2018. augusztus 21.

Őszi illatok

Még hogy csend, még hogy béke, még hogy nyugalom...! Ugyan nem rohangál senki a fejünk felett, de a szemközt lakó román testvérek közül a kicsi mostanában szintén üvöltéssel próbál érvényt szerezni az akaratának, s mivel rendszerint a ház előtti füves részen játszanak, nagyon is behallatszik az üvöltése. Az imént be kellett csuknom az ablakot, hogy V.-t ne zavarja a confcall közben. Annyiban jobb a helyzet, hogy itt előbb-utóbb kijön az apjuk, s rájuk dörrent. S legalább nem kiabálva teszi, mint a felettünk lakó.

***

Megjött a kyotói útiköny és a vonatbérletek! Mint kiderült, az utóbbi Párizsból. A Fedex-es fickó helyett a kamasz fia adta át a borítékot, és a gépet, hogy írjam alá az átvételt. Vagyis tart még a nyári szünet, le kell foglalni a gyerekeket, de már nem sokáig. A madarak mintha őszies hangnemben énekelnének, a vörösbegy határozottan őszi hangon csattog, érik a bodza és a szeder. Ki is megyek majd, szedni. Megújult erővel dönögnek a méhek, most mintha több járna, a hőség múltával. 

A közösségi kertben szépen érnek azok az almák, amiket nem téptek le a gyerekek dobálás céljából, s folyamatos az ellátás paradicsomból és cukkiniből. A megkésve elültetett paprikanövényeimen még méregzöldek a kicsi paprikák, meglátjuk, a magyar mag hogyan teljesít, haha. Orla, akivel együtt szerveztük a Street Feast-et, néha hoz hatalmasra dagadt tököket, cukkiniket, cserébe kenyeret kap. Így csereberélünk. Tegnap szeletekre vágtam az egyik hatalmas cukkinit, bepaníroztam, s egymagam megettem az összes szeletet! Az ünnepre sütött rozskenyérrel finom volt, ha nem is a legegészségesebb.


 

Lezártam a rendeléseket, utolsó sütijeimet 6-án veszi át a megrendelő. S onnan kezdve 25-éig csak Japánnak élek. Amikor elkezdtük kilistázni, hogy mit szeretnénk megnézni, kipróbálni, megkóstolni, az jutott eszembe, ami Új-Zéland kapcsán. Az a mindent szeretnénk-érzés, aztán majd jön egy szakértő, aki féloldalasra rövidíti  a listánkat.


A vonatbérletekhez kapott brosúrában és ekönyvben sok ötlet, tanács, forrás le van írva, kirándulásokkal, útitervekkel. Már szóbakerült az autóbérlés is, V. szívesen vezetne, megnézne egy-két autós múzeumot, versenypályát, autós összejövetelt, feltuningolt autókkal. De a kisállatoknak sem mond nemet, például szeretnénk elmenni ide: Gujo Hachiman-be. Egy négyrészes angol sorozatban láttunk beszámolót a városkáról, ahol a vizet pontyok és aranyhalak tartják tisztán... A hegyekből lejövő vizet issza a város népe, ebben mosnak, fürdenek, főznek vele, s némelyik házhoz külön kis helyiség tartozik, amin átfolyik a folyó csatornákba elterelt vize, amit a házaknál is halak tisztogatnak... Ott mosnak, tartják frissen a zöldséget, gyümölcsöt... Csodás!

Kezd tényleg mindent háttérbe szorítani a japán út. Sok videót nézek a Youtube-on, ott élők videóit. Bújom az útikönyveket. Lassan le kellene foglalnom a vágyott sütis foglalkozásokat. Be kellene szereznem egy szandált, bár lehet, inkább a Birkenstock papucsom lesz a nyerő. A várhatóan meleg, páradús levegőre való tekintettel - s ilyen sem volt még! - V. vett magának két színes inget. Szóval, nagy lendülettel készülünk!

***

Míg mi eltelítkezünk a tervezgetéssel, az ország Ferenc pápa látogatására készül. Ki így, ki úgy. Ki bojkottra szólít fel, ki lelkesen önkénteskedik, pl. papi ruhákat vasal (amire a bojkottálók megjegyzik, csudás, mintha még mindig léteznének az egykori, rossz emlékű Magdolna-mosodák, a bennük dolgozó nőkkel). Az M50-es fénytábláin figyelmeztetés: jön a pápa, 26-én, amikor várhatóan félmillió ember előtt misét tart a Phoenix Park-ban, aznap inkább tömegközlekedjünk. (Mi autós találkozón leszünk, akkor lesz az éves Italian 100.) Lezárt utak, Dublinba utazó tömegek várhatók. Először és utoljára 1979-ben járt itt pápa, a közkedvelt II. János-Pál, akkor 1.25 millió ember gyűlt össze a parkban, az akkori lakosság egyharmada! Leszállás után, ahol - szokásához híven - megcsókolta a földet, ma emléktábla mutatja a helyet (Simon Boddy fotója).

  
Azóta már megroggyant az írek hite az egyházban, a botrányoknak köszönhetően meredeken zuhan a templomok látogatottsága - s talán nem véletlenül, a felszentelt papok száma is. Biztos vagyok benne, hogy aznap (is) szóba fognak kerülni az anyaotthonok, a mosodák. Azért ezeken nehéz felülemelkedni, túllépni. Sokan azt remélik, a pápa szájából elhangzik majd egy "Bocsánat", legalább ennyi.

***

Tegnap meghalt 'George', vagyis Gordon Peter, az olaszautós klub egyik tagja. Régóta betegeskedett már, legutóbb májusban találkoztunk vele, a Duckett's Grove-i rendezvényen. Iszonyatosan vékony volt a nyaka, s az egész ember - tele volt panasszal az egészségi állapotát illetően. Egyik kórházi tartózkodás a másikat követte. Nem kedveltem fenntartások nélkül, mert olyan fura és nyers (tengerész)humora volt, de szerette a sütijeimet, s mindig megjegyezte, ha nem vittem valamit, s nagyon örült, ha igen, főleg, mert egyszer személyre szólóan neki sütöttem... Ezen a videón, a tavalyi karácsonyi ebéden még ott bolondozik, s integet, ahogy elindulok hazafelé. Lelkes amatőr fotós volt, sok találkozó megörökítője. Ahogy az angol tengerészek mondják, nyugodt tengert, jó szelet kívánok neki, nyugodjék.

(Talán írtam már, fura ám, hogy most már itt vagy ott nyugszik olyan ember, akit ismertem/ismertünk, szegről-végről. Ez is jelzi, milyen régóta élünk itt, mennyire számít az a 20 év. Egy kedvelt vendég a kávézóból, piaci társak, azok házastársai, V. volt kollégája, most George... amikor megyek a piacra, s elhajtok az új temetőkert előtt, eszembe jut Michael, aki ott van eltemetve, vagy Robin, aki a falu temploma mellett nyugszik. Furcsa érzés!)

2018. augusztus 19.

A tervezgetés mámora

Béke! Csend! Nyugalom! A zajosszomszédék elmentek egy hétre nyaralni, s csend van! Nincs dübügve rohangálás felettünk, nincsenek ledobott tárgyak a kertekben, nem kong a vascső a lépcsőjük mellett, mert nem ütögeti senki. Csütörtökön már olyan veszekedős zajok jöttek lefelé - apu nevelte a gyerekeket -, hogy V. megkérdezte, felmenjen-e. Lebeszéltem róla. De amikor pénteken összefutottam a ház előtt a mamával, aki mondta, hogy most egy hétig nem lesznek, s biztos örülni fogok a csendnek, nem bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg, hogy igen, már aggódtunk a fentről jövő sikolyok miatt... 

De most elmentek! Nyugodtan kiülhetek a kertbe kötni, nem fog senki megdobálni, s nem esik a fejemre sem játékautó, sem építőkocka. S nyugodtan gazolhatok, vagy vághatom a borostyánt, békében, vagy rádió mellett, nem szakítják meg a híreket sikolyok az emeletről (a középső gyermek mintha csak sikolyokkal tudna kommunikálni). 

Remek hét lesz!

***

Már a hétvégénk is remek volt. Piac után felautóztunk északra, egyrészt visszacserélni az eltérő számozású szandált, amit vettem, másrészt lerabolni a lisztespolcot. Az összes kanadai lisztet elhoztam. Most egy kevésbé mosolygós pénztárosnénihez kerültünk, de ő is egyenként húzta le a kilós csomagokat. Nem tett megjegyzést a 31 kiló lisztre, s a kilónyi színes cukormázra sem. Most is mellényúltam egy terméket illetően: a négy színes, ehető csillámos palack csalódást keltett kissé idehaza: pumpás kiszerelésben árulják, ami annyit tesz, hogy nem nekem kell ecsettel felhordani a csillámréteget a sütikre, hanem ráfújhatom egy kis pumpás fej segítségével. De ez azt is jelenti, hogy a csillám száll ezerfelé, nemcsak a sütire. Inkább torták díszítéséhez jó, de azért el fog fogyni!

Egyébként a közösségszolgáltatásos nő meg is jegyezte, hogy a másik, rosszul összerakott pár szandált (36/38) egy olyan nő vitte el, akinek műtötték az egyik lábujját, s neki sem tűnt fel, hogy az egyik szandál nagyobb... Én is csak az egyiket próbáltam fel, s boldog is voltam vele, amikor itthoni viseléskor V. rámutatott, hogy az egyik nagyobbnak tűnik. Amikor kiléptem belőle a séta után, akkor vettem észre, hogy az egyik 3-as, a másik 4-es számot visel a talpán. 

Tegnap este aztán további izgalmakban volt részünk: megrendeltük a japán vonatbérleteket Angliából. Ott találtam ugyanis azt az oldalt, amely a legolcsóbban árulja a bérleteket. Ezeket csak külföldiek vehetik igénybe, s mivel Japánban kiterjedt vasúthálózat van, alaposan ki is lehet használni őket. Utazni lehet vele Tokión belül, és természetesen ezzel megyünk Kyotóba, s a reptérre. S még ide-oda, attól függően, mi fér bele a már most sűrűnek tűnő napokba. Az első 4 napban egyedül leszek, akkor a városban fogok mászkálni, a többi napokon pedig V. ismerőseivel, vagy kettesben töltjük a napokat.

Ma pedig lefoglaltuk a szállást Kyotóban is. Ahol máris találtam öt olyan pékséget, amit érdemes meglátogatni, s megkóstolni a finom anpan-okat... Tokióban van egy pékség, amely 150 éve gyártja az anpanokat, mégpedig rizs alapú kovásszal, amiket aztán különféle (nekünk) egzotikus töltelékkel töltenek meg, mint pl. a szinte mindenhol megtalálható babpasztával, vagy tökpürével. Nagyon tetszik, hogy rendkívül nagy hangsúlyt helyeznek a szezonalitásra, így minden évszaknak megvannak a maga anpanjai. Sőt, a négy évszakon belül továbbiakat találunk, írja a remek Tokyoreloaded blog, szinte minden hónapnak, ünnepnek megvan a maga édessége is, amit olyankor aztán mindenhol meg lehet venni. S nagyra értékelem, hogy máskor nem, tehát nem gyártanak hónapszámra - mondjuk újévkor szokásos - sütit, nem úgy, mint itt nálunk.

(A fenti blogot akkor is érdemes végigolvasni, ha az ember nem készül Japánba. Nagyon jól meg vagyon írva!)

Amin eddig legjobban szórakoztam, az a macskaellenes vizespalackok sztorija, és a boltok/állomások/ szentélyek beöltöztetett totemállatai, kőszobrai - ezeknek szintén szezonálisan változik az öltözete, van, amelyik egész kis ruhatárral rendelkezik!

Jól fogom magam ott érezni, az biztos. S lelkesedésünkben ott tartunk, hogy V. úgy sejti, itt talán meg fogja kóstolni a halakat.

2018. augusztus 15.

1998. augusztus 15. 15:10

Ezért még mindig nem ül(t) senki... Pedig megvannak, mégsem ülnek.



Megemlékezők tömege ma, Omagh-ban, Co. Tyrone-ban, a robbanás egykori helyszínén, az üveg emlékmű körül. Még jól emlékszem az újságok címlapjaira, húsz évvel ezelőtt, az áldozatok fekete-fehér képeire... Katolikusok, protestánsok, mormon, gyerek, bébi, férfi, nő egyaránt volt az áldozatok között. 

Még emlékszem a U2 dalra, amely talán a legkeserűbb a dalaik közül:

Jesus can you take the time
To throw a drowning man a line?
Peace on earth
Tell the ones who hear no sound
Whose sons are living in the ground
Peace on earth
No whos or whys
No-one cries like a mother cries
For peace on earth
She never got to say goodbye
To see the color in his eyes
Now he's in the dirt
Peace on earth
They're reading names out over the radio
All the folks the rest of us won't get to know
Sean and Julia, Gareth, Ann and Brenda
Their lives are bigger than any big idea
 
Jesus, can you take the time
To throw a drowning man a line?
Peace on earth
To tell the ones who hear no sound
Whose sons are living in the ground
 
Peace on earth
Jesus, in the song you wrote
The words are sticking in my throat
Peace on earth
Hear it every Christmas time
But hope and history won't rhyme
So what's it worth?
This peace on earth
 
 
Peace on earth
Peace on earth
Peace on earth

2018. augusztus 13.

Baszk sajttorta ausztrál módra

Azonnal lelövöm a poént: hiba volt az eredetileg használt recept helyett az ausztrál weboldalon javasolt könyv - és annak "ausztrál ízlésre" átírt - receptjét kipróbálni. Az eredetileg a Bűvös Szakács oldalán megjelenő ( s azóta eltüntetett) receptet Chili és Vanília is kipróbálta és átalakította. Baszk krémsajthoz, sajnos, itt aztán végleg nem lehet hozzájutni, ezért próbálkoztam a saját keverékemmel, itt van ennek a leírása.

Mivel nemrég történt, hogy Világevő is (miután ismét volt szerencséje ezt a tortát a helyszínen megkóstolni, a mázlistának) témaként elővette ezt a tortát, s magyarországi elkészítését is megejtették egy sztárpékkel (lásd a beszámolóját). Nem kísérleteztek annyit a különféle sajtokkal, mint én, egyből a kilós Philadephiát vették alapul. Lehet, hogy nekem is így kellene tenni, de azért mocorog bennem a kisördög, hogy egy kevéske kecskesajt is kerülhetne a keverékbe... Főleg, hogy én a lisztet továbbra is kihagynám. 

Amivel most próbálkoztam, a családban (= V.) sikert aratott, nálam nem. Talán hiba volt, hogy - mivel ő a közelben confcall-ozott, s nem akartam zajongani - nem botmixerrel, hanem fakanállal és kézi habverővel próbáltam simára keverni a sajtokat. Ez csak sokára, s nem tökéletesen sikerült. Talán ez is okozta a torta kissé ikrás belsejét. Az ausztrál recept így szólt eredetileg: 

500 ml tejszín
155 g kristálycukor
300 krémsajt
5 tojás
180 g kecskesajt
125 g sűrű sima joghurt
2 citrom finomra reszelt héja
1 citrom leve
40 ml brandy
2 evőkanál porcukor

Ettől a felsorolástól kicsit állt a szőr a hátamon, annyira nem passzolt az "eredetihez", de mivel spanyol szakácsokkal érveltek, adtam neki egy esélyt (jeszusom, kezdek nagyon közhelyesen írni!) Berzenkedtem a cukor kis mennyisége ellen, a brandy, a citromhéj, no és a végén a tortára szórt és megpirított porcukor pláne kiverte a biztosítékot. Eredetileg a hosszú és magas hőmérsékleten való sütés adja meg a torta kissé égetett külsejét, nem a végső inzultusként használt kézi perzselő (culinary blow-torch, tud rá valaki jó fordítást?).

A fenti recept alapján megvettem a Philadelphiát, és három kis csomag puha kecskesajtot. Joghurtként imádott Killowen joghurtunkból került bele. Nem raktam bele sem brandy-t, sem citromhéjat, csak egy egészen kevéske citromlevet. Kihagytam a porcukrozást, s minden józan megfontolásom ellenére sütni kezdtem a sima sütőpapírral kibélelt edénybe öntött masszát 180 nevetséges fokon... Persze, hogy még egy óra elteltével is vígan lötybölődött a keverék a formában. Akkor aztán nyomtam neki egy kövéret, s megemeltem a hőmérsékletet. Negyedóra múlva már szép magas és kissé égett volt a torta felszíne, de már sajnos, meg sem rezzent a formában.

Ekkor már tudtam, hogy a szép krémes belsőnek búcsút inthetek. A torta kihűlés közben felére esett össze, tehát az sem igaz, hogy ezt a keverékmennyiséget 25 centi széles csatos formában kell sütni. Akkor jó, ha egy centi magasak lettek volna a szeletek, s a linkelt képeken is látni, hogy duci szeletekként kell ezt enni! Tehát maradjunk csak meg a jól bevált 23 centis formánknál.

Nem volt olyan szépen égett, mint az eredeti. Nem volt elég magas. Nem volt elég krémes. Hiányzott belőle a finom vaníliaíz, ugyanis elkövettem azt a hibát, hogy olcsó vanílialöttyöt tettem bele igazi kivonat helyett. Most, hogy ismertettem a hibás lépéseket, íme, az általam legigazibbnak tartott, legjobban bevált és megbízható recept a többiek tanácsai és próbálkozásai alapján:

7 tojás
1 kg zsíros krémsajt (Philapdelphia)
80-100 g lágy kecsketúró/sajt, ha van, de nem muszáj
400 g kristálycukor
500 ml tejszín
1 ek liszt (elhagyható)
2 kiskanál vanília kivonat, a legjobbikból.

Az egészet turmixoljuk össze kézi botmixerrel és 220 fokos, előremelegített sütőben 23 centis, sütőpapírral magasan kibélelt csatos tortaformában süssük 40, de inkább 50 percig. Akkor vegyük ki, amikor még kicsit mozog a teteje, ha megmozdítjuk a formát. Világevőék szerint jobb nem hőlégkeveréses sütőben sütni, mert az kiszárítja, nálam ez nem történt meg, szerintem nyugodtan lehet abban is sütni 220 fokon. Kihűlés közben tovább szilárdul. Teljes kihűlés után vizes késsel szeleteljük.
 
Nem állt sokáig a pulton, ezért nem is készült róla fotó! Étvágygerjesztőül ott vannak a linken a fotók.
 
Ide pedig berakom azt a fotót a grillezett polipkarról, amit csakis és kizárólag Baszkföldön tett kirándulásaink emlékére ettem nemrég, baráti társaságban, Howth kikötőjében.
 
 
***
 
Valami van a levegőben... Mostanában az Angliából rendelt könyvek elég lassúan érkeznek meg. Megkaptam pl. a legutolsóról az értesítést, hogy feladták, vártható érkezés ideje 10 nap múlva?! Mijafene? Régen volt rá példa, hogy 2-3 nap alatt itt voltak a könyvek, most már rendszeresen több mint egy hét. Miért? Közelgő Brexit? Lassan, de biztosan romló szállítási körülmények? Dráguló, de ugyanakkor lassuló postaszolgálat?

Másik kis szinesünk, hogy az én nagylelkű, cukrászi fejlődésemet szem előtt tartó, és mindig támogató férjemnek köszönhetően januárban ismét Bath-ba megyek, Bertinet-nél megtanulni annak a fránya croissant-nak a formázását. Amiről kiderült, hogy a magyar fordítása nem rongyoskifli. Az más. Nagyon várom. Sűrű nap lesz, reggel repülök Bristol-ba, vágtatás Bath-ba, okítás, könnyes búcsúvétel a sütödétől, utána ráérősen busszal vissza Bristolba, majd este repülök haza. Nagyon várom! Karácsony, születésnap együtt. S most kell foglalni, mert jövő júliustól Bertinet többet nem tart nyilvános órákat, csak céges meghívásoknak tesz eleget.

2018. augusztus 11.

Egy gentleman búcsúztatása

Ma reggelre megváltozott az időjárás: ígéretesen indult, bár hűvös volt egy kicsit, mint már harmadik napja, picit csípősebb volt a levegő a reggeli ablaknyitáskor. A piacon még sokan voltak (ma nem maradt kenyér!), a kitett, kékfestős abroszos asztalokhoz is odaültek páran, egészen addig, amíg szemeregni nem kezdett az eső. Először csak ködöcskeként, aztán egyre kitartóbban és nagyobb cseppekkel, majd láthatóan hordani kezdte az enyhe szél. Mire hazaindultam, már átáztatta a földeket, s határozottan hideg volt.

Igazi pizsamás, teásbögrét ölelő délután kerekedett. Alkalom a mesélésre.

A mai újság címlapján lévő képen két férfi állt, kiöltözve, de gumicsizmában, kicsit  beláballtak egy tavacska vizébe. Egyikük kezében réztáblás urna, másik nylonzacskóból engedte be gyengéden a súllyal folyó hamut a vízbe. Mögöttük a parton hosszú sátor, előtte vendégsereg. A ceremónia résztvevői. A szöveg tanúsága szerint a Luggala birtok tulajdonosának, Garech Browne-nak hamvait szórták szét unokaöccsei, Dorian és Julian Browne, kétszáz vendég társaságában. A búcsúztatás utáni ünnepség a csupaélet egykori tulajdonos életének vidám pillanatairól szólt.

Browne... Browne? Semmitmondó, gyakori név. Ki volt ez a Garech Browne? Vagy inkább Garech Domnach de Brún, ahogy itt írták a nevét. Ki volt az, akinek hamvait a privát Luggala birtok tőzegtől sötét vizű tavába, a Lough Tay-be szórták szét, kívánságának megfelelően, miután 78 évesen márciusban meghalt Londonban? 

A Lough Tay-t úgy is emlegetik, mint a Guinness-tavat. Nem annyira sötét színe miatt, hanem mert a híres Guinness-birtokhoz tartozik. Ez az a tó, amely felett ott kanyarog a keskeny út a Sally Gap felé, s ahol minden, magára valamit is adó turistabusz megáll, hogy az emberek kimehessenek a meredek sziklafal fölé, és lefényképezhessék a tavat. Erősen ki is van taposva már az út, s az itt-ott megrokkant falat, amely az út partját védené, már nem is hozzák rendbe, úgyis kifordulnak a kövek a turisták lába nyomán. Ha kellően jó fényképezőgéppel rendelkezünk, de akár szabad szemmel is ki lehet venni a Luggala nevű hegyorom alatt a zöld pázsiton legelő dámszarvasokat, s a tó partjától visszahúzódva, a fák között megbújó fehér falú épület egyik sarkát, s - mivel régebben itt filmezték - a Vikingek című filmsorozat számára épített vízparti viking műfalut. 

A Luggala az a ház, ez az a birtok, amelynek egykor Garech édesanyja, Oonagh Guinness volt a lakója. Férje, Dominick Browne, Oranmore negyedik bárója vette neki a birtokot, nászajándékba. Ezért viseli a tó nem hivatalosan a Guinness nevet, s ezért hívják a birtokot is Guinness-birtoknak. S mi ide egyszer megpróbáltunk behatolni.

Mentségünkre legyen mondva, teljesen naivan tettük ezt, mert nem tudtuk, hogy a környék magánkézben van. Még első éveinkben egy ismerősünkkel, a magát Seamus-nak nevező magyar fiatalemberrel mentünk el ide kirándulni: neki volt autója, nekünk pedig nem, s ő kapható volt erre a közeli kirándulásra. Egy jókora kapun kell bemenni, miután kettéválik az út: balra a Lough Dan-hez lehet menni, de mi jobbra fordultunk, a Lough Tay felé. A hatalmas kapun a tábla egy szóval sem említette, hogy hova nem szabad menni, így megindultunk a tó felé, a domb oldalában, amíg el nem jutottunk egy - azóta már tudom - kapusházhoz. 

Igazi, képeskönyvbe illő téglaházat képzeljünk el, virágos ablakokkal, fedett belépővel, ahol lerúgott, sáros gumicsizmák hevertek, viaszosvászonból készült nagy, széles gallérú kabátok lógtak, amilyet addig csak skót vadőrökön láttam, romantikus filmekben. Itta a szemem a látványt. S ami a legszebb volt, hogy a belépőből a ház belsejébe egy olyan félig nyitható "istállóajtó" vezetett, amit addig csak V. által küldött ír képeslapon láttam: az alsó rész külön is csukható volt, hogy ne jöjjön be az udvarról a "zállat", a felső, külön is kinyitható részén át pedig szemmel lehetett tartani a kinti világot. Zavart köhécselésünkre és hallózásunkra egy nő jött az ajtóhoz, s kissé megütközve vette tudomásul hogy ide, mármint a birtokra mi most bemennénk. Nem lehet. Csak a tavat sétálnánk körbe - szabadkoztam. Nem lehet. Akkor csak lemennénk a vízhez kicsit. - Nem lehet. Privát birtok, nem lehet. Forduljunk vissza, sétáljunk el a másik tóhoz. 

Megfordultunk, elsétáltunk. (E túra során láttam először vizirigót akcióban, jegyzem meg, és érintettem meg egy legelésbe feledkezett birka puha fenekét.) Háborogtam, hogy ne má', valaki itt lakik?! Ez az egész valakié?!

Bizony, az egész valakié volt. Garech de Brún családjáé, a Guinness-eké. Idővel megörökölte, s pár évvel halála előtt - mert nagyon sokba került a fenntartása, és mert biztos kezekben akarta tudni, a birtok eladósorba került. A kormány időnként még most is felveti, hogy kifizessék-e a 28 milliót, de rendszerint abbamarad a vita azzal, hogy jobb helye is van a pénznek. Így a birtok a kissé megkopott eleganciájú, sokat látott házzal, érdekes történelmével továbbra is az eladó nagybirtokok sorában marad, várva, hogy megvegye mondjuk, egy kínai vagy amerikai szállodalánc, s luxusbúvóhelyet alakítson ki belőle.

A hírével lehetne operálni. Garech édesanyja és édesapja is többször házasodott, s a házat mindig számos, egymással jó viszonyban lévő családok és gyermekeik népesítették be. Garech-nek számos mostoha- és féltestvére volt, a házban mindig nagy volt a jövés-menés, egymásnak adták a kilincset a meghívott hírességek, művészek. Garech féltestvérei közé tartozott az atyai pénztárcának köszönhetően nagyvilági életet élő, fiatal, kölykösen jóképű Tara. Mint a magakorú fiatakok, bulizós életet élt, s hírének, vagyonának köszönhetően divatos zenészek társaságában mozgott, a Rolling Stones például megfordult a Luggalában többször is. Tara 18 évesen nősült, két fia született, az a Julian és az a Dorian, akik a tegnapi ceremónia fő résztvevői voltak. Tara 21 évesen 1966-ban (éppen a születésnapomon) autóbaleset áldozata lett. Kissé gyorsan hajtott végig Londonban akkori barátnőjével, s egy piros lámpát (khm) figyelmen kívül hagyva, egy parkoló teherautónak vágódott. Nem volt részeg, nem volt bedrogozva, egyszerű sofőrhiba okozta a balesetet. Barátnője szerint félrerántotta a kormányt, hogy a sofőroldal vágódjék a kamionnak, s ő ne sérüljön meg. Tara halála után tőle különvált felesége hosszú harcot folytatott, hogy gyermeiket megtarthassa, ugyanis Tara és Garech anyja magának akarta az unokáit. A bíró végül Oonagh Guinness javára döntött. Tara a birtokon nyugszik, később feleségét is mellé temették.

Tara tragikus halála ihlette Paul McCarthy és John Lennon híres dalának első sorait.

Noha szülei a házat csupa ismert, tehetséges, felkapott és érdekes egyéniséggel népesítették be, Garech élete nem volt olyan botrányos vagy tragikus, mint féltestvéé: tanulmányait Svájban folytatta, egyetlen házassága hosszú volt. jobbára Szingapúrban és Londonban élt, felesége, Morvi utolsó maharadzsájának lánya, Harshad Purna Devi hercegnő oldalán. Nem volt gyermeke, saját vallomása szerint ő maga sem választotta volna a megszületést, ha erről dönthet, mert "ijesztő dolog valakit erre a világra hozni". Noha a Guinness-csalás leszármazottja volt, a sörfőzde szerteágazó munkájában aktívan nem vett részt. Az ír népzene kedvelője volt, korábbi lakóhelyére, a rathfarnhami Woodtown Manor-ba nemcsak zenészeket, hanem írókat, költőket is meghívott. Az ír Clannad együttes például itt vette fel több lemeze anyagát. 

Garech de Brún nagy pártolója volt a művészeteknek, alapító tagja volt a Claddagh Records zeneműkiadónak, s több zenei fesztivál köszönheti neki a létét, ezeket a Guinness-vagyonból szponzorálta. Hosszú lenne felsorolni, kiket karolt fel az évek során, de a ház vendégeinek listája akár az ír és nemzetközi Ki Kicsoda? is lehetne. El tudom képzelni a felújított ház folyosóin a hírességek fotóit, diszkrét képeken, urambocsá', festményeken, az amerikai vendégek megőrülnének érte. Michael Jackson például komolyan fontolgatta a birtok megvételét, amikor röviddel halála előtt ír nyaralót akart vásárolni magának. De azért remélem, Luggala nem exkluzív hotelként végzi, hanem mondjuk, alkotóházként. Privát koncerteket már tartottak ott, így akár alkalmi koncertek vagy szabadtéri színházi előadások helyszíne is lehetne. Odajutni időigényes, de a környék szépsége páratlan!

Garech de Brún régi lakhelyét, Woodtown Manor-t most csendesen eszi a penész, erősen felújításra szorul, de valaki megvette néhány millióért, van remény a felújítására. A Luggala még vevőre vár...

Garech búcsúztatásán kétszáz meghívott vendég vett részt: a köztársasági elnök, költők és művészek, köztük Bob Geldof és John Boorman, ír filmrendező. A búcsúztatás a beszámoló alapján vidámra sikeredett, jobbára e régivágású  nemes az élethez való gondtalan, laza hozzáállását elevenítették fel, ami időnként megviselte barátai idegeit. Híres volt arról, hogy hadilábon áll a józansággal és a pontossággal: Boorman elmesélte, hogy 45 évre visszamenő barátságuk során életéből legalább négy hetet áldozott arra, hogy Garech megérkezésére várjon. "Munkaőrült vagyok - mondta a rendező - Garech pedig az alkoholért volt megőrülve. De ha a józan Garech érkezett meg a részeg Garech helyett, csodás beszélgetéseket folytattunk". A nagybeteg nemes egyszer összeomolva panaszolta Boormannak, hogy meg akar halni, amikor kiderült, hogy birtokát el kell adnia. Boorman  felajánlotta, hogy ebben segít. "Csak egy párna kell, rányomom az arcodra, s öt perc múlva vége az egésznek - javasolta. Garech hallgatott, majd kijelentette: "De nem akarok ma meghalni".

Az Üzemben dolgoztam még, amikor két karácsony alkalmával is főztünk egy Guinness-re. Kieran Guinness felesége, Vivienne, a Liliput nevű ismert ír kiadó szerkesztője, igazi dáma, elegáns hölgy, aki az Üzemre bízta két karácsonyi partija cateringjét. Birtokuk a Phoenix Park-hoz közel található. Ray, volt kollégám, az Üzem mostani tulajdonosa odáig volt a lehetőségtől, lelkesen készült. Megbízás a Guinnessektől, nahát! Később nevetve mesélte, hogy Vivienne már talpig ünneplőbe öltözve fogadta a hatalmas házuk tágas konyhájában, mondván: "Ön séf? Nagyszerű, alig vártam, hogy jöjjön végre már egy séf, gondom volt a krumpli elkészítésével". S megmutatta Ray-nek a fazékban feketéllő, összeégett krumplikat. Sokáig emlegettük!

A blogom mottóját adó rövidke, Írországot jellemző remek mondat JP DonLeavy amerikai író műve, aki két éve halt meg. Nevét jókora botrány fűzi a Guinnness családhoz: felesége két gyermeket szült neki, s csak nemrég került napvilágra a hír, hogy a gyermekek két, Guinness férfival folytatott afférok gyümölcsei: a leánygyermek apa Finn Guinness, JP DonLeavy feleségének későbbi férje, a fiút pedig az a bizonyos Kieran Guinness nemzette, (a fent említett Vivienne férje), aki DonLeavy írországi birtokát menedzselte egy időben... JP DonLeavy tudta, hogy a gyermekek nem az övéi, de úriemberként haláláig hallgatott a dologról.

Nem tudom, említettem-e már, hogy ez egy kis ország? Nemeseivel, és egyszerű lakóival együtt is, ez egy nagyon kicsi ország, alaposan összegabalyodott rokonsági ágakkal, ahol tudva vagy tudatlanul, valahol mindenki mindenkinek a kuzinja...

2018. augusztus 6.

Inistioge

Hosszú hétvége, Bank Holiday, már akinek, mert V-nek elvileg ma is munka lenne, de végül úgy döntött, inkább itthonról dolgozik... Legalább élvezheti a később elkészülő baszk sajttorta sülése közbeni illatokat...

A szombati piac után (ahol három! veknim megmaradt) ment a lazulás, aztán vasárnapra bennem volt a mehetnék, mert a Vintage Car Club Inistioge-ba szervezett összejövetelt. A falucskában pár éve voltunk már, akkor is autós találkozón, ahol büszkén bemutattam újonnan szerzett tudományomat, és fánkokkal rukkoltam ki. Amiből - emlékeim szerint - néhány barátságtalan, mosolytalan lengyel résztvevő és pár ír evett, köszönöm nélkül, fele fogyott az adagnak, nagyon csalódott voltam... Ellenben nagyon megfogott a falucska szépsége, a közeli Nore folyó partja, a rajta átívelő híd, a mellette lévő ápolt park, a kicsi, alacsony mennyezetű házak... Nyugis, csendes, ápolt helynek tűnt. Főleg arról ismert, hogy itt forgattak egy híres ír filmet, számos, ma már igencsak ismert nevű ír és amerikai színésszel: Circle of Friends (Baráti kör) a film címe, írója a közkedvelt néhai Maeve Binchie, a regény realista befejezését ugyan alaposan megcukrozták, de egy esős délutánon kellemes szórakozás lehet, s némi betekintést ad az 50-es évek Írországába.

Kora délután volt már, amikor elindultunk, de éppen odaértünk - igen szép vidékeken autózva - a falucskába. Ezúttal "hátulról", Enniscorthy és New Ross felől közelítettük meg Kilkenny helyett. Néhány napja megnéztem a helyi, eladásra váró házakat - just for fun -, s láttam, hogy az egykori vendéglő, amelyik éppen a folyóparti szép parkra néz, s amit pár éve már megcsodáltam - eladó. Ott előtte találtunk parkolóhelyet, s a mellette lévő kis kávézóban ittuk a nem éppen szuper kávét. A felszolgáló kislányok alig bírták a rohamot, nem voltak elkészülve az utolsó nyári bank holiday okozta rohamra, annak ellenére, hogy ez évente megrendezett rendezvény, ott volt a folyó túloldalán a mezőre kihelyezett, látogatóval teli autókiállítás. Délután 3 volt, de már nem volt papírpoharuk a kávéhoz, s elég kapkodósan próbálták teljesíteni a rendeléseket: pl. nem főztek friss kávét, csak amolyan csöpögtetős, melegen tartott volt. Jobban is jártam a forró csokimmal, mint V.

Az augusztusi bank holiday amúgy a Karácsony, a Húsvét és Szt. Patrik-nap után következik a nagy ünnepek sorában, amolyan kollektív "last hurrah", amikor kvázi kötelező elutazni valahová. Felkerekedik az ország, a tehetősebbje átugrik Franciaországba, Angliába, ez még egy utolsó családi nyaralási lehetőség, mielőtt el kell kezdeni azon aggódni, hogy a gyereknek mennyibe fog kerülni a puccos iskolai egyenruha és mennyi is lesz az önkéntesen (hehe) felajánlott iskolai hozzájárulás. Ilyenkor a felkapottabb vidékeken képtelenség szállást szerezni, ahogy ezt első ittjártamkor meg is tapasztaltuk: 3 órán át keresgettünk szállást a Burren vidékén, s csak nehezen kaptunk, egy még ki sem nyitott B and B nagylelkű gazdájának köszönhetően. Ilyenkor jazzfesztiválokra (Cork), gazdasági kiállításokra, vásárokra (Tinahely), lovasbemutatókra (Dublin) és egyéb szabadtéri megmozdulásokra áramlik a nép (Dundalk, Inistioge pl.).

A kis kávézóban éppen használtköny-vásár volt, vettem is egy Lionel Shriver-kötetet, és jót mosolyogtunk egy Culinaria - Hungary köteten, érdekelt volna, hogy került oda, és megvette-e aztán valaki...

Rövid sétával átmentünk a soklyukú hídon a folyó túloldalára, majd egy helyiek által őrzött ösvényen leereszkedtünk az ártérre kihelyezett autós kiállításra. Ugyan volt a kicsiknek bouncy castle, elszórva néhány kajaárus, s egy emelvényen nagy energiával zenélő country-zenész duó, de úgy tűnt, a látogatók átlagéletkora inkább a 60 felé tendál. Szépen végigjártuk az autók sorát, csupa szépen karbantartott, ápolt régiség álldogált a fűben. Hasonlóan ápolt és jól karbantartott, főleg 70-es gazdáik kisszékeken üldögéltek a gépek körül, egymás között csevegve, míg az érdeklődők fotózhattak. 

Találtunk néhány érdekességet, egy AC Cobrát (másolatot, de igen megfogott a színe és a hűtőrácsának halszájra emlékeztető formája), és egy csodaszép öreg Jaguárt, és egy megviselt, de magából erőt és hatékonyságot árasztó Land Rover Defendert. V.-t megfenyegettem, hogy mindjárt táncra perdülök a country zenészek előadta dalra, s kipörgethet, mire elkerekedett a szeme, és távozást javasolt. Az egész rendezvénynek volt valami szívet melengető vidéki bája: kezdve a tagsági díjat szedő ránézésre 90+ éves bácsika kalapjától, a belépőjegyet szedő helyiekig, az aloa vérás készítményeket kitartóan árusító hölgyig, aki nyilván ebből remélt extra bevételt, a GAA-pólóban futkosó pár éves kislányig, és az éppen életre-halálra folyó hurlingmeccset (Clare! Galway!) üvöltve tudósító hangerősítőig. Szinte láttam magam előtt, hogy ugyanitt állok, sárga láthatósági mellényben a bejáratnál, amit két nylonszalag és egy kissszék alkot, s szedem a belépőt az idetévedő jackeen-ektől. Mert ez az a falu, ahol van olyasmi, mint jótékonysági tehénlepény bingó a helyi iskola javára... It must be fun.

A régi gépek, kukoricadarálók és habos vizet két kis vödörbe öntögető gőzgépek megtekintése után, mialatt a zenészek a "Ha úgy érzed, hogy elfáradtál, s térdig ér a szél / s a városban már nincs egy ház amit kimeszelhetnél" angol változatát énekelték, visszasétáltunk a faluba, ebéd céljából. Már korábban kikutattam, hova kell menni, így a kedvenc állatomról elnevezett Otter kocsma/vendéglőre esett a választás. Nem kellett messze menni: az összes kocsma (2) és az összes vendéglő (2) a főtéren található, két percnyi sétára a folyótól. S mindkettő tömve volt, illetve az Otter nem annyira, szemben a turistákat csábító Circle of Friends nevű helytől. Mi az Ottert tiszteltük meg, mint kiderült, jó volt a választás. Az asztalokat a tulaj takarította, a frissen grillezett kajáért a felesége felelt, míg a felszolgálásért a lányai. Közben pedig a kutyájuk, a szinte szellemszínű weimari vizsla, Misty keringett a vendégek között. A mellettünk lévő asztalnál egy gitáros férfi feledkezett bele néha a dalba, miközben nevetségesen kevés összegért igen finomat ettünk, sőt, még a kutya meleg és húsos oldalát is megdögönyözhettem. Kell ennél több?

Nézegettem a tömeget, merre távoznak inkább többen, s azt javasoltam V.-nek, megint a hátsó úton menjünk haza. S sikerült is: az Enniscorthy elágazás után már alig voltak az utakon. Így is némi késéssel érkeztünk haza a blokkpartira, amire indulásunk előtt pár perccel kaptuk a kései meghívót szervezőjétől, egy nem túl közkedvelt lakótól. Ő elég körülményes, merev hölgy, meg is lepődtünk a meghíváson. Hát még, amikor kiderült, hogy a mi tömbünkből egyedül mi kaptunk meghívást a mellettünk lévő tömb partijára!

Kicsit feszengve mentünk át, de megnyugodtam, amikor láttam néhány még ismeretlen, idősebb arcot az asztalok körül. Lesz kivel beszélgetni. Nagy bemutatkozás, nevek mormolása, aztán a sörök megragadása, hogy menjen a csevegés. Idővel egy filippinó házaspár is csatlakozott hozzánk az egyik emeleti lakásból. A meghívó pár szintén nem túl népszerű kislánya forgatta a húsokat a grillen, volt rengeteg rágcsa, s mivel ott volt az a fiatal házaspár, akik házkeresőben vannak, nekem máris megvolt a közös témám velük. Később felmentünk, s megcsodáltuk a jókora konyhájukat, a kilátást a romos házra a telep határán túl, s a nagy teraszt, ami a konyhájukból nyílik. Éppen úgy, mint a felettünk lakó zajosgyermekes párnak... 

Az este végül is kellemesen telt. Még V. is talált témát az idősebbekkel, s gondosan ügyeltünk rá, hogy a család egyke kislányának megköszönjük a sütést. Találkoztam a törpehörcsögével, Tuxie-val: a hörcsög ugyanis fekete, de fehér a hasa, a kis talpai, mintha egy tuxedo-t viselne. Közben mindenkire rámásztak a gyepen nagy számban gyülekező katicabogarak... nem tudom, hogyan történt, de rengeteg volt, egyfolytában szedegettük le egymásról őket. Később egy kismacska is megjelent, bájos, habos, fiatalka jószág, nem merészkedett közel, éppen csak az eléje dobott koktélkolbászkákat gyűjtötte be. A beszélgetés belenyúlt a késő éjszakába, később whiskykóstolás is kezdődött, a leglelkesebb a szemben lakó, rendkívül szép kerttel bíró házaspár férfi tagja bizonyult. Mindent übereltem a jó kis Talisker Dark Storm-mal, amit V.-től kaptam legutóbbi budapesti útja alkalmával. V. még korábban elmesélte, hogy miket sütök, lett is nagy érdekődés, ki kellett vinnem pár névjegyet, s megcsodálták a Facebook-os képeimet. Talán rendelnek is majd. Azt már tudom, hogy szükség lesz 2-2 rózsaszín-lila egyszarvúra a héten, a fiatal pár gyermekeinek...

Annyira jól sikerült az este, hogy az egyik idősebb pár karácsonyi partit ígért. Ekkorra már túl voltunk néhány érdekes történeten: fiatal házaspárék elmesélték, hogyan vágtak le valakit a kerítésről (jaj, nem mondunk nevet, de még itt lakik!), aki részegen megpróbált átmászni a kerítésen, s később szétvágott farmerját megpróbálta (elég eredménytelenül) magára tekerni, hogy egy kis méltósága megmaradjon. A filippinó úr pedig elmesélte, hogyan szabadult meg a város egyik sötét környékén lévő házát folyton telefirkáló, tojással dobáló fiatalok zaklatásaitól. Legyen annyi elég, hogy bolti eladósága idején megismert pár, bizonyos körökben tiszteletet parancsoló nevű alakot, akik "segítettek" neki, amikor a rendőrség csak a vállát vonogatta...

2018. augusztus 2.

Esős Északon

Botondék már egy hete a Smaragd (bocsánat, Sárga) szigetet járták, s úgy beszéltük meg, hogy szombaton, a piacot kihagyva, felautózunk és találkozunk velük valahol, majd együtt csináljuk meg a mindkettőnk által régóta tervezett Gobbins Cliff Path túrát. (Érdemes megnézni a weboldal rövid kis videóját, szépen bemutatja, mire számíthatunk ott!)

Így szombat reggel a piacon leadtam a dolgaimat (megjegyzem, megint majdnem mindent eladtam!), s megindultunk északra. A jó minőségű útnak köszönhetően hamar fent voltunk, s még határ sincs, hahaha... Megejtve a kötelező Lisburn-i kitérőt, ahol vettem 24 kiló lisztet, elsősorban a jobb minőségek és barátságos áraik miatt. Kanadai kenyérliszt, gf liszt és egy érdekes, általam még sosem próbált, kamutból készült liszt került a kosárba. A pénztáros néni nem állt a helyzet magaslatán, egyenként húzta le az összes csomagot, kissé méla tekintettel, pedig még délelőtt volt. Került még a csomagba arany- és ezüst színű cukormáz, fényes csokimáz (kísérlethez), s sok fekete csokoládé. Utóbbiak már nekünk, mert fő az egészség!

Aztán megindultunk még északabbra, de (megint) elkapott bennünket egy olyan eső, mintha zuhanyozóban autóztunk volna. Pár autó félre is állt az útról. Végül Botondék telefonáltak, hogy ebben az időben az összes szabadtéri programjuk bukott, találkozzunk inkább Belfastban. Így először a híres, díszes csempés Crown kocsmában találkoztunk, egy ebéd erejéig. Az ablakból néztük az esőt, szemben a híres-hírhedt Europa hotellel, amely az "Európa legtöbbet bombázott hotele" kitüntető címmel dicsekedhet, 36-szor érte bombatámadás!


Csak nem akart elállni, így egy gyors esőkabát vételt is megejtettünk egyikünknek, aki már unta az ázást a könnyű nyári kabátjában. Utána a szállásra mentünk, amelynek környéke egészen szokatlannak hatott a hol szürke, hol vöröstéglás, kopott, elég barátságtalan házsorokhoz képest. Fás, kertes, csupa zöld, széles utcákba botlottunk, a hajógyártól délre, háziurunk, Richard háza környékén. 


Főleg Kinga, Botond felesége volt boldog, mert ő nagy Van Morrison-rajongó, s mint kiderült, a zenész azon a környéken nőtt fel, sőt, egyik születésnapján ott az utcán adott koncertet. Sok dala szól a környékről (A koncert ezen a linken nézhető meg.)




Most már egy új ír színdarab is címként viseli ennek az utcának a nevét. De az az északír identitásról szól, nincs köze Van Morrisonhoz.

Richard elmesélte, hogy háza felső ablakából látni a híres darukat, Dávidot és Góliátot, a Belfast fölé tornyosuló, sárga, négyszögletes monstrumokat, amelyek alatt épült a Titanic. Muszáj volt felmásznom az emeletre, s az ágyon állva készíteni egy fotót a felhőbe tűnő daruról. Mesélte azt is, hogy a ház mögötti kis keskeny utcácskában - míg be nem zárt a hajógyár - reggelente rengeteg hajógyári munkás gyalogolt, uzsonnástáskával a kezükben, mert a környéken régen jobbára ők laktak. 


Ő maga korábban repülőgépgyárban dolgozott. A teljes házat a rendelkezésünkre bocsátotta, ami elég meglepő volt, hogy személyes tárgyai, ruhái, PÉNZE is ott hevert a szobákban... Úgy tűnt, sokat látott, sokat utazott ember, mert mindenfelé agyonjegyzetelt útikönyvek és távoli országokból hazahozott tárgyak voltak kirakva. Szimpatikus ember volt, otthonos, barátságos házzal. Bár nagy bánatomra a régi macskajtó le volt zárva, nem volt, aki használja...

Este a környéken vacsorázóhelyet éppen kerestünk, amikor elment mellettünk egy amolyan igazi északi rendőrautó, két markos, védőruhától vaskos rendőr szállt ki belőle. Some things never change... A talált vendéglő remeknek bizonyult, bár a lelkesen megrendelt baszk bor ára láttán elnyílt a szemünk, mert háromszoros áron kínálták, a baszk szupermarketekben tapasztalt árakhoz képest. Ha bárki arra vetődik, az Il Pirata nevű vendéglőt merem ajánlani.

Akárcsak Dublinban, vagy Londonban, itt is ugyanaz tűnt fel: az ember megy egy utcasaroknyit, s a jobb negyed máris átcsap bedeszkázott ablakú házak, lepukkant boltok, kiadó, üres épületek sorába. Szemetet hord a szél, régi plakátok áznak a falakon, csapzott galamb egy elázott fél kenyeret cibál a járda közepén. De a helyszínt a falfestmények segítenek beazonosítani.


Egy nagyobbacska foghíjtelken igen szépen kialakított közösségi kert hívta az érdeklődőket, a másik oldalon hajókonténerekből épült kultúrális központ. A C. S. Lewis-nak dedikált kockaépület és kultúrközpont melletti kis parkban Aslan, regényeinek híres oroszlánja állt torzonborz sörénnyel. A reggelinket egy lehetne-bárhol külsejű Lidl-ben vettük meg, s kijőve egy szlovákiai magyar nő állítottt meg minket, hogy válthasson velünk pár szót magyarul, míg cseh társa kissé távolságtartóan hallgatózott. 






Sokáig beszélgettünk, aztán alvás a szokottnál puhább széles ágyon, kissé aggódva, hogyan oldjuk meg a fürdést az egy szem, zárhatatlan ajtajú fürdőszobában. De megoldottunk, és a dús reggeli után kialudva indultunk neki (a környéket dokumentáló fotók kötelező elkészítése után) északra, a szemerkélő esőben, a Gobbins-hoz.

Ez az ösvény a sziklafal oldalában a tengerre néz: Islandmagee és környéke, mint egy hívogató mutatóujj csalogatja Skóciát a csatorna túloldaláról. A látogatóközpont igen szép, szellős, világos, benne külön kiállítás az ösvény történetével, múlt századi megépítésének és ebben a században történt újjáépítésének adataival. 


A jegyek ellenőrzése után a cipőinket is ellenőrizték, mert egy jó túracipő nélkül nem vehetünk részt a túrán. Utána találkozás vezetőnkkel, majd egy külön teremben eligazítás, mert bizonyos betegségek esetén nem mehetünk végig, illetve ha szükséges, vezetőnknél van némi orvosi segédeszköz/gyógyszer, ha valaki pánikolna, vagy egyéb módon lenne rosszul a túra során. Mert szűk helyen, sötét helyen is kell kapaszkodni, meredek lépcsőn is kell menni.

Majd buszra szálltunk, s úgy vittek minket a szemerkélő esőben le az ösvény kezdetéig.

Nekem már ott volt mit nézegetnem, egy csodás kis ház és a hozzátartozó birtok képében. Lépcsősen kialakított zöldséges ágyások, tyúkól, szárnyaskifutó, kilátás a tengerre, ápolt cottage, meseszép volt. 


De a java csak ezután jött: meredeken ereszkedő kavicsos ösvényen ballagtunk lefelé, egyre csak le, míg már majdnem elértünk a tenger szintjére.Ott már átváltott az ösvény korlátos, érdekes borítású útra, amiről később elmagyarázta a vezető, hogy üveggyapottal kevert/megerősített műanyag, ami könnyű, a felülete kissé borzas, így nem csúszik esőben sem. De még így is kellett a túracipő, mert később, a sziklákba vésett, egyenetlen lépcsőfokokon könnyedén megcsúszhattunk volna egy utcai cipőben.


A tulajdonképpeni ösvénynél kis fémkapu fogadott minket, a fejünk felett pedig csigalépcső vezetett egy kilátóponthoz. Erről később elmesélték, hogy egy nyilvános ösvény része, amely egy igen látványos, a sziklafalból kiugró platformhoz vezet. Akinek nincs kedve a Gobbins-hoz, az is kisétálhat az út mentéről a farmok között, s szép időben nézegetheti a skót partokat.

Aztán jött a túra. Itt-ott megálltunk, a parti barlangokról mesélt a vezető, hol a tenger szintjéhez ijesztően közel, vagy pár méter magasan kanyargott a korlátos ösvény (még készakarva sem lehet le- vagy kiesni. Még kisebb gyerekek is voltak velünk a túrán, két olasz kisgyerek.) Sajnos, a szemerkélő eső miatt nem látunk messzire, csak a közelben úszó vitorlásokat, s a sokfelé repülő madarakat lehetett fotózni. Többször is megálltunk, ahol ferdén felrakott fémlemezekkel letakart ösvény felett madárkolóniák zajongtak, hangosan csárogva, sipítva keringtek a sziklák és a meglehetősen szűköcske helyre épült fészkeik felett. Csodálkozom is mindig, hogy nem görögnek le a tojások, hogy nem bucskáznak le a fiókák onnan?! S a legszebb dolog az egészben, hogy a fészkelőhelyek előtt és után a szabályos közönként elhelyezett, vészhelyzetre való eszközöket tároló fémdobozokon kézfertőtlenítő is volt kitéve, arra az esetre, ha madárkakába nyúlnánk...


(S ezt meg kell jegyeznem: a wc-kben nemcsak szappan, papírtöltő és wc papír volt bőségesen, hanem izzadtsággátló szpré is, diszkrét illattal. Mert bizony, alaposan meg lehetett izzadni. Még erre is gondoltak. Amit kicsit furának találtam, de van értelme, hogy egy kis kosárban az állami családvédő és bántalmazott nőket, gyerekeket felkaroló intézmény névjegykártyái is ki voltak rakva... A családon belüli erőszak sajnos, nagy probléma Észak-Írországban.)


Nagyon élvezetes volt a túra, ami egy helyen barlangszerű szűkületben is haladt. Itt az aszfaltozott járdát víz alá süllyesztették. Mert ide bejön a víz apálykor, s meg is marad. Az ösvényt kétoldalt fémfalak szegélyezték, s mesélte a vezető, néha rákok bújnak meg kétoldalt, a medencékben. 
 


Az utolsó megállóhelynél a sziklaoldal tetején már több füves terület volt, s itt fészkeltek a puffinok! Négy-öt puffin tollászkodott a gyepen, mindenki vadul fotózott. Olyan ki gyors, kicsit idétlen módon csapkodnak a szárnyaikkal, igen mulatságosan néznek ki. Nem csoda, hogy a Gobbins ajándékboltjában a színes, bájos plüsspuffin a legnépszerűbb darab.  Nekem is ül most itt egy a polcon, s ismerkedik a többi, különböző országokból gyűjtött "utazó" állataimmal... A Poo névre hallgat.

 Az a kis koszfolt baloldalt, az a puffin. Nagyon hajt!

Aztán hátraarc, s visszaballagtunk az ösvény kiinduló pontjáig. A felfelé kaptatón meg-megálltunk pihenni, két, helyi fiatalember háborús emlékművénél, s meghallgattuk a közelben álló fairy tree (tündérfa) történetét. A vezető mutatott nekünk egy lövedék alakú, simára koptatott tárgyat, mint kiderült, az itteni mészkősziklákból kimosott őskori csiga? kagyló? maradványát, amit csak tündérlövedék néven emlegetett (még nem találtam nyomát a neten). A legenda szerint a tündérek ezzel lőtték meg a teheneket, akiknek ettől elapadt a tejük, s csak úgy nyerhették vissza egészségüket, ha a megtalált vagy hasonló "lövedéket" egy vödör vízbe téve megitatták a vödörből a tehenet. Majd még keresgélek, de nem találtam meg, mi is pontosan ez a tündérlövedék, de valamilyen fosszília, az biztos.

Ráérősen kapaszkodtunk fel a buszmegállóig, s aztán mentünk vissza, a látogatóközpontig. Ott enni is, kávézni is lehet, a kiszolgálás készséges, a kaja elégséges, főleg egy ilyen túra után. A kötelező konyharuha megvétele után pedig elindultnk haza, körberautózva a Mourne-hegység félszigetét, időnként megálltunk fotózni egy-egy szép parton, ahol a késő délutáni nap aranyló színekbe öltöztette a lassan ismét kizöldellő mezőket, hegyoldalakat...