akkor kezdtek csak el merevre száradni. Aztán egy óra után, amikor kihűltek, lapos késsel szépen le lehetett őket tolni a papírról, és rétegesen pakolni egy lapos dobozba. Óvatosan kell használni őket, mert azért törékenyek, de nagyon jól néztek ki. Gondolkoztam is, hogy ilyen módon rövidebb feliratokat, vagy nagy kezdőbetűket lehetne csinálni születésnapi vagy egyéb sütikhez... Már megkezdtem a húsvéti sütik tervezgetését, de előtte még van egy nagy és fontosabb feladatom: az uram 20. évfordulójára kell tortát készítenem. 20 éve él Írországban!


***

Vasárnap végre rászántam magam, hogy a közeledő esküvőre ruhát vegyek. V. kollégája hívott meg minket. Kiöltözős affér, muszáj volt venni valamit, mert a másik két szép kimenő ruhámba ugyan beleférek, de feszülnek rajtam, a hasam is látszik nagyon. Trish felajánlotta a segítségét, s azt kell mondjam, meglepően hatékonynak bizonyult a jelenléte. Amikor én elhomályosult tekintettel tapogattam valami mintás anyagot, ő kivette a kezemből, és jött az érveivel. Túl virágos. Túl nagymintás. Túl absztrakt. Túl öregasszonyos. Túl sötét. Túl világos. Végül csak lett öt darab ruha, amivel elhajtott a próbafülkébe, ahol megint csak szembe kellett néznem a tükörrel, s benne puha, itt-ott már ijesztően megereszkedett húsommal. (Könyököm!!!)

Elég hülyén néztem ki, ahogy időnként gondterhelt arccal kinyitottam az ajtót, s odahívtam, hogy nézze meg, elég prezentálható vagyok-e a ruhában (zokniban, egyáltalán nem ünnepi fehérneműben...). Kritikusan végigmért, majd rámutatott a ruha hibáira. Az egyiknél hezitált, mondván, ez végül is nem lenne rossz, tegyük a "jó" halomba, de... S itt félbeszakítottam. Nekem ez elég. Nincs türelmem még tovább vadászni. Ugyan van benne némi pocakom, de egy SpanX birtokában jobb lesz. Utána javasolta, hogy valami kendőszerűsűget vegyek, amivel álcázhatom magam, és védhetem a karom a hidegtől. Színeket is javasolt... naná, hogy ilyen színű nem volt még nekem. Ennek ürügyén megint végigjártuk az osztályokat, de mindenhol csak műszálas cuccok voltak, aztán kikötöttünk a legdrágább boltban, ahová tulajdonképpen nem is annyira a stólákért, hanem a kajás részért mentünk... Emlékeztem rá, hogy itt voltak exkluzív csokik pár éve... Csokit ugyan nem, de fantasztikusan finom és kiadós vanília kivonatokat kaptam! Stólát pedig a leárazott résznél kaptam, mindjárt hármat, amivel variálhatom majd az öltözetemet a különböző évszakokban. Drága Trish, mindenre gondolt, még hasznos könyvet is adott kölcsön, a stílusos öltözködésről. Amiről az jutott eszembe, hogy bizony, bizony a rumpf az a frump (topis) anagrammája:

A woman who is generally not concerned with her appearance and doesn't make any attempt to look womanly or sexy. Frumps are very common in the Seattle area (hahaha, jegyzem meg). They need not be overweight but commonly are somewhat "doughy" and are characterized by lack of makeup (except for ugly art-school or Goth-style makeup), poorly-fitted, unstylish clothing, general lack of muscle tone or a tan. They sometimes wear very bright red lipstick or substitute teacher cat-eye glass to make themselves even less appealing to men although they are not dykes. They'll often complain loudly that they can't find a man yet make no attempt to present themselves in a manner that might attract a man (showing skin or cleavage for instance). They might even be somewhat attractive (do-able) if they made an attempt at dressing better and wearing makeup and/or a better hairstyle.

Táskát már nem néztünk, Trish-től kaptam kölcsön. Most már csak egy hússzínű cipő kell, ami passzol a ruhámhoz, aztán kész is vagyok, elefántcsontszín, áttört csipkeruhácskámban (majd öltönybe öltözött) uram oldalán a Nagy Kivonuláshoz.

2017. március 6.

Március a kertben

Nemcsak hogy tavasz van (a naptár szerint), de némelyik nyári virág is virágzik már. Mint ez az afrikai napvirág itt fent. Vagy a fukszia.


Ez az erősen rózsaszín növény elvesztette a táblácskáját, így nem tudom, micsoda. De nem márciusban kellene virágoznia, az biztos.
A fekete hunyornak ellenben ez az ideje, örültem is neki, nagyanyám és apám kertjében is mindig elsőként virágzott. Most már nekem is van saját.
Klemátisz. Most már nemcsak, hogy a fal teljes hosszában végigér, de elindult felfelé a fenyőn, és az oldalsó falon is. Majd meg kell zabolázni.


Kurkuma. Több, mint egy éve ültettem el két kurkumagyökeret, remélve, hogy megmaradnak, s majd lesz sok, ujjnyi vastagságú-hosszúságú kurkumám curry-be. Egész idő alatt ilyen szárazak lettek a szép leveleik szélei, s a fenti "termésgöbök" (azok a sárgás gombócok a levélszár végén) nem használhatók. Lehet, hogy adnom kellett volna neki még egy évet, de hely híján ki kellett ebrudalnom őket a cserepükből (az avokádó költözött bele), s mostantól ragaszkodom a bolti kurkumához. A kísérlet nem sikerült, de legalább ilyenem is volt.

Medvehagyma. Saláta lesz belőle.

Ők pedig kitartóan virágzanak, nagyon tartós virágaikkal. Szombatonként a piaci asztalokon díszlenek.

2017. március 5.

Totemállataink sorozat: beszerezzük Agnes-t

Már több, mint 12 éve, hogy átautóztunk Skóciába, egyhetes "nyaralás" céljából. Az egyik első "tengerentúli" utunk volt, Belfastból kompoztunk át Troon-ba (ekkor még nem bántuk annyira a kompozást, és gyógyszer nélkül ültünk fel rá). Még Focissal, a régi Focus-ommal utaztunk. Ősz volt, október, igazán jó időre nem számíthattunk, de azért meglepett, hogy másfél napot voltunk eső nélkül az egész hét alatt.

Néhány skót szigetet akartunk meglátogatni, és elhatároztuk, hogy Mull és Skye szigetén kívül jobbára ragaszkodunk a tengerparti úthoz, mely körbeöleli Skócia felföldjét. A kirándulás főleg az én lelkesedésemnek volt köszönhető, mindenképpen vissza akartam menni, múltat idézni, mert úgy kilenc vagy tíz évvel korábban, egy barátnőmnek köszönhetően, egy tájfutó csoport tolmácsaként jártam már itt. Micsoda út volt az is!

Annyira még nem volt domináns az internet, hogy mindent előre foglaljuk, sacc/kb. álltunk meg szálláshelyeken, első éjszakánkat pl. egy kocsma fölötti kis hotelben, ha jól emlékszem, Cardross-ban töltöttük. Addig mentünk, amíg tudtunk. Határozottan emlékszem a hold visszatükröződésére a Clyde folyó széles öblének vizén. Aztán a Loch Lomond nyugati partja mellett autózva kötelező jelleggel eldudolásztam a dalt, amit egy régi magnókazetta segítségével már alaposan begyakoroltam.

(Azt említettem már, hogy az írek előtt az angolokért és a skótokért rajongtam?)

Első fő állomásunk Mull szigete volt, illetve Oban, ahonnan ment a komp Craignure-ba, s emlékszem, ott találtuk a kocsiban az első (és szerencsére utolsó) midge-t, amitől V. rettegett, mert hallotta, hogy ezek a kis moszkítók nagyon cspínek. Mull szigetén egy miniatűr kisvasutat próbáltunk ki először, majd megnéztük a nagyon szép Duart kastélyt. Egy éléménybeszámolóban olvastuk, hogy magyar srácok a borsosnak ítélt belépőt meg akarták spórolni, s bemásztak a falon, hogy a másik oldalon szembetalálják magukat a - mint kiderült - várúrral... Aki úriember volt, beengedte őket, mondván, legközelebb azért vegyék meg a jegyet... Főleg a kertre emlékszem, és az egyik nagy ablak alatti love seat-ről a kilátásra.

Oban színes házsoráról emlékezetes számomra, illetve egy plakátról, amely a nagy szélerőmű-telepek okozta madárkárokra hívta fel a figyelmet. Emlékszem, egy ajándékboltban kisüveg whisky-ket vettem, olyanokat, amelyeknek még a nevét sem hallottam azelőtt soha. Mull szigetén a szállásunk maradt meg, átlagos vendégszoba volt egy átlagos vendéglő felett, egy átlagosnál koszosabb zuhanyfülkével... V. faggatására a szállásadónk állította, hogy megnézte az előrejelzést, és holnapra szép időt mondanak. Yeah, right. Szakadt végig. Itt tűntek fel nekünk a fejüket az eső felé fordító, komoran  kérődző skót tehenek, akiket iziben standing cow-nak neveztünk el a standing stone-ok mintájára. 

Sokat autóztunk a szigeten, pl. egy spanyol-kamion mögött, amelyik a sziget csúcsában lévő kikötőbe tartott s mire utolértük, már frissen fogott rákokat pakoltak nagy kék dobozokban a kamionba, s gondolom, fordult is iziben vissza...A sziget végéből átkompoztunk a közel lévő Iona szigetéhez, s megnéztük az apátságot. Szomorú nap volt aznap is, s legnagyobb csodálatomra egy termetes avokádónövényt találtam a kompkikötő várójában, meg is csodáltam, hogy ezen a hideg vidéken ilyen szép nagyra nőtt.

Utána megint Oban, majd autóval a Ben Nevis ködbe vesző csúcsa alatt állapítottuk meg, hogy ezt sem fogjuk megmászni.... aztán egy jókora hídon át Skye. SKYE!!! Romantikus úticél, régóta vágyott, sokszor álmodoztam róla. A neve fogott meg talán, a vadregényes környezetet sugalló fotók miatt, amiket gyerekkoromban egy National Geographic-ban láttam?

Ezen a szigeten több mulatságos dolog történt velünk. A könyv által ajánlott szálláson nem nyitott ajtót senki. Egyre türelmetlenebbül autóztunk, míg V. meglátott végre egy táblát egy behajtó mentén, s fel is suhant rajta a kocsival. Az udvaron ténykedő tulajdonos érdeklődve kukucskált be a kocsiablakon, hogy ki jön hozzá látogatóba: ugyanis a tábla nem B and B-t hirdetett, egyszerűen csak disz volt, a ház neve ékeskedett rajta. Sietve távoztunk.

Azért találtunk helyet magunknak éjszakára, sőt kajálda is akadt egy közeli hotel kocsmájában. A házinéni ajánlotta, s mondta, véletlenül se a hotelbe üljünk be enni, a kocsmában ugyanazt kapjuk, olcsóbbért. Ráadásul még egy barátságos eb is volt ott, így nekem a hely igen emlékezetes maradt. Kicsit lejtett az asztal, furán állt rajta a Talisker-es poharam, ugyanis azt kértem, elvégre ott készül a szigeten...

Láttunk természetvédelmi központot, ahonnan a pár éve megkezdett sasbetelepítés alanyait lehetett nézni élőben, kamerák segítségével. Élvezetes volt a vezetés. Elmentünk egy módfelett látványos vízeséshez, ahol a víz egyenesen a tengerbe zuhant. Olyan szél volt, hogy a korlát lyukain furulyázott a szél, fel is vettem a fura, szinte földönkivüli hangokat. S bíztatásomra megálltunk ebédelni egy vendéglőnél, amelyről egy konyhás magazinban olvastam, hogy tulajdonosa magaképzette séf, a férje a sommelier, s nagy sikerű vendéglőjük igen népszerű. A kintről elég egyszerü, nádtetejű épület bent alacsony mennyezettel, szürke-barna-fekete szinekkel fogadott, s legnagyobb mglepetésemre ezen az átlagos, késö októberi, szerdai napon az utolsó asztalt sikerült ebédre lefoglalni kettőnknek.... Volt időnk még egy játékmúzeumot is megnézni a közelben, ahol a bácsi úgy átverte egy trükkös játékkal V.-t, hogy utána évekig emlegette, hogyan tették lóvá. 

A vendéglőben ablak mellett ültünk, a közeli öböl hínárral teli kövein játszadozó fókákat nézegettünk, idilli volt nagyon. Gyanús volt, egyre gyanúsabb, hogy itt nem egy hétköznapi vendéglővel van dolgunk. Nehéz palalapra volt csíptetve a menü, szűkszavú leírásokkal, s mivel egyik fogás sem nyerte meg a tetszését, V. érdeklődött a pincérnőnél, hogy esetleg szték van-e. Az asztal alatt rugdostam a bokáját, hogy ne adja elő magát, itt fehér abrosz van és csillogóan tiszta borospohár, nehéz evőeszközökkel, itt nem fognak külön kívánságot teljesíteni... S valóban, mosolytalan elutasítást kapott. Már nem emlékszem, hogy mit ettünk, de biztosan a szezonnak megfelelő zöldségekkel tálalták, mert főleg erről voltak nevezetesek. Kifelé menet egy brosúrahalmot láttam meg az ajtóban, felmarkoltam egyet, emlékbe, s csak a kocsiban olvastam el: kiderült, hogy abban az évben ez a világvégi kis parasztházba rejtett vendéglő a világ 50 legjobb vendéglője között volt.... Azóta is nézegetem, nagyon megdrágult a hely, de már van helikopter leszállója, s szálláshelyként is működik.

S voltunk a Talisker lepárlóban is! Sajnos, nagyon gépesített, a rövidke vezetés semmilyen sem volt, csalódást okozott, de a limitált kiadású, méregdrága palack ital, amit ott kaptam V.-től, bőségesen kárpótolt a csalódásomért.

Aztán tovább Ullapool felé, ahonnan a kompok indulnak a Hebridákra.... Aztán Lochinver, Unnapool, fel Durness felé, végig-végig az A838-as úton... megkerülve egy mély öblösödést a partvonalban, ahonnan a már sötétedő vidéken autózva az egyik partról átláttunk a másikra, az itt-ott elszórt lakóházak ablakainak fényére... nagyon hangulatos volt. S csak mentünk ezen az úton, mert feltétlenül el akartunk jutni John O ' Groats-hoz, a legészaki ponthoz. S itt, egy Bettyhill nevű helyen, egy kis útmenti kávézóban, ahol mindenféle ajándéktárgyakat is lehetett kapni, álltunk meg pisilni/kávézni, s ott a polcon megláttam egy szőrbevonatú cserépbirkát. Először Angus-nak akartam elnevezni az addig elfogyasztott sztékek emlékére, de a boltvezető férfi mondta, nevezzük el inkább Agnes-nek, van itt egy öreg hölgy, túl a nyolcvanon, aki még mindig gond nélkül hajtja dombnak fel-le a birkáit, itt lakik a dombon túl, az ő neve Agnes, hívjuk úgy a birkát. Így lett ő Agnes.


S eljutottunk John O'Groats-hoz, sőt, a Dunscanby Head-en lévő világítótoronyhoz, s onnan le délre, tovább az A9-esen Invergordon felé, ahol legnagyobb meglepetésünkre hatalmas, valószínűleg javítás/felújítás/karbantartás alatt álló fúrótornyok sorakoztak az öbölben... (Ezeket a műholdas képen most is látni lehet, hatalmasak!) Majd Inverness felé mentünk, megnéztük a Culloden-i csata helyszínét és múzeumát, s a kedvemért, megint csak múltidézni elmentünk először a Loch Ness Visitor Centre-be, de Nessie nem volt sehol, majd Aviemore-ba. Fel a Cairngorms Nemzeti Park legmagasabb csúcsára, ahová egyszer, nagyon régen, háromnegyedig felbicikliztünk a hegyre a barátnőmmel, bérelt biciklikkel... Egy házaspár meg is állított bennünket, s a kocsijukból kinézve érdeklődtek, hogy mi ide... tényleg... biciklivel? Wow. Azóta sem volt ilyen fegyvertényem fizikai erőfeszítés terén.

Aviemore közelében megmutattam a kempinget V.-nek, ahol megszálltunk a tájfutó csoporttal, ahol a nyulak éjjel megették a sátor elé kirakott zacskós gombalevest... Szállást azonban már csak a közeli Kincraig-ben, a bájos Suie hotelben találtunk, ahol a hotelhez tapasztva egy picike kis kocsma is volt, finom dögösre sikeredett házi chili con carne-val... ahol Moncsika úgy lehúzta a whisky-adagját, hogy utána jókedvében egy helyit próbált meggyőzni arról, hogy a legjobb whisky a Laphroaig. Ahol V. kezéből az első korty után a csapos kivette a sört, s adott helyette ingyen egy másikat, mert kiderült, már csak a hordó alja jutott az uramnak, azért volt olyan kissé fura izű... Ahol a reggeli után vagy egy órát beszélgettünk a tulajjal, aki angol, és elmesélte, hogyan sikerült beilleszkednie a skótok közé... s mesélt a fura vendégekről is... s ahogy elnéztem a Tripadvisoron a képeket, még mindig ő vezeti a helyet.

Az az igazság, már nincsen meg bennem, hogy odafelé, vagy visszafelé mentünk-e Glencoe felé, de ott is megálltunk a látogatóközpontban. S ott történt, hogy a rendkívül látványos, de éppen esős úton elég sok autó haladt a völgyben felfelé, s egyszer csak észrevettük, hogy valami nagyon gyors, nagyon sárga autó közeledik mögülünk, ki-kiugorva előzgeti a sort. Valami félelmetes gyorsasággal zúgott el mellettünk, sokáig követhettük még a tompa, szürkületbe merült tájban élénksárga színét. Porsche boxter volt. 

Az biztos, hogy megint a Trosach Nemzeti Park park mentén autóztunk Glasgow-n át a kompkikötőhöz. S útközben felvettünk egy elég szótlan stopost, aki Glasgow-ba tartott, s a hegyi utakon kanyarogva az előttünk lévő autósorból az egyik kanyarban egy kocsi lebucskázott az útról, láttam eltűnni a hátsó piros lámpákat... Emlékszem, riadtan kiabálva figyelmeztettem V.-t, mert ő nem látta, nem az árok felé eső oldalon ült. Nem lett semmi bajuk, megfogta őket a meredek árok alján lévő bokorsor, sértetlenül szálltak ki a kocsiból, de ettől függetlenül elég sokáig remegett a gyomrom utána. 

S az is emlékezetes, hogy hazafelé, nem messze az Ailsa Craig nevű, rendkívül szabályos alakú lakatlan szigettől az addig furán rezegő komp kapitánya bemondta, hogy most le kell kapcsolnia a motorokat, mert valami technikai probléma merült fel... Ott ringatózott a nagy komp a hullámokon, míg megoldották a gondot, addig csendesen vitt minket a víz...

Nagyon jó túra volt!

Azóta máshol is láttam már Agnes-féle ajándékbirkát, egyencucc szegény, de a hozzá kötődő emlékeink azóta is igen kedvesek nekünk. Itt esett meg, hogy gyakran órákig autóztunk úgy a Felföld keskeny útjain, hogy egy lelket nem láttunk. Igazi vadregényes vidék!

Keksz

Tegnap nagy élményem volt. A Váncza-könyvből sütöttem sütit, nagyon boldogan, mert volt hozzá a könyv által javasolt "keksz-szaggatóm". Citromolajjal ízesítettem, szépen illatozott. Megkóstolom.... hát egy az egyben a háztartási keksz, az a régi, amit gyomorrontás után adott anyu üres teával... Megvan még? Az írek odáig voltak érte, hogy de finom, mi ez? Londoni keksz néven szerepel a könyvben, majd' meghaltam a pult mögött, úgy nevettem, hogy háztartási kekszet sikerült sütnöm nekik egy régi könyvből....