2017. január 19.

Újabb érdekes adat

Mint megtudtam, a mogyoróspele (gyerekkorom kedvencei közül az egyik) nem őshonos a szigeten. Az a pár egyed, amit találtak, főleg Kildare megyében, Newbridge és Naas környékén él, s a DNS vizsgálatok alapján Franciaországból került ide, mégpedig valószínűleg a lovaknak szánt, onnan behozott szénával, a bálákban éppen téli álmot aludva (!) kerülhettek a szigetre. A múlt hétvégén is volt egy kép az újságban, ahol megtalálója elmesélte, hogy a szénabála kötelét szétvágva, azt szétbontva találtak egy békésen alvó mogyoróspelét.

Most legalább azt is megtudtam, hogy azok a csinos lovak francia szénát is esznek némelyik farmon...

Alig néhány éve, hogy egy kerti házacskában megtalálták az első mogyoróspelét, akkor még rejtély volt, hogyan került ide. Azóta már több társa is előkerült, azok tanulmányozásával derült ki, honnan jöttek, de komolyabb tanulmányozásra még várni kell, mert nincs rá pénz. Addig is, ha valaki ilyet lát itt Írországban, jelentheti egy Facebook-oldalon (mely nem túl aktív). S elvileg van egy elterjedési térkép is, csak nem sikerült megnyitnom...

2017. január 10.

A megválás művészete

Családunkban Apu az, aki nehezen válik/vált meg dolgoktól. Majd valamire még jó lesz az az izé. Talán már meséltem, hogy egyszer régen különböző háztartási dolgok papírdobozai hónapokig gyűltek a szekrény tetején, aztán egyszer szoborrá ragasztotta őket össze, s még címet is kapott az alkotás: Fogyasztói Társadalom Numero Uno. Az alkotás sokáig porosodott a szekrény tetején, aztán alighanem a kályhában végezte.

Egyik kedvenc írónőmnek van egy regénye, amelyben a főhősnek ki kell üríteni a családi házat. Segítségül hív egy nőt, akinek az ilyen szelektálásos nagytakarítás az üzlete. Azok a bekezdések, amelyek leírták, hogy a nő szépen apránként hogyan vág ki minden általa feleslegesnek ítélt dolgot, no, az nagyon megviselt. Hogy ez milyen nehéz. Megválni dolgoktól.

Engem is ezzel vert meg a sors. Nem csak hogy nehezen tudok befejezni egy vitát, okoskodom, rágódom rajta, és még az utolsó szó után is mondanék valamit, de a dolgoktól, tárgyaktól sem tudok megválni. "Valamire jó lesz." "Olyan kedves emlék." "Talán még belefogyok." "Ezt még tőled kaptam." "Ebben a sütim képe van." "Talán majd még megfőzöm." "Ebből majd még kötök." Pl. a kamrában van egy kilónyi borzalmas színű zöld fonal, műszál, még Magyarországról hoztam (miért is?), már a jótékonysági bolt is húzta rá a száját, mert ott "a hölgyek gyapjúból kötnek". Ezt konkrétan most azért őrizgetem, mert az Innocent és az Age Action Ireland egész éves kötős kampányba kezdett (amolyan egész éves Big Knit), kis sapkákat kell a smoothie-s palackoknak kötni, na, arra jó lesz. Ja, hogy még nem kötöttem egyet sem? Hm.


A kertben akad néhány, leharcolt csorba bögre, és a kávézóból mentett jókora konzervesdoboz, ami esővel telik, s esetleg majd egyszer kis növény ültetődik bele. (Mer' igen.) Van öreg tányér, amely madáretetőként funkcionál. Az teljesen lényegtelen, hogy a madarak azonnal kiverik belőle a magokat, mert nincs emelt széle, de ott van, nehéz lenne kidobni. A kerti ajtó előtt tucatnyi műanyag edényke és pár befőttesüveg várja, hogy legyen velük valami. A szekrényben elég sok olyan ruha/póló/ezmegaz van, amibe most már ha meggebedek, sem fogok beleférni, azoknak azért lassacskán búcsút mondok. Legújabb megválásos technikám nem a hirtelen-mindent-ki-vele metódus, hanem apránként, kevés fájdalommal... minden héten egy-két póló, kiöregedett törülköző (nem, nem tartjuk meg kocsimosáshoz, mikor mostam én itthon kocsit valaha is?!) kerül a kukába, vagy a rongyoszsákba (visszük a gyűjtőbe), lassacskán fogynak, de hely valahogy továbbra sincs.

Mostanság nagy feltűnést keltett egy könyv, amelyben a japán írója arra ad tanácsot, hogyan szabaduljunk meg felesleges tárgyainktól. Búcsúzzunk el tőle, mint egy kedves régen látott ismerőstől, aztán ki vele.

Tegnap nehezen aludtam el (mert fáj a torkom, s mert korai alvásra akartuk kényszeríteni magunkat) azon gondolkoztam, hogyan csinálhatnék pl. helyet a jelenleg gerincükre fordított szakácskönyveimnek, amik egy nekik túl alacsony polcon szoronganak. A könyvespolc alsó (magas) sorát ezer éves magazinok foglalják el, sokukat még a Londis-os korszakomban gyűjtöttem. Az elmúlt években egyszer sem néztem beléjük. Úgyhogy ma reggel, kicsit hunyorítva, hogy ne lássam a borítójukat, kiszedtem a Food and Wine számait, s csak egyet raktam vissza, amelyben Budapestről írnak (hahaha, mintha nem változtak volna meg a jó kajás helyek az elmúlt tíz évben Budapesten!). 

Már ez is valami.

A Good Food BBC-magazinnak tudtommal az összes száma (mármint a receptek) fent vannak a neten, azokat sem kellene őrizgetnem. Ha csak a karácsonyi számokat rakom félre, alaposan lecsökkenne a gyűjtemény. De mikor is néztem meg a régebbi karácsonyi számokat utoljára? Még akkor sem, amikor ötletet kerestem. Hm... Erőt kellene vennem magamon, s kidobni azokat is.

Még az is megtörtént, amire eddig alig volt példa: kezdem szelektálni a könyveimet, s odaadni a fölöslegeseket a Little Library-nak. Pár könyvet hamar megtaláltam, ami csalódást okozott, vagy végig sem bírtam olvasni. Vagy igen régieket, pl. kell nekem 1000 Jokes and one-liners gyűjtemény? Ugye, hogy nem. Inkább emlék volt, abból az időszakból, amikor három hónapig várt az ember arra, hogy megjöjjön a megrendelt angol nyelvű könyve a Libri-be, akkor vettem náluk. Miért is? Talán nyelvtanulás céljából.

Régi utazások brosúrái, ezer éves jegyek, szállások papírkái, egy régen evett, nagyon finom csoki doboza, egy "majd elültetem!", de már lejárt szavatosságú mag, keményre összeállt fűszer egy üvegcse alján, s akkor még nem is szóltam a számos sütőformáról, amit még soha, de soha nem használtam. Bár, azokat tényleg nem tudnám csak úgy kirakni a lakásból. 

Erős leszek. Muszáj lesz megcsinálni egyszer, mert nem egy óriási házban lakunk, ahol a garázsban évekig elállhat minden, hanem egy lakásban, amelynél mindenre gondoltak, csak a tárolásra nem. Csak nem szabad érzékenykedni minden kis vacak láttán! Nehéz lesz, de el kell kezdeni.

2017. január 8.

Mea culpa!

Rosszul adtam meg egy receptet, amit még a nyáron raktam fel. A krumplis zsemléét... Annyira ostoba vagyok... Mentségemre, hogy egy videóról másoltam le a hozzávalókat, aztán átmásoltam egy füzetbe az egészet, ahol elosztottam a hozzávalók mennyiségét, hogy 12 darabra való legyen, s amikor beírtam a végleges helyére a receptet, kimaradt egy fontos alkotórész, a vaj... Hónapokon át úgy sütöttem a zsemléket, hogy nem volt bennük vaj. Így is ízlett az embereknek, legtöbbször elfogyott, de ez nem mentség a hibára. Soha még nem írtam le úgy receptet, hogy kihagytam volna belőle valamit, főleg a blogon nem, most ez is megtörtént. 

Most szombaton már vajasan sültek a zsemlék, szépek lettek, de nem maradt teszteléshez példány, mert elfogyott mind a piacon. Csak sejtem, hogy a vaj javított az ízükön, állagukon.

***

Írtam már a véradási kísérletemről. Decemberben elején sms-t kaptam, hogy ismét lesz véradás, menjek. Nahát, gondoltam, remek, akkor talán megfeleltem a kritériumoknak. Majd másnap újabb sms jött, hogy mint A+ vércsoportúnak, különösen szükség van a segítségemre, mert csökkenőben az készlet, menjek FELTÉTLENÜL. No, így tudtam meg a vércsoportomat, s nagy buzgón el is mentem a megadott napon, készen, hogy adjak a teljesen átlagos, magyar A+-os véremből. Főleg, ha a készletek csökkenőben vannak! Mint egy elszánt hős, vonultam be, s biztosra menve azonnal magamba nyomtam egy nagy adag cukrozott vizet (= Pepsi).

Ugyanaz a menet volt, sőt, ugyanaz az ember vette fel az adataimat, mint legutóbb. Már benne voltam a rendszerben. Azóta ugye, van ez a ZIKA-vírus, így a vírusról írt információs anyagokkal kibővített ismertetőt kellett újra elolvasnom. Csak most a kitöltendő kérdőívem színe arany volt, nem zöld, tehát mondhatni, visszatérő ügyfél voltam, nem teljesen kezdő. Ebből is azt vontam le, jó vagyok az íreknél.

Ugyanazokat a kérdéseket vették végig, mint múltkor, de most azonnal megakadt a kérdezősködés a gyógyszerszedésnél. Az aszpirinre mondhatni, csak legyintett a nővér, de a pajzsmirigynél nem. Milyen gyógyszereket szedtem pontosan, meddig? Nem volt mese, fel kellett hívnom V.-t, hogy nézze meg a szekrénykében lakó gyógyszeres dobozokon a neveket - ki emlékszik már arra -, mit szedtem? Még jó, hogy elraktam a maradékot. Addig megint a vastag könyvben lapozgatott a nővér, s aztán a nevek elhangzása után mondta, sajnálja, de a gyógyszerszedés utolsó dátumától számított 2 éven át nem adhatok vért. Saccperkábé júniust mondtam, hogy addig szedtem a gyógyszereket, mert teljesen kiment a fejemből, mikor is hagytam abba, ő pedig a biztonság kedvéért beírta a júliust. 2018 júliusát.

Ó.

Elnézést kértem, hogy pazaroltam az idejét, ő is elnézést kért, hogy pazarolta az időmet, mire mondtam neki, igazából azért is jöttem nagy reményekkel, mert kaptam ezt az sms-t... hogy A+, s jöjjek... További udvarias szabadkozás a részéről, hogy ez csak egy átlagos sms, küldik mindenkinek, aki regisztrált, de mégis, a fenébe is! Igaz, hogy ingyen és bérmentve megtudtam a vércsoportomat (hurrá!), de micsoda időpazarlás ez már... A múltkori látogatásomnál is ráírták a lapomra a gyógyszerszedést a pajzsmirigyre, akkor nem kérdezett a gyógyszerek neveire az ember, pedig ha megteszi, már akkor kiderült volna, hogy akkor most két évig használhatatlan vagyok a számukra. 

De most ezt is tudom már.

2017. január 6.

Gyömbéres sütik

Nem volt mese, tegnap munkába kellett állnom. A kenyerek újra elfoglalták a hűtőszekrény nagyobbik részét, s a mézeskalács emberek is ott száradtak a rácsokon. Ma reggel szállítottam a kávézónak, magamat is megleptem, hogy a felkelés milyen könnyen ment. A város a szokásos képét mutatta: minden poszter a nagy januári leárazásokat hirdeti, a benzin ára megint felment. A darukon még ott a karácsonyi fénysor, de a boltok kirakatában már a Bálint-napi készülődésre bíztatnak. S reggel megkaptam az első megrendeléssel kapcsolatos emailt, így nyugodtan mondhatom, elmúlt az ünnep, hiába van hatodika. Emilie és Paco, volt kollégáim még javában ünnepelnek, Madridban. Nekik majd jövő hétfőtől kezdődnek a szürke hétköznapok.

Mint minden csütörtökön, aprósütit kellett sütnöm a piaci kávézónak is. Kb. 60-70 darabot kell minden héten, ezért kerek 7.50-et kapok én, vagy ha nyaralok, az, aki éppen hajlandó sütni. Korábban, amikor dolgoztam, s nem értem rá erre, titkárként kínszenvedés volt rávenni a tagokat, hogy süssenek: ugye, ez extra munka egy amúgy is sűrű napjukon, az a 7.50 euró elég kevés ennyi sütiért, s nekem sem volt egy élmény a vonakodó arcukat nézni, amikor közeledtem a beosztással, hogy na, akkor ki süt?!

Így, amikor felmondtam a kávézóban, boldogan vállaltam el (megint), hogy sütök én minden héten, kipróbálok újfajta sütiket. Volt, aminek nagy sikere volt, volt, ami csúfosan megbukott. De élveztem, hogy az ünnepekkor spéci sütivel rukkolhattam ki, szívecskéssel Bálint-napkor, Húsvétkor bárányossal, karácsony előtt ünnepi feliratossal, amihez a kiszúrót a Tiger nevű olcsó boltban vettem, ahol néha kincseket lel az ember.

Van egy nagy sütis könyvem, a leértékelt könyvek boltjában vettem, főleg arra szerettem volna támaszkodni (Catherine Atkinson: 500 Cookies, Biscuits and Bakes). De ez a könyv nekem mumus: valahogy félresikerülnek a sütik, amiket kinézek belőle. A mézes aprósütiben nagyon érezhető volt a szódabikarbóna, a narancsos olyan vajas volt, hogy szinte úszott a sütőlapon, a cukorral megszórt vaníliás sütik formátlan halmok lettek, s hülyén nézett ki rajtuk a valódi svéd szórócukor, egy másiknál a sütik méretével volt a gond: szinte egy összefüggő lapba sültek össze a tepsin, ezért még azon forrón vágtam őket méretre, hogy azért ne a kukában végezze az egész. Egyedül a földimogyoróvajas sütemény sikerült úgy, ahogy a képen kinézett, s finom is volt. A könyvben ott vannak  jegyzeteim a kudarcaimról (menthetetlenül tele szoktam jegyzetelni a szakácskönyveimet, sajnos). Most már akármit sütök belőle, csinálok egy próbatepsinyit, jobb az óvatosság.

Amikor még a többieket nyaggattam sütikért, a legfinomabbakat, legnépszerűbbeket mindig ugyanaz a két öregasszony sütötte: egyikük, Daphne egy baracklekváros szelettel rukkolt ki (aminek a receptjét nem árulja el), és Stephanie a gingerbread snaps-szal (igazi angolszász sütikedvenc), vagyis a gyömbéres ropogóssal. Amire egy vevőnk azt mondta, ez a volt legfinomabb gingerbread snaps, amit valaha evett. Ránézésre nem mutatós: barna, kerek, lapos, kissé repedezett tetejű süti, ami igen jó a teába tunkoláshoz. Szintén titkos a receptje, naná, ők féltékenyen őrzik a titkaikat. Nem úgy mint én, aki, amikor a múltkor egy tag "de jó a kovászos kenyered! Hogy csinálod, nekem mindig olyan folyós lesz a tészta" felkiáltással jött oda hozzám, mire nekiálltam elmagyarázni, mit csinálhat rosszul, mennyiség/módszer/eszközök stb. Aztán V. mondta, lehetnék óvatosabb is, főleg, mert ez az a tag, aki előszeretettel másolja mások ötleteit, pl. nagyhirtelen elkezdett bodzaszörpöt árulni, amit addig én szoktam, és már mézeskalács házakat is csinál. Olcsót, és nem olyan szépet, amilyet én, de csinál. Egy időben komoly harcot folytattunk a mézeskalácsemberek készítési jogáért, szerencsére egy idő után nem ért rá a negyedik babája mellett ilyeneket csinálni, visszaszereztem a monopóliumot. A gyerekek mellett nem ér rá feljönni a piacra sem, csak nagyritkán, a mamája hozza fel a dolgait, aki szintén tag.

Tegnap elhatároztam, hogy megpróbálkozom a ginger snaps-szal, ha Stephanie meg tudja csinálni 93 évesen, a rossz szemével, akkor nekem is sikerülnie kell, gondoltam magamban. Végül is, nem lettek rosszak, igaz, a felszínük nem lett olyan szép repedezett, mint a képen, de azért ehető. S tanultam egy-két dolgot, amit a könyv nem árult el...

Kell hozzá:

115 g kockára vágott vaj
115 g kristálycukor
115 g golden syrup (Magyarországon állítólag a Tesco-ban kapható, aranysárga, finomított melasz)
225 g simaliszt
2 teáskanál gyömbérpor
1 teáskanál szódabikarbóna

A sütőt előmelegítem 180 fokra. Egy nagy fazéban a vajat, a cukrot és a golden syrup-ot addig melegítem, amíg a cukor feloldódik. Kicsit hűtöm, aztán belekeverem a lisztet, a szódát és az őrölt gyömbért. Lágy tésztát kapok. Ebből a tésztából teáskanálnyi adagokat szedek, gömbölyítem őket, s kb. 7-8 centi távolságra felsorakoztatom őket a sütőpapírral bélelt tepsin. Egy adagból nekem 30 sütim lett, 5-6 centi ármérőjűek. 12 percig sütöm őket, aztán kiveszem a tepsit a sütőből, s pár percig hagyom sülni a sütiket. Utána rácsra szedve hagyom őket teljesen megszáradni, lehűlni.

Amit megtanultam: szigorúan 12 perc az a 12 perc. Ha tovább sütjük őket, a sütik kőkemények lesznek, s hamar meg is égnek. Sülés közben felpuffadnak, s egyáltalán nem néznek ki lapos, repedezett tetejű korongoknak. Akkor lappadnak le, s repedeznek meg, amikor a sütőből kivéve kihűlnek, s ekkor lesznek ropogósak is. A tészta fura lett kicsit: hamar összeállt, de mintha ki akart volna belőle csapni a vaj, amikor gömbölyítettem őket, tiszta vaj lett a kezem.

Ennyi gyömbértől éppen hogy csak gyömbérízűek lesznek. Aki az erősebb ízt szereti, rakjon bele több gyömbért. Én legközelebb cukrozott gyömbérdarabokat fogok lereszelni, azt keverem majd a liszt közé, s az talán karakteresebbé teszi.

2017. január 4.

"Viharos" évkezdés

A viharos szél és az eső, amit Angliának ígértek, ide is megérkezett az év első hajnalán, hallottam, hogyan csapkod a nylonzsák a szélben, amivel a lábon álló virágládát/madárodút letakartam (sajnos, nem egészen vízálló az odú, a csinos tetőelemek között beszivárog a víz, majd muszáj lesz szigetelni). V. biztos mondaná, hogy ezt is csak ír építette, szépnek szép, de nem praktikus, és kivételesen egyet kell értsek vele.

A hajnali/reggeli zajokat színezte a falszomszéd, aki úgy fél négy magasságában mintha egy marék vasgolyót ejtett volna egy kongó asztalra... Valamik olyan hangosan gurultak szét a falon túl, hogy nemhogy V., de még én is felébredtem rá. S alighanem szállóvendégük volt az amúgy máskor csendes szobájukban, mert amikor felkeltünk, határozottan hallottam, hogy valaki odaát horkol. Hiába, a nyállal összeragasztott papírfalak mellett minden áthallatszik.

Az éjféli tervet, miszerint lemegyünk virslizni a tengerpartra, a lustaságom és az eső hiúsította meg. Tíz felé kezdett esni, de még csak nem is olyan szemergélősen, hanem úgy istenigazából. Őszinte megkönnyebbüléssel fogadtam. Alexa segítségével meghallgattuk a magyar kabarét, s magyar idő szerint kívántam V.-nek boldog új évet. Aztán csak fennmaradtam, olvastam éjfélig, mikor is odakint megindult a - szerencsére - rövid ideig tartó tüzijáték, s hipp-hopp, már itt is volt 2017.

(Valahogy nem tetszik nekem az a hetes szám, annak ellenére, hogy sokáig 7. szám alatt laktam. A hatos az olyan kis kerek volt, ez valahogy feszesen kihúzza magát, mint egy katonatiszt...)

A januárt betegséggel indítottuk, V. tüsszög, köhög, éjszaka néha a víz veri, láza hol van, hol nincs, érthetően morcos, és fojtott dudahangon conf call-ozik, mert dolgozni, azt kell. De legalább itthonról. Saját magamat a kedvenc citromos/gyömbéres/mézes teával védem, ipari mennyiséget eszem fokhagymából, s már elkészült az igazi házi csirkehúsleves, a zsidó penicillin. Tegnap még lusta dög voltam, s vettem boltit, ami sem színében, sem ízében nem emlékeztetett a valódira, de V. hősiesen megette.  Ma engem már az is jókedvre derített, amikor a lassan felforró leves illata elöntötte a konyhát.

A főzéshez még volt kedvem, de Őrnagy úr közelébe menni még nincs, pedig holnap már kell. Amikor kelni kellene, még sötét van odakint, s még soha ennyire nem zavart a reggeli sötétség. Máskor romantikusnak, és védőburoknak tekintettem a sötétséget, most medveként másznék (mit másznék? mászom!) a paplan alá, míg derengeni nem kezd. Így, több mint egy év távolából szinte hihetetlennek tűnik, hogy valaha régen én reggel 7-kor már dolgoztam.

S ma reggel döbbenten fedeztem fel, hogy a medvehagyma bújik ki a földből, s nyári növényem, a csodaszép kék virágú, rengeteg bimbókat hoz. Lassan abba is hagyhatom ezeket a jelentéseket, mert talán ez lesz a megszokott, hogy minden előbbre jön, ebben a fura időben. Klímaváltozás, ez van. Marad mások téli fotóinak nézegetése.

Januárra semmilyen sütiötletem nincs, sálas pingvineken túl. Esetleg csinálok síelő emberkéket, hála egy kedves ismerőstől kapott kiszúrónak, szép kékes keretben, fehér dombon lefelé... Februárban ott lesz a Bálint-nap, no, arra aztán lehet készülni. A karácsony egyébként lassan enged el, még mindig mézeskalács házikók és karácsonyi torták képeit nézegetem a Pinteresten, míg V. toszkánai szálláshelyek között mazsoláz. 

Az már nyilvánvaló lett, hogy a tervezett egy hét elsőre amolyan Toscana Light lesz, mert annyi ott a látnivaló! Majdnem minden weboldal úgy kezdi, hogy nem szabad mindent megpróbálni belezsúfolni... Firenze egymaga rengeteg látnivalót nyújt, s az embert úgyis annyira megragadja a toszkán vidék, hogy vissza-visszajár, fenyegetőzik az útikönyv. Így pár városra szűkült le a megnézendők listája. Még elég képlékeny az útiterv, de már kaptunk segítséget ott élő hölgytől, ki a remek Toszkána Mánia weboldalt tartja fent.

Számomra legfontosabb San Gimignano, Siena és útikönyv által melegen javasolt Lucca és a mások által javasolt SR146 számú út Sienából kelet felé, amely tipikus toszkán táj látványával kecsegtet... V. teljesen nyitott, nincsen gyerekkori filmemléke, ami Toszkánába hajtaná, mindent érdeklődve fogad. 

Már szinte látom, amint Popsika az ő sülzanótsárga színével ugyanolyan fotogénen mutat a zöld ciprusok előterében, mint a Francia-Alpok csúcsai között...

2016. december 28.

Totemállataink sorozat - beszerezzük Martinát

Arra gondoltam, hogy totemállataink kapcsán elmesélem, hol jártunk, amikor megvettük őket. S közben elmesélem egyes útjainkat. 

A blog és néhány fotó idézte emlék szerint 2011-ben jártunk a Grossglockner mellett, vagyis a Hochalpenstrasse-n, mégpedig hazafelé jövet. Másfél évvel korábban hiába próbáltunk oda elmenni áprilisban, még zárva volt a sok hó miatt. Így egy évvel később, késő szeptemberben, Münchenben, amikor félúton Gabi barátnőmnél aludtunk, valahogy szóba került a Grossglockner, s Gabi mondta, meglepő, ugyan közel van, de még ő sem járt ott. Mire V. lelkesen, hogy mi lenne, ha most elmennénk, hármasban. Gabi a kedvünkért kivett egy szabadnapot másnapra, egy napba belefér, induljunk. 

Odafelé menet egy is üdülőfalucskában kávéztunk egy aprócska fogadószerűség teraszán, ahol - emlékeim szerint - egy fiatal pincér szolgált ki bennünket, névtáblája szerint Efraim: magyarul szólított meg minket, amikor meghallotta a beszédünket. Gyakorlaton volt ott, ha jól emlékszem. 

A Grossglocker mellett vezető Hoshalpenstrasse ugye, egyirányú, hatalmas kapun kell áthajtani, ott lehet befizetni az útdíjat, ott nyomják az ember kezébe a térképet, brosúrát, aztán huss, lehet egyre feljebb kapaszkodva autózni, ámulásra késztető hegyek között. Még volt hó, rengeteg, sok fénykép készült, igen tetszett - nekem különösen hiányzik a hó Írországban -, no, és a hatalmas csúcsok..! Fent, a Pasterze-gleccserre néző szállóban ebédeltünk, emlékszem az ablakon át ellőtt képekre, vagy ahogy áthajolva a korláton nézegettük a jókora, piros lábú, élénksárga csőrű madarakat, amelyekből egy évvel korábban már láttunk párat. A vendégek által ledobált kaját ették, s volt egy mormota is... Túrázni is lehet, természetesen, egy az épületbe ágyazott kapun át lehet megindulni a hegyoldalban, akár csak egy séta erejéig, de ilyesmire idő rövidsége miatt nem vállalkoztunk. Gleccsertúrázókat fényképeztem, aprócska pöttyök voltak csak a gleccser elszíneződött felszínén (ami a friss űrfelvételek szerint még jobban visszadott azóta).




Gabi túrázós típus, mesélte, milyen jól szervezettek/felszereltek a hütték, mesélte, merre kirándultak már. Csodálatos lehet. Egy olyan embernek, mint nekem, aki szerint a helyi parkban tett két kilométeres séta is már valami, elképesztő, hogy itt emberek túráznak, s ott is éjszakáznak! Nahát! Milyen szép is lehet egy ilyen hütte előtt üldögélve nézegetni az éjszakai eget...

Valahol, valamelyik kanyarban, már lefelé, fenyvesek ölelte úton fura szag csapta meg az orrom, erős alkoholos szag, az én oldalamról, mondtam V.-nek, valami lehet a kocsival, álljunk meg. Gabi is szimatolt, mi lehet ez? Alaposan körbeszaglásztuk az autót mindhárman, találgatva, próbáltuk mozgatni a kerekeket, amikor egyszer csak megvilágosodásom támadt: s valóban, kinyitottuk a csomagtartót, s kiderült, hogy a bűnös a kocsiból éjszakára ki nem pakolt csomagból jött, az egyik barátunktól kapott házipálesz (szerencsére a kevésbé jól sikerült típusból) ömlött ki Böhöm csomagtartójában, mert a csinos (és elfektetett) palack dugója kirúgta magát... Orrfacsaró volt az erős alkoholos szag. A maradékot ott kiöntöttük, némi megkönnyebbüléssel, hogy nem a kocsinak esett baja...

Amikor el kellett döntenünk, hogy akkor most merre tovább, melyik a rövidebb út München felé, V. teljesen fellelkesedett, hogy menjünk haza "egy kis" kerülővel, s mutassuk meg Gabinak azt a bizonyos 100/111-es utat, amin Magyarország felé autóztunk másfél évvel korábban, az milyen csodálatos, az olasz-osztrák határon... S hogy a végén már többsávos út vár, gyorsan haladhatunk... Kicsit aggódtam, mert nekem elég nagynak tűnt ez a "kis" kerülő. S az is volt, mert már kezdett sötétedni, mire odaértünk, mutattuk Gabinak a kis fogadót Dobbiach mellett, ahol találkoztunk szintén ír, sőt, a megyénkből való autóval, tulajdonosai is ott aludtak akkor éjjel.
 


Itt kényszerítette nem is annyira gyengéd erőszakkal a vacsorázókat refrénként elhangzó kakukkolásra a szórakoztatásul kirendelt bőrgatyás zenész dalolás közben... Itt ébredtem fel hajnalban arra, hogy száll fel a vastag köd a völgyből, s mint egy puha, habos paplan önti el a fogadó melletti mezőt... Ahonnan az ablakon át az ágyból a Dolomitok csúcsait nézhette az ember, csak óvatosnak kellett lenni az ágyból való fotózással, nehogy belelógjon a képbe az erkélykorlát alatt száradó néhány alsónemű...




Az biztos, hogy nagyon későn értünk haza Münchenbe, s a többsávos főúton már sötétben haladtunk, át a Brenner-hágón, rengeteg kamion között... S meg kellett állni tankolni, még a német határ előtt, mert Böhöm bizony nagyétkű volt. Kufstein-ben találtunk egy benzinkutat, a várat nem is láttuk a sötétben, de az biztos, hogy itt vettük Martinát. Mivel a birka családi totemállatunk, igyekszünk minden meglátogatott országban szert tenni egy birkára - már ha akad. Martina a "fiú" és "lány" változatban, polcon felhalmozott, különböző méretű, Európa majdnem minden benzinkútjánál megtalálható tucatplüssök közé tartozik, tulajdonképpen azért vettük meg, mert ő volt az utolsó a megüresedett polcon. A kutyának sem kellett, ugyanis az egyik lába rövidebb, mint a másik. Kis testi hibás. Ha egy határral odébb vesszük meg, már német birkaként emlékeznék meg róla, de így osztrák a lelkem, s Martina lett a neve, mert V. emlékei szerint valahol ott láttunk egy Aston Martint, s az akkor még kultkocsinak számított, mára valahogy kiszerettem belőle.

Ez a kirándulásunk volt egyébként az, ahol Svájban, a Four Pass útvonalat autóztuk végig, bekukkantva Liechtenstein-be (mert ott sem aludtunk még), hogy aztán a vágyva vágyott Stelvio-hágón át Olaszország északi részén keresztül autózva Magyarországra érjünk. A Passo della Novena-nál, a Szt. Gotthard-hágó közelében láttunk egy csapat birkát, bájos, fekete-fehér, zoknis állatokat, de sajnos, olyan nem volt plüss formájában sehol. Így lett helyette Martina.
 

Még azon is elviccelődtünk, hogy Martina igazi hegyi birka, így, felemás hosszúságú lábakkal magabiztosan ballaghat a hegyoldalban, ha Dél-Tirolban szeretne túrázni.


 

2016. december 25.

Langyos Karácsony

A tegnapelőtti utolsó szállítások nem mentek zökkenőmentesen. Nem emelte a kedvemet, mert amúgy is egész héten nyögvenyelősen dolgoztam. Az utolsó piac és a gyerekhospice-nak való szállítás után jött egy szabadnap, a születésnapom (hurrá! 50 éves vagyok!), a vacsora hármasban Trish-sel, s a kellemes ünnepi este után megint visszatérni a konyhába, a rengeteg cukormázas zacskó és a mind jobban szétterülő dekorhalom elé... nem volt könnyű, na.

Az utolsó piacon Olive - akinek bizalmasan borongtam egy sort, hogy jaj, kerek az évszám -, elkotyogta a többieknek is, és alighanem a szám kereksége miatt történt, hogy Willie a várakozó tömeg elé lépett, s bejelentette, hogy születésnapom van. (Nem szoktak minden születésnapot megemlíteni, főleg nem a vevőknek, csak a jelentőseket, s akkor is csak a piaci tagok előtt szoktuk köszönteni. De az is lehet, hogy a sok 70-80-90 éves között az én szerény 50-em újdonságnak számít, haha).

Drága Willie... belekezdett a Happy Birthday to you-ba, s naná, hogy a vevők vele énekelték. Próbáltam felnőttként viselkedni, mégiscsak középkorú lennék, vagy mi a szösz, s nem elbújni a pult mögé, hanem fegyelmezett mosolyhoz rendezni vöröslő arcomat - álldogáltam s vártam, hogy a kínos jelenet véget érjen. Jól esett, nagyon is, de kezeket fel, aki tudja, milyen arcot kell ilyenkor vágni, miközben lelki szemeink előtt neonfényként villog az az ijesztő 50.

Amikor leült az izgalom, s hétfőn kezdődött a munka előlről, csak jó sok karácsonyi zenével tudtam felturbózni magam a munkához, mert bizony, voltak percek, amikor már utáltam. Főleg, mert a saját lakásra nem volt idő, vagy már energia. Ugyanaz lett, mint minden évben, hiába a fogadalom: utolsó pillanatban történt minden, azt már csak slusszpoénként említem meg, hogy a jó előre megvett karácsonyi lapok legtöbbje is majd csak ezután kerül feladásra. No jó, a lap mellé ajándékként küldött naptárak késésével is indokolható a késedelmes feladás: mire ideértek, már túl késő volt feladni őket, amúgy sem értek volna oda a nagy napra... De majd útra kelnek hamarosan.

Péntekre időzítettem az utolsó szállításokat. Susan csokoládétortája már hagyomány, vele nem is volt gond, úgy értem, hozzá szívesen megyek, mert barátnő, és ilyenkor legalább van idő egy kis csevegésre, valamint a tortája elkészítése sem gond, hiszen a tortasütés szinte üdítő változatosságot jelentett a sok süti, mézes mellett. Ami nehezítette a dolgokat, az a Barbara nevű vihar megérkezése volt, mely ugyan a sziget északi részét verte szét elsősorban, de a szélből, majd az esőből ide is jutott, s jé, éppen akkor, amikorra megbeszéltük a cuccok átadását a másik vevőmmel.

A szél erejét jelzi, hogy a cserepekkel súlyosbított kerti műanyag melegházacskám kétszer borult fel, most már nem is próbálom visszaállítani a helyére. Szóval péntek délre mentem a közeli Tesco parkolójába, találkozni az utolsó vevőmmel. Eszméletlen tömeg, családok, kocsik, a parkoló legesleghátsó sarkába tudtam csak beállni. A szakadó esőben, a szatyortépő szélben átbattyogtam az épület elé, saját testemmel védve a két kis csomagját, s ott a tető árnyékában vártam vevőmet. De csak telefonhívás jött helyette, hogy ugyan, autóznék-e át a közeli templom parkolójába, mert ő oda állt be, ott van hely, nem akar beszorulni a kocsisorba, s ez nekem végül is útba esik hazafelé. Nyeltem egyet, oké, megyek. Battyogás vissza a kocsihoz. Alig kötöttem be a szatyrot a törékeny sütikkel az ülésbe, akár egy babát, mire megint csörgött a telefon: végül is lehajtott a Tesco elé, ha nem gond, ott vár. Ekkor már elsziszegtem egy 'sszameg-et, mert szeretet ünnepe ide vagy oda, de ezt talán nem kellett volna. Szatyor ki, battyogás vissza, óvatosan kerülgetve a hozzám hasonlóan széltépte/esőáztatta népeket, bevásárlókocsikat. Nedves szemüvegen át, vakoskodva próbáltam megnézni, melyik kocsiban ülnek. S próbáltam mosolyogni is, már csak a két gyerek miatt, akik lelkesen integettek a hátsó ülésről. Kaptam kiscsokit, kártyát a gyerekektől, s persze, ezek után még nekem volt lelkifurdalásom a 'sszameg" miatt, őt nem zavarta ide-oda rángatásom, mint ahogy az sem, hogy gyakorlatilag elállta a befelé araszoló kocsisor útját. Megtanultam, legközelebb a templom parkolójában találkozunk. Hogy miért nem hívtam ide, házhoz? Valahogy nem szerettem volna beengedni a még bombatalálat jellegű lakásba.

Aztán Susan telefonált, hogy bocsánat, de minden borul, mert a 9. unokája váratlanul, 7 héttel korábban megszületett (lassan meglesz a futballcsapat...), s szigorú beosztás szerint mehetnek csak be hozzá a kórházba. Sebaj, megyek, amikor neki jó. Legyen péntek este 7, mondta, ne töltsem még a szombatot is szállítással. Még örültem is az esti időpontnak, mert a Tesco-ban tapasztalt tömeget látva úgy gondoltam, az esti autózás örvén rávehetem V.-t, hogy a szállítás után merészkedjünk be valamelyik nagy áruházba kajavásárlás céljából, csakis oda, ahol nincs tömeg, hátha estére már a családok elülnek, s csak a hozzánk hasonló hanyagék/elfoglalték kerengenek majd a félig üres boltokban.

Én kis naiv.

Susanéknál senki nem nyitott ajtót, így aggódva fogalmaztam egy sms-est, mert az jutott eszembe, ha itthon nincsen senki, akkor alighanem mind a kórházban vannak, netán történt valami, én pedig egy süket torta miatt zaklatom? Feléig sem jutottam a fogalmazásnak, amikor hívott, hogy sajnos, csúszott a program, ne haragudjak, adjam be a szomszédnak a tortát. A második szomszéd át is vette, aztán irány az áruház. Ott volt tömeg, nem is kicsi, de azért még nem az a vállt a vállhoz típusú, lehetett haladni, így bementünk. Igyekeztem elszorítani magamban az a fura, érthetetlen (talán a tévéből, rádióból folyamatosan dőlő hirdetések gerjesztette?) pánikot, hogy jaj, két napig nem lesz nyitva bolt, jaj, vásároljunk össze MINDENT, ami esetleg kellhet, miközben a jóval józanabb férj nyugalomra intett a bevásárlókocsi mögül. Nem értem, honnan ez a pánik, miért érzem úgy, hogy jaj, még ez is kell, jaj, még az is... pedig semmi szükség rá. Ráadásul fején egy kissé alulméretezett, copfos Mikulás sapkában tette ezt, tehát nehéz volt komolyan venni, pedig igaza volt. Vettem néhány itt hagyományos dolgot, amit ő nem eszik, s vettem nagy sonkát is, amit ellenben igen, aztán sorbanállás a pénztárnál. S annyira hálás voltam a még mindig mosolygó pénztárosnőnek! Hogy tudott mosolyogni, ebben a tömegben. Valamiért jól esett nagyon.

V. már kifelé tolta a kocsit, amikor egy szembejövő idősebb férfi odaszólt neki, azt hittem, ismerőse valahonnan. De nem, csak annyit mondott neki a férfi, hogy "you are a brave man" - "Maga bátor ember". Gondolom, őt is a felesége rángatta el egy bevásárlás erejéig. Nem akarok túlozni, de a mi kocsink volt a legkevésbé megpakolva a sorban.

Az idei karácsonyesténk lazára sikeredett. Délután elmentünk az olaszokhoz, egy pohárka prosecco-val köszöntve a karácsonyt, s őket, aztán átmentünk a másik olasz kávézóba, vettünk két panino-t, ebéd gyanánt, de mire séta után hazaértünk, már korai vacsora lett belőle, s V. azt mondta, nem is akar többet enni. Így a már megfőtt sonkát megsütöttem, s majd most, Karácsony napján kerül rá sor, már sülnek hozzá a zöldségek. Mintha írek lennénk! Fura kicsit, de tényleg nem volt étvágyunk egy nagy traktához tegnap este. Rágcsát ettem, hamar rájöttem, csak azért, hogy egyek valamit, utána pedig elnehezedve tespedtem a kanapén.

Az idén nincs karácsonyi történetem. Csend van, néha fel-feltámad a szél, az előbb gyors zápor verte végig a kertet. Barbara elvonult, a Conor nevű vihar harmatgyengére sikerült, pedig fenyegetőztek vele. 16 fok volt délben... Ismétlem, 16 fok! Ma is sétáltunk egy nagyot, körbejártuk a város felénk eső részét, alig lézengett rajtunk kívül valaki, minden boltredőny lehúzva... Elénekeltük a Kiskarácsonyt séta közben, mert tegnap este elfelejtettük... De legjobb az volt, amikor szembejött velünk egy középkorú férfi, stilizált karácsonyfával díszített pólóban. Diszkréten elolvastuk a feliratot a hasán: Christmas party 1988... Nakatomi Corporation.... Pár lépéssel később néztünk össze, amikor mindkettőnknek leesett, mit látunk... Die Hard-os póló! Percekig nevettünk, legszívesebben utána mentem volna a férfinak, hogy gratuláljak a pólójához, amit azóta V. lenyomozott a neten, s igen szeretne egyet....




***

A felettünk lakó szomszédék közül tegnap a nő és a nagyobbik kisfia csengetett be, pici Mikuláscsokikat nyomott a kezünkbe Rián, a fiú, kaptunk egy üveg bort és egy hatalmas, befőttesüvegben lakó gyertyát. Kissé meglepve hallgattam az asszony magyarázatát, hogy hát ugye, annyi finomságot kaptak tőlünk az év során (mi??? pár sütit csak, amit rengeteg szederrel viszonzott, amit leszedni nem volt semmiség), s köszöni a türelmünket, mert ugye, a zajongó gyerekek... S hogy a múlt héten is zajongás volt, elnézést, de nemrég házasodtak össze, itthon ünnepeltek, felvillantotta a gyűrűjét, nekem pedig eszembe jutott az ilyenkor KÖTELEZŐ lépés, s kértem, mutassa csak a gyűrűjét... Való igaz, hallani, ha a kissrác rohangál, vagy ha a kisebbik, Dylan, aki még most kezdett csak járni, tologatja a játékait a padlón, de végül is, kibírható a zaj... Attól tartok, nem tudják, mennyire hallatszik le a topogás, rohangálás, s amolyan megelőzésként is kaptuk az ajándékokat. Valahányszor találkozunk, mindig elnézést kér :-) A csomagban kedves kártya is rejtőzött, így végre tudom, hogy a nevét Meadhbh-nek írják... Amit úgy ejtenek, hogy Mév...

A gyertyát eltettem nyárra, a borból forraltbor lett, azt iszogatom most, míg megírtam ezt. De most visszatérek az uramhoz, aki jelenleg Toszkánában (vagyis azt ismertető weboldalakon) jár, s a következő nyaralásunkhoz gyűjt információkat...