Nyár, bodzaillat, napsütés

Odakint még kicsit hűvös a levegő, kellene a zokni: locsolok. Már nem is tudom, mikor esett utoljára, váratlanul (ha!) igen kellemes, nyári idő érkezett, mint mondják, ez várható volt: most vannak az "érettségik", ilyenkor (a hagyomány szerint a diákok bosszantására) igen jó idő szokott lenni. 

Bray-t a tegnapelőtti lövöldözés tartja lázban, a helyi bokszklubba/edzőterembe ment be valami kora reggel, s lelőtt három embert. Sajnos, az egyik, egy ártatlan gymbe járó, meghalt. Indíték nincs még a támadásra, csak sutyorgások vannak, hogy miért is, ki is volt a célpont. De amikor bemondták a hírekben, megállt bennem a levegő, egyrészt, hogy felénk történik ilyesmi (az ilyen lövöldözések, leszámolások Dublin rosszabb kerületeiben, bandaharcok során szoktak megesni, nem egy viszonylag csendes városkában), másrészt mert alig húsz perccel korábban ugyanazt az útvonalat autóztok végig, külön-külön, mint a tettes. V. dolgozni ment, én szállítottam. A rendőrség azóta is ott van, kutatják a kikötő vizét, a környéket, az áldozatok kocsijai még a helyszínen... s a pletykagyárak nagy erővel üzemelnek. Valószínűleg egy személyes leszámolásra bérelték fel a tettest, a boxklub vezetőjével lehetett gondjuk, aki letelepedett traveller, ráadásul az ország szemefényének, az olimpiai bajnok Katie Taylor-nak az apja, korábbi edzője. Azt suttogják a mindent tudók, hogy összekülönbözött egy helyi bűnözővel.

De engem inkább foglalkoztatnak a késve leadott rendelések, mert mostanában kissé szakadozó a kommunikáció a kávézóval. Káosz, mondhatni. Még nem volt 8 óra, már jöttek az sms-ek, az emailek. James, a manager, aki egyben süt is, fél lábbal már az ajtóban. Következő hét végén távozik. Ray, a főnök, egyelőre nem talált megfelelő embert a jelentkezők közül. Séf már került, arra nincs gond. Na, de ki fog sütni? Ki fogja a megrendeléseket kezelni? A megrendelések, a köztünk jövő-menő emailek néha olvasatlanok maradnak, én pedig szokás szerint rágom a körmöm, hogy most akkor kell-e az a 15 süti péntekre, vagy nem kéri a megrendelő? Ez a péntek a holnap, s még mindig nem tudom, kell-e neki, mert az emailt, amiben a sütitervet megküldtem, elfelejtették neki továbbítani...

Sebaj, ma is sütni fog a nap: locsoltam, közben a madarak már meglepték a a már feltöltött etetőt. A hátam mögött a kiscinkék kórusban cincegtek, ültek a bokrosban egymás után az ágon, mint a felfűzött, puha kis gömbök, három darab, izgatottan fészkelődtek, apu-anyu pedig egymást váltották az etetőn. Amit levertek, a kis vörösbegy fióka szedte össze, és a szürkebegy (akinek egy múltkori udvarlását sikerült végignéznem). Aztán ezt a szépen felépített idillt egy feketerigó megjelenése zilálta össze, aki azonnal rászállt az etetőre, s a kicsik félve rebbentek szét. A bátrabbja, a cinkék visszatértek, gondosan az etető ellentétes oldalán csípték fel a magokat, míg a feketerigó mohón beleült a maghalom közepébe. 

Felöntöttem (ma először, de nem utoljára) a madárfürdőt, a legnépszerűbb dolgot a kertben. Szomorúan megállapítottam, hogy a magról vetett virágaim közül egy sem kelt ki: sem a porcsinrózsa, sem a körömvirág nem fejlődik, előbbi egyetlen-egy kis pici levélpárt produkált a sok száz magból, a másik virágládában pedig inkább csak a gazok jönnek fel. S még van három borítékom Emilie-től kapott magokkal, de helyem nincs, hogy elvessem. Ami különösen jól néz ki, azok a páfrányok, az etető fája alatt. A treefern kissé felkopaszodva, "csak" kilenc új levelet hozott, de a régiek riasztó gyorsasággal száradnak le. Nagyon megviselte szegényt a tél, a levelek sokkal kisebbek, rövidebbek, mint máskor.

Ellenben e napos időnek köszönhetően végre virágzik a bodza - az első adag bodzaszörp szűrésre, palackozásra vár, s már ott a következő adag bodzavirág. Kaptam szalicilt egy rokonnak hála, ipari adagban, idén azt is raktam bele, hadd bírja a tárolást. 

***

V. hazaért Seattle-ből hétfőn, kissé törődötten a 9 órás repülőút után, szétpakoltunk, majd nekiállt dolgozni. Rengeteg holmit hozott, és rengeteg ajándékot kapott, akárcsak engem, parádésan megünnepelték a barátaink. Remélem, sikerül majd viszonoznom a kedvességüket, ha minden sikerül, novemberben jönnek.

S azóta is hajtás van, tegnap 12 órázott, ma is csak a remény van, hogy korán hazaér.  Engem a megrendelések tartanak izgalomban, és az új kiszúrók, festékek, amiket rendeltem. Ezeket a barátnőm megtoldotta, így most van egypár olyan kiszúró- és sütőformám, amiről csak álmodni mertem. Tengeri kagylós: hétvégére megpróbálok benne sütifalatkákat csinálni. Kész süteményt keverek össze olvasztott csokival, kókuszreszelékkel, belenyomogatom a formákba, alaposan kihűtöm, aztán izgulhatok, hogy kijönnek-e a formából. Ha igen, akkor vékonyan leöntöm őket csokibevonattal, talán kapnak valamilyen díszítést is, s felszolgálom őket a vasárnapi Street Feast-en.

Aminek a szervezője idén én és az egyik szomszéd, Orla vagyunk. Sajnos Hannah, aki először szervezte, nem ér rá az idén. Az érdeklődés elég langyos a lakók részéről, csak az a pár lelkes ember érdeklődött, akik tavaly is beszálltak a szervezésbe, a körlevélre egy embert válaszolt csak. Amikor lementünk a kihirdetett megbeszélésre a közösségi kertbe, egy lakó jött el, és egy másikkal véletlenül találkoztunk, mert éppen locsolt. Nem valami biztató kezdet, de szóban többen jelezték, hogy jönnének.

(Közbe kell vetnem, hogy az általam szégyenletes módon elhanyagolt kertészkedést mások nagyon is lelkesen művelik. A közösségi kiskert mindkét fólisátra beültetve, az ágyások gyönyörűen rendbe tartva, már érik a cseresznye, a ribizlik...nő a krumpli, a póréhagyma, a bab, a borsó... Jono említette is, kik dolgoznak ott, de nem ismerem őket. Tőlem egyetlen dolog telik az idén csak: egy klemátisz-gyereket fogok elültetni a pergola tövébe, remélve, hogy ugyanolyan lelkesen felfut majd a tetejére, mint itt a kertfalunkra. S ha találok üres helyet, elszórom az egyik zacskó retekmagomat, bár Jono mondta, nem rajong a retekért. A múltkor összefutottam vele és a feleségével a kertben - éppen zsályalevélért mentem be -, ők akkor a vékonyka, de saját nevelésű spárgákat szüretelték éppen.)

A másik nagy élményem az új ételfestékek. Americolor a márka neve, eddig csak olvastam róla, ugyanis ide nem szállítanak. Érdemes összehasonlítani az árakat: az általam rendelt "student kit" 25 dollár az amerikai Amazon oldalon, az angolon ugyanez (nem ugyanazok a színek, de hasonló kiszerelés) már 61 font. Még ha a szállítási díjat is beleszámítjuk, ez azért elég durva különbség. 

Tegnap a szitakötők dekorálásához használtam az első pár rnyalatot. A kicsi palackocskákból takarékosan lehetne adagolni, csak éppen én nyomtam meg az oldalukat túl erősen, sok ment a cukormázra... így elég erős színeket kaptam. Egy csöpp is elég ahhoz, hogy kellemes árnyalatot kapjak. De legjobban az arany tetszett, tényleg arany színű, nagyon szép, jól jön majd gyűrűk és a házak dekorálásakor. Itt a lila árnyalatokat mutatom meg:

 

Ping. Sms. Némileg kaotikus fogalmazással két megrendelést is véglegesítenek. Az egyik nem volt betervezve. Ideje elindulni a konyha felé, kezdődjön a munka.

Májusvég

A kellemes kereszthuzat meg-meglengeti a vadonatúj függönyt, a nap csíkokat varázsol rá, és talán még kis mediterrán hangulatot is ad a szobának. A fény beszűrődik, de belátni nem lehet, s a nyitott ablakon bepofátlankodó legyeket is távol tartja. Két órán át kerengtem az Ikeában, fél Dublinnal egyetemben (vasárnap volt, ilyenkor mindig tömve van), anyagokat tapogatva, szájszélet rágcsálva, mert ha valahol, ott aztán lecsap a emberre a bőség zavara. Fehéret? Kéket? Szürkét? Kanapéhoz passzoljon, vagy a szőnyeghez? Vagy a falhoz? Amit elvileg jövőre újrafestetünk? Dönteni kellene... S utána még jött az akasztók gondja: csiptetős, hurkos vagy akasztós? Vagy csak simán csúsztassam majd a függöny hátára szőtt lyukakba a karnist? Elég hosszú lesz, vagy túl hosszú? Húzni fogja magát a padlón, "sikkesen", vagy olyan elmért-forma lesz? Éppen csak leér? Mennyi az a 4 %, amennyit összemehet? Még jó, hogy egyedül mentem be, V. alighanem öt perc után otthagyott volna az Ikea közepén a kétségeimmel.

Tegnapelőtt késő este, fél szemmel a tévét bámulva még kissé nyirkosan vasaltam ki az új függönyszárnyakat, mert mindenképpen gyönyörködni akartam benne, minél előbb. A mosásnak hála, lágyult az anyag, s éppen csak súrolja a padlót. Az egyik oldalon... A másikon kissé jobban leér, de nem feltűnő, csak az én műszakirajzolós szememet zavarja. A hátsó kerti ajtó most nyitva, ott pedig szellőzik az új nyári, tollas paplan. Mert azt is vettem. A régi, csupa műszálasnak most keresek helyet, eléggé le van már harcolva, télen-nyáron szolgált. Lassanként, apránként de valamiféle kitartó makacssággal próbálok megszabadulni a megörökölt holmiktól, a kopott szélű "pre-loved" dolgoktól, a régi edényektől, hogy legalább öregségemre legyen meg a "sajátom" öröme. 

Az új függöny. Nyugalom, a paplant nem fogom megmutatni.

Ahogy ígértem, képet is küldtem az új függönyről az éppen a világ másik felén tartózkodó uramnak, nehogy kimaradjon az izgalmakból. Ő a főnöke társaságában üzleti útra repült Seattle-be. Amíg én az Ikeában hezitáltam, ő a reptéren várt az alapos késéssel induló gépre. Új Aer Lingus járat, most már közvetlenül lehet repülni Seattle-be, 9 óra, el Izland mellett, Grönland és Kanada északi területei felett... Jó darabig követtem őket egy Planefinder nevű oldal segítségével, óránként ellenőrizve, hol járnak éppen... Engem néhány megrendelés most távol tartott az utazástól, pedig még egy napot is ráhagyott, hogy ott ünnepelhesse meg utólag az ötvenedik születésnapját, ott élő barátainkkal. Remek véletlen egybeesés ez, hogy nekem is, neki is sikerül(t) ott ünnepelni, csak ő most nélkülem teszi. 

***

A nagy májusi roham és rekordbevétel után reméltem egy kis csendesülést, de aztán hamar kiderült, az élet nem áll meg. Hurrá! Két céges megrendelésben reménykedhetek, az egyik már készül is, ma dekorálom, a másikat még nem kaptam meg, arra még nem bólintottak rá, s már kaptam foglalást keresztelői tortára, és az iskolai év végét jelző, tanároknak szánt sütikre is. 

Közben múlt szombaton voltam egy okításon, ahol fondantból készült szobrocskát készítettünk. Egész napos okítás volt, egy angol cukrász tartotta. A szervezője pedig egy ír hölgy volt, akinek tágas konyha/ebédlőjében bőven elfért a tucatnyi érdeklődő. Nagyon profin volt szervezve az okítás, mindenkinek külön munkapult, tea-kávé, sütike, délben kifejezetten dús ebéd, svédasztalos megoldással, délután újabb tea-kávé, sütike. Nagyon jól éreztem magam. A rendezvényt egy fondant gyártó olasz cég szponzorálta, úgyhogy a végén egy formázó eszközt, a cukrász egyik könyvét, és egy negyedkilós fondanttömböt kaptunk ajándékba. A könyv tele van nemcsak dekorációs tanácsokkal, de torta receptekkel, trükkökkel is, nagyon örültem neki, máris tanultam egy-két újdonságot. Nemcsak nagy tortákat mutat be, hanem részletesen leírja, hogy ugyanazokat hogyan csinálhatjuk meg mini változatban, cupcake-re kicsinyítve.

Ez a cukrász vallja, hogy ugyan ma már mindenre van egy szilikon forma, aminek a segítségével könnyen készíthetünk fondantból kezeket, arcokat, lábakat, de egy átlagos háziasszony, aki egy szép (cukormázzal alaposan megpakolt) tortával akarja meglepni a családját, aligha fog ilyeneket venni egy-egy alkalom kedvéért. Ezért ő meg akarta nekünk tanítani, hogy hogyan tudunk mindent megformázni kézzel, hogyan kell arcot, lábfejet, kezet, ujjakat készíteni, tulajdonképpen csak egy szike vagy kés, a fondant és az (ügyes, vagy kevésbé ügyes) kezünk segítségével. Hogyan változnak az arányok, ha felnőtt-, vagy ha gyerekarcot akarunk megmintázni. Hogyan dolgozzunk a fondanttal, hogyan készíthetünk ehető ragasztót, hogyan takaríthatunk meg fondantot, hogyan alakíthatunk ki egy arckifejezést...

Megszenvedtem a szobrocskával. Különösen a szájával, amit először elrontottam, aztán javítottam, aztán addig-addig piszkáltam (nincs rá jobb szó), míg sikerült egy eléggé felnőttes, pikírt arckifejezést adnom a szobornak, míg a többieknek sikerült a bájoskislány-száj formázása. Ugyan okítónk megpróbálta kijavítani, hogy ne legyen olyan unott a képe a szobromnak, de sajnos, már csak ilyen marad. Virsliujjakkal, béna szemüveggel, kissé összecsapott hajzattal néz a világba az én könyvmolyom. A különbséget közte, és a mintaszobor között zongorázni lehetne. De elsőre elégedett vagyok. Remélem, hogy a tanultakat fel is tudom majd használni.

Fotózkodás a kertben, műveinkkel. Középen az oktató

A képen látható, rózsaszín pulcsis hölgy elmesélte, hogyan járt turistaként Budapesten 1964-ben. Ha jól értettem, valamilyen külkereskedelmi lehetőségeket kutató utazáson vett részt. Budapesti kísérőjük egy angolul kifogástalanul beszélő magyar férfi volt, ő ment velük mindenhová, mutatta be nekik a várost. A férfi egy lazább pillanatban elmesélte, hogy egy amerikai nővel levelezik, s remélhetőleg elutazhat oda, hogy összeházasodjanak. Az út vége előtt két nappal eltűnt a csoport mellől, nem jött, vagyis jöhetett többet: mint kiderült, túlságosan "közel került" a csoporthoz, nyilván az akkori rezsim nem nézte jó szemmel a haverkodást az idegenvezető részéről. S hogy kijutott-e valaha az USA-ba, az végképp rejtély. Az ír hölgy ezt tartotta csak érdemesnek elmesélni a budapesti útjáról...

***

Közben megérkezett a jó idő, erős napfénnyel, kissé dunsztos levegővel, így a hétfői dublini látogatásom kissé izzadtságszagúra verejtékezősre sikeredett. A piacok éves nagy értekezletét a Wynne hotelben tartották, amire lelkesen készültem, mert egyik kedvenc ír szakácsnőm, Eunice Power volt a meghívott előadó. Farmerfeleségként vágott bele a catering-be, s pár éve hetente közölte receptjeit az Irish Times. Többet ma is rendszeresen használok ezek közül. Az értekezlet a szokásos monoton, vontatott módon zajlott, számsorok, adatok felolvasásával. Már csak 45 piac van a 60 helyett, sok megszűnik tagok híján. Valaki felvetette, hogy vajon meg lehetne-e előzni a piacok haldoklását úgy, hogy egyes tagok más piacokon is árulhatnak. Mondjuk pénteken az egyik piacon, szombaton a másikon, fenntartva mindkét piac ellátottságát. Ezt az ötletet hamar lecsapta az elnök, mondván, a piaci "alkotmányban" ez szigorúan tiltva van. Az utolsó felszólaló egy csillogó szemű idősebb hölgy volt, aki szerint csak pozitívan kell hozzáállnunk a problémához, s minden megoldódik. Na ja. Várom, hogy a pozitív gondolkodás mikor hajt be új, fiatal tagokat az ajtón.

Amúgy a piacon az az általános vélemény, hogy napjaink meg vannak számlálva. Körülöttünk a faluban az összes létező szabad területen házak vagy lakótömbök épülnek, mint ahogy az újság is írta, a környék az egyik építési "hot spot" Dél-Dublinban. A tagok szerint csak idő kérdése, mikor kopogtat az ajtón egy építési vállalkozó vételi ajánlattal. Mint ahogy még a gazdasági összeomlás előtt bekopogtatott egy, aki aztán inkább alig pár száz méterrel odébb vett földet, s emelt rá egy új, Bishop's Gate névre hallgató lakóparkot. Ha megint jönnének, akkor a piaciak többsége bizony boldogan meg fogja szavazni, hogy adjuk el a földterületet, s ha valaki még ez után is piacozni akar, az tegye, valahol a környéken, mondjuk egy bérelt helyiségben. Van néhány olyan tagunk, aki évek óta nem jár, csak az éves tagdíjat fizeti, fenntartva a tagságát, várva a napot, amikor a földterület eladásából nekik is csurran-cseppen valami. Ugyanis a teljes jogú tagok majd egyformán fognak részesülni az összegből.

Eunice Power várva-várt előadása leginkább arról szólt, hogy jutott el mellékest remélő farmerfeleségként odáig, hogy most már több száz, vagy esetenként ezer emberre főz csapatával. Lendületes, határozott hölgy, aki négy gyerek felnevelése mellett épített ki egy virágzó vállalkozást. Leginkább esküvőkön, céges rendezvényeken főz, süt alkalmazottaival, a csendesebb téli hónapokban pedig a karácsonyra készülnek tortákkal, vagy a helyi piacokon árulnak.

Utána előadtam a vidékit, s kissé megzavarodva keresgéltem a LUAS (villamos) meghosszabbított vonalának délre vezető sínpárját. Mert az megvolt, hogy most már el tudok villamosozni az O'Connell Street-re, át a folyón, az északi városrészbe, szinte ott tett le a hotel előtt. Na de visszafelé?! Nem leltem sehol a megfelelő megállót. Végül gyalog indultam el vissza a belváros déli részébe, mondván, csak találok egy pontot, ahol egyértelmű lesz, hogy hol megy a villamos délre... Találtam is, ahol a térkép segítségével kiderült, hogy a villamos nem ugyanott jön visszafelé, ahol észak felé megy, hanem leír egy hurkot...

***

A napos időknek hála, virágzik a fehér rózsa az ajtó előtt, a kőmagcserje (Lithodora) enciánkék virágai meglepő mennyiségben virágzanak (eddig nem kényeztetett el ilyesmivel), a klemátisz egyre csak invitál, hogy fúrjam az arcom a virágai közé... olyan finoman illatos! A madarakkal nem bírok, folyamatosan töltöm utána a medencéjüket, hihetetlen, hogy milyen gyakran fürdenek. A minap láttam, hogyan váltogatja egymást egy rigó és egy vörösbegy a tálkában, háromszor egymás után cseréltek, s igen, ugyanaz a madár volt mindkettő. Gyors pancs, kiugrás a tálkából, szárítkozás, míg a másik fürdött, majd csere. Most olvastam, ha nem akarjuk etetni őket, mert mondjuk patkányok megjelenésétől tartunk, egy ilyen madárfürdetővel azért biztosíthatjuk, hogy nagy lesz a forgalom a kertben. Mondtam már, kész mozi. 

A szarkákkal nem bírok, sajnos, a közelben van a fészkük, idejönnek, s rendszeresen lerabolják az etetőt, vagy hálóstól leakasztják a hájgömböket a helyükről. Így vettem egy új etetőt, amibe hájgömböt lehet csak rakni, s csak a cinkék férnek hozzá. Egy vastagabb drótspirál az egész, amit megnyújtva, szétfeszítve, bele tudjuk rakni a hájgömböt, aztán a spirál visszaugrik eredeti formájára, felakasztom, s a spirál rései között csak a rákapaszkodó cinkék tudják kicsipkedni a kaját. 

Így inkább az előkert etetőjét töltögetem fel, a hátsóba ritkábban rakok. Pedig lenne vendég bőven, ma megjelent például két kis vörösbegy fióka, még barna tollasan, együtt bizonytalankodtak az etetőn... Lesz itt élet jövőre is!

Májusi szabadnap

Ma reggel még nem volt kilenc óra, de odakint már megkezdte a telep kertésze a szokásos heti fűnyírást: a nyitott ablakokon, kertajtón át behallani a gép távolodó-közeledő zúgását. A tegnapi, már-már nyári napsütés mára megint eltűnt: hűvöskés az idő, 12 fok, s olyan egyenletesen felhős az ég, mint a késő őszi napokon. A tegnap beültetett, még feltámasztva, felakasztatlanul pihenő egyik virágkosaram anyagát a vörösbegy cibálta meg az imént, újabb adagot rabolva magának a fészkéhez. Már eddig is sűrűn rájártak a rigók erre a szárított fűszerűségből font bélésre, s jókora lyukat téptek a kosár oldalába: majd be kell pótolnom valahogy, mert az egyik, alulra beültetett lobélia eléggé kitüremkedik a nyíláson.

 ***

A heti egyetlen szabadnapomat tegnap vidéken autózva töltöttük, egy veteránautós-találkozóra/bemutatóra mentünk le Carlow mellé, egy Duckett's Grove nevű romos kastélyhoz. A főutak helyett látványos mellékutakon autóztunk le, keresztül a Wicklow-hegység déli részén. Nagyszerű volt látni - ahogy itt-ott jobban kinyílt előttünk a dombos táj -, hogy csupa zöld már minden, a fák tele hamvaszöld, fiatal levelekkel, a mezők kisbirkákkal, napozó tehenekkel. Maga az autós találkozó nekem nem volt akkora nagy élmény, bár jó volt látni a sok szeretettel és gonddal karbantartott, ez alkalomra fényesre pucolt kocsikat. Sajnos, egy kapkodó mozdulattal sikerült letörölnöm azokat a fotókat, amiket ott készítettem, még csak nem is kocsikról, hanem a kastély előtt felállított táncparketten táncoló, megyei szépségverseny résztvevőiről. Ugyanis nemcsak autókat lehetett nézegetni, hanem volt gyerekprogram, ragadozómadár-bemutató, lehetett sétálni a fallal körbevett kertben, s a kastély udvarában teázni - s táncolni. 

A táncparkettet egy Declan nevű úriembernek köszönhette a nagyérdemű: Dancing with Declan - hirdette a tábla a bejáratnál, s minden kanyarnál is a hosszú behajtón, ami a kastélyhoz vezetett. Amiből nekem az jött le, hogy Declan amolyan utazó tánctanár, aki ilyen rendezvényeken felállított parkettjén táncolni tanítja a nagyérdeműt. Idehaza utánanéztem, s valóban, saját weboldala van, sőt, a Youtube-on számos, elég amatőr videón megnézhető, milyen táncokat tanít Declan. Először húztam a szám, hogy de béna már, de nem, nem az. El tudom képzelni, hogy egy-egy vidéki közösségi házban, táncteremben vagy vásárokon milyen jókat ropnak az emberek Declan vezetésével. A country zene nagyon népszerű vidéken, sok a hazai zenész, aki ezt a stílust űzi, s nyaranta néha nagy country-s rendezvényeket szerveznek, gyakran amerikai meghívott művészek résztvételével. El tudom képzelni, milyen remek hangulatú koncertek lehetnek itt-ott, ahol aztán a közönség a Declantól (is) megtanult lépésekkel táncol. S miért is ne, jó buli.

Tessék, íme, így táncoltak tegnap a népek Duckett's Grove udvarán a Hawaii-inges Declan vezetésével: 

Aminek nagyon örültem, az az volt, hogy Böhöm is ki volt állítva, s míg ott álldogáltunk mellette, egy pár alaposan lefotózta a motorját, s maguk közt dicsérték dögösségét. Ezúttal új tulajdonosa feleségével és picike gyerekével is találkoztunk, akiről az apja csak annyit mondott, hogy remekül tud a kocsiban beszíjazva aludni. Titokban megsimogattam Böhöm Shrek-fül alakú visszapillantótükrét, s igyekeztem nem elérzékenyülni nagyon. A legjobb kocsink volt, csak ismételni tudom, s micsoda túrákat tettünk vele!

Néhány régről ismert autósklub taggal beszélgettünk, és meghívást kaptam a Kilkenny-ben tartandó "Italian 100" éves autós összejövetelre, ahová majd Julie-val megyünk. Elvégre tag vagyok, kötelező a kivonulás! Sütit nem vittem most, nem volt időm nekik sütni, de mivel páran követnek FB-on, tudták már, hogy az elsőáldozás időszaka lefoglal.

A kastély egyébként romként is imponáló, neogótikus tornyai és csodás vízköpői még sértetlenek, a kertje állítólag szép, de nem néztük meg, a tömeg most is zavarta V.-t, s éhesek is voltunk. A kis teázó előtt hosszú sor állt, s inkább egy nagyobb ebédet ettünk volna. Majd egyszer, máskor, megnézzük alaposabban, amikor nincsenek ilyen sokan. Egyébként nagyon jól meg volt szervezve a találkozó, külön úton lehetett ki- és behajtani a kastély területére, nem volt kavarodás. 

Hazafelé megint a hegyeken át jöttünk, a csupa barna, tőzeglápos Sally Gap-en át, bicikliseket kerülgetve. A hegyről leérve Roundwood falva előtt egy kanyarban felirat volt letűzve az út mellé: "Photo with a lamb", hirdette egy egyszerű fekete-fehér tábla. Micsoda?! Mire megemésztettünk a tényt, hogy itt valahol fotózkodni lehet, mégpedig báránnyal, már el is suhantunk egy kissrác mellett, aki kempingszékben üldögélt az út mellett, egy fémkerítés közé zárt báránykával. Ki ne hagyjuk már, hát ezt nem lehet, micsoda poén, micsoda üzleti vállakozás! - kiabáltam, s V. megfordította a kocsit a kedvemért, s meg is álltunk a báránykával és gazdájával szemközt, az út szélén, ahol volt is két autónak hely. Ki volt ez találva! A hegyről Dublin felé erre jönnek a turistabuszok, a kirándulók, csak megállnak néhányan, mint ahogy utánunk is megállt egy lányokkal megpakolt autó. 2 euróért készülhetett egy fotó, akár magamhoz is ölelhettem volna a közeledtemkor éppen maga alá pisilő állatot. (Remélem, véletlen volt az egybeesés, s nem rémületében csinált maga alá.) De nem mertem kézbe venni, főleg, hogy még ebéd előtt voltunk, nem akartam esetleg összekoszolva/szőrözve beülni ebédelők közé. Beértem azzal, hogy alaposan megdögönyöztem a nyakát, meglepően puha, duci állát, még soha nem volt ilyesmiben részem, nagyon élveztem a puhaságát, széna- és kisállatszagát. Annyira feldobott minket ez a dolog, hogy hazáig fel-felnevettünk, valahányszor eszünkbe jutott. Micsoda ötlet!

Roundwood-ban egy fogadóban ettük meg a kései ebédet. Becsületes iparosmunka volt az ebéd, túladagolt körettel, de igen készséges, gyors kiszolgálással. Láthatóan nagy volt a forgalom, folyamatosan váltották egymást az emberek az asztaloknál. Azt hiszem, kezdünk sznobosodni a menüket illetően, túlságosan is el vagyunk kapatva jó kajákkal itt Bray-ben, hogy már fitymáljuk egy vidéki kocsma menüjét, de ez a hely nyilvánvalóan nem a most felkapott újragondolt, vagy glutenmentes, vegán vagy vegetáriánus ételekkel akarja magához csábítani az embereket. Három-négy előétel, három-négy főétel, főleg a hús-két zöldségköret ismerős listájáról. Volt ugyan vegetáriánus kaja is a menün, de nem érték be azzal, hogy húsmentes legyen a lasagna, salátakörettel, hanem adtak volna még hozzá egy jó adag sültkrumplit is, mert anélkül nem étel az étel egy kocsma/vendéglőben... A sültkrumpli az jár, akár passzol a főétel mellé, akár nem.

Az imént a blogbejegyzés írásában egy telefonhívás zavart meg, az üzletem internetes jelenlétéről faggatózott egy hölgy. "Cégénél ön a döntéshozó személy? Az ön cégének bevétele kevesebb, mint 100 ezer euró évente, vagy több?" Majdnem felröhögtem. Persze, ő nem tudhatta, hogy micsoda miniatűr "cég" vagyok, de nekem nagyon mulatságos volt ezeket a kérdéseket hallani. Míg jöttek a kérdések, átsétáltam a hálóba, kibámultam a kertbe, s néha elfelejtettem válaszolni neki, mert kint a régen látott mókus ette fel éppen a madarak által kivert magokat. S az a látvány sokkal érdekesebb volt, mint ilyen kérdésekre válaszolni. 

Ugyan még mindig nem tudom a dokinéni által javasolt összes aggodalomcsökkentő fogást alkalmazni (főleg lustaságból és az önfegyelem hiánya miatt), de az biztos, hogy a kertben folyó élet csendes bámulása csodálatos idegnyugtató. Minek háborogjak (hiába) a legújabb egészségügyi botrány miatt, amikor a süvöltők most már rendszeresen megjelennek, s amikor végre illatosan és teljes erőbedobással virágzik a klematisz? Szavazásra nem jogosult bevándorlóként tudok-e bármit is tenni a felháborodáson túl? Akkor már inkább foglaljon le az, hogy a "madárspa" (ahogy V. hívja a két vízzel teli edényt)  vízmélysége megfelelő-e a nagyobb- és kisebb madaraknak, vagy utántöltést igényelnek? Minek rágódjak  azon, hogy most már a manager is távozik a kávézóból, s hogyan fogja ez befolyásolni az én munkámat, amikor ott vannak az éppen nyíló kékcsengők, finom illatukkal, és az előkertben végre, végre virágoznak a hó által megnyomott talajtakarók? Minek ugorjak egyből - kiváncsian, naná - a telefon pingetésére, amikor az email megvár, de az ágról fejjel lefelé lógó mókus azonban nem?

Mikor tanulok már meg felállítani egy egészséges fontossági sorrendet?

"Cool, bright and breezy"

Hűvös, napos, szeles - mondogatja majdnem mindennap a meteorológus a hírekben. Május eleje van, de csak most, az utolsó napokban, éppen a hosszú hétvégére időzítve lett jobb idő. Nagyon el vannak maradva a virágok, a későn nyílt nárciszok még javában sárgállanak-fehérlenek a kertekben, együtt a klematiszokkal, orgonákkal... Tegnap azonban már sok volt a farmer, lehettem volna szoknyában is, annyira meleg lett. Rövidnadrágban kertészkedtem, kapartam a mohát a kövekről, s a felgyűlt földet a terasz kövei közül. Lent a parton zajlott az élet, tömött sorokban parkoltak az autók a közeli utcákban, s szombaton, piac után, csak sokára értem haza, mert belekerültem a dél felé áramló, hosszú hétvégéjüket vidéken töltők tömött kocsisorába.

Munka továbbra is akad bőven, le is zártam a könyvet májusra, nem tudok több sütirendelést felvenni. Megembereltem magam, s most már a piacra is csinálok dekorált sütiket. A kávézóban ugyanis nem nagyon fogynak, a bevételt a céges megrendelések dobják csak meg. S a piac felől nem kell 60 napot várnom arra, hogy megérkezzen a pénzem, mint a kávézónál. Amúgy ott nagy változások álltak be, a szakács és Emilie is felmondtak, egy hét eltéréssel. Emilie ezt már régóta tervezte, de mivel egyre jobban kínozta egy allergia, most már nem halaszthatta tovább. Legnagyobb megdöbenésére  kiderült, búzalisztre allergiás. Most a saját sütöde alapításáról szóló terve dugába dőlt, egyelőre még maga sem tudja, hogyan tovább. A helyét a manager, James vette át, aki nagy lendülettel állt neki sütni, s most szakácsot keresnek... A hétvégén pedig legrégibb kollégám, Paco búcsúpartiján voltam, aki 13 és fél év pincérkedés után visszaköltözik Madridba, hogy angolt tanítson. A sármos Paco, aki annyiszor rakta elém a munkakedvet adó cappuccinokat és lattékat... Most már egyetlen olyan felszolgáló sincs, akivel valaha együtt dolgoztam, mindenki új.

***

No, az élmények és az "élmények". Először is, repültem öcsémmel! A fertőszentmiklósi, osztrák tulajdonban lévő Meidl-reptérre jár, ott is vett leckéket, s ott is vizsgázott. Nem mondom, hogy nem voltam betojva a régóta ígért repüléstől, mert a girokopter, amivel mostanság repül, egy teljesen nyitott, mondhatni semmi kis gép, kétüléses, hátul, a fenekem alatt a műanyag tartályokban töltött benzin, mögöttem a motor, fejem felett (is) rotor, s nincs kabin, de nincs ám. (Vannak kabinos gépek is, pl. mindjárt a bejelentkezéskor a hangárban megtekinthettük Mao. vezére testvérének - a média által minihelikopternek titulált - giróját, szép, fehér, elegáns kis jármű, éppen éves szervízen vett részt.) 

 

Girokopter, háttérben a Falke

A nyitott gép miatt jó melegen fel kellett öltöznöm, kölcsönkapott szél/vízálló nadrágba, alatta a farmerba betűrt fleece-szel (védjük azokat a veséket), harisnya, zokni, sőt, még kesztyűt is kaptam, s kellett is. Mert ott fent fújt ám a szél rendesen, hol jobbról, hol balról, néha váratlanul ért és telenyomta a tüdőmet. Csendben, egyre jobban szoruló gyomorral figyeltem testvéremet, aki profi repülősruhába zippzározta be magát, miután alaposan végigpróbált minden forgó, mozgó alkatrészt a "girón", teljes ellenőrzés, ahogyan kell. 

Majd ő és V. közös erővel beszíjaztak, fejemen sisak, mikrofonnal, hogy öcsém majd hallja esetleges sikolyaimat, haha. Nem mertem mobilt vinni fényképezéshez, meg voltam róla győződve, hogy a szél kitépi a kezemből, vagy leejtem (mert hajlamos vagyok óvatlankodni egy ilyen szituációban), s még fejen talál valakit a földön.

 

Sopron felett

Nem kis büszkeséggel és vigyorogva hallgattam, ahogy öcsém angolul társalog a toronnyal, s aztán már nem volt idő félni, mert kigurultunk a kifutópályára és nekilódult s felszállt ez a kis gép. Egy ún. iskolakör után aztán elindultunk Sopron felé, érintve a Fertő-tó déli partját, belátva a hatalmas nádastömeget. 

Öcsém végig mondta, merre mit láthatunk, s nevettem befelé, mert lábban mondta nekem a magasságot, s hiába kellene tudnom, hány láb egy méter, szokatlan volt. Meresztgettem a szemem, mert egy ismerősöm megígérte, hogy a Balfi-erdő egyik sarkánál lévő kertjéből majd integetni fog nekünk, mert tudta, hogy mikor fogunk repülni, s mert rendszeresen látja a girókat, s egyéb kisgépeket arrafelé szállni. Meglepően gyorsan elértünk Sopron fölé, s akkorra már nem féltem, hanem nagyon is élveztem ezt a repülést. 

Kerestem az ismerős helyeket, a Fő-teret, a Mária-szobrot, ha az megvan, akkor már megvan a régi utca, a ház, sőt, sőt! Beláttam az udvarba, ahol régen rosszalkodtunk, s ahol Nika kutyám töltötte a napjait, amíg fel nem költözött velem a Városligeti útra. Öcsém megmutatta azt az elhagyott épületalapot, aminek betonjára le tudna szállni, ha baj lenne a giróval. Kapkodva kerestem a szememmel az ő házát is, de nem tudtam belőni a helyét, pedig később mesélték a fiai, hogy kiszaladtak a ház elé és integettek, tükörrel villogtak nekünk. 

Aztán jött az Alsőlöverek, majd a Lővér körút kanyarjainak segítségével megtaláltam Mami házát, fentről minden ép és sértetlen volt. Kicsit elszorult a torkom, mert minden olyan szép és békés volt ebből a távolságból, míg lent szembejöttek a választási plakátok, a propaganda, amiegyéb. Udvariasan lemondtam arról, hogy megtapasztaljak mindenféle manőverezési trükköt (nem bíztam a gyomromban), s a város felett tett kör után visszarepültünk a reptérre. Előtte még megnéztem felülről a fertődi kastélyt, mert szégyen-gyalázat, ott nem jártam még, legalább a levegőből nézzem meg. S aztán már futott is alánk a beton, s jött elénk V., s már vége is volt.

A pilóta és segítője visszatolják a gírót a hangárba

A Go-Pro kamerának hála, készült rólam hétszázvalahány fotó, amint élvezem a repülést, s időnként mutogatok, mint Kim Dzsong Un, hogy "oda is kellene még egy atomerőmű", felpuffadt kabátban ülök, mert alá-alákapott a szél, fejemen a kissé nagy sisakkal, mert nem volt a méretemre megfelelő. Jó volt bámészkodni, látni a földeket (hm, kevés sövény, nagy táblák), látni a látóhatárig nyúló Fertő-tavat, látni, hogyan elterpeszkedett Sopron az elmúlt húsz évben: új lakónegyedek, bevásárló központok, ipari telepek... Nagyon jó volt, nagyon élveztem, s már be is van tervezve egy újabb repülés, de ez már egy Falke típusú zárt, motoros vitorlázó géppel, amihez nem kell beöltözés, s sisak sem.

Élmény volt még a meglepően meleg idő, főleg az itteni hosszú hideg hónapok után, bajban is voltam a sok pulcsival. Élmény volt a szokásos húsvéti kirándulás, amihez remek időnk volt, élmény volt egy új vendéglőben elköltött vacsora, barátokkal, s két kiállítás. Az egyik rokoni közreműködéssel készült, s  a Várban látható: középkori kályhacsempékről szól, szeptemberig van nyitva. Itt megtanultam, hogy a kályha Svájcból ered. Néhány mézeskalács forma is ki van állítva, meglepően aprólékos, csodás faragásúak, többszáz évesek!

A másik kiállításon remekül szórakoztunk. A Malkovich, Malkovich, Malkovich című fotókiállítást néztük meg. Sandro Miller fotográfus híres fotóművészek előtt tiszteleg, meglehetősen érdekes módon: híres, ismert fotókat reprodukált, s mindegyik fotón John Malkovich színész alakítja a képek szereplőit. Legyen az nő, férfi, gyerek... Az első néhány képnél a tájékozatlanul ajtón betévedő látogató még néz, hogy hm, igen, ismerős ez a kép, de valahogy csöppet más... S aztán kiderül, hogy fekete ruhás ikerkislányoktól kezdve Marilyn Monroe-ig mindenkit Malkovich alakít, legtöbbször elképesztően hasonlítva az eredetire.

Élmény volt még, hogy mindig megadták nekünk az elsőbbséget az autósok, amikor át akartunk menni az úttesten. Csodálkoztunk is. Először Sopronban tűnt fel ez a korábban szokatlan udvariasság, aztán Budapesten. Ahol megint lehetett nézni a Soros ellen hergelő plakátokat, amiről korábban azt hittem, hogy viccek, aztán kiderült, hogy dehogyis, komolyan gondolják.

Voltak meglepő vagy kellemetlen dolgok is: az étteremben, családi születésnapi ebédnél tűnt fel, hogy a menün mozzarellát ígértek a csirkemellre, de halloumi érkezett helyette. First world problem, mondhatni, de nem mindegy. Csak a családi összejövetel miatt nem kötözködtem. Később, egy vacsora után átmenni a Blahán, az aluljáróban, s szembenézni azzal, amit ott van, az sem volt kellemes. Különösen nagy volt a kontraszt az aluljáró és a zajos bulinegyed  között, ahonnan éppen jöttünk. 

Aztán torokszorító volt megtudni, hogyan mennek a dolgok régi munkahelyemen, az egyetemen, hallani az esztelen pazarlásról, a kis hatalmi harcokról és helyezkedésekről, egy régi kolléga súlyos betegségéről... Borzasztó volt, nem segített, hogy éppen a romos házból sétáltunk le az egyetemig, eléggé nyomott volt a hangulatom, erre még ez is. Sirattam az egyetemet ott a Botankertben, régi nagy hírét, a tekintélyét, s volt kollégáimat, akiket megváltoztatott a kapott hatalom. S megnéztük még azoknak az embereknek a szobrait, akikkel valaha együtt dolgoztam, kis taknyosorrú kezdőként, éppen csak kiesve a gimnázium padsorából. Mindent összevetve, fura érzés volt Sopronban mászkálni, egyszerre ismerős, és egyszerre idegen.

Aztán egy "élmény" az Auguszt cukrászdában ért:, a Fény utcában: két eszpresszóval kértem a cappuccino-t, vendégem is ivott egyet, s a kérést idővel megismételtük. Meglepően kicsi csészében érkezett a kávé, meg is lepődtem, megszoktam a nagyobbacska szélesebb szájú csészéket, vastag, krémes habbal az ital tetején. De az első finom volt, s mivel elhúzódott beszélgetésünk, kértünk még egyet. Ez már inkább egy tejjel fellazított, elég kesernyés valamire emékeztetett, nem cappuccino-ra. Amikor fizetésre került a sor, már sietnem kellett, ezért nem is néztem meg alaposabban a számlát, csak utólag kezdtem furcsállni az összeget. Mivel délután megint arra jártunk, főleg férji bíztatásra bementem, s sikerült elcsípnem a minket korábban kiszolgáló pincért, s megkérdeznem tőle, hogy ne haragudjon, de miért is fizettem ennyit? Emlékezett rám, s elmagyarázta, hogy a "főnökasszony utasítására" számoltak fel ennyit, mert dupla eszpresszóval kértem a tejhabos kávét, így lett az ára kétszeres. S ha gondolom, felhívja a főnökasszonyt, hogy tisztázhassam vele a dolgokat. S közben néha elrebbent a fejem mellett a tekintete, ahogy magyarázott. Köszöntem a magyarázatot, nem kértem a főnökasszonyból. Lecke megvolt. Főleg azért nem is akartam találkozni a hölggyel, mert amíg ismerősömmel beszélgettem, mögöttünk elég hangosan és türelmetlenül egrecíroztatott egy francia leánykát, aki alighanem tanoncként dolgozott ott. Többen lopva megbámulták, ki az, aki ilyen türelmetlenül és hangosan ugráltatja a helyét még egyáltalán nem lelő bizonytalan kiscsajt,  míg a vendégek hallótávolságon belül üldögélnek. Kellemetlen volt.

Lényeg: 4 eszpresszó plusz a tejhabos lazítás 4800 forintba került.

"Így megy ez."

Újra itthon

❝One, remember to look up at the stars and not down at your feet. Two, never give up work. Work gives you meaning and purpose and life is empty without it. Three, if you are lucky enough to find love, remember it is there and don't throw it away❞ - Interview with ABC's Diane Sawyer, June 2010 

Stephen Hawking-tól van az idézet. Még akkor mentettem el, amikor meghalt. Most eszembe jutott. Amíg távol voltunk, meghalt az egyik piaci kolléga, aki az utolsó percig, görnyedt háttal és botra támaszkodva, de jött a piacra, s árulta a növényeit, s bár már az utolsó időben a cserepeket mások emelgették helyette, de azért ott volt minden szombaton. Váratlanul, álmában halt meg, kegyes volt hozzá az ég.

Szerintem írtam is róla korábban, hogy az elmúlt pár hónapban hogyan lett egyre hajlottabb, az az ember, akitől egy kicsit mindig féltem, mert olyan magasról nézett le rám. S olyan távolságtartónak tűnt. Erre most azt mondták róla, félénk volt és visszahúzódó. Lehet, én mindig kétszer meggondoltam és átfogalmaztam a mondataimat, amikor odamentem hozzá, valamilyen orchideás vagy egyéb kérdéssel, s ügyeltem, hogy ne ejtsek nyelvtani hibát. Angliában született, a Guinness-nél volt salesman, ahogy mesélték róla, az édesapja pedig valamikor az állatkertben dolgozott. Michael-nak hívták. Az orchideák és a nárciszok voltak a kedvencei, s egyszer még hoztunk is neki Magyarországról tiszta faszenet, amit az orchideák alá rakott. Mert itt csak mindenféle gyúlékony folyadékkal átitatottat lehetett kapni akkoriban.

Három növényem van tőle a lakásban, az udvaron, az egyiket nagyon megkínozta a hó, most próbálom megmenteni. Jellemző, hogy csak az egyiknek a nevét tudom, míg a piacon a növényesek között csak úgy röpködnek a latin nevek, tőlem csak olyasmi leírás telik, hogy "az a fényes levelű, szapora izé". Volt egy növény, amivel finoman szólva is átvert, azt mondta rá, lassan fejlődő növény, idővel szép, hagymafej nagyságú gumóval, szép nagy fehér virágfejjel. Az aprócska gumó először egy testvért növesztett virág helyett, majd secc-perc alatt kinőtték a cserepüket. Amikor jelentettem Michael-nak, hogy ez a növény minden, csak nem lassan fejlődő, kis mosollyal megjegyezte, hogy hm, nos igen, néha elég gyorsan is tud fejlődni... s ő sem bír lépést tartani a rengeteg kis gumóval, ami feltűnik az öregebb növények tövében, de ha kérek, hoz egy marékkal, mert nincs szíve kidobni őket. Hozott is, de ezek az apróságok már nem maradtak meg nálam (szerencsére). A nagyok hosszú levelet hoztak, virágot nem, a levelük dőlt jobbra-balra, valószínűleg nem érezték jól magukat az ablakban. Most az udvaron laknak, még bírják a gyűrődést, küzdenek a csigákkal, s várom, mi lesz velük, ha úgy istenigazában kitavaszodik.

Mert a jó idő még várat magára. Hihetetlen, mennyire késik minden. Ma reggel 6 fok volt, a múlt héten élvezett napos, szinte nyári időnek nyoma sincs. Múlt szerdán alig értünk haza a reptérről, indult a munka. Nagy céges megrendelés a kávézón keresztül, megizzadtam vele, logók, 200 süti, tegnap  elefántok egy régi kliensnek, gitárok szombatra egy másik megrendelőnek, s egy elsőáldozásra "bohém-sikkes" (!) stílusban sütik egy hölgynek, aki már tavaly novemberben írt, hogy ugye, ugye, itt leszek áprilisban, mert a kislánya elsőáldoz. Értékeltem, hogy előre bejelentkezik.

Nem tudom, Magyarországon hogyan megy, illetve úgy sejtem, kevesebb felhajtással történnek a dolgok, de itt az elsőáldozás érdekes módon folyik. A legtöbb jó iskola egyházi, vagy az egyház tartja fent, vagy valamilyen módon érintettek az iskolákban (nem tudom, nem vagyok járatos ebben a témában sem, de tudom, hogy egy ismerősünk a kávózóból milyen faggatózáson esett keresztül, hogy a kisfia bekerülhessen a kiszemelt suliba, ráadásul a szülők nem voltak házasok... jujj.)Tehát az elsőáldozás mondhatni, kötelező, ha a szülő jót akar, s be akarja juttatni a gyerekét később a kiszemelt iskolába-gimnáziumba, vagy ha tart tőle, hogy megszólják. Az esemény gyakran valóságos partivá fajul, rengeteg kiadással, amire lehet készülni, nehogy szó érje a ház elejét. Ruha a gyermeknek (lehetőleg nem bérelt, mert az olyan snassz), cipő, táska, fejék a lányoknak, öltöny a kisfiúknak... Torta, ünnepi ebéd egy vendéglőben, lehetőleg a tágabb családi kör résztvételével, mert akkor gyűlik össze igazán szép mennyiségű boríték az ünnepeltnek a rokonságtól. Amit aztán a bölcsebbje bankba tesz, a későbbi oktatási költségek kifizetésére, mások egy részét visszaadják a gyereknek, hadd költse el apránként. 

Amikor nagyon jól ment az országnak, s ment a rongyrázás, egészen extrém esetben bérelt limuzin és kishintó is került, hogy a gyerek stílusosan tudjon megérkezni a templomba... Ugyan az elmúlt "nehéz gazdasági években" kissé visszafogták magukat a szülők, de most megint huhognak a rádióban, hogy a szegényebbje hogyan adósodik el rettenetesen, mert az elsőáldozó gyerekének nagy ünneplést akar csapni. Hogy a nagy nap eredetileg miért is nagy nap, az eléggé háttérbe szorul.

Amikor sütit vagy tortát rendelnek, legtöbbször sejthető a kívánt dekor, kereszt, virágok, galambok, fehér ruhás süti-kislányok, stb. Aztán vannak a formabontó, nem annyira a vallásosságot hangsúlyózó partik, ahol a gyermek - miután kibújt az ünnepi ruhácskából, s megszámolta az ajándékba kapott pénzmagot -, dinoszaurusz sütit kap, vagy póni sütit, vagy mint most, bohém, sikkes, cukormáz-tollakkal és virágokkal díszített sütiket. Úgyhogy ha ezt befejeztem, fehér és arany tollakat fogok kihúzni.

***

A kurtára sikeredett látogatás alatt sikerült megbeszélni a házrész dolgát, nagyjából megtervezni, mi hogyan legyen, ismerősök, barátok segítségével erre embert is szerezni. Mint kiderült, már csak kevésbé fontos könyveim, s néhány személyes iratom, s kukázható videókazetta-hangkazetta-gyűjteményem maradt a lakásban, amit nagy lendülettel ki is dobtam volna, ha nem minősülne veszélyes hulladéknak. Másra marad a kidobás gondja. A könyveimet - kivéve másfél kis doboznyi kötetet - könyvesboltos barátnőm válallta el, kiszemelgeti, amit hasznosítani tud, a többi papírgyűjtő gyerekeké lesz. A romló ház itt-ott megroggyant ereszét nézegettem, a régi, nagyon poros, pókhálós tárgyakat, a ház falától lassan elváló konyha falát, ahol ujjnyi résen benéz az ég. El sem tudom képzelni, mit lehet ezzel kezdeni, mennyit érne, kinek érné meg, hiába néztük sokszor az egyik angol adón a Grand Design sorozatot, ahol esetenként magukba omló romokat hoznak néha vissza a halálból elszánt építők, vagyonért. 

Vagyon nincs, csak enyhe szívfájdalom, de már azzal is leszámoltam (gondolom én). Mászkáltam a kertben, sorravettem az emlékeimet, letéptem pár ágacskát, levelet, hogy emlék legyen, s kész. Megmorzsoltam egykori macskám sírján a többméteres tiszafa leveleit, megszagoltam az elpusztult cseresznyefa tövében növő medvehagymást. Öcsém könyvpakolás közben kihajított néhány szutykos, beszáradt földű virágcserepet, mintegy jelzésül, megkezdődik a kiürítés. A többi cucc már nem az enyém, másnak kell ott szelektálnia. Mondtam, hogy esetleg hazajövök egy hétre, mire feljött, hogy elég, ha a pénzt küldöm, s én egyszerre könnyebbültem meg és egyszerre ijedtem meg, hogy így is lehetne?! Hamar rájöttünk, a kipakolásról beszélgetve, hogy gőzünk sincs arról, hogyan megy egy ilyesmi Magyarországon, kit kell hívni, hová jutnak holmik, hogyan lehet megszervezni. Itt bezzeg tudnám.

Lemezeimet, kazettáimat nem nézegettem végig, nehogy meginogjak, lesz azoknak is helyük másnál. Majd csak az ajtóról fogom elkérni a régi névtáblát, nagyapám nevével, a többi pedig meglesz fejben. Valahol úgy érzem, vissza kellene menni, segíteni, rendezni, takarítani, ha nem lenne folyamatosan a gyomromban az az érzés, hogy csak hátráltatnám a dolgokat. Hol kezdeném? Jó lenne, ha jönne egy felnőtt, kézen fogna, s mondaná nekem, mint annyiszor ebben az életben, hogy itt kezd el, ezt csináld, ide tedd, oda dobd, ezt hívd fel...

Ma korán keltem, kell az idő a munkára. Csak gondoltam, elkezdem a beszámolót, ne foyton az a havas kép jöjjön fel, amikor odakint azért már a zöld szín dominál. Úgyhogy az élményekről majd legközelebb.

14.

Hó megint és hordó-torta

Mögöttünk van már a hideg Szt. Patrik-nap, amikor a piac - sokak pesszimista jóslásai ellenére - rendkívül sikeresen zárult. Nagy roham volt az elején, aztán folyamatosan jöttek az emberek, és mindent eladtam. A hideg miatt nem volt nagy tömeg a felvonuláson, s másnap megérkezett a jósolt a hó, végleg elpusztítva azt a néhány növényemet, amit korábban műr megroggyantott a rájuk esett hómennyiség. Most már huhognak havas  húsvétról is, ki tudja, mit lesz. Volt már ilyenre példa, 1999-ben, amikor reggel rázogattam a bokrokról a havat, még a Three Rock hegy tövében.

Erre ébredtünk vasárnap reggel. Hétfő reggelre már nyoma sem volt.

Most pedig ugye, nyúlsütik és tojássütik, tömegével, ja és zebrasütik. (Igen, zebrák, valamilyen születésnapi megrendelés.) S rengeteg mézeskalács emberke is készül, arra a két piacra, míg szabadságon vagyok. Szigorúan limitáltam a sütiötleteket, mert a bőség zavara: zavaró. Rengeteg ötlet van a neten! 

Az idén nem csomagolva árulom a piacon a dekorált sütiket, hanem egyenként. Ugyanis akkor jobban fogy. Ez már bebizonyosodott Bálint-napkor, és Szt. Patrik-nap elején. Amit korábban csak limitált számban vettek meg bezacskózva, ötösével, szép szalaggal, azt most megveszik, egyenként, sima papírzacskóba rakva, ugyanannyiért... Idén a mézeskalács emberkék mellé nyulak és tojások is kerülnek, ezek csak szolidan dekorálva, hogy az is vehessen a gyerekének, aki ódzkodik a színes ételfestékektől.

Egy régi kedves vásárlónk a minap odajött hozzám, és kérdezte, nem akarok-e magamról egy karikatúrát csináltatni, amin konyhai kötényben üldözök egy mézeskalács emberkét. Ugyanis van egy gyerekdalocska, ami arról szól, hogy a mézeskalács emberke elrohan a készítői, egy (idős) pár elől, s aztán a sok rohangálás után megeszi egy róka. 

A legutolsó leveles tésztám nem lett valami fényes. Kicsit kapkodva készült el, s meg is látszott rajta. Vajtócsában ült némelyik pain au chocolat-om, sülés közben. De gyakorlat teszi a mestert, minden második héten buzgón hajtogatok továbbra is, amíg jó nem lesz.

***

Annak ellenére, hogy kaptam instrukciókat (köszönöm, Fernel!), megfutamodtam a csokoládé temperálása elől, és a könnyebbik végét fogtam meg a dolognak. Már a csokoládészacskón nézegettem, milyen hőmérsékletekkel kellene dolgoznom, s járt az agyam, hogy ha elszúrom a belga csoki temperálását, mennyi pénzem bánja, s mit fogok csinálni a csokival, amikor beugrott az a két szó a fejembe, hogy modelling chocolate, vagyis modellező csokoládét. A dekorálós könyvemben, és egy sütis könyvemben is találkoztam ezzel a termékkel, ami jó minőségű csokoládé és glükóz keveréke, s ha ügyes az ember, kitartó gyúrással nyújthatóvá, formálhatóvá, szobrászkodáshoz, dekoráláshoz, kisebb virágok, figurák  készítésére kiválóan alkalmas csokigyurmát kap. 

Több sem kellett. Kiderült, hogy kedvenc beszerzési forrásomban, a Cakers World-ben kapható ilyesmi, nem olcsó, de legalább biztosra mehetek. A boltban, ahol most voltam először, mióta nagyobb helyre költöztek, mint kisgyerek a cukorkásboltban, szédelegve álldogáltam. Annyiféle holmi van! Igaz, jobbára olyan formák, sablonok, amiket a cukormázakban gazdag tortákhoz használnak, kiszúró kevés van, de pl. kaptam végre elfogadható méretű tojás alakú kiszúrót. Tehát bevásároltam, s aztán izgatottan álltam neki a hordódongák gyártásához.

Tapasztalataim: egy hűvös (khm, hideg) szoba nem éppen a legalkalmasabb hely ehhez. Alapos gyúrás szükséges, hogy képlékennyé tegyük a csokit. Egy idő után Őrnagy urat vetettem be, s vártam, hogy puhára gyúrja-e nekem a maroknyi darabokra szakított kilónyi csokoládét. Valamennyire sikerült is neki, de igencsak köhögött szegény, így inkább én folytattam a gyúrást. Időbe került, de sikerült. Kinyújtottam, kimértem, kivágtam a dongákat (egyszerre hármat-négyet). Késsel félig bevágtam a közöket, hogy szépen rá tudjam passzítani a lapokat a torta oldalára. Tompa eszközzel belerajzoltam az "erezetet", s a meglágyított vajkrémes felületre felragasztottam őket. Nem száradtak teljesen keményre, de ennek nem is kellett túlságosan megszáradnia, könnyen harapható lett a végén. Hurrá.

Az eredeti terv úgy szólt, hogy két mini palack Jameson kerül a torta tetejére, de odaadtam a hölgynek az egyik egészen kicsi whiskeys pohárkámat (a jegy mellé jár a dublini Whiskey Múzeumban, ha az ember kóstolóra is befizet), s ő elhatározta, hogy beleönt egy kis italt, így a férje, az ünnepelt, máris ünnepi korttyal kezdhette a partit. Hogy aztán felrakta-e a torta tetejére, vagy mégis inkább a két mini üveg mellett döntött, nem tudom, képet nem küldött, csak egy lelkes üzenetet, hogy nagyon tetszik neki a végeredmény. A torta tetejére kért Jameson cimkét pedig egy ilyesmivel foglalkozó hölgy nyomtatta ki nekem ehető cukorlapra, s küldte el postán. Ez egy nap alatt itt volt a megye másik feléből.

Óriási megkönnyebbülés volt, hogy megoldottam a feladatot, s amit felelőtlenül megígértem (mármint hogy csokiból készülnek a dongák), azt végül is betartottam. A tortán egy fillért nem kerestem, de olyan lett, amilyennek elképzeltem. S főleg, hogy a vevő is elégedett volt vele. Tanulópénzt megfizettem, legközelebb alaposabban átgondolom előtte, milyen kiadásra számíthatok egy torta esetén, s főleg, meg tudom-e csinálni, nem ígérgetek mindenfélét átgondolatlanul. Ostoba voltam, nna. Egy másik piaci kollégával, tortakészítő hölggyel megegyeztünk, hogy ő segít, ha elküldöm neki a tervet, megmondja, kb. mennyit kérhetek érte. 

Május végén megyek egy egynapos tanfolyamra, ahol egy elég bonyolult szobrocska elkészítését fogja tanítani egy profi cukrász angol hölgy, s ott majd remélhetőleg megtanulom, hogyan és miből készíthetők olyan dekorációk, amik nem törékenyek és szépen tartják a formájukat.