2020. július 30.

Mézharmat és szövethalom

Volt két csendes áldott napunk. Remek volt. Teregetés közben csak a madarak motozását hallhattam, vagy ahogy koppant karmos lábuk az etetőn. Némelyikük egészen merész lett, s még akkor sem hagyta abba az evést, amikor ott rázogattam előttük V. nagy pólóit. Később , míg félszívvel kertészkedtem, lehetett hallani az esőcseppek halk zörejét a leveleken, a mókus fura vakkantó kis hangját, s nem nyomta el egyiket sem gyereksikoly.

***

A lengyel boltban a pénztár mellett befőttesüvegben kilós kiszerelésben mézet árulnak. Mostanában többször eszem mézet, mint máskor, citrommal, kamillateába, kurkumateába, gyömbértea mellé... Mert még most is pánikolok, ha egy kicsit is kaparni kezd a torkom, s V. mindig homlokcsókkal biztosít róla, hogy nem, nem vagy lázas, nyugi. Ez a nyirkos, esős, aztán langymeleg idő nem segít a helyzeten, főleg nem akkor, amikor leizzadva jövök meg a sétáról.

(Már csak 6 ember van kórházban Covid-fertőzéssel, gondolom, a többiek otthon betegesednek.)

A pulton egy különösen sötét színű méz üvege tűnt fel, egészen mélybarna volt a benne lévő méz. Ezmiez, kérdeztem az új kiszolgáló férfit, aki a többiekkel ellentétben csevegni is hajlandó. Zavarba jött, hogy sajnos, nem tudja megmondani, milyen virág méze, mert neki a Google fordító azt adta ki, hogy "honeydew". A kedvező ár miatt úgy döntöttem - mint egy gyerek az áruház pénztáránál, amikor még lekap egy marék csokit a standról -, hogy ez nekem kell. Sötét méz, ígéretes, velem jön.

Itthon kezdtem keresgélni, mi lehet az a honeydew honey, aztán kiderült, hogy magyarul mézharmat méz a neve...  Fenyőerdők, fenyőfával kevert erdők méze, vagyis erdei méz, s nem a virágporból gyűjtik-készítik a méhek, hanem a fák nevéből, vagy a nedvet szivogató levéltetükről gyűjtik be a "nektárt". Szóval a levéltetvek választják ki, miután kiszivogatták a fa nedvét. Hm.... Egészen érdekes dolgokat írnak róla, ilyen finom, olyan hasznos, főleg nyugaton van nagy keletje. Itt van róla egy érdekes írás: 


Alkalmasint visszanézek majd a boltba, hátha van még nekik. 

***

Lakásunkban a legtöbb bútor örökölt, éppúgy, mint egyes edények, vagy a díszesebb poharak. Nem gondolkodtunk a cseréjükön, minek, annak idején méretre szabottan készültek háziurunknak, bírják a strapát, jó minőségűek, nem hullanak darabokra, mint a szintén örökölt Argos-fehérneműs szekrény, amely időnként ledobja magáról a hátlapot. A kanapé remekül bírja, nem formátlanodtak el a fenekünk alatt az ülőpárnák, még úgy sem, hogy gyakorlatilag ez a kanapé V. home office-a. Jó pár vendég is aludt már rajta gond nélkül, nem panaszkodtak. De az utóbbi pár hónapban több rugó is megadta magát, egymás után pattantak el, ugrottak ki, ereszkedtek meg, muszáj volt valamit kezdeni vele, mert ha ráültem, olyan mélyre süppedtem a lyukban, hogy alig bírtam kikelni belőle.

A nagy papírkidobálás során találtuk meg háziurunk régi számlái között az eredeti gyártó számláit, garanciáját, így gondoltam, írjunk nekik, hátha ők kijönnek, s kicserélik a rugókat. Még aznap kaptam választ egy Vladka nevű hölgytől, hogy sajnos, külön a rugókat nem tudják kicserélni, ehhez szét kell szedni a kanapét, s az újrahúzással jár.

Kicsit kételkedtem ebben, miért kell a teljes kanapét áthúzni pár rugóhoz, amit a vékony aljszövet levágása után látni is lehet... de azért kértem, adjon árajánlatot az újrahúzáshoz. Megadtam a méreteket, képeket küldtem kérésére, s megjött az ajánlat. Hm. Körbenéztem, máshol mennyi egy ekkora, strababíró, nem érintésre szétfoszló szövettel borított kanapé, s némi tanakodás után megegyeztünk V.-vel, hogy maradunk az eredeti készítő ajánlatánál, végül is, bíztató, hogy már több évtizede vannak a piacon. Garanciát is vállalnak, s ahogy később a nő mondta, ha megcsinálják, megfelelő szövettel megint jó lesz 18-20 évig. 

Amikor felhívtam őket, a tulajt kaptam telefonvégre, olyan információáradatot zúdított rám. hogy zavarba jöttem. Elmagyarázta, hogy alulról nem férnek hozzá a rugókhoz, nem tudják beszerelni úgy a tartókat, hogy a kanapét nem szedik szét. Szóba került a teljes szoba hangulata, a főbb színek, mit szeretnék elérni az új szövet színével stb, stb. Enyhe overkill, gondoltam, körbenézve a nappaliban, ahol nincs színharmónia, nincs átgondolás, ha diplomatikus akarok lenni, a "belakott" szót használnám rá. Szóval? Milyen színre gondoltam. Legyen szürke. Aztán jött a lényeg, menjünk be szövetet választani. Hirtelen furán éreztem magam, szövetet választani? Micsoda úri hangzása van a mondatnak számomra, aki Ikea és Argos bútorokhoz szokott, s nem szokása eltévedni az árnyalatok és hangzatos színnevek között, legfeljebb ha sütemények cukormázazásáról van szó, s a megrendelő pezsgő vagy babakék bevonatot kíván.

Végül néhány egyeztető email után ott találtuk magunkat egy emeleti teremben, ahol körös-körül szövetmintákat magukba foglaló kötetek voltak, s nekem beugrott egy emlék.

Anyám már munka nélkül volt, s talán egy osztálytalálkozón, vagy valamilyen más alkalommal futott össze régi ismerőssel? osztálytárssal? nem emlékszem. A Svájcban élő nő szövetekkel házalt (bocsánat, kereskedett), kárpitosokat stb. látogatott országszerte, s az általa képviselt gyár ügynökeként szövetek mappáit mutatta be. Az az ötlete támadt, hogy megbízza anyámat, legyen magyarországi képviselője a cégnek. Anyám lelkesen rábólintott, s hamarosan meg is érkeztek a vaskos mappák, tele szebbnél-szebb, látványosabbnál látványosabb szövetmintákkal, könyvszerűen befogva, hátukon leírással... Sosem láttam még ilyet. Az én szememnek igazán exkluzívnak tűntek ezek a kötetek. Hogy anyám mit intézett a szövetekkel, nem tudom, de az biztos, hogy nem volt vele sikere, s nem lett belőle villánk a Balaton-parton. Túlságosan drágák voltak ezek a dolgok az az 1980-as években. S különben sem mozogtunk olyan körökben, ahol csak egy pici átfedés is lett volna anyám és a foteleiket svájci szövettel bevonató emberek között. 

Szóval ez ugrott be nekem, anyám és a svájci szövetminták, amelyekkel nem rengette meg a magyarországi kereskedelmet, s eléggé megilletődve álltam a teremben, s próbáltam úgy tenni, mint akinek azért ez nem új. Sőt, hetente kell döntenie a "késő őszi füstszín" és a "reggeli köd" ihlette szürke árnyalatai között. Túlzok, ugye átjön, de mégis... Utoljára akkor volt ilyen "gondom", amikor a hálószoba falait festette be aranykezű Róbert, s egy szép mélykék színt akartam összepasszítani egy szürkével, s amikor már zúgott a fejem a választéktól, egyszerűen ráböktem a bolt által javasolt párosításra. Be is jött, szép, nem kellett volna aggódnom emiatt. 

Ott álltam, anyagokat gyűrögetve, lapos pillantásokat vetve az árak felé, s azt gondoltam, drága anyám, ezt is megértük, itt a lányod, aki így túl az ötvenen megérte, hogy egy kárpitosnál szövetárnyalatok felett agonizál. S aki, ha majd valaki rákérdez, habozás nélkül fogja mondani, hogy a kanapéja ezüstszürke velúrral van bevonva, padlizsánlila szegéllyel, s "valami fantasztikusan emeli a szoba világos, barátságos hangulatát".

2020. július 27.

Újranyitás a piacon

Tegnapelőtt volt a második, Covid-szünet utáni piac. Most több fényképet sikerült csinálnom, nyitás előtt-után, igaz, sebtiben, de nem volt olyan izgatott futkosás, kapkodás, mint múlt héten, ráértem erre is. A fotókon látható, hogy nem valami ultramodern megoldásokkal éltünk, ahogy az épület is kopottas, és öregecske, így a felállított kézfertőtlenítős/kávés/egyéb standoknak is megvan a maguk lepukkant, amatőr érzete. Egyes részek a plafontról lógó plexilapok mögé rejtettek most, az én kávés pultomat is félig egy lap fedi, annak rejtekéből és arcvédő lap mögül adom ki a kávét. Hogy mennyire véd, ki tudja. De az arcvédő védelmében gond nélkül tudtam dolgozni.

Nem tudtuk, igazából mire számítsunk, hány ember jön el, mekkora lesz az érdeklődés. Akik a érdeklődtek a nyitás után, Facebook-on, telefonon, emailben, azoknak mind küldtek üzenetet, hogy mikor nyitunk. Mennyit süssünk? Mit süssünk? Csak a népszerűbb dolgokat, vagy mindent, amit korábban szoktunk? Mivel nem volt friss csirke, és készételből is csak kevés, volt hely jobban szétteríteni az árukat, hogy a távolságtartás ne legyen gond.

Végül úgy döntöttem, megnézem az utolsó piacnapot, mit adtam el, mi volt népszerű, s aszerint sütök. Ha marad valami, a kenyereseim megkapják ajándékba, gondoltam. Eszerint álltam neki. Szépen elosztottam pár napra a sütnivalót, de a rendelt dekorálások miatt megcsúsztam, s elég sok minden jutott péntekre. A csomagolás vette el a legtöbb időt, és a cimkék kinyomtatása. A kételkedő piaci kollégámnak igaza volt, nagyon nehezen tudtam összehozni a cimkenyomtatást, mert hiába használtam a megadott kódot és programot, a szöveg a lap alján csúszott, két cimkére került egy helyett... Sok ideig tartott a bűvészkedés, de most már kész, most már csak a nyomtatóba ragadhat az ötapadós papír, ahogy tette egyszer.

Az elsők között értem oda, szigorúan megkaptuk, hogy 9:15-ig be kell vétetni mindenkinek a dolgait. Alig értem oda, mögöttem már jött két másik tag, később kiderült, egyikük felhánytorgatta, hogy milyen hosszan kellett ülnie a kocsijában, hű meg ha. Ennyit a kezdeti buktatókhoz szükséges jóindulattól. Odabent aztán hamar ment a 'becsekkelés', főleg, mert tálcára raktam minden süteményt, nem kellett dobozokat nyitogatni, minden könnyen megszámolható volt. A mézeskalács emberkék néztek ki a legprofibban, felcimkézve, zacskóban.

Az elnök is hamar megérkezett, még gyorsan felrakott néhány figyelmeztető feliratot, neki van színes nyomtatója, lamináló gépe otthon, rengeteg munkát végzett ezzel is. Hamar megteltek a pultok, öröm volt látni a sok sütivel, kenyérrel, lekvárral, zöldséggel teli asztalt. Közben kiraktuk a kisasztalokat, székeket, remélve, hogy lesz, aki kiül az épület elé. Felállítottuk a kávés standot, az elnök hozott egy csomó UHT-s kistejet a B and B-je készletéből, mert úgy beszéltük meg, hogy nem lesz tejeskancsó, nem szabad most kirakni.


Megjelent az első vevő, egy öregúr, aki mindig elsőként szokott jönni, s elvette a számot, majd visszaült a kocsijába, miután bepillantott a terembe. Nem volt rajta maszk, valaki gyorsan elmagyarázta neki az új rendszert, s később, nyitásra már abban jött vissza. Volt örömködés, mert mindenki időre megérkezett a termelők közül, s bőven kész volt a 'becsekkelés' nyitásra. Odakint pedig egyre gyűltek a vásárlók...






Megható volt látni, hogy ennyien eljöttek, s türelmesen várakoztak. Sőt, sok új arcot is láttunk, fiatal családokat, mind maszkosan. Zárás után is beesett pár érdeklődő, akkor is, most hétvégén is, akiknek még új volt a piac, nem ismerték a nyitvatartást. Az önkiszolgálós módszer működött, de a vevők érdeklődése meglassította kicsit a dolgot, mert ugyan az elején, nyitás előtt az elnök kiállt eléjük, s elmagyarázta a rendszert, odabent mindnek volt kérdése, s hosszan időztek ott, ahol a volt kiszolgálás (pl. a virágos pultnál), s beszélgettek. Ezt megelőzendő, az elnök megkérte az egyik igen csevegős kollégát, mászkáljon a pultok mögött, igazgassa az árut, s finoman terelje tovább a vevőket. Ő aztán igazán elemében volt, s ügyesen vitte magával a beszélgetés miatt leállt embereket.


A kávékészítés úgy ment, hogy aki kért kávét, annak megcsináltam, French press-ben, én töltöttem ki, papírpohárba vagy bögrébe, ahogy kérték, az egyenként zacskóba rakott sütit odaadtam mellé, a többit már a vevő intézte a kisasztalnál. Amikor visszahozták a bögrét, ment egyből a mosogatógépbe, én pedig fertőtlenettem a kezem. Fél óra múlva már írtam is fel, hogy kézkrémet hozzak legközelebb, feszült a bőröm az alkoholos cucctól. A segítőm, Neasa, akinek gond van a bőrével, s ő az, aki a kosarakat fertőtlenítőzte, hozott magával krémet, felkészültebb volt ezen a téren, mint én.


Egyre csak jöttek a vásárlók, régiek, újak, minden volt maszk, s nem türelmetlenkedtek. A csomagolás miatt megemelt árakon sem morgott senki, alig hoztam haza valamit. Második héten is szépen fogytak a dolgok, de pl. glutenmentes süti alig fogyott, nem jöttek azok, akik venni szokták. A megszokott kávézók/teázók közül is jöttek, megteltek kint a székek, lehetne több asztal. De a máskor megszokott tea mellé rakott süteményől jócskán maradt, még a második hét után is. Nem tudom megmondani, hány vásárló jött, de majd alkalomadtán rékérdezek a pénztárosnál.


Hogy megéri-e csinálni, az később fog kiderülni. Pénz beszél... A magam részéről annak örültem, hogy megint van igazi "tanyasi" tojás, mert akármennyire erőlködtem, nekem nem sikerült elérnem az embert a farmján, most pedig, mondhatni, házhoz jön a tojás. Boldogan hoztam haza a szokásos harmincat. Csak most nem fogy el egy hét alatt.

Ami jól fogyott: kovászos kenyér (félbevágva), a krumplis bucik kettesével csomagolva, a mézeskalács emberkék (megálltam, s nem festettem rájuk maszkot), s az az egyszerű, de közkedvelt csokoládés keksz szelet, aminek megkaptam a készítési engedélyét, mert aki eddig csinálta, nem jön többet, beteges, nem akarja megreszkírozni.

Nem tudom megjósolni, hogyan lesz, mint lesz a későbbiekben. A második alkalommal sem volt gond a sorállás, igaz, szép idő volt, nem esett. Meglátjuk. A második alkalomra már vittem rendes tejet, mert sokan hiányolták, s ha kért valaki, kitöltöttem a kávéjába, nem ők tapogatták a palackot. Elég babrás azokkal a kis kapszlikkal bíbelődni, s kevés "tej" van bennük. Volt, aki a vett sütiszelettel ült le odakint, a gyepet szegélyező kövekre, megette a zacskóból. Egyértelmű, hogy mindenkinek hiányzik a leülős-csevegéses-újságolvasós vásárlás élménye. Javasolni fogom, hogy építtessünk egy egyszerű kis lapostetőt az épület teljes hosszában, vagy kiengedhető napernyőt, hogy ha esne, ott állhassanak a vevők. S ugye, az időjárás nem lesz jobb, most pl. egész héten igen esős volt, s nem mindenki akar a kocsijában üldögélni, ahogy a kép is mutatja. Csak ugye, kérdés, mennyibe kerülne...

Ami a legszomorúbb, hogy egyfajta, a Head Office által kiutalt jogi szöveget is ki kellett rakni, mert híre ment, hogy itt-ott az emberek elkezdtek perelni boltokat, helyeket, hogy ott kaphatták el a vírust... Az itt is virágzó claim culture erre a "lehetőségre" is lecsapott már. Szomorú!

2020. július 25.

Füldugóval a békéért

Zajoséknál - a felnőttek közti ritka, de annál hangosabb üvöltözésen túl - mostanság a legkisebb gyerek az, aki fülrepesztő sikolyokkal kommunikál. Végre kinőtt ebből a korból a középső, most a legkisebb jön. Gyakorlatilag bármi kiválthatja ezt a reakciót, de főleg az, ha nemet mondanak neki. Néha a kinti, gyerekekkel borított gyepről hallatszik fel a sikoly, amikor a többi kiskölyök akaszt vele bajuszt, néha az erkélyről, vagy a lakás legmélyéről, de mindenhonnan hallható. Tegnapelőtt vittem körbe a kenyereket, s a telep akusztikájának köszönhetően a telep közepéig lehetett hallani (hála a nyitott konyhaajtójuknak, mely az erkélyükre és a telepre néz), hogy a gyerek üvölt. Mint a Messiást, úgy várom azt az időszakot, amikor végre megtanul valamennyire beszélni, vagy eljut arra a szintre, hogy - az üvöltésen/sikolyokon kívül - valami mással, lehetőleg halkabb módon is ki tudja fejezni a frusztrációját, mert ez elég kimerítő. A dolgot súlyosbítja, amikor a szülei megpróbálják a gyereket túlordítva lecsendesíteni csemetéjüket. Jobbára sikertelenül. 

Mikor a múltkor, dekorálás közben végighallgattam egyórányi műsort (mi vált ki a gyerekből egy órán át tartó, kétpercenként felhangzó sikolyokat?), eldöntöttem, hogy úgysem tudok a helyzettel mit kezdeni, és ár-érték arányban még mindig itt a legjobb lakni, úgyhogy jöjjön a füldugó. V. amúgy is fejhallgató védelmében dolgozott, kimaradt az akcióból, úgyhogy saját ép elmém védelmében rengeteg podcast-ot hallgatok, hangoskönyvet, most már nemcsak séta közben. A minap találtam egy nagyon hosszú sorozatot, ami az általam igen kedvelt The Wire c. amerikai, 5 évados tévéfilmsorozatot elemzi ki, minden egyes részt külön, majdnem egyórás podcast-ban. Remek! 

S persze, mintha csak nevetne rajtam a sors, rendszeresen összeakadok a ház előtt utált Zajosapukával, merev mosolyok oda-vissza, s talán kezd neki leesni, hogy a lakása és a gyereke nem hangszigetelt - miért is viselne az ajtó előtt virágait locsoló, alattuk lakó nő fejhallgatót, ha nem azért, hogy a felőlük jövő kellemetlen zajt elnyomja valami kellemessel... 

*** 

Az elmúlt hetekben két új dekorációs módszert is megtanultam, mégpedig azért, mert magabiztosan mondtam igent olyan megrendelésekre, amiről csak később derült ki, hogy nem annyira egyszerű, mint ahogy gondoltam. Az elsőt az Üzembeli cukrász rendelte a barátnője babaváró bulijára. A téma az íreknél is népszerű, Beatrix Potter írónő által kitalált állatfigurák volt: Peter nyuszi, Jemima, a liba, a szorgoskodó egérke... Saccperkábé elővettem egy képet a netről, hogy ilyenekre gondol-e, majd a lelkes igen után elvállaltam a figurák sütire varázslását. 

Csak amikor számos, ún. okítóvideót megnéztem, jöttem rá, hogy ezzel a melóval elleszek a darabig. Ugyanis a dekorálás jóval több lépésből áll, mint számítottam rá. Kezdődik azzal, hogy kisütöm a megfelelő méretű sütiket, amire kényelmesen rá tudom rajzolni a figura körvonalait. Nem szabadon, kézzel, mert ott még nem tartok, hogy magabiztosan és hiba nélkül rajzoljam rá őket a sütire. Vagyis keresnem kellett róluk képeket a neten, azokat a megfelelő méretben kinyomtatni, kivágni őket, s a körvonalaikat ehető halvány tollal felrajzolni az alapszínnel már lefestett, keményre szárított felületű sütikre. 

Íme, a sütik a figurák körvonalaival:



Tehát ott a süti, a figura, mondjuk Peter nyuszi körvonalával. Közepesen puha cukormázzal jó vastagon megrajzoltam a körvonalát, majd kitöltöttem terítőmázzal, tehát nyertem a süti felszínéről kiemelkedő fehér alakokat.


Alaposan keményre szárítottam őket, alacsony hőfokon, a sütőben. Vegyük példának Peter nyulat. Először a képet nézve kirajzoltam a fekete vonalakkal jelzett kabátot, a papucsát, füleit, szintén ehető ételfestékes tollal, a körvonalát pedig ehető festékkel, vékonyka ecsettel húztam ki, mert nem fértem volna oda a toll hegyével. Megszárítottam. Majd ehető festékkel kezdtem volna befesteni, amikor rájöttem, hogy a festék elkeni az ehető toll vonalait... Úgyhogy befestettem kékkel a kabátot, barnával a testét, mindenhol a megfelelő színeket használva. Majd egy éjszakán át száradtak a figurák, s másnap, amikor már biztosan megszáradt mindegyik, megrajzoltam/festettem rajtuk a fekete vonalakat is. 


Csak sokkal később jöttem rá, hogy az úgy is csinálhattam volna, hogy fehérrel kifestem a testet a még dekorálatlan sütin, majd köréje terülőmázzal a kért háttérszínt (mondjuk sárgát), s aztán festem ki a nyulat, s akkor egy lépést megspórolhattam volna. De így még profibbak lettek a sütik, mert kiemelkednek a háttérből. 

Az alábbiakat pár éve csináltam egyik megrendelőmnek. Fejlődtem! 


A másik megrendelés egy amerikai sztárdekorátor sütijeinek fotóját küldte el alapul, de a megrendelő nagyon-nagyon alaposan, mind a 11 sütire megadta, hogy a képen látható színek, formák és dekorálások melyik kombinációját kéri az egyes sütikre. Egy egyéves születésnapjára... Ún. akvarell sütiket kért, aminek a módszerét megint egy okítóvideóból néztem le. Lekentem alapszínnel a sütit, megszárítottam, aztán egy egészen pici festékcsöppet feloldottam alkohollal, hogy halvány legyen, s jó alaposan elkevertem, mint a vízfestéket szokás, s egy széles ecsettel, ahogy a videón láttam, a felesleget az edény szélén lehúzva, laza mozdulattal rákentem a sütire. 

Csalódás. A festék egyszerűen beivódott a sütibe, halvány volt, de semmi extra, csak egy halavány csík. Csalódottan nézegettem újra a videót, valamit rosszul csináltam? Újra próbáltam, most vízes higítással, az eredmény ugyanaz. Ebből ugyan nem lesz szépen szétfutó festék a sütin, az biztos. Enyhe kétségbeeséssel ültem a süti felett, amikor eszembe jutott a szó: vízfesték... víz... festék... s beugrott a szikra: nem szárítom meg a sütit a festékezés előtt, hanem a még nedves cukormázra fogom húzni a festéket. Mit húzni, éppen csak hozzáérintem majd a festékes ecsetet...


S lám! A nedves felületen a festék engedelmesen futott szét, s rajzolta ki a vízfestékre jellemző foltos alakot. Hurrá! Innentől kezdve már sinen voltam, hamar ment a munka, igaz, másodszor is le kellett kennem a sütiket, de ez kicsi áldozat volt az eredmény érdekében. A megrendelő csak igen halvány pacákat kért, úgyhogy nehezen láthatók a képen, de legalább úgy néztek ki, ahogy elvárta. 

Ezzel a módszerrel igen szép sütiket lehet ám csinálni, fehér vagy halvány alapon szétfutó festékfoltokkal, s valami kiugró szöveggel, vagy akár képeket festeni, ha az embernek van érzéke hozzá. Láttam már csodás sütiket, amire pár ecsetvonással bambuszerdőt varázsolt valaki, mellette kínai vagy japán írásjelekkel rövid szöveg... Csodaszép volt!

A fent részletezett "megrajzolom, kitöltöm, megfestem" módszert egyébként ennél a Micimackós megrendelésnél csináltam először, pár hete, s magán Micimackón gyakoroltam. Nem raktam fel sehová a képet, mert ez sem saját design, egy kapott kép alapján készült a sütik nagyja. Egyedül a méhecske és a Disney-s mackóarc az enyém. Micimackó arcán azért még lehetett volna finomítani, de így is nagyon büszke vagyok rá, hogy duci testét sikerült ráfestenem a kb. 7 centis sütire. Ezúttal szabadkézzel rajzoltam fel. Az ilyen megrendelésre szoktam mondani, hogy "fun project" :-)

2020. július 7.

Macska-jaj

A régi iratok szelektálása persze, amolyan ráérősen folyt, s még mindig van két-három irattartó az asztalon, amit át kell nézni. Ma reggel szakadó eső fogadott, amikor felkeltem, járni egyet, így inkább magam elé húztam az egyiket, s azt kezdtem átnézni, amit öcsémék őriztek meg, a ház kipakolása után. Olyan kincsek kerültek elő, mint az utolsó évek adóbevallásai, szerződések, a munkákra, amit az egyetemi adminkodás mellett végezhettem: rajzolás, cikkgépelés, tolmácsolás (te jó ég, a vietnámi vendéghallgatóval való kínszenvedés, akinek legfőbb gondja az volt, hogy rengeteg holmit eladjon a lelkes adminoknak!), a magánnyugdíjpénztárral való szerződésem, befizetéseim... az is eltűnt már a semmiben, gondolom. A régi panaszos levelem, amit egy ügyintéző minősíthetetlen viselkedése miatt írtam, amikor a TB-t akartam elintézni ideköltözésem előtt. Minősíthetetlen? Nagyon is minősíthető, egy bunkó volt, aki cigifüstbe burkolt irodában fogadott, s mondhatni, leb****ott mint a pengős malacot, mindenki füle hallatára, mert vissza akartam kérni egy alá nem írt, s érvényét vesztett nyomtatványt.

Kissé elérzékenyülve néztem a régről ismerős pecsétet, amikor még rendes neve volt az egyetemnek, s nem volt százfelé ágazó fura új karokkal és tanszékekkel megspékelve. Az aláírók neveihez már nem ugrik be arc, s most már, ha valaki az ottaniakról mesél, üres arccal nézek vissza, csak talán közvetlen kollégáimra emlékszem. Boldogan raktam át a halmot a megsemmisítendők dobozába, kivéve pár lapot, amiről úgy gondoltam, elmegy mementónak. Aztán pár év múlva ezek is kidobódnak majd.

Nagy lélegzetet véve kidobtam továbbá rengeteg sütős/főzős magazint, amikre jó volt ránézni, de sem inspirációért, sem unalomból nem nyúltam hozzájuk több éve. Alig bírtam megemelni a sok fényes borítójú magazint, s oda sem nézve (nehogy meggondoljam magam) fordítottam bele a dobozt a konténerbe, amikor a reciklálós telepen voltam. Először azt gondoltam, kirakom a dobozt a telepi kuka mellé, hátha átnézné valaki, de az csak a kidobás elodázása lett volna. Még másfél polc megvan, ők a következő adaggal kerünek a konténerbe.

Ott van még az Üzembeli vicikvacakjaim gyűjteménye, az elmúlt 14 évről. Újságcikkek, kivágások, abból az időből, amikor kinyitott az Üzem. Néhány újságkép a sütijeimről, fájdalmasan amatőr dekorral. Egykori főnöknőmmel készült interjú. Régi menük, azok is menni fognak a szemétbe. 

***

A macskákról... Nem kevés szégyenkezéssel írom ezt. Nagyon örültem neki, amikor lassú aknamunkával sikerült ideszoktatnom őket, jól esett a társaságuk, a puha szőrös testük, amit gyömöszkölni lehetett: S még jobban örültem, amikor már magabiztosan jöttek be aludni  a hidegről, s szinte szokott helyük volt a kanapén, s a fotelben. V. már elejétől kezdve szólt, hogy a macskakaja büdös, de igazából az volt a gond, hogy etetem őket. Nem nézte jó szemmel a bejövetelüket sem, mondván, itt sütök, mi lesz a macskaszőrrel? Magyarázkodtam, hogy a hátsó szobában dolgozom, s a hátsó traktusba nincs bejárásuk, de nagyon is tudtam, hogy neki van igaza. Nem örült nekik még akkor sem, csak eltűrte, amikor Manci a kanapét szúrta ki alvóhelyül, s az ő lábánál gömbölyödött össze, s melengette a lába szárát. Irigykedtem is, hogy én viselek rájuk gondot, de ő aratja le a babérokat. Elhittem, hogy azért vannak itt, mert szeretnek. (Hahaha.)

Aztán egy ominózus egérbehozás után - amikor pár hónapja Pocak beugrott a nyitott ablakon s lerakott nekem egy egértetemet a konyhaajtó elé -, végleg ki lettek tiltva a lakásból. Már addig is húztam az orrom, amikor a bejárati ajtó, vagy a nappali ablak elé helyezett tetemmaradványt kellett eltakarítanom - jöttek rá a legyek, s ha nem léptem időben, észrevette a szomszéd -, de megtettem, némileg büszkén, hogy legalább ez a hasznuk megvan, ha bárki el akarná őket távolítani a telepről. (Egy másik telepen csakis a rágcsálóirtásért tűrik meg az odatelepedett macsekokat, s viselnek rájuk kollektíve gondot.)

Bár V. óva intett ettől, mondván, a kertbeli madarak fogják megsínyleni az akciót - átraktam az egész macskaetetési dolgot a kertbe. Így nem kellett átvinnem a lakáson a kaját, ami büdös, ezek bekerültek a kerti kisházba, s a macskák hamar megtanulták, hogy reggel és este ott várja őket az étel. Plusz pizsamában is elintézhettem az etetést. Ugyan figyelnem kellett, mikor fejezik be a kajálást, s eltüntetni, letakarni a maradékot a legyek miatt, de cserébe, ha kiültem kötni, vagy csak a virágokkal babrálni, ott voltak társaságnak, mert gyakran aludtak a fa alatt, ha nagyon sütött a nap. Jó volt kinézni rájuk az ablakból. Reggel-este jöttek enni, fésülgetésért, én pedig boldog rabszolga voltam.

S jött a jaj. Főleg a tetemek. Mert volt, hogy Manci hozta az egeret, s a végén ketten üldöztük a nyomorultat a cserepek között, míg végre végzett vele. Nyeltem egy nagyot, s mondogattam magamnak, ragadozó, mire számítottam? Csak új volt nekem a dolog, mert egyik otthoni macskám sem csinált ilyesmit. Azután V. többször panaszkodott, hogy éjjel vagy hajnalban vernyákolás verte fel, amit én, a süket fülemmel nem hallottam meg, s átaludtam az eseményt. Manci így jelezte, hogy hozott valamit. V. hamar leszokott arról, hogy elhúzza reggel a függönyt, s kibámuljon a teraszra, mert sosem tudta, van-e valami formájáról már felismerhetetlen maradvány a kövön. Legyekkel borítva. Amikor egy alkalommal én is felébredtem a rövid, de annál hangosabb vernyákolásra, leizzadtam az éjszakában: hallja ezt mondjuk a szomszéd? Mikor robban fel dühében a férjem, hogy nem tud aludni a büdös dögöktől? Reggel aztán takarítás, s nem viccelek, mire visszaértem a kukától, ahová a papírtörülközőbe tekert egyedet dobtam, már ott várt a következő a kisház előtt. Kis híján elbőgtem magam.

Noha addig erősen a macskák pártján álltam (mikor nem, ugye) itt adtam fel. Menniük kell. Megacéloztam magam, s a szprés vizespalack segítségével indítottam háborút ellenük. Sűrű siccelés és vízipisztolyozás után egy nap alatt leesett nekik, hogy nincsenek szívesen látva. Nem volt kaja, nem volt reggeli fésülgetés, semmi, elfacsarodott arccal lőttem feléjük a vízsugárral, s utáltam magam, amikor Pocak a kis kurrogó méltatlankodásával rohant el előlem, s ugrott át a kerítésen. Két nap múlva már féltek tőlem. Enni sem kaptak, este ültek az ajtó előtt a kilincset nézve, ami nem mozdult, mert ugyan rohadtul éreztem magam, de makacsul zárva tartottam az ajtót.

Csend lett: se macska, se tetem, se légy. Éjjeli nyugalom. A madarak újra magabiztosan jöttek-mentek az etetőn, újra lett élet a kertben, de a tollas fajtából. Kissé pirosló fejjel vettem tudomásul, hogy V.-nek igaza volt, a madaraknak csak jó, ha nincsenek a kertben macskák, s a legyek sem zsizsegnek. 

Ahogy Macu, az anyjuk is elszokott innen, amikor nem kapott enni, ők is elmaradoztak. Néha láttam, amint a szomszéd kisházának tetején ülnek, de láttomra azonnal eltűntek az elvadult kertben. 

Nos, pár napot bírtam. Amikor egyik este kimentem a szemetessel, s Manci megjelent, s ügetett utánam, megtörtem. Eszembe jutott a "barátom", a telepi Jonathan, aki hiába költözött el, még feljárt ide etetni a macsekokat, de távolabb a házaktól, a bokrok aljára tette le a kaját. Ez lesz a megoldás, gondoltam: zsebembe gyűrtem a maradék tasakos kajából egyet, s a háztömböt-kertet határoló fal mentén Manci vernyákolós kíséretében addig mentem, amíg a kertfal mellett megtaláltam azt a zugot, ahová nem mászkálnak a gyerekek, jobbára letört faággal és levéllel van borítva. Kiraktam a kaját, s Manci megette. Aztán megsimogattam, meglepve, milyen sima a szőre, talán valahol már fésülgeti, s bejöttem. S ez a rutin működik. Ha látom estefelé, kimegyek hozzá, rövid interakció, cserébe se légy, se tetem, se vernyákolás, se szőr, se bolha. Csak a rádöbbenés, hogy neki csak a kaja kell, nekem pedig csak az, hogy megsimogathassam. 

Lesson learnt.

2020. július 5.

Esős július

Fura idő járja mostanság. Rengeteget esik, úgyhogy minden zöld és friss, teli a vízgyűjtőm. De nagyon sokszor rögvest az eső, vagy az átvonuló zápor után jön az erős napsütés, szinte éget a napfény, s hozza magával a fejfájást. Cserébe szép szivárványok vannak. Volt olyan reggel is, hogy a ködtől nem láttam a házsort a bejáró végén, amikor gyalogolni mentem. S volt egy olyan éjjel, amikor hajnal előtt nagy villámlásra-dörgésre ébredtünk, s később a városka FB-oldalán nézhettem meg a csodás villámlásokról készült képeket, háttérben a hegyen álló kereszttel. Az egyik, különösen jól sikerült fotót az újságos, ahova járok, ki is rakta a pultja fölé. Az égzengéses vihar ritkaság errefelé, így inkább érdekességként kezeli az ember, vagy nosztalgiázik, visszaemlékezve a soproni viharokra. Amelyekről, ha a fenyegetően sötét felhők eső nélkül vonultak el a város fölül, nagyanyám azt szokta mondani: "Leszívta a Fertő."

***

Nos, a Lesznai-könyv második kötetének végén megtaláltam a megjegyzést, amely megmagyarázza - hm - a helyesirási hibákat. Hivatkoznak régies szóhasználatra, nem heterogén írásmódra, de az ocd-es lelkemnek ez nem magyarázat. Bántja az ember szemét, na. 

Azt a szerintem borzalmasan izzadtságszagú elemzést pedig egy Kőbányai János nevű író írta, aki V. szerint jó író, biztosan így van, de a tanulmánya akkor is borzalmas. De ezt döntse el mindenki maga.

A könyvet ellenben továbbra is nagyon élvezem! Van benne olyan mondat, aminek a gyönyörűsége miatt hálából meg tudtam volna ölelni az íróját.

***

A séták/gyaloglások mellé továbbra is jó társak a hangoskönyvek. Bár, amikor tudtam, hogy végig forgalmas út mellett fogok menni, akkor inkább zenét hallgattam (próbálom variálni az útvonalakat). Egy reggel igazán szép meleg nap ígérkezett, rövidujjúban, rövidnadrágban jártam le az adagomat, büszkén arra, hogy végigcsinálom. Elmentem a mostanság még zárva lévő uszodáig, el az új, épülő telep mellett, aztán vissza, ez éppen egy óra volt, csak zajos út mentén. Így könyv helyett Koncz Zsuzsát hallgattam, s nem tagadom, kicsit elérzékenyültem a Kárpátiék lánya c. dalon és A walesi bárdok-on, de utána egyből a Micimackó jött, az feldobott, s azt muszáj volt énekelni. Halkan csak, mert nem akartam megbotránkoztatni az úton szembejövő edzőket azzal, hogy hangosan zikzikezem. 

Amit nem szeretek az Audible nevű programban, az az, hogy versenyt csinálnak ebből is. "Hurrá! - jött az értesítés - befejezted az első könyvedet!" "Hurrá, a hétvégén háromszor is belehallgattál ugyanabba a könyvbe." Még rangsor is van, aszerint, hány órát töltött az ember hangoskönyvvel, mintha ez is valami verseny lenne. Az, hogy az okosórám (férj ajándéka) örömködik, ha lejártam az aznapra kimért lépésszámot, s gratuláló kis csillagok szálldosnak a számlapján, az valahogy természetes, végül is valahol edzés, de a hangoskönyv hallgatás....? Nem fogok versenyt csinálni belőle, annyit hallgatok, amennyi a sétához társaságnak kell. Olvasni továbbra is jobb.

Az okosórával szerintem V. nem is tudta, hogy mit szabadított rám. Addiktív a figyelése. A régi testedzési módomat követem most, amivel egyszer már fogytam: kalóriák szinten vagy szint alatt tartása és egy óra gyaloglás. Ezzel már leadtam az ún. Covid-kilókat ("csak víz", szinte hallom Dr. Brien-t), s elértem azt a pontot, amikor a kedvenc rövidnadrágomba beleférek, de a háj még erősen markolható a kellemetlen helyeken. Innentől kellene, hogy jöjjön a testedzés. Az okosórámhoz tartozó programba megszállottként vezetem a megevett kaját, megivott vizet, kávét, mutatja mennyit aludtam, mennyire jól vagy rosszul... az óra pedig elemezget, s én pedig igyekszem jó kislány lenni, s nem tömni az arcomba többet a megengedettnél. De ahhoz, hogy ne legyen markolható úszógumis derekam, bizony, tornázni is kell.

Jaj.

***

A legutolsó nyitás után hirtelen nagyon elfoglalt lettem. Sűrű volt a múlt hét, sűrű lesz az elkövetkező is. Az Üzemtől egyre-másra jöttek az érdeklődő email-ek, s én örömmel mondtam mindenre igent, még arra is, amihez bizony extra figyelem, és egy új dekorálási módszer megtanulása szükséges. Nem érdekel, végre munka. Június végén a Pride-hétvégére kért Ray sütiket, ritka hamar elfogyott mind, annak ellenére, hogy a legtöbb ötösével be volt zacskózva, s ha én ezt megpróbáltam a piacon, sosem vették meg az emberek. De ez most az új muszáj, hogy minden becsomagolva kerüljön árusításra. Segített, hogy az Üzem és a másik kávézó vásárlói között elég szép számmal vannak az LGBT közösség tagjai, sőt, amióta Ray átvette az Üzemet, azóta ismerősei csipkelődve Gay Café-nak nevezik Cake Café helyett. 

A június 29-i újabb nyitás után az emberek megint kezdenek összejárni, rendezvényeket is szervezhetnek, így készül süti leánybúcsúra, születésnapra, és babaváró bulira. De amire a legbüszkébb vagyok, hogy a Google térképre felrakott fotóimnak köszönhetően Chicago-ból telefonált rám egy leány, hogy rendelne csokitortát és pár sütit a 25. születésnapjára, amit már itt, bray-i rokonaival fog ünnepelni. Aztán írta, hogy megérkezett Bray-be. Én pedig nem kérdeztem, hogy vajon betartja-e a 14 napos karantént, amit elvileg az országba érkezőknek kellene vállalnia...? Nyilván nem. 

A piacon megtartottuk az újabb értekezletet, ami nagy meglepetésemre megint azzal kezdődött, hogy na, akkor nyissunk? Mondtam is, hogy akkor ez nem eldöntött dolog? Hogy adunk egy 3 hónapos esélyt a túlélésnek? Hiszen az előző meeting-en erre mindenki rábólintott, s most elment negyedóra ezzel is... A saccperkábé összerántott költségek alapján kb. 1000 euróba fog kerülni a plexilapok felrakatása, a figyelmeztető feliratok, öntapadósok, kézfertőtlenítők stb. beszerzése, de a maszkokat mindenki maga veszi meg, az arcvédőket is, így mindenki tudja fertőtleníteni a magáét. 

Sajnos, bár reménykedtem benne, hogy nem így lesz, de kérték, ha továbbra is áruljak kávét a kávékuckóból. Vagyis nem dolgozhatom a teremben, ahogy reméltem, megyek a pult mögé, maszkban: plexilap mögül fogom kiadni az eldobható papírpoharat, s hozzá a French press-t a kávéval, s a sütit. Ez mindig hoz némi pénzt a piacnak, nem akarják feladni. Legyen. Minden fillér számít, s amikor a legnépszerűbb termékek, a biocsirke, a készétel eltűnik a listáról, hátha ez lesz az az apróság, ami segít a fennmaradásban. S a vevők is szerettek szép időben kiülni az épület elé, s ezt most is megtehetik majd, csak egymástól messzebb rakjuk majd az asztalokat, a gyepen van ehhez hely. 

Jövő héten - ha minden igaz - felszerelik a plexi-lapokat, s a vezetőség kitalálja, hogyan helyezzük el az asztalokat, hova kerüljenek a termékek, s hogy a teremben az a pár tag, aki maradhat, hova állhasson. Ugyanis limitált, hányan lehetnek bent azon a 4 darab vevőn kívül, akit egyszerre be lehet engedni a terembe. Elnökünk egy két méteres pálcával járkált a teremben, mutatva nekünk, hogy mennyi hely áll rendelkezésre. Kevesebb termékhez kevesebb pult/asztal szükséges, de a távolságtartáshoz kell a hely.

Ha az ember bemegy itt egy nagyobb élelmiszerboltba/szupermarketbe, akkor feltűnik neki, hogy az embereket nem nagyon érdekli a 2 méteres távolság betartása, kevesen viselnek maszkot, gyakran a személyzet sem, kevesen vannak, akik széles ívben kerülgetik a többieket - szerencsére a pénztár előtt már betartják a távolságot. Ha ezt nézem, akkor azt mondom, hogy amit a piac csinál, túlzás. De ha azt nézem, hogy legtöbben idősek, s nagyon félnek a vírustól, akkor megértem, hogy be akarják biztosítani magukat. 

A napokban adtak le egy kétrészes dokumentumfilmet arról, hogy Dublin egyik legnagyobb kórháza hogyan kezelte, ápolta/ápolja a covidos betegeket. Hogyan hat ez nővéreikre, orvosaikra, a látogatókra... Húsz percet bírtam megnézni. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, nem véletlenül időzítették a levetítését a legutolsó nyitás napjaira, hadd figyelmeztesse az embereket, mivel is állnak szemben. Elképzeltem, hogy a műsort látván az idősebbek még kevésbé akarnak piacozni. 100 %-os biztonságot akarnak, ami ugye - hogy az egyiküket idézzem -, Hazmat ruházat nélkül nem biztosítható, de azért megpróbálják. A hosszadalmas megbeszélés, tervezgetés után a kedvencem, a mindenlében kanál Deirdre megjegyezte, hogy nem árt megvenni ezeket a plexi-ket, mert ha a piac fent tud maradni 3 hónapnál tovább, akkor jók lesznek még ezek a lapok a második hullám esetén vagy influenzajárványkor... S ez az új normális állapot, el kell fogadni, hozzá kell szokni, tetszik, nem tetszik. 

Nyitás előtt lesz majd egy tesztelés, amire feljön majd a megmaradt 17 ember, s két csoportban elgyakoroljuk, hogyan fog menni a piacozás Covid módra. Muszáj lesz, nem venné jól ki magát, ha az első nyitás alkalmával ott álldogálnánk bizonytalanul, amikor megjönnek a vevők, hanem mindenkinek tudnia kell a helyét és úgy kell viselkednie, példát mutatva a vásárlóknak, mintha már teljesen természetes lenne az új módszer. Ez aligha fog sikerülni, valami kehe biztos lesz, de reménykedjünk. V. ajánlkozott próbavevőnek. 

Kosaras vásárlás lesz, nem lesz kiszolgálás, mindent be kell csomagolni, egyenként, vagy kettesével. Úgyhogy tegnap elmerültem a komposztálható csomagolóanyagok világában. Az Etsy-n is, és Dublinban is találtam céget (hurrá!), amely komposztálható, átlátszó zacskókat és nyomtatható öntapadós cimkéket is gyárt, így a csomagolás már megoldott. Csak át kell gondolnom, milyen sütiket süssek, hogy ne ragadjanak a csomagoláshoz. Az elnökünk remek ötlete volt, hogy minden kirakott termékből legyen egy ún. minta, amit a tálcára kirakhatunk, láthatják a vevők, mi van a zacskókban. De sejtve, hogy a bezacskózás mindig necces, mert mindig akad vevő aki gyanakszik, hogy nem őneki jut a legszebb szelet a zacskóban, ezért kifejezetten áttetsző, vagy átlátszó csomagolást kerestem.

A lényeg, hogy nagyon más lesz, mindenkinek idegen. De már nagyon várom!

2020. június 18.

Emlékfoszlányok

Olvasom ugye, a Lesznai Anna-könyvet. Sok elütést találok benne, volt olyan is, ami értelmetlenné tette a mondatot. Azt gondoltam volna, hogy azért átolvassa valaki, ilyen jelentős kiadásnál, mert sehol nem láttam jelét annak, hogy mondjuk így jelent meg legelőször, s valamilyen félreértelmezett tiszteletből benne hagyták az elütéseket. Nagyon zavaróak.

Calidas könyvét nemrég befejeztem, miközben tortát sütöttem V.-nek. Már nagyon túl akartam rajta lenni. Viszonylag pozitív kicsengésű lett, reményt adó, de a korábbi véleményemet fenntartom róla. Most Helen Garner Everywhere I look c. esszé/novella gyűjteménye a társam a reggeli sétákon (amit egyszer már elblicceltem a könnyű esőt vádolva lustaságomért). Az ő egyik könyvéről már lelkesen írtam annak idején, s azóta egy másikhoz is volt szerencsém, This House of Grief címmel.  Aminek az elején Kosztolányi egyik sora az ajánló, s onnan származik a cím is. Ez az esszégyűjteménye nagyon szórakoztató, s sokkal inkább közelebb érzem magamhoz, mint Calidas könyvét. Megmosolyogtat, megkönnyeztet, csak az első öt perc volt nehéz, míg hozzászoktam a hölgy ausztrál akcentusához. Utána már olyan volt, mintha egy barátom mesélne érdekeseket az életéről, a körülötte zajló dolgokról, a családjáról. 

***

A reggeli séta során, amit próbálok rendesen csinálni, ma felmentem ide a hegy tövébe, megnézni a párába burkolódzott várost, a tengerpartot. Újra dolgoznak az építkezéseken, az a hatalmas daru egy új lakótömbön dolgozik, s a fényét vesztett, rohamosan romló állapotú Bray Head hotel helyére is lakótömböt ígérnek. Mindig mosolygok, amikor ilyen táblát látok: minden lakótömb "luxury", "exceptional", röpködnek a jelzők, holott a "decens minőség" lenne a legelvártabb. Főleg azért az árért, amiért meghirdetik. 




Tegnap megkezdtük irataink szelektálását, mert most már nem kell őrizgetnünk őket, ittlétünk hosszú éveit bizonygatni. Elsőnek azt a dobozt vettük elő, amiben háziurunk és barátunk régi papírjai vannak. Előkerültek a telepet meghirdető újsághirdetések, alaprajzok, tervek, majd alaposan megnézegetem őket, mielőtt átadom az enyészetnek: ezt is úgy hirdették, mint luxury, exceptional stb., aztán lám. Fura volt látni az épületeket, a még katonás szabályossággal sorakozó friss virágokat a járda melletti gyepen (azóta fű van a helyükön) és egyformára  beültetett előkerteket, az alacsony sövényekkel. Vagy a ritkásan ültetett másik sövényt, ami jelenleg úgy 2.5 m magasan áll a tömb oldalában, sűrűn, áthatolhatatlanul, védve minket a széltől. Már csak homályos emlékeim vannak az alkalomról, amikor háziurunk elhívta a barátait, nézzük meg a kiszemelt lakást, több szem többet lát... Ha néha előkerül egy-egy fotó a még kopár hátsó kertről, meglepődöm. 

Most már, így 18 év után belakott, megalapozott érzést nyújt a telep, itt-ott elvadult bokrokkal az előkertekben, amit nem hajlandó/vagy nem akar nyiratni a lakó vagy a háziúr. Az olcsó fakerítés, ami az előkert határát mutatja, lassan szétrohadóban, inkább a melléje ültetett sövény tartja, mint hogy a kerítés adna támaszt a sövénynek. A mi ablakunk előtti bokrokat is vissza kellene vágni, csak nem tudom, hogyan csípjek le belőlük úgy, hogy ne legyen formátlanok, s ne öljem meg őket. Amit visszavágtam, hogy ne verje az ablakot, ha fúj a szél, félelmetes gyorsasággal nyúlt meg újra.

Kezembe került továbbá az a bérleti szerződés, amit volt lakótársaink írtak alá 1997-ben, az első közösen bérelt 4 hálós házhoz, amiben V.-vel laktam. Amit távozásuk után aztán hármasban béreltünk Trish-sel, s jöttek-mentek mellénk a lakótársak. Eszembe jutott a bosszantó emlék (pár évvel későbbről), amikor aláírtuk az újabb egyéves szerződést, s bérlő is került az egyik üres szobába, aki óvatosan rákérdezett: ugye, ez olyan ház, ahonnan nem tervezzük a kiköltözést egy darabig, mert nincs kedve félévente új helyet keresni. Megnyugtattuk őt, s aztán két héttel a szerződés aláírása után a landlord közölte, mennünk kell, eladják a házat, mert az USA-ba költöznek, a gyerekük beteg, az ő kezelése ott jobban megoldható. A hirtelen döntés meglepett minket, tényleg így megy ez? Tényleg két hét alatt dől el az egyik országból másikba költözés? Fogat szíva kerestünk új házat, egyre kétségbesetten, látva a választékot. Mázli, hogy találtunk, egy utcával feljebb (illetve hirdetésünkre későbbi igen jó fej háziuruk, Con jelentkezett, ő talált ránk.) 

Kiváncsiságból rákerestem erre a régi párra, akik emígyen kiraktak minket két héttel a szerződés aláírása után, s akik apróságokért tartottak vissza súlyos pénzeket a foglalóból. Amit lehetett, pótoltunk, de ezek később a kukában végezték. Hiába erőlködtünk. Tetőtől-talpig kipucoltuk a házat, lemostunk-takarítottunk mindent, szőnyegeket kimostuk, hogy később az egész cuccot, tartozékokat MINDENT kidobásra ítélve találjunk meg a ház mögött (mert kiváncsiságból visszanéztünk, érdekelt minket, hogy mi lesz vele). 

Megtaláltam landlordékat a Facebook-on, most San Francisco környékén élnek, a gyerekek egyetemisták, végzősök, orvosnak készül a lányuk. A nő igazi agársoványságú, kerekmellű beach babe, úgy sejteni, korábban beteg volt, most divatosan rövid, napszítta hajjal mosolyog a képeken, amelyeket írországi látogatások képei tarkítanak. A férje jellegzetes arcára azonnal ráismertem. Talán kétszer-háromszor találkoztunk vele, nem volt valami barátságos, tartották a távolságot, szemben Con-ékkal, akik mindig tiszteletben tartották a privát szféránkat, s nem akartak sem távollétünkben, sem jelenlétünkben bejárást tartani a szobáinkban. A piszkos munkát az ingatlanügynök, Grainne végezte, akinek a nevét Gronyié-nak ejtette egyik lakótársam, ezért azt hittem, francia. "Gronnya" egyébként a kiejtés. Ő hozta mindig a rossz híreket, lakbéremelésről, stb. 

A falatnyi házra néha visszagondolva megmosolygom egykori önmagamat, aki annyira sajnált eljönni onnan: nem volt semmi különös abban a papírfalú, zsebkendőnyi kiskerttel rendelkező házban, az olcsó lécekből összerakott kerti házikójával, mert ami érdekes volt benne, azok mi voltunk: az első közös lakóhelyem a férjemmel, az életreszólóan kötött vagy hamar szétfoszló barátságok, a kedves vagy fura lakótársak, a szüleim látogatása, az emlékeink. Egy tucattelep a sok közül, ami azért volt olyan egyedi és "luxurious" a szememben, mert még sosem láttam ilyet. 

***

Új kenyeret sütöttem. Megérkezett a rendelt kenyérfűszer, amit egyes német/osztrák kenyerek lényeges tartozéka, lelkesen össze is raktam egy előkovászt még aznap azzal, hogy megsütök egy ilyen fűszeres kenyeret V.-nek, meglepetés gyanánt. Talán írtam már, hogy tavaly ettünk nagyon finom parasztkenyeret a Millstatt-i tó mellett, de a közeli kisváros péksége, ahonnan a kenyér származott, s akiknek írtam, nem akart megválni a recepttől. (Ami valahol érthető.) Annak idején, amikor visszamentünk megkérdezni, mi van benne, sietősen lefirkantottam az eladó által felsorolt liszteket, durva arányokat, de pl. a fűszert nem említette. Az csak hosszas keresgélés után derült ki, hogy egyfajta rozsos parasztkenyér lesz, jellegzetes kis lyukakkal a tetején, ami annyira ízlett nekünk. Receptet is találni a neten, és ott már kiderül, miféle fűszerek vannak benne. Könnyen összerakhatjuk magunk is, élelmiszerboltban is kapható, tehát nem egy titkos receptúra.

De amilyen lusta vagyok, s mert úgyis rendeltünk mást is, az Amazonról rendeltem fűszert. Egy német sütöde küldte a fűszert, s a mostanság sűrűn használt kenyeres tankönyvemben mindjárt lecsaptam az első olyan receptre, ami egyrészt emlegette összetevőjeként a keveréket, másrészt rozsos kenyér volt. Sejtettem, hogy nem a vágyott parasztkenyér, de valaminél be akartam vetni a fűszerkeveréket. Vinschgauer a neve, dél-tiroli kenyér, részben rozsos, elvileg sokáig eláll, éppen ezért a havasi emberek, túrázók kedvelt kenyere. Vagyis inkább buci. Párban szokták őket sütni. Kis adagot sütöttem csak, két nagyobb buci lett belőle, s.... igen! A másik kenyérnél megszeretett illat áradt a frissen kisült bucikból... Nagyon örültem. Nem egészen ugyanaz persze, mint a rozsos parasztkenyér, de arra is sor kerül majd. V.-nek ízlett, egészen meghatódott az illattól, az emléktől, de továbbra is a kovászost tartja a legjobbnak. 




Nekem pedig viszket az ujjam, szeretnék változtatosabban szeretnék sütni, a vevőknél is érzem, hogy lassan kiszeretnek a kovászosból, vagy legalábbis kevesebbet esznek, a magos a menő, és a sajtos, amit csak az egyik párnak csinálok, egyedi megrendelésre. Félelmetes mennyiségű parmezánnal kell sütni! Szívesen csinálnék ilyen "hónap kenyere ajánlatot", de ugyanakkor tartok tőle, túl sok fajta kenyeret rendelnének a vevők, s ha esetleg beindul a piac, nem tudnám tartani az iramot. Ezt majd még átgondolom.

***

Viharos, dörgős-villámlós estét ígért minap a levelibéka, de helyette csak nyugis éjjeli eső jött. Mindent átáztató, kitartó eső. Nagyon párás idő van, kevés napsütéssel, az emberre szinte tapad a hűvös, nyirkos levegő. További esőket jósolnak, remélem, ez segít feloldani a locsolási tilalmat.

***

Tegnap take-awayként ismét kinyitott az Üzem. Örvendeztem. Tortaszeletek bedobozolva, szódakenyér, lekvárok, szószok sorakoztak a videón, amit Ray felrakott. Rám és termékeimre nem lesz szükség (most még, gondolom, de remélem, hogy később igen). 

Közben mindenfelől hirdetések bombáznak, hogy milyen elegáns vagy még elegánsabb hirdetőtáblákkal fogadjam vevőimet, ilyen tábla, olyan szappanadagoló, nyomja az arcomra az algoritmus a lehetőségeket, ajánlatokat, dőlnek a maszkhirdetések, vegyek öntapadós matricákat... Nagyon kiváncsi vagyok, mivel rukkolnak majd ki a vezetőségi tagok a következő meeting-en, sikerül-e kitalálnunk egy mindenki számára elfogadható és fenntartható  módszert, amivel árulhatunk, s fennmaradhatunk. S kiváncsian várom, mennyit leszünk rá hajlandók költeni. Ha drámaian akarnék fogalmazni, akkor most dől el, mennyi pénzt és munkát leszünk hajlandóak áldozni a fennmaradásért. 

2020. június 13.

Nyárelő

Reggelente sétálok. Vagyis inkább megyek, fejemen a fülessel, hangoskönyvet hallgatok. Mire Michelin-baba derekú testemet felviszem ide a dombtetőre, s elmegyek a Tesco előtt, már kissé izzadok, s aztán megyek tovább, össze-vissza, ahogy elémkerülnek az utcák. Olyan helyekre megyek be, ahová eddig még sosem, a főútról nyíló kis mellékutcákba, zsákutcákba bemenve behatolónak érzem magam, aki az utolsó ház utáni kocsifordulóban nagy lendülettel fordul, hogy ha valaki figyeli, lássa, csakis testedzés miatt van itt, nem rosszat akar. Nem tudom, mikorra vetkőzöm le ezt a kelet-európai viselkedést. 

A viszonylag korai időnek köszönhetően - munkába menők helyett - néha szembejön velem egy hozzám hasonlóan határozott léptekkel edző középkorú nő (basszus! középkorú vagyok!), de meglepő módon majdnem mindegyik karcsú. S macskanadrágban, sportosan nyomják, színes felsőben, testet ölelőben, némelyiknél vizespalack. Van, amelyikkel összemosolygunk, amikor előadjuk a most már megszokott járdabalettet, messziről mérve fel, hogy merre akar lépni a másik. A vizespalack vitele még odébb van, ezt az órát kibírom víz nélkül, majd ha hazaérek, jöhet a megváltó víz-kávé-zuhany. Gondoltam rá, hogy Peloton-féle videóról sétát fogok hallgatni ("most menj gyorsabban, most lassabban"), mint ahogy tettem a gym-ben, de őszintén szólva, inkább egy könyv, mint az amerikai akcentusú folyamatos bíztatás.

Bár a könyv, amit hallgatok, először igen érdekelt, de aztán annyi szomorúságot, nyomort zúdított rám, hogy néha azt gondoltam, abahagyom, de most már kiváncsi vagyok a végére. Tamsin Calidas I am an Island c. könyve. A zúdítást nagyon költőien és megkapó leírásokkal teszi, a skót szigetről, ahol él, igen-igen szépen ír, a természetről, az állatokról, akiket nevel, de mégiscsak - ha kegyetlen akarok lenni -, misery fest, ahogy V.-nek jellemeztem a könyvet, mert annyi, de annyi bánat éri... Egészen mást várva töltöttem le: a londoni zajló életből egy pici skót szigetre költözik ez a nő, fiatal házasként, egy elhagyott gazdaságot megvásárolva. Állattartásba kezdenek. Igen-igen kemény munka, s elérik, hogy rengeteg erőlködés, tanulás, veszteség után úgy-ahogy megélnek belőle. De addig egyik csalódás és tragédia a másik után éri a nőt. Elutasítás, gyanakvás veszi (jobbára) körül, úgy tűnik, a sziget kis közössége nem túl befogadó, de bármi is történik, marad, összeszorított foggal, később már egyedül, s elvileg ma is ott él. S úgy tűnik, most is elszigetelten, szigeti barátok és pártolók nélkül.

Mondanom sem kell, könyve elég nagy felzúdulást keltett az egyébként meg nem nevezett, de felismerhető sziget lakosai között, s a skót szigetvilágban. Nyilván minden sztorinak két oldala van, de ahogy eleinte hallgattam a mondatait, elsőként eszembe jutott, mit mondott régen John, első autós oktatóm, aki Észak-Írországból költözött át a Köztársaságba, békét keresve: "Akármilyen sokáig élek itt, blow-in (gyüttment) maradok." Vagy amikor Skóciában, az egyik vendégházban az angol tulaj elmesélte,  miként érte el, hogy befogadják be a helyiek. S most hirtelen leesett, ebben a pillanatban, hogy a könyv nagyon egyoldalú: egyszer sincs szó arról, hogy a nő tett-e volna bármilyen szívességet is a helyieknek, vagy ajánlott volna fel segítséget, vagy bármiben hibázott volna. Sok sérelem érte, sokszor találta magát szemközt kicsinyességgel, egy vagy két emberhez sikerült csak közel kerülnie, de maradt. 

V.-vel alaposan összevitatkoztunk ezen. Hogy a sok kellemetlenség ellenére ott maradt, mondván, ez az otthona, felépítette magának, miért adná fel? Okos döntés volt-e vagy sem? Felesleges kínlódásnak tette ki magát egy látszólag barátságtalan környezetben? De valahogy nem tudok melegséget érezni iránta. Nekem egy kicsit túlságosan lelkizős a könyv, bár ki tudja, mit hoz ki az emberből a tartós egyedüllét. Ez egy költő könyve. Egy a természethez nagyon közeli lélek könyve. Értékelem a szépségét, költőiségét, őszinteségét, némelyik leírása egyszerűen csodálatos, és nagyon megható. De meglep, hogy mennyire hagyta elharapózni a dolgokat, s nem tett több erőfeszítést ezek tisztázására. Tudom, könnyen beszélek, de nekem ez jött le a mondataiból. Mondhatni, egy meg nem értett lélek, akinek a szinte szentszerű tisztaságáról és hibátlanságáról nem vagyok egészen meggyőződve.

***

Boszorkányságom működött: a minap felraktam egy képet a parti kiégett gyepről, hogy nna, haladunk az aszály felé, már ki is hirdették az öntözési tilalmat, s erre gyakorlatilag attól a naptól fogva esik az eső, majdnem minden nap, hűvös van, fúj a szél, esténként jól esik a meleg fűtőtest. A növényeknek jót tesz, a közösségi kiskert hagymái hatalmasak, s habár folyamatosan gond van a fóliasátrak lakatjait folyton ellopkodó, eldobó kiskölykök miatt (MIÉRT?), a kert remekül néz ki, s a körülötte lévő zöldön kialakított sétaút egyre népszerűbb. 

***

Volt egy rendkívüli piaci értekezlet. A megszorítások miatt elvileg csak 6 tag ülhetett volna össze a teremben, de mind a 12 elnökségi tag eljött, s szépen leültünk egymástól tartva a 2 méter távolságot. Rendkívül hosszasan ment a vita, az ötletelés, hogyan tudnánk újra kinyitni, biztonságosan, betartva a kissé homályos előírásokat. Sajnos, semmilyen hivataltól, semmilyen felsőbb vezetéstől nem jött/jön tiszta, világos előírás, bár a helyi ÁNTSZ-es oldal alapján azért kialakítható egy kép. De ez a kép szinte hetenként változik, ahogy kiderülnek dolgok a vírusról. 

A rossz hírt az, hogy számosan úgy döntöttek, nem jönnek többet, koruk, egészségi állapotuk, vagy hangulatuk miatt, beállnak a non-producing member kategóriájába, marad 17 ember a 31-ből, aki jönne, s ebből csak 10 az aktív termelő. 

No jó, de az a tíz elég lelkes.

A meeting végén az elnök mindenkitől megkérdezte, mit gondol, hogyan tovább, mikor nyissunk, hogyan legyen. A legszélsőségesebb vélemények hangzottak el: az egyik éppen attól a nőtől, aki alig szokott feljárni, mert az anyja hozza a dolgait. Ő kijelentette, hogy a piac nem egy "pénzcsináló hely", jól meg kell gondolni, hogy megéri-e az erőlködést, most, hogy a social aspect gyakorlatilag eltűnik, s nincs alkalom csevegésre, kávézásra. Erre egy másik azt mondta, hogy de a családok nyugodtan leülhetnek egy kávéra, odakint a napon, egy asztalhoz. S a sok újonnan épült telepről szép számban tűntek fel érdeklődő fiatal családok, igaz, költeni nem költenek sokat. Talán ők idővel még többen lennének. Másik tag arról beszélt, hogy ennyi év után igazán tartozunk a piacnak annyival, hogy megpróbáljuk fenntartani, de szabjunk határidőt az erőlködésnek, s ha mondjuk 3 hónap után még mindig veszteséges, akkor ismerjük el a vereséget. Volt olyan hang is, hogy kész, ennyi, adjuk el a területet, minek húzni-halasztani. Aki tovább akar piacozni, keressen magának másikat. (Na ja, de nem mindegy, mennyi helypénzt kell ott fizetni!) Volt olyan is, akinek ez az egyetlen hely, ahova eljár, a sütés elfoglaltságot ad, nemrég megözvegyült, egyelőre nem tudja elképzelni, mit csinálna piac nélkül.

Ahány ember, annyi vélemény, de végül abban megegyeztünk, hogy meg kell nézni, a hétfői nyitás után hogyan alakulnak a betegszámok. Hétfőn ugyanis kinyithatott minden bolt, tömegek sorakoztak az IKEA és egyéb áruházak előtt, a hónapok óta tartó elzártság után vaskosan költöttek az emberek. Elképzelhető, hogy egy újabb megbetegedéshullám keresztbe tesz a terveink. Fogunk tartani egy újabb meeting-et, július 1-jén, s ha a nyitás mellett dönt a többség, akkor egy-másfél hét alatt fel lehet szerelni a plexi-lapokat, átalakítani a helyiséget biztonságossá, s július közepén nyithatunk. 

A lényeg azonban hamar kiderült, s ettől megint megcsikordult a fogam: nem akarnak pénzt költeni a plexi lapokra (legalábbis nem annyit, amennyit kellene). Lehetőleg minél kevesebb kiadással akarják megoldani, mert mi van, ha a lapok szükségtelenné válnak, mit fogunk velük csinálni? kb. 1000 euróból lehetne védetté tenni a szükséges pultokat, megvenni a kosarakat, átszervezni a vásárlás rendszerét. Sokallták. Ugyanakkor a bankban meglepően sok pénze van a piacnak, tavaly már szóbakerült, hogy megint kaphatnánk bónuszt, de azt azzal a felkiáltással leszavazták, hogy ne, mert hátha kell a pénz a piac fejlesztésére. Hát msot kell! Röpködtek az ötletek, az "itt-azt-láttam", "ott-azt-láttam" beszámolók más helyekről, én is példálóztam pék ismerőseim boltjaival, de a végkövetkeztetés mindig az volt, hogy igen, szép, és jó, és megfelelő, de hűdedrága.

De ha van pénz a bankban, akkor itt az alkalom! Olyan jó volna, ha nem félmegoldásokkal élnénk, ne legyen olcsó tákolmány az, amire rábólintanak... Javasoltam, hogy ne essünk át a ló túloldalára, kell a social distancing, a védettség, a maszk, a plexi mögé rakott áru, de miért kellene nekünk jobban plexilapok mögé zárkózni, mint egy átlagos áruházban? A vásárlók kutya kötelessége, hogy ők maguk is megtegyék, amit lehet, a védettségért, maszkkal, netán saját kosárral érkezve... Ennyit csak lehet kérni tőlük is, nem? 

A kétórásra nyúlt megbeszélés, vita után csak nagy fáradtságot éreztem. Úgy érzem, még rengeteg vitázás van előttünk, határozott döntések helyett, s félek, az lesz a vége, mint a bejárati ajtóhoz felvezető rámpánál, aminek a tervét évekig rágta a csapat, hogy legyen, mint legyen, végül az olcsó megoldásra esett a választás, s úgy is néz ki. De annak örülök, hogy több hozzátartozó is felajánlotta, hogy ha kell, jönnek segíteni, asztalt, pultot emelgetni, tologatni, talán éppen azért, mert sejtik, sokaknak fontos ez a piac, bármennyire is aprócska, s néha úgy tűnik, amatőr. Akárhogy is történik, a területi ÁNTSZ-es ellenőr már bejelentkezett.

***

A barna magoskenyér egyre népszerűbb, most már minden héten többet sütök belőle, mint a kovászosból. Így aztán ideje volt elmenni a nagybaniba, s megvenni a kilós zacskós magokat. Régóta üresen álldogáló, szép, csatos edényeimet sorba állítottam a polcon, öröm most rájuk nézni, végre tele vannak a kenyérhez szükséges dolgokkal. Őrnagy úr és Őrnagy Őrnagy alaposan meg van dolgoztatva a heti négy alkalommal, amikor sütök. Csináltam sajtos kenyeret is, ami tulajdonképpen hosszan érlelt fehérkenyér, benne a tésztába belesülő, nagy mennyiségű reszelt parmezánnal. Feladtam a porélesztő használatát, inkább a lengyel boltban veszek friss élesztőt, jobbára el is fogy. Tegnap még lengyel cseresznyét is kaptam, roppanós, szép szemekkel, jó volt végre ilyet is enni. Lengyel almát is vettem. Most már minden nap csinálok egy gyümölcstálnak csak jóindulattal nevezhető, sebtiben összedobott keveréket V.-nek és magamnak ebéd helyett, kell a vitamin. 

Kedvenc olasz kávézónk is kinyitott végre, egyelőre csak hideg ételt árulnak, így mentünk paniniért, sajt és sonkatálért... A kávézót vezető fiatal pár nagyon élvezték a kényszerszünetet, végre rengeteg idejük volt egymásra és a kisfiukra. Mi pedig önző módon örömködtünk,hogy végre megint ehetünk finom olasz kaját!